A
Föld utca felé tartottunk apámmal a Bécsi úton. Sö− tétedett. Igyunk egy sört, mondtam neki, jó, igyunk, mondta ő. Sosem sétáltam még addig apámmal a Bécsi úton. Mondtam már előtte is sokszor neki, hogy igyunk egy sört, és ő általában nem tiltakozott, de sosem sétál− tam még vele addig a Bécsi úton, és egyáltalán is alig sétáltunk bármilyen úton. Mondatváltásaink jobbára nem az utcán, és sörözéseink nem sörözőkben zajlottak, és még sosem abban a Föld utcai kis étkező büfében, amely felé lépegettünk lassú igyekvéssel az elmúlt évezred utol− só munkanapján. Az Óbudai Temetkezési Irodából lép− tünk ki épp, amely a Bécsi út 197−es szám alatt állt. Ott, annak a modern, már nem panel, négyemeletes fehér ház− nak a földszintjén, aminek a helyén nemrégiben még egy földszintes óbudai ház állt. Gondolkodtam is, milyen volt az a ház, de nem jutott eszembe, pedig 1972 óta elégszer elvillamosoztam előtte. Ám hiába nógattam az emléke− zetemet, abban sem voltam bizonyos már, hogy földszin− tes volt−e tényleg, vagy emeletes. Esetleg emeletes volt, ennyiben maradtam magamban apámmal a sarok felé menet. Nem volt szép, vagy valami, különösebben régi se lehetett. Ott állt ez a ház, csak nemrégiben bontották le, és én nem emlékeztem, földszintes volt−e vagy eme− letes. Kopott volt és sötétszürke, mint a háború előtti öl− tönyök, ez bizonyos. Talán azért nem emlékeztem rá, mert pár éve annak a háznak háttal feküdtem a járdán félkö−
© Zeke Gyula, 2010 ISBN 978−80−8101−?????
6
ZEKE_A becsi 2010 maj 9.p65
6-7
7
9.5.2010, 16:05
nyékre támaszkodva, ahogy a busmanok alusznak, és zo− kogtam keservesen, amiért odébb szemközt a Margit Kór− házban meghalt nagymama. Zsenge korú fiaim vigasz− taltak, akiket épp az óvodából hoztam Óbudára pénteki nagyszülőlátogatásra, hogy ne legyek olyan szomorú, és keljek fel, és járjak, mert a Dédike nagyon öreg volt, és kár, hogy meghalt, de azóta talán már fel is támadt. Nem szoktam így az utcán elérzékenyülni, ha meghal vala− kim, csakhogy az óvodából jövet összeakadtam egy régi kedves barátommal, aki népzenész volt, és úgy szerette az italt, hogy az ország és az utódállamok minden váro− sában és községében ellenőrizte, sör−e még a sör, bor−e még a bor, és érdemes−e más töményitalt fogyasztani, mint házi pálinkát. Nem bántam, hogy így tettem, mert megmutathattam a fiaimnak a törzshelyemet, és távlatot nyithattam előttük, másként is lehet majd velem beszél− ni, ha felnőnek. Na annak a háznak a helyére álmodták ezt az újat mérnök szemek, s építették gépek és kezek. Markos bég, mondta mindig kiskorában a nagyobbik fiam, és csillogott a szeme. Anyám mosolygott, és neki is csillogott a szeme. Intett csak vérédes pupilla−rezdü− léssel, hogy ki ne javítsam, jó ez így. Szép. Majd úgyis megtanulja. Megtanulja a százötven évet, és megtanulja annak a gépnek a sokféle használhatását, és akkor úgyse mondja majd, hogy markos bég. Apám is hallgatott ott, a Bécsi úton a Föld utca felé menet, és nem csillogott a szeme. Meghalt ugyanis anyám, az ő felesége. Nem is csinált titkot belőle, hogy meg fog halni. Mondta mindig Arannyal, első költőjével: „Életem hatvanhatodik évé− be‘, Köt engemet a jó Isten kévébe, Betakarít régi rakott csűrébe, Vet helyemre más gabonát cserébe.” Így csűrte, nem csavarta. Nem örült neki, hogy meg fog halni. De az
életnek, az életének sem örült már. És készülődött néma, kérlelhetetlen komolysággal. Furcsa volt roppantmód apámmal ez a csönd. Még addig sosem hallottam őt így hallgatni. A szavak embere volt. A mondatok, a példáza− tok, az anekdoták embere. Ha véletlen csend támadt ket− tesben, családban vagy bármi társaságban, ő nyomban belekezdett valamibe, a helyzethez megítélése szerint illő viccbe, anekdotába, vagy élete valamely már megesett vagy a közeljövőben esendő eseménye ismertetésébe. Az így szükségképp egymásra toluló ismétlések torlaszán könnyeden tört át, mint tank a vattán. A csendben rejlő lehetőségek sosem izgatták, nem becsülte a csendet. Oly− kor mintha tartott is volna tőle, ha egyedül volt otthon, mindig szólt a rádió, rádióra aludt, rádióra ébredt, és a rá− dió volt a sosem fáradó napközi beszélgetőtársa. Most azonban nem beszélt, és nem hozta magával a rádióját sem. Hallgatott, anyám, az ő felesége haláláról ugyanis semmilyen anekdota nem jutott az eszébe. Az Óbudai Temetkezési Iroda fehér helyiségében is mindössze annyit mondott: „Igen, nem, rendben, köszönjük.” Különben csak ült, és maga elé nézett. Beszélni ugyan nekem sem volt kedvem. Ám én a csend régi ismerőse voltam, ott− honosan mozogtam a hangtalan tájakon, melyeknek ő ösztönös önvédelemmel már a peremén meghőkölt, s odébb oldalazott bejáratott mondat−ösvényei valame− lyikén. Ahol csend van, ott nincs élet, vélte, és ő az élet híve volt. Ahol beszélni képes emberek önként hallgat− nak, ott a halál az úr, hitte kétely nélkül, és ő sosem is− merte el urául a halált. Nem tudom, mennyire félt tőle, mert e félelmét szégyellni valónak tartotta, hogy egyál− talán gondol rá, azt is csak évekkel később adta a tud− tomra. Ott ültünk tehát az Óbudai Temetkezési Iroda fe−
8
9
ZEKE_A becsi 2010 maj 9.p65
8-9
9.5.2010, 16:05
hér helyiségében, szemközt a cég hivatalnokhölgyével, és a kettőnk merőben ellentétes hallgatásának roppant akusztikája támadt, mintha egy értelemmel megvert far− kas üvöltött volna a parton: „Ó, Tihannak riadó leánya! Szállj ki szent hegyed közűl.” Könnyű lett volna segíte− nünk a hivatalnokhölgynek, de nem tettük, hagytuk, hadd kínlódjon. Nem megtorlásul hivatalból szemérmes nyel− vi esetlenségéért, nem azért, mert taszított bennünket a lé− nyéből áradó gyermekágyi kádárizmus, s végképp nem társadalmi távolságtartásból. Épp csak nem volt kedvünk hozzá. Pedig egyszerű lett volna az a mondat: „Meg kell őrölni az anyámat.” Nem volt elég elégetni, le is kell da− rálni, meg kell őrölni még. Már azért, hogy a végakara− tának megfelelően szétszórhassuk őt. Nem mi magunk akárhol, hanem az e feladatra kimódolt és gyártott szét− szórógép, amely víz segítségével, a túlélők által megren− delt zenére teszi ezt a temető e célra elkülönített és füve− sített parcellájában, világi avagy tetszés szerinti feleke− zeti keretek közt. Miközben a hivatalnokhölgy akadozva kereste a kiutat félresikerült mondatai, elharapott szavai bozótsűrűjéből, engem elhagytak a hangok, s már bol− dogan álltam Parcellával valami toszkán tájon, fekete haját, fehér ruhácskáját puhán fújta a késő római szél. Meg kell őrölni még az anyámat, mondhatta volna a leg− egyszerűbben a hivatalnokhölgy, a hamvak ugyanis va− lójában nem hamvak, nincsenek legalábbis ilyen géppel szétszórható állapotban. Fehér gömböcskék, göbök, rö− gök inkább. Nem olyanok, mint a hamvadó cigarettavég vagy a szivarhamu, amely kellő tapintattal leválasztva az égő végről még a hamutálban is megőrzi egykori formá− ját, s nem hasonlítanak a tűzrakóhelyek maradékára sem. Ahhoz, hogy olyanok legyenek, meg kell őrölni, le kell
még darálni őket egyszer. Ezt próbálta a tudtunkra adni az Óbudai Temetkezési Iroda közepesen szeplős, szem− üveges hölgye, és mi nem segítettünk neki, csak ültünk és hallgattunk a fehér helyiség fémlábú, műbőr huzatú székein. Hogy is mondja, hogy ha mi ilyen szórásos te− metést, azaz hát ez nem temetés, szóval ilyen szórásos búcsúztatást szeretnénk, akkor a hamvaknak, illetve azok− nak a nagyobbacska daraboknak, amelyek kis helyen el− férnek ugyan, és amelyek már el is készültek, szükségük van még egy ilyen utólagos, hogy is mondja, folyamatra, amit itt nem csinálnak, el kell szállítani őket valahová, a város másik végébe, és alávetni egy ilyen folyamat− nak, finomításnak, mondhatná, hogy akkor aztán rendes, géppel szétszórható hamvak legyenek. Mialatt a rosszul elkezdett, émelyítőn kerengő és befejezhetetlen monda− taival kínlódott, föl−föl emelgette az asztalról a kézfejét a kitöltendő ívről, és úgy böködött az izzadt golyóstollá− val, mintha egy meztelen csigát próbált volna tetoválni. Elhalványult közben a késő római táj, Parcella messze távolodott, és nekem két szó lüktetett mind hevesebben a fülemben: őket, hamvak. Miként lett több az anyám, aki egy volt, egy és megismételhetetlen? Még csak olyan nevű nőt sem találtam sosem a telefonkönyvekben, sen− ki másnak nem adtak a szülei olyan nevet, az ő nevét, és most szétégették őt ugyan kis helyen elférő, de nyelvta− nilag megszámlálhatatlanul sok hamvakká, és hogy szét− szórhassák, még ezeket a megszámlálhatatlanul sok ham− vakat is le kell darálni egyszer, hogy többé sem én, sem az öcsém, se a húgom, se az apám, sem senki ne számol− hasson velük, akinek számított, s akinek nem számított. A fenébe is, hát hány anyám kell annak a gépnek? A nő néha megszakasztotta a tetoválást, letette a golyóstollat,
10
11
ZEKE_A becsi 2010 maj 9.p65
10-11
9.5.2010, 16:05
és a műanyag keretes szemüvegét föltolta az orrán. Ez is, az anyám neve. Ő, aki jogos tulajdonául hordozta, tíz éve nem él már, de azóta is kérdezik tőlem a nevét, a le− ánykori nevét, és én, rohadt Geréb, mindig megmondom nekik, hogy jóllakassák vele a mindig éhes, telhetetlen kérdőíveiket. Amikor kérdem, hogy miért érdekli ez őket, a hangsúlyommal meg: hogy mi közük hozzá, akkor azt mondják, bizonyára több van belőlem, és az anyám neve az a megkülönböztető jegy, ami által hivatalosan is el− nyerem egyéniségemet, s bizonytalan kilétű szerves masszából állampolgárrá, jogi alannyá válhatok. Nem így mondják, de ez az értelme. És én erre elnémulok és hall− gatok a megaláztatásban, és tudom, hogy nincs visszaút a grundra. Elnémulok és hallgatok, mert tudom és elfo− gadom, hogy az ő igazságuk erősebb az én igazságom− nál. Be kell látnom, az ő problémájukra ez a megoldás, az ő kérdésükre ez a válasz. De miért fogadom el ma− gamra nézve érvényesnek az ő kérdésüket, és miért vá− lok – vonakodva bár, de mégiscsak – az ő problémájuk megoldásának engedelmes alanyává? Talán épp apám miatt, aki mellettem ül, és hallgat? Hisz való igaz, őt is ugyanúgy hívják, mint engem. A vezetéknevünk ugyan− az, ez természetes. Miként – és ennek folytán – az is ter− mészetes, hogy anyám a leánykori nevét ismét csak az apjától kapta. Amikor tehát apámné lett, s amikor meg sem fordult a fejében, hogy a gyermekei az ő vezetékne− vét is viselhetnék, a saját nevében nem is a saját, de vol− taképp az apja nevét veszítette el. Mindenkinek megvan a maga keresztneve, de a nőknek a kettős, család− és sze− mélynévvel élő idők kezdete, Magyarországon tehát nagyjából a 15. század óta, mondhatjuk, csak keresztne− ve van, nem is értem, miért nem lázadnak elsősorban ez
ellen a feministák. Hisz ez tényleg abszurd, nevetséges és tűrhetetlen. Nő volt anyám is, azonban ő sem lázadt. Ez ellen legalábbis nem. És egyébként is a tűrhetetlen tűrésének a művésze volt, maga a megtestesült gyengébb igazság. Az én keresztnevem tehát ugyanaz lett, mint az apámé, ő adta nekem. Ő adta nekem, és anyám nem tilta− kozott. Miért is tiltakozott volna, hisz 19. századi módon szerette apámat, és időtlenül szeretett engem. Ezért kell hát állandóan elárulnom őt, a leánykori (apa)nevét, amely nem azonos apám anyja nevével, hisz neki a fele− sége volt anyám, és nem azonos senki más apámmal és velem egynevű családtag és családon kívüli névrokon anyjának a nevével, és nem azonos mai tudásom és olt− hatatlan reményem szerint senki emberlánya nevével. Anyám ugyan odahagyta a leánykorát, de megőrizte s általam minduntalan méltatlan közszemlére bocsátja a leánykori nevét, amely majd csak az én halálommal, az én nevemmel együtt szűnik meg úgy−ahogy közszá− jon forogni, válik érdektelen kérdéssé, s tétetik ad acta. Az Óbudai Temetkezési Iroda fehér helyiségének aszta− lán fekvő akta azonban, melyen anyám férjezett neve állt elöl, s utána következett a leánykori neve, csak nem akart betelni. A kövérkés nő már sárga, nyálkás vért fakasztott a tollával a meztelen csigából, mire nagy nehezen elju− tottunk odáig, hogy rendben, ha Önök ezt szeretnék, ak− kor az Ön kedves felesége és az Ön édesanyja hamvai csak a következő évben, március 31−én lesznek szétszór− hatók, ugyanis az a gép vízzel működik, és Önök tudhat− ják, ha van nyaralójuk, hogy télen vízteleníteni kell a rendszert, különben befagy, és mások is állnak Önök előtt a sorban, így az Ön kedves feleségének és az Ön édesanyjának a szétszórására nem előbb, csak március
12
13
ZEKE_A becsi 2010 maj 9.p65
12-13
9.5.2010, 16:05
31−én kerülhet sor, és ez ennyibe és ennyibe kerül. Intet− tünk, hogy rendben, a nő csatakosra izzadt, apám aláírta a papírt. Még bő három hónap, gondoltam a Bécsi úton a Föld utca felé menet, mi az már anyámnak? Sötétedett. Igyunk egy sört, mondtam apámnak, jó, igyunk, mondta ő. Sosem sétáltam még addig apámmal a Bécsi úton. Mondtam már előtte sokszor neki, hogy igyunk egy sört, és ő általában nem tiltakozott, de sosem sétáltam még addig vele a Bécsi úton, és egyáltalán is alig sétáltunk bármilyen úton. Lassú pillantást vetettem oldalvást a Margit Kórház− ra, ahol egy hónapnak előtte meghalt anyám, az ő felesé− ge. „Maargit! Széép Maargit!” – hallottam magamban hangtalan a Somlót, azután megpróbáltam elhessegetni a dallamot. Nagymama (Dédi), anyám anyja is ott halt meg, csak három évvel korábban, és nem abban az épü− letben. Dédi az 1897−ben emelt nyerstéglás főépületben halt meg, anyám az attól jobbra fekvő, s már a Tégla ut− cára néző, 1986−ban emelt modern épületben. Dédi 1909− ben született, anyám 1934−ben. Dédi huszonöt éves volt, amikor anyámat szülte, anyám huszonkettő, amikor en− gem. Dédi nyolcvannyolc éves volt, amikor meghalt, anyám hatvanöt és fél is alig. Dédi soha életében nem szippantott cigarettába, anyám láncdohányos volt. Dédi, nagymama, nekem a kezdetemtől a végéig öreg, előbb eleven, majd lassú néni, sosem volt beteg, eltekintve éle− te végének érelmeszesedésétől. Az sem betegség, álla− pot volt inkább, stációs kálvária, a tetején megváltással. Vagy inkább: megválással. Megválással az élettől.
ZEKE_A becsi 2010 maj 9.p65
14-15
– ezek voltak hozzám a Margit Kórház 1897−ben emelt nyerstéglás főépületének első emeleti kórtermében az utolsó szavai. Anyám, nekem a kezdetemtől – későbbi látszatai ellenére mindvégig – fiatal nő hullámos, barna hajjal, piros, apró mintás nyári ruhában. Megáll a Sárkány utcai lakásunk ajtajában, három lépcsőnyi magasban, és kiált az udvarra értem és az öcsémért, hogy kész az ebéd, hagyjuk abba most a játszást, és menjünk be enni. Vala− hogy a kiáltás közben is mosolyog, barna haja és a piros mintás ruhája künnyűn fodrozódik a józsefvárosi lég− ben. „Igen, igen, jól vagyok. Szervusz.” – neki ezek vol− tak a Margit Kórház 1986−ban emelt jobb oldali szárny− épületének harmadik emeleti telefonfülkéjéből hozzám intézett utolsó szavai. Mert ekkor hallottam utoljára a hangját. Fölhívott három nappal a halála előtt a kórház harmadik emeleti telefonfülkéjéből, nem volt még divat a mobiltelefon. Bemondta gyorsan a fülke számát, siető− sen pottyantak közben a fémhuszasok, és én visszahív− tam. A családommal akkor ugyanis Hollandiában, Lei− den mellett éltünk már. Tudtam, merre halad a világ, és azt akartam, hogy a gyermekeim jól beszéljenek nyelve− ket, mindenekelőtt angolul, mert az ma a világ nyelve, mondtam nekik és magamnak, olyan, mint a bérlet, köz− lekednünk pedig mindenképp kell, ha nem akarunk ma− radiak maradni. És azt is akartam, hogy világot lássanak. Nem feltétlenül és éppen Hollandiát, csak valami más világot, mint Magyarország. Anyám egyetértett a dönté− semmel. Ő is szívesen látott volna világot fiatal korában, sőt még később, középkorában is, ám akkor nem lehetett menni a világba. Maradni lehetett. Pedig neki, szemben apámmal, kitűnő nyelvérzéke volt. Nem kétséges, a vi− lág bármely nyelvét megtanulta volna kitűnően, hamar,
9.5.2010, 16:05
