EME 147
SZEMLE
A fiatalok vasárnapja egykor és ma, avagy a templomtól a diszkóig Keszeg Vilmos – Pozsony Ferenc – Tötszegi Tekla (szerk.): A fiatalok vasárnapja Európában. Kriza Könyvek 35. BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék – Kriza János Néprajzi Társaság, Kvár 2009. 214. lap Az Európai Tanács által támogatott Eurethno nevű egyesület az európai tagországok hagyományainak összehasonlító kutatásait irányítja, az európai kultúra egységét és változatosságát kívánja feltárni a különböző kutatások során. A 19 ország egyetemi oktatóiból álló egyesület 21. munkaülése megszervezésére kolozsvári tagjait kérte fel. A Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék és az Európai Tudományok Kar szervezésében, valamint a Kriza János Néprajzi Társaság közreműködésével a rendezvényre 2007. augusztus 31. – szeptember 2. között került sor. Az itt elhangzott előadások válogatott anyagát jelentette meg 2009ben A fiatalok vasárnapja Európában címmel a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszéke, valamint a Kriza János Néprajzi Társaság Kolozsváron. A kötetet Keszeg Vilmos egyetemi tanár, Pozsony Ferenc egyetemi professzor és Tötszegi Tekla néprajzos-muzeológus szerkesztette. A kolozsvári Eurethno-tagok által szervezett konferencia résztvevői úgy döntöttek, hogy az előadások anyagaiból megjelentetett kötetet Kallós Zoltán néprajzkutatónak, a válaszúti tájház alapítójának és a „kulturális örökség kommunista hatalom által üldözött és marginalizált kutatóinak” ajánlják. Ubi charitas gaudet ibi est festivitas. Aranyszájú Szent János szavai arra mutatnak rá, hogy életünk és létünk lényegének, a dolgok lelkének keresése csakis az ünnepek által átélhető szemlélődésben lehetséges. Az ember különleges adottsága, hogy képes erre a szemlélődésre, és igényeli is azáltal, hogy megnevez és kiemel napokat, amelyek eltérnek a hétköznapok szürkeségétől, és lehetőséget nyújtanak arra, hogy betekintsünk a lényegi dolgok mögé, hogy szemlélődjünk. Ezek a kiemelt napok sajátos időstruktúrával rendelkeznek, átszövik a köznapi időt, a megszokottságból a szakrális
időbe és térbe emelnek, szakítanak a mindennapok megszokott egyhangúságával, és megszabadítanak a mindennapi kötelesség terhétől. Az ünneplés elkülöníti az embert a múló időtől, amit az emelkedett hangulat állít meg. Nyíri Tamás az ünnep jellemző tulajdonságait a következőképpen foglalja össze: „Az ünnep három mozzanata: a tobzódás, az életigenlés és a kivételesség összekapcsolja a múltat, a jelent és a jövőt, s ezzel értelmet ad az emberi életnek.” (Uő: Homo Festivus. = Szennay András (szerk.): Régi és új a liturgia világából. Szent István Társulat, Bp. 1975. 142.). Azáltal, hogy az ember megéli az ünnepet, kiemeli jelenét, egyben múltját és hagyományait fogadja el. Nyíri szavaival élve: „Az ünnep a szó legigazibb értelmében hagyomány; lehetetlen volna a jelen igenlése a múlt elfogadása nélkül: aki múltját elutasítja, jelenét sem tudja vállalni.” (Uo. 142). Az ünneplésben kivételesen nem áldozzuk fel a jelent a jövőért: a tobzódásban és a bőségben a pillanatot becsüljük meg, amely se nem hasznos, se nem célszerű. Babos István szerint a megszokottal ellentétben a jövő válik a jelen áldozatává azáltal, hogy a haszonért végzett munkát felváltja a szabadon végzett foglalkozás, vagyis az ünneplés, ami ősidők óta magában hordozza ezt a lemondást. (Uő: Az ünneplés a szeretet örvendezése. = Erdélyi Zsuzsanna (szerk.): Boldogasszony ága. Tanulmányok a népi vallásosság köréből. Bp. 1991. 40.). Ünnepeink, ezen belül vasárnapjaink a közösségi élményt erősítik, a hétköznapok után segítenek visszatalálni önmagunkhoz, és felszabadítanak a mindennapi élet béklyóitól. A közös ünneplés által felerősödik a közösség összetartó ereje, amely az egyént is megerősíti. Ünnepeink vitalitásának megfogyatkozása és a hagyományok elhomályosodása
EME 148 az egyén elidegenüléséhez, a közösségtől való elszakadáshoz vezet. A fiatalok hétvégi élete bizonyítja, hogy a mai fiatalok is vágynak az ilyen és ehhez hasonló közösségi élményekre, azonban a hétvégék szórakozási lehetőségei az eksztázison túl nem nyújtanak igazi felszabadító és megtisztító élményt számukra. Vajon mindnyájunkba bele van-e oltva az ünneplés képessége? – teszi fel a kérdést egyik tanulmányában a néprajzkutató Mohay Tamás. (Uő: Töredékek az ünnepről. Nap Kiadó, Bp. 2008. 5.) Szerinte ünneplési képességünk nyelvi készségeinkhez hasonlóan részben velünk született, részben pedig megtanulható. Az igazi kérdés talán az, hogy mennyire tudjuk átadni magunkat az ünnepnek. A fiatalok vasárnapja Európában című tanulmánykötet bemutatja, hogy Európa különböző térségeiben és közösségeiben hogyan, milyen irányba változtak a fiatalok szórakozási szokásai és a vasárnapi időtöltésük, valamint hogyan definiálódik az ünnep vasárnapi tevékenységük tükrében. A különböző nemzetiségű − magyar, román, olasz, belga, francia és lengyel − szerzők írásaikban az egykori vasárnapi szent idő strukturalizálódását és profanizálását, továbbá a fiatalok identitáskeresésének problematikusságát tárgyalják. A tanulmányok szerzői arra reflektálnak, hogy saját országaikban milyen szerepet tölt be a vasárnap a fiatalok életében. A szerkesztők a tanulmánykötet bevezetőjében a tanulmányok által érintett hét aspektust nevezik meg, amelyek a következők: 1. a vasárnapi munkaszünet, szórakozás, kikapcsolódás; 2. a vasárnapi vallásos rítusok; 3. a vasárnap szakrális és profán jellege; 4. a vasárnapi munkavégzés rítuális jellege; 5. a vasárnapi együttlét szociális funkciói; 6. vasárnapi rítusok szimbólumai és kódjai; 7. a vasárnapot szervező intézmények. Ünnepeink, hagyományaink közösséghez, nemzethez kötnek. Akár úgy is fogalmazhatnánk: „Mutasd meg, hogyan ünnepelsz, és megmondom ki vagy!” A tanulmánykötetben felhozott példák arra engednek következtetni, hogy a különböző nemzetek, országok fiataljai hagyományaik, szokásaik, ünnepeik által lesznek tagjai egy
SZEMLE
közösségnek, az itt átélt élmények pedig a fiatalok egész életére hatással vannak. Keszeg Vilmos A vasárnap: natúra vagy kultúra című tanulmányában a vasárnapot a fiatalok affirmációjának kereteként határozza meg. A vasárnap nem csupán a vallásos tevékenységek kiemelt ideje, hanem az intenzív kulturális élet ideje, a megemlékezési szertartások ideje és a pihenés, semmittevés ideje. Mint különleges idő a vasárnap megőrizte ambivalens természetét, egyszerre kapcsolódik a natúrához és a kultúrához. Keszeg Vilmos szerint ez az ambivalencia a fiatalok vasárnapi életében fokozottabban van jelen, ugyanakkor a vasárnap mindenkié, mivel kortól és társadalmi kategóriától függetlenül ezt az időt mindenki a hétköznapoktól eltérően tölti el. Az ünnepek közösségformáló erejének remek példája az, hogy Franciaországban a fiatalok által szervezett közösségek tagjai a közöttük lévő kapcsolatokat a testvéri viszonynál is erősebbnek tartják. Jocelyne Bonnet-Carbonell francia etnológus írja a mai francia fiatalok legényszervezeteiről: „Ez az intézmény az életkoron és a szomszédságból, barátságból, a csoportosulás és az ünnepek szervezésének szándékából eredő szövetkezésen alapszik.” (58.) A közös szervezés és a közös cél az, ami erőssé teszi a köztük lévő viszonyt. A tanulmánykötet szerzőinek nagy része egyetért abban, hogy a vasárnapi tevékenység nem csupán egyszerű szabadidőtöltés, hanem ez a nap a fiatalok szocializálódásának intézményeként is működik. Keszeg Vilmos szerint ez a megállapítás három értelemben is igazolható: 1. az informális és a formális intézmények felnőtt tagjai fokozott figyelmet fordítanak a fiatalok nevelésére, a hagyományokba való integrálásra, valamint a fiatalok nyilvánosság előtti bemutatására; 2. a 20. század közepétől a vasárnapok bizonyos ideológiák népszerűsítésének eszközeivé váltak; 3. az 1989-es változást követően a fiatalok önállósodásának, vasárnapi tevékenységének ellenőrizhetetlensége tűnik szembe (33.). A romániai magyar fiatalok vasárnapjainak bemutatása során kiderül, hogy a vasárnapok egyben
EME SZEMLE
a beavatások ideje is: a keresztelés, a bérmálás, a konfirmálás, a kiöltözés és a legényavatás rítusai mind-mind erről adnak példát. Jocelyne Bonnet-Carbonell A vasárnapi séta, a fiatalok nagykorúsodása című tanulmányában arra mutat rá, hogy a legényszervezetek rendezvényei és a vasárnapi közös időtöltések régen az ifjúság emancipálódását szolgálták, elősegítve a párválasztást (60.). A francia etnológus problémaként veti fel azt, hogy manapság egyre kisebb számban fordul elő az ilyen és ehhez hasonló önszerveződés. Manapság a hatóságok, a hivatalos intézmények tervezik meg a fiatalok szabadidejét, sőt ezáltal jelenét és jövőjét. A helyi hatóságok által szervezett események, a sportrendezvények a legényszervezetek és az ifjúság autonómiája ellenében bontakoztak ki. Ezáltal a vasárnapok többé nem az erkölcsök gyakorlásának lehetőségét kínálják fel. Ebben a rendszerben a fiatalok képtelenek lesznek arra a szocializációra, amelyet a hajdani legényszervezetek biztosítottak. Azáltal, hogy a vasárnap az ideológiai küzdelmek helyszínévé változott (lásd felvonulások, kampányrendezvények stb.), meggyengült ünnepeink vitalitása. Vasárnapjaink a szakrális regiszterből a profán regiszterbe kerültek. Jocelyne BonnetCarbonell szerint ha a vasárnap lényegét vesszük figyelembe, ez a nap többé már nem az, ami volt, vagyis már nem az Úrnak szentelt nap. Laurent Sebastien Fournier úgy véli, hogy a vallásos kötelezettségek egyre elenyészőbbek. A fiatalok inkább a sport és a kulturális rendezvényeket részesítik előnyben. Általános jelenség, hogy a fiatalok és a felnőttek között egyre gyakoribb a vasárnap által képviselt értékekkel kapcsolatos vita (87.). Eleonora Sava tanulmányában azt fejti ki, hogy a szent ünnepi idő Romániában hogyan módosult a televíziózással és micssütéssel töltött pihenőidővé. A román etnológus terepkutatásai alkalmával megfigyelt két teljesen eltérő vasárnapi időtöltést mutat be. „Ezek közül az elsőben az egyház és a vallásos szertartás vált láthatóvá, többségben lévén a felnőttek és az idősek, a másodikban a kerthelyiség vált láthatóvá miccsel és sörrel, a főszerep ezúttal a
149 fiataloknak jutva.” (Uo. 94.) A két vasárnap egyetlen közös pontja a szocializáció igénye. Alexandra Tătăran az Erdélyi-szigethegységben található Râşca lakosai hagyományainak változását mutatja be. A szerző arra a következtetésre jut, hogy a vasárnap ünnepi jelentése már csak a lakosok emlékezetében él, a fiatalok a vasárnapot kimondottan kikapcsolódásra és munkaszünetre fordítják. Egy háromszéki kisváros (Kézdivásárhely) és egy falu (Zabola) példájából kiindulva a szabadidőkeret kommercializálódására világít rá Pozsony Ferenc tanulmánya is. A kolozsvári néprajzkutató megállapítja, hogy ma a székely fiatalok hétvégi szórakozását jobbára különböző egyéni vállalkozók szervezik meg. Általánosnak mondható, hogy a vállalkozók, esetleg az állam és a helyi hatóságok által szervezett rendezvények felváltják az egyházi rendezvényeket. Jean Fraikin, a Belga Nemzeti Vallástörténeti Központ kutatója a vasárnap banalizálódásának fő okát a társadalmi törést szülő dekrisztianizációban látja. Ez a banalizálódás abban mutatkozik meg, hogy a ma embere számára a vasárnap és általában az ünnep legfontosabb eseményeivé a sportrendezvények, a baráti találkozások, a kocsmázások, a videojátékok válnak. A kötet nemcsak különböző európai ünnepi időtöltési formák bemutatását tartalmazza, a benne foglalt tanulmányok elméleti vonatkozásban is figyelmet érdemelnek. A továbbiakban néhány ilyen újszerű gondolatot emelünk ki az egyes tanulmányokból. Ha mindig ünnepelünk, akkor mindig ünnep van, vagy soha sincs ünnep? − teszi fel a kérdést Alfonsina Bellio, a Calabriai Tudományegyetem oktatója a fiatal olasz egyetemisták vasárnapi szokásait bemutató tanulmányában. A válasz egyértelműnek tűnik, ugyanis az ünnep attól ünnep, hogy eltér a hétköznapoktól, az ünnep lényegéhez hozzátartozik, hogy elmúlik. Jocelyne Bonnet-Carbonell A vasárnapi séta, a fiatalok nagykorúsodása. A fiatalok vasárnapi ünneplésének antropológiai gyökerei Európában
EME 150 című tanulmányában kiemeli, hogy a vasárnapi idő a falusi közösségek számára kitüntetett idő, különleges „szent idő”, és a nem mindennapi idő a megszokottól eltérő viselkedést, másfajta idő- és térkezelést követel meg. A szombat esti készülődés régen mint átmeneti rítus kötötte össze a hétköznapi és az ünnepi időt. A vasárnap egy időbeli átmenet, a két hét közé esik, a hétköznapi időn és a munkán kívüli idő. A francia etnológus a vasárnapot − Arnold van Gennep rítuselméletét követve − egy három szakaszból álló átmenetként nevezi meg. A vasárnapi idő első szakaszát az elválasztó rítusok képezik. Ezek a rítusok a purifikációt jelképezik. A nagy tisztálkodás ideje ez, például ilyenkor kicserélik az öltözetet is, az ember környezetében minden megtisztul, a vasárnap ezeknek a rítusoknak köszönhetően választódik el a munkával eltöltött héttől. A tanulmány bemutatja az otthoni tér megtisztításának rítusait (a lakás, a kocsi, az udvar, a háziállatok stb.). Ezeket a rituális munkákat szombaton kell elvégezni, így jelezve az elhatárolódást a hét hat napján élt élettől, ugyanakkor ezek a rítusok előkészítői a vasárnapnak. Az eltávolító rítusok képezik az átmeneti rítus második szakaszát, amelyekre szombatról vasárnapra virradó éjszaka kerül sor. Mindez átmenetet jelent egy másik tudatállapotba, olykor valódi belépést egy szakrális térbe. Az átmeneti rítusok utolsó szakaszára vasárnap este kerül sor: ilyenkor beépítő rítusok zajlanak, amelyek által megvalósul a vasárnapi időből való kilépés, és lehetővé válik a szent időből a hétköznapi időbe való visszatalálás. A vasárnap mint szent idő megemeli a keretében történő tevékenységek jelentését – véli Verebélyi Kincső a Les aiels du temps. Az ifjúság vasárnapja című tanulmányában. A szabadidő és a megszabott munkaidő modern kori megjelenése határozottan megváltoztatta a szent idő szerkezetét. A szent idő és a szabadidő találkozása során a szent idő fölé emelkedett a szabadidő, ami viszont a fogyasztás alá rendelődik. A szociológiailag mérhető szabadidő megjelenése az időt pénzzé válthatóvá degradálta. Az idő pénzelv alapján a szabadidő helyét is közvetve átvette a munkaidő, azáltal, hogy
SZEMLE
a fogyasztói társadalomban a szabadidő is pénzzé váltható. Ezáltal a szakrális jellegű cselekvések háttérbe szorultak, és a vasárnapok elveszítették ünnepi jellegüket. Ennek a folyamatnak a következménye, hogy a hétvégék legfőbb szórakozási formájává az úgynevezett bulik váltak. Verebélyi Kincső arra hívja fel a figyelmet, hogy ez a szórakozási forma nem képes betölteni mindazokat a funkciókat, amelyekre a fiatalok hagyományos vasárnapja alkalmas volt. A szórakozás időpontjának elmozdulása, a szent időből való kikerülése a rendezettség feloldását jelenti, amivel együtt jár a színhely elhatárolódása. A rend széteséséhez vezet az is, hogy a hét bármelyik napja alkalmas a szórakozásra, összevegyül a profán térrel és idővel, ezáltal elveszíti kiemeltségét. A diszkók a valódi ünnep vitalitásának pótlékát kívánják adni, azonban az ebben részt vevő egyedek nem alkotnak és képviselnek egy közösséget úgy, ahogyan a hagyományos vasárnapi összejövetelek résztvevői. Keszeg Vilmos is felveti ugyanezt a problémát, amikor arról értekezik, hogy szerinte a „20. század második felében a fiatalok éjszakai élete elveszítette ellenőrző, ítélkező, a fiatalok közösségi életét szervező jellegét. Az éjszakai élet központjává a diszkók váltak.” (30.). A kolozsvári népviselet-kutató Tötszegi Tekla a fiatal lányok viseletéből kiindulva közelíti meg ugyanezt a problémát. Ő a kalotaszegi Méra fiataljainak vasárnapi idejét a délelőtti és a délutáni tevékenységek tükrében két szakaszra osztja: a délelőtt a szakrális események ideje, amelyek szakrális terekben történnek, a délutánra pedig inkább a profán idő és tér jellemző (121.). Ez a megosztottság a fiatalok ruházatára is kihat, főleg a nagylányok esetében szembetűnő ez a kettőség. A délelőtti szakrális idő különleges ruházatot igényel, ez az úgynevezett templomos ruha, amit régen csak vasárnap délelőtt lehetett felvenni. A kalotaszegi nagylányok ruhatárának ez a legértékesebb darabja. A délutáni profán időhöz és térhez egy egyszerűbb viselet párosul: a hurboló öltözet, ami az ünneplő és a hétköznapi viselet közötti átmenet. Végig a 20. század során a viseletnek nagyon erős presztízsértéke van, a lány
EME 151
SZEMLE
ruhatárának gazdagsága az egész család hírét emelte. Magától értetődően egy presztízsverseny alakult ki a nagylányok és családjaik között; a legmegfelelőbb hely a gazdag öltözék bemutatásához a templom, pontosabban a délelőtti istentisztelet, valamint az azt megelőző és követő rövid időszak. A tanulmányszerzők nem jelentik ki egyhangúlag azt, hogy a hagyományos vasárnapi tevékenységek megszűntek volna a fiatalok számára, azonban abban mindannyian egyetértenek, hogy megfogyatkozott a vasárnapi rítusok vitalitása. Egykor a vasárnapi szórakozási formák mentén elhatárolódott egymástól a városi és falusi fiatalok csoportja. Mára azonban ez a különbség felszámolódott, a legtöbb városi és falusi fiatal számára a szórakozás vált az ünnep központi elemévé. „A szórakozás legáltalánosabb formája pedig a diszkó, ami a valódi ünnep vitalitásának a pótlékát kívánja adni a mindennapi formák áttörésének látszatával”, vonja le a kövekeztetést Verebélyi Kincső (78.). A szórakozási formák megváltozása vezetett oda, hogy az ünnep ideje kikerült a szent időből, a fiatalok nemcsak vasárnap délután szórakoznak, erre már lehetőségük van a hét bármelyik
napján. A szent tér is elindult a profanizálódás útján, nincsenek jól meghatározott helyek, ahol el lehet tölteni az ünnepi időt, bárhol lehet szórakozni; a hagyományos szabályok és kötöttségek mind fellazultak. A szabályok eltűnése a közösségi jelleg megváltozását is maga után vonta. A hagyományos vasárnap délutáni programokban a közösség minden tagja részt vett, mindenkinek megvolt a maga szerepe és jól meghatározott helye, a legfiatalabb és a legidősebb generációk is részt vettek ezeken a rendezvényeken. A diszkó mint új szórakozási lehetőség megjelenése felborította ezt a rendet, hiszen csak a fiataloké. A szerzők abban is egyetértenek, hogy a hagyományos vasárnapi tevékenységek nem tűntek el teljesen a fiatalok életéből. Legtöbb esetben a vallási rítusok kerültek háttérbe, de a vasárnap többi, a családi egységet erősítő rítusaik is tovább élnek a fiatalok körében. A hagyományok erős hatása a fiatalokra azzal bizonyítható, hogy amikor ők maguk is szülőkké válnak, előbb-utóbb „rátalálnak a családi vasárnapra” (63.). Haindrich Helga − Márkus Éva Laura
Újból a marosmagyarói szőttesekről és varrottasokról Palkó Attila – Szentimrei Judit: Marosmagyarói varrottasok és szőttesek. Kriterion Könyvkiadó, Kvár. 2008. 143. lap A 2008-ban Kolozsváron, a Kriterion Könyvkiadó gondozásában megjelent Marosmagyarói varrottasok és szőttesek című kötet szerzői, Palkó Attila és Szentimrei Judit nevét jól ismeri a néphagyományok iránt érdeklődő magyar olvasóközönség. Palkó Attila, nyugalmazott történelemtanár Magyaró szülötte, aki tanárai, Gunda Béla és Szabó T. Attila ösztönzésére először 1946-ban gyűjt szűkebb szülőföldjén népdalokat, népszokásokat, hímzésmintákat, helyneveket. A későbbiekben számos, szülőfaluja gazdálkodásával, szállítási gyakorlatával, szokásaival, kézművességével
foglalkozó tanulmány, történeti-néprajzi monográfiák szerzője (Magyaró. Egy Felső-Maros menti falu évszázadai) vagy társszerzője. A kötet másik szerzője Szentimrei Judit néprajzkutató, iparművész, a kolozsvári Ion Andreescu Képző- és Iparművészeti Főiskola nyugalmazott tanára, akit az erdélyi népi textilművészet kutatásának nagyasszonyaként ismer mind a szakma, mind a szélesebb közönség. Szentimrei Judit a Székely festékesek, illetve a Széki iratosok című önálló kötetek, öt nagy népművészeti monográfia textilművészetre vonatkozó fejezeteinek, több mint 200 cikknek és tanulmánynak a szerzője.
