XVII. Vezérigazgatói Találkozó Röjtökmuzsaj, 2009. április 01.
A 2009. évi költségvetés sajátosságai és következményei - írásosos, szerkesztett változat – (Dr. Kovács Árpád, az Állami Számvevıszék elnöke)
Tisztelt Vezérigazgató Hölgyek és Urak! A közvetlen célja adott: a gazdaság mőködıképességének fenntartása, az államháztartás egyensúlyának megırzése, a társadalmi-gazdasági feszültségek elviselhetı keretekben tartása. Sajnos napjainkban ezt úgy is mondhatjuk: 2009-ben a túlélés a cél. A talpon maradás azonban új esélyeket is ad, van miért tenni. Mindenekelıtt megjegyzem, hogy a múlt évi államháztartási pozíciók a terveknek megfelelıen alakultak. A GDP arányos államháztartási hiány 3 % körüli. Az már látható, hogy a nyugdíjak adott arányú kifizetésére messze nincs meg a fedezet. Más területekrıl kellett pénzt elvonni, ennek ellenére 70 milliárd forinttal így is túllépték a kifizetések a rendelkezésre álló keretet. Az is tény – de a késleltetések miatt ebbıl nem szabad relatíve kedvezı esélyekre következtetni –, hogy az év elsı két hónapjában az adók, járulékok még nagyjából az elıre becsültnek megfelelıen érkeztek be. Kedves Kollégák! Elıször néhány gondolat az integrációról és világgazdasági válságról, s itt, nem tagadom, véleményemet az európai és az arab államok legfelsı szintő ellenırzı szervezeteinek hétfı-keddi párizsi együttmőködési fórumán elhangzottak is befolyásolják. Hallhattuk, hogy a gazdasági teljesítményen belül határozott az arányváltozás: a tıkejavak aránya, szerepe (megfizetése) igen erıteljesen növekszik, miközben az élımunkáé mindenütt, de elsısorban a jóléti társadalmakban zuhanásszerően csökken. Az alaphangulat az volt, hogy egy soha nem látott válság után, amikor a felhalmozott feszültség villámként kioldódik, új világrend jön létre és az a fejlıdı világ társadalmi, gazdaságvezérlési és nem utolsó sorban hatalmi modelljéhez fog közelíteni. A nyugati világ pedig a fejlett, demokratikus rendszerek, a szociális piacgazdaság, jóléti mechanizmusok átalakulásával, vagy inkább feladásával igyekszik alkalmazkodni, és mindez a középosztályok terhére, azok tömeges elszegényedésével valósul meg. Mindez történik Európában, ahol néhány éve még az EU (lisszaboni) stratégiája szorosan összekapcsolta a versenyképesség javítását a szociálpolitikai célok megvalósításával. A papíron még ma is érvényes elképzelés abból indul ki, hogy nem lehet fenntartani a fejlıdést, ha hosszabb távon e célok egyike csak a másik rovására teljesíthetı. A konferencián egyöntető volt a prognózis a közeljövı „állomásairól”: a pénzügyiközvetítırendszerbeli válság igen mély gazdasági krízissé alakul, majd e krízishalmaz óhatat-
lanul a fejlett, demokratikus országok súlyos társadalmi válságához vezet, s innen jut el ahhoz az újhoz, amirıl bizony igen keveset tudunk. Mintha résztvevık Soros Györgyöt idézték volna: „ …lezárult egy hosszabb, többé-kevésbé stabilnak nevezhetı idıszak…. A következı idıszakot [….] politikai és pénzügyi bizonytalanság jellemzi majd, amelyet remélhetıleg egy új világrend kialakulása követ.” Mit jelent ez a jövendölés? Vajon azt, hogy vesztésre áll az a széles középréteg jólétére kiterjedı, és mőködı demokratikus intézményrendszerre építı modell, és ma mindent lehengerel az egyén társadalmi feloldódására, szubordinációjára építı, a mérhetetlen bürokrácia elnyomó eszközével élı, s messze nem az áhított „éjjeliır államként” körülírható, vagy akár szociális piacgazdaság alkotmányos megfogalmazásával, a társadalmi vívmányok garantált, törvényekben foglalt védelmével élı szisztéma? Alapvetı kérdés a mérték és az idıhorizont. Ez pedig nem kevéssé függ a válság menedzselésétıl, a nemzetközi együttmőködéstıl, és a sokféle értelemben vett szolidaritástól, a társadalom tőrıképességétıl, sıt egy sor emocionális tényezıtıl, hogy a késıbb jóvátehetetlen társadalmi-gazdasági sérülések elkerülhetık legyenek. Messze jutunk attól az alapcéltól, motivációtól, amit Palánkai Tibor meglehetıs távolságtartással idéz: „Az integráció gazdasági elméletei hangsúlyozzák, hogy a nemzetközi munkamegosztás, mind a specializáción, mind a kooperáción keresztül a hatékonyság és a jólét növekedésével jár együtt. [Elméletileg] ez az integrációnak általános és alapvetı motiváló tényezıje.” Nézzük, hogy mi is lett ebbıl. A világ összevont kivitelének a világ GDP-jéhez viszonyított aránya a II. világháborút megelızı utolsó békeévhez képest mára megkétszerezıdött, mintegy 20 %-ot tesz ki, s ez a szakosodásra nagyobb mértékben ráutalt kis országok, így Magyarország esetében megközelíti a 80 %ot. A gazdasági folyamatokat jellemzı, illetve követı különféle pénzmozgások, átutalások halmozott összege pedig a világ árú-kivitele értékének mára mintegy kétszázszorosa. Jól látszik, hogy a transznacionális pénzügyi (hitelezı) központok ereje külön-külön is sokszorosa lehet egy-egy kisebb ország pénzügyi kapacitásának, s ennek természetesen súlyos hatása van akár a közpolitika tematizáltságára, sıt akár annak személyi-döntési autonómiájára, mondjuk ki: egy ország cselekvési szuverenitására. Természetesen az is igaz, hogy ezeknek az erıközpontoknak is vannak mőködési-biztonsági érdekeik, ık is sajátos kockázatközösséget alkotnak egymással és partnereikkel. Így aztán a jelenlegi világgazdasági környezetben, egymásrautaltságban a globalizáció nem szabad választás kérdése, hanem megkerülhetetlen realitás, ahol nem csak elınyök vannak, hanem hátrányok is. Bár a XX. században Nyugat-Európában a nemzeti jövedelem több mint tízszeresére, Dél-Európában több mint tizenkétszeresére, Közép- és Kelet-Európában több mint hatszorosára nıtt, és Európa mintegy tízszeresére növelte mezıgazdasági, ipari és szolgáltatási teljesítményeit, ez nem változtat azon, hogy a világgazdaságban új erıközpontok alakultak, alakulnak ki. Mostanra több mint 37 %-os részesedésével Ázsia vált a világ legnagyobb jövedelemtermelı régiójává. A világ exportjából 27 százalékkal részesedik. A mértékadó prognózisok szerint a világ népessége várható növekedésének 95 százaléka az alacsony jövedelmő országokban következik be, míg a mai fejlett világ 2050-re a föld lakosságának 8-10 százalékára esik vissza. Az is tény, hogy az euró-zónában 2004 és 2050 között a nyugdíjra, az egészségügyre, valamint a krónikus ellátásra szolgáló állami kiadásokat a GDP közel 5 százalékával kellene növelni ahhoz, hogy a jelenlegi pozíciókat többé-kevésbé ırizni tudjuk. Elgondolkodtató, hogy épp a sokak által a fejlıdés modernizációs perspektívájának hitt öngondoskodás vált elsıként értéktelenné. A pénzügyi és szociális biztonság társadalmi és/vagy egyéni felelısségre építı ellentétpárokban való gondolkodást, s az ilyen választási lehetıségeket a szemünk elıtt, egy pillanat alatt olvasztotta el napjaink válsága. A jelképeinek számító nyugdíjalapok, a befektetési megtakarítások, és persze vele az egyéni választásra építı biztonság álmai váltak egyik pillanatról a másikra légvárakká. A magánnyugdíj-pénztárak átlaghozama 2
2008-ban -20 % volt, befektetéseiken 422 Mrd Ft-ot vesztettek, 18 %-kal többet, mint a befizetett tagdíj (357 Mrd Ft) volt. Nem a gondoskodó, biztonságot adó állam alternatívája omlott össze, hanem ennek az ellentétje. A jövedelmek különbsége a leggazdagabb és legszegényebb ország között több mint nyolcvanszoros – az egy fıre számított GDP alapján. A 70-es évtizedben a világ népessége legszegényebb és leggazdagabb ötödének jövedelme között harmincszoros a különbség, napjainkban ez már mintegy hetvenötszörös. Ne áltassuk magunkat! Fel kell tennünk a kérdést: valójában tartalmilag mit is jelent a megújítás, a reform? Ha azt, hogy a társadalom továbbra is vállalja – igaz némi hatékonyság javítással – a mind kiterjedtebb szolgáltatásokat: a valóságos, személyes biztonságot, gondoskodást állampolgári jogon, akkor a hatékonyságjavítás, a reform ebben a kontextusban nem pénzkivonást, hanem elıször ráfordítást jelent. Ha azonban nem errıl van szó, hanem a szólamok, az ígérgetés, az öngondoskodás nagyszerő perspektíváinak ecsetelése ellenére arról, hogy az állam kényszerően, vagy dogmáknak engedve társadalmi vívmányokat ad fel, és egy minimális szinten túl az egyénre bízza, mire jut, akkor ezt is világosan meg kell mondani. Régi, talán rossz szlogen, ha közgazdasági tartalmára átvitten, visszaidézem egy újabban sok nosztalgiával illetett korszak szlogenjét: „a krumplileves legyen krumplileves”. Súlyos gondokkal kell mindenütt szembenézni, de a mérték a legkevésbé sem mindegy. A tetemes államháztartási és fizetésimérleg-hiánnyal küzdı országok sebezhetısége a legnagyobb. Az egyre szélsıségesebben polarizált jövedelmi és vagyoni viszonyok következtében a centrum országaival szemben a periféria mindinkább kiszolgáltatottá válik. A válsággal sújtott nemzetgazdaságokban általában az államháztartás kiadási expanziójával, a bankok állami feltıkésítésével és adómérsékléssel keresik a kibontakozást. Ez azonban csak a kevésbé eladósodott és viszonylag alacsony, kézben tartható államháztartási hiánnyal rendelkezı országokban jelenthet megoldást. Alapvetı a különbség a nyugat-európai államok, és a mi lehetıségeink között. Mélyen eladósodottként hitelbıl beruházni, „münchauseni” kaland. Tisztelt Hallgatóim! A kormányzat a 2009-es év költségvetésének sarokszámai tervezésében eleinte egy a valóságtól messze elrugaszkodott reálgazdasági teljesítménnyel számolt. Figyelmen kívül hagyta a figyelmeztetéseket, sıt neheztelt azokra, akik szóvá merték tenni, hogy az eurózónához történı ún. nominális kritérium-közeledés olyan restrikciók következménye, amelyeket lényegi államháztartási szerkezetátalakítás nélkül hajtottak végre. Ezek a reálgazdaságra, a csatlakozás másik „pillérére” nézve inkább fogyasztást szőkítı, a növekedést fékezı hatásokkal jártak, s nem volt valószínősíthetı olyan konjunkturális helyzet, ami a kormányzati elképzelések szerinti 3 %-os növekedést tett volna lehetıvé és „felfelé húzhatta” volna a közel 80 %-os export-kitettségő magyar gazdaságot. Tévedés ezért a kialakult, jelenlegi igen nehéz helyzetet kizárólag a múlt századi 30-as évek válsága óta nem látott mélységő globális válságnak tulajdonítani. Ha a valóságra figyelmeztetı jelzéseket, a költségvetési tervezés ellenırzésérıl szóló számvevıszéki jelentést kezdetben nem utasítják vissza, akkor is megalapozottabb lehetett volna az idıvel birkózó, számaiban hátráló költségvetés prezentálása. A kilátásokat prognosztizáló tekintélyes elemzıi csoportok riasztó jelzései mellett nem szívderitıek a Világbank és a Valuta Alap elırejelzései sem. Az elıbbi 1-2 %-os világmérető visszaeséssel számol, pl. az USA ez évi növekedését -3 %-ra valószínősíti, de jelentısen, 6-7 %-ra vették vissza Kína növekedését is. A legtöbb helyen az ipar hanyatlása rántja recesszióba a gazdaságot: a vállalatokhoz beérkezı új megrendelések értéke zuhan, minek következté3
ben az euró-zónában az ipari termelés az év elsı hónapjában 17,3 %-kal csökkent (Németországban 19,1 %-kal, Magyarország esetében 21 %-kal), hasonló a visszaesés más export célország – Franciaország, Olaszország, Lengyelország – teljesítésében is. A kialakult helyzeten persze segíthetnek a különbözı gazdaságösztönzı csomagok, de azok „szabályozatlan áradata” nem eredményezett kiutat a válságból, hacsak nem teszik rendbe a hitelezési rendszert. Ez viszont lassan halad … A „klasszikus”, hatásosnak bizonyult megoldások értékével – adózás, adócsökkentés, állami költekezés csökkentése – szemben azt is látjuk, mint Írországban, Japánban, hogy a baj mértéke, a visszaesés szinte függetleníti magát a terápiától. A londoni Capital Economics szerint Kelet-Európa valamennyi gazdasága zsugorodik, ennek átlaga 6 % körüli lehet. A „múltbeli pazarlás árát fizetı” Magyarország 7 %-ot is meghaladó visszaesést is elérhet. Az eredetileg elképzelt és a most valóságnak látszó feltételek között a GDP alakulásában a teljesítménykülönbség az államháztartásban mintegy 700-750 milliárd forintos bevételi visszaesést jelent. Nagyságrendje érzékeltetéséhez csak annyit, hogy ez nagyjából a természetbeni egészségügyi szolgáltatások finanszírozására 2008-ban költött összegnek felel meg. Ennek fényében ma már különösen súlyos hibának látszik, hogy a költségvetés elfogadásakor a várható foglalkoztatás csökkenést mindössze 0,6 %-osnak valószínősítették. A pénzügyi válság reálgazdaságra való jelentıs mértékő kiterjedése és a GDP mérséklıdése miatt nagy a kockázata annak, hogy a foglalkoztatottak száma 3 % vagy még ennél is nagyobb mértékben csökken, és elérheti a 10 %-ot is. Ez kihat a keresettömegre, és ezen keresztül a háztartások fogyasztására és a költségvetés bevételeire (az áfa, az szja, a regisztrációs adó februári teljesítése negyedszáz Mrd Ft-tal maradt el az elıirányzottól, a két tb-alap pénzforgalmi hiánya is 26 Mrd Ft volt). A foglalkoztatottak számának nagyobb mértékő visszaesése és a hitelfinanszírozás drasztikus csökkenése a kereslet további szőküléséhez vezethet. Vagyis nagyobb fogyasztásés GDP-csökkenéssel járhat együtt. A lakossági fogyasztás „simítása”, hitelekbıl történı finanszírozása megszakadt. Így is drámai azonban – a költségvetés finanszírozhatósága szempontjából is –, hogy a lakosság nem nettó megtakarító, hanem bizonyos értelemben a legnagyobb adós! (Az utóbbi idıszakban a lakossági hitelek állományának növekménye meghaladta mind a nem pénzügyi vállalatok, mind az államháztartás hitelállományának növekményét.) A magyar államadósság nagyságrendileg a GDP 67 %-át, a külsı nettó adósság pedig a GDP kereken 100 %-át teszi ki. A Kereskedelmi Világszervezet a világkereskedelem 9 %-os visszaesésével számol. A világmérető recesszió miatt legfıbb export-piacainkon (Németország) erıteljesen mérséklıdik a kereslet, aminek következtében olyan helyzettel kerülünk szembe, hogy nincs meg a belföldi felhasználás növekedésének import fedezete. Azaz a belföldi felhasználás mesterséges élénkítése negatív egyenlegő külkereskedelmi mérleghez vezetne. Tisztelt Hallgatóim! A közkiadások szerkezete korszerősítésének eddigi elmaradása nem javítja a gazdasági növekedés esélyeit, mivel a fejlesztési jellegő kiadások részaránya nem emelkedett, sıt várhatóan a következı években sem emelkedik. A 2009. évi pozíciók szempontjából ezért kulcskérdés az uniós források lehetı legteljesebb felhasználása. Fordulatra van szükség kettıs értelemben is. Igen kedvezıtlen, hogy egyrészt nem azokra a célokra és nem ott használtuk fel a forrásokat, ahol a legnagyobb szükség lett volna erre – mintegy bizonyítva, hogy a pénz oda megy, ahol már van –, másrészt pedig a forrásfelhasználás - elıkészítési, ügyintézési stb. okokból – egyelıre 10 %-át sem teszi ki annak, amire lehetıség lett volna.
4
Összességében a 2009-es költségvetésrıl azt mondhatjuk, hogy bár a törvénnyé emelt változat közelebb került a 2008. novemberében látható realitások világához, de – az ésszerőnél alacsonyabb tartalékképzési szint miatt – mégis igen nagy kockázatai vannak. A kiadási oldalon az 1 % körüli gazdasági visszaesésnél nagyobb recessziót, 1,5-2 %-os szintig technikailag, csonkításokkal, úgy-ahogy kezelni lehet. Ennél rosszabb forgatókönyv bekövetkezésével, 3-4, netán 4-5 százalékos visszaesés esetén ez már nem járható. A következmények, s itt már nem csak a pótköltségvetés technikai elkészítése, annak idıigénye a kérdés, sıt még csak nem is elfogadása és végrehajtása közpolitikai feltételrendszerének megteremtése a tét, hanem az, hogy ne történjenek jóvátehetetlen intézkedések, vagy éppen az intézkedések elmaradásának köszönhetıen ne alakuljon ki jóvátehetetlen helyzet. Ha a vártnál nagyobbak lesznek a gondok, akkor sem az esetleges pótköltségvetés megalkotása, a „havária- kezelés”, hanem a 2010-es büdzsére való felkészülés jelenti az igazi kihívást, hiszen a késlekedés miatt egy ilyen, az év második felében született pótköltségvetésnek már csak a realitásokat tudomásul vevı, legitimációs szerepe lehet. Akkor is, ha az adótörvényeket, s a társadalmi juttatásokat lefaragó szociális törvényeket „simán” elfogadják, s a Köztársaság elnöke nem küldi azokat elızetes normakontrollra az Alkotmánybírósághoz. Ugyanakkor a ma hatályos törvények szerint is, április 15-ig be kell nyújtani a jövı évi költségvetés irányelveit. Amikor ez az elıadás elhangzik, az ÁSZ elnökének sem az irányelvekrıl, sem azok hátterét, hatásmechanizmusát bemutató megvalósíthatósági számításokról nincs tudomása, holott az a hatásköre, feladata változatlanul megvan a szervezetnek, hogy a költségvetés megalapozottságáról nyilatkozzon. Nem állok egyedül azzal a véleménnyel, hogy a költségvetés szerkezetét kell érdemben átalakítani. Nyilvánvaló, hogy az ennek révén elérhetı valós megtakarítások nem azonosak a régi technikákkal végrehajtott finanszírozáskurtításokkal. Tehát a kormányzat elıtt kettıs feladat áll: a gazdasági pozíciók romlásával nehezülı államháztartási keretekben az aktuális feladatok menedzselése, ugyanakkor mindent megtenni azért, s ez a másik feladat, hogy ezek ne legyenek kontra-produktívak a tartós, szerkezetalakító modernizáció szempontjából. Tisztelt Hallgatóim! Ahhoz, hogy napjaink szinte cselekvési bénultságot eredményezı bizalmatlanságát vagy akár a közgazdász szakma „teljes egyet nem értésének” okát a teendıket illetıen megértsük, nem kerülhetjük el, hogy röviden érintsük az elmúlt évek kacskaringóit, azt, hogy miként és miért jutottunk mai helyzetünkbe. A magyar költségvetési hiány 2000-ben 3% alatt volt, tehát már megfelelt a maastrichti feltételeknek, bár igaz, élve az akkor még fennálló elszámolási lehetıségekkel számos beruházás (pl. autópálya-építés) finanszírozását a költségvetést megkerülve Magyar Fejlesztési Bank útján oldották meg. A baj 2001-ben kezdıdött, majd a hiány 2002-ben ugrásszerő tovább növekedett. Az év szeptemberében ugyanis, amikor már az év közepén is magas hiány miatt éppenséggel deficitcsökkentési lépésekre lett volna szükség, a kiadások fékje helyett a gázra léptünk. Ekkor indult a ’100 napos ötletroham” és vezetett az 50%-os közalkalmazotti béremelés, a 13. havi nyugdíj bevezetésének elıkészítéséhez, a minimálbér adómentessé tételéhez, és a költségvetésen kívül korábban felhasznált fejlesztési pénzek „visszavitelére” a büdzsébe és azok hiányként való elszámolásához. Következményként egycsapásra a legnagyobb deficittel (a GDP 9 %-a) rendelkezı visegrádi ország lettünk, de még ekkor sem szakadt el pozíciónk a többiekétıl. Az államháztartási egyensúly javulása 2003 után indult meg a térségben, s e tendenciát 2004-ig a magyar 5
fiskális politika is követte. 2004-ben még lehetıség lett volna a hiány csökkentését nemcsak folytatni, hanem az egyensúlyteremtés folyamatot akár enyhén fel is gyorsítani. Nem így történt. A leszakadás a deficitnövelés második hullámában, 2005-tıl történt meg. Említésre érdemes, hogy a legsikeresebb Szlovéniában, de Lengyelországban és Csehországban sem került sor az ellátórendszereket érintı nagyobb modernizációs vállalkozásokra, és erısen túlzók azok a vélekedések, amelyek Szlovákia ilyen eredményeit méltatják. Ezért végig kell gondolnunk vélekedésünk megalapozottságát abban, hogy kizárólag a „reformok” elmaradása vezetett oda, ahova jutottunk. Palócz Éva gondolatait követve: inkább „csak” arról volt szó, hogy ezekben a hasonló sorsú országokban fedezet nélkül nem emeltek nyugdíjat, vagy teljesítmény-követelmény nélkül fizetést, s nem próbáltak meg egyszerre a gázra és a fékre lépni. Egyszerre tettünk a költségvetési bevételek (tb-járulékok, áfa) csökkentésével járó lépéseket és ugyanakkor kezdtünk ambiciózus fejlesztési (autópálya-építési és egyéb) programokba, s egyúttal növeltük – egyértelmően fedezet nélkül – a szociális kiadásokat. Mindezek a lépések – Kopits György szavait idézve – súlyos „fiskális alkoholizmus” tényei. Félrevezetı ezért, ha azt állítjuk, hogy a bajok gyökere kizárólag a szociális ellátórendszerek területére irányított reformok elmaradásában keresendı. A reform nem egyenlı a finanszírozás szőkítéssel, alapszabály, hogy a jövıbeni hatékonyságért elıször fizetni kell. Ha valamilyen magyar sajátossággal, vagy az elmúlt paternalista berendezkedés visszahúzó örökségével magyaráznánk a mai bajok gyökerét, akkor fel kellene tenni a kérdést, miért nem érvényesültek ennek az örökségnek a hatásai 1996 és a 2000-es évek fordulója között, a politika ellentétes oldaláról fellépı két kormány idıszakában? Nincs válasz erre, de tény, hogy ekkor a magyar gazdaság nem csak magas gazdasági növekedési ütemmel, hanem az alacsony költségvetési hiánnyal tőnt ki a visegrádi országok közül. A hibák elkövetésének és azok jóvátételének idıigénye nem szimmetrikus. A néhány év, hónap alatt elkövetett hibák orvoslása évtizedeket vehet igénybe, két ok miatt is. Az egyik az államadósság rendkívül magas szintje, amelynek ledolgozása az ingadozó, sıt csökkenı gazdasági teljesítmény következtében csak nagyon lassan lehetséges. A másik, ennél súlyosabb gond, hogy az elmúlt években – politikai, választási szempontok alapján – megvalósított osztogatás visszavonása erıs elhatározást és politikai konszenzust feltételez. A magyar gazdaság növekedése és a túlköltekezı államháztartás mőködıképességének fenntartása eddig olyan tényezıkre épült, amelyek a jövıben, hosszabb távon már nem szolgálhatnak a fenntartható fejlıdés, növekedés alapjául. Ilyen például a számottevı privatizáció, a viszonylag nyomott bérszínvonal, az anyagi és különösen a humán infrastruktúrát ért forráskivonás. Az alacsony foglalkoztatásnak a terület- és településfejlesztéssel, továbbá különösen a szociális helyzettel, a kapcsolódó juttatási rendszerrel is összefüggı okai vannak és emellett a foglalkoztatási gondok arra is visszavezethetık, hogy a fiatalok munkaerı-kínálata csak kevéssé képes hozzájárulni a gazdaság dinamizálásához, ráadásul a munkanélküliek jelentıs része nem képvisel minıségi munkaerı-tartalékot a foglalkoztatás bıvítésére. A munkaerı kínálatnak ez a minıségi problémája a felzárkózás, a reál-konvergencia, a versenyképesség szempontjából rendkívül kedvezıtlen, hiszen napjainkban az oktatás - kutatás - innováció tudásháromszöge játszik kulcsszerepet a növekedésben és a foglalkoztatásban. Az adatok kettıs fejlıdési paradoxont szemléltetnek. Az egy fıre jutó magyar GDP 2006-ban az uniós átlag 61 százalékát tette ki. Az oktatási-képzési mutatók viszont csupán az 6
uniós átlag 20-50 százalékát érik el. A magyar lemaradás tehát éppen ott a legnagyobb mértékő, ahol a XXI. századi felzárkózás a legnagyobb követelményeket támasztja. Másrészt a történelmi visszapillantásban a helyzet megfordult: a humán potenciál színvonalában a lemaradás jóval nagyobb mértékő, mint az anyagi termelésben, jövedelemszintben. Kimerültek a tartalékok, s ez távlati determinációkat, elhúzódó gondokat hoz. A gazdasági visszaesés rontja az esélyeket, de azon senki sem vitatkozik, hogy elsıdleges cél a munkában tartás: hiszen ma nagyon kevés ember tart el nagyon sokat. Kérdés mennyiben sikerül értékteremtı munkával enyhíteni a válság terheit? Mennyiben teremthetık meg e munkának a ma többféle értelemben is hiányzó piacai? Ma még megvan a lehetısége annak, hogy szervezett munkával a tervezett munkaerı-piaci beavatkozások megvalósuljanak. Mindinkább viszszaüt azonban a szakmunkásképzés elmaradása, széles rétegekben a munkakultúra minimumának hiánya. Mélyülnek azok a gazdasági és társadalmi problémák, amelyek a jelentıs részben segélyeken élı és munkaerı-tartalékot csak elméletileg jelentı egy milliónyi ember élethelyzetének a következményei. Minden korábbinál élesebben merül fel, hogy a munkából átmenetileg kikerültek megfelelı képzés nélkül, élethelyzet-változtatás, szocializáció, mobilizációt ösztönzı intézkedések nélkül közvetlenül nem vonhatók be olyan értékteremtı tevékenységekbe, amire szükség és talán lehetıség is lenne. Tisztelt Hallgatóim! Itt jutottam el mondanivalóm harmadik blokkjához. A gazdaságirányítás társadalmigazdasági feltételeihez, s ahhoz a néhány igen vázlatos gondolathoz, ami a magyar társadalom alkalmazkodási képességéhez kapcsolódik. A forráshiány ellenére mind keményebb kényszer, hogy sokat kell a változásért áldozni, mert különben – ez is sokféle értelemben kockázat – végletesen tovább romlik a helyzet, miközben van arra esély, hogy türelemmel, évtizedes horizonton lassan jobbra változzon! Megjegyzem, itt is kockázat, hogy fejlesztés kontra szociális gondoskodás ellentétpárokban gondolkodunk, s mindenért az „állam” felelıs. Ténylegesen pedig lehetıségei korlátozottak. Megkerülhetetlen a demokráciából származó érdekellentét: a vagyoni helyzettıl független, általános választójog két következménnyel jár: a gyızelemhez, a szavazatmaximáláshoz sokszor közgazdaságilag ésszerőtlen és késıbb társadalmi-gazdasági károkat is okozó programokkal, torz „médiapolitizálással” kell elıállni, a kormányozhatóság érdekében. Természetes, hogy közgazdasági kompromisszumokra van szükség, de ezek annál nagyobbak, minél töredezettebb a társadalom. Ne legyenek illúzióink, a költségvetési egyensúly-kényszer miatt is 2009-ben és 2010ben számos önkormányzat súlyos ellátási zavarokkal fog küzdeni, egyenetlenségek lesznek az egészségügyi ellátásban, ebben a helyzetben romlik a szolgáltatások ellátási színvonala. Fel kell készülni arra, hogy érezhetıen romlani fog a vállalkozások és a lakosság fizetési fegyelme. Növekszik az energiaszámlák, banki törlesztések elmaradása, s az APEH már eddig is horribilis – ezer milliárdot meghaladó – kintlévısége. Minden ígéret és meghirdetett korlátozó törekvés ellenére nı a szürkegazdaság, a korrupció, s itt további kockázatot növelı tényezı, hogy az újra és újra beígért cselekvési programok, azonnali intézkedési „csomagok” sorra elmaradtak, miközben megy az idı! Még sem eshetünk újra a 90-es évek elsı felének – keservesen megfizetett – tévedésébe, amikor úgy véltük, hogy a szürkegazdaság megtőrése a gazdaság sajátos „olajaként” csökkenti a visszaeséssel járó feszültségeket. A gazdaság kettıs szerkezete, meghatározó külföldi kitettsége miatt a világgazdasági krízis alakulásától függ, hogyan alakul majd a 2009-re elfogadott büdzsé további megvalósít7
hatósága. Bízzunk benne, hogy a világgazdaság válsága nem mélyül végletesen tovább, s a feltételrendszer – a prognózisokra rácáfolva – nem lesz számunkra rosszabb. A talponmaradás azonban nélkülünk nem megy, és igen lassú az indulás. Mint Held írja: „A globális kiteljesedés és a globális és transznacionális összekapcsolódás sőrősége komplex hálót és a kapcsolatok hálózatát szövi a közösségek, az államok, a nemzetközi intézmények, a nem-kormányzati szervezetek és multinacionális társaságok között, ami a globális rendet alkotja. A társadalmi élet kevés területe marad ki a globalizáció folyamatának hatókörébıl.” A „jó kormányzás” alapja a törvényelvő vezetés, a közigazgatás, melynek közismert oszlopai a megbízhatóság-jogbiztonság, az átláthatóság és nyitottság, az elszámoltathatóság és a hatékonyság. Mindezekhez elválaszthatatlanul kapcsolódnak morális kérdések, az etikai értékek követése. Még egy pillér van, mégpedig az olyannyira fontos társadalmi, civil együttmőködési készség, s ebbe beletartoznak azok a közgazdasági mőhelyek is, amelyek önkéntesen, alkotó módon igyekeznek hozzájárulni a válságból való kivezetı út megtalálásához. A fejlett országokban a társadalom mindjobban megszervezi magát az állammal való kapcsolatában, s ha kell, akár az állammal szemben is, hogy a demokratikus jogállamiság fent említett elveinek érvényesülését kikényszerítse. A civil szféra segítségével – amelybe beletartoznak a szakmai szövetségek, társadalmi-tudományos társaságok is – ki lehet billenteni a parlamenti patthelyzeteket, meg lehet akadályozni a kormány vagy az önkormányzati testületek kifogásolható törekvéseit. Nyilvánvaló: ezek a „közbenjárások” pénzügyi-szakmai kérdéseket is érinthetnek. Elsıdleges érdek azonban, hogy mindez integrálódjon a demokrácia intézményrendszerébe, s ne járjon olyan úton, hogy a döntéshozatallal kapcsolatos politikai és szakmai konszenzus hiányát a civil szervezetek átpolitizált közremőködése oldja meg. A különbözı reálgazdasági és fiskális elképzelések rövid és hosszabb távlatú harmóniája megteremtésének gyakorlati – például idıbeli-megvalósítási, társadalmi-fogadtatásbeli, markáns érdekütközésbeli – korlátjai vannak, a változtatásoknak pedig – nevezzük ezeket akár modernizációs programoknak, akár reformlépéseknek – nem modellezett, hanem valóságos körülményei. Ez talán evidencia, de azért megjegyzem, hogy e folyamatban markáns hatásai vannak például a közbizalomnak, a közigazgatás adaptációs képességének, vagy akár olyan emocionális tényezınek, mint a társadalmi-gazdasági rendszerváltoztatás hozta beállítódottsági, szemléleti megközelítés. Ma ezen, utóbbi tényezıknek különös szerep jut. Számos kiváló tanulmány alapgondolataival azonosulva szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ezek az akár a tisztán emocionális alapú, vagy akár a rossz tapasztalatok, tévedések terhei alapján természetszerően kialakult, a racionalitást felülíró szemléleti, beállítódottsági mixek a társadalmi valóságot jelentik. Korlátoznak minden, változtatásra irányuló cselekvést. A töredezett társadalmi szerkezetben, politikai megosztottságban a változtatások átvitelének további korlátját jelenti, hogy a társadalmi vívmánynak tartott értékek, s vele a finanszírozási kötelezettségek az Alkotmányban és a „kétharmados” törvényekben különös védelmet élveznek, függetlenül attól, hogy az adott, törvényben szabályozott megoldásnál vannak-e szociálisan igazságosabbak vagy sem. Egyáltalán, ami van, az finanszírozható-e? A magyar társadalom a 20 éves átmenet ellenére tudatilag nagyon nehezen fogadja el, hogy a piaci hatalom igazgatási hatalommá válik, s hogy a politikai-igazgatási hatalmat is át lehet váltani gazdasági hatalommá. Nem vagyok egyedül abban a feltevésemben, hogy az ország történelmi hagyományai és közvéleménye jelentıs hatással van arra, hogy 50 % körüli legyen hazánkban az újraelosztási hányad. Ennél lényegesen alacsonyabb újraelosztási arány a társadalmi-gazdasági válto8
zások két évtizedében csak 2000-ben és 2001-ben volt, s ez sem bizonyult fenntarthatónak. Mondható, hogy a társadalom várakozásai (s az érdekcsoportok nyomása) lényegében ebben az újraelosztási szerkezetben determinálták a kiadásokat és a bevételeket. Mindez a cselekvésnek kettıs korlátot emel, és a fogadó közeg realitását adja mindazok számára, akik akár politikusként, akár pénzügyi-gazdasági szakemberként bármit is lépni szeretnének. Ha pedig mindezt figyelmen kívül hagyják, s „tiszta modellekben gondolkozva” vállalkoznak kiútkeresésre, mint erre számos konkrét példa van, akkor meg kell küzdeniük azzal, hogy ezek az újra és újra elıterjesztett „reform-csomagok” közgazdasági racionalitásuktól szinte függetlenül inkább zavart keltıek, mint mozgósító hatásúak. Mellékhatásként a megvalósulás esélye nélkül okoznak a társadalom és gazdaság életében további terheket, feszültségeket. Olyanok ezek, mint azon építészek álmai, akik megfelelı építıanyag, emberi erı, eszköz nélkül, a meg nem értés falaival küzdve akarnak a hasonló ízlésvilágúaknak tetszı palotákat építeni. Richard Youngs 2008. novemberében a pénzügyi krízis hatásairól szóló tanulmányában optimistán arról ír, hogy a demokratikus piacgazdaság vonzerejének fennmaradása, a világban a demokrácia értékei elımozdításának sikere attól függ, hogy a demokratikus államok hogyan kezelik a válságot: ha sikeresebbek a válságkezelésben, mint a tekintélyuralomra épülı társadalmak és gazdaságok, akkor a pluralizmus vonzereje – szerinte – még növekedhet is. Egyet kell értenünk Kádár Bélával, aki a közelmúltban arról beszélt, hogy átfogó gazdaságitársadalmi versenyképesség nélkül a vállalati versenyképesség délibáb. A versenyképesség különféle, s közvetlenül gyakorta nem számszerősíthetı összetevıi csak a világgazdasági realitásokhoz és a helyi adottságokhoz egyaránt igazodó, átfogó fejlesztés stratégiai célrendszerében hangolhatók össze sikeresen. Már ha van ilyen stratégiai célrendszer! Szembe kell nézni azzal, hogy csak nagyon lassan, keskeny ösvényen lehet évekig haladni, miközben a mellettünk elrohanó világ gyorsabb és adaptívabb alkalmazkodást követelne. A közpolitika társadalmi hitelességének visszaállítása nélkül kevés esély van a mai Magyarországon olyan sokoldalúan harmonizált megoldások kialakítására, amelyeket nemcsak a végrehajtó szerepkörő közpénzügyi menedzsmentek tudnak eredményesen adaptálni, gyakorlati eredményekre váltani, hanem hosszabb távon is szolgálják a válságkezelésbıl a fenntartható fejlıdés irányában való társadalmi-gazdasági mozgást.
9
