6/a Élőlényközösségek szerveződésében szerepet játszó folyamatok Az élőlények igényei és a környezet nyújtotta lehetőségek sikeres összehangolása esetén létrejött állapot az alkalmazkodottság (adaptáció). Ez teszi lehetővé az adott környezeti hatások közül az élőlény számára fontosak hasznosítását, a közömbösek eltűrését és a károsak elkerülését. Az élőlények a környezethez a legkülönbözőbb módon alkalmazkodtak. A növények számára a helyváltoztató képesség hiánya miatt különösen fontos a klimatikus viszonyokhoz Való. alkalmazkodás. Aszerint, hogy a növények legérzékenyebb részei hogyan vészelik át a kedvezőtlen időszakokat, morfológiailag is jól elkülöníthető csoportokra oszthatók. E szerint az alábbi életformák alakultak ki: fás növények, talaj fölött telelők, félig rejtve telelők, rejtve telelők, egyéves növények (speciális képviselőik az efemerek). Más, nem a rügyvédelem célját szolgáló életformák is kialakultak, ilyenek hazánkban a kétéves növények, a trópusokon pedig az epifitonok, a liánok és a lágyszárú fanerofitonok. Az állatok besorolása sokkal bonyolultabb, mint a növényeké. Náluk az életformatípusba sorolás a mozgásmód, a táplálék milyensége, a táplálékszerzés módja, az életközösségben betöltött hely és szerep, sőt más jellemzők alapján egyaránt történhet. Leggyakrabban a táplálékszerzés módja szerint sorolják életforma típusokba az állatokat. így lehet: örvényező, sodró, szúró, szúró-szívó, szűrő, lapátoló, faló, ragadozó életforma. Külön életforma az élősködés. A táplálék minősége szerint növényevő (fítofág), állatevő (zoofág), dögevő (nekrofág), korhadékevő (szaprofág),. . ürülékevő (koprofág) és mindenevő (polifág) típusokat különböztetünk meg. Az élőlények három különböző halmazállapotú közegben, a levegőben, a vízben és. a talajban élnek, Ezek az élőlény számára a környéket jelentik, A termőhely vagy élőhely (biotóp) valamely faj, populáció vagy társulás élettere, amelyben rendszeresen előfordul. A növényeknél a. termőhely, az állatoknál a biotóp kifejezés használatos. A lelőhely mindig csupán azt a földrajzi pontot jelöli, ahol az élőlény található. A habitát fogalmát általában tenyészőhely értelemben. bármely élőlényre használják, gyakran a biotóp szinonimájaként. A környezeti tényezők együttes hatása nehezen tanulmányozható, ezért praktikusan két csoportra osztjuk: élettelen (abiotikus) és élő (biotikus) tényezőkre. A valóságban az élettér olyan rendszer, amelyben minden tényező közvetlenül vagy közvetve összefügg a többivel. Környezeti tényezők: -élettelen:-klimatikus tényezők (az atmoszféra sajátságaiból erednek), -edafikus tényezők (a talaj fizikai-kémiai tulajdonságaiból), -hidrológiai tényezők (a víz fizikai-kémiai tulajdonságaiból). Abiotikus tényezők lehetnek az élőlények toleranciájára önmagukban ható kényszerfeltételek (pl: oxigén, szén-dioxid) és komplex tényezők (pl.: a fény - intenzitása, spektruma, periodicitása, polarizáltsága). - élő: az élőhelyek, illetve populációk egymásra való hatását foglalja össze. A biocönózis organizációja az azt felépítő populációk közötti kapcsolatok révén valósul meg. Minden populáció egyidejűleg különböző közvetlen vagy közvetett kapcsolatban lehet a többivel. Két populáció között a kapcsolat előnyös (+) vagy hátrányos (-) lehet, illetve érdemi kapcsolat nem tapasztalható (0). A leggyakoribb interspecifikus kapcsolatok a következők: - neutralizmus (0,0): egymás számára közömbösek, - magatartási vagy pszichikus (0, +, 0, -): kevésbé ismert, kölcsönhatás csoport, amelynek valószínűleg sokkal nagyobb szerepe van az állatok szociabilitásában, mint eddig gondoltuk, -kommenzalizmus (0,+): laza kapcsolat, melyből egyiknek félnek némi előnye származik, a másik számára viszont az előző léte közömbös, -szimbiózis (+,+): mindkét fél számára előnyös, pl.: algák és gombák együttélése eredményezi a zuzmókat,
6-os tétel szerk: Gincsai János
oldal 1
-mutualizmus vagy kölcsönösség: két élőlény számára kölcsönösen előnyös, és legalább az egyiknek létfontosságú szimbiotikus kapcsolat, -alleopátia.(-,-): mindkettőnek negatív, növényeknél egymásra káros vegyületek kibocsátásában mutatkozik meg; tágabb értelemben olyan kémiai kapcsolat, amely más populációk fejlődésére serkentően vagy gátlóan hat, -kompetíció (-,-): a versengésben megnyilvánuló, kölcsönösen hátrányos kapcsolat, -predáció (+,-): táplálkozási kapcsolatot jelent, amely az egyik félnek előnyös, a másiknak hátrányos.
6/b Duna–Dráva Nemzeti Park
A védett terület nagysága: 49 473 hektár, ebből fokozottan védett 14 123 hektár. Elhelyezkedés: A park tíz különböző nagyságú területből áll, amelyeket a Duna déli folyása és a Dráva bal partja mentén kialakított, védett sávok fognak össze. A modern civilizáció zárt, mechanikus gondolkodása, és a természettől mind távolabb élő ember félelmei együttesen a legújabb kori ember szabályozási kényszerében csúcsosodnak ki. Ez a kényszer Európa élő folyóiból ökológiailag elszegényedett és instabil csatornákat hozott létre, gátak közé szorítva, gyorsabb folyásra ösztökélve a veszélyesnek kikiáltott természeti képződményeket. Az eredmény: ma Európában alig akad valóban élő, önszabályzó folyó. Dél-dunai ártéri erdők A folyószabályozások a Duna eredeti jellegét néhol kevésbé változtatták meg, mint az a Tisza, és a legtöbb alföldi folyó esetében történt. A nagyobb vízhozamú, és több helyen is magas partszakaszok által határolt folyó medrének alakja ugyanis természetes módon is egyenesebb lefutást, gyorsabb folyást biztosított, mint például a lassú, valaha teljes hosszában kanyargó Tisza esetében. Ahol viszont alacsonyabb, árvízveszélyesebb térszíneket keresztezett a folyó, ott gyakran több kilométer széles árteret is hagytak az esetleges árvíz felfogására. Ezért a Szigetközben, és különösen a magyarországi Duna-szakasz déli részén, a széles árterületeken belül több helyen is megmaradtak a természeteshez közel álló ártéri társulások. 1. Gemenc (Területe 20.780 hektár. Fokozottan védett 2761 hektár. A terület zárt részei kisvasúttal és kirándulóhajóval tekinthetők meg, a többi egy jó térkép segítségével szabadon bejárható.) A Gemenci-erdő a legnagyobb egybefüggő ártéri erdő Magyarországon. Több mint harminc kilométer hosszú, és akár tíz kilométer széles területét északon a Sió torkolata, délen a Báta Szeremle Baja vonal határolja. A védett terület még ennél is nagyobb, mert északon a Sió mellett felnyúlik szinte Szekszárd határáig, valamint magába foglalja a Bogyiszló mellett található ún. orchideás erdőt is (az alig harminchektáros erdőben tavaszonként kosborok elsősorban vitéz és kisebb számban hússzínű ujjaskosbor ezrei nyílnak). A Gemenci-erdő tulajdonképpen nem is egy erdő, hanem a Duna holtágai és még élő kanyarulatai által elválasztott erdők sora. Így több mint húsz – egymással összefüggő erdőtest és terület jött létre, amelyek a holtágak vagy a közeli települések neveit hordozzák (Tarlós, Felső-, Alsó- és Kisgemenc, Keselyűs, Malomtelelő, Veránka, Kis- és Nagyrezét, Cserta, Pörbölyerdő stb.). Ezek közül azonban több is meglehetősen rontott állapotú, mert hosszú évekig intenzív fakitermelés és mesterséges erdőtelepítés áldozatává vált. Általában a déli és a Duna mentén elhelyezkedő részek az érintetlen ártéri ligeterdők. A múlt században kiemelkedően értékes, világhírű gímszarvas-állománya miatt 6-os tétel szerk: Gincsai János
oldal 2
kormány vadászterületként szigorú védelemben részesült, így maradhatott fenn több ezer hektáron a valódi ártéri őserdő: a morotvák, láperdők, mocsaras rétek, belső tavacskák mesevilága. Ezeket a magterületeket tavasszal és áradások alatt általában elönti a Duna, és a mélyebb térszíneken akár egész évben megmaradhat a vízborítás. A többször víz alatt álló területek rekettyéseit, a kissé magasabb területeken puhafás ligeterdők, nagy kiterjedésű, akár több száz éves fákból álló fehér füzesek, fekete és fehér nyárasok váltják fel. A szinte járhatatlan erdők cserjeszintjét sűrű galagonya, kányabangita és hamvas szeder alkotja, gyepszintjén mocsári tisztesfű, nyári tőzike él.A még magasabban elterülő, csak néha vízborított részeket keményfás ligetek, tölgy-kőris-szil erdők borítják, a cserjeszintjükön Magyarország legnagyobb fekete galagonya állományával. A gyepszinten több sásfaj, kígyónyelv páfrány, kockás liliom nő, gyöngyvirágmezők pompáznak. A terület állatvilága is igen értékes. A már említett, világhírű vadállományon, a vaddisznón, őzön és gímszarvason túl, nem ritka a vadmacska, és a vidra sem. A területen több denevér és békafaj (kecske-, tavi és mocsári béka, unkák), erdei és a vízi sikló él. Igazi gazdagságát azonban a madárvilág adja. A holtágakban, nádasokban és az ártéri dzsungel fáin gémek (szürke, vörös és törpegém, kiskócsag, bakcsó), tőkés és a cigányréce, fekete gólya költ. Szintén fészkel a jégmadár, a fekete harkály, több nádi énekes, és a füzikék, poszáták több faja stb. Az itt élő madarak legértékesebb tagjai azonban a ragadozók: a dél-dunai ligeterdőkben stabil réti sas, kerecsensólyom, és békászó sasállomány fészkel. 2. Mohácsi-sziget (A kis, szabadon látogatható területek összesen kb. 1000 hektárt tesznek ki.) Gemenctől délre, a Duna jobb oldalán elterülő Mohácsi-síkságon, és bal oldalán, a Mohácsi-szigeten is értékes ártéri társulások találhatók. Ezek azonban már közel sem több ezer hektár kiterjedésű ártéri erdők, többségük egy-egy fennmaradt, és eredeti állapotában megőrződött holtág, morotva környékére korlátozódik, amelyet a nemzeti park védelem alá helyezett. A Gemenci törzsterülettel összefüggő védett terület Bátától egészen az országhatárig ér: Mohácsig a folyó két oldalán végigfutó vékony sáv, de kiterjed a Mohácsi-sziget néhol elmocsarasodó, máshol kis vízfolyások, csatornák által életben tartott morotváira is. Ilyenek találhatók Dunafalva és Bátmonostor között, Nagybaracska és Homorúd határában. Ezeket a területeket általában ugyanazok az ártéri társulások jellemzik, amelyek a Gemenci-erdőt alkotják. A különálló kis morotvák széle gyakran elmocsarasodik, benövi a nád, megfelelő élőhelyet biztosítva a gémféléknek, a tőkés récének, és a nádi énekeseknek. A Homorúd mellett található Riható nádasaiban nyári lúd is fészkel. 3. Béda-Karapancsa (Területe 7000 hektár. Fokozottan védett 1030 hektár. A szigorúan védett területek kivételével – Macskalyuk és Szúnyog-sziget a bédai részen szabadon látogatható.) Ez a terület szintén a Duna két oldalán, a Mohácsi-síkságon (Kölkedtől délkeletre), és a Mohácsiszigeten (a Karapancsa Homorúd vonaltól nyugatra) található, de a nemzeti park második legnagyobb, jórészt ártéri erdővel fedett területe máig egyetlen egységet alkot. Ahogy gyakran előfordult, ebben az esetben is a zárt határsáv mentette meg a természetet, hiszen a terület az egykori jugoszláv határ mentén található. Az ártéri erdők jellege megegyezik a Gemenci területével: holtágak, gátak, csatornák, láprétek, morotvák által tagolt nedves, mocsaras terület, amelyet szintén füzesek, fekete és fehér nyáras puhafaligetek, tölgy-szil-kőris ligeterdők alkotnak. Azonban az a harminc kilométer, amennyivel délebbre van, az aljnövényzetben már erőteljes különbséget okoz. A Béda-Karapancsai erdőkben a már említett fajokon túl jelen vannak a balkáni (illír) flórához tartozó növények is. Ezek közül legjellegzetesebb a fürtös gyűszűvirág, a jerikói lonc, az illatos hunyor és az ezüsthárs. 6-os tétel szerk: Gincsai János
oldal 3
Állatvilága is megegyezik az északabbra elterülő erdőkével: világhírű a vadállománya (szarvasbőgés idején feledhetetlen élmény Gemencen vagy itt kiülni egy gátra és hallgatózni), a szinte járhatatlan sűrűkben vadmacska, a gátak mellett vidra él. A madárvilág itt is páratlanul gazdag: ezekben az erdőkben él Magyarország legerősebb réti sas-állománya, és fészkel a barna kánya, a kerecsensólyom, a holló és a fekete gólya is a már említett gém- és réceféléken túl. Dráva mente (Néhány kisebb, szigorúan védett terület kivételével szabadon látogatható.) A Dráva, szintén a határsáv miatt, Magyarország legépebben megmaradt folyója. Mindössze néhol folytattak szabályozási munkálatokat, és a folyó különösen felső részén máig elkerülte a szabályozásőrület életellenes hatásait. A morotvák, holtágak, lápos partok, ártéri erdők, mocsaras rétek által kísért Dráva máig önszabályzó, a szó szoros értelmében "saját útját járó" folyó. A holocénban meglehetősen tágas teret vágott magának az északi löszös, homokos talajba, ahol jelenleg is változtatja, szinte hónapról hónapra alakítja, építi és bontja a medrét: néhol igen magas, leszakadó löszfalak szegélyezik (pl. Vízvárnál, Berzencénél), amelyeket alámos, rombol; máshol építi, és hordalékkal teríti egy-egy kanyarulatát; megint máshol kavics, és homokpadokat épít vagy éppen bont el. Csak a partjára kiülni is felemelő, és lelket építő, ám ha a megfelelő engedélyek beszerzése után valakinek sikerül csónakkal is végigjárni a magyar szakaszt Bélavártól Drávaszabolcsig, kiválasztottnak érezheti magát. A Dráva által kialakított völgy a legszélesebb ponton sem több mint négy kilométer, de a folyó természetes állapota miatt, ez a terület önálló világ. A folyót kísérő nagy kiterjedésű ártéri erdők makromintázata megegyezik a dél-dunai erdőkével: a partokhoz közel rekettyefüzesek, néhol kisebb égerlápfoltok, majd fűz, valamint fekete és fehér nyár ligetek, végül, a magasabb területeken tölgykőris-szil ligeterdők találhatók. A fás társulások mellett kisebb foltokban ugyan, de értékes fátlan társulások, nedves kaszálók, láprétek rajtuk kockás liliom, szibériai nőszirom, mocsári kosbor , és sásos társulások követik a folyót. A holtágakban, lefűződött morotvák vizében még gyakori a sulyom, a kolokán és a rucaöröm. Növényföldrajzilag ezen a területen megtalálhatóak a pannon, a mediterrán, és az alpi vidék flórájához tartozó növények is. A Drávamente állatvilága alapvetően a folyó még mindig meglehetősen tiszta, a homok- és kavicspadok környékén ívásra kitűnően alkalmas, gyorsan felmelegedő vízének köszönheti gazdagságát. A Drávában közel ötven halfaj előfordulására van bizonyíték. Erre a forrásra rendkívül sokszínű madárvilág szerveződött. A holtágakban, ártéri erdőkben gémfélék sokasága (szürke és vörös gém, kiskócsag, bakcsó, bölömbika), fekete gólya, a nádasokban récék, az egyik part menti mocsaras erdőben kormoránok fészkelnek. A kisebb testű madarak közül gyakori a jégmadár, a füzikék és poszáták több faja. Hasonlóan a Duna déli szakaszához, itt is megjelennek a ragadozók: nem számít ritkaságnak a magasban köröző réti sas, de látható halászsas, és barna kánya is. A Dráva további különlegessége a homok- és kavicspadokhoz kötődő madárközösségek jelenléte. A friss, növénnyel nem fedett kavicszátonyok fészkelője a ritka kislile, míg a nagyobb, vegetációval borított részeket a billegető cankó választja. A víz által kialakított friss padok másik ritkasága egy növényfaj, a Magyarországon csak itt található csermelyciprus. Hasonlóképpen értékesek a magaspartok löszfalaiban több ezres kolóniákban fészkelő parti fecskék. 4. Őrtilostól Barcsig Őrtilos határában, a Szent Mihály-hegyről a Drávára ereszkedő erdő botanikai ritkaság. Az agyagos talaj és a hűvös mikroklíma következtében olyan bükkös és gyertyános tölgyes társulás jött létre, amely egyébként a hegyvidéki területeket jellemzi. Aljnövényzetében a hegyvidéki és az alpi növényvilág jellegzetes képviselői élnek: hegyi zergevirág, hármaslevelű fogasír, tündérfürt, hármaslevelű szellőrózsa és más ritkaságok. (Hasonló jellegű területek találhatók a Zákány melletti 6-os tétel szerk: Gincsai János
oldal 4
Tölös-hegyen is.) A Gyékényes és Berzence közötti védett terület sávjában ahol egykor a Dráva járt , húzódik a vízjárta Lankóci gyertyános-tölgyes erdő, amiben ritka lápi csalán, kockás liliom, mocsári nőszőfű él. Az erdő mellett egy kisebb égerlápos terület található, amit a védelem alá helyezésig erősen letermeltek, de a még így is értékes.A Berzencétől Bélavárig húzódó védett, nedves, lápos területek égeresei, puhafaligetei és üde rétjei az egykor volt tájat idézik. Az erdőkben fekete gólya él, a mocsári kosbor által pettyezett réteken még rendszeresen hallani az országszerte mind ritkább haris hangját a ritka és rejtőzködő madár otthon érzi magát a Bélavártól Babócsáig húzódó nedves kaszálókon is. Ez a Dráva-szakasz talán a folyó legszebb része. Az akár harminc méter magasságot is elérő ártéri homokfalakban parti fecskék fészkelnek, a ligeterdőkben megtalálható az ártéri erdők jellegzetes madárvilága, és lejár ide a zsákmányt kereső réti sas is. 5. A Barcsi borókás (Területe 5520 hektár. Fokozottan védett 1227 hektár. Szabadon látogatható, de a szigorúan védett területek megtekintéséhez engedély szükséges.) A Barcstól keletre elterülő mintegy hetven négyzetkilométeres területet mindenki ősborókásként ismeri, holott a boróka az eredetileg a területet fedő kocsányos tölgyesek kiirtása, majd a terület legeltetése miatt hódíthatta meg a buckákkal tagolt, homokos területet. A nyílt és zárt homokpusztagyepen kialakult nagy területű, összefüggő borókás a borókák között élő nyírfákkal valóban szépséges látvány. A területen agárkosbor, fekete kökörcsin, tarka nőszirom virít, de legnagyobb értéke talán a ritka homoki kocsord. Legalább ennyire izgalmas a meleg és száraz vidék rovarvilága. Majd' hétszáz lepkefajt találtak a területen, és él itt az egzotikus látványt nyújtó sisakos sáska és imádkozó sáska is. A terület nedvesebb részein a Rigóc-patak és a Széles-tó környékén magassásos mocsárrétek, rekettyefüzesek, égerlápok, nedves kaszálók, a magasabb helyeken kocsányos tölgyesek húzódnak. Magyarországon csak ezekben az égeresekben él a szigorúan védett királypáfrány, a mocsárréteken tóalma, védett csetkáka és tőzegmoha fajok nagyobb állományai találhatók. 6. Barcstól Drávaszabolcsig (Néhány kisebb, szigorúan védett terület kivételével szabadon látogatható.) Barcstól kelet felé, a Dráva-part védett sávja mellett továbbindulva, Sellyétől délre található különösen szép partszakasz: egybefüggő ártéri erdőkkel, erdővel borított zátonyokkal, és gazdag madárvilággal. Tovább követve a folyót, alig néhány kilométerrel lejjebb Mailáth-puszta és Cún határában az egykori Ó-Dráva medrében egy elmocsarasodó, védett morotva és a környező puhafás ártéri erdők együttese alkot idilli szépségű tájat. A területen szürke gém, üstökös gém és más gémfélék költenek, a nehezen járható erdőkben vadmacska él.Ahol a folyó elhagyja a magyar területet, ott található a védett mattyi erdő, fáin a Dunántúl egyik legnagyobb kormorántelepével, ahonnan a madarak a Drávára járnak halászni. A nemzeti park kultúrtörténeti értékeinek ismertetése, még a felsorolása is, reménytelen vállalkozás, az érdeklődőknek azonban igen jó ismertetők állnak a rendelkezésére. Földsáncok, földvárak, római kori utak és hídfőállások, templomok és a népi építkezés remekei emlékeztetnek arra, hogy az országnak ez a szeglete az őskortól folyamatosan lakott. Az Alsó-Duna és a Drávamente területén a mai napig láthatóak az egykor volt és ma nagyon hiányzó ártéri fokos gazdálkodás emlékei: átereszek, csatornák, gátak. Ezzel a gazdálkodási móddal a területen élő ember képes volt az árvizeket saját és a természet! javára hal-ívató helyek, nedves kaszálók, tápanyagdús földek kialakítására felhasználni. Dél-Somogy és Ormánság vidéke, apró sajnos néha már alig lakott falvaival, szépséges tájaival, az ember és a természet együttélésének lehetőségét sugallják. 6-os tétel szerk: Gincsai János
oldal 5
6/c Túlzott hasznosítás, idegen fajok és betegségek Túlhasznosítás: Az emberiség létszáma félelmetesen megnövekedett, és az élelemszerzés módszereinek hatékonysága is ugrásszerűen javult. Ez oda vezetett, hogy sok életközösségből a nagytestű állatok teljesen eltűntek. A ma veszélyeztetett és ritka gerincesek egyharmada az emberi túlhasznosítás áldozata. A túlhasznosítás forgatókönyve: Egy áru iránt kereslet jelentkezik a nemzetközi piacon, a helyi lakosok azonnal megkezdik a kívánt áru begyűjtését és eladását. A túlzott hasznosítás miatt az érintett faj megritkul, vagy akár ki is pusztul, s a piac újabb fajt jelöl ki. (szőrmekereskedelem, szenvedélyes lepke-, orchidea-, kaktusz- és csigagyűjtők). A maximális fenntartható hozam (MFH) az évente maximálisan lehalászható, kitermelhető, lelőhető mennyiséget jelenti, ami még nem veszélyezteti a populációt, mert a populáció természetes növekedése pótolja a veszteséget. Ha túl sokat veszünk ki, akkor veszélyeztetjük a populáció fennmaradását, ha túl keveset, akkor ,”benne hagyjuk a rendszerben" a még elvben ki vehetőt, s így a természetes korlátok (pl: táplálékhiány) fogják a populáció növekedését gátolni. Az MFH bizonytalan becslése miatt nem lehet cél a MFH rendszeres betakarítása, hanem ez csak egy elvi, felső, soha át nem lépendő határt jelent, különben a faj drámaian megfogyatkozna. Problémák: A kormányok a helyi üzleti érdekek, vagy munkahelyek megőrzése érdekében magasan állapítják meg a kiaknázhatóság mértékét. Nehéz a betartásukat ellenőrizni olyan fajok esetében, amelyek; több ország területét és nemzetközi vizeket is használnak életciklusuk során. A szabályozások az illegális hasznosítást sem tudják bekalkulálni. Kedvezőtlen években jelentős lehet a túlhasznosítás. A célzott hasznosítás melléktermékeként bekövetkező károsodás (pl. fakitermelés kapcsán az állomány jelentős része károsodhat). A túlhasznosítás elkerülése ésszerű módja lehet az, ha mindig a nagyobb, idősebb egyedeket hasznosítjuk, a kisebbeket pedig megőrizzük. A gazdaságos kiaknázhatóság szintje alá szorított fajok polpulációinak a védelem eredményeként talán van esélye a felépülésre, de sajnos több faj esetében erre már kevés esély maradt. A természetvédelmi biológiával foglalkozó szakemberek egyik kiemelt feladata, hogy megtalálják az ilyen veszélyeknek kitett fajok maradék állományának megmentését szolgáló módszereket. Idegen fajok: A fájok földrajzi elterjedésének környezeti és klimatikus akadályok szabnak korlátot. A legtökéletesebben izolált valódi szigetek adnak otthont a legkülönlegesebb, bennszülött fajokban gazdag élővilágnak. Az emberek óriási változást okoztak ezekben az elterjedési mintázatokban a fajok „világ körüli" utaztatásával. A legtöbb idegenhonos faj az alábbi, módok valamelyikével telepedett meg: Európaiak gyarmatosítása. Kertészet és mezőgazdaság (dísznövényként, mezőgazdasági terményként). Véletlen behurcolás (pl. a gyomfajok magvai a betakarított és exportált terménnyel könnyen új helyre kerülhetnek). Biológiai védekezés (idegenhonos faj megfékezésére eredeti hazájából betelepítik valamelyik kártevőjét). A behurcolt fajok jelentős része nem képes tartós megtelepedésre, mely az új körülmények nem felelnek meg igényeiknek. Kis részük azonban képes az új hazában is fennmaradni, sőt egy részük az őslakosok kiszorítása árán tömegesen elszaporodik. Idegenhonos fajok a szigeteken. A szigetek endemizmusokban gazdagok. E sok speciális faj kialakulását elősegítő elszigeteltség ugyanakkor védtelenné teszi e fajokat az idegen fajokkal szemben. Mivel a legtöbb őshonos szigetlakó faj az emlős ragadozók és a nagy növényevők szelekciós nyomásának hiányában alakult ki, nem fejlődtek ki sem a védekezés eszközei, sem a félelem természetes ösztöne. Sok növényfaj képtelen kellemetlen ízű anyagok termelésére és az elvesztett növényi részek gyors pótlására. Idegenhonos fajok vízi és vizes élőhelyeken: Súlyos hatással lehetnek a sérülékeny tavi életközösségekre és az izolált vízfolyások 6-os tétel szerk: Gincsai János
oldal 6
hálózatára. Az idegenhonos halfajok gyakran nagyobb méretűek és agresszívabbak őshonos társaiknál, s így képesek lehetnek az őshonosok kihalását előidézni. Az idegenhonos fajok inváziós képessége: Az idegenhonos fajoknak az új hazában hiányoznak természetes parazitáik és predátoraik. A sikeres invázióra képesek hatékonyabban használják ki a bolygatott, átalakított élőhelyek kínálta lehetőségeket. A világon kialakított nemzetipark-hálózatok egyik legfontosabb veszélyeztető tényezőjének az exóta fajok elterjedését tartják. A hihetetlen mértékben elszaporodott invazív fajok megfékezésére alig van esély, hiszen ez rengeteg munkát és költséget jelentene. Az invazív fajok egy csoportját azok az őshonos fajok alkotják, amelyek az ember által végzett élőhely-módosítás hatására sikeresen kiterjesztik eredeti, elterjedési területüket. Az. idegenhonos fajoknak az a csoportja, amelynek közeli rokonai vannak a meghódított területen szabadon hibridizálódhatnak. Őshonos rokonaikkal, s a helyi popuilációk egyedi genetikai állományát megszüntetik. A genetikailag módosított organizmusokat (GMO) egyre szélesebb körben alkalmazzák. Sajnos nagyon kévés olyan célzott vizsgálat történt eddig, ami a GMO-k inváziós potenciálját elemezte. Természetvédelmi erőfeszítések között prioritást kell kapjon a fajbehurcolások megakadályozása, (kiirtásuk, biológiai kontroll, importját korlátozó törvények és vámszabályok, földhasználat módszereinek olyan irányú megváltoztatása, ami inkább az őshonos fajoknak teremt kedvező feltételeket) Betegségek: a vadon élő és a fogságban tartott egyedekre egyaránt jellemző, hogy időnként megkaphatnak bizonyos betegségeket. A fertőzést okozhatják mikroparaziták (vírusok, bacilusok) és makopparaziták (galandférgek, ízeltlábúak). A betegségekkel szemben egy populáció egyedei nem egyformán ellenállóak. Az élőhely-fragmentáció és a változó tájhasználati módok következtében megnőtt az esélye annak, hogy a betegségek a háziállatokról átterjedjenek a vadállatokra. Az új kontinensre behurcolt betegségek óriási pusztítást okozhatnak az őshonos fajok körében. A fertőző betegségek megjelenése gyakran a leromlási folyamat végállomását jelzi. Az ember természetátalakító tevékenysége, az idegenhonos fajok és a betegségek széles körű elterjedése az emberekre is fokozott veszélyt jelenthet. Lehetséges megoldási módok között biztosan lenniük kell a. következőknek: Az emberi népességnövekedés megállítása. A fejlődő országoknak- olyan megélhetési módok kidolgozása, melyek nem pusztítják ilyen mértékben a természeti környezetet. A fejlett országok fogyasztásának önkéntes korlátozása. A kereskedelmi forgalom korlátozása, stb.
6-os tétel szerk: Gincsai János
oldal 7
