A dadogás megközelítése a pszicholingvisztika és a mozgásterápia szemszögéből Gerliczkiné Schéder Veronika 1. Bevezetés Tapasztalataink szerint a dadogás napjainkban (is) az egyik legmeghatározóbb beszédhiba (l. pl. Vincze 1970; Gósy 2000, 2004, 2005). A probléma multikauzális jellegénél fogva rendkívül fontos, hogy kezelése lehetőleg team-munkában, kombinált módszerekkel történjék (Dr. Salné 2004). Egy ilyen komplex terápiás eljárás a hazánkban még kevéssé ismert lovasterápia. Végzettségemből adódóan nyelvészként elsősorban pszicholingvisztikai szemléletmóddal kísérlem meg a hozzánk forduló nyelvi és/vagy beszédzavarral küzdő páciensek lovasterápiás fejlesztő foglalkozásainak a megtervezését és kivitelezését, gyógypedagógiai lovaglás és voltizsálás szakágon. 2. Esetismertetés Az alábbi tanulmányban egy 6 éves dadogó kisfiú lovasterápiás fejlesztésének folyamatát és eredményeit foglaljuk össze. A kisfiú diagnózisában súlyos tonoklónusos dadogás megjelölése szerepel, számos járulékos tünet megnevezésével (mint pl. enyhe generalizált hypotonia, szorongás, tic-szerű mozgássorok,
együttmozgások
az
arcon
stb.).
Anamnéziséből
kiemelendő,
hogy
császármetszéssel született, nem sírt fel; későn kezdett darabos ételt rágni, sokáig cumizott; mozgásfejlődése normális volt, ugyanakkor beszédfejlődése megkésett; balkezes; s bár anyai nagyapja dadog, ő maga 4 éves koráig ép beszédritmust mutatott. A 4 éves korban hirtelen fellépő (és azóta sem szűnő) dadogás kialakulásának oki hátterében egyértelműen azonosítható az anya-gyermek kapcsolat sérülése (az anyától történő átmeneti elszakadás formájában, aki rövidebb időre kórházba került), ezzel egyidőben a (trónfoglaló) kistestvér érkezése, továbbá a hirtelen óvodakezdés. A gyermek logopédiai kezelése hamar elkezdődött. A logopédus sikeres pösze-terápiát végzett, a kisfiú beszédritmusának zavara azonban változatlan maradt. Ilyen előzményekkel kezdtünk hozzá a közös munkához ebben az új terápiás környezetben 2011 tavaszán. Hipotézisünk az volt, hogy a lovon ülés reflexgátló alaphelyzet, szabályozza az izomtónust, mobilizálja a mellkast, javítja a légzést, illetőleg – máshoz nem hasonlítható pszichés faktorainál fogva – különleges motivációt teremt a kommunikációhoz. Feltételeztük, hogy a ló és lovas között kialakuló élő mozgásdialógus, a harmonikus, ritmikus mozgásmintára történő 1
idegrendszeri ráhangolódás következtében a beszédbeli görcsök feloldhatók (Dr. Büki 2006; Györgypál 2006). 3. Módszerek A lovasterápiás fejlesztésekre heti egyszeri alkalommal, 30 perces foglalkozások keretében került sor, 4 hónapon keresztül. Vezérelvünk az analitikus gyermek-pszichoterápia szellemében az volt, hogy a gyermek maga fejezze (játssza, rajzolja stb.) ki magából problémájának gyökerét, s ezen a feldolgozáson keresztül történjék meg a spontán oldódás. Sohasem foglalkoztunk magával a (dadogó) tünettel. Alapvető célunk valamennyi foglalkozáson elsődlegesen egyfajta külső-belső ellazulás elérése volt. A kezelések hátterében a motorikum fejlesztése szinte észrevétlenül, ám annál intenzívebben volt jelen. A lovasterápiában alapvetően a ló lépésjármódját használjuk terápiás célokra. A lépés egy négyütemű, ritmikus mozgás. A lábak diagonális sorrendben, egyenletes időközökkel követik egymást. A hátsó lábak által indított mozgás következtében a ló gerincében rotáció jön létre, ez a lovas medencéjét jobbra-balra billenti, amihez egy előrehátra történő mozgás is adódik. Ahogy a ló emeli és leteszi a lábát, egy fel-le hullámmozgás jön létre, ami szintén áttevődik a lovasra (Katona 2006). Ezt a komplex mozgásos stimulációt a lovon ülő páciensnek először a medencéje veszi át, az impulzusok innen haladnak tovább a gerincoszlopon felfelé, eljutva a nyakszirtig, és ingerlik a megfelelő agykérgi központokat is. Ilyen összetett hatást semmilyen más mozgásfejlesztő eljárással nem lehet elérni. A lépő lovon történő terápia egyszerre, egy időben képes hatni a ló hátán ülő kliens teljes ideg- és izomrendszerére. Az izomzatra oly módon gyakorol jótékony hatást, hogy a petyhüdt izmokat erősíti, a spazmusokat viszont lazítja. A testi görcsök oldódásával párhuzamosan oldódnak a páciensben a lelki feszültségek, szorongások is. A ló hátán újraélhetők, azaz bekapcsolhatók az idegrendszer esetlegesen kiesett fejlődési fázisai is. A lovasterápiát szokás járástipikus törzstréningnek is nevezni: mivel elősegíti a helyes testtartás kialakulását, fejleszti az egyensúlyt. A lovaglás jótékony élettani hatásai a terápiás munkában is érvényesek: élénkíti a keringést és az anyagcserét, harmonizálja a légzést (ami a beszédképzés fontos előfeltétele), erősíti az önértékelést, fejleszti az önbizalmat, segítségével a páciens érzelmi és kommunikációs szempontból is nyitottabbá válik a világra. A mozgásterápia mellett meseterápiát alkalmaztunk. Frank L. Baum: Oz, a csodák csodája című meséjét dolgoztuk fel fejezetenként, különböző művészetterápiás lehetőségekkel (pl. sok lóháton történő rajzolással).
2
4. Eredmények A foglalkozások során megfigyelhettük a beszédkedv és a dadogó tünetek megjelenésének összefüggéseit. Több kedvvel érkezve enyhébb, kevesebb beszédmotivációval viszont következetesen súlyosabb és gyakoribb dadogásra számíthattunk. Kiemelt eredmény, hogy a lovasterápiás foglalkozásokon egyszer sem tapasztaltunk a kisfiúnál kóros együttmozgásokat, míg más környezetben, illetőleg a talajon állva, beszélgetve ezek az együttmozgások megjelentek. Néhány bevezető foglalkozást tartottunk, amelynek során megtörtént a lóval való kapcsolatfelvétel, megismerkedés, bizonyos új ismeretek és szabályok elsajátítása, valamint megkezdődött a ló-lovas-terapeuta közötti bizalmi kapcsolat kiépítése. A kisfiú könnyen alkalmazkodott az állat-asszisztált helyzethez, félelmei nem nehezítették a gyógyulás útját. A foglalkozások elején szokásos légzőgyakorlatokat végeztünk, melynek során hamar kiderült, hogy a mély légzéstechnika kialakítása még előttünk áll. Ebben sokat segített a szabad levegőn történő gyakorlás, a lovon ülő helyzetből fakadóan az egyenes testtartás rögzülése és az olyan szimbolikus bemelegítő gyakorlatok nyújtotta lehetőségek kiaknázása, mint pl.: „Fújd fel a hasad, mint egy lufit!”; „Nyújtózkodj magasra, mintha el akarnád érni a felhőket!” stb. Azokban a játékokban, amelyek ügyes finommotorikát követelnek, nagy kedvvel és igen eredményesen vett részt: pl. szívesen fűzött, bábozott és rajzolt. Alapvetően balkezes, de sokszor megfigyelhető, hogy az eszközöket cserélgeti a jobb és bal keze között (úgy tűnik, mindkét kezével jól manipulál). A nagymotorikája és egyensúlya eleinte gyengébbnek bizonyult, rövid idő alatt azonban – a voltizs- (lovastorna-) gyakorlatok adaptálásával – sokat fejlődött. Hétről hétre egyre bátrabban kísérletezett a voltizsheveder kapaszkodójának elengedésével, eleinte az egyik, majd mind a két kezével (utóbbi mozzanatnak a beszédfejlődésben szerepet játszó szimbolikus értékéről a Következtetések című fejezetben teszünk említést). A lovon történő nagy- és finommozgások stimulálásának a beszédfejlesztés szempontjából egyedülálló hozadéka, hogy azok jó része lényegében a páciens tudatán kívül, mintegy „passzívan” történik (a gyermek „csak” ül a lovon, miközben észrevétlenül is mozog minden apró kis izomcsoportja, és „rejtett” stimuláció alá kerülnek a beszéd képzésében részt vevő izomcsoportok is). Ma már ismert, hogy a nagymozgások fejlesztésén keresztül a finommozgásokra is hatást tudunk gyakorolni (és vice versa), a beszéd pedig, mint tudjuk, az egyik legkifinomultabb mozgás. Sok lehetőségünk van arra is, hogy a mozgásos gyakorlatok kivitelezését a feladatok megnevezésével, hangos beszéddel is lekísérjük (ilyen lehet például a lóápolás folyamata: melyik eszközzel mit csinálunk, stb.). S mivel a ló mozgása ritmikus, 3
nagyban elősegíti a ritmusérzék fejlesztését, a beszédritmus harmonizálását is (számoljuk a ló lépéseit, tapsoljunk stb.). Jelen esetben a lovasterápia legjelentősebb hozadéka a mesefeldolgozás során bontakozott ki. Elöljáróban megjegyezzük, hogy a kisfiú tonoklónusos tünetei közül nálunk rendszeresen a nyújtások voltak számottevőek. A foglalkozások elején általában erősebben dadogott, főleg kötetlen beszédhelyzetben (amikor önálló gondolkodást és fogalmazást kívánt a produkció). A hatodik találkozásunkkor azonban, amikor a mese második fejezetét dolgoztuk fel, és a lépő ló hátán egy félig kész rajzot kellett befejeznie, a foglalkozás végén önállóan, több mondaton keresztül, dadogás nélkül, folyamatos beszéddel adta elő az aznap megismert történéseket. 5. Következtetések Az
említett
nagyszerű eredmények
még két
meserészlet feldolgozását
követően
megismétlődtek. Sajnálatos azonban, hogy ez a biztató irányvonal rajtunk kívül álló okok miatt nem folytatódhatott. A kisfiú attól kezdve sokat hiányzott (betegség és családi programok miatt több heti foglalkozásunk is elmaradt), jelenleg pedig az őszi/téli időjárás beköszöntével szünetel a lovasterápia. Számunkra azonban egyértelmű, hogy a kezdeti eredmények igen kedvező kimenethez vezethetnének. Ebben a fejezetben szeretnénk visszatérni munkamódszerünk megválasztásának okaira, irányelveinek szakirodalmi adatokkal is alátámasztható igazolására. Neves pszichológusok (mint Freud, Erikson, Piaget) ismert fejlődéselméletei mind alátámasztják, hogy a 3 éves kor körüli időszak kritikus szakasz az én fejlődése szempontjából. Számos adat mutatja azt is, hogy a dadogás leggyakrabban a 3-4. év körül jelentkezik, és a később kezdődő dadogó tünetek hátterében is kimutathatók a 3. életév körüli pszichés sérülések, amelyeket azonban a fejlődés mindaddig elfedett (Klaniczay 2007). Ez az életkor az összefüggő beszéd kialakulásának az első fontos mérföldköve, miközben elkezdődik az „én-magam” felismerése és a személyes cselekvés időszaka. Magzat- és csecsemőkorunkban az én-érzetünk még nem válik el a környezetünk észlelésétől: az én, a te (különösen az édesanya) és a külvilág még egy alig differenciált egységet alkotnak számunkra (Fekete 2011). Ismeretes, hogy ha egy kisgyermekkel ezekben az első időkben nem foglalkoznak, nem kap elegendő érzelmi ingert (ami ebben az életkorban elsődlegesen az intim
fizikai
kapcsolat,
pl.
ölbevétel,
simogatás
stb.),
egyszóval
nincs
kibe
„megkapaszkodnia”, annak később súlyos szomatikus és neurotikus következményei lehetnek. A fizikai intimitásra való fokozott törekvését az ember később sem adja fel, csak más módon fejezi ki azt: a forma átalakul. 3 éves kor körül már a beszéd is egyre fontosabb 4
szerepet
játszik
az
anya-gyermek
kapcsolatban.
A
beszédfejlődéssel
párhuzamos
idegrendszeri változások következtében a külvilág tükrözése is megváltozik, a külvilág nagymértékben kitágul. Ebben a „tágabb térben” a gyermeknek továbbra is fokozott biztonságérzetre van szüksége, de a „megkapaszkodás” már egyre inkább új „csatornán” keresztül, a beszéden át történik. Váratlan megrázkódtatás esetén, ha a gyermek nem elégítheti ki megkapaszkodási igényét, „egyensúly-vesztett” én-helyzet állhat elő, ami beszédszinten is tükröződik, hiszen a beszéd ekkorra már az anya-gyermek kapcsolat legfontosabb közvetítője (Klaniczay 2007). Okkal vezethetjük tehát vissza az alábbi tanulmányban ismertetett kisfiú dadogását is az anya-gyermek kapcsolatban bekövetkezett hirtelen változásra, amit a gyermek valószínűleg traumaként élt át. A lépésben járó ló hátsó lábaiból kiinduló mozgásimpulzusok ütemesen, újra és újra kibillentik a rajta ülő pácienst az egyensúlyából, és arra késztetik őt, hogy ezt magától újra és újra megtalálja. Átvitt értelemben az egyensúlyát vesztett én ily módon a lovasterápia során lehetőséget kap arra, hogy ismét felfedezze önmagát, saját magába és a környezetébe vetett hitét, bizalmát. Lóra ülve a megkapaszkodás és az elengedés is a konkrét, gyakorlati síkon megvalósítható művelet, ami szimbolikusan segíthet újraélni és feldolgozni a valamikori traumás emlékeket. Amint a páciens egyre bátrabban próbálkozik elengedni a voltizsheveder kapaszkodóját, megtapasztalhatja, hogy a „biztonsági pont” nem vész el, mert amikor az egyensúlya kicsit meginog, akár azonnal visszatérhet hozzá. Egyébiránt pedig dadogjon csak nyugodtan… Reményeink szerint a ló-asszisztált terápia hatására egy idő után észre sem fogja venni, hogy nincs is rá szüksége többé!
Irodalom Dr. Büki György 2006. A hippoterápia neurofiziológiai alapjai. In Györgypál (szerk.): 36-49. Fekete Anna 2011. Okosak, szépek, ügyesek. In Elixír 2011/IX. 6-8. Gósy Mária 2000. A beszédképesség zavarai. In Dr. Illyés (szerk.): 211-237. Gósy Mária 2004. Fonetika, a beszéd tudománya. Osiris Kiadó, Budapest. Gósy Mária 2005. Pszicholingvisztika. Osiris Kiadó, Budapest. Györgypál Zoltánné (szerk.) 2006. Hippoterápia. Unicornis Egészségforrás Alapítvány, Balogunyom. Dr. Illyés Sándor (szerk.) 2000. Gyógypedagógiai alapismeretek. ELTE, Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolai Kar, Budapest. Katona Enikő 2006. A ló mozgásának elemzése, hatása a páciensre. In Györgypál (szerk.): 28-35. 5
Klaniczay Sára 2007. A frusztrált megkapaszkodás szerepe a dadogás eitológiájában. In Székács et al. (szerk.): 317-352. Dr. Salné Lengyel Mária (szerk.) 2004. Logopédia. Sulinova Közoktatás-fejlesztési és Pedagógus-továbbképzési Kht., Pilisborosjenő. Szabó László (szerk.) 1970. A gyakori beszédhibák. Tankönyvkiadó, Budapest. Székács
Eszter
–
Vikár
András
–
Vikár
György
(szerk.)
2007.
Dinamikus
gyermekpszichiátria. Medicina Kiadó, Budapest. Vincze Tamásné 1970. A dadogás. In Szabó László (szerk.): 100-126.
6
