Az utóbbi három évtizedben alacsony élelmiszerárakhoz szokhatott a világ, és összességében folyamatos és állandó árcsökkenés volt tapasztalható. Azonban 2006-ban valami megváltozott, és ez a változás váratlan, gyors és pusztító hatású volt. Az alapvető élelmiszerek árai rendkívüli mértékben emelkedni kezdtek, a csúcsot 2008 során érték el. Az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési Szervezete (FAO) által rendszeresen közzétett élelmiszer-árindex 2007 és 2008 között összességében 74%-os emelkedést mutatott ki (lásd az I. ábrát). A különböző alapvető élelmiszerek árai azonban nem azonos mértékben emelkedtek. 2007 januárja és 2008 júniusa között a cukor ára 37,5%-kal, a kukoricáé 77%-kal, míg a rizsé 224%-kal növekedett. A búza ára I18%-kal nőtt 2007 januárja és 2008 márciusa között.1 Az alapvető élelmiszerek árának drasztikus megugrása kifejezetten hátrányosan érintette a nettó élelmiszerimportáló országokat, és a legsúlyosabb hatásokkal a legszegényebb államokban járt.
Mindez tömegesen taszított embereket világszerte szegénységbe, az éhezők számát több, mint 100 millió fővel megnövelte, és veszélybe sodorta az első számú Millenniumi Fejlesztési Célkitűzés elérését (lásd a szövegdobozban). A Világbank adatai szerint, csak 20I0-20Il-ben közel 70 millió ember szegényedett el végletesen az emelkedő élelmiszerárak miatt. A probléma nagyságát, társadalmi feszültségeket gerjesztő voltát éhséglázadások jelezték világszerte. Több mint 30 országban vonultak utcára az emberek legalapvetőbb létfeltételeik ellehetetlenülése miatt. A pénzügyi és hitelválság mellett élelmiszerválság is kialakult a világban.
A csúcsot követően az árak ugyan csökkenni kezdtek, de már nem süllyedtek többé vissza a korábbi szintre, s 20I0-ben újból emelkedésnek indultak. A továbbra is általánosan kedvezőtlen világgazdasági kömyezetben az ezáltal keltett feszültségek azóta több államban is hozzájárultak a politikai elit elsöpréséhez (pl. Egyiptom, Tunézia), és az élelmiszerárak emelkedése úJabb több millió ember legalapvetőbb szükségleteinek kielégítését sodorta veszélybe országok sokaságában. Noha a hozzáférhető legfrissebb jelentések némi csökkenést jeleznek előre az alapvető élelmiszerek világpiaci áraiban 20II őszére2, ezek szintje még így is jelentősen meghaladja a 2007 előtti mértéket. Jelenleg az árak nagyjából az 1990 és 2006 közötti átlag kétszerese közelében ingadoznak (lásd az I. táblázatot). Az elemzők többsége pedig úgy tartja, hogy a magas árak továbbra is megmaradnak, és hektikus ingadozások az elkövetkező években is igen valószínűen bekövetkeznek.
90
91
92
93
94
95
96
97
98
99
00
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
Diagram 1: The FAO food price index between 1990 and 2011 (prices are adjusted for infla on)
Az érintett országok lehetőségeikhez mérten igyekeztek kezelni a kialakult helyzetet, s ebben gazdasági fejlettségüktől és világgazdasági súlyuktól függően eltérő eredményeket értek el. Míg Ázsiában az éhezők száma hozzávetőleg változatlan maradt (0,I%-os 2008 legnagyobb évesnövekedés). 20103éves növekedés), addig Afrikában a lakosság igen1990-2006 jelentős részét érintette mindez 2009 (8%-os átlaga
átlaga
Élelmiszer
átlaga 124
havi értéke
292 (június )
205
224
Rizs
129
448 (április )
274
241
Búza
130
305 (június )
196
196
Kukorica
122
324 (június )
187
209
Zsírok és olajok
127
341 (június )
216
244
Cukor
120
165 ( február)
222
260
Table 1: Food price fluctua ons
80 70 60 50 40 30 20 10 0 Banglades
Ghána
Guatemala
Malawi
Pakisztán
Tadzsikisztán Vietnám
untries
7
2011 6
1999 5
1987 4
1974 3
1960 2
1930 1
1800 0
2
Régió Világ Fejlődő országok Közel-Kelet és Észak-Afrika Fekete-Afrika (Dél-Afrika nélkül) Latin-Amerika és a karibi-térség Kelet-Ázsia
4
6
Hús (kg /év) 1964 - 1996 1997 - 1999 24.2 36.4 10.2 25.5 11.9 21.2 9.9 9.4 31.7 8.7
53.8 37.7
2030 45.3 36.7 35.0 13.4 76.6 58.5
8 milliárd fő
Tej (kg /év ) 1964 - 1966 1997 - 1999 73.9 78.1 28.0 44.6 68.6 72.3 28.5 29.1
2030 89.5 65.8 89.9 33.8
110.2 10.0
139.8 17.8
80.1 3.6
A magas és ingadozó élelmiszerárak rendkívül súlyosan érintik a világ legszegényebb lakosait. Nem csak arról van szó, hogy a ténylegesen éhezők száma növekszik, hanem arról is, hogy az alacsony jövedelmű háztartások meglévő minimális „jóléti kiadásaikat" is kénytelenek visszafogni. Az elszegényedő emberek nemcsak kevesebbet esznek, hanem napi élelmük összetételében is egyre távolabb kerül az ideálistól. Nem jut pénz zöldségre, gyümölcsökre, állati eredetű fehérjére. A szervezet nem megfelelő tápanyagellátása pedig különösen a gyermek korosztályt veszélyezteti, és veti vissza megfordíthatatlanul az érintettek testi és szellemi fejlődését.
A mezőgazdasági termékek kereskedelmének erőszakos liberalizációja az elmúlt időszakban a fejlődő országok sokaságában tette tönkre a belföldi élelmiszertermelést, és kényszerítette őket arra, hogy a lakossági igényeket importból legyenek kénytelen fedezni. Mindennek a pusztító hatása az olcsó, dömpingáron beszerezhető élelmiszerek korában nem vált nyilvánvalóvá. Most vagyunk kénytelenek szembesülni azzal, hogy az az irány, amelyet a világ élelmezési rendszerének fejlődése az elmúlt évtizedekben vett, időzített bomba volt. Éppen a legszegényebb, legsérülékenyebb országokat fosztotta meg annak lehetőségétől, hogy egy ilyen élelmiszerválság időszakában, mint amelyet most megtapasztalhatunk, eredményesen felléphessenek lakosságuk élelmiszerellátásának biztosítása érdekében.
Az I970-es évek vége felé és az I980-as évtized elején a mezőgazdasági termékek világpiaci ára drasztikusan esett. Ez volt az az időszak, amikor az EU csökkentette élelmiszerimportját, és az alapvető élelmiszerek egyik meghatározó exportőre lett. Eközben sok afrikai fejlődő ország vált nettó élelmiszerexportőrből az alapvető élelmiszerek nettó importőrévé. Az európai Közös Agrárpolitika (KAP) az egyik legfontosabb tényező, amely ehhez vezetett,6 és nagyon súlyosan érintette a mezőgazdaság termelékenységét valamint az állami beruházási döntéseket Afrika fejlődő országaiban. A Nemzetközi Valutaalap által támogatott szerkezetátalakítási programok csak tovább súlyosbították a helyzetet. Ezek a helyi élelmiszerpiacok import előtti megnyitását, és a mezőgazdaság kormányzati támogatásának visszafogását célozták. Más kereskedelempolitikai irányelvek, mint a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) mezőgazdasági egyezménye, vagy a kétoldalú szabadkereskedelmi megállapodások (jelenleg is tárgyalják őket) még inkább nehezítették/nehezítik a helyzetet. Az import felszabadítása és a piac liberalizációja növelte a fejlődő országok élelmiszerimporttól való függőségét, és hozzájárult ahhoz is, hogy az élelmiszerárak nemzetközi ingadozásai a helyi piacokra is átterjedjenek (lásd a szövegdobozban).
A világ népessége 1960 óta megduplázódott, és ez a növekedés egyre gyorsuló ütemű (lásd a 3. ábrát). A Föld népességének növekedése önmagában is jelentős többlet igényeket támaszt, ugyanakkor számítások szerint bolygónk kapacitása hozzávetőleg 12 milliárd ember élelmezését teszi lehetővé. Ennek ellenére a globális kínálatban és keresletben rendszeresen bekövetkeznek egyensúlytalanságok, habár a jelenlegi áremelkedések mögött meghúzódó alapvető ok a globális gazdasági egyenlőtlenség.
Az életszínvonal emelkedésével megváltozik az emberek étrendje (lásd a 2. táblázatot), az állati termékek iránti kereslet is növekszik, amelyek előállítása, a megnövekedett takarmányszükségleten keresztül visszahat a növénytermesztési termékek áraira is, miközben az összesen megtermelt kalóriamennyiség ezáltal akár csökkenhet is (egy tojás-, vagy tej-kalória előállításához 4,5, egy kalóriányi marha-vagy bárányhús előállításához pedig 9 növényi kalóriára van szükség9).
A bioüzamanyag-termelés ilyetén felfutásának komoly hatása volt a mezőgazdasági árakra. Noha a biomassza energianyerésre történő felhasználása elterjedt a fejlődő országokban, a bioüzemanyag-ipar határozottan más természetű. Ennek központjai az iparosodott és felemelkedő országokban vannak, és nagymértékben versenyeznek a mezőgazdasági alapanyagokért. A legnagyobb bioüzemanyag-fogyasztók az Európai Unió, az Egyesült Államok és Brazília, míg Ázsia legnagyobb gazdaságai (pl. India, Kína) szintén egyre többet használnak. Mindennek pusztító hatása nem csak a megművelhető területekért és alapvető mezőgazdasági termékekért folytatott versengésben van. Ahhoz, hogy egy terepjáró 100 literes üzemanyagtartályát bioetanollal feltöltsük, 204 kg kukoricára van szükség. Ennyi kukorica kalóriatartalma egy felnőtt egész éves táplálására elegendő lenne. Még ha az összes, a világon betakarított gabonát cukomádat és előállított növényi olajat bioüzemanyagokká alakítanánk, sem tudnánk a felhasznált fosszilis üzemanyagoknak csupán a I0%-át kiváltani12
A spekulánsok beözönlése következtében megsokszorozódott ama szerződések száma, amelyeknek az alapvető gazdasági foIyamatokhoz már semmi közük nem volt (2007-ben az Egyesült Államokban a határidős búzaügyletek harmincszorosan múlták felül a ténylegesen megtermelt búza mennyiségét13). A kereskedés és a termelés elszakadt egymástól, az élelmiszereket pedig ugyanolyan pénzügyi befektetésként kezdték kezelni, mint például a részvényeket. Azonban a beáramló nagymennyiségű tőkét a legnagyobb jóindulattal sem lehet tényleges befektetésnek tekinteni, hiszen egyáltalán nem járul hozzá a termelés növeléséhez, semmilyen más célja nincs, csak hogy a reálgazdaság folyamatainak nyereségét lefölözze. Ez a pénz ráadásul nem csak nem vesz részt a tényleges termelésben, hanem forrásokat is elvon attól, így az olyan helyzetekben, amikor világszerte likviditási gondokkal küszködik a gazdaság – ahogyan a mostani világválság kirobbanása óta is teszi – szerepe kifejezetten káros. A mezőgazdasági árupiacokat elárasztó új résztvevők egyik meghatározó típusát képviselik az úgynevezett indexalapok. Az indexalapok lényege az, hogy határidős kontraktusok nagymennyiségű felvásárlásával kísérletet tesznek a valós piac újbóli leképezésére. Az ezekbe „befektető” – általában – intézményi befektetők (nyugdíjalapok, biztosító társaságok) tulajdonképpen az élelmiszerek árának növekedésére spekulálnak. Az, hogy mikor tesznek ezekbe pénzt, és hogy mikor vonják azt ki onnan, független az adott árucikk iránti tényleges kereslettől, vagy a kínálat nagyságától. Az árukat csak saját kockázataik fedezeteként használják.
13
Gary Gensler, a határidős árupiacok kereskedelmi bizottsága elnökének vallomása az Egyesült Államok szenátusának állandó vizsgálóbizottsága előtt 2008. július 21-én.
Az utóbbi években újfajta gyarmatosítás kezdődött, elsősorban Afrika és Latin-Amerika fejlődő országaiban. Gazdag, fejlett vagy feltörekvő országok (pl Kína, Dél-Korea, az Öböl-államok) kormányzatai és magánbefektetői vásárolnak meg, vagy bérelnek hatalmas kiterjedésű termőföldeket. A Világbank becslése szerint már 2009-ben is 45 millió hektár mezőgazdasági terület volt ilyen ügyletek, illetve megbeszélések tárgya.15 Az e mögött meghúzódó két alapvető hajtóerő az élelmiszer- és bioüzemanyagtermelés a világ módosabb fele számára, de a spekuláció is jelen van, mert néhány befektető jó nyereséget szimatol a termőföld és az élelmiszerek árának jövőbeli emelkedését feltételezve.
A külföldi állami vagy magán befektetők az élelmiszereket, illetve más mezőgazdasági árukat export célokra és az anyaország élel mezés-biztonságának biztosítása érdekében termelik, miközben a helyi kistermelőket elűzik a megszerzett területekről. Az ilyen földfoglalások ugyan hozzájárulhatnak az érintett fejlődő országokban megtermelt összes élelmiszer mennyiségének növeléséhez, és javíthatják a makroökonómiai mutatókat is, a külföldi befektetők exportcélú termelése nyomán, de biztosan nem segítik elő CFTC Staff Report on Commodity Swap Dealers and Index Traders, 2008, http://www.loe.org/images/content/080919/cftcstaffreportonswapdealers09.pdf [A határidős árupiacok kereskedelmi bizottságának értékelő jelentése az árupiaci swap és index kereskedőkről, 2008] 15 Rising Globalinterest in Farmland: Can it Yield Sustainable and Equitable Benefits? World Bank, 2010 [Növekvő érdeklődés a termőföldek iránt: hozhat.ez fenntartható és igazságos eredményt? Világbank, 2010] 14
Ösztönözni kell a mezőgazdasági beruházásokat. Nemzeti és nemzetközi forrásokat kell biztosítani mezőgazdasági kutatásokra, illetve beruházásokra. A határidős piacokról felszabaduló spekulatív magántőkét a tényleges termelési célú befektetések felé kell terelni. A technológiai újításokat méltányosan és egyenlően kell hozzáférhetővé tenni. Ennek érdekében feltétlenül szükséges a vonatkozó szabályozás (szabadalmi, élelmiszerbiztonsági, növény-egészségügyi szabályok) megújítása, olyan módon történő ös�szehangolása, amely elősegíti, hogy a fejlődő országok szegény gazdálkodói saját szükségleteik kielégítéséhez elegendő élelmiszert termeljenek. A tudományos és hagyományos tudásra alapozva támogatni kell az alapvető mezőgazdasági ismeretek oktatását a szegény vidékeken. A jó gyakorlatok megosztásával növelni kell a mezőgazdaság környezeti fenntarthatóságát.
Csak átlátható, ellenőrizhető és elszámoltatható megállapodásokat írhassanak alá a külföldi mezőgazdasági befektetők és a fejlődő országok kormányzatai. Meg kell tiltani a hatalmas kiterjedésű mezőgazdasági területek felvásárlását. Minden mezőgazdasági befektetésnek a helyi élelmezés-biztonságot kell erősítenie, és tiszteletben kell tartania a jogszabályokat, valamint tükröznie kell az ágazat jó gyakorlatait. A bioüzemanyag-előirányzatokat el kell törölni, és a szektor támogatását meg kell szüntetni. A bioüzemanyag irányelveket a helyi termelési kapacitásokra kell alapozni, és körültekintően figyelembe kell venni hatásaikat a helyi élelmiszertermelésre.
