Bazsgérban megúsztuk ugyan a büntetést, Csordás emberei ott már nem fogytak tovább, de később Kelencén, a Bandérium fenyítőtáborában sokan meghaltak közülünk. Porció parancsnokot is ott vesztettük el, a Magosormán. Nem kellett volna így történnie, Porció azonban a katonatársait ette, és jó okunk van feltételezni, hogy az ördög húsát sem vetette meg — alighanem ugyanolyan gátlástalan élvezettel falta, mint bármi mást. Valamivel Szent Ignác tűzgyújtó napja előtt lehelte ki a lelkét. Túlzottan rajongott a konyhai örömökért, ez vitte a sírba. A Magosorma északi lejtőin állomásoztunk, egy isten háta mögötti fegyenctelepen, és időnk a végéhez közeledett; már nem sok volt hátra, hogy visszavezényeljenek grizai állomáshelyünkre, Kömődreg várnagy hadoncaihoz. Majdnem esztendőnyi időt töltöttünk Magosormán, ember nem járta vidékeket kutatva, és hová egykor száznál is többen érkeztünk, ott már csak féltucatnyian tengettük életünket. Szent Ignác ünnepe táján bukkant rá a különítmény a katlanra, hová azóta is rendelik a Bandérium büntetőszázadaiba soroltakat. Olvadás idején, amikor — tudtuk — Grizában épp lángban érlelt illatokkal próbálják távol tartani a pokol ivadékait, nehogy a vetésben kárt tegyenek. Mikor megérkeztünk, kisebb gondunk is nagyobb volt annál, hogy ezt mi is megcselekedjük, de esztendőre már készültünk rá, hogy égő üszökkel kerüljük meg a víztárnákat, a kutakat és forrásokat, hogy határba hordjuk a zsarátnokot, aztán a kertek végébe tűzzük — ártalmas férgek oda ne férkőzhessenek. A késői fának azonban ritkán érhet meg a gyümölcse.
Esztendő múltán megfogyatkozott különítményünknek már Porció volt a rangidős parancsnoka, neki tartoztunk engedelmességgel, ezúttal Szent Ignác ünnepére illatos gazokat és fűvirágokat keríteni. Na nem mintha a Bandériumban rákapott volna a Szentek tiszteletére. Konok, megátalkodott természete gátolta benne, s démoni szokásai is, amelyeket ki tudja, hol tett a magáévá, túl szorosan markolták már a szívét. Ami a hitsorsosságot illette, életben maradt hadonctársaim közt egyedül voltam a Grál hitén, így a többség — illatos füvek híján — beérte volna vele, ha a csiholt tüzet szemétre vetve, csontból és ringy-rongyból fakasztott bűzzel óvjuk az újévet, akárha ártószellemeknek tömjéneznénk. Porció viszont ragaszkodott hozzá — s nem csak ő, de mi is tudtuk, miért —, hogy az óévbúcsúztató és tavaszköszöntő ceremóniák a Rend alapítóatyáinak vallásához méltó körülmények közt tartassanak. Amikor először pillantottam meg a hágó végét, egy északföldi törpén kívül, aki az előző büntetőszázad egyedüli túlélőjeként fogadott minket, semmi sem várt az út végén. Kevesen voltunk már és nem maradtak tartalékaink. A háromszáz vitézből, alig több mint száz élte túl a hágót. Málhánk javarésze odaveszett. Mindent magunknak kellett előteremteni. A hideg évad beálltáig pár hónap volt csak hátra, ezért Töpöri tanácsára többen azonnal visszafordultak, hogy az elveszett holmik után kutassanak. Nagyobb részük sosem tért vissza, mások a törpe vezetésével rögvest élelem után néztek, hogy egyúttal a terepet is felderítessék. Hódító kolóniaként vettük birtokunkba a völgyet, és az érzékeny veszteségek ellenére — vagy tán épp azért — vasfegyelem uralkodott. Marakodásra, torzsalkodásra sem fölös idő, sem erő nem maradt. Hegyi kecskék után kajtattunk, fákat döntöttünk ki, hogy karámba terelhessük őket. Maroknyi gabonánkat nem őröltük lisztté, elvetettük az utánunk jövőknek, noha fogalmunk sem volt, kisarjad-e, megterem-e itt, vagy hogy mivel fogják learatni, kicsépelni. Póri mesterségekhez kevesen értettek közülünk, de aki egyáltalán nem konyított hozzá vagy csak keveset, az is hamar megtanulta. Úgy hasznosítani, mint értékelni a termést. Ilyenformán a kasszrában töltött dolognapok egyszeriben értelmet nyertek, a grizai paraszt munkájára befogott hadoncként már nemcsak érezhettem, de mérhettem is a póri élet súlyát.
A vezetés, szervezés és irányítás Csordás embereire hárult — még a különféle pásztorrendből valók is — akármennyire rühellték egymást — tanultak egymástól. Aki nem borotválta tarra a koponyáját, hosszú haját apró varkocsokba szőtte s hagyta kutyásra nemezesedni. Amiként magam is — a lógó csimbókokat görbe fésűkkel szorítottam le, s disznózsírral kenegettem a férgek zabolázására. A gatyám szárát alul kötöttem meg, szél át ne járja, olvasztott faggyúval kentem meg, féreg meg ne maradjon benne, még a hideg acélfoga is elvásson rajta. Bűzlöttem, akár egy dögverem, mit se számított, harmadnapra meg sem éreztem. Rákaptam a szűrre; télen-nyáron hordtam a hajnali fagyok ellen, ha esett vagy havazott, csak kifordítottam. Az alját felkötöttem apróbb szerszámoknak, ha az övemben már nem jutott nekik hely, de fekhelyként, takaróként is jól szolgált. Sár ugyan volt elég, igavonók híján viszont még csak nem is gondolhattunk vályogfalra; éjt nappallá téve taposhattuk volna a sarat, hiszen se szalmatörek, se forgatókapa nem állt a rendelkezésünkre. Inkább boronafalakat emeltünk tölgyből és fenyőből, és nem sajnáltuk a gyertyánt, a bükköt sem. Utóbbiak gyorsan korhadtak, de nekünk először az első esztendőt kellett kihúzni. Szög híján úgy raktuk egyiket a másikra, hogy a gerendák egymásba harapjanak, ehhez csak Csordás kellett, akinek népe az idők kezdete óta vas nélkül építette a házát. A Kóter tetőszerkezetéhez és a födémhez fenyőt használtunk, a falakat sárral tapasztottuk, a padlót agyaggal döngöltük. Mikor készen állt, még sosem örültem annyira fedélnek. Ház volt, amilyenről csak régi históriákban hallani, kétszer negyven vitéz ült le egymással szemben a hosszan nyújtózkodó bakos rönkasztalhoz. Mit nem adtam volna egy kocka sóért és egy négely sörért, mikor először odatelepedtem! Az asztal felállítása, akárcsak otthon, itt is ünnepi alkalom volt. Köröskörül kéregedények tüze lobogott, a falak mentén nyírből készült durva tidók, a sarkokban és az asztalon gyantás fenyőkéreggel megtömött fekete szurkoskalánok tüze szolgáltatott világot. A kezdetleges kéregfáklyák fenyőgyökér edényekre, fanyar bogyókkal, félkemény vagy rágós gumókkal megrakott kosarakra és sűrű bozával színig töltött zsomporokra világoltak, amelyekben torzonborz férfiak kotorásztak. Egymás szavába vágva üvöltöztünk, hahotáztunk, miközben mindenféle igaz vagy épp akkor költött haditettekkel kérkedtünk egymásnak. A hetvenkedések dacára mégis mind kevesebben, s egymás fejadagjára önkéntelenül is lapos pillantásokat vetve, de csöndesen szürcsöltük a bozát — s a nyírkéreglé tüdőbaj ellen épp oly alkalmas ellenszer, mint amilyen jó frissítőnek bizonyult. Nyeltük pálinka helyett is, míg el nem fogyott. Akkor maradt az olvadt hólé. Kenyér híján beértük bengyelével — juhászmogyoró, bösövény, ázsdó meg elecske s más gyökerek kerültek a tarisznyába. Ekkoriban került sor a tábortanyául választott szálláskert névadására is. Egy Nyomos nevű vitéz, aki jól bánt
a szekercével és tudta, miként csalja lépre a madarat, élcelődött velem, mihez is értek én valójában? — A heraldikához — feleltem. Nem gondoltam volna, hogy ez épp ekkor képes lázba hozni a társaságot. Miután pár szóban kifejtettem, hogy szükségtelen a betűvetés, szavak vagy írás nélkül is elmondhatjuk, kicsodák vagyunk, egy csapásra az érdeklődés középpontjába kerültem. Egy sem volt olyan ostoba kófic köztünk, akinek a cégérek, mesterjegyek, lobogók, oklevelek és pecsétek nyelve ismerős ne lett volna. Egyesek értően bólogattak, mások kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, miközben a padlón szertehintett hamuba rajzolgattam. — Pajzsalak — kezdtem egy egyenessel, két egymással párhuzamos szárat húzva lefelé a végeiből, majd ezeket összekötve egy félkörrel. — Ezt hívjuk kerek talpú pajzsnak, de van háromszögű —, ismételtem meg a mozdulatsort, csücsköt rajzolva a félkörre —, kerek, csücskös és hegyes talpú, tojásdad, tárcsa- és lófejpajzs is — vázoltam fel a különféle pajzsalakokat. — A pajzsra kerül a pajzskép, a sisak, arra a sisaktakaró, a heraldikai korona, arra pedig a sisakdísz — egészítettem ki az első címert néhány vonással érzékeltetve az összképet. — A pajzs — rajzoltam tovább — lehet haránt osztott, vágott és hasított, négyelt és harántnegyedelt, sakkozott — vázoltam fel sorban a mesteralakokat —, boglárpajzszsal vagy a nélkül — fejeztem be az egyik címert. — Ez a kisebb pajzs — mutattam egy nagypajzs közepébe rajzolt kisebb pajzsra — a boglárpajzs vagy szívpajzs… — Nem értem, hogyan árul el ez bármit rólunk — hallottam egy hangot a hátam mögül. — Mindezt persze máz borítja — fűztem tovább a szót, nem zavartatva magam —, hogy milyen mázat használunk, attól függ, emberek vagyunk, barbárok vagy pogányok. — Vagy törpék — vetette közbe Töpöri vállát veregetve a Nyomos nevű vitéz, aki hozzám hasonlóan jóban volt az északi hadonccal. Lehurrogták. — Ők más mázakat használnak, mint például mi — folytattam —, így már a címer színeiből is tudhatjuk, kiféle-miféle a használója. — Ezért aztán Rómában bíborvörössel csak a Főpapi Szék festhet címerre, hasonlóképp a frankok földjén csak főnemesi címeren látni arany vagy ezüst mázat. — Ej, hej, hiszen a Bandérium címere is bíbor! — vetette közbe Düszke. — Igen, mert első Nagymestere magától a Pontifextől származott! — tódította más.
Az izgalomtól visszafojtott lélegzet harsány kacaj formájában robbant ki a hallgatóságból, és a nyomában kelt hangzavar átmelegítette a hazát. — Nos, nem egészen — húztam félmosolyra a számat fonott szakállam mögött, miután a moraj elült. — A Bandérium címere ősi, egy felföldi klánéból ered, amely elfogadta a Grál bölcsességét. Van, akik szerint a klán színe mindig is bíbor volt, és mikor a Grál templomosaival találkoztak, a hasonlatos címerszínek okán jó ómennek vélték az egyezést. Megtértek, és hűségük jutalmául megtarthatták a Grál színét, annak jeleként is, hogy a klán a Kehely pajzsa a végeken. Mások szerint, mivel arrafelé sok a jófajta éger, amelyből a barna festéket nyerik a bíborhoz, a klán egyszerűen azért viselheti a színt, mert a Szentszék kiemelkedő jelentőségű festékbeszállítója. Annyi bizonyos, hogy a klán címere emberemlékezet óta tarpajzs, és ilyen lobogó alatt vonul halálba. Később egy másod- vagy harmadszülött nem örökölhette ezt a címert, így apróbb változtatást ejtett rajta. Felvette belé a keselyűt, ám hogy miért így esett a címertörés, már más történet. A klánfi azonban zsoldossereget szervezett, és a mi bandériumunk ennek a zsoldos kompániának az örököse; ezért bíbor-arany a Bandérium zászlaja. — S hogy miért arany? — tettem fel a merőben költői kérdést, csakhogy hallgatóságom érdeklődését, ha lehet, még inkább felcsigázzam. — Mert máz alapvetően kétféle van: szín és fém. Fém is csak kettő: arany és ezüst, amit a sárga és a fehér válthat ki. Fémre csak színnel, színre pedig csak fémmel fest, aki ért a címertanhoz… — Nohát, látom, te értesz hozzá — szakított félbe Nyomos. — S ha annyira értesz, készíts olyat, amelyről mindannyian magunkra ismerünk! — Nyomos jól mondja — mondta kardtestvére, Curkán. — Elég a beszédből! — hallatszottak mindenfelől a helyeslő buzdítás szavai. — Lássuk, Gabógyás, mire vagy képes! — Jól van, rendben — feleltem. — Ha rám bízzátok… — Rád bízzuk — tette vállamra a kezét Nyomos. — Igaze, emberek?! — Úgy legyen! — csattantak a kupák az asztalon, láttam azonban, hogy Csordás hallgat. Dermedt arcomról, tekintetemet követve, most minden szempár rászegeződött. Aztán ő is biccentett. Kitörő lelkesedés fogadta a döntését, mielőtt azonban elült volna a rivalgás, már kérdeztem is: — Mi ennek a helynek a neve, Töpöri? — Kasszra. Valóban, eddig még mi is csak úgy neveztük, „a kasszra”, „a tábor”, ahogy a tanyánkat is egyszerűen csak a kóternek hívtuk.
17
— Akkor ideje, hogy rendes nevet adjunk neki, nemde? — Adj neki te! Majd mi eldöntjük, jó-e? — javasolták többen. — Rendben… — mentem bele a játékba. — Nos, mit szóltok a Kelencéhez? — böktem ki pillanatnyi töprengés után, mire néma csönd telepedett a társaságra. Csordás összecsapta a tenyerét, és takarodót parancsolt: — Alszunk rá egyet. Töpöri térített magamhoz. Kopár, kemény sziklapadkán ültem, arccal a szélnek; havat dörzsölt az arcomon, tisztuló tekintetem előtt a Kelence zöld, hófoltoktól pettyezett katlanja. Igen, a szálláskert, amelyről a vidék is a nevét kapta, végül Kelence lett. A név eredetileg azért merült fel bennem, hogy esetleg névcímert alkossak, úgy is tettem: zöld alapon sárga kaptár lett Kelence címere, amelynek közepébe a Bandériumé került. A zöld a fiatalon elhunyt nemesség színeként a jelenlevők lelkére és korára utalt, és arra, ami ránk várt és meghatározta hétköznapjainkat. A halál és a gyász szinte mindennapos volt Kelencén. Miközben egymás után temettük el társainkat, azt hajtogattam, hogy a Rendnek tett szolgálat nemessé tesz, a hűség és a katonai szolgálat a nemesség kiváltsága, kötelessége s ismérve is. Hetvenhárom társunkat helyeztük — akkor szentül hittük — örök nyugalomra, egy barlang mélyére Magosormán a felhőkbe vesző bércek között. Volt, aki őrségben veszett oda; fagy vagy éhség vitte el, a Grál őrizői a megmondhatói. Mást meg ugyanott téptek szét a farkasok. Egy bajtársunk az ürülékét egyszerűen a ház elé szórta, a csikaszok meg rákaptak, és odaszoktak meleg szart nyalogatni a jégről. A barlang szája fölötti sziklából Töpöri véste ki Kelence címerét, melynek színeit idővel megfakította ugyan a nap és a szél, de munkája derekasan kelt birokra az idővel. Vallom — s aki nem hiszi, járjon utána —, a pajzs remekje a boglárpajzzsal együtt talán még a világ végén is kivehető lesz, ha akad oly lélek, aki megszemlélheti. A Kelence völgybe leereszkedve olyan látvány tárult a szemünk elé, amelyre a legkevésbé sem számítottunk. Szőnye mosolygott, Düszke nagyot kurjantott, ahogy észrevették a három viaskodó alakot — Balán és Porció huzakodott valami riasztóval. Ami nemcsak nagyobb, de láthatóan erősebb és fürgébb is volt náluk; a két férfi együttes ereje épp csak elegendő volt, hogy az emberfogó villával úgy-ahogy féken tartsák. Az ördög két lábon járt, de görnyedt gerinccel, busa szemöldöke felett buja kóc keretezte kiugró homlokereszét, állkapcsából elővillantak fogai, csak úgy csattogtak a fiúk felé.
— Hé! Hó! — csitította Balán, s hátrahőkölt, ahogy a lény robosztus mancsával felé kapott. A fiú szemkápráztató gyorsasággal mellékerült és oldalbordán öklözte, majd kézfejét rázva, fájdalmas arckifejezéssel hátraugrott. Ahogy Porció nyakánál fogva visszarántotta, a hátratántorodó lény térde megbicsaklott, s a férfi arccal — vagy inkább pofájával — a sárba taszíthatta a mindenáron szabadulni igyekvő fenevadat. A térdre kényszerített bestia a nyakára kapcsolódó villaágakat rángatta veszett erővel, de máris ott volt fölötte a Balán vetette árkány. Ahogy a pányvakötél megszorult a vad nyakán, egyszerre lecsillapodott, és úgy maradt. — Vigyázz, hej! — üvöltötte Balán a pányvára lépve, s mindjárt kétszer a könyöke s marka közé hurkolta azt. — Na mi az, Porció barmot fogott? — rikkantotta elismerően Düszke. Csak ekkor vettek észre minket. A parancsnokot a fulladás kerülgette, Balán azonban mosollyal az ajkán integetett felénk szabad jobbjával. A „barom”, a kutyafejű ördög nem mozdult. Meg se rezzent, csak a fű ingadozott a feje körül, s rezgett, ahogy hangosakat horkantva fújtatott. — Elkaptuk a disznót — nyögte ki végre Porció, s fáradtságán felülkerekedve durván rántott egyet az emberfogón. — A mocsok itt ólálkodott… Talán utánunk szaglászott, de elkaptam a szemetet! Rohadék! — Mi legyen vele parancsnok? — tudakolta érdeklődő hangon Düszke. — Még kérded? — zihálta. — Vedd át a mocsadékot! — Rám bízhatod, Porció — ajánlotta magát társa helyett Szőnye. — Rendben van. Hozzátok utánam, de el ne eresszétek! Ki tudja, mit forral a beste? — Ganéjpofa! Hé, ganéjpofa! — bökdöste a fogoly nyakát marakodójával Balán. — Te láttál már ilyen szarfejű barmot, Töpöri? — A kutyapofájú az asztalra kötözve, hasmánt feküdt, vagy kéttucat tengerészcsomó tartotta kordában. — Hogy a ménkűbe ne!? — érkezett a ház sarkából. — Ekkorát? — Nagyobbat is. — S megfogtad? — Fogd be, Balán — intette le halkan a marhatolvajt Szőnye, miközben kedvetlenül nézte a foglyot. — Van valakinek valami fogalma róla, mit keres itt ez a baromarcú? — tettem fel a kérdést, ami a legjobban foglalkoztatott. — Hát már hogy ne volna!? — így Porció. — A vacsoránkat hozta, igaz-e? — Láttam, hogy a kezében böllérkés villan. — Üres a padlás, fiúk… — Ez egy baromarcú, parancsnok, ezen nem találsz gyöngyöshúrkát — kottyantotta közbe Düszke vidáman. — Meglátjuk — felelte az, és közelebb lépett, hogy jobban hozzáférjen. — Komolyan gondolod? — csóválta a fejét Szőnye. — Talán meg kéne várnunk vele Csordást. Talán… — Csordás rég halott vagy itt hagyott minket, senki sem bír ki odafent egy telet…
— Akkor miért nem küldtél a keresésükre, parancsnok? A hó elolvadt, a vidék újra járható. Ahogy mi kétszer megtettük az utat, úgy ők is bármikor itt lehetnek. Láttuk, hogy olvad a fennsík felé is… — Úgy van, Szőnye jól beszél, hallgass rá, Porció! — kelt a felderítő védelmére Töpöri. — Baromság! — Porció, Csordást nem olyan fából faragták. És Curkánt sem a két szép szeméért vitte magával; az a fiú több hideget élt meg látott, mint egy fagyföldi birka. A horgasomat teszem rá, hogy hamarosan itt lesznek. — Szarok a horgasodra, katona — zárta rövidre a vitát Porció. Látnivaló volt, hogy magában már jóelőre eldöntötte a dolgot. Megnyalta a szája szélét. — Itt az ideje, hogy hasznossá tedd magad, Düszke. Gabógyás — pattintott az ujjával rám mutatva —, te is légy kéznél! Addig is keríts egy teknőt a májnak, és hozz friss vizet meg szalmát! Töpöri! Szőnyével fektessétek ezt a trágyadombot a jobb oldalára! Gyerünk! Lássunk neki! — A kést a kutyapofájú bal füle mellett vágta az ütöttkopott asztalba, egy mozdulattal megszabadult a szűrétől és könyékig feltűrte az ingét. Ahogy Töpöri meg Szőnye átfordította a magatehetetlen testet, s Porció nyúlt volna a kés után, tekintete megakadt az ördög nyakában lógó bugyron. — Az istenedet! — szűrte a böllérré vedlett parancsnok a fogai között — Ez meg micsoda, mi? Valamennyien tanácstalanul néztünk össze, míg Porció megmarkolta, egy rántással leszakította, s a markába borítva méricskélte tartalmát. A bestia hirtelen rándult egyet… — Nyughass, te! — verte tarkón Düszke a kardja markolatgombjával, de a kutyafejűnek láthatóan meg se kottyant. Vérben forgó szemekkel nézett Porcióra, s közben artikulálatlan hangon morgott valamit, amit aligha tudott volna elismételni bármelyikünk is, mégis valamennyien érteni véltük… — A francba, megátkoz a szemét! Add vissza neki! — hátrált egy lépést óvatosan Balán. — Ez ugyan nem — vágott a pofájába Porció, és megmutatta neki a kést. — Látod ezt, komám? Nem félsz? Ne is legyél megijedve, apafej, mert még benned marad a vér! — Azzal beleszúrta a kést. Nem ért keresztcsontot, mert simán szaladt bele, Porció ugyancsak értette a dolgát. Egy szemvillanás, és vége volt. — Honnan tudod, hogy nem? — kérdezte csendesen Szőnye. — Mi? — Honnan tudod, hogy nem átkozott meg? — ismetelte meg. — Fogd a szalmát és kussolj, katona. Gabógyás, te add a perjéjét, Düszke, tüzet! Lassan, körültekintően perzselte le Porció a baromarcút — kézről-kézre járt az apró lángon égő perje, mely, ha fellobbant, Porció jobbra adta, ha kialudt, nekem, balra. Egyik perjére gyújtottunk a másik után, míg leperzseltük a bestiát. Mire végeztünk, Töpöri lúgot csinált az elégett szalma hamujából, aztán mikor már meg volt perzselve, Porció súrlókefét ragadott, a kezembe nyomta, és rám parancsolt:
19
— Ess neki! Ezt is meg kell ám tanulni, nemcsak a heraldikát. Ha nem dörzsölnénk be hamuval, nem lenne olyan puha, s még meg találna hasadni. — A bőrére gondolt, és megértettem, hogy úgy néz rá, mint valami disznóra. Dörzsöltem, ahogy mondta, míg odébb nem parancsolt, hogy nekifoghasson végre a boncolásnak. Levágta a karjait, majd megkerülte a tetemet, egyet suhintott iromba csuklója, és mosolyogva emelte másik markát, ami csupa maszat volt a vértől — valami csomós, bőrös mócsing fityegett belőle. — Ártány volt a disznó! — mutatta, aztán félrerakta a heréket, és Töpöri meg Düszke segítségével ismét a hasára fordította a hullát. — Jól tartotta magát a rohadék! Megvan vagy kétszáz font — nyögte Düszke. Porció egy-egy hasábfával támasztotta meg a cifra dög oldalait, aztán határozott csuklómozdulatokkal megkezdte a bontást, mint aki nem először végzi a munkát. A nyaknál, a csigolya mellett hasította kétfelől, végig a hátgerinc mentén egészen a fartőig. Aztán mégiscsak szüksége lett Düszke horgasára; az „orját” a pásztorbot fejszefejével hasította le. Azután a hátpecsenye következett, azt is lenyiszálta. A két lábat csak eztán kerítette sorra, majd a bensőségek jöttek. Kihasította a gyomrot, kiforgatta, kiborította a májat, s levette az epét, hogy csöppet a béllel bíbelődjön, majd hogy az odakészített teknőbe tegye. Az oldalas és a lapockák utánra maradt a szalonna. Ekkor, mint ki jól végezte dolgát, egyik kezében a zsírtól fénylő késsel, másikban a szalonnával, vigyorogva fordult felénk: — Nos, kisaszszonyok, halljam, kevesebb vagy több zsírt óhajtanak olvasztani? A válasz a háta mögül érkezett. — Tedd le azt a szart! — A száznagy és szabadosa, Curkán álltak az ajtóban.
— Uram… — kezdte volna Porció, de a száznagy közbevágott: — Gabógyás! — Uram, Porció ördögöt fogott, uram… az élelmünk fogytán… — Értem. Hol és mikor találtatok rá? — Már úgy találtuk a parancsnokot és Balánt, kutyafejűt fogva a Kelence völgy hágójának szurdokában ma délután, uram. — Hogy jutott fel? Néma csend telepedett a kicsiny társaságra. — Azt kérdeztem: hogyan jutott fel? — A hágók már járhatók, uram — jelentette Szőnye. — Naná — nyugtázta Csordás. — Na és… honnan tudod te azt, Szőnye? — Megjártuk, amint olvadásnak indult. — Akkor megjárjátok megint. Ez itt nem maradhat. A nyakunkra hozza őket, ha kiszagolják, hogy itt adta be a kulcsot. — Uram… — kötötte volna az ebet a karóhoz Porció, de Csordás újra beléfojtotta a szót: — A parancsnak melyik szavát nem értetted, Porció? — Parancs! — vágta a kést ismét az asztalba amaz, és nekilátott feltakarítani a mocskot. Tudta a dolgát. Ahogy mindenki. Míg Porció felnyalábolta a mócsingokat és húsokat, Csordás Szőnyével elegyedett szóba, és igyekeztek minden kétséget kizáróan tisztázni a helyzetet. — Láttál már ilyet? — kérdezte a száznagy komoran magába mélyedve. Arca éppoly kiismerhetetlen volt, mint bármely más hadjárás alkalmával, talán csak a szeme sarkában gyűrődtek hajszálnyival mélyebbre a ráncok. Ezt azonban írhattam a hosszas koplalás számlájára is. Szőnye nemet intett a fejével: — Nem, nem uram. — Fegyverek? — Parittya… íj… kard — emelte sorra a gyilokeszközöket Szőnye. — A neve spatha — fűztem hozzá az utolsó fegyverre sandítva.
— Mi a szent szar folyik itt? — szegezte Porciónak a kérdést Csordás, amint borjúját az asztalra vetve beljebb lépett.
20
— Csak egy kard — helyesbített a felderítő. — Hogy kaptátok el? — A zergecsapdánk fogta meg. — Ügyes jószág! Kétmázsás barom egy farkas állkap-csával, egy vaddisznó erejével, és egy zerge ruganyosságával. Nem kockáztathatunk. Egyéb? — Ez minden. — Akkor mit tudunk? — Csak találgathatunk. Ez itt — emelt meg két ujjával Szőnye egy bélhúrból hasított fűzőt, amelyen pénzt utánzó vékony, vert aranylapok függtek —, ismerős darab. Egy keleti brakteáta. — Pénznek… — kottyantottam volna közbe, de Csordás odavetetett pillantása elég volt hozzá, hogy ne fejezzem be a mondatot. Szőnye türelmesebbnek bizonyult, elárulta, amit illett volna tudnom, és ujjpercein táncoltatva a brakteátát mutatta: — Csak egyik oldalára vertek mintát. Rontásűző, szerencsehozó amulettként viselt ékszer. Északi függők, alighanem császármedalionok mintájára készültek. Másutt csak előkelő harcosok, törzs- vagy nemzetségfők, esetleg vezérhímek hordják. Ennek a kurafinak három volt belőle… — Értem. Mi van még? — Bugyelláris — emelte meg Szőnye a bőrszütyőt. — Szinte biztos, hogy amuletteket rejt… Már láttuk őket — fűzte hozzá Csordás kérdő pillantására. — Azaz? — Egykor a gazdájának, ma nekünk hasznos és értékes csecsebecsék: egy narancsbél színű, borzos madártoll, egy opálfényű, sárgászöld kristály, egy halovány vörös, ezüsterezetű madártojás-kövület és egy kisebb, szürkés sörtecsomó, nagymacska bajsza. — Ez minden? — Igen, uram. — Tehát? — A toll ideinek tűnik, a madár pedig, amelyik ilyen gúnyát visel, csak a meleggel húzódik a völgybe. — Tehát az idén zsákmányolta. — Fiatal hím, pár brakteátával… Utóbbiakat talán örökölte vagy elorozta. Beavatás előtt álló harcos lehet. Amuletteket keresett, vagyis próbatétel előtt állt; feltehetőleg a férfivá avatása előtt. Az ilyen szertartások alkalmával a törzs a vadonba száműzi a jelölteket. Így Kelence valószínűleg a törzs szállásterületén kívül eső vidék. — Remek. Nem fogják keresni? — kérdeztem. — Nem tudhatjuk. A brakteáták sokat érnek… — Nem tudunk eleget — szögezte le Csordás. — Nem. A hágón túlra kellene vinnünk. — Curkán is veletek megy. — Uram…! — tiltakozott volna egy emberként Curkán és Düszke, hiába. — Nincs apelláta, ez parancs. Szőnye, te felelsz érte, hogy végre is hajtsák. — Parancs, értettem — felelte belenyugvó hangsúllyal a felderítő. — Gabógyás! — Parancs, uram. — Tedd hasznossá magad!
Újabb utazás következett a végtelennek tűnő hágón át, egy újabb örökkévalóság a leírhatatlan fagyban. Porció odaveszett a visszaúton, de nem az alattomos gleccser végzett vele. Magosorma tövéhez, az ősi erdőbe érve, miután a baromarcú jószág maradványait — bizakodtunk, örökre — elrejtettük valahol a bozótosban, a szíve mondta fel a szolgálatot. Magam varrtam be a testnyílásait, orrát, száját, fülét, ülepe lyukát, nehogy kifolyjon belőle valami, mert az idelenti hőségben a hulla nyomban oszlásnak indult. Nem hinném, hogy a kutyafejű ördög átka fogant meg rajta — túlsúlya, mely odafent megvédte a hidegtől, egyszerűen alkalmatlanná tette a misszióra itt lent. Irdatlan teste túl sok vizet vesztett a kíméletlen hőségben, hája ránehezedett a szívére, s az megállt; a fölös fontok nyomták agyon. Tetemét — a szent porhüvelyt, melyben egykor rajunknak parancsolt — nem hagytuk hátra; a Bandérium szokásai szerint visszavittük a fellegek közé. Fel a gleccser halálsápadt hídján át a Kelence völgyébe, hogy örök nyugalomra helyezzük egykori bajtársai közt, akik tőle hiába várták ugyanezt. Töpöri kifaragta ugyan a sírkövét — az utolsót a kelenceiek közül, mert egy hónapra rá örökre magunk mögött hagytuk a kótert —, de nem tápláltunk hiú reményt, hogy az elhunytak békét hagynak Porciónak, ki élők és holtak közt is az ördögtől való tanokat követte. Helyzetét megvitattuk, de végül sem erőnk, sem kedvünk nem volt ahhoz, hogy szembeszegüljünk a hagyománnyal — a szokás hatalmát megkérdőjelezni gőgös elbizakodottságnak, a holtak dolgába avatkozni szentségtelenségnek tűnt mindahányunknak. Mikor otromba testét a barlangba hurcoltuk, nem csak a lég hűvösének érintését véltem megérezni bőrömön, s ahogy kiléptem, felszabadultan lélegezhettem fel. Mégsem állhattam meg, hogy vissza ne tekintsek — s abban a pillanatban úgy láttam, az üreg sötétjéből, hol megannyi társunk lelt végső otthonra, kénsárgán izzó tekintetek sokasága néz velem farkasszemet. Talán csak a szemem csalt meg, igen, alighanem káprázott, mert túl sok fényt és halált látott a hómezőkön. Úgy volt, bizonyára, mert mire kidörzsöltem szememből a hódarát, mit a zord idő szórt a képünkbe, nyomuk veszett. Így aztán elhessegettem a gondolatot, mi minden történhet a lelkekkel itt, ég és föld között, menny és pokol határán — ott, ahol a bajtársak méltó elbúcsúztatás híján távoztak e világból, s még holtuk napja után sem leltek békét maguknak.
