A csinos özvegyasszony, Jeanne dühösen kérdőre

SUSAN WIGGS: AZ ÜNNEP VARÁZSA LEANDRA LOGAN: A HETEDIK KÍVÁNSÁG GAIL RANSTROM: KARÁCSONYI TITOK ARANY JÚLIA 27. KÖTET

Susan Wiggs: Az ünnep varázsa

–e egy régi érzelem a sikeres, karrierjének élő, előkelő származású és gazdag Elaine életét? Szakít–e csillogó életével Tony, az egyszerű zsaru igaz szerelméért? Karácsony este, amikor a hó beborítja Manhattant, talán minden megtörténhet… Felkavarhatja

Leandra Logan: A hetedik kívánság

őre vonja az áruházi Mikulást, aki négyéves kisfiának megígérte, hogy minden kívánságát teljesíti. A Mikulás unokájának, Ronnak megtetszik az anyuka, és vállalja, hogy jóváteszi a hibát. Kinyomozza hát, hogy a gyerek A

csinos

özvegyasszony,

Jeanne

dühösen

kérd

mi mindenre vágyik. A lista utolsó tétele nem kerül pénzbe, de nem könnyű teljesíteni… Gail Ranstrom: Karácsonyi titok Miss Charity Wardlow és régi udvarlója együtt vendégeskednek Wyecliffe Manorben, és a lány arra számít, hogy a fiatalember megkéri a kezét. Amikor azonban Sir Andrew MacGregor megjelenik az udvarházban, Charity rádöbben, hogy senki más nem kell neki, csak az érzékien mosolygó skót. Egy véletlenül kihallgatott beszélgetést

en közös nyomozásba kezdenek, ami segít, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz… követő

LEANDRA LOGAN A

HETEDIK KÍVÁNSÁG

A csinos özvegyasszony, Jeanne dühösen kérdőre vonja az áruházi Mikulást, aki négyéves kisfiának megígérte, hogy minden kívánságát teljesíti. A Mikulás unokájának, Ronnak megtetszik az anyuka, és vállalja, hogy jóváteszi a hibát. Kinyomozza hát, hogy a gyerek mi mindenre vágyik. A lista utolsó tétele nem kerül pénzbe, de nem könnyű teljesíteni…

1. FEJEZET Már alig várja, hogy találkozzon a Mikulással, legalábbis Ron Coleman ezt gondolta a lányról, amikor a csinos kis szőke beviharzott a Grace Brothers áruházba azon a téli estén. Ron a játékboltban felépített Északi–sarkról éppen rálátott a bejáratra, és azonnal észrevette a nőt, aki éppen átverekedte magát az ajtón az ajándékokkal felpakolt vásárlók között. Míg a vevők többsége nyomban megragadott egy sárga kosarat, ez a hölgy határozott léptekkel az üzlet belseje felé tartott. Ron élvezettel figyelte a nőt. Halványkék kapucnis kabát simult homokóra alakjára, és tengerészkék sztreccsnadrág hangsúlyozta formás lábát. Akár egy manócska is lehetne, aki a Gracie – ahogy a vevők hívták az üzletet – ajtajában fogadja a látogatókat. Ron már el is képzelte a nőt a bolt eladóinak zöld bársonyszoknyácskájában és hetyke sipkájában, amint vidáman köszönti a vendégeket, ám a hölgy mosolygás helyett durcásan ráncolta a homlokát. Ront azonban pontosan ez, az ünnephez méltatlan és szokatlan arckifejezés érdekelte. A hölgyet teljesen hidegen hagyta a színes és látványos karácsonyi forgatag, szemlátomást nem akart venni semmit. A bolt katalógusa Emmett Windommal, Minnesota népszerű színészével csábította ide a vevőket. Idén ő a Mikulás. A nő ezt a füzetet szorongatta a kezében, és nem kímélte Ron nagyapjának a képét. Vajon mi rosszat tett Emmett nagyapa? Már két hete játszotta ezt a szerepet, és eddig szerencsére minden simán ment. Ron nem sokkal hálaadás után érkezett a városba, és a nagyapja lakásában szállt meg az ünnepek alatt, hogy szemmel tarthassa az öreget, amíg a család többi tagja a szabadságát tölti. Az ötven év korkülönbség ellenére szoros kapcsolat volt köztük, és nagyszerűen érezték magukat, miközben különböző éttermekbe, színházakba jártak, amikor Emmett éppen nem dolgozott. Ron a díszlet között keresgélte a nagyapja zsebóráját, amit az öreg véletlenül itt felejtett, amikor a törpéivel együtt befejezte a munkát. A trónon lévő párnák között kutakodott, amikor a nő odalépett hozzá. – Elnézést, uram! A határozott hang túlharsogta a Jingle Bells lágy dallamát. Ron felegyenesedett, az órát a zsebébe csúsztatta, és lassan a hölgy felé fordult. Abban reménykedett, hogy valami hibát fedez fel rajta. Mondjuk egy csúnya bibircsókot az állán.

A nő azonban közelről még ellenállhatatlanabb volt. Szív alakú arcát aranyszőke hajzuhatag keretezte, mely lágyan omlott a vállára. Ron aggódva figyelte haragosan szikrázó szemét. A család őrá bízta Emmettet, ő felel az épségéért és biztonságáért. Általában kedvelte a szenvedélyes nőket, de ez a kis boszorkány itt mindjárt felrobban, és a nagyapja issza meg a levét. – Meg tudná mondani, ki a Mikulás főnöke? – csattant fel a hölgy. – Miért? Talán maga a Mikulás neje? A nő összevonta a szemöldökét. – Maga ugye itt dolgozik? Akár mondhatná azt is, hogy ő a bolt vezetője. Egy kis szerencsével el tudná tussolni az ügyet, hogy ne jusson az igazi boltvezető, Stanley Bickel fülébe az eset, bármi történt is. – Én felelek a Mikulásért – felelte óvatosan. – A nevem Ron Coleman. És a magáé? – Jeanne Trent – válaszolta sietősen a nő. – Havazik már, Ms. Trent? – Még nem. Én... – Pedig mára komoly havazást ígért a meteorológia. Hallotta maga is? Ron a kérdéseivel próbálta elterelni a nő figyelmét, de nagyon úgy tűnt, hogy hiába kísérletezik. A nő rendíthetetlen volt, a szeme csak úgy szikrázott a dühtől. – Nézze, nem azért jöttem, hogy az időjárásról fecsegjek. Panaszt szeretnék tenni a Mikulásra – jelentette ki, és a kezében lévő újságot gyűrögetve a képre bökött. – Ez a fickó tönkretett engem! Ezért felelnie kell! – Pszt! – csitította Ron. Szinte megrémült a nő hangjától. Néhány vásárló máris kíváncsian fordult feléjük. – Nekem ne pisszegjen! – Azt hiszem, Emmett már évek óta nem tett tönkre nőt. – Honnan lehet ebben olyan biztos? Nem volt az. Lehet, hogy Emmett mégsem tökéletes erre a szerepre? Hiszen a saját gyerekén és unokáján kívül sosem volt kapcsolata más gyerekekkel. Számára ez a szerep csak egy kis szórakozás. Ron egy pillanatra nem figyelt oda, és Emmett máris valami ostobaságot művelt. A nagyapja még mindig úgy viselkedett, mint egy nagyra nőtt kamasz. Mégis mekkora veszélyt

jelenthet egy öregember? Ron megköszörülte a torkát, és félve ugyan a választól, megkérdezte: – Pontosan mit művelt? – Valamit, ami elképzelhetetlen és megbocsáthatatlan. Hű, a vén róka, morfondírozott Ron. Most leszidja, vagy hátba veregesse? Hogy csinálta? Hiszen ez a Jeanne Trent a húszas éveiben járhat! Inkább illene hozzá, mint a nagyapjához! – Megteszi a megfelelő intézkedéseket vagy sem? – csattant fel Jeanne. – Megkérhetem, hogy halkabban beszéljen? – mondta Ron, és idegesen körülnézett, pillantásával Stanley Bickelt keresve. – Ennyit arról, hogy a vevőnek mindig igaza van – jegyezte meg a nő füstölögve. – Biztos vagyok benne, hogy igaza van – csitította Ron. – Mindenben! – Maga tipikus eladó, telis-tele üres frázisokkal. Üres frázisok? Ez azért fájt. Ron a legelbűvölőbb mosolyával próbálkozott. Ezzel még sosem vallott kudarcot. – Tényleg úgy gondolja, hogy méltányos az eljárása? – Méltányos? – tört ki a nőből. Hova vezet ez a beszélgetés? Ez a pasas csak szórakozik vele. Flörtölni próbál, hogy eltérítse az eredeti szándékától. És majdnem sikerült is neki. Jeanne szakértő tekintettel vizsgálgatta a férfi meleg, barna szemét. És ez az érzéki száj! Ez a pasas bizony nagyon fotogén. Jeanne fotós volt, de egyben nő is, és jól tudta, hogy egy lány nagy bajba kerülhet az ilyen Ron Coleman-féle fickókkal. Reszket a láb, kalapál a szív... Ron elégedetten nyugtázta, hogy a nő – ha nem is ugrott a nyakába – némi érdeklődést mutat iránta. Kár, hogy nincs ideje közelebbről megismerkedni vele, hiszen Bickel bármelyik pillanatban megjelenhet, sőt akár maga Emmett is, aki egyelőre az öltözőben készülődött. – Még mindig nem tudom, mi a baj. Addig nem tudok segíteni. Ez a pasas aztán bármit el tudna adni. Főleg saját magát. – A kisfiam tegnap beszélt a Mikulással. És tudja, hogy a Mikulása mit tett? Mindent megígért neki, ami a kívánságlistáján szerepel! – folytatta a nő dühösen. – Maga szerint ez rendjén van így? – Nos... – Természetesen nincs! Azt hittem, hogy ezek a Mikulások legalább elvégeznek valamilyen tanfolyamot, ahol megtanítják nekik, hogyan kell, mondjuk, kibúvót keresni, vagy semmitmondó válaszokat adni a gyerekeknek. – Hirtelen abbahagyta, mint aki ráébredt valamire. – Maga azt hitte, hogy a Mikulás megpróbált felcsípni engem? – kérdezte megütközve.

Ron az arcát dörzsölgetve gondolkozott valamilyen frappáns válaszon. – Ööö... – Itt sem voltam – folytatta a nő. — Az anyám hozta el Tobyt. – Jeanne lepillantott a kezében szorongatott újságra. – Micsoda feltételezés! – Nagyon sok férfit csábítana az a gondolat, hogy felcsípje magát – hízelgett Ron. – Úgy értem, nincs jegygyűrűje... Jeanne elpirult. – Ez a fickó akár a nagyapja is lehetne! Hogy gondolhatta komolyan, hogy megkörnyékezett? Talán pontosan azért, mert Emmett tényleg a nagyapja, gondolta Ron. Milyen szórakoztató helyzet! – Egyébként senkire nem tartozik, miért nem hordok jegygyűrűt – tette még hozzá a nő. – Nem azért jöttem ide, hogy a magánéletemről csevegjek magával vagy bárki mással. Ron felsóhajtott. Miért ment bele ebbe a beszélgetésbe, amikor már rég megszabadulhatott volna ettől a felháborodott anyukától? Talán mert ez a nő igen érdekes. Csinos és szenvedélyes. – Nézze, azt hiszem, hogy a fogyasztóvédelmet igazán érdekelné, hogy egy játékbolt milyen módszerekkel próbálja növelni a forgalmát. Ez már szinte zsarolás! – Hogy micsoda? Azt hiszem, helytelen következtetéseket vont le – ellenkezett Ron, és megérintette a nő karját. – A Grace Brothers nem egyszerű játékbolt, hanem világhírű az egyedisége miatt. –Akárcsak John Dilinger, a bankrabló. Mégsem bíznám rá a fiam karácsonyi ajándékait. – Jól ismerem a Mikulást, és bizton állíthatom, hogy csakis a legjobb szándék vezérelte. – Akkor hajlandó elismerni, hogy baklövést követett el? – Természetesen. – És mit szándékozik tenni? Bárcsak lenne valami ötlete! Ron körülnézett, és meglátta, hogy közeledik Stanley Bickel. – Jóvá akarom tenni. Bármilyen kívánságot teljesítek! Amint kimondta, már meg is bánta. Mi van, ha a kisfiú egy terepjáróra vágyik? Vagy egy disneylandi kiruccanásra? – Nem kell ilyen rémült arcot vágnia — mosolyodott el a nő. — A fiam még csak négyéves. –Ó! – sóhajtott megkönnyebbülten Ron.

– Amit én szeretnék, az különben is ingyen van. Ron Bickel felé pillantott. A boltvezető vészesen közeledett, aztán szerencsére megállt, hogy megnézze magát az egyik kirakatban. Előhalászott egy fésűt, és megigazította a haját. – Azt mondja, ingyen? – mosolyodott el Ron. – Mintha bármi is ingyen volna a világon! – Egyedül nevelem a fiamat, és elég szűkös a keret. Sajnos soha nem lesz olyan karácsonya, amikor mindent megkaphat a listájáról. Ha a Mikulás lenne olyan kedves, és visszavonná az ígéretét, és beismerné, hogy hibázott, hajlandó vagyok lezártnak tekinteni az ügyet. Tündéri ez a nő! Miért ilyen körülmények között kellett találkozniuk? – Az ajánlata messzemenőkig tisztességes – állapította meg Ron, és elővett egy noteszt meg egy tollat a zsebéből. — Ezen a számon elérhet – firkantotta fel Emmett telefonszámát, majd kitépte a lapot, és átnyújtotta a lánynak. – Ha nem bánja, szeretném ezt az egészet az áruházon kívül rendezni. Jeanne eltette a cetlit, és cserébe egy névjegyet adott a férfinak. – Remélem, nem nagy fáradság, hogy a Mikulásnak külön be kell öltöznie. Visszahozhatom Tobyt ide valamikor... – Nem, nem! Maradjon ez az egész kettőnk között! – Ha ezt Bickel megtudja, kirúgja az öreget. – Csak zavarná a vásárlókat. Ráadásul fotósunk is van, aki minden gyerekről készít egy képet, amikor beleül a Mikulás ölébe. – Ja, igen, az a fotó... Ron csak pislogott, amikor a nő előadta, hogy jobb világítással vagy más szögből készült képek mennyivel jobbak lennének. Már épp azt hitte, hogy egy okoskodóval hozta össze a sors, amikor rápillantott a névjegyre, amelyből nyilvánvalóvá vált, hogy Jeanne fotósként dolgozik. Ettől valahogy még érdekesebb lett! Na, ebből elég! Bármennyire is tetszik neki, erre most nincs idő. Nemcsak Stanley Bickel megjelenésétől tartott, de Emmett-től is félt. A nagyapja is bármikor kijöhet az öltözőből. Egy ilyen találkozás kész katasztrófa lenne! – Jeanne, talán később folytathatnánk ezt a beszélgetést. Fontos találkozóra kell mennem, mert a pénztárosok túl sok zacskót használnak. Amint kibökte ezt a suta indokot, érezte, hogy ennél nagyobb ostobaságot már nem is mondhatott volna. Egy valamirevaló üzletvezető egyszerűen csak odamenne a pénztárosokhoz, és közölné velük, hogy ne pazaroljanak. Még hogy megbeszélés ebben a tömegben! Ki hallott már ilyet?

Nem elég, hogy ilyen szerencsétlenül füllentett, de Bickel is egyre közeledett. – Megvan a száma – közölte Ron a lánnyal. – És nekem is a magáé – felelte hűvösen a nő, majd megfordult, és épp időben távozott, mielőtt Emmett is odaért volna. – Á, Ronald! – emelte üdvözlésre a kezét a nagyapja. Az idős ember aznapra letette a Mikulás-szerepet. Hátrafésült ősz hajával Emmett inkább egy arisztokratára hasonlított. – Megtaláltad az órámat, fiam? – kérdezte az unokáját. Ron elővette az órát a zsebéből. – Nagyszerű, nagyszerű! – nyugtázta elégedetten Emmett, és felakasztotta a szerkentyűt a láncra. Láthatóan fel sem tűnt neki, hogy Stanley Bickel is csatlakozott hozzájuk. – Nos, Emmett, hogy mennek a dolgok? – érdeklődött az üzletvezető. – Nagyszerűen, nagyszerűen – ismételgette a férfi. A Gracie-ben minden dolgozó tudta, hogy Bickel mindenáron ürügyet akar találni, hogy minél hamarabb megszabaduljon ettől a Mikulástól. Wendell Grace, az idősebbik tulajdonos személyesen utasította Bickelt, hogy alkalmazza Emmettet. Wendell nagy színházrajongóként meg volt győződve róla, hogy Emmett olyan kaliberű színész, mint Laurence Olivier. Bickel viszont már az unokatestvérének ígérte az állást, így csak arra várt, mikor penderítheti ki végre az öreget. Mennyire sajnálhatja, hogy elmulasztotta Jeanne Trentet, aki remek ürügyet szolgáltatott volna, morfondírozott magában Ron kajánul. – Ron, ki volt az a hölgy, akivel az előbb beszélgettél? – érdeklődött Emmett. – Csak egy barátom – füllentette Ron, és felvette a kabátját. – Valami régi ismerős, mi? – szólt közbe Bickel. Ron megvonta a vállát. – A megérzéseid mindig tökéletesek, Stanley! – hízelgett Bickelnek. – Igen, tudom – dicsérte magát a férfi, és észre sem vette Ron megjegyzésében az iróniát. – Meghiszem azt – helyeselt Ron. – Menjünk, Pop, éhen halok! – fogta meg a nagyapja könyökét, hogy sürgesse kicsit. – Csak ne csirkét együnk! – figyelmeztette őt Emmett kifelé menet. – Egy kis steakre vágyom meg egy hatalmas adag sült krumplira! Ördögbe a koleszterinnel! – Be kell vallanom, jó lenne egy kis változatosság – ismerte be Ron. – De ne áruljuk el anyunak! Az áruház előtt megálltak egy pillanatra, és az utca nyüzsgő forgatagát figyelték. Már havazott.

– Menjünk a Countryview-ba, nincs messze! – javasolta Emmett. – Rendben, Pop. Emmett felhajtotta a gallérját, és az unokájára bámult. – Ne hívj folyton Popnak! – Rendben, nagypapi – egyezett bele ártatlan mosollyal Ron. – A kocsi itt van, jobbra – tette még hozzá, és elővette a kulcsot. – És ne felejtsd el, hogy az étteremben Emmett vagyok! Ron és Emmett, két haver, akik vadászni indultak. Ron kinyitotta a kocsiajtót. – A legtökéletesebb álca, ha fel szeretnénk csípni valakit – kacsintott az unokájára a férfi. – Egyébként lehet, hogy Bickel bevette, amit mondtál, de engem nem tudsz becsapni. Régi ismerős, mi? Az én eszemen nem jársz túl. Szóval ki az a kis hölgy? Ajánlom, hogy beavass a zaftos részletekbe! – Én pedig ajánlom, hogy törődj a magad dolgával! – vágott vissza Ron, és beindította a kocsit. Emmett meg volt győződve róla, hogy a társadalmi rangjának köszönheti a kandalló melletti kellemes kis asztalt a Countryview Steakhouse-ban. Ron nem vitatta, de biztos volt benne, hogy a tízdolláros borravaló sokat lendített a dolgon. Viszont minden pénzt megért, hogy láthatta, a nagyapja melle majd szétreped a büszkeségtől. Emmett belekortyolt az italba. – El sem hiszem, hogy kisfiúként egy szál pólóban szánkóztál! Most meg úgy reszketsz, mintha a sarkvidéken lennénk! – Ezt teszik az évek, Po... Emmett – javította ki magát Ron, majd kedvesen biccentett a szomszédos asztalnál ülő két középkorú hölgynek, akik a nagyapját fodrozták, és egyáltalán nem leplezték az érdeklődésüket. Ron hülyén érezte magát Jeanne Trent miatt. A lány szemében Emmett csak egy öregember, Ron azonban biztos volt benne, hogy a nagyapjának nem esett volna nehezére egy pikáns kis kalandba bonyolódnia a hölggyel. Az öreg vonzó megjelenése sok nőt levett már a lábáról. Persze Ron sem ódzkodott volna egy kis kalandtól. Folyton Jeanne járt az eszében. Sajnos nem kerülheti el, hogy beszéljen a nagyapjának a nő látogatásának okáról. Ron felhörpintette az italát, és újabb kört rendelt. – Azon gondolkodtam, hogy ne hívjuk-e át az asztalunkhoz azt a két csinos hölgyet. Mit szólsz? – hajolt közelebb Emmett. – Ne! – tiltakozott kétségbeesetten Ron. – Rendben — egyezett bele a nagyapja szófogadóan, mint egy kisfiú. – Azt hiszem, az a három telefonszám is megteszi, amit ma szereztem.

– Arról a szőkéről kellene beszélnünk... — kezdte Ron. – Van valami igazán szexis ebben a Mikulás-szerepben, Ronny – szakította félbe Emmett az unokáját, mintha meg sem hallotta volna, amit mondott. – A nők egyszerűen döglenek érte, és nem bírják megállni, hogy oda ne csúsztassanak egy kis szerelmes levelet. Talán neked is be kellene öltöznöd. Úgyis csak ücsörögsz, és semmit sem teszel... – Nem csak ücsörgök! – tiltakozott Ron. – Nagyon jól tudod, hogy amíg itt vagyok, cikket írok a Minneapolis Clarion egyik rovatába. – Azt azért nem volt szíve beismerni, hogy igazából azért jött, hogy Emmettre vigyázzon, amíg a családja nyaral. – Mást sem teszel, csak azt a francos naplót írod – méltatlankodott a nagyapja. – Nem napló, hanem egy újságcikk. De térjünk csak vissza ahhoz a szőkéhez... Ron mély levegőt vett, és előadta az egész történetet. Emmett figyelmesen hallgatta. – Szóval, ha fontos neked ez a munka, akkor jobban oda kellene figyelned. Beleegyeztem, hogy beöltözve meglátogatod ezt a kisfiút. Meghallgatod újra a kívánságait, és jól átgondolod a válaszaidat. Szerintem nem olyan rossz kompromisszum. – Badarság! – Miért? – Azért, mert én színész vagyok, és ezt nagyon jól tudod. Lehet, hogy neked az egész csak játéknak tűnik, de amikor ott vagyok a boltban az Északisark kellős közepén, akkor valóban én vagyok a Mikulás. Pont úgy, ahogy Hamlet voltam vagy Othello vagy Higgins professzor. Számomra a színpad a valóság, a lámpák a napfény, a taps az életem. Vagyis a Mikulás nem vonhatja vissza az ígéreteit. – De mindent megígértél, ami annak a kölyöknek a listáján szerepel! – Bizonyára úgy éreztem, hogy mindent meg kell kapnia. Ne aggódj emiatt, fiam! – Tudod, hogy nekem kell jóvátennem a hibádat? – Nem értem, miért. – Mert Jeanne Trent nem engedheti meg magának, hogy mindent megvegyen – háborgott Ron. – Ha nem lépek közbe, elmegy Bickelhez, aki boldog lesz, hogy végre megszabadulhat tőled. Meg kellene tenned, amit az a nő kér. – A Mikulás nem szegheti meg a szavát! Még egy gyönyörű nő kedvéért sem! – harsogta a nagyapja. Több fej feléjük fordult, Ron pedig legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében.

– Biztos, hogy már le kell feküdnöm? – kérdezte Toby Trent több kilométerrel odébb a hálószobájában. Jeanne megsimogatta a kisfiú sűrű, szőke haját, és lehajolt, hogy megpuszilja. – Biztos. –Takarj be! Miközben Jeanne jól begyűrte a takarót, az ágy egyik sarkában egy papírt talált. Kihúzta, és akkor látta, hogy egy lezárt boríték. –Mi ez? – Levél a Mikulásnak. – Akkor írtad, amikor nem voltam itthon? – Igen – válaszolta csillogó szemmel a kisfiú. – Sherry adta a lapot, nem baj? A dadus nyilván nem tudhatta, hol vannak az egyszerű borítékok, melyeket nem az üzleti levelezéshez használ. – Nem, kicsim. – Hol voltál ma, mama? Még több óra elteltével sem tudott igazán arra összpontosítani, amiért a Gracie-be ment. Ron Coleman valahogy összezavarta. Jeanne leült az ágy szélére. – Ma elárulod a kívánságaidat? – Nem. – De a Mikulásnak elmondtad. – Persze. – Szeretném, ha megértenéd, hogy a Mikulás sem tud mindent teljesíteni – magyarázta Jeanne. – Azt mondta, hogy bármit kérhetek. Pontosan így mondta. Jeanne tiltakozni akart, de aztán meggondolta magát. A Mikulást nem tudja helyettesíteni. – A Mikulás nem hazudna egy jó kisfiúnak, ugye? – Szándékosan biztosan nem. – Szeretném holnap feladni a levelet. Van bélyeged? – Szerintem rajzolj inkább egy szépet. A címet meg majd ráírjuk együtt – ígérte az anyja, és visszatette a borítékot a párna alá. – Sherry segített megírni? – Nem – rázta a fejét a fiú. Kár. Sherry elárulta volna, mit kér Toby. – Milyen mesét szeretnél ma hallani?

– Semmilyet. Ma a karácsonyról fogok álmodni. Jeanne csüggedten ment ki a szobából. Időbe telik, mire kideríti Toby kívánságait. Mire pedig beszerzi, sok–sok pénzbe. Egyikből sincs elég. Örömmel és várakozással készül az ünnepekre, de most kezdte úgy érezni magát, mint Grincs, aki utálta a karácsonyt. 2. FEJEZET – Mikor küldöd már óvodába ezt a fiút? Jeanne felpillantott az újságból, amikor a testvére, Angie belépett a konyhába. Potterék mind szókimondók voltak, és roppant büszkék is erre. Angie Potter Gilbert, a legidősebb Potter lány azonban túltett minden testvérén. Olyan volt, mint az anyjuk, Catherine J. Potter. Jeanne a kávéscsésze mögé rejtette a fintorát. Azt különösen utálta, amikor Angie a gyereknevelési szakértőt játszotta. A nővérének és fogorvos férjének, Bradnek még nem volt gyereke. Ennek ellenére rendíthetetlenül osztogatta a kéretlen tanácsait Tobyt illetően. Jeanne felsóhajtott. Ő és az öccse, Andrew már nagyon korán megtanulták, hogyan bánjanak Angie-vel: hagyták, hadd szónokoljon, az egyik fülükön be, a másikon ki. – Toby jövőre már iskolába megy, addig pedig jobb neki, ha itthon van. – Azzal tisztában vagy, hogy úgy üdvözölt az ajtóban, mintha inas lenne? „Vedd le a cipődet!" – utánozta a kisfiú hangján. – „Meg van beszélve? Van időpontod?" Tudja ez a gyerek egyáltalán, milyen gyereknek lenni? Jeanne elnevette magát. – Csak játszott! – Honnan tudod? – Először is onnan, hogy nincsen semmilyen megbeszélésem. – Jaj, Jeanne! Miért kellene ezt tudnia neki? – Csak szeretne egy kicsit része lenni a munkámnak. Ő a férfi a háznál. – De ő csak egy gyerek! Még játszania kellene! – kapta le a dzsekijét Angie, és a szék támlájára tette, majd arrébb rakta Toby tányérját meg a csészéjét. – Idegeneknek nem nyit ajtót. Egy csomó ügyfelemet ismeri, és ők különben is jó ismerősök. Mindig elmondom neki, ki jön. Nem lófrál az előszobában folyton, hogy aztán véletlenül Hasfelmetsző Jacket engedje be. – Nem volt értelme felvilágosítania Angie-t, hogy Toby imádja cukkolni a nagynénjét, mert olyan könnyű őt megtréfálni. Angie kávét töltött magának. – Jut eszembe, arról is beszélni akartam veled, ahogy az ügyfeleiddel bánsz. Szinte ingyen dolgozol! Amikor még David élt, és a fotózást csak

hobbiként űzted, ez működött. Tegnap este arról beszélgettünk Braddel, hogy át kellene gondolnod újra az árakat, és dolgozhatnál nagyobb haszonnal. Angie és Brad Gilbert egy szép kis házban éldegéltek Dellwoodban, a fogászati kezelések magas árainak köszönhetően. A kapcsolatuk még akkor kezdődött, amikor Angie asszisztensként dolgozott Brad mellett. A sok munka és okoskodás helyett szerethetnék egymást egy kicsit, hogy végre saját gyerekük legyen, gondolta Jeanne. – Jövőre akarok árat emelni – mondta hangosan. – Az emberek könnyebben elfogadják a januári drágulásokat. Angie az asztalhoz lépett, hogy újratöltse a bögréket. – Persze, és a megrendelőid addig is potom áron készíttetik el veled a képeiket. – Tény, hogy elég alacsonyak az áraim, de azért van haszon rajtuk. Én... – kezdte Jeanne, majd hirtelen abbahagyta, amikor Angie leült vele szemben, és látszott rajta, hogy készen áll egy újabb fejmosásra. – Angie, úgy szeretném, ha most nem kritizálnál. Olyan jó lenne! Angie a húga szemébe nézett, és bűnbánóan visszavonulót fújt. – Igazad van. Olyan jól álcázod, hogy néha tényleg elfelejtem, milyen törékeny is vagy. – Nem szeretem ezt a szót. David januárban halt meg, ez lesz az első karácsony nélküle. Bár lassan egy éve történt, most jön az év legnehezebb időszaka. Megértesz? – Megérteni? Az egész család tisztában van a helyzettel. Anya háromszor annyi sütit sütött, mint szokott. Apa színesebbnél színesebb izzókkal díszítette fel a házat. Még Andrew is... – kezdte, majd félbehagyta, mert tudta, hogy Jeanne is tisztában van vele, hogy az öccsük nem viszi túlzásba a készülődést. Egyetemistaként mindig csak az utolsó pillanatban jelenik meg a családi ünnepeken. – Tégy meg nekem egy szívességet! Vedd rá a családot arra, hogy most is ugyanolyan lármás és önző dögök legyenek, mint minden karácsonykor! – könyörgött Jeanne, és átnyúlt az asztal felett, hogy megszorítsa a nővére kezét. – Nem hiszem, hogy erőltetni tudnám a jókedvet – kételkedett Angie. – Csak ne aggodalmaskodna mindenki annyit! Néha már tényleg túlzásba viszik a problémázást! – Segítek neked, ha megígéred, hogy tavasszal beadod Tobyt egy óvodai csoportba. Annyi mindent csinálhatna ott. Túlságosan félted őt. Szülők milliói átestek már ezen, és nem lett semmi baja a gyereknek. – Maradj így egy picit! – kiáltott fel Jeanne hirtelen, és figyelmesen tanulmányozta a nővére arcát. – Valakire nagyon emlékeztetsz, de kire is? – Esetleg Lori Andersonra? Az ő fodrászánál voltam legutóbb. Jeanne félrebillentette a fejét.

– Nem, nem a hajad miatt. Ez a hanghordozás – magyarázta. – Ez a sopánkodó, követelőző hang... Angie a homlokára csapott. – Na ne! Ugye nem azt akarod mondani, hogy anyára? – De bizony! Hogy találtad ki? – vigyorodott el Jeanne. – Jó a szimatod! Catherine J. Potter pontosan ilyen hangon beszél, ha valami nem úgy történik, ahogy ő szeretné! – Na megállj! – kacagott Angie, és egy pillanatra a régi Potter lány volt, akire Brad rá sem ismert volna ebben a percben. – Csak egyetlen dolgot hadd mondjak: ha túl akarod élni az ünnepeket, akkor legalább egy kicsit tégy úgy, mint akit újra érdekelnek az emberek meg az élet apró örömei. Mindenki azt fogja figyelni, hogy jobban vagy–e már. Ha nem látszol boldognak, biztos vagyok benne, hogy anyu megpróbál azzá tenni. Jeanne büszkén emelte fel a fejét. – Szerencsére nem kell tettetnem, hogy lassan rendeződik az életem. Kezdem újra észrevenni az ellenkező nemet is. Legalábbis szép lassan. – Lassan? Csak nem a zöldséges pultnál talált meg a mélytüzű tekintet? – Nem, a mirelitpultnál bonyolódtam szellemes beszélgetésbe a csirkés galuskáról és a marhahúsos pitéről. – Ilyeneket sosem vennél! – Persze hogy nem, de azért véleményem még lehet! Hát bizony, szegény jámbor pasi csak szótlanul hallgatott, és a végén engedelmesen megvette azt, amit tanácsoltam neki. Szinte megrészegített a hatalom! – tréfálkozott Jeanne. Angie kíváncsian dőlt hátra. – Elkérte a telefonszámodat? Találkoztál már vele újra? – Isten ments! Kövér volt, és kitaposott cipőt hordott. Nem rángattam volna a fagyöngy alá egy csókra. – Jól van, rombold csak le az illúzióimat! Már egy pillanatra elképzeltem a herceget fehér lovon. – Jó is lett volna. – Jeanne az asztalra könyökölt, és megtámasztotta a fejét. – Tudom, mire gondolsz az ünnepekkel kapcsolatosan. Mindenki megnyugodna, ha azt a látszatot kelteném, hogy van már valakim. – Akár egy újságkivágás is oldaná a feszültséget. Csak egy kép, amit a tárcádban tartasz, de senkinek nem tűnik majd fel, hogy az csak egy újságkivágás valami híres pasiról. – Azért nem vagyok annyira kétségbeesve, hogy ilyesmire vetemedjek. Különben is nem gondolod, hogy fotósként ennél azért jobb képet is fel tudnék mutatni? – méltatlankodott Jeanne vérig sértve. – Nyugi, nyugi! Bocs, hogy alábecsültem a képességeidet. Jeanne éppen egy frappáns válaszon gondolkozott, amikor megszólalt a csengő.

– Ne mozdulj! – állt fel. – Még nem végeztünk. Az előszobában Tobyba botlott. – Egy idegen – jelentette be a fiú. – És mivel az, ezért elfutottam. – Ügyes fiú vagy – dicsérte meg Jeanne, és megsimogatta a fejét. Mikor néhány perc múlva visszatért a konyhába, Angie-t a szekrény előtt találta, amint éppen a csészéket rendezgette. A nővére már várta a korholást a kényszeres takarítás miatt, de Jeanne alig vette észre, mit csinál. Letett egy piros-zöld csíkos borítékot a pultra. – Egy futár volt. – Remélem, jó hírt hozott. – Azt hiszi, hogy háromszáz dollárral megvehet! – Kicsoda? – Ehhez aztán pofa kell! – dühöngött Jeanne. –– Elképzelni sem tudom, miről beszélsz. Bár nagyon szeretném tudni – kíváncsiskodott Angie, majd belekukucskált a borítékba. – Vásárlási utalvány a Gracie-be! Tudod, hogy ezért sokan ölni tudnának? Mi ez a cetli? „Minden jót kíván a Mikulás!" Jeanne kikapta nővére kezéből a papírt. – Inkább a Mikulás fia lehetett. – Kiről beszélsz? – Egy fickóról, akit Ron Colemannek hívnak. – A híres újságíró? – Nem, ez a pasi a játékboltban dolgozik. – Akkor biztosan csak ugyanúgy hívják. Na, mindegy! Folytasd. – Emlékszel, hogy a múlt vasárnap anya elvitte Tobyt a Gracie-be. – Igen, és első kézből hallottam, mi történt. Ez azzal kapcsolatos? – Persze. Egyikőtök sem gondolta volna, hogy képes leszek lerendezni az ügyet, ugye? Angie megsimogatta a húga karját. – Csillapodj le! Anya csak annyit mondott, hogy megtiltottad neki, hogy ő menjen vissza. Teljesen megértelek, ha nem akartad, hogy beleavatkozzon, ismerve a természetét. – Pontosan. – Úgy tűnik, hogy sikerült intézkedned – vonta le a következtetést Angie. – De én nem ezt akartam. Azt szerettem volna, hogy a Mikulás vonja vissza az ígéretét – halkította le a hangját Jeanne, és az ajtó felé pillantott. – Az emberek kilencvenkilenc százaléka harcolna ezért az utalványért – állapította meg Angie határozottan. Jeanne utálta, amikor a nővére statisztikai jelentésekkel próbálta bizonyítani az igazát.

– Lehet, de amióta David meghalt, néha úgy érzem, hogy feladom. Te garantálnád Tobynak, hogy mindent megkaphat, amit csak kért? – Az attól függ, mit kért. – Nem árulta el nekem. – Ó! – A mindentudó nővér elnémult. Felállt, és belebújt a kabátjába. – Attól félek, ha idén is csalódik, talán már soha többé nem fog hinni a karácsony szellemében. Angie nyelt egyet, majd tüntető magabiztossággal válaszolt: – Meg vagyok róla győződve, hogy ki tudod szedni Tobyból, mit szeretne. – Már megpróbáltam, de nem sikerült. – El sem hiszem, hogy ilyen lettél. – Ezt hogy érted? – Már nem álmodozol, mint régen. Mostanában mindig a csalódástól félsz. A kudarc szó mióta létezik a család szótárában? – Magányosan azért egészen más álmodozni. Egyszer már mindent elveszítettem. – A legnagyobb veszteség az, ha már nem is próbálkozunk. – Angie felhúzta a cipzárját. – Mennem kell. – Persze, menj csak. Nem is hiszem el – forgatta a borítékot a kezében Jeanne –, hogy ilyen nagyon ki akar engesztelni. Angie megölelte a húgát. – És ez a Ron Coleman legalább jóképű? – Nagyon. Magas, izmos. Barna szeme van és csodálatos fogai. – Akkor ajánlom, hogy őt fotózd le, hogy a képét a tálcádba tehesd!. Szia, hugi! – Egy szót se erről az egészről anyának! Egy szót se! – figyelmeztette még a nővérét Jeanne. – Egy hölgy keres, Ron. Emmett smaragdzöld köntösben és fekete papucsban az unokája felé nyújtotta a telefont. A másik kezével befogta a kagylót. Ron éppen befejezte a tusolást, és csak egy törölközőt tekert maga köré, miközben a telefonért nyúlt. – Felismerted a hangját, Pop? Emmett pillantása végigfutott az unokáján. – Nem, de egyértelmű, hogy egy hölgyről van szó, és te nem vagy alkalomhoz illően öltözve. Ron bólintott, hirtelen a földre dobta a törölközőt, majd átvette a kagylót. – Halló! – szólt bele mosolyogva.

– Jeanne Trent vagyok. – Ó! – Ron ebben a pillanatban máris kényelmetlenül érezte magát a meztelensége miatt. A törölközőéit akart nyúlni, de a nagyapja elvette előle. – Megkaptam az utalványt – folytatta a nő. – Remélem, elég: Ha nem... – Azt hittem, tegnap megértett. Nekem a Mikulás kell. – De a pénz sokkal jobb – ellenkezett Ron. Emmett kíváncsian fülelt, és örült, hogy végre történik valami. – Nem, a pénz nem jobb. Azt mondta, hogy elhozza a Mikulást a házamba, aki visszavonja az ígéretét. Ha nem, akkor kénytelen leszek panaszt tenni. – Ne, várjon! – Ha nem jön el, én megyek el egészen az Északi-sarkig! – fenyegetőzött Jeanne. – De... – kezdte Ron, de már csak a búgó hangot hallotta. – Úgy tűnik, hogy az utalvány nem jött be. Téged akar – szólt Ron a nagyapjának, majd kikapta a törölközőt Emmett kezéből, és maga elé tette. – Muszáj kicsit elmennem. – Most? – pillantott Emmett aggódva az órájára. – Visszaérek, mielőtt még el kellene indulnunk az áruházba. Vagy akár el is jöhetnél velem! Emmett az állát vakarta. – Nos, a hirtelen támadt elfoglaltságod roppant érdekesnek tűnik, de sajnos néhány dolgot el kell intéznem, mielőtt újra a Mikulás bőrébe bújok. – Tudtam, hogy nekem kell elvégeznem helyetted a piszkos munkát. Emmett felháborodva húzta ki magát. – Kérleli, vond vissza az ígéreted, nagyapa! – könyörgött Ron. – A kedvemért. Legyen ez az én karácsonyi ajándékom. – Ha megtenném, hazug lennék. Azt tettem, amit helyesnek gondoltam, és amiben minden gyerek hisz. Nem adom meg magam egy szeszélyes anyának, aki nem hisz a karácsonyban, akármilyen csinos is. Bár ez azért sokat számít egy férfinak, és a körülményektől függetlenül az ember szíve vidámabban dobog a kellemes látványtól. – Nem túl fiatal hozzád? – Ó, csak egy kicsit – mosolyodott el Emmett. – Azt hiszem azonban, hogy inkább a te szíved van veszélyben. Ron sóhajtott, és visszament a fürdőszobába, hogy megborotválkozzon. – Mama! Megint egy idegen!

Jeanne elfordult a fényképezőgéptől, amint Toby berontott a műterembe. – Olyan idegen, akit láttál már? – kérdezte, és a Mikulásra gondolt. – Nem, teljesen idegen. – Elnézést, Ágnes – szólt az ügyfelének Jeanne, és a fiát követve kiment a szobából. Legnagyobb bosszúságára Ron állt az ajtóban. – Á, csak maga az. Szólj Ágnesnek, kérlek, hogy mindjárt megyek! – kérte a fiát, aki a futkározástól úgy lihegett mellette, akár egy kutya. Jeanne kilépett az előtérbe, hogy ne kelljen behívnia a férfit. – Szörnyű dolgokat művel egy férfi önérzetével, tudja? Az asszony Ron arcát fürkészte. Kavarogtak benne az érzések. Tagadhatatlan, hogy a fickó hihetetlenül vonzó. Megpróbált közömbös arcot vágni, de nem igazán sikerült neki. Végül összefonta a karját. – Szóval, hol van, Mr...? – Szólítson Ronnak! – Hol van a Mikulás, Ron? – Nem fázik? – kérdezett vissza a férfi, mert látta, hogy az asszony vacogni kezd. – De igen, ám a fiam nagyon kíváncsi, és tökéletes a hallása. – Az egyetlen, amit tehetek, hogy beismerem, a Mikulás nem jön. Beszélnünk kellene. – Mondjon egy indokot, miért ne menjek vissza a Gracie–be, és miért ne rúgassam ki magát! Ron megadóan felemelte a kezét. – Azért, mert nem ott dolgozom. Ez az igazság, sajnálom. – Azok után, amiken átmentem, még az az öröm sem adatik meg nekem, hogy maga szenvedjen? – Épp ellenkezőleg. Kifejezetten örömet okoz nekem. 3. FEJEZET – Hé, ismerlek én téged? Ron a nappali közepén ácsorgott, és éppen a kabátját vette le, amikor egy hangot hallott maga mögött. Megpördült, és egy kisfiú állt előtte. – Nem, nem ismersz. Ron próbált vidám arcot vágni, de egyáltalán nem örült neki, hogy itt kell várakoznia, míg Jeanne befejezi a munkát. – Te ismersz engem? – firtatta a kisfiú.

– Nem – felelte Ron, és a fiú arcának rövid tanulmányozása után megállapíthatta, hogy a gyerek tiszta anyja. Ugyanolyan világos haj, hasonló vonások, kerek arc. – Toby vagyok. Ron a kanapé karfájára terítette a kabátját, és leült a díszpárnák közé. – Én pedig Ron. —A mama barátja vagy? Ron a két térde közé szorította a kezét zavarában. – Szeretnék az lenni. – A mama barátai játszanak velem – jelentette ki a fiú csillogó szemmel. – Hát én azért jöttem, hogy beszéljek a... – kezdte Ron, de Toby hirtelen odadobott neki egy lila gumilabdát. Visszadobta a fiúnak. – Sajnos erre most nincs időm. – Dehogy nincs – passzolta a fiú megint a labdát. – Tényleg nincs. A kisfiú egy pillanatra elfordult, majd elhajította a labdát. Amikor Ron visszadobta, Toby egy vetődést imitált, hogy elkapja. – Alacsony ütés! – kiabált a srác, és úgy tett, mintha hatalmasat védett volna, majd örömtáncot lejtett a szoba közepén. – Őrjöng a tömeg! Ron nevetett. – Ezek szerint Minnesota Twins drukker vagy. – Igen! – kiáltott a fiú, és kiviharzott a szobából. Ron felállt a kanapéról, és körülnézett. Nem tudta, hogy Jeanne mióta élhet egyedül, de a szobát kifejezetten a nőies színek uralták. Nem volt sok bútor, de azok újaknak tűntek. Mintha nemrég rendezték volna be. Az biztos, hogy férfikéznek nem volt nyoma, ahogy Ron lakásában sem lehetett felfedezni egy nő jelenlétét. Emmett lakása pedig a színház imádatáról tanúskodott. Az öreg mindenféle kacatot összegyűjtött, így az egész lakás úgy nézett ki, mint egy gótikus színdarab. A Jeanne lakásában álló karácsonyfa minden képzeletet felülmúlt. Igazi karácsonyi hangulatot áraszt, állapította meg Ron. Ő ilyenkor általában Európában szokott utazgatni, és csak egy apró műanyag fa jelképezte számára az ünnepet. Ez az igazi, hatalmas fenyő nagyszerű látványt nyújtott, és megigézte a férfit. Közelebb lépett, behunyta a szemét, mélyen beszippantotta a fa illatát, és egy pillanatra felidézte a gyerekkorát.

Aztán – hopp! Valami megütötte a hátát. A lila gumilabda a lába elé gumit. – Toby... – fordult meg a férfi, és látta, hogy a fiú egy kicsi baseballpályát rögtönzött négy mosdókesztyű segítségével. – Gyerünk, dobó! A gyerek az ajtóban állt egy hatalmas műanyag ütővel a kezében, amelyet könnyedén pörgetett a feje felett. A férfi lehajolt a labdáért, és néhányszor a levegőbe dobta. – Na, most dobod, vagy csak lustálkodsz? – cukkolta a fiú. Ron elnyomott egy mosolyt. Fogalma sem volt, hogy kell egy kisgyerekkel bánni, de arra pontosan emlékezett, hogyan baseballoztak az iskola udvarán. Végül eldobta a labdát, Toby pedig megütötte. Ron megpróbálta elkapni, de egy asztal pont útban volt. Cseréltek, hogy Ron is üthessen, aki képtelen volt ellenállni a kísértésnek. Elragadta a hév, és a jól megütött labda egyenesen a karácsonyfa felé szállt. A férfi kinyújtózott, ahogy csak bírt, és megpróbálta elkapni. Toby belekapaszkodott a férfi övébe, és mindketten a földön landoltak. A fa megingott, a díszek lepotyogtak róla. –Fiúk! Tobyt az ölében tartva Ron felnézett. Jeanne mérgesen lengette az ütőt az ajtóban. Ron hirtelen újra kölyöknek érezte magát. – Elnézést – kászálódott fel a földről. Toby elbújt mögötte. – Nagyon sajnálom. Jeanne a falhoz támasztotta az ütőt. Az ügyfeléhez fordult, és segített neki felvenni a kabátját. Ron észrevette a zavarát. Nyilván azt hiszi róla, hogy egy őrült, és ezért nem is hibáztatta. – Gyerünk! – súgta a fiúnak. – Rakjunk rendet! Jeanne hamarosan visszajött. – Toby, azt szeretném, ha egyedül fejeznéd be a rendrakást. Nekem beszélnem kell Mr. Colemannel. –Azt mondta, hogy Ronnak hívják! – Szívesen segítek a fiának – ajánlotta Ron. – Azt elhiszem. Dolgunk van, nem emlékszik? Jöjjön! A férfi engedelmesen követte az asszonyt. A műterembe mentek, és Jeanne becsukta az ajtót maguk mögött. – Nagyszerű fia van. – Tudom – felelte az asszony, és kivett egy ezüstszálat a férfi hajából.

– Emlékszem, mennyi ostobaságot csináltunk, amikor ennyi idősek voltunk – nevetett Ron, és megpróbálta oldani a feszültséget. – Toby csak játszani akart, bizonyára nem gondolt bele a következményekbe. A gyerekek már csak ilyenek. Én legalábbis ilyen voltam. És még mindig ilyen vagy, állapította meg magában Jeanne. – Milyen ügyesen átalakította ezt a szobát műteremmé. –A mellette lévő fürdőszobában pedig magam készítem el a vendégek haját vagy a sminkjét. – Az előző ügyfele csodálatosan festett. Maga nagyon érti a dolgát! – Mielőtt férjhez mentem, kozmetikusnak tanultam, és csak a suliban kóstoltam bele a fotózásba. Miután Toby megszületett, valamivel pótolni kellett a kieső bevételt, míg itthon voltam vele. A hobby egy kis hasznot is hozott végül. – Többnek tűnik, mint egyszerű hobby – állapította meg Ron. A helyiség komoly stúdiónak látszott, rengeteg kellékkel felszerelve. –Aztán hirtelen én lettem a családfenntartó – folytatta az asszony. Ron számtalan kérdést akart feltenni. Hogyan került Jeanne ebbe a helyzetbe? Mi történt a férjével? Megosztja valakivel az ágyát mostanában? Jeanne már átkozta magát a felesleges fecsegésért. Miért kell egy idegennek ennyit beszélnie magáról? A válasz egyszerű volt. A fickó érdeklődött iránta, és ez legyezte a hiúságát. Ron Coleman ráadásul sokkal vonzóbb, mint bárki, akivel valaha találkozott. Sokkal többet szeretett volna megtudni róla. – Szóval maga nem a Gracie-nél dolgozik. Akkor mi lesz a Mikulással? – Attól tartok, ideje elárulnom, ki vagyok. Újságíró, Emmett Windom pedig a nagyapám. Éppen kerestem valamit, amikor maga megjelent, és én el akartam tussolni az ügyet. – Akkor hiába fecséreltem az időmet. Nem volt szép magától, hogy eljátszotta, komolyan veszi a panaszomat. – Valóban komolyan vettem – biztosította Ron az asszonyt. – Másra sem gondoltam azóta. Mi ketten sok mindenben hasonlítunk. Mindketten vigyázunk valakire, aki az álmait kergeti. A nagyapámban és a fiában rengeteg a közös vonás: mindketten sérülékenyek, érzékenyek, szeszélyesek. – Mi köze ennek a Mikuláshoz? – Nagyon sok. Toby hisz benne, Emmett pedig valóban azt hiszi, hogy ő az. Elképzelhetetlennek tartja, hogy visszavonja az ígéretét. – És nekem pont ebbe a Mikulásba kellett belebotlanom! Akkor azért jött, hogy ezt személyesen elmondja?

– Reméltem, hogy tudunk beszélni, mielőtt elmenne panaszt tenni – ismerte be a férfi. – Stanley Bickel, az üzletvezető csak ürügyet keres, hogyan rúghatná ki Emmettet. A nagyapám csodás fickó, de már kissé koros és nehézkes. Remélem, megérti a helyzetet. – Nem hibáztathat azért, mert a legjobbat akarom Tobynak. Ő is csodálatos. – Nézze, igazán szeretném elrendezni ezt az ügyet. Ha Emmett elveszítené ezt a munkát, az maga lenne a vég. Anyagilag is és a színészi pályafutását illetően is. Ha nincs miért felkelnie, úgy elszáll, mint az őszi falevél. – Nekem meglehetősen életerősnek tűnt. Az anyám meg azt mondta, hogy flörtölni próbált vele. – Mert még mindig rajong a nőkért – mosolyodott el Ron. – A szeme és a memóriája már nem a régi, de a nők iránti tisztelete töretlen. Míg a szüleim Arizonában nyaralnak, addig nekem kell vigyáznom rá. Én Los Angelesben élek, sokat utazom, hogy anyagokat gyűjtsek a könyveimhez és a cikkeimhez. – De eredetileg innen származik, ugye? – Igen, Minneapolis déli részén nevelkedtem. – Szép dolog, hogy egy ilyen elfoglalt ember ennyit törődik a nagyapjával. – Ha egyszer megismeri, megérti majd, hogy miért teszem. – Ron közelebb lépett. – Kérem, Jeanne, gondolja át, és fogadja el azt az ajándékutalványt! – Nem tehetem! – Az asszony odament az íróasztalhoz, és felemelte a borítékot. A férfi szorosan a nyomában maradt, így amikor Jeanne megfordult, összeütköztek. – Hm, citromos sampon, a kedvencem! – szagolt bele Ron az asszony hajába. Fűszeres férfiillat! Milyen régen érzett ilyet! – Nem tudnánk rendezni az ügyet, mint két felnőtt ember? – súgta Ron. – Hogy érti ezt? – A karácsony a gyerekekről és az öregekről szól. Az álmokról és a hagyományokról. – És ezt az utalványt melyiknek a jegyében adta? – A túlélés jegyében. – Értem. Szóval ez a karácsonyi hajcihő csak kényelmetlenség magának? – Tulajdonképpen igen. Amikor annyi idős voltam, mint Toby, természetesen nagyszerű volt, de ma már máshogy érzek. Szerintem maga is egyetért velem, hogy csak bonyodalmakat okoz. – Azt hittem, hogy maga is... – Én is mi? – szakította félbe a férfi zavartan. – Szereti az ünnepet – fejezte be csalódottan az asszony.

A férfi meglepetten sóhajtott. Sokkal jobban összezavarta ezt a helyzetet, mint gondolta volna. Jeanne-t nyugtalanítják a karácsonyi kötelezettségek, ugyanakkor élvezi is az ünneppel járó sürgésforgást. Úgy tűnik, hogy minél inkább ki akarja engesztelni a nőt, annál nehezebb helyzetbe kerül. – Nem elég, hogy Emmett helyett vállalom a felelősséget? Hogy kárpótolni akarom magát a nagyapám meggondolatlan viselkedése miatt? – Szóval azt gondolja, hogy az életben minden elrendezhető egy kis pénzzel? Volt már valaha házas? Vannak gyerekei? – Nem, nincsenek. – Mindjárt gondoltam. Nem tudom, hogy így mennyire tud közel kerülni a riportalanyaihoz. – Bele tudom élni magam a helyzetükbe – vágott vissza a férfi, és erősen kételkedett abban, hogy Jeanne akár egy sort is olvasott tőle. – Semmi sem pótolhatja a tapasztalatot, amelynek maga valószínűleg híján van. A gúnyos hang szíven ütötte Ront. Nem volt hozzászokva, hogy ilyen könnyen leleplezzék, és ez bosszantotta. Miközben a csattanós válaszon gondolkodott, körülhordozta a szemét a szobán. Elakadt a lélegzete, amikor a falon lévő órára pillantott. – Az ugye nem a pontos idő? – De igen. Negyed egy. – Rohannom kell. Emmett nem késhet el a munkából. – Megfogta a nő karját. – Kérem, ígérje meg, hogy nem jön utánam! – Micsoda? – csattant fel Jeanne. –Az áruházba, úgy értem. Adjon egy kis időt, és elintézem ezt az egészet! Jeanne a fejét ingatta, amint Ron kisietett a műteremből. Elrendezi? Hogy fog ebből Ron kimászni? – Egy éjszaka egyedül, és máris a sötétben ücsörögsz magányosan a naplód felett – állapította meg Emmett, amint belépett a nappaliba, és megállt az utcáról beszűrődő lámpafényben. – Szia, Pop! – emelkedett fel Ron a rozoga karosszékből, amit a nagyapja még egy régi Hamlet-előadásból szerzett. – Már mondtam, hogy ez nem napló, hanem újság. – Helyes. A kemény fickók nem is írnak naplót. Viszont még a legkeményebbek is gyújtanak villanyt. – Emmett körbesétált a szobában, és felkapcsolgatta a lámpákat. Ron elfojtott egy ásítást. – Még világos volt, amikor nekiültem. Gondolom, elszundítottam. – Mintha tényleg írtál volna valamit. Micsoda változás!

Ron védekezőn becsukta a jegyzeteit. – Csak a gondjaim. Na, milyen volt a mai este? Emmett kibújt a kabátjából, és beakasztotta a szekrénybe. –A randizni vágyó ötvenes–hatvanas nők igazán inspirálnak – felelte lelkesen. – Még mindig csinosak, és olyanok, mint az angyalok. A mai nagyi megvárt az üzlet előtt, és megmutatta az éjszakai fényben pompázó várost. – Találkozol még vele? – Meghiszem azt! Holnapután értem jön, és elmegyünk egy templomi kórus koncertjére. És mi a helyzet a csinos kis anyukával? – Semmi. Még mindig nem hajlandó elfogadni azt az ajándékutalványt. – Büszkeségből? – Igen, azt hiszem, ez a nyílt jótékonykodás kényelmetlen neki. – Nem jó hír – sóhajtott Emmett. — Azért köszönöm, hogy megpróbáltad. Rendes tőled. – Még nem adom fel. Meg kell akadályozni, hogy panaszt tegyen rád. – Lehet, hogy meg akarja tenni, de szerintem csak blöffölt. Valahogy így éreztem a hangjából. Ráadásul nem az a típus, aki elfogadja a felajánlott hatalmas összeget, még úgy sem, hogy tudja, te megengedheted magadnak. Újabb példa a tökéletes jellemre. – Olyannyira a földön jár, amennyire csak lehet. Egy fotóstúdiót rendezett be a lakásában, és egyedül neveli a fiát. Elsősorban azonban anya, aki nagyon komolyan veszi a feladatát. – Szerencsés az a kiskölyök, azt kell mondanom. – Az is biztos, hogy fontosabb neki a fia boldogsága, mint a te munkád – figyelmeztette a nagyapját Ron. – Azt hiszem, te mindent megtettél. Az idő majd a többit megoldja. – Nem gondolom, hogy ezt valóban meg kellene kockáztatnunk. – Tudom, mit csinálok, Ron, tényleg. Ez is csak azért van, mert az anyád hatalmas hűhót csap körülöttem, te pedig folyton ezt látod. Én mindig tisztában vagyok vele, mit csinálok, bármennyire mást gondoltok az anyáddal. – Amikor az unokája meglepetten felhúzta a szemöldökét, folytatta: – Öregedő színész vagyok, aki még mindig szeretné kihozni a legtöbbet magából. Igaz, néha elfelejtek dolgokat, és óvatosan kell lépkednem a hóban vagy a tusolóban, de Stanley Bickellel bármikor elbánok! – lengette meg az öklét. – Ha Jeanne Trent a legádázabb arcát is mutatja, meg tudom védeni magam. Mindenki tudja, hogy ezen kívül más panasz nem érkezett rám. Ron nagyot nyelt. – Gondolom, akkor nem érdemes tovább foglalkoznom a dologgal. – Csalódottnak tűnsz. – Tényleg? – Mintha ez a nehéz helyzet örömet okozott volna neked. Most meg vége.

Ron egy kicsit elvörösödött. – Gyönyörű nőknek könyörögni azért nem olyan jó szórakozás. Tudod, milyen fárasztó? – Honnan tudnám? Nekem soha nem kellett semmiért sem könyörögnöm a nőknek. – Vitatkozni és könyörögni – panaszkodott tovább Ron. – És mindezt miattad! – Én mindig élveztem a jó kis vitákat a forróvérű hölgyekkel. Na, nem mintha könyörgés lett volna a vége! – tette hozzá jelentőségteljesen Emmett. Ron elmosolyodott. A nagyapja egykori szerelmi élete minden egyes évvel egyre mozgalmasabbnak tűnt. Szórakoztató volt figyelni, hogyan manipulálta az öreg a saját emlékeit. – Csak segíteni szeretnék, Pop. Úgy tűnik, hogy az egyetlen megoldás, ha megpróbálsz együttműködni a hölggyel. – Azt hiszed? – húzta ki magát a férfi. – Őszinte leszek hozzád, Ronny, a te érdekedben. Mindig szoros kapcsolat volt kettőnk között. Bármennyire is élvezem a látogatásaidat és a kettőnk közötti bajtársiasságot... – Kis szünetet tartott, szemlátomást a szavait mérlegelte. – Úgy érzem, kihasználsz engem ebben az ügyben. – Hogy micsoda? – döbbent meg Ron. – Nem vonom kétségbe a jó szándékodat, de komolyan mondom, hogy nagyon furcsán viselkedsz. Folyton csak azt a laptopot püfölöd, aztán meg úgy bánsz velem, mintha valami kiöregedett házi kedvenc lennék. És ez még nem minden! Azt tanácsolom neked, Ronny, hogy vizsgáld meg az indítékaidat. Lehet, hogy úgy érzed, válaszút elé értél, fiam. Harmincéves vagy, nincs családod, nincsenek céljaid azon kívül, hogy forró vízben áztasd a lábad. Ron szája megrándult. A kép, amit nagyapja festett róla, ijesztően találó volt. Milyen ügyesen összerakta a részleteket. Ron nagyon is tisztában volt azzal, ürügyet keres, hogy basáskodhasson Emmett felett, ezt azonban soha nem ismerné be. Az öregember kinyújtotta a kezét, hogy összekócolja unokája haját, ahogy évekkel ezelőtt tette. – Jeanne Trent nagyon csinos, és úgy tűnik, érdemes lenne közelebbről is megismerni. Lehetséges, hogy csak azért aggódsz ennyire a munkámért, hogy minél többet találkozhass vele? Nem lehet, hogy élvezted a társaságát, és én lennék az indok? – Még ha így is lenne, az a nő olyan sértéseket vágott a fejemhez, amelyeket nehéz elfelejteni. Főleg egy gyakorlatilag vadidegentől. – Lehet, hogy pont egy kis vitára és könyörgésre van szükséged – mosolyodott el Emmett.

Ron elismételte, Jeanne miket mondott róla. – Én nem vagyok csaló, Pop! – méltatlankodott. – Tudom, fiam. Sikeres vagy. Ezt elmondtad neki? – Nem volt rá alkalmam, mert vissza kellett jönnöm érted. – Már megint mindent rám kensz. Ron nem bírt a nagyapja megbántott tekintetébe nézni. – Nem, ezt én szúrtam el azzal a vásárlási utalvánnyal. Azt hittem, hogy pénzzel mindent el lehet intézni. – A karácsony bizonyára nagyon sokat jelent ennek a hölgynek. – Ó, igen. Hatalmas fa, pazar díszek, nemcsak a fenyőfán, hanem az egész házban. Csupa olyan dolog, amit apa és anya is csinált gyerekkoromban. – Akkor miért viselkedtél úgy, mint egy hontalan, aki folyton a világot járja, és utálja a karácsonyt? Ezen a kérdésen már Ron is sokat tanakodott. – Talán azért, mert reméltem, hogy megpróbál meggyőzni arról, nincs igazam. – Anélkül, hogy ismerne téged? – Megtehette volna – érvelt Ron. Kemény fellépése ellenére a férfi izgalmasnak és szexisnek tartotta az asszonyt. Mi van, ha Jeanne is ugyanígy gondolkodik róla? – Úgy tűnik, hogy a Trent család otthona ideális hely lehet karácsonykor – állapította meg Emmett. – Egy percig sem aggódom a kisfiúért. Az a nő pontosan tudja, hogyan váltsa valóra a fia álmait. Ron is hasonló következtetésre jutott. Jeanne házának meghittsége csalogató volt, lelki szemei előtt újra és újra felidéződött az asszony mosolya és nőies, csábos alakja. Felesleges volt azonban álmodozni. Jeanne nyilvánvalóan ki nem állhatja őt. 4. FEJEZET –A Grace Brothers nem ad vissza készpénzt, uram. Ron a csinos eladóra bámult. A pulton ott hevert a vásárlási utalvány. A boríték kicsit megviselt volt, és Ron is annak érezte magát. Úgy látszik, nem jött be, hogy személyes varázsának köszönhetően visszaszerzi a pénzt, ahogy az sem, hogy kiengeszteli Jeanne-t az utalvánnyal. Pedig eleinte minden olyan egyszerűnek tűnt... Az, hogy majd szépen ücsörög a kandalló mellett, jó könyveket olvasgatva és finom borokat kortyolgatva, már

szóba sem jöhetett. Ahogy az az elképzelés is a múlté, hogy Minnesota valamelyik taván korcsolyázik többedmagával. Ráadásul úgy tűnik, hogy a vonzereje is elhagyta. Ez az eladó inkább Emmett esete lehetne. Lenora, tudta meg a névkártyájából. Az öreg mindig is kedvelte az olyan neveket, amelyek szinte végiggurultak az ember nyelvén. Hol van a nagyapja ellenállhatatlan sármja, amikor a legnagyobb szüksége lenne rá? – Most az egyszer nem tudna kivételt tenni Ron kedvéért? – kérlelte a férfi. Lenora arca megmerevedett. – Figyeljen, Hamlet! Harminc éve itt dolgozom. Még láttam Wendell és Arnold Grace-t, amikor átvágták a szalagot a megnyitón. A vásárlási utalványokat nem vesszük vissza. Soha. – Én pedig a Grace testvérek barátja vagyok, régebb óta, mint gondolná! – csattant fel Emmett, és az orrlyukai úgy kitágultak, mint egy megvadult lóé. – Jesszusom! Volt ideje barátságokat is kötni? Mégis mikor, maga Mikulás Casanova!? Ron az égre emelte a tekintetét. A nagyapja megszólításából a legrosszabbat feltételezte. Ő megbántotta Lenorát, és most Emmett fizet meg ezért. A nagy tömeg ellenére a nő innen pontosan a Mikulás trónjára lát, s így valószínűleg látta, hogy a nagyapja minden csinos nővel flörtöl. Emmett közelebb hajolt a nőhöz. – A nevem Emmett. Amikor utcai ruhában vagyok, akkor inkább így szólítson. Vagy esetleg Mr. Windom, ha úgy jobban tetszik. – Most az tetszene a legjobban, ha szépen félreállna az útból! – vágott vissza a nő. – Azt megtehetem. – Emmett széles mozdulattal levette a kabátot, amely a vállára volt terítve, és a karjára tette. – Csak hogy tisztázzunk mindennemű félreértést: itt az ideje, hogy bevalljam, kizárólag fiatalabb nőkkel randevúzok. Lenora megdöbbenve kiáltott fel: – Te jó ég, Matuzsálem! Hiszen magánál mindenki fiatalabb! Emmett szó nélkül elmasírozott a trónja felé. Ron nevetve fordult Lenora felé. – Fogadjunk, hogy imádja ezt a különc fazont! – Téved, ahogy abban is, hogy visszaadom a pénzét. – Nézze, nem fogadta el, akinek oda akartam ajándékozni. Mivel nincsenek gyerekeim, nem tudom felhasználni ezt az utalványt. – Maga kedves fiatalembernek látszik – ismerte el őszintén a hölgy. – Rendes dolog, hogy így foglalkozik vele – biccentett az öreg felé. – De akkor sem szeghetem meg a szabályokat. Ron nagyot sóhajtott.

– És mi lenne, ha ez az egész kettőnk között maradna? – Csak egy tanácsot tudok adni. Legközelebb ne foglalkozzon az öreggel! Nem tesz jót magának. – Mit javasol, mit tegyek ezzel az utalvánnyal? – Vásárolja le! – zárta le a beszélgetést a nő, és felvette az éppen megcsörrenő telefont. Ron dacolva a hatalmas tömeggel, minden polcot megvizsgált. Pisilő babák, üvöltő dinoszauruszok, elektromos repülők, dudáló autók. A nagy keresgélésben összefutott Emmett–tel, aki már beöltözve ballagott az Északi-sark felé két törpe és az áruházi fényképész társaságában. Ahogy a fotós bánt a felszereléssel, Ron megállapíthatta, hogy nem igazán érdekli ez az egész meló. Önkéntelenül is Jeanne jutott eszébe, és a munka iránti szenvedélye. Vagy a szenvedélyessége csak úgy általában. Már nagyon régen nem bűvölte el így nő. – Sikerrel jártál, Ron? – zökkentette ki Emmett a tűnődéséből. – Nem – válaszolta Ron fagyos mosollyal. – Igazságtalanság, hogy mindezt csak azért csinálta, mert dühös rád. Nem volt olyan érzésed, hogy valamit titkol? – Természetesen nem! – tiltakozott Emmett. – Pedig beléd van bolondulva, még a vak is látja. Ismerd be, hogy neheztel rád valamiért! – Badarság! – És mindezt háromszáz dollárom bánja. Szülők és gyerekek közeledtek az Északi-sark felé, így Emmett felkiáltott: – Ho–ho–hó! Mit szeretnél karácsonyra? – Áruld el nekem te is! – ütögette meg a Mikulás vállát Ron. – Jobb adni, mint kapni – jelentette ki hangosan Emmett, mire a nézelődők tapsolni kezdtek. – Igen, már kitaláltam, mit kapsz. Ráadásul itt be is tudom szerezni. Emmett szemében pánik tükröződött. – Egy új videót szeretnék, hiszen tudod! –Az olyan unalmas! S te utálod az unalmas dolgokat. Emmett mosolyogva foglalta el a trónját, Ron pedig elindult körülnézni. Zsebre dugott kézzel pásztázta a polcokat. Iskoláskorú gyerekek nyüzsögtek körülötte, aztán a férfi belebotlott egy Tobyval hasonló korú kisfiúba, aki egy apró flipperrel játszott. – Ez jó játék? – kérdezte a gyereket.

– Aha! – emelte fel a szeplős arcát a kissrác. Ekkor egy Ron korabeli hölgy szaladt oda hozzájuk dühösen vágva át magát a tömegen. Egy bevásárlókocsit tolt, amelyben két másik gyerkőc ücsörgött. – Nem mentem messzire – mentegetőzött a kisfiú, miközben az anyja magával rángatta. – Nem szabad elmászkálnod! A fiú sóhajtva követte az asszonyt. – Bocsánat, hölgyem! Az anya Ronra pillantott. Úgy mérte végig, mintha a férfi valami csodabogár lenne. – Csak a játék iránt érdeklődtem, ami a fia kezében van – magyarázkodott Ron mosolyogva. – Arra gondoltam, hogy veszek egy ilyet egy ismerősöm gyerekének. – Magának ugye nincs gyereke? – kérdezte a nő hirtelen, majd összeszorította az ajkát. Hirtelen felismerés futott át Ron agyán, miközben a nő smink nélküli arcát, kócos haját nézte. – Elaine! – Igen – ismerte be a nő nevetve. – Én vagyok. Ron szélesen elmosolyodott. A főiskola után el kellett döntenie, hogy a minnesotai egyetemre megy, és akkor Elaine-nel fog élni, vagy a kaliforniait választja, akkor viszont egyedül marad. Kalandra vágyott, és az utóbbi mellett döntött. Elaine nem örült túlságosan, és hamar összeszűrte a levet egy focistával, még mielőtt Ron elutazott volna. Tony Rosettinek hívták a fickót, ha nem csal az emlékezete. – Régen volt, ugye? – kérdezte a férfi óvatosan, és nem kerülte el a figyelmét, hogy a nő szeme könnyben úszik. – Tizenkét éve lesz a nyáron – nevetett fel a nő megint. – Három gyerek – állapította meg Ron. Mind Tonyra hasonlítottak. Vajon milyenek lennének, ha ő lenne az apjuk? – Tonynak és nekem öt gyerekünk van – közölte tettetett jókedvvel a nő. – A két legidősebb fiú iskolában van. – Mind fiú – jegyezte meg a férfi, ahogy végignézett a kis csapaton. – Legalább egy lány jó lett volna. – Mindig is szerettél babázni – emlékezett Ron. – A kislány szép lett volna – tette még hozzá. Még azt akarta mondani, hogy úgy nézett volna ki, mint egy hercegnő, de látva a család kopott ruháit, ezt a megjegyzést megtartotta magának.

Nyilvánvaló volt, hogy Elaine-nek nem könnyű a sorsa. Már rég nem az az elkényeztetett, nyafka tizenéves, aki volt. Háziasszony lett belőle, aki megpróbál ügyesen gazdálkodni az idővel és a pénzzel. Nem lehet most könnyű neki, hogy így váratlanul összefutottak. Elaine még mindig csinos, de bizonyára nagyon lomposnak érezheti magát. – Még mindig sokszor gondolok rád – ismerte be a férfi –, hogy vajon boldog vagy–e. – Tényleg? – kérdezte az asszony. – Az vagyok. Persze megvannak a szokásos gondjaink, főként az anyagiak miatt, és a gyerekekkel is akad probléma. De Tony és a gyerekek az életem. Rengeteg örömet adnak nekem. – Mama! Bobby! – kiáltotta az a fiú, aki az előbb Ron mellett játszott, és a kistestvére orra felé mutogatott. Elaine előhalászott egy zsebkendőt a táskájából, és megtörölte a kisfiú orrát. – Számodra ez az egész biztosan dögunalom a sok kaland és nő mellett, akiket megismertél. – Nem is tudom – mormolta a férfi. És igazat mondott. Valóban nem tudta. Most úgy össze volt zavarodva, mint egy kamasz. – Természetesen olvastam a könyveidet. Nagyon élveztem őket. Közben szinte tisztán hallottam a hangodat. Nagyon illik hozzád az, ahogy egyes szám első személyben írsz. – Köszönöm. És jólesik, hogy még mindig képes vagy elviselni a hangomat. – Jaj, Ron! – sóhajtott a nő. – Nincsenek bennem rossz érzések, tényleg! – Ennek igazán örülök. És ha ez még jelent a számodra valamit, Laine, még mostanában is sokat gondolkodom azon, hogy jól döntöttem-e, amikor elhagytam a várost, és elsősorban téged. Elaine nem akart hinni a fülének, és elpirult. – Persze hogy így kellett lennie! Mellettem sohasem lettél volna elégedett. Neked szükséged volt arra, hogy új dolgokat fedezz fel. – És hogy van Tony? – Jól, köszönöm. Egy barátjával nyitottak egy benzinkutat Minneapolis északi részén. Autójavítással is foglalkoznak. – Tony mindig is arról álmodozott, hogy egyszer lesz saját boltja – emlékezett Ron. – Igen, aztán sokáig kellett várnia a beteljesülésre. Elég nagy a kockázat, de megérdemel egy esélyt. És te mit keresel errefelé? Ilyen messze Los Angelestől. – Emlékszel a nagyapámra? Itt él St. Paulban. – Emmett? – kerekedett ki az asszony szeme meglepetésében. — Sokszor gondoltam rá, vajon játszik-e még.

Ron az Északi-sark felé biccentett. – A legszebb szerepe – súgta, hogy a gyerekek ne hallják meg. – Milyen kicsi a világ! – Menj oda, és nézd meg! Örülni fog neked. – Rendben, megállunk majd ott. A gyerekek imádni fogják. Ron lágyan megérintette a nő kosarat fogó kezét. – Jó volt újra látni téged, Laine. – A fene essen beléd, hogy nem úgy viselkedsz, ahogy mindenki más! Az osztálytalálkozókra bezzeg sosem jöttél el, amikor kicsinosítottam magam. – Te mindig, mindenhol jól nézel ki. Vigyázz magadra! Ron leemelt egy kis flippert a polcról, és a pénztár felé indult. Lenora éppen kiszolgált valakit, így a férfi türelmesen várt a sorára. – Tudtam, hogy visszajön – jelentette ki a nő győzedelmesen. – És ha a véleményemre kíváncsi, egy lábáztató sokkal jobb lett volna az öregnek – nevetett. Vajon Emmett miért nem vette eddig észre? Értelmes és vonzó nő. Mi többet akarhat még Pop? – Azt hiszem, megint csalódást kell okoznom – jelentette ki Lenora. – Hogyhogy? – Gondolom, meg akarja ezt a játékot venni, ugye? És vissza akar kapni úgy nagyjából kétszáznyolcvan dollárt, nem igaz? Tíz perccel ezelőtt még ez volt Ron terve. Azóta azonban meggondolta magát. – Egyáltalán nem. – Akkor jó, mert a Grace Brothersnél le kell vásárolnia az egész utalványt. – Ezt készpénzzel fogom kifizetni – közölte Ron, és élvezettel figyelte a nő elképedését. – Miben mesterkedik? – Türelem, Lenora. Először is azt szeretném, ha a kedvemért az Északisark felé pillantana. – Minek? Mintha nem tette volna meg százszor is egy nap! – Csak mert kérem. Lenora az olvasószemüvege fölött elnézett a jelzett irányba. – Nem látok mást, csak egy dumagépet piros jelmezben. – Van ott más is – mondta Ron, és benyúlt a kabátzsebébe a tárcájáért. – Ott van egy hölgy három gyerekkel. A nőn korallszínű kabát van... – Igen, látom, a sor végén. Valaki különleges? Ugyanolyan kíváncsi, mint Emmett.

– Hűha, errefelé néz! – Akkor forduljon el! – suttogta Ron. – Nekem itt dolgoznom kell! – tiltakozott Lenora. – Ha elmondaná, mit óhajt... – Rendben, rendben. – Ron újra előhalászta a borítékot, amelyben az utalvány lapult. – Nagyon megköszönném, ha ezt az utalványt átadná annak a hölgynek. – Hogyan? Miért? – Nem tudom. Azért, mert neki van a legszínesebb kabátja. Nem számít. Öt fia van, és nemigen fogja firtatni, hogy miért kapja. Ők legalább elköltik majd ezt az utalványt, és ezzel megoldódik a helyzet. A nő a férfi arcát vizsgálta, majd bólintott. – Értem, valami jót szeretne tenni. Nekünk az ilyen esetekre nincsen szabályzatunk. – Harminc év ezen a pályán feljogosítja arra, hogy cselekedjen egy ilyen helyzetben – érvelt a férfi. — Különösen karácsonykor. – Igaza van. Megtehetem, és meg is teszem. – Lenora elvette az utalványt. – Már itt sem vagyok. – Menjen, mielőtt még meggondolom magam! Délután fél három volt, amikor Ron a bérelt autójával leparkolt a Trent-ház előtt. Mint az összes többi épület az utcában, ez is úgy nézett ki, akár egy cipősdoboz. Néhány dolog azért mégiscsak megkülönböztette a többitől: fehér ablakkeretek és zsaluk, korlát a tornác mentén, új eresz a tető alatt. De a legszebb megkülönböztető jegy maga Jeanne volt, aki farmerban és kék dzsekiben éppen a járdát és a tornácot söprögette. Erősen havazott az éjjel. Bár nem fordult meg azonnal, Ron tudta, hogy a nő hallotta az ajtócsapódást és a közeledő lépteit az úton. Az asszony teste megfeszült, akár egy fülelő macskának. Ron elképzelte, ahogy Jeanne megfordul, meglátja az imádott férfit, majd eldobja a lapátot, odaszalad hozzá, és a hóba döntve őt elborítja csókjaival. Kissé megcsúszott a járdán, amikor arra gondolt, hogy akár ő is lehetne ez a férfi. Mennyire szerette volna, ha ez a nő várná őt! Noha ötlete sem volt, hogyan válhatna Jeanne életének részévé, mindenesetre az első akadályt elhárította: vette a bátorságot, hogy visszatérjen.

Ront annyira lefoglalták a gondolatai, hogy észre sem vette, mikor fordult meg az asszony. Jeanne a lapátnak támaszkodott, és savanyú arckifejezéssel nézte a férfit. – Visszajött. – Igen. – Nem vártam. Persze hogy nem. Ő maga is meglepődött, hogy eljött! Az Elaine-nel való találkozás valahogy megérintette. Tizenkét év eltelt, amióta elhagyta a lányt Kaliforniáért meg egy kis kalandért, és ezalatt még soha nem találkozott hozzá hasonló nővel. Eddig. Miután elhagyta az áruházat, ráébredt, hogy Jeanne sokkal inkább tetszik neki, mint Elaine valaha is. Jeanne azonban nyugtalan és gyanakvó. – Megígértem, hogy Toby kedvéért rendezni fogom a dolgot – jelentette ki Ron. – És sikerült? – húzta fel a szemöldökét az asszony. – Folyamatban van. Addig is hoztam valamit, ami tetszeni fog neki... – A férfi felemelte a szatyrot, amit a kezében fogott. – Tíz nappal karácsony előtt, Ron? – horkant fel Jeanne. – Tudom, hogy mennek a dolgok. Én is voltam gyerek – állt meg Ron a tornác előtt. – És a múltkori fadöntögető baseball óta már fel is nőtt, ugye? – Véletlen baleset volt – védekezett a férfi. – Egyébként, amit hoztam, egy olyan játék, hogy nem kell ugrálni meg szaladgálni hozzá. – Ron zsebre rakta az autókulcsot, és az átfagyott kezével a zacskóval kezdett babrálni. Jeanne spontán nevetése betöltötte a levegőt. – Jöjjön be, Mr. Kalifornia, még mielőtt fenékre esik! – támasztotta a ház oldalának a lapátot. – Minél öregebb vagyok, annál rosszabbul viselem a hideget – szabadkozott Ron, és követte a nőt a meleg lakásba. – A füle határozottan vörös – állapította meg Jeanne. – Miért nem vesz sapkát? Ez a nő vajon tudja, milyen csinos abban a szőrös kapucniban? Bent levették a kabátjukat, és felakasztották a fogasra. Ron átadta a zacskót, Jeanne pedig belekukucskált. – Toby éppen alszik. – Akkor ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy kipróbáljam, tényleg működike ez a szerkezet. Az asszony hálásan vizsgálta a csomagot. – Egész jó ötlet. Talán addig ellesz vele, amíg nem mehet ki játszani.

– Akkor tartsa meg! – Köszönöm. – Jeanne hezitált kicsit. – Kér egy csésze kávét? – Igen, köszönöm. Egy tál karácsonyi süti is asztalra került, Ron pedig falni kezdett. Annyira izgult a látogatás miatt, hogy nem is ebédelt aznap. Most viszont már éhes volt, mint a farkas. Érezte, hogy a nő vizsgálgatja. – Maga bámul engem – állapította meg Ron. Jeanne kissé elpirult, és hogy zavarát elrejtse, a szájához emelte a gőzölgő bögrét. Azért nézte a férfit, mert nem akarta elhinni, hogy igazi hús-vér ember ül az asztalánál. Ron pedig hiába akart nagyon fesztelennek látszani, valójában sérülékenynek tűnt. – Elnézést – nevetett fel. – Csak tényleg nem számítottam rá, hogy visszajön. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megbizonyosodjon róla, hogy valóban nem csak a képzelete játszik vele. A lehető legkönnyedebb mozdulattal előrenyúlt, és a mutatóujját végighúzta a férfi állán. Ez a fickó valódi. Az ujja szinte lángra kapott az érintéstől, a forróság pedig elárasztotta az egész testét. – Tegnap, amikor majdnem szétvertük a házat Tobyval, nem viselkedtem valami udvariasan – ismerte be Ron, és fészkelődni kezdett a széken. Nem számított erre a váratlan érintésre. Mintha villám csapott volna bele. – Azt hiszem, egy kicsit elragadtattam magam. – Karácsonykor az ember egy kicsivel mindig többet enged meg magának. – A háza eszembe juttatja a családomat – nézett körül Ron a vidám összevisszaságon. – Toby pedig a gyerekkoromat. – Biztos nagyon kedveltem volna magát akkoriban. És most? – Be kell vallanom, hogy én is felelős vagyok a félreértésért – folytatta az asszony. – Végiggondoltam ezt az egészet, és maga bizonyára azt gondolta, hogy valamiféle kárpótlást akarok, hiszen említettem, hogy nem sok mindent engedhetek meg magunknak. Ez igaz is, de... – hirtelen elakadt. A férfi felemelte a kezét. – Csak jóvá akartam tenni Emmett baklövését. – Csakhogy a maga nagyapja az egyetlen ember, aki helyrehozhatja ezt az egészet. – Ezt visszautasítom – vetette ellen Ron. – Toby engem is megkedvelt. Jeanne a füle mögé tűrte az elszabadult szőke tincseket, és bólintott.

– Be kell vallanom, hogy tegnap óta folyton csak magáról beszél. – Akkor együtt biztosan... – kezdte a férfi. Mintha vágyódást vett volna észre a nő szemében. Vajon Jeanne is álmodozik róla? – Együtt el tudjuk hitetni Tobyval, hogy a Mikulás csakugyan létezik – fejezte be a mondatot. – Nem? – Nem látom, hogyan – felelte az asszony, és beleharapott egy kekszbe. – Azt hiszem, ez elég bonyolult. – Mondja el, miért. Szeretném megérteni. Jeanne megvonta a vállát, és lesütötte a szemét. – Ez lesz az első karácsonyunk a néhai férjem nélkül. Toby még emlékszik a tavalyira, és arra, milyen remekül szórakoztunk. – Élvezi az ünnepet, ez nyilvánvaló. Jeanne szívét melegség járta át. Tudnánk. Ez a férfi folyamatosan többes szám első személyben beszél. És mindezt olyan természetességgel, hogy nem csoda, ha a nők megnyílnak előtte. – Ilyenkor hiányzik David a legjobban – bukott ki belőle. – Amikor tanácsra lenne szükségem a gyerekkel kapcsolatban. – Mennyi ideig voltak házasok? – érdeklődött Ron gyengéden. Jeanne némán nézett a férfira. Hogyan lett ebből a megrögzött önző agglegényből érző és kedves férfi? Azzal az előbbivel könnyebben elbánt. Azzal könnyebb harcolni vagy elküldeni. Talán ha nem válaszolna ezekre a személyes kérdésekre... – Hét évig. – Iskolai ismeretség? – Igen. Gyerekkori szerelem, amiből aztán valami mélyebb és komolyabb lett. – Az asszony a körmeit tanulmányozta. – Már a kezdetektől fogva látszott, hogy összetartozunk. – És sok karácsonyt is megéltek együtt, gondolom. – Csodálatosakat! – Jeanne megtámasztotta az állát, és kíváncsian fürkészte a férfit. – Meséljen magáról! – Miről? – Például a maga karácsonyairól. – A gyerekkorom nagyszerű volt. Egyke vagyok, aki bizonyára el is volt kényeztetve egy kicsit. A szüleim kedves, rendes emberek. – Hogy került el Minneapolisból? – A családom elkövette azt a hibát, hogy bátorított, merjek nagyot álmodni, vagy legalábbis most ezzel magyarázzák, hogy nem házasodtam meg és nincsenek gyerekeim. Az iskolában mindig is nyughatatlan voltam, és folyton többre vágytam. Így kerültem Los Angelesbe.

– És megtalálta azt a többet? – Igen, azt hiszem. – Ron kibámult az ablakon, és az udvaron egy hatalmas hóemberrel nézett farkasszemet. – Mindig volt egy újabb álom, amit kergetni tudtam. Írtam is ezekről. – És megtalálta a kincset, amit keresett? Ron továbbra is a hóembert nézte. – Eldönthetetlen. Csak akkor tudjuk biztosan, amikor már nem keressük. – Vagy éppen menekülünk előle – csúszott ki az asszony száján hirtelen. – Úgy értem, általában így van. Ron lassan a nő felé fordult. Jeanne bizonyára egy felületes aranyifjút lát csak benne. – Eddig legalábbis így volt. Mivel ez az első karácsonyunk David halála óta, lehet, hogy szomorú lesz, ha valami nem úgy történik, ahogy várja. És persze ezt David sosem akarta volna. –Az ilyen korú gyerekeknek nem olyan nehéz örömet okozni. Lehet, hogy nem is emlékszik mindenre, amit karácsonyra kért. – Ha Toby valami olyasmit kért, ami az apjával kapcsolatos, arra biztosan emlékezni fog. – Jaj, istenem! – sóhajtott fel a férfi. Erre nem is gondolt. Megdörzsölte az arcát. – Nem együttérzést kérek – biztosította az asszony Ront. – Abból dögivel van. Előre kell néznem, és újra kell kezdenem az életünket. – Mi történt a férjével? Akar beszélni róla? Nem bánja, ha kérdezősködök? Jeanne szomorúan elmosolyodott. – David januárban halt meg autóbalesetben. Éppen hazafelé jött a munkából, és megállt a Rice Streeten egy kínai étteremnél. Pocsék idő volt, havazott, az utak jegessé és csúszóssá váltak. Az egyik kanyart nem tudta bevenni a Wheelock Parkway mellett, és elveszítette az uralmát a kocsi felett. Nekiment egy fának, és azonnal szörnyethalt. Ahogy felidézte a balesetet, Jeanne hangja monotonná vált, mintha könyvből olvasná. Ron sejtette, hogy így védekezik az érzelmei ellen, és megpróbálja távolról szemlélni az eseményeket. A férfi a munkája során nagyon sokszor találkozott hasonló esettel. – Gondolom, ez az év nagyon nehéz volt. – Igen, de nem zuhanhattam össze. Több dolog miatt sem: először is egy Potter – ez a családnevem – nem tesz ilyet. Erősek vagyunk. Aztán meg folyton emlékeztettem magam arra, hogy Tobynak olyan anyukára van szüksége, aki nem hagyja el magát. – Mosolyogva kézbe vette a bögréjét. – Mindenesetre lassan egy éve David nélkül élünk, és talán túl vagyunk a nehezén. A karácsony lesz az utolsó mérföldkő. Úgy érzem, hogy ha

teljesíteni tudom Toby leghőbb kívánságait, és meg tudom győzni a családomat arról, hogy már jól vagyok... Nos, én ezeket szeretném most karácsonyra! – Bizonyára mindez könnyebb lenne, ha tudná, Toby mit szeretne a legjobban. Érdekes, hogy a gyerekek általában imádnak beszélni erről. – Toby nem. Ron az állát dörzsölte, és megpróbálta elrejteni a mosolyát. Nyilvánvaló, hogy Tobyban és benne van valami közös. – Ha ki tudnánk szedni belőle azt a listát, legalább tudnánk, hogy mire vágyik. – Soha nem hagyom abba a keresést. Az emberek pedig szívesen olvasnak róla. – Ebben biztos vagyok – mosolyodott el az asszony. – És nem kell megbántódnia azon, hogy még nem hallottam magáról. Valóban nem. De mennyivel könnyebb lenne ez az egész, ha Jeanne felnézne rá és csodálná, ahogy a többi nő! Ha olvasta volna, amiket írt. Jeanne Trenttel azonban semmi sem egyszerű. Ronnak már a kezdetektől folyton bizonyítania kellett. – Ha ettől jobb, a testvérem, Angie már hallott magáról. – Szívesen megismerkednék ezzel a testvérrel – tréfálkozott Ron, és remélte, hogy nem hangzott túl buzgón. – És tudom, hogy Emmett is szívesen találkozna magával. Talán összehozhatnánk a két családot, nem? Milyen vicces lenne! – Gondolja, hogy Emmett egyáltalán emlékezne Tobyra, ha újra találkoznak? – kérdezte reménykedve a nő. – Emlékezne a listájára? – Már megkérdeztem, és azt mondta, hogy nem, mert túl sok gyerekkel találkozik nap mint nap. Ettől függetlenül összejöhetnénk. Egy kis iszogatásra, beszélgetésre. – Nem – ingatta a fejét az asszony. – Ok nélkül felesleges kitennie magát a családomnak. – Úgy gondolja, hogy valami kivetnivalót találnának bennem? – merevedett meg a férfi. – Épp ellenkezőleg! Összeláncolnának minket, és a fagyöngy alatt kellene ácsorognunk, amíg meg nem könyörülnek rajtunk! Már a gondolat is vigyort csalt a férfi arcára. – Mit szólna egy vacsorához? – Mikor? – kuncogott az asszony. – Bármikor. A férfi hangja lágy volt, mint a méz, és a szavai megdobogtatták Jeanne szívét.

– Egyelőre azért harcolok, hogy független legyek – magyarázta. – Annak ellenére, hogy anyu vitte el Tobyt a Gracie-be, semmit nem tudnak arról, mi történt azóta. Szeretném, ha ez egy darabig így is maradna. Nem lenne jó, ha kiderülne, hogy Emmett az a csúnya Mikulás. Ron szomorúan felsóhajtott. – Rendben, ha így akarja. Jeanne-nek hízelgett, hogy a férfi ennyire érdeklődik iránta, ugyanakkor egy belső hang óvatosságra intette. A komoly kapcsolatok nem flörttel kezdődnek. Ő valami igazit és tartósat keres, hasonlót, mint amit Daviddel élt át. Ez a fickó folyton úton van, kétségtelen, hogy számtalan nő szívét törte már össze. Vajon ebben az évben hányszor élt már át hasonló pillanatot valaki mással? Valószínűleg Ron a létező legrosszabb választás az újrakezdésre. Begyűjtene egy újabb trófeát, aztán már menne is tovább. Bárcsak ne lenne olyan csábító az a barna szempár! Bárcsak a szája ne lenne olyan csókolnivaló! Egy talpraesett, értelmes nő most azonnal elküldené ezt a pasit. Ha még sokáig itt téblábol, Toby felébred, és ragaszkodni fog hozzá, hogy Ron maradjon. Jeanne nem akart hinni a saját fülének, amikor újabb csésze kávéval kínálta meg a férfit. 5. FEJEZET – Hé, te vagy az, Ronny? Toby rontott be a konyhába nem sokkal később. Jeanne remélte, hogy Ron nem veszi észre, mennyire megkönnyebbült. Abban bízott, hogy Toby jelenléte még egy darabig itt tartja a férfit, és ezalatt ki tudja találni, hogyan tovább. – Szia, kishaver! – üdvözölte Ron a fiút vidáman, aki izgatottan ugrált körbe-körbe, majd hirtelen megtorpant a férfi előtt. – Miért jöttél vissza? – Hoztam neked valamit. A flipperes játék telitalálat volt. Toby egyből lehuppant a földre, és az ölébe vette. – Kaphatok valami harapnivalót, mama, mielőtt Fu–Fu megjön? Jeanne a hűtőhöz lépett. – Szóval mégiscsak van valakije? – érdeklődött Ron. – Nagyon vicces – csattant fel az asszony, miközben almalevet töltött. – Fu–Fu egy kutya.

– Lehetett volna egy vicces nevű barát is. – Biztos vagyok benne, hogy már rájött, soha nem adnék ilyen nevet még a legviccesebb barátomnak sem. Toby felmászott a székre, és kivett a tálból egy kekszet. – Fu–Fu egy pudli – magyarázta. – És ez a Fu–Fu egyedül jön? – Fu–Fu hozza Eddie-t – válaszolta a srác, miközben egy csillag alakú kekszet tömött a szájába. – Edward Chambers tábornok jön hozzám – pontosította Jeanne. – Kétévente készíttet magáról fotót a kutyájával. – Úgy hallom, rövidesen dolgozni fog – jegyezte meg a férfi, és az ajtó felé pillantott. – Biztos vagyok benne, hogy Toby örülne, ha addig itt maradna – bökte ki Jeanne. – Akár egy késői vacsorára. Ron elmosolyodott. Ez a nő ürügyként használja a fiát! Nocsak, nocsak! – Hát nem érted? – szólt bele Toby úgy, hogy közben fel sem nézett. – Anya azt akarja, hogy maradj itt velem. És akkor nem futkosok föl-alá. – Nem vagyok biztos benne, hogy ketten együtt megbízhatóbbak vagyunk. Emlékszel, hogy tegnap is bajba kerültünk? A kisfiú elvigyorodott. – Az kizárólag a te hibád volt, mondtam is a mamának. – Én itt már elég galibát okoztam. A mamád még azt hiszi, hogy dadus kell mellém. Jeanne utálta magát. Miért kellett Tobyt csalinak használni, hogy Ron itt maradjon? Igaz, hogy Ron nem akármilyen fickó. Alaposan összezavarta az életét. – Toby általában a műteremben nézi a tévét, amíg dolgozom, szóval meg tudjuk oldani, Ron. Nem nagy ügy. – Nekem nagy ügy – tiltakozott Toby. – Én Ronnyval akarok játszani. – Szívesen maradok – szólalt meg a férfi. – Remek – válaszolt Jeanne leplezetlen örömmel. – Van egy kis chili vacsorára, csak meg kell melegíteni. Amint elment a férfi mellett, véletlenül hozzáért, amitől mindketten megmerevedtek egy pillanatra. – Én, izé, még elő kell készítenem néhány dolgot – motyogta az asszony zavartan. – Toby nem lesz a terhére, ígérem. Beváltatlan ígéret maradt. A fényképezés végére Ron úgy érezte, hogy az utolsó afrikai szafarija óta nem volt ennyire kifacsarva. Nem elég, hogy neki és Tobynak be kellett

menniük a műterembe, és segítettek a reflektorokat Jeanne szőrszálhasogató ügyfelére irányítani, de a tábornok még ahhoz is ragaszkodott, hogy Ron egy asztal mögé elbújva tegye a saját nagyobb és erősebb kezét a kutya hátára, mintha a kéz Edwardé lenne. A munka az átöltözésekkel és a háttérváltoztatásokkal végül sokáig elhúzódott. Ron felajánlotta, hogy megmelegíti a chilit az éhező Tobynak, majd az útjuk a fürdőszobába vezetett. Végül ágyba dugta a kisfiút, sőt esti mesét is mondott neki. Meglepve tapasztalta, hogy legalább annyira élvezte az este minden percét, mint Toby. Ahogy betakargatta a kisfiút, nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg a karácsonyi listáról. – Titok! – méltatlankodott a gyerek. – Közös titkunk a Mikulással, – Én viszont nagyon jól tudok titkot tartani. – Sajnálom – biggyedt le Toby szája. – Menj el a nagymamáddal a Graciebe! – javasolta vidáman. Ron elmosolyodott. Egy négyéves gyerek túljárt az eszén. Nem akart tovább erőszakoskodni, inkább feladta. Szorosan betűrte a takaró széleit. – Jó szorosan, Ronny, különben leesek az ágyról. – Tudom, miről beszélsz. – Te is le szoktál esni? – kerekedett el a kissrác szeme. Ron vigyorgott. – Ha idősebb leszel, majd elmesélem. – Holnap? – Meglátjuk. Ron az íróasztalhoz lépett, ahol egy bohócformájú lámpa világított. – Szereted, ha égve marad éjszakára? Mielőtt a férfi bármit is tehetett, Toby kikászálódott az ágyból, és apró ujjaival lepöckölte a bohóc fejét, így a kapcsoló éjszakai üzemmódba került. Ahogy a gyerek megfordult, Ron megfogta a vállát. – Hé, kishaver! Mi ez? Toby a borítékra bámult, amelyet Ron az asztalról vett fel. – Levél a Mikulásnak – felelte a srác nyugodt hangon. – Elsőbbségi. – Értem – felelte Ron, és megpróbálta eltitkolni az örömét. Micsoda szerencse! Bizonyára minden benne van, amit Toby a Mikulásnak mondott az áruházban. A gyerek közelebb hajolt, és hatalmasat ásított. – Ezt a bélyeget én rajzoltam. Mikulás, Északi-sark. Ez volt ráírva nagy, vastag betűkkel.

– Már csak postázásra vár? – Aha. – Szeretnéd, hogy feladjam? – Megtennéd? – bólogatott a fiú lelkesen. Ron megsimogatta a haját. – Megbeszéltük. Futás vissza az ágyba! Jeanne a konyhában ücsörgött, amikor Ron néhány perc múlva megjelent. Ravaszkás fény csillogott a férfi szemében, ami az asszonynak a rosszban sántikáló Tobyt juttatta eszébe. – Lenyugodott? – Azt hiszem – nevetett a férfi. – Képes bármikor is lenyugodni? – Nem igazán. Ron leült az asszony mellé, miközben elé tette a pulton felejtett pohár tejet. – Fu–Fuval és a gazdájával minden rendben? Jeanne nagyot kortyolt a poharából, macskabajuszt rajzolva magának a tejjel. – Ühüm. Edward köszöni, hogy kölcsönadta neki a kezét. – Nehéz elképzelni, hogy bárki is elhiszi, hogy egy fiatalabb és majdnem dupla akkora kéz az övé lenne. – Olyan lencsét használtam, amellyel kicsit homályosítottam a képet. – Ravasz. – Maga is ravasz, Ron. Miben mesterkedtek odabent Tobyval? – Egy kicsit ebben, egy kicsit abban. Azt hiszem, csodálom a szülőket. Ennyit nem rohangáltam még azon a rodeós versenyen sem, amiről a Time magazinnak írtam. – Úgy néz ki, mint egy párduc, aki épp most ejtett el egy pompás vadat. Ron felemelte a kezét, hogy elsimítsa a hajtincseket Jeanne nyakánál. – Maga meg olyannak tűnik, mint egy macska, aki megdézsmálta a tejszínt. – Mély, búgó hang hagyta el a férfi torkát, ahogy közelebb hajolt, magához húzta a nőt, és birtokba vette a száját. Jeanne megremegett, amikor a férfi ajka az övéhez ért. Már szinte el is felejtette, milyen jó lehet egy szenvedélyes csók. A hirtelen fellobbanó vágy szétáradt a testében. Daviddel is ilyen volt az első csók abban a lerobbant Mustangban. Heves és ellenállhatatlan. Ron azonban nem olyan, mint David. Nem is az esete! Hogy engedhette eddig fajulni a dolgokat? – Mennem kellene – bökte ki Ron rekedt hangon, miután eltávolodtak egymástól. Fáradtan beletúrt a hajába.

Jeanne az órára pillantott, és megállapította, hogy mindjárt tizenegy. Mintha megállt volna az idő, amíg csókolóztak. Ron követte a nő tekintetét. Ő tudatában volt minden pillanatnak és minden egyes percnek. Tétovázott, be merjen–e nyúlni Jeanne trikója alá, és végigsimíthatja-e a hátát, vagy a pólón kívülről érintse meg a mellét. Végül egyiket sem tette, inkább elhúzódott. A lehető legjobban döntött, ebben biztos volt. Az asszonynak valószínűleg ez az első ilyen kalandja David halála óta. Mindent egybevetve Ron reménykedett és örült, ugyanakkor félt is egy kicsit. Sok év óta először vonzódott ennyire valakihez. Ráadásul alig ismeri ezt a nőt. Felálltak. Jeanne megigazította a haját. – Készen áll a beismerésre? – Mit kellene beismernem? Ron olyan rémülten nézett, hogy az asszonynak nevetnie kellett. – Hogy miben mesterkedtek Tobyval. – Holnap elárulom – ígérte a férfi. – Ezt nem teheti velem! – Biztos vagyok benne, hogy ezzel az egész Mikulás-ügy megoldódik. Ennyit megsúgok, hogy jobban aludjon. – Ron megfordul, és az ajtó felé indult. Jeanne szorosan a férfi nyomában maradt, majd az előtérben elállta az útját. – Tudnom kell. Most azonnal! – Valami olyasmiről van szó, amire gondolnia kellett volna — nyúlt a kabátja után a férfi. – Na, Ron – kérlelte hízelegve Jeanne. A férfi kilépett a házból. – Nem kapcsolta fel a karácsonyi világítást. – Már későre jár. – Kérem, tegye meg a kedvemért! Olyan természetesnek tűnt, ahogy ezt kérte, hogy nem lehetett visszautasítani. – Nem tudom, hogy megérdemli–e. A férfi lement a lépcsőn, félúton megállt a járdán, és várt. Jeanne sóhajtva a kapcsolóra tette a kezét. Hirtelen az egész ház színes életre kelt. Ron lelkesen tapsolt, majd kilépett az utcára. – Hé, még nem végeztünk, uram! – kiáltotta utána Jeanne. A férfi remélte is, hogy nem! – Jó éjt! – intett búcsút, és beült a kocsiba.

Az asszony még sokáig nézte a távolodó lámpákat a sötétben, majd lekapcsolta a díszkivilágítást. Ronnak nem lehetett könnyű túljárnia Toby eszén, ebben biztos volt. Lehetetlen, hogy a fia egy idegennek elárulta volna a titkát! A válaszért egyenesen Toby szobájába ment. – Engem vársz, Pop? Ron harminc perccel később lépett be a lakásba. Emmett éppen egy pohár konyakot töltött magának a könyvespolc melletti bárpultnál. – Éppen most hozott haza a taxi az étteremből. – Másik pohárért nyúlt, és azt is megtöltötte. – A koncert után elmentünk a Victoriába. Ron kibújt a kabátjából, elvette az italt, és kényelmesen elhelyezkedett az egyik széken. – Jó volt újra látni Elaine–t? – Igen. – Ron nagyot kortyolt a konyakból. – Öt gyerekük van Tony Rosettivel. Nem semmi! – Te is lehettél volna az apjuk. Most elégedett, házas ember lennél. – Tony nem az esetem. – Ne legyél már komolytalan! – Rendben – nevetett Ron. – Én is gondoltam erre. Mi lett volna, ha megállapodok, és elveszem Elaine-t? Szerintem nem lettem volna boldog. Vagy ki tudja... – Ha már gondolkozni kezdesz rajta, az is valami. – Inkább a magad dolgával törődj, Pop! – vágta rá Ron, és a hátsó zsebéből előhúzta Toby borítékját. – Még mindig a Mikulásos ügyön dolgozom. – Azt hittem, ezt már megbeszéltük. Nem vonom vissza az ígéretemet, és neked nem kell többet ezzel foglalkoznod. Időpocsékolás. Ronnak nem volt kedve beismerni, hogy képtelen volt távol tartani magát Jeanne Trenttől. Emmett olyan hangosan károgna, hogy az egész környéket felverné. – Nevezd büszkeségnek, vagy aminek akarod, de nem akartam beletörődni abba, hogy nincs válasz a Trent család problémájára. – És azt állítod, hogy sikerült megoldanod az ügyet? Ron diadalittasan elmosolyodott. – Megszereztem azt a levelet, amit Toby írt a Mikulásnak. Remélhetőleg ez pontosan az a lista, amit a füledbe is belesuttogott. – Mit szándékozol tenni vele? – Gőz felett megpróbálom kinyitni. – Ron a kezében forgatta a borítékot. – Mondhatod, hogy Jeanne is megtehette volna ezt, de valószínűleg nem tudott róla. Mindenesetre a srác ragaszkodott hozzá, hogy én postázzam.

– Szerencsés fordulat. –Azt hiszem, kezdem megkedvelni ezt a családot. – Tényleg? – horkant fel Emmett. – Belecsöppentem Toby napi programjába. Játék, vacsora, altatás... – Meglengette a borítékot. – Nézzük meg! – Felteszem a vízforralót – jelentette be Emmett, és a konyha felé indult. – Nem azt mondtad, hogy csak időpocsékolás? Jeanne félig-meddig számított erre a hívásra. Végül megszólalt a telefon. – Miért nem mondta el? – kérdezte Ron. Az asszony felült az ágyban, és félretette a könyvét. – Nem adott rá lehetőséget. – Ezek szerint már rájött. – Csak körülnéztem Toby szobájában, és már tudtam. – Toby nem tud írni, ugye? – Én segítettem megcímezni a borítékot. Nem akarta megmutatni, mi van benne. – Ha esetleg tudni szeretné, mi van benne: kék macskakaparás, egy sor piros cukorka a lap alján, és végül egy nagy T. – Ha megfejti a macskakaparást, a CIA biztosan alkalmazni fogja. – Lehet, hogy a cukorkák is jelentenek valamit. – Persze, azok a puszik. A Potter család mindig ilyen cukorkákat osztogat karácsony tájékán. Ron felnyögött. – Ez a Potter család egyre rokonszenvesebbnek tűnik. Különösen az a szőke tündér, híján minden humorérzéknek. Az asszony halk nevetése kicsit kényszeredetten csengett. – Nem haragszik, hogy elvettem a levelet, ugye? – Nem. De tényleg ne felejtse el feladni, ahogy megígérte. – Így, bélyeg nélkül? – A postahivatalok több száz ilyet kapnak, elhiheti. És így tisztességes. Köszönöm, hogy olyan sokat foglalkozik Tobyval – mondta Jeanne őszintén. – Nagyon, nagyon kedves magától. – De még nem jártam sikerrel. – Majd kitalálok valamit. – Az asszony hangja távolságtartó és hivatalos lett. – Nagyon szívesen segítek, Jeanne. – Biztosan rájött már, hogy nem fogom bepanaszolni Emmettet a Grace Brothersnél... Nem az én stílusom. Nem akarom bemártani őt. Szóval maga és a Mikulása kimászott a slamasztikából. Ha túléltem az elmúlt évet anélkül,

hogy sikerült megőriznem a józan eszemet, akkor biztosan találok megoldást erre a helyzetre is. Jó éjt! – Hé, várjon! Csak nem akarja letenni? Az asszony ingerülten sóhajtott. – Csak nem akarom a nyakába varrni magam. Rosszul hazudik, gondolta Ron. – Azt hittem, hogy jól kijövünk egymással. – Maga szerint lehetséges lenne? Hiszen annyira mások vagyunk! – Igen, maga nő, én meg férfi. A legősibb különbség. Javaslom, hogy amint kiderítek valamit Toby listájáról, maga hosszan és szenvedélyesen megcsókol engem. Feltehetően hat tétel szerepel a listán. – Mintha tudna! – Megcsókolni magát hosszan és szenvedélyesen? Persze hogy tudom. Látszólag szívesen hozza szóba a témát. Persze Jeanne sem tudott másra gondolni, az egyszer biztos! –Az egyik tétel a listán egy Mighty Mite pumpa – jelentette ki a férfi büszkén. – Ezt most csak kitalálta? – kérdezte az asszony gyanakodva. – Így is lehet mondani. Ez a szép kifejezés a hazugságra. De egyébként Toby mondta el, hogy kap egy ilyet, amivel fel tudja majd fújni a bicikli kerekét. – Néma csend a vonal másik végén. – Úgy tűnik, hogy valaki máris tartozik egy csókkal. – Már előre megkapta. – És a következő? Ne próbálja bemesélni nekem, Jeanne, hogy még nem áll készen rá. Ez a blöff nem illene magához. – Nem, igaza van. Igenis vissza akarok térni az életbe. Magával van gondom, Ron. Az az igazság, hogy nem illünk össze. Sajnálom. – De hiszen még alig ismerjük egymást! – Ez igaz. – Akkor mitől fél? – Attól, hogy nem a megfelelő férfiba szeretek bele – válaszolt az asszony őszintén. – Ezt honnan tudhatná? – Tobyra is gondolnom kell. Nagyon csalódott lenne, ha nem működne a dolog. – Toby, Toby – ismételgette a férfi. – Először arra használja, hogy ott tartson, most meg arra, hogy megszabaduljon tőlem! – És maga nem arra használta fel, hogy közelebb kerüljön hozzám? – Lehet, de nagyon megkedveltem a srácot.

– Nem gondolja, hogy mennyire megsebezné őt, ha, mondjuk, együtt töltjük a karácsonyt, aztán maga szépen eltűnik? – Nem gondolkodom ennyire előre. – Én viszont még ennél is előbbre gondolkodom. Muszáj. – Tényleg, Jeanne? Ez működött legelőször is? – Ron elszántan folytatta. – Azt hiszi, hogy a néhai férje nem adna meg mindent azért, hogy visszatérjen, őrült, szenvedélyes és merész lehessen? Hogy nem akarna ugyanúgy viselkedni, mint először, ha kapna egy második esélyt? – Ha most itt lenne mellettem, akkora pofont adnék, hogy a felfuvalkodott egója kipukkadna, mint egy lufi – fortyant fel dühösen az asszony. – Nem érti, Jeanne – próbálta megmagyarázni a férfi. – Én magam sem vállaltam soha kockázatot. – A férfi, aki a világ legveszélyesebb helyein járt? – A magánéletemre gondoltam – pontosított Ron. – Túlságosan sokáig vártam egy komoly kapcsolatra. Ha együtt megpróbálnánk... – Hány nőnek mondta már ugyanezt? Nem látja, hogy szenvedek? Nem látja, hogy gondjaim vannak? – Jeanne hangja megbicsaklott. – Még egy ilyen rámenős fickóban is kell lennie annyi becsületnek, hogy más prédát keressen. Főleg ha szépen kérik. Szépen? Úgy látszik, ez elkerülte a figyelmét. – De olyan jól megvoltunk ma este. Mi történt? – Nem akartam veszekedni magával – ismerte be Jeanne. – Csak gondolkoztam, amióta elment, és rájöttem, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. – Egy olyasvalaki szájából, aki nem is ismer, elhamarkodottnak tűnik ez a megállapítás. – Mindez nem fajult volna eddig, ha elfogadta volna a döntésemet. Jó éjszakát! A tárcsahang hangosan, egyenletesen búgott. Ron mérgesen tette le a kagylót. Még soha nem találkozott ilyen nővel. Aggódó anyuka kirobbanó szenvedélyességével. Méregzsák angyali csókkal. Mennyivel más lenne, ha valami józanabb indokkal zavarta volna el! Mondjuk, hogy nem tetszik az öltözködési stílusa, vagy hogy hangosan horkol. Igen, jobban érezné magát, ha azért dobta volna ki, mert veszettül horkol. Egész éjjel. A vad és szenvedélyes szeretkezés után. Igen, egy kézzelfoghatóbb indoktól sokkal jobban érezné magát.

6. FEJEZET – Ezekkel a gyertyákkal úgy megy majd, mint egy új – visszhangzott Martin Potter vidám hangja a garázsban, amint lecsukta Jeanne autójának motorháztetejét. Az ötvenes évei közepén járó, pirospozsgás arcú férfit imádta a családja. Különösen a középső gyerek, Jeanne, aki most éppen dideregve ácsorgott a hősugárzó mellett. Átnyújtott egy rongyot az apjának, hogy megtörölje a kezét. – Köszi, apa – állt lábujjhegyre, hogy meg tudja puszilni a magas férfi maszatos arcát. – Te vagy az én lovagom, még olajos kezeslábasban is. – Te pedig az én farmernadrágos, flanelinges hercegnőm. Mit lófrálsz itt kabát nélkül? – Csak azért jöttem, hogy szóljak, kész a kaja. – A karácsonyi üdvözlőkártyákat elintézted? – Igen, Toby átvette a helyed, és ő ragasztotta rájuk a bélyegeket. Martin kibújt a munkakabátjából. – Hú, majd éhen halok! Kikapcsolta a hősugárzót, leoltotta a villanyt, majd Jeanne vállát átölelve kisétáltak a téli szürkületbe. Végigmentek a keskeny ösvényen, amely elvezette őket a kétszintes házhoz. Lehetetlen lett volna nem észrevenni, amit Angie is említett már Jeanne-nek, hogy a házat sokkal több színes izzó díszítette, mint máskor. Vajon ennek kellene ünnepi hangulatba ringatnia Jeanne-t és Tobyt? – Úgy néz ki a ház, mint egy cirkuszi sátor – jegyezte meg Jeanne. Az apja egy puszit nyomott a szőke fejére. – Tudtad, hogy ma már gyártanak öntapadós bélyegeket is? Lehúzod, és már rakhatod is a borítékra. Ennyi az egész. – Anya régimódi, és ragaszkodott a hagyományos bélyegekhez. Különben sincs öntapadós angyalos, azt mondja. Ami ezt a fényárt illeti... – Leértékelés volt a boltban, meg akartak szabadulni az égőktől – magyarázta az apja, de kerülte a lánya pillantását. – Persze, apa. A szüleinek sosem volt sok pénze, de mindhárom gyereküket egyformán imádták, és ez többet ért a jómódnál. A férje halála óta azonban mindenki csak őrá figyelt, és Jeanne ezt nyomasztónak találta. Mennyire vágyott már arra, hogy őt is ugyanúgy kezeljék, mint a többieket! Martin levette a csizmáját a ház hátsó részénél kialakított tornácon, ahol a szerszámokat és kerti felszerelést tartották. – Menj előre a konyhába, kicsim! – szólt a lányára. – Nagyon hideg van itt.

– Csak szerettem volna beszélni veled, apa. Az életemről. A lánya hanghordozásától Martin megborzongott. Felegyenesedett, és Jeanne szemébe nézett. – Ha vissza akarsz költözni Tobyval, mi nagyon szívesen látunk. Bármit megteszünk érted, csak szólj! — mondta Martin. – Már így is túl sokat tesztek – szólt Jeanne. – Hálás vagyok az erőfeszítéseitekért. Egész évben pátyolgattatok. Most viszont ez a millió izzó és sütidömping kicsit sok. Tényleg nem kellett volna. – Igazad van, nem tudok ezzel vitatkozni. – Nem? – Ez egyáltalán nem vallott az apjára! – Nem bizony. Jeanne megkönnyebbülten felsóhajtott. – Valóban butaság volt, és fölösleges pazarlás. Most már tudjuk. – Most? – zavarodott össze Jeanne. – Hogyhogy most? Martin kinyitotta a konyhaajtót, és maga elé engedte a lányát. – Most, hogy van barátod. Gyere! Úgy állsz itt, mint aki megfagyott. – Senkinek nem mondtam semmit, és visszautasítom a vádjaidat! – háborgott Angie. Az étkezőasztalnál állt a húgával szemben, kezében az anyja értékes porcelántányérjaival. Jeanne arra várt, hogy végre kettesben maradhasson a nővérével, és rázúdíthassa a haragját, amiért visszaélt a bizalmával. – Szóval nem mondtál semmit? Angie úgy csapta le a tányérokat az asztalra, mintha papírból lettek volna. – Nem. Hogy őszinte legyek, nem is hittem volna, hogy lesz belőle valami. – Köszi szépen! – Nézz szembe a tényekkel! – kezdte türelmetlenül Angie. – Huszonhat évesen, egy gyerekkel azért többet kell tenned, mint hogy megrebegteted a szempilládat egy olyan megrögzött agglegény előtt, mint Ron Coleman! Jeanne arca lángba borult. – Azért eléggé érdeklem, mint kiderült. – Igen? – Képzeld – jelentette ki Jeanne büszkén. – És ami azt illeti, még mindig tetszem a férfiaknak. – Jó hallani, hogy tisztában vagy vele – kuncogott Angie. – Ha eldöntöd, hogy hagyod magad becserkészni, minden rendben lesz. Ez volt az egészben a legnehezebb. Eldönteni.

Tökéletes lenne egy olyan férfi, mint David volt, aki rendesen, jó előre kifizeti a számláit, gondosan megtervezi a nyaralásokat, és nagyra tartja a hagyományokat. Ron Coleman ennek a tökéletes ellentéte. Amikor viszont megcsókolta őt, Jeanne teljesen megfeledkezett erről az előre gyártott listáról, amit a jövendőbelijéről készített. Minden kiment a fejéből, csak az nem, ahogy abban a pillanatban érzett. A férfinak hatalmas ereje volt, hogy elcsábítson egy nőt. – Hahó! Itt vagy? – szólította meg Angie, kizökkentve a testvérét a töprengéséből. Jeanne felnevetett. – Ne haragudj, hogy megvádoltalak. Biztosan Tobyból szedtek ki valamit. – Valószínűleg. Folyton őt kérdezgetik, hogy éppen mit csinálsz, vagy hogy érzed magad. – Gondolom, nem nehéz rávenni, hogy kikotyogjon mindent. Egy kis gumicukor, egy kis üdítő, egy kis kedveskedés. – Most már látod, hogy bízhatsz bennem, úgyhogy mesélj! – suttogta izgatottan Angie. Jeanne ellenőrizte, hogy a konyhába vezető ajtó jól be van-e zárva, majd folytatta a terítést. A szalvétákat rakta az evőeszközök alá. – Szerda óta nem láttam. – Az csak négy nap – mutatott rá a nővére bátorítólag. – Vége van, Angie – suttogta megtörten Jeanne. – Bármi is volt, már vége. Hirtelen kinyílt az ajtó. Jeanne megfeszült, amint a szüleik, Angie férje, Brad és Toby egyszerre beözönlöttek az étkezőbe, azt skandálva, hogy itt a vacsoraidő. Martin a húsos, Catherine a zöldséges tálat hozta, Brad és Toby a kenyeret. Catherine letette a tálat az asztal közepére, és megfordult, hogy kedveskedve belecsípjen a kisebbik lánya arcába. – Itt az én ravasz kislányom! Egyes-egyedül talált magának barátot. Jeanne a még mindig csinos anyjára bámult. – De anya. Én... Nincs is barátom. Catherine csettintett a nyelvével. – Azonnal el kellett volna mesélned. – Hála Tobynak, mindannyian tudunk róla – nevetett Martin, és beletúrt a kisfiú hajába. – Mondtam nektek, hogy Ronny az én barátom! – kiáltotta méltatlankodva a srác, és lebiggyesztette az ajkát, amikor kitört a nevetés. –Az a helyzet, hogy Tobynak igaza van – próbálta magyarázni Jeanne.

Catherine megölelte a lányát. – Már annyira aggódtunk érted. De ennek vége. Vége, és már jól vagy. – Eddig is nagyon jól voltam – jelentette ki Jeanne felháborodva. – Egyedülálló szülőnek lenni nem annyira nehéz dolog. Nők milliói boldogulnak hasonló helyzetben. A szülei kétkedve pillantottak egymásra. – Természetesen férjhez szeretnék majd menni egyszer. Majd valamikor. Egy olyan csodálatos emberhez, amilyen David is volt. – Jó, ha tudod előre, milyen embert keresel – jegyezte meg a nővére segítőkészen. – Nincs értelme időt pazarolni mindenféle kalandra. Igazam van, Brad? A férfi megvonta a vállát. – A kaland sem olyan nagyon rossz. Akarom mondani igazad van... Aúú! – kiáltott fel a férfi, amikor a felesége rálépett a lábára. – Nem történik semmi, ha jól megnézi az ember a kirakatot, mielőtt bevásárol – jelentette ki Martin mosolyogva. – Apa! – háborodott fel Jeanne. – Nem számít, hogy ez a Ron nevezetű fickó a barátod vagy sem – szólt közbe Catherine. – Mi csak örülünk annak, hogy a sérült kis madárkánk újra tud repülni. Végre újra átaludhatjuk az éjszakát. Csak boldog lesz ez a karácsony! Boldog lesz a karácsony? A családi béke Ron Coleman kezében van? Körülülték az asztalt. Jeanne még a legomlósabb zöldséget is képtelen volt lenyelni. A szülei aggodalma a magányos életét illetően mélyen megrázta. Még aludni sem tudtak miatta? Hogy mászik ki ebből az egészből? – Szóval hogy ismerkedtél meg egy ilyen híres emberrel, mint ez a Ron Coleman? – kérdezte Catherine, miközben felszeletelte az unokája tányérján lévő húst. – Egyszer csak becsöngetett – felelte a fiú. – A Gracie-nél találkoztam vele – válaszolta Jeanne a többiek kuncogása közepette. – Hogy játékokat vegyél nekem? – kérdezte Toby. – Mondjuk azt, hogy a te érdekedben jártam arra. – Milyen furcsa, hogy ilyen helyen futottál össze egy agglegénnyel – állapította meg Catherine. – Valahogy egy romantikus forgószélnek képzelem az egészet. Persze egy férfi, aki olyan szellemes könyveket és cikkeket ír, nyilvánvalóan kalandvágyó. – Mint egy igazi Potter! – hangzott a családi kórus. Jeanne-t leszámítva természetesen.

– Csodálkozom, hogy ismered, anya. Te nem szoktál ilyeneket olvasni. – Mindenki olvas Colemant – szólt közbe Martin, és kivett egy nagy krumplit a tálból. Catherine csillogó szemmel figyelte a lányát. – Egy egész könyvet írt arról, hogyan élnek a mélytengeri halászok Florida Keysben. – Halászok? Te ilyet is olvastál? – kételkedett Jeanne. – Ügyesen csinálja. Mindig az emberi természet mélyére ás. – És volt egy könyve, amit a Himalája felfedezéséről írt. Tudod, azok a nagy hegyek India és Tibet között. – Valami rémlik – felelte Jeanne gúnyosan. – Hátizsákkal bejárta a hegységet, találkozott néhány különös szektával, akik vagy fel akarták lógatni, vagy a királyukká akarták koronázni. Mindenki nevetett. Jeanne elhűlten hallgatta. Egyértelmű, hogy Ront látatlanul és ismeretlenül is befogadta a Potter-klán. – Elég kedvesnek tűnik – jegyezte meg óvatosan. – Bár nem marad sokáig a városban. Kérem szépen a sót! – Hol él? – Los Angelesben. – És itt hol lakik? – Azt hiszem, a nagyapjánál. – Az hol van? – A Como sugárúton. Egy nagy toronyház a tó mellett. – És hogy tud baseballozni! – kiáltott vidáman Toby. Jeanne és Angie felajánlották, hogy behozzák az édességet meg a kávét a vacsora után. Jeanne szeletelte a tortát, míg a nővére elővette a kistányérokat. – Ne légy zavarban, Jeanne – mondta Angie. – Az volt az egyetlen megoldás, hogy belementél a játékba. – Ettől most nagyon boldogok. Nem tudtam, hogy ennyire el vannak keseredve miattam. Nem valami kellemes, hogy pont karácsonykor derül ki. – Nem az ő hibájuk az időzítés. Ahogy a tied sem. A dolgok néha csak így megtörténnek. – Egyszerű, Ron Coleman hibája! Meg a félcédulás nagyapjáé. – Azt be kell ismerned, hogy ez a kis kaland azért veri a mirelit árupult feletti turbékolást! – Azért ne vedd ezt nagyon komolyan. Szükségem van valakire, aki kételyeket támaszt Ronnal szemben. – És ha megtagadom?

– Akkor kénytelen leszek elárulni Bradnek, hogy előszörre nem sikerült a fogászasszisztensi vizsgád. Angie rémülten á szájához kapta a kezét. – Ezt nem teheted! Ha megtudja, soha többé nem fog bízni bennem! –Akkor játszd úgy a szereped, ahogy kértem. Jeanne hiába próbálta másfelé terelni a vacsora utáni beszélgetést, valahogy mindig Ronnál kötöttek ki. – Van képed róla? – érdeklődött Catherine. – Hiszen állandóan fotózol. Toby vigyorogva nyalogatta a villáját. – Van egy, emlékszel, mama? Tobynak igaza volt. – Éppen most érkezett meg az előhívóból. Jeanne felállt, és odasétált az előszobában hagyott táskájához. Amikor visszajött, egy borítékot lobogtatott a kezében. Odaadta az apjának, aki óvatosan kihúzta a fotót a szélénél fogva. Mindenki körülállta. – De hiszen ez a tábornok és a kutyája! – értetlenkedett Martin. Jeanne előrehajolt, és a kutyára mutatott. – Látjátok azt a kezet Fu–Fu hátán? Na, az Ron keze – jelentette ki diadalittasan. – Milyen erős és szép keze van! – lelkendezett Catherine. Martin jobban megnézte. – Nem úgy tűnik, mint aki sokat költ manikűrre. – A lányára pillantott igazolásért. – A körömágya kicsit rendetlen, ez igaz. – Jeanne közelebbről is szemügyre vette a fotót. – Ha jobban megnézem, mintha a mutatóujján lerágta volna a körmöt. – Ó! – sikoltott Angie, elfeledkezve magáról. – Vad és férfias! Brad most először kicsit bizonytalannak tűnt. – Talán Jeanne valóban vigyázhatna ezzel a pasival. Gondold át ezt a döntést! Jeanne elmosolyodott, majd a nővéréhez fordulva megjegyezte: – Az a helyzet, hogy némelyekben nem lehet megbízni. 7. FEJEZET Ron már hozzászokott a nyilvános szereplésekhez. Beszélgetős műsorok, főiskolai előadások, dedikálások kisebbnagyobb áruházakban.

A karácsony előtti utolsó dedikálás során Emmett kedvenc könyvesboltjában azonban nagyon furcsa rajongótábor gyűlt össze. Vagy hívjuk inkább kézklubnak? A háromfős csapatot kifejezetten Ron jobb keze érdekelte. A férfi akkor lett figyelmes rájuk, amikor a pénztárnál üldögélt egy kisebb asztalnál, és az orra elé tett, nevével fémjelzett könyveket és kiadványokat írta alá. Egy idősebb házaspár és a húszas évei végén járó hölgy minden egyes tollvonását figyelemmel követte. Nem volt nehéz észrevenni őket, mert a bolt nem volt túl nagy, másrészt a társaság nem is titkolta, hogy pár lépés távolságról ugyan, de rendíthetetlenül nézi őt. Megpróbált tudomást sem venni róluk, és a valódi rajongókra meg a nagyapjára összpontosítani, aki mellette álldogált, és sütkérezett a rivaldafényben. Emmett tündökölt. Elhozta a város híres szülöttét, és learatta érte a babérokat. Természetesen semmi sem kerülte el a figyelmét. Amikor egy hölgy éppen keresgélte azt a cikket, amit alá szeretett volna íratni Ronnal, Emmett az unokája vállára tette a kezét, és a fülébe súgta: – Ismered őket, fiam? Ron felnézett, és megpróbálta megőrizni a higgadtságát. – Azt hittem, hogy a te rajongóid közül valók. Remélem, nem valami nagyon távoli rokonok, akikre emlékeznem kellene. – Nem valószínű – biztosította Emmett az unokáját. – Az idősebb hölgy egyébként valamiért ismerősnek tűnik. Bárcsak tudnám, mikor is láttam... – Van rajta jegygyűrű, így biztos vagyok benne, hogy annak idején nem tett rád mély benyomást – felelte Ron, mielőtt visszafordult volna a rajongójához. Lassan megfogyatkozott a sor, és a trió láthatóan erre várt. Közelítettek az asztalhoz. Ron észrevette, hogy a fiatalabb nő az aznapi újságot tartja a kezében, benne a bolt hirdetése a dedikálásról. – Közelebbről és a valóságban jobban néz ki – állapította meg az idősebb nő Ron kezét bámulva. A férfi nagyot nyelt. – Parancsol? – Nem tudja kitalálni, ki vagyok, ugye? – kérdezte a nő. – Kik vagyunk? Ronnak kattogott az agya. – Kedvesem – szólalt meg a férfi –, vedd le a kendődet, hogy láthassa az arcod!

A nő nevetve engedelmeskedett. A vidám kék szem, a szív alakú arc és a szőke haj máris ismerős volt. Jeanne rokona! Pontosabban mindannyian azok. Valószínűleg az apja, az anyja és a testvére. –A Potter család, hát persze! – kiáltott fel Ron. Az őrült Potterék. Nem így hívta őket Jeanne maga is? – Catherine vagyok – mutatkozott be az idősebb nő. – Ő a férjem, Martin, ő pedig az idősebb lányom, Angie. – Örülök, hogy megismerhetem önöket – udvariaskodott Ron, és mindenkivel kezet fogott. Catherine az újságra mutatott. – Amíg meg nem láttuk ezt a hirdetést, addig csak a kezét ismertük. Gondoltuk, épp itt az ideje, hogy a többi részét is megnézzük magunknak. Így már érthető, miért bámulták a kezét majdnem fél órán keresztül! – Élvezettel olvastam a kalandjait – jegyezte meg Martin érdeklődéssel vegyes tisztelettel a hangjában. – Én vagyok a nagyapja – szólt közbe Emmett, nehogy egy pillanatra is kimaradjon a közfigyelemből. A bemutatkozások után Catherine vette át a szót. Csillogó szemmel tanulmányozta Ront. – Örülök, hogy végre teljes valójában is láthatjuk. A többi része is megfelel az elvárásoknak. – Nem térek magamhoz, hogy a Potter család nőtagjai mennyire hasonlítanak egymáshoz – ingatta a fejét a férfi hitetlenkedve. Azért Catherine mégiscsak más volt, és a különbség nem a korából adódott. Ez az asszony boldognak tűnt, és tényleg örült, hogy látja őt: Belesajdul Ron szíve, amikor arra gondolt, hogy ilyen kifejezést nem látott még Jeanne arcán. Mennyire más a család többi tagja! Elképzelni sem tudta, mit gondolnak, vagy mit akarnak, de hogy kétségtelenül örülnek neki, az egyértelmű! – Úgy éreztük, hogy a körülményekre való tekintettel meg kellene ismernünk egymást – hozakodott elő Martin a látogatásuk céljával. – Körülmények? – húzta fel a szemöldökét Ron. Angie, aki eddig idegesen babrált a hajával, közbevágott: – Ron, nem kell hallgatnia Jeanne kedvéért. Hallgatni? Ez a leányzó is majdnem olyan idegesítő, mint a testvére! – Vagyis? – próbált többet megtudni a férfi. – Jeanne titokban akarta tartani a kapcsolatukat, amíg nem ismeri magát jobban — hadarta Angie. – De vége a komédiának, Toby mindent elmondott!

– Ó, értem – mosolyodott el Ron szélesen. Öröme nem tartott sokáig, mert Emmett a torkát köszörülve szólni kívánt. Elég neki a saját családja miatt aggódni! – Szóval ők a szülei annak a bizonyos Jeanne-nek, aki... – Igen — vágott közbe Ron. – Az a bizonyos Jeanne, akivel mostanában néha elütjük az időt. – A Potter családról Popra nézett. – Te sem tudsz sokat a kapcsolatunkról, Emmett. De most, hogy kibújt a szög a zsákból, majd mindent elmesélek. Később. – Remélem is – szólalt meg Pop, élvezve ezt az új és váratlan játékot. – Ebédeljünk együtt! – ajánlotta Martin. – Mit szólnának hozzá? Én állom. Ragaszkodunk hozzá! – Nagyszerű, nagyszerű! – lelkendezett Emmett. – A Café Bon itt a szomszédban kitűnő salátákat és szendvicseket kínál. –Akkor meg is beszéltük! – bólintott Catherine, és megigazította a kendőjét. Egy darabig vizsgálta Emmett arcát. – Tudja, úgy érzem, hogy mi már találkoztunk valahol, de fogalmam sincs, hogy hol. A férfi bólintott. – Én is úgy érzem. – Van néhány elintéznivalóm még itt – szakította félbe a nagyapját Ron, és megfogta a könyökét. – Találkozhatnánk úgy tíz perc múlva? A család egybehangzóan helyeselt, majd vidám integetések közepette kimasírozott az üzletből. – Miért nem mehettem velük? – méltatlankodott Emmett, és elrántotta a karját. – A karomat nyújthattam volna a fiatalabbnak! – Ha nem hagyod ezt abba, még elveszítheted a karodat! Sőt inkább a nyakad van veszélyben! – Hogy érted ezt? – Te bizony már találkoztál Catherine–nel korábban is – sóhajtott Ron. – Igen, azt hiszem – felelte Emmett ábrándosan. – De vajon hol? Valamikor a hatvanas években? Talán közelebbi kapcsolatban álltunk? – Két hete a Gracie-ben az ő unokájának a fejét tömted a hazugságaiddal! – világosította fel Ron a nagyapját. – C ! Szóval ő hozta el a Trent fiút! – Rémlik már valami, Pop? Nem emlékszel valamire, amit a kissrác akart? – Mondtam már neked, hogy rengeteg gyerek jön hozzám. Hogyan is emlékezhetnék bármelyikre is? Ez a Catherine jó kis buksza lehetett a hatvanas években. Akkor biztosan szívesen megismertem volna. Ron az égre emelte a szemét. Emmett a hatvanas években boldog házasságban élt Olivia nagymamával, soha még csak rá sem nézett volna másik nőre! Miként lehetséges, hogy

valaki, aki ilyen fantáziavilágban él, ennyire megrögzötten ragaszkodik ahhoz, amit Mikulásként csinált vagy mondott? – Pop, utoljára kérlek! Megtennéd, hogy beszélsz újra Tobyval, és visszavonod, amit mondtál? – Bárcsak biztos lehetnék abban, valóban őszintén ígéred, hogy nem hozod fel újra ezt a témát! – Biztos lehetsz benne! – Remek. Akkor ez az utolsó alkalom, hogy arra kérsz: adjam fel az elveimet, és beszéljek azzal a fiúval. Ron a nagyapjára meredt. – Rendben, Pop, rendben. De ne felejtsd el Catherine–t! Ő is ugyanúgy tisztában van az egésszel, mint Jeanne. Jeanne valahogy meggyőzte az anyját, hogy majd ő elintézi a dolgot, szóval nagyon vigyázz, mit mondasz! Magad miatt, Pop, nem tudhatják meg, hogy te vagy az a Mikulás! –Azt hiszem, kezdem érteni. Nem mehetek el az ebédre. – Pontosan. – De olyan jópofa családnak tűnt – mondta csalódottan Emmett. – Még ha figyelnél is arra, mit mondasz, Catherine bármikor felismerhet. Eddig is mázlink volt, hogy nem akadt a kezébe egy olyan áruházi prospektus. – Jeanne nem akar semmit tőled, te pedig mégis elmész ebédelni a családjával – értetlenkedett a nagyapja. –Kérlek, Pop, maradj ki ebből! – Csak arra lennék kíváncsi, mit akarsz tenni. – Még magam sem tudom – dörzsölte meg a tarkóját Ron. – Csak azt tudom, hogy nem akarom elengedni Jeanne-t. Még nem. Abban reménykedem, ez jó lehetőség arra, hogy egy másik irányból közeledjek felé. – És olyan marha nehéz volt ezt beismerni? – kérdezte Emmett. Ron lehajtotta a fejét, és a lábát nézte. – Nem vagyok hozzászokva, hogy visszautasítsanak. – Tudom. Akkor történik meg, amikor a legkevésbé számítunk rá. Amikor a legjobban szeretnénk valamit. Nagyon akarod őt, ugye? Úgy értem, nem csak a győzelem kedvéért csinálod, igaz? A természetedből adódik, hogy azokat a dolgokat hajtod és kergeted a legjobban, amelyek elérhetetlenek. Végülis erre építetted a karrieredet is. Ron ezzel már nem tudott vitába szállni. Jeanne azonban olyan dolgokat művelt a szívével és a lelkével, amit képtelen lett volna elmagyarázni a nagyapjának. Jeanne éppen a konyha kövét súrolta, amikor megcsörrent a telefon. – Halló!

– Dobj el mindet, és gyere a Café Bon-ba! – Örülök, hogy hallom a hangodat, Angie! – Erre most nincs idő! – Miért, kiárusítanak valamit? –Téged! Jeanne a homlokát ráncolta. – Ittál? – Még nem! – halkította le a hangját a nővére. – A Grand sugárúton vagyok apával és anyával. – Nem bánnám, ha ebből most kimaradhatnék. Legalább lesz időtök valami szuper karácsonyi ajándékot venni nekem! – Úgy látszik, ezt az ajándékot nem nagyon akarod elfogadni. Megyek már, anya! – Angie... – Nem láttad a mai lapokat? – Nem volt időm – nézett körül Jeanne a nagy felfordulásban. – Akkor legyen időd a Kultúra rovatra. Hatodik oldal. – Miért? – Nem szándékozom most az orrodra kötni, csak siess! Siess! A csengőhang belezúgott Jeanne fülébe, miközben az asztalon heverő újságot bámulta. – Elnézést, a nagyapám végül nem tudott csatlakozni hozzánk – mondta Ron, amint leült az egyik üres székre az asztalnál. – Van egy másik megbeszélése, amit nem tudott elhalasztani. Az ablaknál lévő asztaluktól jól láthatták, amint Emmett beszáll egy taxiba, és búcsút int nekik. Ronnak összeakadt a pillantása Angie-ével, és tudta, hogy a másik tisztában van az öregúr délutáni elfoglaltságaival. – Akkor úgy tűnik, nincs szükségünk ekkora asztalra – jelentette ki Martin, és a szemével egy szabad pincér után kutatott. – Ó, nem, jó ez így! – tiltakozott Angie. – Olyan szép innen a kilátás a feldíszített utcára! És itt könnyen láthatók vagyunk, úgy értem, mindent láthatunk innen. – Szóval, mit mondott Brad? – kérdezte Catherine. – Mikor? – nézett értetlenül Angie az anyjára. – Hát őt hívtad az előbb, nem? – Kettőig ráérek, addig nem kell az irodába bemennem – tért ki a válasz elől Angie. – De azt eddig is tudtad. – Igen.

Catherine abbahagyta a kérdezősködést, és a vizespohara felett Ronra mosolygott. – Gondolom, furcsának tartja a meghívásunkat. – Semmi gond. – Akkor jó. Csak arról van szó, hogy Jeanne már belefáradt az aggódásunkba, ezért megpróbálunk a háta mögött aggódni. – Nagyon érzékeny mostanában – magyarázta Martin. – Biztos vagyok benne, hogy ön ezt megérti. – Tudok Davidról, természetesen. – Tragikus eset – motyogta Martin. – Viszont a legfőbb ideje, hogy Jeanne élete visszatérjen a normális kerékvágásba. Ha egy kicsit túl izgatottnak tűntünk a kezét illetően, az csak azért van, mert a kislányunk most mutatott először érdeklődést valaki iránt a férje halála óta. – Nem akarjuk, hogy Jeanne újabb lelki sebeket szerezzen – szólt bele Angie. – Azt szeretnénk, ha neki és Tobynak szép karácsonya lenne. – Nem könnyű eset – tette hozzá Catherine rosszkedvűen. – Nem akarja, hogy segítsünk neki. Pedig szüksége van rá, mert gondok merültek fel, amelyek fenyegethetik az ünnepet. Martin megpaskolta a felesége kezét. – Drágám, mondtam, hogy felejtsd el azt a Mikulást a Gracie-ben! Angie gonoszkodó élvezettel figyelte Ron zavarát. Catherine szétnyitotta a szalvétát, és az ölébe terítette. – Csak a legjobb szándék vezérelt, amikor elvittem oda Tobyt. Ki a fene gondolta, hogy a Mikulás elveszti a kontrollt, és mindent megígér a fiúnak, amire csak vágyik? – Meggondolatlan dolog volt – jegyezte meg Ron, és egyenesen Angie szemébe nézett, hátha a nő megkegyelmez neki. – De biztos vagyok benne, hogy rendeződnek a dolgok. Magam is kérdezgettem Tobyt, és már bevallotta, hogy szeretne egy Mighty Mite pumpát. A szülők helyeslésüknek adtak hangot. Egyedül Angie savanyú arckifejezése nem változott. Hát nem látja ez a nő, hogy ő mindent elkövet, hogy helyrehozza Emmett bakiját? – bosszankodott Ron. – Továbbra is szándékomban áll kifaggatni Tobyt, mi az a hat valami, amit macskakaparással a listájára írt – ígérte. Szóval hat dolog van azon a listán. A pumpát leszámítva, már csak öt. A nyomozás alakulásának még Angie is láthatóan örült. – Kedves magától, hogy ennyire törődik Tobyval – hálálkodott Catherine őszintén. – Örömmel teszem – biztosította Ron. Kezdett megnyugodni. – De ne becsüljük alá Jeanne képességeit sem! Fantasztikusan neveli Tobyt, és közben

sikeres a munkájában is. Nincs olyan probléma, ami megijesztené és eltántoríthatná. Angie bólintott, és az üres székre siklott a pillantása. – Ebben biztos lehet. A férfi szíve egy ütemet kihagyott Angie titokzatos megjegyzése hallatán. Most döbbent rá, hogy Angie nem is a férjét, hanem a húgocskáját hívta az imént. Jeanne ezek szerint úton van ide! Ettől a felismeréstől kellemes bizsergés futott végig a hátán. Jeanne hiába próbálja azt bizonygatni, hogy nem illenek össze. Éppen a szendvicseket ették, amikor Jeanne belépett az üvegajtón, és hideg levegőt hozott magával. Ron még sosem látta így meglepődni. Bizonyára sokkolta a látvány, hogy a férfi kedélyesen befészkelte magát a családi körbe. – Jeanne! – kiáltották egyszerre a szülők meglepetten. – Üdv mindenkinek! – Jeanne leült a székre, amelyet eredetileg Emmettnek tartottak fenn. Ron elbűvölve nézte, ahogy a haja lágyan leomlik a rózsaszín pulóverére. Milyen jól illik a kipirult arcához! Remek érzés volt újra élvezni ezeket az egyszerű dolgokat: a finom szendvicset, a családi beszélgetést, egy csinos nőt, aki éppen bejött a hidegről. Már nagyon vágyott erre a folytonos rohanás után. – Angela, miért nem mondtad, hogy jön a húgod is? – kérdezte Catherine csípősen. – Nem bánod, anya, hogy itt vagyok, ugye? – érdeklődött Jeanne. – Természetesen nagyon örülünk neked – szólt közbe Martin. – Ha tudtuk volna, hogy jössz, neked is rendeltünk volna. – A férfi máris intett a pincérnek, aki felvette Jeanne rendelését is. – Szóval a közelben dedikáltál, Ron? – kérdezte Jeanne a férfitól, miközben hagyta, hogy Ron lesegítse a kabátját, amelyet aztán a szék támlájára terített. – Igen, bár az egész Emmett kedvéért történt. Az összes színházi cimborája ott sürgölődött. Catherine úgy rebegtette a szempilláit, mint egy tizenéves: – Kedves ember ez az Emmett, ugye Jeanne drágám? – Hát nem mindennapi figura – mormolta a lánya, és közelebb húzta magához a tányérját. – Toby találkozott már vele? – folytatta az anyja a kérdezősködést. – Biztosan remekül kijönnének egymással.

Jeanne már éppen mondani akart valamit, amikor Ron megelőzte: – Még minden nagyon új – mutatott rá. – Arra gondoltunk, hogy nem lenne bölcs dolog összehozni a két családot, amíg a kettőnk kapcsolata meg nem erősödik. – Jeanne arcára pillantott, és megkönnyebbült kifejezést látott rajta. – De hiszen ez nevetséges – zsörtölődött Martin. – Azt szerettük volna, ha a két család együtt karácsonyozik. Miért kellene egy agglegénynek, aki ráadásul nem is itt él, magányosan ünnepelni? – Majd meglátjuk, apa – zárta le a beszélgetést Jeanne. – Hol van most Toby? – kérdezte Ron, egy kicsit biztonságosabb téma felé terelve a beszélgetést. – A szomszédban – felelte Jeanne, és megfordította a kávés csészéjét, hogy a pincér tele tudja tölteni. – Apa, ideadnád a cukrot? – Toby a Jason fiúval játszik? Nagyszerű! – lelkesedett Catherine. Jeanne a homlokát ráncolta. – Nem is tudom. Egy évvel idősebb nála, és már iskolába jár... Úgy látom, néha kihasználja Tobyt. – Toby épp olyan okos, mint a nagyapja – ellenkezett Martin. – Jason anyukája kimondottan rokonszenves – folytatta Catherine. – Néhányszor már beszélgettem vele, és nagyon kedves volt. – Nem szeretek a gyerekkel kapcsolatos gondjaimról beszélgetni így… idegenek előtt – bukott ki Jeanne-ből. Ron egyáltalán nem örült, hogy az asszony idegennek tartja, de mégis megértette őt. Úgy látta, hogy Jeanne egyedülálló szülőként egész jól boldogul, de mintha a családja más véleményen lenne. Egyértelmű, hogy Jeanne túlságosan félti a fiát, de ezen túl fog esni, ebben Ron biztos volt. A Potter család tényleg nem látja, hogy azzal bizonytalanítják el a leginkább a lányukat, hogy folyton beleavatkoznak az életébe? Jeanne némán fortyogott magában a férfi mellett, és alig bírta megállni, hogy fel ne pattanjon az asztaltól, és be ne jelentse, hogy a kedves Emmett volt az a bizonyos Mikulás, akit a legszívesebben mindannyian elevenen megnyúznának, Ron meg ő pedig valójában nincsenek együtt. Ez volt az a pillanat, amikor Ron az asztal alatt megfogta a kezét. Másodpercek, percek teltek el, és a férfi erősen szorította, hogy kifejezze támogatását. Nehéz lehetett volna letagadni, hogy van köztük valamiféle összhang. Ketten együtt a hibbant, őket feltétlenül

összeboronálni szándékozó családdal szemben. Hirtelen Jeanne úgy érezte, hogy valóban egy pár lettek. Bevallani azonban nem állt szándékában. Amikor úgy húsz perc elteltével Ron kiment a mosdóba, Jeanne követte, megvárta a félhomályban, és elállta az útját. A férfi vigyorgott, és semmit nem tett annak érdekében, hogy elkerülje az ütközést. Az angóra pulcsi csiklandozta a karját, az asszony hetyke mellbimbói pedig hozzásimultak a mellkasához. Milyen szívesen felfedezte volna a pulóver alatti domborulatokat! – Hogy engedhette ezt meg, Ron? – Mit is? – kérdezte lazán a férfi. – Ezt az „ebédeljünk együtt" dolgot. – Az egész úgy kezdődött, hogy a Potter család lerohant a könyvesboltban, hogy a kezemet vizsgálgassák. Sőt nem is – folytatta Ron. – Az egész azzal kezdődött, hogy megmutatta azt a fotót Fu–Furól. Vajon miről beszélgettek, Jeanne, hogy ezt tette? Milyen oka lehetett rá? – Toby hozakodott elő magával. Nem akarták elhinni, hogy nem készítettem magáról képet, és... – Miért? – Mert ez a mániám. Mindenkit lefényképezek. Elsősorban természetes pózokban. – Nem csoda, hogy rólam még nem készített képet. Nem is voltunk még semmilyen természetes pózban. Ron ugyan ártatlanul nézett, de Jeanne biztos volt benne, hogy zavarba akarja hozni. Miért üldözi ez a fickó? – Be kell vallanom, engedtem a kísértésnek, hogy boldoggá tegyem a szüleimet. Fotót akartak magáról látni, és egész véletlenül pont nálam volt az, amin a maga keze is látszik. Ron most már vigyorgott, és élvezettel figyelte, amint Jeanne elpirul. – Toby már mesélt nekik a maga látogatásairól – folytatta az asszony védekezőn. – Most örülnek, mert megkönnyebbültek. Nem elég, hogy Toby karácsonya miatt kell izgulnom, de a Potterék lelki békéje is aggaszt. És mindez attól függ, hogy van-e barátom. – Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb leküzdik azt a vágyukat, hogy folyton beleavatkozzanak az életébe – vigasztalta a férfi Jeanne-t. – Ha ez megnyugtatja, én is azt gondolom, hogy túlzásba viszik. Mindenki másként dolgozza fel a tragédiákat. Szerintem maga pont jól csinálja, Jeanne. Meg is mondtam nekik. Ron olyan kedves, megnyugtató hangon beszélt, hogy Jeanne úgy érezte, minden aggodalma és kételye elszáll.

– Néha rettenetes csüggedés vesz erőt rajtam, holott már javulnia kellett volna a hangulatomnak – panaszkodott. – De valahányszor feljövök levegőt venni, mindannyiszor visszanyomnak a víz alá. – Csak azért, mert közeledik a karácsony. Ebben a pillanatban jelent meg Catherine, és már mondta is: – Remek ötletem támadt! Azon gondolkodtam, kedvesem, hogy miért ne mehetnék át hozzád, vigyázni Tobyra, így te és Ron egy kis időt kettesben tudnátok tölteni, esetleg elintézhetitek a karácsonyi bevásárlást. Persze, csak ha Ron is ráér – tette még hozzá, és ragyogó mosolyt küldött a férfi felé. Ron visszamosolygott, és azt kívánta, bárcsak megfertőzhetné Catherine lelkesedése a lányát is. Jeanne feszült arckifejezéséből viszont azt olvasta ki, hogy mindent megtenne, csak meneküljön ebből a helyzetből. – Anya, honnan tudod, nincs-e valami dolgom? – Onnan, hogy tegnap belenéztem a naptáradba – közölte az anyja. – Na, mit szólsz az ajánlatomhoz? – Nem is tudom. Autóval vagyok. Bizonyára Ron is. Ron elmosolyodott. Jeanne hozzáértő fotós, de képtelen lerázni az anyját. Ennél sokkal jobb kifogással kellett volna előállnia. – Majd én visszaviszem a kocsidat, nem gond. – Catherine a lányáról Ronra nézett, a beleegyezésére várva. – Legalább meg tudod venni azt a pumpát Tobynak, amit szeretne. Jeanne mély lélegzetet vett. – Erről is tudtok? – Igen, Ron elmesélte, hogyan próbálta kiszedni belőle a listát. Nagyon ügyes, már csak a többi ötöt kell kitalálni. – Nos, Ron, szeretnéd anyut boldoggá tenni? – kérdezte Jeanne negédesen, visszautasításért könyörögve. – Nekem tetszik az ötlet. Vásárolunk Tobynak, és esetleg a szüleimnek is. Catherine búcsút intett, és kettesben hagyta őket. – Mondhatott volna nemet! – mérgelődött Jeanne. – Fáj ez a hozzáállás. – Annál jobb. Egy kis fájdalom még hihetőbbé teszi ezt az előadást. – Akkor enyém a barát szerepe? – Egyelőre. De azért ne szálljon a fejébe a dicsőség. Maga az egyetlen jelentkező. Talán az egyetlen, akinek van ehhez elég bátorsága, gondolta Ron. Mindegy, nagyon akarta ezt a szerepet. Emmett

milyen büszke lesz rá, ha elmeséli a részleteket! Címszerep a Potter Production Limitednél. Élő adás, a legnagyobb kihívás. Na és a fizetés... Csókok ettől a csábos hölgytől. 8. FEJEZET – Egészen megkedveltem a családját, jóllehet mindenbe beleütik az orrukat – jegyezte meg Ron úgy negyven perccel később, miközben a Rosedale bevásárlóközpontban bolyongtak. Jeanne nem akart a Grace Brothersbe menni. A férfi nem is hibáztatta azért, hogy nem akar találkozni Emmett-tel, amint ártatlan kölyköknek tesz újabb és újabb ígéretet. – Tudom, hogy majd szétveti a büszkeség, amiért tetszik a családomnak – felelte Jeanne. – A szüleim nem is ismerik magát, leszámítva azt, hogy híres. Ők... – Még nem kerültek hozzám olyan közel, hogy rájöttek volna: csak egy önző agglegény vagyok, aki úgysem illik bele a képbe? – Kitűnően ért a szavakhoz, mindig tudja, mit kell mondani. Ron egyre ingerültebben tört utat a vásárlók között. Még soha nem akart ennyire örömet szerezni egy nőnek, és még soha nem érezte magát ilyen kellemetlenül emiatt. Dúlt–-fúlt, de aztán Jeanne-re nézett, és észbe kapott. De hiszen csak ugratja őt. – Csak azt akartam mondani, a családomnak nincs oka rá, hogy megpróbáljanak mindenáron rásózni valakire. – Úgy érti, nem akar feltétlen férjet fogni? – Most Ronon volt a sor, hogy cukkolja az asszonyt. – Megértem a helyzetet – folytatta komolyra fordítva a szót. – Ennek ellenére örülök, hogy a családja eljött, és megnézett magának. Jó volt megismerkedni velük. Kedvesek és viccesek. Jeanne már nyitotta a száját, de még mielőtt bármit is mondhatott volna, Ron megelőzte: – Élvezzük a pillanatot, és ne veszítsük el a humorérzékünket, rendben? – mondta, és gyengéden megszorította az asszony vállát. Ron most nem akart komolykodni. Attól tartott, Jeanne a végén kiadja az útját. Bármit megtett volna, hogy ebben megakadályozza. Hiszen az asszony nem is ismeri őt! Annyira semmiképpen sem, hogy kidobja. Az egész bevásárlóközpontot átfésülték a pumpát keresve, de sehol sem találtak. Ron szüleinek meg tudták venni az ajándékokat: egy selyemkendőt az anyjának és pulóvert az apjának. Több játékboltot is megnéztek, de sehol nem találtak biciklipumpát. Úgy tűnt, hogy ez a legkeresettebb ajándék

idén karácsonykor. Fél három is elmúlt, amikor elhagyták az áruházat. Ron beindította a kocsit, és odafordult Jeanne-hez, aki a kezét dörzsölgette, hogy átmelegedjen. – Sajnálom, de... – Tudom! És tudom, mit akar mondani. – Nem tehetek róla. – Na, essünk túl rajta! — legyintett Jeanne. – Rendben. Akkor a következő állomás a Grace Brothers. A szokásos emberáradat sodrásában hamarosan beléptek az áruházba. Ron megfogta az asszony könyökét, hogy ne veszítsék el egymást a tömegben. – Abban bíztam, hogy olcsóbban kapom meg Toby ajándékát. Így viszont, az utolsó pillanatban, örülök, ha egyáltalán megkapom – jegyezte meg Jeanne bosszankodva. – Meg kellett volna tartania azt az ajándékutalványt. Az asszony a fejét rázta, és még a gondolattól is kényelmetlenül érezte magát. – Emmett csak félig tehet erről a helyzetről. Igaz, hogy mindent megígért Tobynak, de a kölyök is lehetetlenül viselkedik. Bárcsak elárulná, hogy miket írt a listára! – Kiszedem belőle – ígérte Ron. – Hogy őszinte legyek, ettől is tartok. Jeanne hirtelen halálosan fáradtnak érezte magát, és rátört a jól ismert fájdalom is. Hatalmas kék szemével úgy nézett a férfira, mint egy elveszett kislány. Ez a tekintet szíven ütötte Ront. Még sosem érzett hasonlót nő iránt. Ebben a pillanatban bármit megtett volna Jeanne-ért, hogy újra csillogjon a szeme. A heves udvarlással azonban semmire sem megy, emlékeztette magát. Az egyetlen módja, hogy megnyerje az asszonyt, ha nélkülözhetetlenné teszi magát. Hirtelen eszébe jutott valami. – Menjen, keressen pumpát! Találkozzunk a vevőszolgálatnál. – De miért? – Kigondoltam valamit. Jeanne elindult, valami olyasmit mormolva, hogy „maga megőrült", és hamarosan eltűnt a tömegben. Igen, megőrült. Majd meglátja. Az ügyfélszolgálatnál nem volt nagyon hosszú a sor. Lenora fürgén és hatékonyan foglalkozott a vevők problémáival.

– Kérem a következőt! Ron odalépett a pulthoz. – Hol járt egész nap? – kérdezte ingerülten a nő. – Van élet a Gracie–n kívül is – felelte Ron könnyedén. – Igaz. Most mit óhajt? – Olyan biztos abban, hogy akarok valamit? – Évtizedeket húztam le az ügyfélszolgálaton, és jó a szimatom. – Nem hiszem, hogy Emmettet kiismerte már. Vagy igen? A nő elpirult. – Nem érek rá ilyesmire. Hihetetlenül sok a dolgom. – Van valami, amiben tudna nekem segíteni, és Emmett is hálás lenne – hajolt közelebb Ron a nőhöz. – Emmettet megilleti némi alkalmazotti kedvezmény, ha vásárol valamit, ugye? – Már megint Mikulást játszik? – Valami olyasmi. – Matuzsálem tud erről? – Még nem, de biztos vagyok benne, hogy nem bánná. Bízhatok magában? – Nem. – Jó, jó. De ugye nem akarja, hogy annak a csinos özvegynek a kisfia szép ajándékok nélkül ünnepeljen? – Ron szinte látta, ahogy Lenora fejében zakatolnak a gondolatok. A „csinos özvegy" szemlátomást meglágyította a szívét. – A kedvezmény csakis a beosztottat illeti – jegyezte meg a nő. – Bízzon bennem, Lenora, bármit is vesz az a hölgy, azt Matu... Emmett nem bánja majd. Tartozik ennek a nőnek, de jobb, ha maga nem is tud erről. – Lenora arcára rosszallás ült ki. – Nem, nem, semmi olyan – biztosította Ron a nőt sietve. – A hölgy az én barátnőm. Az enyém, az enyém és csakis az enyém! – ismételgette, és milyen jó volt ezt így kimondani, bár gyorsan körülnézett, nincs-e az asszony a közelben, hogy megcáfolja. Jeanne éppen egy hatalmas dobozzal küzdött egy távoli sarokban, így nem volt hallótávolságon belül. – Szerencséje volt, hogy sikerült megtalálnia azt a pumpát – intett a fejével Lenora Jeanne felé. Kitette a „zárva" táblát, és a helyetteséért kiáltott. Ron megkönnyebbülten sóhajtott fel. Ahogy Jeanne közeledett feléjük, Lenora átnyúlt a pulton. – Hadd segítsek azzal a dobozzal! – szólt Jeanne-nek. – Kiharcoltam magának a Mikulás-kedvezményt – vette át végül Ron a dobozt.

Jeanne Lenorára nézett, aki egyetértően bólintott. Végigmérte Jeanne-t, majd határozott és fürge mozdulatokkal zöld szalagot kötött a dobozra. Elővette a számlatömböt, és elkezdte kitölteni. – Fogadja el nyugodtan, Emmett tartozik magának ennyivel – hajolt oda Ron Jeanne-hez, és megpaskolta a vállát. – Emmett aláírására is szükségem lesz – szólt Lenora elégedetten, és megkerülte a pultot. – Meglátogassuk az Északi-sarkon? – Menjünk! – csillant fel Ron szeme, mint egy vidám kisfiúé. Lenora ment elöl, Ron és Jeanne követte. Hosszú sor kígyózott az Északi-sark előtti mézeskalács házikónál, de Lenorát ez egyáltalán nem zavarta. A szülők szótlanul figyelték, ahogy a nő a sor elejére megy, hiszen látták, hogy az áruház dolgozója, de a gyerekek szúrós szemmel nézték. – Csináljon valamit, Ron! – súgta Jeanne kétségbeesetten. – Ó, majd ők ketten szépen mindent elintéznek – vigyorgott a férfi. Lenora megállt a férfi csillogó trónja előtt, és az orra alá dugta a számlatömböt, amint a két kislány kiszállt az öléből. Emmett zavartan nézte. Ron rájött, hogy a nagyapja teljesen beleélte magát a szerepébe, és egyszerűen nem érti, mi történik körülötte. Gondolnia kellett volna erre. Lenora türelmetlen lett, és fellépett az első lépcsőfokon, majd a tollat a férfi kezébe nyomta. – Menjen onnan! – Várjon a sorára! – Mit tolakszik? Ilyen kiáltások röpködtek a levegőben, de Emmett még mindig csak értetlenkedve ült a trónján. – Írja már alá! – sziszegte a nő, és újabb lépést tett a Mikulás felé. – Rajta! Hirtelen egy pufók, hat év körüli fiúcska Lenora mögött termett, és akkorát taszajtott rajta, hogy az megtántorodott. – Várjon a sorára, hölgyem! Lenora elveszítette az egyensúlyát, és kétségbeesetten próbált megkapaszkodni valamiben, de nem sikerült, és a Mikulás ölében kötött ki. A körülöttük álló emberek hangosan nevettek. – Aranyosak – hallotta Ron Jeanne hangját, és amint hátrafordult, a fényképezőgép állványa mögött találta. Az asszony számára ez volt a világ legtermészetesebb dolga. A hivatalos fotós segített a manóknak lecsillapítani a

tömeget, miközben Jeanne a megfelelő pillanatra várt, hogy elkattintsa a gépet. Majd kivette a polaroid gépből az elkészült képet. – Szép volt Lenorától, hogy végül a saját kedvezményét adta oda – szólalt meg Jeanne, amint valamivel később megálltak a háza előtt. A sötétben az utca fénylett a karácsonyi díszkivilágítástól. – Biztos vagyok benne, utólag már sajnálja, hogy nem gondolt rá hamarabb – jegyezte meg Ron. – Emmett nagyon mérgesnek tűnt. Még azt sem akarta elfogadni, hogy hazafurikázza. – Ne aggódjon emiatt, majd beszélek vele! Jeanne fellépett a lépcsőn, majd a férfi felé fordult. – Nem hiszem, hogy valaha is visszamehetünk abba az áruházba. Mr. Bickel magánkívül volt. – Szerencsére Lenora le tudta csillapítani. Mindent megtett Emmettért. És aztán amikor nagyapa átölelte és megcsókolta, hát az csodás volt! – Hát igen, nagyon úgy néz ki, hogy valami kibontakozóban van köztük – ismerte el Jeanne. – Szinte vibrált köztük a levegő. – Ugye? – duruzsolta Ron, és gyengéden megérintette az asszony arcát. Jeanne megremegett, mire a férfi elmosolyodott. – Azt hiszem, ez az egész túl sok volt nekem – mondta az asszony elgyengülve. – Csak nehogy a végén még függővé váljak! – Elmagyarázná, mire gondol? – kérdezte a férfi, és nagyot sóhajtott. Hogyan is tudta volna elrejteni, mit érez, amikor ilyen közel van a legvonzóbb nőhöz, akit valaha ismert? – A kedvezményre, természetesen! Az a húsz százalék nem semmi. Ron elvigyorodott az asszony átlátszó füllentése hallatán. – Az, hogy így kínoz engem, bizonyára a leghőbb karácsonyi kívánsága! – Valahol úgy. – Mit tett volna, ha nem találkozunk? – kérdezte a férfi tréfásan, de komolyan kíváncsi lett volna a válaszra. Jeanne ugyan nem felelt, de Ron látta rajta, hogy elgondolkodik a kérdésen. – Félretéve a viccet – szólalt meg végül az asszony –, tényleg meg szeretném köszönni ezt a napot. Amit eleinte kínos kötelességnek éreztem, végül kellemesnek, ráadásul hasznosnak bizonyult. – Még jobb lenne, ha Toby listájára úgy tekintene, mint egy izgalmas, megoldandó rejtélyre. Már évek óta nem volt ilyen ígéretes karácsonyom, ezért pedig én tartozom köszönettel. Jeanne érezte, hogy az ajtó gombja a hátába fúródik, amint hátrált egy kicsit. Besurranhatott volna a házba, de aztán a pillantása a férfi csábosán mosolygó ajkára siklott, ami a legutóbbi csókot juttatta eszébe. Még mindig elmenekülhetett

volna, és ezzel pontosan tisztában volt. Aztán hirtelen megnyalta a száját, és ezzel el is dőlt a dolog, mert Ron egy szempillantás alatt föléje hajolt. A csók ugyanolyan finom volt, mint a legutóbbi alkalommal. Jeanne érezte, ahogy a lábából kiszáll minden erő. Ron azonban olyan szorosan ölelte, hogy biztonságban érezhette magát. – Ezzel már tartoztál nekem – mormolta a férfi. – Hogyhogy? – Ez volt a megállapodásunk – simogatta meg Ron az asszony arcát. –Toby minden egyes kiderített kívánságáért jár egy csók, emlékszel? – Nagyon úgy tűnik, hogy a te szabályaid szerint játsszuk ezt a játékot. – Különben sohasem csókolhatnálak meg – panaszkodott a férfi. – Észrevetted, hogy nincs egyetlen fagyöngycsokor sem a házadban? Jeanne nyugtalan volt és zavarodott. Szeretett volna elhúzódni Rontól, és átgondolni a dolgokat, de a férfi még közelebb jött, és a dereka köré fonta a karját. – Mégis mit képzelsz? – kérdezte az asszony tettetett felháborodottsággal. – Műsort adok édesanyádnak – felelte a férfi. – Ő és a fiad szinte az ablakra tapadnak. Ha odanézel, te is láthatod. Jeanne halkan felnyögött, és minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne fordítsa a fejét a jelzett irányba. – Nem hiszem el! Jellemző a családomra! – Be kell vallanom, nekem tetszik, hogy olyan belevalóak. – Mert még nem ismered őket. – Majd megismerem – mondta a férfi, és a szabad kezével megérintette Jeanne arcát, majd újabb hosszú és szenvedélyes csók következett. Jóllehet Jeanne próbálta tudatosítani magában, hogy ez csak színjáték a szülei kedvéért, mégsem sikerült megőriznie a hidegvérét. A régóta szunnyadó szenvedély éledezni kezdett. A férfi illata felébresztette benne a vágyat. Amikor végül Ron elengedte, az asszony nekidőlt az ajtónak. Hirtelen elveszettnek és magányosnak érezte magát. Igyekezett összeszedni magát, és már épp készült belépni a házba, amikor kivágódott az ajtó, és Catherine jelent meg a küszöbön. Mérgesnek próbált látszani, de a szeme vidáman csillogott. – Ne felejtsd el, hogy van egy férjem, akinek ma még vacsorát kell adnom! – mondta üdvözlés helyett. – Ron éppen indul. – Jaj, dehogy! Ne menjen még!

– Anya! Azt hiszem, el tudok tőle búcsúzni a segítséged nélkül is. Catherine továbbra is mosolygott. – Na, és sikerült megvenni a játékot? – Igen! – büszkélkedett Ron. – Még kedvezményt is kaptunk. – Az ügyfélszolgálaton dolgozó hölgytől – vágott közbe Jeanne, mert attól tartott, Ron elszólja magát Emmettről, a Mikulásról. – A nagyapám régi barátja, nagyon kedves hölgy. – Toby jól érezte magát a szomszédban? – kérdezte Jeanne témát váltva. Catherine fázósan összedörzsölte a kezét. —Nagyszerűen. Aztán áthívta Jasont, és együtt játszottak nálunk. És sosem fogod kitalálni, mi történt. – Anya, ne is akard, hogy találgassak! Főleg ne Tobyval kapcsolatosan. – Ne aggódj feleslegesen, drágám! Amikor éppen a szoba előtt mentem el, meghallottam, hogy a Mikulásról beszélgetnek. Megálltam, és hallgatóztam. Szükségünk van arra a listára, vagy nem? – Remélem, nem ácsorogtál ott órákat, és nem avatkoztál bele a dolgukba! – Csak húsz percet – ismerte el Catherine. – És megtudott végül valamit? – érdeklődött izgatottan Ron. Catherine diadalittasan magasba emelte a hüvelykujját. – Kipipálhatjuk a második pontot is! Toby egy távirányítós autót szeretne! Catherine lágyan megszorította a férfi karját. – Veszek neki egyet. És ha van kedvezmény a Gracie–nél, akkor... – Majd én elintézem – ajánlotta Ron. – A pumpa még úgyis a kocsiban van. Tényleg, mi lenne, ha Toby ajándékait Emmettnél tárolnánk addig, amíg nem lesz meg minden? – kérdezte, mintha az ötlet csak most vetődött volna fel benne. Eddig nem akart előállni vele, mert sejtette, hogy Jeanne elutasítja. Most azonban az anyja úgysem engedné. Mint ahogy várható volt, Catherine helyeslően bólogatott. – Tekintve, hogy Ron elkötelezte magát... – Anya! Mi az, hogy elkötelezte magát? – háborgott Jeanne. – Nem tagadhatod. Nem elég, hogy kideríti, mi lehet Toby listáján, de még segít is beszerezni őket a Gracie-nél. –De... Catherine rendíthetetlenül folytatta. – Csak emlékeztetni szeretnélek: Jason már felforgatta az egész házukat, hogy megtalálja az ajándékait. Valószínűleg Tobyt sem lehet megakadályozni abban, hogy kövesse a példáját. – Hát, volt kitől örökölnie az örökös szimatolást. Catherine összefonta a karját a melle előtt. – Remélem, nem rám célzol.

– Be is csomagolhatom az ajándékokat – szólt közbe Ron, remélve, hogy ezzel megakadályozhatja a vita elfajulását. – Szép szalaggal átkötöm majd őket. – Jaj, milyen kedves! – lelkendezett Catherine. Jeanne már nem örült annyira. Mindig is gondos anya volt, s természetesen nem akarta Ronra bízni a fia karácsonyi ajándékainak intézését. Ez valahogy még kockázatosabbnak tűnt, mint a szex. Vajon ez most hogy jutott eszébe? Az ajtó hirtelen felpattant, és Toby kukucskált ki rajta. – Kijöhetek? – Végigmérte a felnőtteket, akik kint ácsorogtak az ajtó előtt. – Mit csináltok? Ron megsimogatta a fiú haját. – Semmi különöset. Toby megfogta a férfi kezét. – Gyere be, és játsszunk valamit! – Most nem lehet, még írnom kell. – Azt hittem, szabadságon van – sajnálkozott Catherine. – Egy cikket kell írnom a Minneapolis Clarion-nak. – Játékosan megcsípte Jeanne orrát. – De ne aggódj, a megállapodásunk elsőbbséget élvez! Jó éjszakát mindenkinek! – búcsúzott. Jeanne beterelte a házba a családot, mert nem akarta, hogy a lépcsőn ácsorogva nézzék, ahogy Ron távozik. Catherine hamarosan hazament, abban a biztos tudatban, hogy a lánya végre talált valakit. Jeanne megpróbálta kiverni a Ronnal kapcsolatos gondolatokat a fejéből, miközben a vacsorakészítéssel foglalatoskodott. Azon kapta magát, hogy folyton az orrát ráncolja, mert még mindig érezte a férfi érintését. A legnagyobb erőfeszítések ellenére sem tudott másra gondolni, mint arra, milyen lesz, ha Ron megérinti máshol is. Mindenhol... Elővette a serpenyőt, majd mérgesen becsapta a konyhaszekrény ajtaját. Hogy tehette ezt vele a férfi? Megpróbálja elcsábítani, holott ő egyértelművé tette, hogy... Mit is? Hiszen szinte elolvadt a karjában! Visszacsókolta! És amikor összeért a testük, megpróbált kiszabadulni a férfi öleléséből? Dehogy! Akkor is Ron hibája. Ha nem lenne ilyen szexis, jóképű és kedves, nem varázsolta volna el őt.

Ez egyáltalán nem igazság! Ronnak képtelenség ellenállni, pedig egyáltalán nem való hozzá. 9. FEJEZET Ron a laptopján dolgozott, amikor Emmett tíz óra után hazaért. A székéből nem látta a bejárati ajtót, de egyből rájött, hogy a nagyapja nincs egyedül. Egy pillanatig feszülten hallgatózott, aztán megnyugodott. Lenora vékony hangját hallotta, majd mindketten megjelentek a szobában. – Ó, Ron, itt vagy! Emmett üdvözlése egyáltalán nem volt lelkes, de Ron elhatározta, hogy nem vesz tudomást róla. Ehelyett tettetett megdöbbenéssel kiáltott fel: – Nagyapa, Lenora, ti együtt? – Mintha nem ezt tervezte volna már az elejétől fogva! – fenyegette meg az ujjával Lenora a férfit. – Rendben, beismerem, hogy megfordult a fejemben – vigyorgott Ron. – Örökre lekötelezett, hogy nekünk adta az alkalmazotti kedvezményét! – Segítünk annak az özvegyasszonynak, ugye, Mikulásom? – fordult Lenora Emmett felé, aki nem volt kitörő jókedvében. – Ronnak a saját nagyapja kedvezményét kellett volna felhasználnia, nem egy hölgyét! Még akkor sem, ha a hölgy mellesleg minden tekintetben egészen rendkívüli – zsörtölődött Emmett. Ron az égre emelte a szemét. Úgy látszik, a nagyapja megint túljátssza a szerepét. – Te tehetsz mindenről, Pop! Holnap azonban újabb lehetőséget kapsz. Egy távirányítós autót kell vennem. – Ha nem sikerül, majd megint segítek – ajánlkozott Lenora. – Majd én elintézem, mielőtt magamra öltöm a Mikulás-jelmezt. A Clarion-nak írsz? – kérdezte Emmett az unokáját. – Ron író – fordult büszkén Lenorához. Valójában Ron csak ma este kezdte el a cikket, mivel eddig sokkal jobban lefoglalták a Trent családdal történtek. Az, hogy a naplójában leírta a Jeanne iránti érzéseit, sokat segített abban, hogy tisztábban lásson, és megpróbálja kívülről nézni a dolgokat. Már sokszor hallotta, hogy ez a legolcsóbb terápia, és most maga is meggyőződött erről. Emmett az asztalhoz lépett, és felemelt egy paksaméta levelet. Ron elmentette az eddigi munkáját, és bezárta a laptopot.

– Jött neked valami – mondta Emmett az unokájának. Ron a feladót tanulmányozta, majd kinyitotta a borítékot. A nagyapja a válla fölött kukucskálva kíváncsiskodott. – Meghívó egy partira. Lovas szánozás fel, a gyümölcsösbe, mint a régi szép időkben. – Ez az Elaine mindig nagyon kedves lány volt – jegyezte meg Emmett. – Ő az a hölgy, akinek a múlt héten odaadtuk azt az ajándékutalványt – fordult Lenorához, hogy megmagyarázza, kiről van szó. – Nagyon kedvesnek tűnt – mosolyodott el a nő. – Ron megállapodhatott volna nála, de ő elhagyta az érettségi után. Vajon mit akarhat tőled? Talán meg akarja mutatni, hogy boldogult nélküled is? – Valószínű – bólintott Ron, és eszébe jutott, milyen kényelmetlenül érezte magát Elaine a külseje miatt, amikor összefutottak. – Nőként úgy gondolom, tartozik neki annyival, hogy elfogadja a meghívást – jegyezte meg Lenora. – Sohasem kellemes, ha valakit elhagynak. – Nem akartam megbántani őt – védekezett Ron. – Mindenesetre szép lezárása lenne az ügynek, ha már egyszer karácsony van – javasolta Emmett. Ron idegesen mocorgott a székében. – Még eldöntöm, hogy elmegyek-e. – Vigye magával azt a kis hölgyet – javasolta Lenora. – Így kölcsönösen lenyűgözhetik egymást, és barátokként válnak el. Vagy esetleg a barátságnál is több kialakulhat Jeanne és közte. Milyen nagyszerű is lenne egy kicsit feledtetni az asszonnyal a karácsonyi készülődéssel járó gondokat és rámenős családját! Ron mosolyogva bólintott. – Tetszik ez az ötlet, meg a gazdája is. Vigyázz rá, Emmett! – Mintha sherryt ígértél volna – szólt Lenora Emmetthez. – Későre jár, és ha húzod itt az időt, nem valószínű, hogy újra az öledbe ültetsz, te vén Mikulás! Emmett a homlokát ráncolva keresgélte az üveget a bárszekrényben. – Hol az az átkozott sherry, Ron? – A konyhában. Múltkor ahhoz az édességhez használtuk, emlékszel? Ron ezt már az ajtóból mondta, mert gyorsan felkapta a jegyzeteit és a laptopját, hogy minél hamarabb a saját szobájában lehessen. – Lovas szánozás most pénteken? Két nap múlva?

Jeanne fel-alá járkált a stúdióban, miközben a telefont a füléhez szorította. – Persze hogy lihegek, Ron. Van egy fiam, aki épp a zabpehelyben úszik, és mindjárt jön egy egész kórus fotózásra! – Le tudod foglalni Tobyt nélkülem is? Jeanne elmosolyodott. Nagyon úgy tűnik, a fickó élvezi, hogy belecsöppent egy család életének a közepébe. Fura ugyan, de kedves tőle. – Elboldogulok valahogy. – Elővett néhány tekercs filmet a szekrényből, és az állvány mellé rakta. – Csak szemmel kell tartanom. Szóval, hogyhogy ilyen későn derült ki ez a parti? – Nem utólag gondoltam rád, ha esetleg erre gondolsz. Jeanne elhallgatott. Pont ez jutott az eszébe. Hány hasonló meghívást kapott az elmúlt évben? Hívjuk meg a szegény özvegyet! – Csak tegnap érkezett meg a levél – folytatta Ron. – A régi iskolatársaim minden évben összegyűlnek egy kis lovas szánozásra. – Értem – felelte megkönnyebbülve Jeanne, és ez a hangján is jól hallatszott. – Ritkán vagyok itt a városban, de az egyik nap összefutottam egy régi barátnőmmel, aki mellesleg boldog házasságban él öt gyerekkel, és valószínűleg ezért jutott eszébe, hogy engem is meghívjon. – Hogy nézett ki? – Boldognak látszott. Átmehetnék most hozzád, Jeanne? – Valami más feladatot adnék, ha érdekel. – Ó! – Ne adj ki ilyen hangot! – Milyen hangot? – Ilyen dorombolót. – Nem tudtam, hogy ez olyan. – Dehogynem. – Jeanne hangja is kezdett doromboláshoz hasonlítani. Ron elnevette magát. – Na, mondd, mit szeretnél! – Sikerült egy újabb kívánságot kiderítenem – jelentette ki az asszony boldogan. – Nagyszerű! Mi lenne az? – Toby egy kosárlabdát szeretne. – Ez könnyít. Holnap a távirányítós autóval együtt beszerzem azt is. Jeanne tétovázott kicsit. – Nem gond, ugye?

– Ha megkapom cserébe a csókjaimat, kvittek vagyunk. Az asszony vidáman és könnyedén felnevetett. – Tudod, Jeanne, biztos vagyok benne, hogy a következő kívánságot is ki tudjuk találni. – Hogyan? – Nem gondolod, hogy Toby egy kosárlabdagyűrűt is szeretne a labda mellé? – Igaz, már tavaly nyár óta könyörög érte – felelte Jeanne. – Remek, hozzáadtam a bevásárlólistához! – Tudom, hogy túlaggódom ezt az egészet, de minden egyes kívánság, amit megfejtünk... – Tudom, kedvesem – szakította félbe az asszonyt Ron. – Egyre kisebb az esélye annak, hogy valami olyasmit szeretne, ami az apukájával kapcsolatos. Jeanne szeme könnybe lábadt. – Pontosan. – Már majdnem megvan mind. Már csak kettőt kell kitalálnunk. – Annyira csodálatos vagy! – szipogta az asszony. – Vagyok annyira csodálatos, hogy eljössz velem egy igazi randira? – Hogy találkozzunk a régi barátnőddel? – Meg a többi iskolatársammal. – Meglep, hogy nem akarod őket elkápráztatni valami feltűnően szép nővel, mondjuk egy Miss Amerikával. – Valószínűleg ezt várják tőlem... – Hát ez az! – És valószínűleg néhány évvel ezelőtt egy ilyen nővel mentem volna el, csak hogy felvágjak. Most azonban találkoztam egy angyali teremtéssel, és végre magamra találtam. Miért kell pontosan azt mondania, amit hallani szeretne? Jeanne hátradőlt a székben, és a halántékát dörzsölte. Végigsimította az ajkát, amit Ron olyan szenvedélyesen és hosszan csókolt. Már ő is gondolt arra, milyen lenne igazából randevúzni a férfival. De hogy Ron hajdani iskolatársaival töltse a napot? Ez egy összeszokott társaság, ahol ő csak idegenül érezné magát. Jobb lenne ezt kihagyni. Csakhogy Ron bizonyára nem akar egyedül menni. Ha most nemet mond, lehet, hogy a következő randevú esélyét kockáztatja. S mi van, ha a férfi mással megy el? Már a gondolattól is összeszorult Jeanne gyomra. Minden észérv ellenére egyre inkább vonzódott Ronhoz. – Jeanne?

– Gondolkodom – szólt bele a kagylóba idegesen az asszony. – Tudom, hogy fenntartásaid vannak. Valószínűleg te leszel az egyetlen idegen. Senkit nem ismersz, és természetesen megbámulnak, kérdezősködni fognak. – Biztos vagyok benne, hogy mindenki barátságos lesz – igyekezett Jeanne bátorítani magát. – Azt garantálhatom. – Olyan kérdés úgysem lesz, amit ne válaszoltam volna még meg. És végre senkinek sem kell füllentenünk. Ez lenne az első alkalom. – Most ki győzköd kit? – nevetett fel a férfi a vonal túlsó végén. – Rendben. Akkor ez egy randi. Öröm és csodálkozás hallatszott a férfi hangjában. – Nagyszerű! Nem tudom, mi billentette át a mérleget, de... – Csak az – vágott közbe Jeanne –, hogy ezúttal a változatosság kedvéért végre neked van szükséged ám – mondta, és lehetőséget sem adva a válaszra, bontotta a vonalat. Soha nem értette a nőket. Amikor Ron péntek délután megnyomta a Trent-ház csengőjét, a világ legboldogabb emberének kellett volna lennie. Ezzel szemben azonban egyszerűen csak dühös volt. Tökéletesen biztosra vette, hogy Jeanne a megfelelő nő számára, de fogalma sem volt, sikerül-e erről meggyőznie őt is. Nehezebb volt ez, mint Toby kívánságlistája. Vajon Jeanne tényleg azt hiszi, hogy ő csak futó kalandot keres? Természetesen nem, és ezt mostanra már Jeanne-nek is fel kellett volna ismernie! Ron egyik lábáról a másikra állt, megigazította a dzsekijét, és várt, míg végül Jeanne kinyitotta az ajtót. – Ne haragudj, hogy megvárakoztattalak! – mosolygott Ronra. Csinos és törékeny volt a piros síruhájában. Ron némán meredt rá. Abban a pillanatban az összes ellenérzése elszállt. Már maga sem tudta, miért is volt mérges. Beültek az autóba. – Hova megyünk? – kérdezte az asszony, amint becsatolta a biztonsági övet. – Marlowe mellé, egy kis városkába a wisconsini határ mellé – felelte a férfi, miközben ráfordult az útra. Jeanne a szomszéd házat figyelte, ahol Toby a barátjával, Jasonnel fogja tölteni a napot. Ron remélte, hogy Jeanne egy kicsit maga mögött tudja hagyni a családi gondokat.

– Elaine nagybátyjának, Chetnek van ott egy telke, és ilyenkor lovas szánozást szervez csoportoknak, hogy egy kicsit kiegészítse a jövedelmét – folytatta a férfi. – És ki ez az Elaine? Iskolai szerelem? Ron meglepődve fordult Jeanne felé. – Igen. De honnan tudod? – Csak a hanghordozásodból. – Már nagyon régen történt – biztosította Ron az asszonyt. Jeanne kinyújtotta a kezét, és lágyan megpaskolta a férfi combját. – Biztosan így van. Mivel én is az első nagy szerelmemhez mentem feleségül, tudom, mit érzel. Megható, hogy még mindig fontos számodra. Ron ugyancsak meglepődött. Végre egy nő, aki megérti őt. Túl szép, hogy igaz legyen. Nem sok minden változott Marlowe-ban. Ron a táblák és jelzések segítségével könnyen megtalálta az utat, amely Chet öreg farmházához vezetett. Már jó néhány kocsi állt az istálló mellett. Miután Ron leparkolt, Jeanne kiszállt az autóból. Nem sűrűn időzhet ilyen szép helyen. – Pontosan olyan, mint egy karácsonyi képeslap! – lelkendezett. Ron megkerülte az autót, és az asszony vállára tette a kezét. Jeanne a férfi derekát ölelte át, és így gyönyörködtek a kilátásban. Hamar sötétedett, és a hold fénye megvilágította a havat. Fák szegélyezték a birtokot, az ágakat pedig apró izzókkal díszítették. Az istálló mellett már gyülekezett a társaság, így lassan arra vették az irányt. Amint közeledtek, már ki tudták venni az alakokat is. Két sötét szőrű ló volt befogva egy nagy fekete szán elé. Hat felnőtt ácsorgott egy tábortűz körül. Huhogások és füttyögések jöttek válaszul Ron kiáltására, és mindenki meglepődött a férfi láttán. Ron nevetve mutatta be Jeanne-t a többieknek. Miután túljutottak a kézfogásokon, Jeanne csak álldogált, és nagyon furcsán érezte magát. A férfiak és nők elkülönültek, s a tűz két oldalán alkottak kisebb csoportot. – Jeanne-nek hívnak, ugye? Az asszony megfordult, és Elaine-nel találta szemben magát. – Igen.

– Gyere, csatlakozz hozzánk! – hívta vidáman a lányokhoz. – Mindannyian kíváncsian várjuk Ron titkait, amelyeket más nem árulna el nekünk – suttogta. – Hé, Laine! – kiáltotta Ron, mintha tiltakozna, de valójában megkönnyebbült. Jeanne semmi terhelőt nem tud mondani róla, viszont biztos volt benne, hogy jót fog tenni neki a női társaság. Mielőtt még Jeanne rádöbbent volna, mi is történik, két forró puncs után már arról mesélt, hogy évekkel ezelőtt a barátaival egy vásárra utaztak nem messze ettől a helytől, hogy interjút és fotókat készítsenek a Beach Boys együttesről az iskolai újságba. A történet, amelyben szó esett a helyi rendőrségről és rádiócsatornáról is, lassan a férfiak figyelmét is lekötötte, akik a tűz másik felén ültek és figyeltek. – És ez volt az, amiért Jeanne ezt a szakmát választotta – jelentette ki Ron, és magához húzta az asszonyt. A hallgatóság hangos tetszésnyilvánítással hálálta meg a történetet. Hamarosan elérkezett az idő, hogy felszálljanak a szánra. Mindenki alaposan beöltözött. Ron egy pillanatra lekapta a kesztyűjét, és megsimogatta Jeanne arcát. – Jól érzed magad? Az asszony kuncogott. Arca kipirult a hidegtől és az alkoholtól. – Már megint ez a dorombolás. És igen, remekül. Már el is felejtettem, milyen klassz dolog így összejönni emberekkel. Daviddel közös barátaink az utóbbi időben eltűntek az életemből. – Megvonta a vállát. – Gondolom, fogalmuk sem volt, mit kezdjenek velem. Nem okolhatom őket ezért. Nem álltam készen a randevúkra, és így pár nélkül maradtam volna egy-egy találkozón. – Biztosan attól féltek a nők, hogy a férjeik elcsábulnak. Jeanne felnevetett, és megütögette a férfi mellkasát kesztyűs kezével. – Te bizonyára máshogy barátkozol. – Próbáljuk ki, és meglátjuk! – Gyertek, Ron! A szán felé fordultak. Már mindenki fent ült, befészkelték magukat a nagy, puha párnák közé. Chet egy üres helyre mutatott, amely egy embernek volt elég. Tökéletes lesz kettőjüknek! Ron magához húzta Jeanne-t, majd felszálltak, és az ölébe ültette.

A szán a kivilágított fák között siklott az erdei ösvényen. Csípős szél fújt, de Elaine férje, Tony karácsonyi dalokat kezdett énekelni, hogy kicsit felmelegedjenek. Hamarosan mindenki együtt énekelt. Ron végig magához szorította Jeanne-t, akit más körülmények között valószínűleg zavart volna, hogy a férfi hozzásimul, a nyakát cirógatja, a hátát simogatja. Ebben a társaságban azonban, ahol mindenki régóta házas volt, az egész annyira természetesnek tűnt. Tényleg ilyen szerencsés lenne, hogy hosszabb keresgélés nélkül rátalált erre az emberre? – töprengett Jeanne, és csak annyit tudott, hihetetlenül jó, hogy úgy érzi, újra tartozik valakihez. Hatalmas büfévacsora következett a konyhában, forró punccsal. Az idő szinte észrevétlenül elrepült, ahogy énekeltek, beszélgettek, és a fagyöngy alatt csókolóztak. Ron a kanapén ücsörgött Jeanne-nel, amikor észrevette, hogy Elaine nincs sehol. Elhatározta, hogy megkeresi. Kissé bizonytalan léptekkel elindult, Jeanne pedig az italtól kicsit szédelegve figyelte. Nincs miért aggódni, mondta magának. Elaine boldog házasságban él. Mégis, Jeanne irigyelni kezdte a fesztelen gesztusaikat, ahogy Ron megpöckölte a nő állát. Pontosan ugyanúgy, ahogy az övét is az imént! – Á, Jeanne! Az asszony lassan megfordult, és látta, hogy Cathy leül mellé. A magas, barna nő egy plasztikai sebész felesége volt, és kétségkívül a leggazdagabb nő a társaságban. Jeanne blúza és nadrágja együtt biztosan nem került annyiba, mint Cathy fejpántja. – Kissé kábának tűnsz – jegyezte meg a nő. – Csak nem szoktam hozzá, hogy ilyen sokat igyak – ismerte be Jeanne. – A karácsonyfát néztem, hogy milyen szép – tette még hozzá a biztonság kedvéért. Nem akarta, hogy Cathy észrevegye, hogy éppen Ront és Elaine-t figyelte. – Igen, nagyon szép az a sok dísz, és mindegyikhez egy-egy emlék fűződik. Doug és én arany csengettyűket raktunk a fánkra. Tudod, szereti, ha rendezett – sóhajtott Cathy. – Igen – felelte Jeanne szórakozottan. Ron most éppen Elaine vállát simogatta! Miről beszélgetnek? – Ron azt mondta, van egy fiad – szólt Cathy. – Igen, Toby – lágyult el Jeanne hangja, ahogy kimondta a fia nevét. – Négyéves. – Nekünk egy négyéves kislányunk van. Igazán összehozhatnánk a gyerekeket. – Jó ötlet.

– Nem is lakunk messze tőled. North Oaksban van a házunk. Jeanne elmosolyodott. Mindenki ismerte azt az elit környéket. – Nagyszerű! Valamit megbeszélhetünk az ünnepek utánra. Cathy benyúlt a táskájába, és elővett egy névjegyet. – Hívhatsz otthon is vagy az irodában. – Remek! – Jeanne nehezen uralkodott magán, és minden akaraterejére szüksége volt, nehogy megzavarja Ron és Elaine édes kettesét. – Azt hiszem, megnézem közelebbről is azokat a díszeket. Bocsáss meg! Lassú léptekkel odaballagott a fához, és a díszeket tanulmányozta. Ahogy bekukucskált az étkezőbe, látta, hogy a vendégek, köztük Tony, egy hatalmas pókercsata kellős közepén tartanak. Ront és Elaine-t azonban nem látta sehol. Igyekezett leplezni a féltékenységét, és valóban megcsodálta a kézzel festett angyalkákat. Vajon Ron még mindig Elaine-t akarja? Nem valószínű, hogy megkaphatja, morfondírozott. Tony és a nő szerelmesek egymásba, és büszkén mutogatták a gyerekeikről készült fotókat is. Természetesen csak az számít, hogy Ronnak mik a szándékai. Jeanne átsétált az étkezőn, udvariasan visszautasította a kártyapartira való invitálást, és a konyhába ment. A tágas helyiség tele volt ódon bútorokkal. Chet felesége, Doreen pótolta a már elfogyasztott ételeket, és újra megpakolta az asztalt. – Éhes, Jeanne? – Csak egy kicsit – füllentett az asszony, és elvett egy darabka tejkaramellát. Mielőtt bekapta volna, megkérdezte: – Saját készítés? – Nem, van egy édességbolt a városban, ott vettem. Ron tudja, hol. Elaine és ő annak idején hosszú órákat voltak képesek eltölteni ott. Holnap, ha van kedve, megnézheti. – Sajnos holnap már nem leszünk itt. – Nem maradnak éjszakára? Mindenki más itt alszik. – Igen? Én most hallok róla először. Doreen rosszallóan csettintett a nyelvével. – Nem adtam volna annyi rumot Ronnak, ha tudom, hogy ma este még vissza akar menni! – Akkor az lesz a legjobb, ha most kiderítem, mik a tervei, maradunk-e vagy sem. Nem látta valahol Ront?

– Néhány perccel ezelőtt még itt mászkáltak Elaine-nel. De ha előkerül, majd beszélek vele! – mondta a nő, és színlelt szigorral felemelte az öklét. Jeanne keze is ökölbe szorult. Szépen vagyunk! Doreen telepakolt egy tálcát aprósüteménnyel és italokkal, majd az étkező felé indult. Jeanne a másik irányba ment, ki az előtérbe, ahol a lépcső az emeletre vezetett. Lassan lépkedett, amikor halk nyöszörgést és valami morgó hangot hallott egy zárt ajtó mögül. Egy nagyon ismerős, doromboló hangot. Ez az egyik hálószoba volt, ahol lepakoltak, amikor megérkeztek! Benyitott az ajtón. A szoba közepén pedig ott állt Ron, karjában Elaine-nel, és teljes odaadással csókolta. 10. FEJEZET – Jeanne! – kiáltott a párocska, amint szétrebbentek. Jeanne döbbenten hátralépett. Egy darabig szólni sem tudott. – Ne... ne zavartassátok magatokat! – nyögte ki nagy nehezen. Nem tudta, hogyan volt képes viszonylag higgadt maradni, de sikerült felemelt fővel távoznia a szobából. Ron orra előtt becsapta az ajtót, és elsietett. Máris hallotta a férfi lépteit maga mögött. – Jeanne! Várj! – suttogta a férfi. – Úgy érted, maradjak csendben? – pördült meg az asszony. – Csak eszköznek kellettem neked a mocskos kis játékaidhoz! Keresztülmasírozott a konyhán, be egy ajtón, amiről azt hitte, hogy a kertbe vezet. Ehelyett azonban valami ismeretlen, sötét helyre jutott. Ron követte, és felnevetett. – Egy kis dzsemet? Vagy lekvárt? Vagy esetleg valami savanyúságot? – Mi van? – értetlenkedett Jeanne. Érezte, ahogy a férfi karja hozzáér, és egy pillanat múlva felkapcsolta a villanyt. A kamrában szorongtak, körülöttük pedig Doreen kompótjai, lekvárjai. – A fenébe! – mérgelődött. – Nem tehetek róla, hogy nem tudsz tájékozódni – dőlt neki Ron a polcnak hamiskás mosollyal az arcán. — Persze jobb is, hogy nem tudtál kirohanni. Valószínűleg nagyon hideg van odakint. Jeanne érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe, és mindkét kezével eltakarta az arcát. – Gyűlöllek! Tényleg gyűlöllek!

– Nocsak. – Ron lefejtette az asszony kezét az arcáról. – Eddig gondosan kerültél mindenfajta érzelemnyilvánítást. Eddig. De most a legrosszabbra gondolsz... – Persze! És mi van szegény Tonyval és a gyerekekkel? – csattant fel dühösen Jeanne. – Ne válts témát! Beszéljünk rólad és rólam! Jeanne mély lélegzetet vett. – Rendben. Beszéljünk rólam! Arról, hogy úgy döntöttél, csak pótléknak vagyok jó... – Pótléknak? Jaj, Jeanne! – Ron kis szünetet tartott, hogy megtalálja a megfelelő szavakat. – Beismerem, képes lettem volna visszatérni hozzá, ha valóban ő lenne az igazi. De te nem pótlék vagy. Te te vagy. Pontosan az, akit akarok. – Csak még fel kellett eleveníteni a régi ízeket, mi? –Nem! – tiltakozott a férfi. – Te vagy az, aki még véletlenül sem mutatod ki az érzelmeidet! Annyira szerettem volna, ha végre megnyílsz, és most meg nekem esel. Már a kezdetektől nem bíztál bennem. Azt éreztetted velem, mintha valami szoknyabolond lennék, aki minden szívet összetör, és szemet vetett a tiedre is. El tudod egyáltalán képzelni, milyen megrendítő volt hallani, amikor azt mondtad, hogy a változatosság kedvéért nekem van szükséged rád? Nem tűnt fel, hogy mindvégig akartalak, és szükségem volt rád? Jeanne nagyot nyelt. –Azt hiszem, teljesen el voltam foglalva a saját dolgaimmal, és rettenetesen idegesített, ahogy a családom viselkedett. Tényleg észre sem vettem – ismerte be. – Segítenem kellett neked – magyarázta a férfi. – El kellett érnem, hogy szükséged legyen rám. Örömmel tettem. Eddig nem nagyon tapasztalhattam meg, milyen érzés adni. Sokáig voltam egyedül, és csakis magamról kellett gondoskodnom. – Ez igaz – vágott vissza Jeanne. – Nem igazán alakult ki bennem olyan kép rólad, amint a családi tűzhely körül üldögélsz a gyerekeiddel. – De mostanra már túl kellett volna tenned magad ezen! – Hogy mondhatsz ilyet, amikor épp rajtakaptalak Elaine-nel? – Felejtsük el egy kicsit Elaine-t! Bízz bennem, és abban, hogy semmi sem történt. – Csak szegény Tonyt sajnálom... Ron az asszony szájára tette a kezét. – Rendben, tessék. Amikor visszautasítottad az ajándékutalványt, elmentem a Gracie–be, hogy visszaváltsam. Lenora nem volt hajlandó visszaadni a pénzt, ezért elhatároztam, hogy abból veszek Emmettnek ajándékot. A sors különös játéka folytán összefutottam Elaine-nel. Évek óta

először találkoztunk. Jeanne, látnod kellett volna őt egy csapat gyerekkel, ócska kabátban, kócosan. Szóval beszélgetni kezdtünk, Elaine mesélt Tonyról és az új autószerelő műhelyről. Egyértelmű volt, hogy szűkében van a pénznek. – És úgy döntöttél, hogy nekik adod az ajándékutalványt? – Igen, de úgy, hogy ne tudjon róla. Lenora segített ebben. Jeanne vonásai ellágyultak. – Nem csoda, hogy Lenora úgy megkedvelt. – A történet vége, gondolom, egyértelmű. Elaine tisztázni akarta, honnan is van az utalvány. Berángatott a szobába... – Berángatott? Fogadni mernék, hogy nem kellett nagyon erőlködnie... – Jeanne! – Jól van, nem szóltam semmit. Folytasd! – Szóval sejtette, hogy az az utalvány nem az égből pottyant, és gyanította, hogy én állok a háttérben. Bevallottam neki, ő pedig hálából megcsókolt. Tony is tud róla – tette még hozzá Ron. – És hogy őszinte legyek, nagyon örülök, hogy nem ő csókolt meg. Na, elfelejthetjük Rosettiéket? – Rendben – egyezett bele Jeanne. – És ha még számít, igenis érdekelsz. – Akkor meg miért küzdöttél az érzéseid ellen? – Mert nem így terveztem – bukott ki az asszonyból. – Arra számítottam, hogy az ünnepek után visszazökken minden a rendes kerékvágásba, és igazából olyan férfit akartam, mint David volt. – Hitetlenkedve megrázta a fejét. –Nem gondoltam arra, hogy szerelmes leszek, és főleg nem egy olyan férfiba, aki annyira más. – Megadóan felemelte a kezét. – Te azonban jöttél, láttál és győztél. Még arra is képes lettem volna, hogy felképeljem Elaine-t kint a hóban! – Hű! – húzta magához Ron az asszonyt. – Nem is tudtam, hogy hajlamos vagy az agresszióra! Jeanne sóhajtott. – Egy kis karácsony, egy kis rum, és máris elveszítem az önkontrollt. Ron az asszony hajába fúrta az arcát. – Jaj, Jeanne, teljesen megőrjítesz, de még haza kell mennünk. – Csókot nem kapok? – Attól tartok, most nem. Ha most megcsókollak, többet nem megyünk ki innen. – Tényleg, erről jut eszembe, Doreen beszélni akart veled! Úgy tűnik, mindenki itt éjszakázik. – Attól tartottam, nem jönnél el, ha erre kérnélek. – Most viszont nincsen más választásunk, maradnunk kell. Egyikünk sincs olyan állapotban, hogy vezessen. – Tobynak nem okoz gondot, ha Jasonéknél marad?

– Nem – válaszolta Jeanne, és örült, hogy Ronnak eszébe jutott megkérdezni. – Felhívom őket, és elmagyarázom a helyzetet. – Minél hamarabb, nehogy túl késő legyen! – sürgette a férfi, kinyitotta a kamraajtót, majd gyengéden kitolta az asszonyt a konyhába. Karácsonyi énekszó töltötte be a nappalit, a vendégsereg vidáman körültáncolta a hatalmas asztalt. Jeanne körbehordozta a tekintetét a vidám társaságon. – Nem találtam telefont. Chet nevetve fordult felé. – Esküszöm, minden évben van valaki, aki abban a kamrában köt ki! Hangszigetelt, az egyszer biztos! Elaine mosolyogva Jeanne mellé lépett. – Telefonálni szeretnél? – kérdezte. Jeanne bocsánatkérőn mosolygott. – Nem vall rám, hogy elhamarkodottan ítélkezzek. Elaine bólintott, jelezve, hogy elfogadta és megértette a bocsánatkérést. – Gyere velem, van egy készülék Chet dolgozószobájában. A társaság nemsokára szétszéledt. Voltak, akik még a nappaliban maradtak társasjátékozni, mások azonban már visszavonultak a hálószobájukba. – Maradt még szoba számunkra, Doreen? – kérdezte Ron kissé esetlenül. – Persze hogy maradt – hunyorított rá a hő vidáman. – Fent a tetőtérben, ahol tizenöt évvel ezelőtt segítettél takarítani. Beszélj Jeanne-nel! Ha inkább női társaságra vágyik, alhat velem, te meg majd Chettel. Egy kis vatta a füledbe, és feleannyira sem hallod a horkolását. Ron fintorogva az égre emelte a tekintetét. Remélte, hogy Jeanne ezt nem teszi meg vele. Vagy mégis? – Milyen szerencse, hogy maradt még nekünk is szoba – jegyezte meg Jeanne, amint felmérte a két ágyat a tetőtéri helyiségben. Pillantása megpihent a bal oldalin, amelyen Ron feküdt kinyújtózva egy sárga paplan alatt, fejét megtámasztva a párnákon. Valószínűleg alsónadrágra vetkőzött. Fehér pólója megfeszült izmos mellkasán. Ron mosolyogva nézte az asszonyt, aki Doreen túlságosan bő flanel hálóingjében álldogált kissé gyámoltalanul. – Ez volt az egyetlen lehetőség a hideg miatt. Nagyon nehéz befűteni minden helyiséget. – Nem is szándékoztál elmondani Doreen másik javaslatát? Ron hangosan sóhajtva nyújtózott egyet.

– Jaj, Jeanne! Képtelen lettem volna Chettel aludni. Rettenetesen horkol. Ron felhajtotta a takarót, és az ágy szélére húzódott. – Gyere, kicsim! Jeanne egy pillanatig meredten bámulta a férfit. Hosszú, izmos comb, erős és barna a hófehér lepedőn. – Nem is tudom. Úgy értem, hogy nem tudom, készen állok-e... – Legalább összebújhatnánk. Hogy átmelegedjünk. Az asszony sóhajtott. David volt az egyetlen férfi, akivel valaha ágyba bújt. Ron számára azonban ez az invitálás valószínűleg mindennapos. A legtöbb hozzá hasonló korú nő valószínűleg nem aggodalmaskodna. Jeanne megköszörülte a torkát. – A saját hálóingem nagyon hasonlít ehhez. Mintha még nem tudta volna! Jeanne az a fajta gyakorlatias nő, akinek a kényelem a legfontosabb. Nem veszi észre, hogy úgy tetszik neki, ahogy van? – tűnődött Ron. – Tudod, hová szeretnék kilyukadni... – Hogy szeretnél megmelegedni? – Igen, de... – Jeanne elakadt. Ron megütögette maga mellett a matracot. – Én is. – De nem számítottam ilyesmire. – Én sem – ismerte be a férfi. – Nem számítottam rá, hogy annyira fog érdekelni egy nő, hogy hajlandó leszek egész éjjel csak ölelni, ha ezt akarja. Annyira szeretnélek érezni, Jeanne, hogy nem bánom, ha te csak ennyit akarsz. – Ó, Ron! – sóhajtott fel az asszony, és bebújt a férfi mellé. Ron magukra terítette a takarót, és magához húzta Jeannet. – Tudom, hogy bizonytalan vagy, és aggódsz Toby miatt, mert a szomszédnál tölti az éjszakát, és mert belecsöppentél egy vadidegen társaságba. Ráadásul egy ágyban kötöttél ki velem. – Nagyot nyelt. – Soha nem erőltetném. .. Az asszony belefúrta az arcát Ron hónaljába. – Persze, ha akarod... – folytatta a férfi halkan duruzsolva. Jeanne felemelte a fejét, és egy futó csókot lehelt Ron ajkára. Ron legszívesebben magához szorította és órákig csókolta volna, de ellenállt a kísértésnek. Jeanne-nek kell megtennie az első lépést.

Úgy tűnt, jól döntött. Jeanne élvezte, hogy ő diktálhatja a tempót. Rátette a kezét a férfi mellkasára, és egyre mélyebben, egyre szenvedélyesebben csókolta. Ron élvezte, ahogy az asszony melle hozzáér. Élvezte, ahogy simogatja a csípőjét. Ahogy Jeanne combja a lágyékához ért. Ahogy az asszony föléje hajol... Ron elnyújtózott az ágyon. Az asszony mozdulatai olyan lassúak voltak, hogy szinte úgy érezte, álmodik. A csók szinte örökké tartott, és egyre jobban felkorbácsolta a vágyukat. Ron kezdte elveszíteni az önuralmát. Amikor látta és érezte, hogy Jeanne készen áll, a lehető leggyengédebben lehúzta róla a hálóinget, és félredobta. Vágyakozva végigsimította az asszony hátát, csípőjét, fenekét. Ágaskodó férfiasságához szorította Jeanne testét. Jeanne felhúzta a férfi pólóját, és csókolgatni kezdte Ron mellkasát. Majd a szájával elindult lefelé. A férfi magukra húzta a takarót. Már nem tudta, mitől reszket: a hidegtől vagy a vágytól. Közben érezte, ahogy az asszony az alsónadrágja szélénél matat, majd lassan lehúzza. Ron félúton a lábujjaival segített, majd egy kis rúgással elrepítette a bokszeralsót. Amikor meztelen testük összeért, mindketten megremegtek a felfokozott vágytól. Ron mindennél jobban akarta az asszonyt. Még jobban fel akarta szítani a szenvedélyét. Jeanne teste hirtelen megfeszült, és magába fogadta Ron férfiasságát. Mindketten visszatartották a lélegzetüket, és megremegtek. – Te boszorkány! – súgta a férfi. Megmarkolta az asszony csípőjét, felemelte, majd leengedte újra és újra. Jeanne hamar felvette a ritmust, karcsú háta megfeszült, a haja az arcába hullott, és halkan felsikoltott, ahogy a gyönyör hullámokban járta át a testét. Ron hamarosan követte őt. Az asszony a férfi mellkasára hanyatlott, és gyengéden csókolgatták egymást. Csak lassan csitult a zihálásuk, és Jeanne Ron vállára hajtotta a fejét. – Elégedett vagy? — kérdezte a férfi, és az asszony feje alá csúsztatta az egyik kezét. Jeanne felnevetett, és a férfi arcába dobta a párnát. – Csak el ne bízd magad!

11. FEJEZET – Jó reggelt, Pop! – pillantott fel Ron a laptopjából, amikor Emmett megjelent a konyhaajtóban, még mindig pizsamában. – Lassan kezdődik a nap? – Hát, végül is szombat van – ásított egy hatalmasat a férfi. – Hány óra? – Mindjárt tíz. – Ron fejével a pult felé intett. – Van friss kávé. Emmett elővett egy bögrét. – Micsoda frissesség és ambíció! Egész éjjel mulatsz, és máris dolgozol. – Tulajdonképpen eleget aludtam. – Vajon Jeanne mellett tudna eleget aludni? Elég könnyen hozzászokna, hogy gyakran és szenvedélyesen szeretkezzen vele. – Be kell fejeznem ezt a cikket, holnap van a határidő. – Eldöntötted már, mi lesz a címe? – Édes otthon. – Ron elégedetten konstatálta Emmett egyetértő mormogását. – A tegnapi parti adta a késztetést, hogy befejezzem. Nagyon örülök, hogy elmentem arra az összejövetelre. – Ott maradtál Elaine rokonainál? – Mindenki ott maradt, mint a régi szép időkben. – Jeanne jól érezte magát? Ron nehezen tudott közömbös arcot vágni. – Igen, azt hiszem. Emmett kivett egy kis kenyeret a tartóból. – Én magam is célba értem tegnap – közölte aztán. – Jobb lenne, ha vigyáznál, hogyan fejezed ki magad. Még bajba kerülhetsz. – Újabban érzékeny lettél? – Gondolom, nem akarsz így beszélni Jeanne vagy Lenora előtt. – Igazad van. Most viszont csak magunkban vagyunk, nem igaz? – Talán túlságosan gyakran – jegyezte meg Ron, és remélte, hogy nagyapja nem akarja tovább feszegetni a témát. Emmett azonban közelebb lépett, és a szeme kíváncsian csillogott. – Szóval, elveszed Jeanne–t? – Hát te Lenorát? Emmett kihúzta magát. Ron hosszú előadásra készítette fel magát. – Én kérdeztem előbb – jelentette ki a nagyapja gyerekesen. – Egy hatalmas monológra készültem, és csak ennyit mondasz, hogy „én kérdeztem előbb"? – nevetett Ron. – Igen, és várom a választ.

– Hogy őszinte legyek, nem tudom. De lehetséges. Úgy tűnt, Emmett elégedett a felelettel, és betett két szelet kenyeret a pirítóba. – Nekem pedig be kell ismernem, hogy igazad volt Lenorával kapcsolatosan. Tényleg rendes nő. Én azonban egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy kell nekem a kötöttség. – Okos döntés. Vagy húsz évvel fiatalabb nálad. Valószínűleg mozgalmas életre vágyik. Ráadásul hatvanöt éves koráig úgyis dolgozni fog. – Csak nem arra célzol, hogy esetleg kosarat adna, ha megkérném a kezét? Vagy arra utalsz, hogy neki nem biztos, hogy én vagyok a legjobb fogás? – Én csak arra gondoltam, megadhatnád neki a lehetőséget, hogy ő döntsön. – Jaj, néha egyszerűen kimegy a fejemből, hogy már nyolcvanéves vagyok. – Nekem is – helyeselt Ron. – Egyik nap olyan vagy, mint egy ötéves, másnap ötven, aztán hetven. – Igazad van. – Emmett a pirítóst az asztalra tette, és leült az unokájával szemben. – Szeretném elkérni azt a fotót, amit Jeanne készített rólunk, amikor Lenora az ölemben ül. – Jeanne majd ad neked néhány másolatot – nevetett a férfi. – Nagyszerű! – villanyozódott fel Emmett. – Köszönöm, hogy elhoztad Toby játékait. – Semmiség. Erről jut eszembe, hogy hívott a nagyanyja. – Catherine? — kérdezett vissza Ron feszülten. – Ha rájön, hogy te vagy az a Mikulás, aki beszélt Tobyval, mindketten megnézhetjük magunkat. Mit akart? – Azt tudakolta, átjöhet-e becsomagolni Toby ajándékait. Kész kiselőadást tartott arról, hogy milyen szép, ha ugyanolyan papírba csomagol be mindent. Ha engem kérdezel, azon mesterkedik, hogy jobban megismerjen bennünket. – Remélem, nemet mondtál. – Természetesen. De nagyon sajnáltam. Azzal érveltem, hogy majd akkor jöjjön, ha megvan az összes. – Tökéletes válasz, Pop. – Mennyi van még? – Ha feltételezzük, hogy a kosárlabdagyűrűt eltaláltam, akkor kettő. – Jobb lesz, ha belehúzol. – Igyekszem. Jövő kedden lesz szenteste, addigra mindennek meg kell lennie. – Úgy értem, jobb, ha igyekszel a romantikázással. Ha megvan az összes kívánság, lehet, hogy kirakják a szűrödet.

– Szeretnék telefonálni, és örülnék, ha addig lennél kedves, mondjuk megborotválkozni, vagy valami más elfoglaltságot keresni. Emmett engedelmesen felállt, és elhagyta a konyhát. Ron már órák óta halogatta ezt a hívást. Ha Jeanne megbánta azt a csodálatos éjszakát, akkor nem akarja tudni, vagy jobb, ha minél később derül ki. – Most megyek a fürdőszobába! Most csukom be az ajtót! – tudósított Emmett. – A többire már nem vagyok kíváncsi! — kiáltott vissza Ron, majd nagy levegőt véve tárcsázott, és nyugtalanul várta, hogy a nő felvegye. – Mamaaa! Ronny szeretne beszélni veled! Jeanne hirtelen felült a kádban. – Itt van? – kérdezte ijedten. – A telefonban. – A fürdőszobaajtó kilincse mozogni kezdett. – Bezártad! A telefon nem fog beférni az ajtó alatt – mondta Toby. – Toby, hol van Angie? – Itt vagyok – jött a válasz a nővérétől. – Máris megyek. Jeanne néhány pillanat múlva már kint is volt a fürdőszobából. Egy fürdőköpenyt kapott magára. – Hol a telefon? – kérdezte Angie-t. Mindig határozott nővére kezéből most valahogy kicsúszott az irányítás. – Toby elszaladt vele – mondta idegesen. – Sosem hallgat rám! – panaszkodott Angie. – Hogy engedheted, hogy ez a kölyök mindig túljárjon az eszeden? – mérgelődött a húga. – Nem tehetek róla, de éppen hűtőt takarítottam – magyarázkodott a nő, és követte Jeanne-t. Jeanne hirtelen megtorpant az előszobában, és megpördült. – Mit csináltál? – Hatalmas kupi volt benne. Az nem elég, ha félévente letörölgeted kicsit – mérgelődött Angie. Jeanne inkább nem mondott semmit, mert most ahhoz gyűjtött erőt, hogy Ronnal beszéljen. Már az előző este gondolatától is megborongott. – Meg fogsz fázni, hiszen vizes vagy és meztelen – szólt rá a nővére. – Jaj, maradj már! Inkább takarítsd ki a fagyasztómat is! – csattant fel Jeanne. Angie tisztelgett.

– Igenis, értettem! – Megfordult, és visszamasírozott a konyhába. Az előszobából Jeanne belátott a nappaliba. Toby ott állt a karácsonyfa mellett a Disney–figurás pizsamájában, és a telefonba magyarázott valamit. Éppen arról tartott előadást, hogy az ő fájuk mennyivel szebb, mint a szomszédéké. Jeanne hallgatta egy darabig, és meg volt róla győződve, hogy Toby a hetedik mennyországban érzi magát a boldogságtól. Végül odament a fiához, és elkérte tőle a kagylót. – Szia, Ron! – Szia! Rosszkor hívlak? – Nem, illetve igen. Úgy értem, kimerítő nap áll előttem. A tegnapi lazítás után ma muszáj gürcölnöm. – Ó, értem. Jeanne fel-alá járkált a szobában. – Sajnálom, de ma rengeteg a dolgom. Megértesz? – kérdezte reménykedve. – Persze – felelte a férfi csalódottan. – Kicsit később egy kis lazítás gyanánt sem tudnánk találkozni? Szívesen átmennék, játszanék Tobyval, és kipuhatolnám a kívánságait. – Ma nem jó, Ron. Egy szabad percem sem lesz. – És este? – Még reménytelenebb! – Akkor azt hiszem, én meg befejezem azt a cikket, úgyis holnap van a határidő – mondta Ron elkedvetlenedve. – Jó ötlet – lelkesedett Jeanne. – Legalább lefoglalod magad. – A tegnap estével kapcsolatban... Csak azt szeretném mondani, hogy olyan, mintha... – Ezer éve történt volna, ugye? – fejezte be Jeanne a férfi mondatát. – Én azt akartam mondani, hogy olyan volt, mint valami csoda. Az asszony megmarkolta a kagylót, és belesuttogott: – Nekem is nagyon különleges volt. Csak tudod... rengeteg dolgom van a következő napokban. Levegőt sem kapok. – Hát, ha tényleg ennyire elfoglalt vagy, akkor... – Igen, az vagyok. Figyelj, most mennem kell. Toby előszedett egy vagonnyi jégkrémet, és körbehordozza a lakásban. Toby, reggelizned kell! – kiáltott oda a fiának, majd beleszólt a kagylóba: – Szia, Ron! – Jégkrém? – A férfi dühösen lecsapta a telefont. – Sosem tudott hazudni! Az a gyerek ki sem tudja nyitni a hűtőt! Míg Ron így dühöngött, Emmett frissen borotválva, már utcai ruhában kisétált a fürdőből. – Megyünk jégkrémet enni?

– Nem, Pop. Senki nem megy sehova. Miután Lenora az ebédidejében beugrott Emmettért, végre csend lett, és Ron nyugodtan foglalkozhatott a cikke befejezésével. Így azonban volt ideje és alkalma Jeanne-en töprengeni, és egész nap a kapcsolatukon rágódott. Egyre biztosabb volt az érzéseiben. A tanakodásnak azonban volt egy hátulütője is: mire beesteledett, már tudta, hogy nem fogja kibírni az éjszakát anélkül, hogy látná az asszonyt. Szenvedély és ingerültség kavargott benne, amikor elpakolta a papírjait és a laptopot. Bárcsak ráérne Jeanne! Persze nem tehet arról, ha dolgoznia kell. Ő meg csak útban lenne, és zavarná. Ha valóban dolga van, és nem csak előle akar elrejtőzni. De hiszen ő is élvezte az együttlétet! De vajon valóban készen állt már erre? Jeanne sosem hazudna neki. Sosem rakná ki a szűrét szó nélkül. Ron hat órakor már a kocsiban ült. Ha Jeanne kiesett a varázslatos hangulatból, akkor majd ő segít neki újra visszatalálni! Mindenre számított, csak a hatalmas dugóra nem Jeanne utcájában. Autók mindenütt, még a lehető legkisebb helyekre is beszuszakolva. Úgy látszik, valakinél nagy karácsonyi mulatság van! Ron végigaraszolt az utcán, azt tervezte, hogy beáll Jeanne háza elé, és ha esetleg ügyfél van nála, majd türelmesen kivárja a sorát. A terve nagyon rövid életű volt. A ház felhajtója tömve volt kocsikkal. Nyilvánvaló, hogy Jeanne-nél van a buli! Nem tudta, mit tegyen. Legszívesebben beült volna egy közeli bárba, hogy a sebeit nyalogassa. Azonban képtelen volt megtenni. Nem fogja ennyiben hagyni. A ház díszkivilágításban úszott, és a hangos zenétől szinte remegtek a falak. Úgy tűnt, mindenki ott van – kivéve persze őt. Az első üres helyre beparkolt, és a kapuhoz sétált. Megnyomta a csengőt, és várt. Mi folyik itt? Ezt biztos: nem fogja egy kedves kis mosollyal nyugtázni. Ki van zárva. Senki nem nyitott ajtót. Miután ötödszörre is megnyomta a csengőt, végre-valahára kijött valaki. A húsz év körüli férfi gyanakodva méregette Ront.

– Hol van Jeanne? – Árulsz valamit, haver? – Semmit, haver – válaszolt Ron, és a fogát csikorgatta. – Te vagy az öccse? – Nem! Nyilvánvaló, hogy ez a fickó nem Andrew, Jeanne testvére. Akkor meg ki az ördög? És miért van szmokingban? – Vár téged, vagy ilyesmi? – Ilyesmi — vakkantotta Ron, és belépett a házba. Az előszobában aztán hirtelen megtorpant. A nappaliban elegánsan öltözött tinédzserkorú párok zsúfolódtak össze. Hova csöppent? Arról nem is beszélve, mennyire kilógott fekete farmerjával és zöld pulcsijával. Nem is vette észre Jeanne-t, csak amikor már ott állt mellette. – Jó estét! Ron végigmérte a nőt, aki még lazábban volt öltözve, mint ő. Kopott farmert és pólót viselt. – Megzavartad a jelenetet – bökött Jeanne a fejével a tömeg felé. – Tessék? – értetlenkedett a férfi. – Gyere! – fogta meg az asszony Ron könyökét. A férfi zavarát csak fokozták a fiatal lányok sóvárgó pillantásai. – Ő Ron! – mutatta be a férfit egy csinos ázsiai lánynak, aki a stúdió ajtajában álldogált. – A barátod? Jeanne elpirult. – Nos, Jaclyn, azt hiszem, igen. – Szmokingban jöttem volna, ha tudom – szólalt meg Ron. Jaclyn sötét szeme vidáman csillogott. – Semmi gond, maga így tökéletes! – Elindult a többiek felé, hogy elújságolja a hallottakat. Jeanne-nek végre ismét barátja van. És micsoda pasi! – Látod, mit műveltél? – korholta Jeanne, és eltűnt a stúdióban. Ron követte. Meglepő módon ez a helyiség teljesen üres volt, de legalább nyilvánvalóvá vált számára, hogy az asszony fotózásra készült. A fényképezőgép az állványon, bevetésre készen. Jeanne becsukta maguk mögött az ajtót. – Mit tettem? – kérdezte Ron. – Azt hiszem, egy kicsit javítottam az imidzseden. – Beleértve azt is, hogy megzavartad a munkámat. Legalább megmagyarázhatnád, miért jöttél. – Elhinnéd, ha azt mondanám: épp erre volt dolgom, és nem bírtam megállni, hogy ne jöjjek be? – Nagyon harciasnak tűnsz.

– Na, jó. Dühös és ideges voltam amiatt, hogy leráztál, ezért úgy döntöttem, átjövök. Amikor pedig úgy láttam, hogy itt bulit rendeztél nélkülem, azt hittem, felrobbanok. Most elégedett vagy? Jeanne közelebb lépett, és átkarolta a férfit. – Boldog, hálás, de nem elégedett. – Lábujjhegyre állt, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolta Ront. – Ez a legszebb ajándék, amit adhattál nekem. Annyira fontos vagyok neked, hogy már féltékeny vagy. Ron végigsimította az asszony hátát, és még közelebb húzta magához. – Tegnap talán az italnak volt köszönhető, hogy annyira kívántuk egymást. Ma azonban még inkább kellesz. És egyszerűen tőled is ezt szerettem volna ezt hallani. Személyesen. – Pontosan így érzek én is, drágám – felelte Jeanne, miközben a fejét Ron mellkasára hajtotta. A férfi kalapáló szíve a legszebb muzsika volt a fülének. – Akkor miért nem akartál találkozni velem? – Azért, mert elvonod a figyelmemet. – Egyébként mi folyik itt? És hogyan tudnánk rávenni őket, hogy távozzanak? – Sehogy – sóhajtott az asszony. – Ez a legjelentősebb munkám ebben az évben, és ez hozza a legtöbb pénzt. A Rigby középiskola táncos estélyének képei. Remélem, idővel egyre több hasonló megrendelést fogok kapni a környékbeli tanintézményektől. Most egyelőre csak ők vannak. Már a harmadik éve dolgozom nekik. Ron körülnézett. – Betereled a párokat a stúdióba, és egyenként képet készítesz róluk? Ez egy örökkévalóságig fog tartani! Jeanne az órára pillantott. – Igen, úgyhogy ideje nekikezdenem. Az ajtó hirtelen kinyílt, és Toby szaladt be rajta. – Hol van a sapkám? – kérdezte, és szeme tágra nyílt, amikor észrevette Ront. – Szia Ronny! Te is eljöttél! Odaszökkent a férfihoz, aki hirtelen felkapta, és megpörgette a levegőben. A gyerek sikongatott örömében. Jeanne azonnal a fényképezőgépéhez lépett, és készített néhány fotót róluk. – Na, fiúk, most már tényleg dolgoznom kell. – A sapkám! – kiáltotta Toby, amint Ron letette. – Ez lenne az? – kérdezte a férfi, és felemelt az asztalról egy Mikulássapkát.

Toby bólintott. Ron lehajolt, hogy a kisfiú fejébe nyomja a sipkát. A végén apró csengő fityegett, ami minden mozdulatnál lágyan csilingelt. Jeanne sürgetően összecsapta a kezét. – Toby, indulj, és szólj a gyerekeknek, hogy sorakozzanak fel! Ron, te pedig menj a konyhába, és keresd meg Angie-t! – Ő is itt van, hogy segítsen? Én nem, de ő igen? – méltatlankodott a férfi. – Talán tudsz valamit arról, hogyan kell sminkelni vagy frizurát készíteni? – Semmit – ismerte be Ron. – Na, akkor kifelé! – parancsolta Jeanne. – Ülj le a konyhában, és igyál egy pohár bort! A férfi kénytelen volt engedelmeskedni. Az előszobában összefutott Angie-vel. – Szükség van rád! – közölte vidáman. – Most azonnal. – Ahogy rád is, Ron Coleman – felelte Angie. – Ma, holnap és örökké. – Nem is tudtok megszabadulni tőlem! – Csak azt szeretném, ha megértenéd, hogy Jeanne mennyire érzékeny. – Angie, gyere már! – kiáltotta Jeanne bosszúsan, amint megjelent a stúdió ajtajában. – Érzékeny, mi? – súgta Angie, és elviharzott. Ron még mindig mosolygott, amikor belépett a konyhába. A pohár borra gondolt, amelyet majd egyedül elszopogat. Váratlanul azonban szembe találta magát az egész Potter családdal. Catherine, Martin és egy fickó, akit Angie férjeként mutattak be neki. Mindannyian az asztal körül üldögéltek, és borozgattak. Nem véletlen, hogy a fiú, aki ajtót nyitott, azt gondolhatta, hogy ő Andrew. Már csak ő hiányzott a társaságból. – Jaj, Ron, ezek szerint maga is úgy érezte, hogy el kell jönnie segíteni – sóhajtott Catherine, és leültette a férfit egy üres székre. Segíteni? Ron most már tudta, hogy Jeanne miért olyan ideges. Nem elég, hogy rengeteg dolga van, de az aggódó családtagjai is itt sertepertélnek körülötte. – Hatalmas a felfordulás – jegyezte meg Ron, és elvett egy sütit az asztalról. – Biztosan éhes – állapította meg Martin. – Cat, hozz neki egy tányért, légy szíves! Catherine már ugrott is. – Vacsorázott, Ron? Fogadjunk, hogy nem. Egyen egy kis zöldséges pitét! Martin öntött a férfinak egy pohár bort, melyet Ron hálásan fogadott.

– Mozgalmas napja volt? És hogy van az elbűvölő nagyapja? – érdeklődött Catherine. Bárcsak el tudná terelni az asszony figyelmet Emmettről! Ron nagyot kortyolt a borból. – Az egész napom ráment, hogy cikket írtam a Minneapolis Clarionnek. – Meséljen arról a cikkről! – kérte Catherine, mire Ron elmondta, hogy arról írt, milyen érzés visszatérni a szülővárosunkba, és idősebb fejjel mennyire máshogy látjuk az értékeit. – A hétfői számban fog megjelenni. – Veszünk belőle vagy egy tucatot – jelentette ki Martin. – Vagy kettőt! Jeanne másfél óra múlva jelent meg a konyhában. Fáradtnak, de megkönnyebbültnek tűnt. – Segítségre lenne szükségem az összepakoláshoz – mondta. A családtagjai kissé kelletlenül sóhajtoztak. – Foltos lett a szőnyeg és a fal. Ráadásul a fene sem érti, de az összes díszpárnám a legfurább helyekről kerül elő – sorolta Jeanne. Angie is megjelent, és összecsapta a kezeit. – Gyerünk, emberek, nem várhatjátok el, hogy az egészet egyedül csináljam! Morgolódva ugyan, de mindenki felállt, és követték Angie-t. Ron és Jeanne hátra maradt. – Bánod már, hogy idejöttél? – Egyáltalán nem – felelte a férfi, és magához húzta az asszonyt. – Kedvelem a családodat. – Ők is szeretnek. Jeanne lábujjhegyre állt, és gyengéden lenyalta a férfi szája szélén maradt cukrot. Pillanatokon belül szenvedélyesen csókolóztak. Hirtelen Toby szaladt be a konyhába. – Hé, már megint csókolóztok? – kiáltotta. – Hé, ennyi jár nekem! – felelte Ron. 12. FEJEZET – Úgy tűnik, ma te aludtál el – állapította meg Emmett, amint Ron kibotorkált a konyhába. – Vasárnap van – morogta a férfi. Emmett kávét töltött, majd elhelyezkedett a kedvenc foteljében a tévé előtt. Ron elmosolyodott, amikor meghallotta, hogy a Wonderful World szól. Nem csak a Potter családot ragadta magával a karácsonyi hangulat! – Kellemes estéd volt?

– Igen. Sikerült még egy kívánságot kideríteni Toby listájáról. Egy buldózert szeretne a homokozóba. – Ügyes – emelte fel a bögréjét Emmett, mint aki tósztot akar mondani. – Nem az én érdemem – ismerte be Ron. – Éppen lefektettem, és a barátjáról, Jasonről áradozott, amikor egyszer csak véletlenül kibökte. Arra gondoltam, megveszem ma, amikor elviszlek a Gracie-be. A nagyapja bólintott. – Beszéltél Jeanne-nel a fotóról? – Igen, azt mondta, hogy mára el is készülnek a másolatok. – Nagyszerű, nagyszerű! Jut eszembe, az újságtól idejött egy futár a cikkedért. – És miért nem keltettél fel? – Nem volt hozzá szívem. Olyan békésen aludtál. A lemez ott volt a polcon, szóval odaadtam neki. Ron felpattant, és a nagy sietségben magára öntötte a kávéját. Odarohant a polchoz. – Melyiket adtad oda neki? – Amire az volt ráírva, hogy Clarion. – Remek. A másikon a saját naplóm van. Magamnak írtam. Emmett az égre emelte a szemét. – Olyan jó érzés volt kiírni mindent magamból. Még sosem voltam ilyen szerelmes, és élveztem, ahogy átgondoltam és leírtam mindent, ami történt. Emmett felhorkant, és visszatért a tévéhez. Ron újabb kávét töltött magának. Mindketten elmerültek a gondolataikban, amikor hirtelen kopogás zavarta meg őket. – Ki lehet az? – emelkedett fel Emmett a karosszékből, és kikukucskált a kémlelőnyíláson. Ron, aki még mindig alsónadrágban ücsörgött a konyhában, felpattant, hogy magára kapjon valamit. – Ki az? – kiabált ki a nagyapjának. – Hát ő! – Mégis ki az az ő? – Catherine. Ron bemenekült a szobájába, majd néhány pillanat múlva felöltözve jelent meg. Catherine gondosan kontyba fésült hajjal, szépen kifestve, tökéletes gonddal kiválasztott blúzban és nadrágban érkezett. Még mindig nagyon jól nézett ki. Olyan volt, amilyen feltehetően Jeanne lesz úgy huszonöt év múlva.

A jövő. Mégsem maradhat agglegény élete végéig! Inkább vén trottyos férj szeretne lenni, aki fülig szerelmes a feleségébe. – Íme, az álomszuszék! – biccentett Catherine Ron felé. Kezében ollót és egy tekercs hóemberes csomagolópapírt tartott. Nyilván azért jött, hogy becsomagolja Toby ajándékait. – Jó reggelt, Cat! – Segítsen, Emmer, kérem! – nyújtotta az asszony az öreg felé a nagy táskáját. – Van benne szalag, ragasztó, meg a jó ég tudja, mi minden! Ron megbökte a könyökével a nagyapját. – Emmer? – hüledezett. Emmett legyintett, mintha csak egy legyet akarna elzavarni. – Ron, segíts, vagy tűnj el! A férfi előszedte az ajándékokat, és becipelte a konyhába. Catherine megnézte az egyik doboz méretét, és letekerte a papírt. – Jaj, Emmer, most jut eszembe, van a táskámban egy barna boríték Jeanne-től. Ron és a nagyapja rémült pillantást váltottak, és mindketten a táskához ugrottak. Jeanne elküldte a fotókat a Mikulásról? Emmett benyúlt a táskába, és előhalászta a borítékot. Mindkét férfi megkönnyebbülten sóhajtott, amikor meglátták, hogy a levél le van ragasztva. Catherine kíváncsian fürkészte őket. – Túl nagy, hogy üdvözlőlap legyen. – Lehet, hogy egy fotó, amit Tobyról és rólam készített – rögtönzött Ron. – Készült kép Tobyról és a Mikulásról is, de a bonyodalmak után Jeanne inkább elrakta, és nem is engedte, hogy megnézzem – panaszkodott Catherine. – Jeanne jobban tudja, mi a helyes – vágta rá sietősen Ron. – Mondtam már, hogy ma délután meglesz a buldózer is? – Igen, tegnap este említette. — Catherine csettintett az ujjával, és a borítékra mutatott. — Na, nézzük meg! – És mikor fejezzük be ezt a rengeteg csomagolnivalót? – kérdezte Emmett, csak hogy elkerülje a botrányt. – Ahogy felemeli az állát, és ahogy beszél, szörnyen emlékeztet valakire – töprengett fennhangon Catherine. – Biztos, hogy ismerem magát valahonnan. Mindkét férfi mormogott valamit, Catherine pedig vállat vont, és visszatért a feladatához.

– Mit csinál ma Jeanne? – érdeklődött Ron, miközben segített a csomagolásban. – Ő és Toby nálunk vannak. Andrew hazajött a főiskoláról, reggel hatkor érkezett. Mielőtt maga feltűnt volna a színen, Ron, minden egyes percet gondosan megterveztünk. Azt akartuk, hogy Jeanne lefoglalja magát, és minél vidámabb legyen. – Catherine nagyot sóhajtott. – Jeanne annyira hűséges. Ha elkötelezi magát, akkor a végsőkig ragaszkodik a választottjához. Már többször tanácsoltuk neki, hogy járjon társaságba, ismerkedjen, mielőtt komolyan beleszeretne valakibe. Erre megjelenik maga, és teljesen egymásba habarodnak. Mert ugye maga is szereti őt? – Igen, Catherine, nagyon szeretem. – Hát akkor minden rendben van, nem igaz? – A legnagyobb rendben – felelte Ron. – Soha nem volt még ennyire rendben. – Ó, milyen boldog ez a karácsony! – lelkendezett Emmett, és odadobta az unokájának a kosárlabdát. Catherine hirtelen kiegyenesedett, és még az olló is megállt a kezében. Lassan Emmett felé fordult. – Ismételje meg, amit mondott! – Inkább nem erőltetném a hangomat – vágta ki magát az öreg. Nemhiába, remek színész! – Becsomagolom a kosárlabdát! – jelentette ki Ron, próbálva menteni a helyzetet. – Maga! – mutatott az ollóval Emmett felé a nő, és nyilvánvalóvá vált, hogy rádöbbent valamire. – Eddig nem értettem, Jeanne miért próbál minket távol tartani egymástól, de azt hiszem, most már kezdek rájönni. És bármi is van abban a borítékban, fogadni mernék, hogy az engem igazolna. Ron kezéből hirtelen kicsúszott a labda, és végigpattogott a kövön. – Jeanne annyira furcsán viselkedett. Még véletlenül sem engedte, hogy belenézzek abba a borítékba. Mielőtt a két férfi felocsúdott volna, az asszony felkapta az asztalról a levelet, és feltépte. A fényképek kihullottak a földre. Ron és Toby, majd Lenora Emmett ölében. – Tudtam! – kiáltott fel Catherine. – Van fogalma arról, hogy mekkora gondot okozott nekünk, hogy mindent megígért Tobynak? – csattant fel mérgesen. Ron kettőjük közé lépett, hogy megvédje a nagyapját. – Már mindent megbeszéltünk Jeanne-nel.

– Valóban? – Ez inkább felháborodott kiáltás, mint kérdés volt. – Jeanne azt mondta, majd elintézi az ügyet. De így? – Catherine az öklét rázta Emmett felé. – Azon vagyok, hogy mindent kiszedjek Tobyból – próbált érvelni Ron. – De a legegyszerűbb az lett volna, ha ez az ember egyszerűen csak visszavonja az ígéretét! – A Mikulás nem szegi meg a szavát – szólalt meg Emmett Ron háta mögül. – Catherine, higgye el, minden rendben lesz! – Na ne mondja! Mi az utolsó pont a listán? Már mindegyik megvan, csak az az egy hiányzik. Pont az, amiről Toby a legkevésbé sem hajlandó beszélni. – Kiderítem, megígérem! – Nem, nem fogja! – zárta le Catherine a vitát. Megragadta a táskát, és mindent belehajigált. – Elviszem az összes ajándékot, ahogy terveztük. Ne merészeljenek megállítani! A két férfi engedelmesen és szó nélkül kicipelt mindent a kocsihoz, majd Catherine elhajtott. – Talán mégiscsak meg kellett volna állítani – vetette fel Emmett, amikor már egyedül voltak. – Megállítani egy Pottert? Éppen olyan lehetetlen, mint egy tornádót. Hamarosan Emmett eltűnt a szobájában, Ron pedig azon morfondírozott, mitévő legyen. Többször is próbálta elérni Jeanne-t, de nem vette fel a telefont. Persze, hiszen a család együtt ünnepel. Legalábbis addig, amíg Catherine meg nem jelenik. Az asszony valószínűleg Jeanne-re is haragszik, hiszen a lánya Ron miatt tartotta titokban Emmett kilétét. Bárcsak rendbe tudná hozni ezt az egészet! Mi lenne a legbölcsebb lépés? Hirtelen megcsörrent a telefon. – Jaj, Ron! De jó, hogy ott vagy! – Jeanne, hála az égnek, hogy hívtál! Többször kerestelek már. Hidd el, nagyon sajnálom, ami történt! És biztosíthatlak, hogy itt vagyok, ha kellek. – Amit szeretnék mondani – szólalt meg az asszony rövid szünet után –, hogy most az a legjobb, hogy ott vagy, ahol vagy. – Tessék? – Úgy értem, örülök, hogy nem jutott eszedbe elmenni a családomhoz. – Ezt nem mondhatod komolyan. – A családom őrjöng. Hatalmas a felfordulás. – Catherine nagyon mérges, amiért megpróbáltad fedezni Emmettet?

– Igen, de inkább azért dühösek, hogy milyen károkat okozott ez az egész. Ezen azért ne csodálkozz! – tette hozzá az asszony szinte vádlón. – Bárcsak megakadályoztad volna, hogy idejöjjön! – Próbáltam, de most már te is tudod, milyen. – Magamra is dühös vagyok. Annyira szerettem volna helyrehozni ezt a dolgot, meg udvarolni neked, és minden rosszul sült el. – Azt hiszem, most egy kicsit önző vagy. – Nem mondanám – ellenkezett a férfi. — Még egy kis idő, és én lettem volna a hős, aki kitalálta Toby utolsó kívánságát is. Csak egy napra lett volna még szükségem. – Ezt nem tudhatod. Toby egyáltalán nem hajlandó róla beszélni. És ha ki is derülne a hatodik kívánság, vajon tudjuk teljesíteni? – Tegnap még elégedett voltál az erőfeszítéseimmel. Hittél bennem, és biztattál. – Sajnálom, Ron. Az én hibám. Nem kellett volna hagynom, hogy ilyen hamar szerelmes legyek. – De ez egyáltalán nem baj! – Mégsem működik a dolog. A családom Tobyt kérdezgeti, ő pedig nem érti az egészet. Meg van róla győződve, hogy nem normálisak. – Szerintem rátapintott a lényegre. – Hogy mondhatsz ilyet? Pont te beszélsz? Akinek a félcédulás nagyapja azt hiszi, ő a Mikulás? – Jaj, Jeanne, ne... – Tudod, mi lenne a legjobb? – vágott közbe Jeanne. – Be kell fejeznünk ezt az egészet, mielőtt még túl komolyra fordulna a dolog. – Mielőtt... – Hiszen ennél nem is lehetne komolyabb! – De hiszen szeretjük egymást! — kiáltotta Ron. – Alig ismerlek. És egy kicsit még mindig bizonytalan vagyok abban, hogy alakulhat a jövő egy ennyire más típusú férfival. – Más, mint David? – Hát igen. Ron úgy érezte, mindjárt felrobban. Hogyan versenyezhetne egy halottal? – Ezt a helyzetet ő hogyan oldotta volna meg? – Rávette volna a nagyapját, hogy szívja vissza, amit mondott. – Én erre képtelen voltam, pedig próbáltam. Az valaha eszedbe jutott, hogy mindketten nagyon csökönyös családból származunk? Én nem tudom pótolni Davidét, Jeanne, és nem fogok egy nyolcvanéves embert megnevelni. Amit fel tudok ajánlani, az az, hogy megállapodok egy olyan nő mellett, akit imádok,

és a magam módján szeretek. Ha mindezek ellenére egy David-utánzatot keresel, akkor sajnos az nem én leszek. Neked kell döntened ebben. Jeanne döntött, és letette, a telefont. Mivel Emmettnek indulnia kellett, Ron gyorsan elkészült, hogy elvihesse az áruházba a nagyapját. Meglepetésére Emmett az ágyában feküdt, és vastag sállal kötözte be a torkát. – Nem tudok ma elmenni, fiam. – Nincs szükségem még egy krízisre. – Tudom, hallottam a vitátokat. Szörnyen sajnálom, de ilyen állapotban nem lehetek Mikulás. Nem elég, hogy a Potter család utál, Bickel is inkább valami tehetségtelen alakot szeretne betenni helyettem. Semmi kedvem asszisztálni ehhez. Elegem van az egészből. Megtennéd, hogy elmész az áruházba, és megmagyarázod a dolgot? – Felhívom Bickelt – ajánlotta Ron. – Ne! Személyesen beszélj vele! Nem akarom, hogy a végén még be is pereljen. – Rendben – egyezett bele a férfi, és indulni készült, de Emmett megragadta a kezét. – Ez a családi cirkusz elhomályosítja a lényeget. Azt hiszem, Jeanne legnagyobb gondja az, hogy attól fél, nem vagy egy házasodó típus. Hogy majd belefáradsz, és megunod őt meg Tobyt. Próbáld meggyőzni az ellenkezőjéről! – Már megpróbáltam. Nem tehetek arról, hogy kételkedik bennem. Pedig mindig őszinte voltam hozzá – mondta Ron, és ezzel elhagyta a szobát. Emmett várt, amíg nem hallotta a bejárati ajtó csukódását, majd teljesen felöltözve kipattant az ágyból. Taxit hívott, megigazította a gyűrődéseket a ruháján, és készen állt az akcióra. Ron órákkal később tért vissza a lakásba, céklavörösen és dühöngve. Odalépett a nagyapjához, aki a hintaszékében olvasott. – Tudtad, hogy ez lesz! Tudtad! Emmett becsukta a könyvét. – Miről beszélsz? – A Mikulásról. Tudtad, hogy nekem kell átvennem a szerepedet! Emmett maga elé képzelte a jelenetet. – Na és hogy ment? Ron mérge hirtelen elpárolgott. Leült a karfára. – Nem is tudom. Senki nem hajigált meg paradicsommal.

– Nagyszerű, és köszönöm. – Te tudtad, Pop. Ez azért csúnya trükk volt. Stanley Bickel unokatestvére szóba sem jöhetett, mert letartóztatták valami közlekedési kihágásért. Lenora pedig beismerte, hogy az áruház minden dolgozója hallott az esetről. Emmett sóhajtott. – Jó, én is hallottam Bickel unokatestvéréről, de ma tényleg nem tudtam volna bemenni. A szerződésem szerint én felelek... – Tudom, Bickel elmagyarázta, amikor oda adta a jelmezt. – Mindenesetre holnap nagy örömmel veszem vissza a szerepemet. – Nem. Ki vagy rúgva – jelentette be Ron. – Kirúgva? – Elbocsátva, elküldve, kirúgva, szélnek eresztve, ahogy tetszik. Bickel ragaszkodott hozzá. Azt mondta, ha okvetetlenkedünk, beperel. – Na, kíváncsi vagyok, talál-e helyettem valakit, hiszen már csak két nap van karácsonyig. Ron hatalmasat sóhajtott, és megütögette a nagyapja vállát. – Nem kell keresnie. Én leszek a Mikulás. – Te, Ronny? – Sajnálom, Pop, de ez volt az egyetlen dolog, amibe hajlandó volt beleegyezni. – Megértem, hogy csapdába kerültél. Mindegy, élveztem, hogy az Északisarkon dolgozhattam. – Emmett szélesen elmosolyodott, majd a tévé fölé mutatott. – Nézd, kitettem a fotóinkat. A Mikulás és a fia. Pedig a nagyapád vagyok. Valahogy mindig olyan voltál nekem, mintha a fiam lennél. Fiam, aki sosem volt. – Tudom, Pop. Ahogy én is... – Ahogy te? – Mindegy. Ron gyorsan kiment a szobából, mert érezte, hogy elérzékenyült. Lassan úgy tekint Tobyra, mint a fiára. Ron és Toby, apa és fia. Most azonban, hogy Jeanne faképnél hagyta, úgy érezte, megszakad a szíve. Jeanne telefonja megcsördült. Reggel hat volt. Az asszony félálomban még azt hitte, az ébresztőóra szól, de amikor hiába nyomkodta a gombját, rájött, hogy a telefonja csöng. – Boldog, boldog karácsonyt! – dünnyögte, ahogy a kagylóért nyúlt. – Szia, Jeanne! Itt Elaine. Elaine Rosetti. – Ó, Elaine! – Az asszony csak pislogott a meglepetéstől, és lassan felült. A fenébe! Vajon Ron beszámolt a barátainak a gondjaikról?

– Csak azért hívtalak, hogy elmondjam, jár nekünk a Clarion itt Minneapolisban és... – Nem tudlak követni, Elaine – szakította félbe Jeanne a nőt. – Jaj, istenem. Fogadni mernék, hogy ez Ron meglepetése a számodra. – Micsoda? – kérdezte Jeanne élesen, mert még mindig fogalma sem volt, miről van szó. Elege volt a meglepetésekből. – Ron cikke. – Ja, arról tudok... – A kép róla és Tobyról egyszerűen fantasztikus! – Van róluk kép az újságban? – Igen, ahogy Ron a piros sapkát adja rá éppen. Nem tudtad? – A képről nem tudtam. – Jeanne próbálta összeszedni a gondolatait. Nem úgy volt, hogy az a cikk a hazatérésről szól és a karácsony szelleméről? Vagy valami ilyesmiről. – Tényleg csodálatos! – lelkendezett tovább Elaine. – Fantasztikus, ahogy a hazatéréséről ír, a szerelmetekről, és arról, hogyan ébredt fel benne a vágy a család iránt. – Hangosan szipogott. – Jaj, te jó ég, mindjárt el is bőgöm magam! – És megnevezett mindenkit, fogadjunk! – jegyezte meg Jeanne kétkedve. – Igen. Híres lettél. Látnia kell azt a cikket. Most azonnal. Jeanne amint lehetett, letette a telefont. – De hova megyünk, mama? – nyafogott Toby, amikor az anyja lehúzta róla a pizsamát, és próbálta felöltöztetni. Jeanne sóhajtott. – Nem messze. Csak vennem kell egy újságot. – De hát minden reggel kapunk. Ott van a lépcsőn. Megmutatom neked. – Ez egy másik újság. Minneapolisból. – Jobb? – Te is benne vagy. Ronnal. – Én és Ronny! – kiáltotta a fiú. Jeanne már a csizmáját adta a gyerekre, amikor megszólalt a csengő. Emmett állt az ajtóban, egy rakás újsággal a kezében. – Ne nyírd ki a futárt, rendben? Jeanne elmosolyodott. – Karácsonykor semmiképpen. Kerüljön be, Emmett! Toby felkapta az újságokat, és beviharzott a nappaliba, majd lehuppant a földre. Jeanne elvett egy példányt, és Emmett-tel bement a konyhába.

– Sajnos csak grapefruitlével szolgálhatok. Még nem volt időm kávét főzni. – A grapefruitlé tökéletes lesz. Még sosem ittam ilyet, de itt az alkalom. Jeanne elővett egy poharat, és szinte viszketett a tenyere, annyira szerette volna már kinyitni az újságot. – Azt hiszem, először el kell magyaráznom valamit – kezdte Emmett. – Elaine Rosetti már telefonált. Ahogy a családom is. Még egy régi tanárom is, akinek egyébként sosem tetszett a kézírásom. Tudom, hogy Ron írt rólam, rólunk. – Ennek ellenére képtelen vagy bízni Ron érzéseiben. Azért jöttem, mert megint én tehetek mindenről. Ez nem az a cikk, amit Ron az újságnak írt. Ez a cikk az ő naplójából készült. A lapnak szánt szöveg nem volt ilyen személyes jellegű. Én küldtem el a szerkesztőnek ezt az irományt meg a képet azzal a kéréssel, hogy Ron azt szeretné, jelentessék meg így együtt. – Ezért Ron meg fogja ölni magát! Emmett megköszörülte a torkát. – Nem hiszem. Egyelőre még alszik, és gőze sincs az egészről. Kihúztam a telefont, és bezártam a lakást. Arra gondoltam, ha beszélsz vele, és rendeztétek a nézeteltéréseteket, akkor Ron rájön, hogy nem is csináltam butaságot. Ugye igazam van? Azért mutattál neki ajtót, mert Ron hirtelen fekete bárány lett a családod szemében, és úgy érezted, nem éri meg küzdeni érte. Ugye? Jeanne lehajtotta a fejét. – Igen – ismerte be. Emmett megpaskolta az újságot. – Olvasd el figyelmesen! Csak ennyit kérek. Ha úgy döntesz, felkeresed Ront, akkor tudnod kell, hogy a Grace Brothersnél lesz egész délután. – Miért? – Mert ő az új Mikulás. – Emmett sajnálkozva megcsóválta a fejét. — Látod, mi mindenről lemaradsz, ha nem beszélsz vele néhány napig? Jeanne felnevetett, és megszorította Emmett kezét. – Köszönöm, hogy eljött. A férfi megitta a gyümölcslevet, és felállt. – Ja, azt még el kell mondanom, hogy azt hiszem, Potterék tartoznak nekem egy bocsánatkéréssel. Jeanne a homlokát ráncolta. – Valóban nem emlékeztem Toby összes kívánságára, hiszen több százan jönnek nap mint nap, de igenis tisztán emlékeztem Tobyra. Nem a játékok miatt, amiket kért. Nem is a csodálatos édesanyád miatt, hanem az utolsó kívánsága miatt, ami annyira meglepő, annyira kedves és nagyszerű! – Emmett, önthetek még egy grapefruitlevet? A férfi bólintott. – Egész jó ez a lötty!

A Gracie új Mikulása folyton az óráját nézte. A zárást háromra tervezték. A tömeg egyre ritkult. Egyébként sem voltak aznap sokan. Talán azért, mert a Mikulás már úgysem tudott volna teljesíteni mindenféle kívánságot néhány óra alatt. Még a sajátja sem jött össze. Milyen furcsa, hogy Jeanne pont az utolsó pillanatban tűnt fel, hasonlóan eltökélt arckifejezéssel, mint amikor először látta. Ron szíve vadul kalapált, ahogy figyelte az asszonyt. Vajon mit akar? A mézeskalács-bejáratnál Jeanne egy kicsit lassított, majd határozott léptekkel elhaladt a törpék és a fotós mellett, felsétált a trón lépcsőjén, és beleült a Mikulás ölébe. Ron megköszörülte a torkát. – Csak beugró vagyok. – Micsoda kínzás! – Emmett eljött hozzám, és hozott egy példányt a cikkedből. – Milyen lett? – Még nem láttad? – hüledezett Jeanne. – Nem. Elaludtam, aztán egyenesen idejöttem. – Jaj, Ron! – sóhajtott az asszony, és a férfi vállára hajtotta a fejét. – Az emberek beszélni fognak... – Akkor tudnod kell, hogy már beszélnek. – Hogy érted? Jeanne felemelte a fejét, és a Mikulás szakállát birizgálta. – Ne légy mérges, de Emmett egy kicsit megváltoztatta a cikkedet. Eljuttatta a személyes naplódat, meg a rólad és Tobyról készült képet a Clarionhoz... – Jaj ne! – Nem olyan nagy baj – csitította Jeanne. – Ez késztetett arra, hogy idejöjjek. Igazad volt, Ron. Mi ketten összetartozunk. Mélyek és őszinték az érzéseid irántam meg Toby iránt. Miután elolvastam azt a cikket, teljesen elolvadtam. – Én megpróbáltam elmondani neked. – Tudom. De sokáig voltam egy másfajta férfi felesége. Az akkor működött. Boldog voltam. Aztán jöttél te, és megijedtem. Ami köztünk történt, olyan váratlan volt, olyan szenvedélyes, olyan más... – Lehet, hogy egyszerűen csak túl jó vagyok hozzád – évődött Ron. – Mi van a családoddal? Vár már a hóhér kötele? – Szó sincs róla – mosolygott Jeanne. – Áthívtam őket, amikor Emmett is ott volt... – Ne!

– Jaj, Ron! – szipogott az asszony. – Emmett emlékezett Tobyra az első pillanattól kezdve. – Tréfálsz! – Nem. És tudod, miért emlékezett? Azért mert Toby azt kívánta, hogy legyen egy férfi a házban. A mi házunkban! – Akkor Emmettnek igaza volt, nem? Toby összes kívánsága teljesül! – Ha még mindig ezt akarod... Ron intett a fotósnak, aki odajött az állvánnyal. Amint Jeanne megcsókolta a Mikulást, a gép elkattant. A felvétel tökéletesen sikerült.