A csinos özvegyasszony, Jeanne dühösen kérdőre

SUSAN WIGGS: AZ ÜNNEP VARÁZSA LEANDRA LOGAN: A HETEDIK KÍVÁNSÁG GAIL RANSTROM: KARÁCSONYI TITOK ARANY JÚLIA 27. KÖTET

Susan Wiggs: Az ünnep varázsa

–e egy régi érzelem a sikeres, karrierjének élő, előkelő származású és gazdag Elaine életét? Szakít–e csillogó életével Tony, az egyszerű zsaru igaz szerelméért? Karácsony este, amikor a hó beborítja Manhattant, talán minden megtörténhet… Felkavarhatja

Leandra Logan: A hetedik kívánság

őre vonja az áruházi Mikulást, aki négyéves kisfiának megígérte, hogy minden kívánságát teljesíti. A Mikulás unokájának, Ronnak megtetszik az anyuka, és vállalja, hogy jóváteszi a hibát. Kinyomozza hát, hogy a gyerek A

csinos

özvegyasszony,

Jeanne

dühösen

kérd

mi mindenre vágyik. A lista utolsó tétele nem kerül pénzbe, de nem könnyű teljesíteni… Gail Ranstrom: Karácsonyi titok Miss Charity Wardlow és régi udvarlója együtt vendégeskednek Wyecliffe Manorben, és a lány arra számít, hogy a fiatalember megkéri a kezét. Amikor azonban Sir Andrew MacGregor megjelenik az udvarházban, Charity rádöbben, hogy senki más nem kell neki, csak az érzékien mosolygó skót. Egy véletlenül kihallgatott beszélgetést

en közös nyomozásba kezdenek, ami segít, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz… követő

SUSAN WIGGS AZ

ÜNNEP VARÁZSA

Felkavarhatja–e egy régi érzelem a sikeres, karrierjének élő, előkelő származású és gazdag Elaine életét? Szakít–e csillogó életével Tony, az egyszerű zsaru igaz szerelméért? Karácsony este, amikor a hó beborítja Manhattant, talán minden megtörténhet…

1. FEJEZET Elaine St. James sietős léptekkel haladt az Ötödik sugárúton, mintha így elmenekülhetne a karácsony elől, de ez persze nem sikerült neki. Nem messze tőle egy csapat pirospozsgás arcú lány a Halld, a hírhozó angyalok énekelnek! dalt harsogva adományokat gyűjtött a bevásárlási lázban égő emberektől és a turistáktól. Elaine az utolsó pillanatban ugrott félre, hogy kikerüljön egy enyhén tántorgó Mikulást, akinek a korai napszak dacára már tömény karácsonyi jókedv áradt a leheletéből. Bár mobilját szorosan a fülére szorította, alig hallotta Byront, a barátját. Ahhoz azonban eleget hallott, hogy felfogja, nem jó hírt kapott. – Egy melltartómodell? — kiabálta az apró százszorszépekkel díszített telefonba. A férfi válasza egy rosszízű, goromba megjegyzés volt. Ettől még inkább feldühödve már teljes hangerővel üvöltötte: – Egy melltartómodellért dobsz engem? Túl későn vette észre, hogy az énekesek pihenőt tartva abbahagyták a dalolást, és a közlekedési lámpa épp megállította a keresztforgalmat, így aztán a fél város hallhatta a Byronnak ordított utolsó mondatát. Számtalan kíváncsi pillantás közepette Elaine lekapta a telefont a füléről, és vörösre vált arccal megigazította kézitáskáját a vállán. Byron éles fejhangja még halkan kiszűrődött a telefonból, de ő már nem akarta hallani a további magyarázkodását. Összecsukta a telefonját, és elindult a zebrán, kihasználva a zöldre váltó lámpa kínálta egérutat. Mögötte megindult a többi járókelő áradata is, és az énekesek rázendítettek a Silver Bells–re. Tessék, megint itt a karácsony! – gondolta Elaine letörten, s meglepődve vette észre, hogy könnyek gyülekeznek a szeme sarkában. Könnyek... Nem Byron miatt, hanem azért, mert egy álma megint szertefoszlott, mert újabb ajtó csapódott be a reményteli kilátások előtt. Megrázta a fejét, kihúzta magát, és továbbmasírozott a sugárúton. Valójában óriási tartalékai voltak önfegyelemből. Úgy nevelték, hogy mindig azt tegye, amit elvárnak tőle, és ezt nagyon jól csinálta. Csak a mai napot kell túlélnie, nem lehet az olyan nehéz.

Igyekezett átvenni a vidám gyerekek, a mosolygó járókelők hangulatát. Megpróbált ő is egy kényszeredett mosolyt kicsikarni magából, ám a kísérlete inkább fogcsikorgatáshoz hasonlított. Miért olyan egyszerű a karácsony a legtöbb embernek, és miért olyan szörnyű neki? Hol volt ő, amikor a karácsonyi hangulatot osztogatták? Valószínűleg hátul állhatott a sorban. Tudta jól persze, hogy hol volt: egy megfelelő internátus rideg bezártságában, vagy egy megfelelő nyári táborban, vagy egy megfelelő egyetemi kollégiumban. Olyan buzgalommal fejlesztette tökélyre önmagában a képességet, hogy mindig azt tegye, amit elvárnak tőle, hogy elfelejtette feltenni magának a kérdést, mi is az értelme az erőfeszítéseinek. A következő kereszteződésnél egy csillogó táskákkal és díszszalagokkal átkötött ajándékdobozokkal felpakolt nő vágott be elé. Elaine összeszorította a száját, nehogy hangos megjegyzésre ragadtassa magát, de egy grimaszt nem tudott elfojtani. Még soha nem érkezett ekkora késéssel egy ebédre, és a kelletlenkedést meg a rosszkedvet sem hagyta magán ennyire eluralkodni. A körülményekre való tekintettel azonban némi morcosságot igazán megengedhet magának. Volt idő, nagyon–nagyon régen, amikor a karácsonyi nyüzsgés, az ünnepi illatok varázslatos érzésekkel töltötték el. Hiányzott neki az a régi énje, de nem tudta, hogyan hozhatná vissza az egykori röptető felszabadultságot. Nyilvánvalóan nem Byron volt a megoldás. Persze ezt már a legelején tudnia kellett volna, de minden csalódás ellenére, amit az élet hozott neki, valahol mélyen még mindig létezett az a titkos, élettel teli belső énje, amely hinni akart a varázslatokban. Hirtelen egy manóval találta szemközt magát, aki egy csuprot tartott a kezében, rajta egy mosolygó árva gyerek képével. A fogát összeszorította, a fejét leszegte, s úgy tett, mintha nem látná. Ha nem néz a szemébe, lehet, hogy le tudja rázni. Elég ügyesen meg tudott szabadulni az emberektől, és ez éveken keresztül megóvta sok mindentől. Ez az utcai adománygyűjtögetés hamis dolog, emlékeztette magát. A csuprokból, perselyekből a pénz átkerül a kéregetők zsebébe, hogy aztán elbiliárdozzák, vagy más haszontalanságokra költsék. —Nemsokára iiiitt a karácsony! — kornyikálta a manó a Silver Bells refrénsorát. Elaine felsóhajtott, miközben a halloweent követően az egész várost elárasztó zöld műanyag girlandokat és villogó lámpácskákat figyelte. Minden évben egyre korábban kezdődik az ünnepi készülődés, hogy egyre több pénz

elköltésére ösztökéljék az embereket. Mélyen legbelül mégis minden évben feltámadt benne az izgatottság érzése. És a reményé: talán ez az év jobb lesz. De soha semmi nem változott, és az idő előrehaladtával ő egyre cinikusabb, ugyanakkor egyre sérülékenyebb lett. – Kérem, hölgyem, adjon valami csekélységet! – rázta a manó az orra előtt a csuprát. A másik kezében egy énekeskönyvet szorongatott. A mellkasán öntapadós névkártya virított a következő szöveggel: Üdvözöllek! A nevem Larry. Rikító piros sálat viselt a nyaka körül, és erőltetett vigyort az ábrázatán. A lámpa zöldre váltott, és Elaine meglódult a többi járókelővel együtt, de a tolakodó manó tovább követte. – Csak valami apróságot a gyerekeknek! – Futólag felvillantott egy hivatalosnak látszó engedélyt is a nyomaték kedvéért. Biztosan hamisítvány, gondolta Elaine. – Adakozzon a gyerekeknek, hölgyem! Elaine ráripakodott: – Menj innen! Larry manó taktikát váltott, bevetette a kölyökkutya– tekintetet. Légy erős! – biztatta magát Elaine. Ha most engedsz, rögtön jön a következő, aztán már a fél város nálad könyörög valami adományért. Arcát a fagyos szélbe fordítva haladt tovább rendületlenül. A manó lerázhatatlannak bizonyult. – Nem én tehetek róla, hogy a pasija ejtette egy ostoba nő kedvéért. Ne a gyerekeken álljon bosszút! – hadarta. Elaine kifakadt: – Ezzel aztán végképp elástad magad nálam! – Gondoljon a gyerekekre! Tudja, milyen varázslatos ereje van annak, ha valaki ad másoknak? – Nem hiszek a varázslatokban. – Attól még léteznek. De ahhoz adnia kell. Na, mi az az öt dollár valakinek, akinek ezerdolláros Manolo csizma van a lábán? Egy manó, aki behatóan ismeri a lábbeliket! Egyre furcsább helyzet. – Öt dollár, és kezdődik a varázslat – ütötte tovább a vasat a kéretlen kéregető. – Garantálom! – Fizetek, és eltűnsz? Larry manó kacsintott egyet, és ragyogó arccal vigyorgott rá. – Bízzon bennem, nem fogja megbánni! Segítsen rajtunk, és a világ is segít magán.

– Miből gondolod, hogy segítségre van szükségem? – Nem lavírozhat végig az élet nyüzsgő útjain úgy, hogy távol tartja magától az emberi együttérzés minden formáját – mondta. Remek! Az előbb a csizmám márkáját ismerte fel, most meg Dickens Karácsonyi énekéből idéz. Bolond egy világban élek, gondolta Elaine. – Legyen tíz dollár, és kezdődhet a varázslat! – srófolta feljebb rögtön az ajánlatát a manó, elbizonytalanodásként értelmezve a hallgatását. – A fenébe! – Miután végleg elfogyott Elaine türelme, előkapta a pénztárcáját, és odavetett neki egy húszast. – Boldog karácsonyt, Elaine! – kurjantotta Larry manó boldogan. – Na persze! Ebben a pillanatban szöget ütött a lány fejébe, hogy a manó a nevén szólította. Hirtelen megtorpant, minek következtében hátulról beleütközött egy üzletember, aki egy mogorva „Bocsánat!" után kikerülte, és rohant tovább. Elaine próbálta a tömegben megtalálni a manót, de annak már hűlt helye volt. Honnan tudta a nevét? Véletlenül ráhibázott? Nem, nem, amikor kivette a húszdollárost a táskájából, valószínűleg megláthatott valamit, amin rajta volt a neve. Egy vállrándítással elintézte az ügyet és folytatta útját. Újabb kórus mellett haladt el, amely teli torokkal zengte: Boldog karácsonyt mindenkinek! A karácsony azonban már régóta nem tartogatott semmiféle boldogságot Elaine számára. Mostanában az ünnep közeledte azt jelentette, hogy egyre több határidőt kellett teljesítenie, egyre több eseményt megszerveznie, és egyre több ügyféllel találkoznia. Mivel Byron már nincs a képben, szerencsére eggyel kevesebb ajándékot kell ma délután vásárolnia. Annyi kényelmetlensége mégis származik ebből a fejleményből, hogy a szüleinek el kell mesélnie a történteket, pedig ők már családtagként kezelték Byront. Befordult egy mellékutcába, ahol megkönnyebbülésére már nem hullámzott tömeg, csupán egy koldus vert tanyát a Fezzywig's grillbártól nem messze, egy lépcsőfeljáró tövében. Lábánál koszos bundájú kutya hevert. Elaine belegyorsított, és csaknem futott már, amikor táskája lecsúszott a válláról, és holmija a mocskos járdára borult. Fogcsikorgatva leguggolt, és próbálta összekapkodni szerteszét heverő dolgait: a mobilját, egy kis fémdobozt mentaízű

cukorkáival, bőrkötésű naptárát, rúzsát és egyéb apróságokat. Amikor végzett, felállt. – Hölgyem, valami itt maradt! – A koldus egy kulcscsomót emelt a magasba, amelyen egy apró ezüstkorcsolya lógott. – Köszönöm. – Elaine elvette a kulcscsomót, és betette a táskájába. Elindult, majd pár lépés után gondolkodóba esett. Végül kihalászott egy bankjegyet a tárcájából. Nem könnyen adott ki pénzt, de a szolgálatok ellenértékét meg kel] fizetni. A koldus visszaadta az ezüstkorcsolyás kulcscsomóját, és ezért jutalmat érdemel. A kulcscsomót emlékeztetőül hordta magánál, hogy soha el ne feledje, milyen nagy árat fizetett azért, mert Valakinek odaadta a szívét.

2. FEJEZET Beért a város mostanság legfelkapottabb éttermének számító Fezzywig's grillbár utcára kinyúló előtetője alá. A hely Elaine reklámügynökségének köszönhetően a társasági lapokban szereplő és celebmagazinok borítóin feszítő huszonéves fiatalok kedvenc déli találkahelye lett. Ahogy belépett, megnyugtató érzéssel töltötte el az ötletesen megvilágított berendezés bőrborításának finom csillogása, az üvegpoharak tiszta ragyogása, és hálaimát rebegett magában, hogy nem szólt semmilyen karácsonyi dal. Helyette Coltrane klasszikus dzsesszfutamai biztosítottak halk háttérzenét a válogatott közönségnek. A kesztyűjét lehúzta, a sapkáját levette, kibújt a kabátjából, és átadta őket a ruhatáros lánynak. Aztán bement a női mosdóba. Csontszínű kasmírnadrágjával és kardigánjával teljesen elégedett volt, különösen a vajpuha bőrből készült Manolo csizmájával kiegészítve, de a haját és a sminkjét botrányosnak találta. Az iszonyúan erős szél, a brutális hideg és a jeges utak szintén olyan dolgok voltak, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy ne szeresse a karácsonyt. Kifésülte fényes, szőke haját, majd elővette sminkkészletét, és gyakorlott mozdulatokkal hozzálátott az arca felfrissítéséhez. Miközben a romok helyreállításán dolgozott, gondolatai felfokozott tempóban cikáztak. Szóval Byron dobta! El kell döntenie, hogyan is álljon ehhez a váratlan fordulathoz. Játszhatná a megsebzett, gyámoltalan és segítségre szoruló nő szerepét, elmerülhetne barátai vigasztaló közhelyeinek langymelegében, hallgatván, hogy mennyire nem érdemelte őt meg az a

szemét alak, hogy soha nem is volt hozzá való, hogy később majd mennyire meg fogja bánni és sajnálni Byron, hogy elhagyta őt. Közelebb hajolt a tükörhöz, és miközben egy szempillafésű segítségével megpróbálta szétválasztani a pilláit, tovább latolgatta a lehetőségeket. Csalódottságát és megalázottságát gúny mögé rejthetné, és Byron Whitherspoont nevetség tárgyává tehetné az ismerősei körében. Azzal, hogy egy iszonyúan ostoba nő kedvéért dobta őt, elég indokot szolgáltatott erre. Rendben, gondolta a szájfényét visszazárva, és mosolyt erőltetve arcára. Ma lesz karácsony estéje. A legalkalmasabb idő arra, hogy jól érezzük magunkat. Erre fog törekedni, mintha a barátja elvesztése semmit sem jelentene neki. Valójában nem is nagyon kellett szerepet játszania. Szemöldökét enyhén összeráncolva, tetőtől talpig végigmérte magát a tükörben. Nem is rossz! Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy frissen elhagyott nő. Érzései közt kutakodva megállapította, hogy semmiféle érzelmi mélypontra nem került a történtek miatt. Az egyetlen sajnálatos dolog az volt, hogy ma este partner nélkül kell megjelennie a szülei partiján. És éppen a kiborulás hiánya miatt valahol legbelül mégis csalódott volt. Hol a kín, a trauma, a sírás, a panaszkodás? Vergődés a fájdalomban? Ha legalább néhány percen keresztül sikerülne sírnia, akkor az azt jelentené, hogy az elmúlt hat hónapot nem azzal pazarolta el, hogy egy olyan pasival randizgatott, aki egyáltalán nem is érdekelte. De semmiféle késztetést nem érzett arra, hogy sírva fakadjon. Ellenkezőleg, olyan érzése volt, mintha egy munkát most fejezett volna be. Bár még viszonylag korán volt, máris szép számban gyűltek össze vendégek, hogy kicsit feltöltődjenek az utolsó bevásárlási roham és az esti partik előtt. Ahogy Elaine átvágott a termen, és ismerősöket üdvözölt, oda–odabólintott meg integetett, jól begyakorolt mosolyán szemernyit sem látszott Byron árulása. Kedvelte ezeket a művészeket, a társasági élet szereplőit, a divatirányzatok alakítóit, akik szintén kedvelték őt. Elemében érezte magát itt a rivaldafényben, miközben a munkatársai felé tartott, akik egyben a legjobb barátai is voltak. Mégis motoszkált benne valamilyen rossz érzés. Annak azonban semmi köze nem volt a Byronnal pár perce folytatott nyilvános beszélgetéséhez. Fogalma sem volt, hogy miért, de néha a legalkalmatlanabb pillanatokban olyan érzés kerítette

hatalmába, amilyen az ő helyzetében lévő emberhez a legkevésbé sem illett: a magányosság. Képtelenségnek tűnhetett ez egy olyan nő részéről, aki annyira mozgalmas, eseményekkel teli életet él, mint ő, de mégis így érzett. Bármennyire próbálta is tagadni az igazságot, gyakran eluralkodott rajta a haszontalanság tudata és az üresség csontig hatoló fájdalma. Az üresség volt a fő ellensége. Szünet nélküli aktivitással harcolt ellene. Feladatának tekintette, hogy napra készen tájékozódjon a közélet eseményeiről, rendszeresen megjelenjen a divatvilágnak és a szórakoztatóiparnak a média érdeklődésére számot tartó rendezvényein, és az ott forgolódó emberek ismerjék a nevét. Makacs és határozott természete révén néhány év alatt a város egyik legnépszerűbb és legbefolyásosabb reklám– és médiaszemélyisége lett. Hosszú lépésekkel átvágott a báron, és odasietett a bokszhoz, ahol a barátai vártak rá, miközben koktéljukat iszogatták és csevegtek. – Na, végre! – integetett Melanie. – Elkéstél! – Bocsánat! – Elaine becsúszott a lópatkó alakú boksz padjára Bobbi mellé, aki nem a legjobb, hanem a legeslegjobb barátnője volt. – Még rengeteg telefont el kellett intéznem az irodában. Egy kis bosszúságot érzett a kollégái miatt. Azt hiszik, hogy csak azért, mert karácsony van, szabadságolhatják magukat és félretehetik a sürgős munkákat. Tudniuk kellene, hogy a feladatok nem tűnnek el pusztán azért, mert a naptár szerint ünnep van. Sőt tulajdonképpen ez az időszak még több munkával jár. A manó rosszul mondta. A karácsony csodáját nem az ajándékozás jelenti, hanem hogy karácsonykor a média még fokozottabb figyelemmel követi a nyilvánosság elé kerülő munkáikat. Mivel már elmúlt dél, rendelt egy Kir Royale koktélt, kibújt táskája vállpántjából, és elszántan mosolyt erőltetett az arcára. Jenny P. – Pinkwater volt a rendes neve, de már régóta nem használta így – tökéletesen nézett ki Kajal rúzsával, fekete merinógyapjú ruhában és térdig érő velúrbőr csizmában. Melanie Benz, akiért rajongtak az ügyfelei, kipakolta az asztalra határidőnaplóját és menedzserkalkulátorát. Olyan vékony volt, mint egy pálcika, platinaszőke haja tüsire vágva, szemöldöke ívesre gyantázva. Bobbi, aki egy szupermodell külsejével

dicsekedhetett, élő reklámhordozóként T. Gallagher pulóverben és bőrszoknyában feszített, Chez Moi sminkkel és Iago stílusú hajjal. Elaine fedezte fel Bobbit. Egy észak-karolinai kisvárosból érkezett New Yorkba, hogy bekerüljön a show–bizniszbe vagy a modellszakmába. Elaine-nek és kollégáinak azonban más tervei voltak vele. Médiabefolyásuk segítségével Bobbiból egy igazi nagyvárosi csajt kreáltak. Megfelelő külsőt találtak ki neki, az aktuális sztárokkal meg társasági celebekkel pózoltatták lépten–nyomon, és a nevét mindig megemlítették a megfelelő helyeken. És a dolog működött! Szép sorban minden magazinban – köztük a Vogue-ban vagy a Questben – feltűnt, amelyik csak számított ezen a piacon. A telefonja állandóan csörgött, meghívások tömkelege árasztotta el. Aztán pár hétre rá megkereste a Cosmo is, hogy szerepeljen a hasi zsírpárnákat eltüntető gyakorlataiban. Bobbi piacra dobása óriási sikernek bizonyult. Elaine számára már csak ráadás volt, hogy Bobbi nem csupán médiasiker lett, hanem a legjobb barátnője és bizalmasa, szinte a testvére is egyben. Vele talán megoszthatná a titkait és az álmait, neki elmondhatná, hogy a Byronnal való szakítás tulajdonképpen nem is fájdalmas, hogy inkább megijedt, mert attól tart, hogy nem képes egyetlen kapcsolatot sem megtartani. Nem! Ennyire nem adhatja ki magát senkinek. Még a lelki társával sem lehet ennyire őszinte. Ma este Bobbinak kulcsszerep jut a cégük jövőjének biztosításában. Az ő feladata lesz, hogy elcsábítsa a titokzatos és ambiciózus Axelt, a felkapott svájci parfümkészítőt, akit már régóta szerettek volna az ügyfeleik között tudni. Ez volt most a legfontosabb feladat. Axel lenne a leghatásosabb bizonyíték a szülei felé, hogy sikerül valamit önállóan is elérnie, és képes a saját életét élni, a saját lábán megállni. A szülei mindig úgy tekintettek rá, hogy a lányuk csak szórakozik, miközben ők támogatják a kis hercegnőjüket, aki azt játssza, hogy a médiában dolgozik, hogy elfoglalja magát valamivel addig, amíg talál egy olyan férfit, aki megfelel a szülői elvárásoknak – mint például Byron Witherspoon – és feleségül megy hozzá. Tehát Elaine-nek most sokkal nagyobb szüksége volt Axel megszerzésére, mint korábban bármikor. Ha sikerülne a svájci milliomossal nyélbe ütni az üzletet, az biztos enyhítené a megalázottság érzését, és Byron árulását könnyebben elfelejtené. – Ha összejön vele az üzlet, Európa további nagyhalai felé nyílik meg az út – vetítette előre Elaine, miközben részletesen átbeszélték az este programját. Annak az eseménynek a programját, amelyet a társasági lapokban évtizedek óta csak St. James Gálaként emlegettek. Minden évben – ugyanúgy, ahogyan

azt a nagyszülei is tették – a szülei meghívtak mindenkit, aki számított a rendes évi karácsonyesti partijukra. Eltérően a korábbi évektől ezúttal Elaine cégét kérték fel a rendezvény megszervezésére. S Elaine természetesen nem akart kudarcot vallani. – Milyen a pasi? – kérdezte Bobbi. – Kilencvenhét százalékig biztos vagyok benne, hogy még soha nem csináltam milliárdossal. – Tökéletes a pasi. – Miért, csináltad már vele? – érdeklődött Mel. – Természetesen nem. De Axellel régóta ismerjük egymást. Tulajdonképpen még az internátusból. Az efféle jóképű srácokat ki kellene tiltani az ilyen iskolákból. Majd meglátod! Elaine-nek nagy élvezetet okozott másokat új, számukra ismeretlen dolgokba bevezetni, és hasonlóan kedvét lelte párok összeboronálásában is. Állandóan a következő lépésen törte a fejét. Ez éltette, ez adott értelmet az életének. Elaine és Mel összedugták a fejüket, mint egy hadsereg két tábornoka, hogy elvégezzék az utolsó simításokat a parti ülésrendjén. – Elaine, nem kaphatnék egy kis előleget? – hajolt közéjük Bobbi. – Teljesen le vagyok égve. Elaine összeszorította száját. – Már eddig is annyi előleget kaptál, hogy még a nyári fizetésedből is vonni fogjuk. – Tudom, tudom, de nagyon költséges ezt a színvonalat fenntartani. A hitelkeretemet már teljesen kimerítettem, ráadásul holnap karácsony. Mondj már valamit! Elaine erőt véve magán jó képet vágott a dologhoz, csak magában háborgott azon, hogy egyeseknek nincs sem önkontrollja, sem megfelelő munkamorálja. – Ugorj be reggel az irodába, írok egy csekket! – Igazából úgy terveztem, hogy holnap már nem jövök be. – De ez a legforgalmasabb időszaka az évnek! – Csakhogy karácsony van – érvelt Bobbi. – Ne gyere ezzel, amikor ennyi a munka! – De karácsony csak egyszer van egy évben – folytatta Bobbi behízelgő hangon. – Szerettem volna hazarepülni a családomhoz. Jimminek, a nővéremnek most született a második kisbabája. Van–e szebb dolog karácsonykor, mint egy újszülött kisbaba? – Igen, egy svájci milliárdossal kötendő szerződés — mondta Jenny. Melanie végigfuttatta csillogó körmeit egy előtte heverő listán.

– Elaine, most jut eszembe, nagyon klassz a mamáddal együtt dolgozni! A pohara felett Elaine megeresztett egy erőltetett mosolyt. – Valóban... – Végtére is az anyja, Freddie St. James elfogadta lánya ötleteit a partival kapcsolatban. Freddie-nek csak egyetlen dolog volt fontosabb az életben egy sikeres estélynél – az, hogy mit írnak az újságok a nagy eseményről. Mivel mindkettőjük szeme előtt ez lebegett, a közös cél közelebb hozta az anyjához, mint bármikor azelőtt. Már csak óceánok választották el őket egymástól, nem fényévek. – Idegesnek tűnsz – jegyezte meg Jenny, oldalra billentve fejét. – Te soha nem szoktál idegeskedni. Mi van veled? – A szüleim partiját szervezzük, az isten szerelmére! – És? Állandóan partikat szervezünk. Mi vagyunk a legjobbak az egész városban. Az emberek még mindig a Segélyvonal Alapítvány javára Bridgehamptonban szervezett, tavalyi hálaadás napi rendezvényünkről beszélnek. Miért emészted magad? Elaine nagyot sóhajtott. Miért is ne mondja el? – Gyűlölöm a karácsonyt! Gyűlölöm az életemet! Byron dobott egy melltartómodell kedvéért. A bejelentést döbbent csend követte az asztal körül. – De úgy volt, hogy összeházasodtok! – Jenny tért magához először. – Az apjának egy egész médiabirodalma van. Ti ketten lettetek volna a legsikeresebb médiapáros. Bobbi közelebb hajolt, és átölelte a barátnőjét. – Ó, szívem – vigasztalta vicces déli akcentusra váltva –, annyira sajnáljuk! – Ne sajnáljatok. Csak az időzítés bosszant. – Még nincs túl késő, hogy találjunk neked valakit ma estére. – Mel keresgélni kezdett a menedzserkalkulátorában. – Karácsonyestére nem maradhatsz partner nélkül. Elaine igazából nem akart senkit. Sőt a karácsonyt sem akarta. Egyszerűen csak túl akart jutni az ünnepi őrületen, hogy újra belevethesse magát a munkába. – A mai este tökéletes lesz! – biztatta Jenny, megemelve poharát. – A szüleid el lesznek bűvölve, Axel a tenyerünkből fog enni, és mindenki boldogan él, amíg meg nem hal. Elaine bágyadtan mosolygott, amint felemelte pezsgős poharát, hogy koccintson a barátaival. Az összekoccanó poharak csilingelése beleolvadt a zene és a beszélgetések zajába. Túl fogom élni, gondolta Elaine. A magány és a sóvárgás a lúzerek jellemzője. Az ő estéje tökéletes lesz.

A pezsgőjében lévő buborékokat figyelte. És akkor a félig tele poháron keresztül meglátott valamit, amitől hirtelen megdermedt. Nem mozdult, nem vett levegőt. Az agya is teljesen kiürült. Minden elhomályosodott körülötte, kivéve a férfit. Az ő vonásai jól kirajzolódtak előtte, az ő alakja az utolsó porcikájáig ismerős volt az eltelt – fejben gyorsan utánaszámolt – hét év ellenére. Ma pontosan hét éve! Úgy érezte magát, mint egy csapdába esett vad, ugyanakkor el volt bűvölve. Mintha mézben fuldokolna. Az első szerelem hatalmas ereje újra megérintette, sőt teljesen hatalmába kerítette, és olyan érzéseket ébresztett benne, amelyekről azt hitte, hogy már rég nem is léteznek. Fizikai lehetetlenség volt tekintetét levenni a férfi széles válláról, könnyed mosolyáról. A belőle áradó biztonságot és vonzalmat szinte a bőrén érezte. Az idő csak még ellenállhatatlanabbá tette, és fölerősítette azokat a tulajdonságait, amelyek Elaine álmaiban rendszeresen felbukkantak. Klasszikus Bob Marley–dallam hangjai töltötték be a termet. – Mi a baj? – kérdezte tőle Jenny. – Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott. Elaine lehajtotta a fejét, hogy elrejtse kipirult arcát, s lassan letette a poharát. – Kísért a múlt – suttogta.

3. FEJEZET – Kinek a múltja? – firtatta Jenny. – A sajátom. – Elaine remegő kezére támasztotta állát, és a magas, soha el nem felejtett sziluettet bámulta a terem másik végében. Elözönlötték az emlékek azokból az időkből, amikor a karácsony még sokkal többet jelentett számára, mint pusztán összeegyeztetni a társasági életét a munkájával. Akarata ellenére nosztalgiával gondolt vissza azokra a napokra, amikor énje legérzékenyebb, legsebezhetőbb része is biztonságban érezte magát egy hirtelen felbukkant idegen társaságában. Soha nem lett volna szabad találkozniuk! Elaine egy olyan társadalmi réteghez tartozott, amelyet íratlan, ám annál szigorúbb szabályok irányítottak. Ezen szabályok egyike sem engedte, hogy olyan

fickókkal barátkozzon, mint Tony Fiore. A férfi teljesen más világból jött, amelynek szintén megvoltak a maga törvényei. Egy népes amerikai olasz családban nőtt fel Brooklynban. Az a család ugyanúgy ragaszkodott a saját köreihez, mint Elaine–é a magáéhoz. Elaine St. James tizennyolc éves kora körül kezdte felfedezni, hogy van élet az ő kiváltságos, elszigetelt világán kívül is. És Tony óriási felfedezés volt a számára! Immár idősebben és valószínűleg még érdekesebb emberként, Tony Fiore megállt a terem másik végében lévő zsúfolt asztalnál, és társalgásba elegyedett a körülötte ülő, jól öltözött emberekkel. Minden arc feléje fordult, amikor beszélt. Elaine barátai követték a nő elvarázsolt tekintetét. – Te jó ég! Látjátok azt a fickót? – kérdezte Mel. – Ki az? – érdeklődött Jen. Bobbi megveregette Elaine karját. – Akárki is ez a pasi, Byron csak egy rossz álomnak fog tűnni hozzá képest. – Tony Fiorénak hívják. Régóta ismerem, még az egyetemi évekből. A Rockefeller Center jégpályáján, a karácsonyi szünetben találkoztak először. Elaine soha nem felejtette el, amikor először megpillantotta. Turisták és helyiek tömege zsúfolódott össze a jégen, Tony mégis könnyedén siklott a párok, gyerekek és őrült kamaszok között. Impozáns profilja és atletikus mozdulatai magukkal ragadták Elaine–t. – Fiore – ismételte meg a nevet Jenny, s egy hibátlan drágakövet vizsgáló ékszerész elragadtatott arckifejezésével tanulmányozta. Elaine követte a tekintetét. A fény megcsillant a férfi sűrű, fekete, hullámos haján. – Még nem hallottam róla. Az meg hogy lehet? – Jenny nem tágított, és fürkész pillantást vetett a barátnőjére. Elaine igyekezett közömbösnek látszani. Próbálta felidézni magában, hogyan ért véget – vagy nem ért véget – kettőjük kapcsolata. Nézőpont kérdése. Rómeó és Júlia történetéhez hasonlított, az utolsó jelenet nélkül persze. Szívét megkeményítve, határozott hangon így szólt: – Nem is hallhattál róla. Nem olyasvalaki, aki érdekelhet bennünket. – Ahogy kimondta ezeket a szavakat, összeszorult a torka. Ő volt az egyetlen férfi az életében, aki meg tudta győzni arról, hogy létezik varázslat. És ő az, aki azon az estén, amikor neki akarta adni a szívét, nem jött el.

– Nekem ismerős valahonnan, de nem tudom hová tenni – töprengett fennhangon Melanie. – Lehet, hogy valami huszadrangú filmsztár – ötletelt Bobbi, miközben átnyúlt az asztal felett, hogy elcsenje a cseresznyét Mel italából. – Ha bármilyen sztárocska lenne, tudnánk, hogy ki az. – Mivel foglalkozik? – kérdezte Bobbi Elaine-től éppen akkor, amikor kezében papírokkal és rájuk tűzött tollal Tony Fiore átment a következő asztalhoz, és üdvözölte az ott helyet foglaló embereket. Ismét mindenki feléje fordult, és az arcok felderültek, mintha valaki egy csillárt kapcsolt volna föl felettük. – Lehet, hogy adományokat gyűjt – találgatott Jenny. Tony letette a papírokat, egyik kezével, az asztalra támaszkodott, és kicsit előrehajolt, egy tollat átnyújtva valakinek. Közben láthatóvá vált a dzsekije hátán lévő felirat. – Na, ehhez, mit szóltok? Zsaru. Elaine rámeredt. Zsaru?! Jéghokisztárnak kellene lennie. Csak a sportkarrier lehetett az egyetlen értelmes magyarázat arra, ami velük történt. Azt hitte, hogy a férfi nem akarta kockára tenni profi sportolói pályafutását egy szerelem kedvéért. Most rá kellett jönnie, hogy a férfi bizonytalan rendőri pályafutása miatt szakított vele. Bobbi elfordította a tekintetét Tonyról, és ölében heverő pasminasálját kezdte gyűrögetni. – Erre jön, ugye? – kérdezte izgatottan Elaine. Mielőtt bárki is válaszolhatott volna, a férfi már ott állt az asztaluknál. Ó, ez a mosoly! Elaine még a lélegzetét is visszafojtotta. Ez a szem, amelynek a színe olyan, mint az olvadt csokoládéé. Ebben a pillanatban ráeszmélt, hogy a férfi arca hosszú éveken keresztül mindig megjelent az álmaiban, mindegy, hány karácsony telt el az utolsó találkozásuk óta. – Szép napot, hölgyeim! – üdvözölte őket Tony. A hangja szintén ott élt benne. Mély és magabiztos, a brooklyniak életteli hangszínével árnyalva. Bár Elaine-en olyan pánik lett úrrá, hogy nyaktól lefelé teljesen lemerevedett, akaratereje mozgósításával mégis sikerült mosolyt erőltetnie az arcára. – Tony Fiore! Rég nem találkoztunk. Elaine arra gondolt, vajon Tony emlékszik–e rá, hogy ma van a szakításuk évfordulója.

– Ma van hat éve – mondta a férfi, miközben érdeklődéssel nézett lefelé a lányra. Hála az égnek! Ha nem emlékezett volna rá, Elaine ott helyben szörnyethalt volna. De a férfi tekintetéből sugárzó melegség, enyhén megszínesedő arcbőre azt bizonyították, hogy Tony nem felejtette el őt. Eltűnődött, vajon emlékszik–e még a férfi, hogyan fogták egymás kezét, miközben a jégen siklottak. Amikor meghall egy karácsonyi dalt, Tony gondol–e őrá, vajon szokott–e álmatlan éjszakákon azon töprengeni, miként alakult volna az élete, ha akkor mert volna... – Hét éve – javította ki Elaine, egyáltalán nem lepődve meg rajta, hogy a férfi nem emlékezett pontosan. – De ki számolja már? Tony érzékeny, kedves ajkai megint mosolyra húzódtak. Hasonlóan ahhoz a régi, egyszerű sráchoz, akit annak idején megismert, máig sem jött rá igazán, hogy milyen ellenállhatatlan hatással van a nőkre. Nincs annál szexisebb, mint amikor egy férfi nincs tudatában annak, hogy milyen szexi. Tony tekintete végigjárta a testét tetőtől talpig. – Jól nézel ki, Elaine. – Te is. – Elaine érdeklődő pillantást vetett a férfi kezében lévő papírkötegre. Valójában a jegygyűrűt kereste az ujján. Biztos, hogy van egy kissé molett felesége és két gyerkőce. Régebben azt mondta, hogy ez a legnagyobb vágya a jégkorongkarrierje mellett. De Elaine legnagyobb meglepetésére nem volt gyűrű az ujján. – Mit csinálsz itt? – kérdezte. – Adományokat gyűjtök – mondta Tony, a többiek felé biccentve. Aha, gondolta Elaine, szóval ő is valami olyasmi, mint az a manó. Csak magasabb, sötétebb hajú és jobban néz ki. Hihetetlenül dús és hosszú szempillái alól a férfi tekintete mindenkin végigpásztázott. Az asztal körül helyet foglaló nők úgy nyíltak ki feléje, mint bimbózó virágok a simogató napfényben. Elaine soha nem tudott rájönni, hogyan csinálja, de valamiképp a férfi megbabonázta az embereket. Talán a belőle áradó melegség volt az oka. Az egész valahogy olyan misztikus volt. Újra a manó képe jelent meg a fejében, aki csodákat ígért neki. Még az amúgy jéghideg természetű Melanie is jól hallhatóan nagyot sóhajtott. Elaine kihúzta magát, s úgy döntött, mélyen elrejti a zavarát, és lazának fog tűnni. Az évek hosszú során át tökélyre fejlesztett, az érzelmeit tökéletesen elfedő könnyed nevetéssel mutatta be a férfit.

– Tony Fiore, a férfi, aki az egyetemi éveim alatt összetörte a szívem. –Az én szívemet pedig éppen most töri – jegyezte meg Jenny. – Összetörtem a szíved? – mosolygott Elaine–re hitetlenkedve a férfi. – Hát ez nagyon vicces. Inkább szívességet tettem neked. Elaine lassan, feltűnő nyugalommal lenyelte az utolsó kortyokat. Vajon tényleg így gondolja? – Na, ki vele! – unszolta Mel. – Ti ketten együtt jártatok? – Hát jó, ha háromszor randiztunk – felelt Elaine jókedvűen. Jenny füttyentett. – Sok embernél ez már hosszú távú kapcsolatnak számít. – Na és mire gyűjtesz? – kérdezte Bobbi fészkelődve. – Fiatal srácok hokicsapatának. Az edzőket és a jégpálya díját fizetjük a városnak mind az öt kerületében. Elaine nem lepődött meg. A hoki jelentette régen is Tony életét. Úgy volt, hogy ez lesz a jövője, a karrierje is. Lopva tanulmányozta a férfit, aki alig változott, és egy pillanat alatt ismét lángra lobbantotta a szívét. Milyen lehet most az élete? Lejárt jogosítványok bevonása és áruházi tolvajok üldözése? – Mennyivel járulhatunk hozzá? – kérdezte Melanie. Tony elbűvölő mosolya változatlanul ragyogott. – Amennyit jónak látnak így, karácsony napján – ösztönözte őket finoman. – Nagyszerű dolog, hogy segítenek a srácokon – mondta Jen. – Remek ötlet! – csatlakozott Elaine is. – Köszönöm. Sajnos, az idén annyira kevés jött össze, hogy csodára lesz szükség ahhoz, hogy a bajnokságot végig tudjuk csinálni. – Egy gálát kellene szervezni – ragyogott felé Jenny. – Higgyen nekem, ez a szakmánk! A férfi értetlen tekintettel nézett rá. – Az a munkánk, hogy az ügyfeleink a címlapokra kerüljenek, és a termékeik, szolgáltatásaik úgy jelenjenek meg a magazinokban, mint az emberek számára nélkülözhetetlen dolgok – magyarázta Elaine. – Melyik cég dolgozik nektek? Kellene egy kis hírverés, hogy ismertebbek legyetek. Rögtön megugrana az adományozási hajlandóság. Hidd el, tisztában vagyok vele, hogy milyen előnyei vannak a reklámnak. – Igen? És mennyit kértek mindezért? – Mikor Elaine nem válaszolt, elmosolyodott. – Bizonyára nem engedhetjük meg magunknak. Egyébként a gyűjtésbe fektetett idő legalább olyan fontos. Erre mindenki észbe kapott és a táskája felé nyúlt. Elaine pedig arra gondolt, nem volt az mindig úgy, hogy utálta a karácsonyt. Persze fegyelmezett életmódja soha nem engedte meg, hogy

elmerüljön a csip-csup ünnepi előkészületekben, de most, hogy elgondolkodott, rájött, hogy valaha igenis szerette az ünnep melegét és meghittségét, az érzelmes dalokat meg az ajándékozás örömét, ami még a legfukarabb embereket is magával ragadta. Mikor vált az egész bosszúsággá és keserűséggé? Miközben Tonyt nézte, pontosan tudta, hogy mikor. Azon az estén kezdődött, amikor a férfi otthagyta, igen, akkor kezdődött lelkének lassú pusztulása. A remény szertefoszlott, teret adva a sivár valóságnak. Egy cinikus ember szemével kezdte látni a világot. A legszebb ünnep idején irigységet érzett nagylelkűség helyett. Arra jutott, hogy az emberektől csak a legrosszabbra számíthat, és ebben aztán soha nem is csalódott. Sötét gondolatait ügyesen elrejtve a táskájában kutatott, annak minden szegletét átforgatta. Nincs meg a pénztárcája. Szemöldökét összehúzva tovább kereste a finom bőrből készült, hitelkártyákkal és összehajtott számlákkal kitömött tárcát. Nincs meg a pénztárcája. – Valami nem stimmel – mormogta. Táskája tartalmát az asztalra borította, majd egyenként mindent visszapakolt. Érezte Tony figyelő tekintetét, és észrevette, hogy a férfi a kulcstartóját figyeli, amelyen egy pici ezüstkorcsolya lógott. Tőle kapta évekkel ezelőtt. Ez volt az egyetlen dolog, amit valaha kapott tőle. Na és? Gondoljon, amit akar! Elaine tudta, hogy miért hordja magával. A rámolás végeztével nem lehetett kétsége, mi történt. – Valaki ellopta a pénztárcámat! 4. FEJEZET – Mázlid van – mondta Melanie, Tony felé mutatva. – Épp kéznél van egy profi. – Vagy a manó lopta el, vagy a koldus! – pattant fel Elaine tettre készen. – Te egy manóval és egy koldussal töltötted az idődet? – kérdezte Jenny fejcsóválva. – Tényleg rád fér egy kis pihenés, drágám! – Pontosan a koldus orra előtt ejtettem el a táskámat, és valószínűleg felkapta a tárcámat. – Elaine már indult is az ajtó felé. Egy vállára tett kéz állította meg. – Ne siess annyira! – Tony beszéde ugyanolyan lassú, bensőségesen duruzsoló volt, mint annak idején, amikor a lába is megremegett a hallatára. – Hogyhogy ne siessek?

– A barátnődnél van – biccentett a férfi Bobbi felé. – Bobbinál? – Teljesen összezavarodva fordult vissza Elaine az asztalhoz. Bobbi arca rezzenéstelen volt, és hirtelen teljesen idegenné vált. Már nem az az ártatlan lány volt, aki valamikor belopta magát Elaine szívébe. – Nem tudom, miről beszélsz! – csattant fel Bobbi. – Arról a pénztárcáról, amely ott van nálad és nem a tiéd – válaszolta higgadtan Tony. – Ne hülyéskedj már! – Melanie felemelte a Bobbi ölébe gyűrt sálat, amely alatt ott lapult Elaine piros pénztárcája. – Ez valami vicc? – kérdezte Jenny. Melanie sziszegve fújt egyet. – Csak tréfának szántam – magyarázkodott Bobbi, a szokásosnál egy oktávval magasabb, ideges hangon. Elaine úgy érezte magát, mint akit gyomorszájon vágtak. Ő az a Bobbi, akit a szendvicsárusítás kilátástalan világából mentett ki, akit a világon a legjobb barátnőjének tartott? – Hogy tehettél ilyet? Bobbi felpattant. – Milyet? Hogy hordtam a hülye ruhákat, amiket rám erőltettél? Hogy kísérgettelek a sznob partikra, ahová egyébként eszembe se jutott volna betenni a lábam? Hogy csókolgatnom kellett a hülye ügyfeleidet? – Azt hittem, hogy barátok vagyunk... – motyogta Elaine a sokktól szinte lebénulva. – Csak azért, mert Prada nadrágot adtál rám és mobiltelefont nyomtál a kezembe, még nem lettem a barátod. Honnan veszed, hogy bármelyikünk is a barátod lenne? A fizetésemből alig futja az ócska kis lakásom bérére. Ezért kellene hálásnak lennem? Inkább ugranék fejest a jeges vízbe! – Akkor legalább megspórolnád a lakbért – jegyezte meg epésen Jenny. – Te hallgass! Neked csak az a fontos, hogy valami befolyásos emberrel elvetesd magad, Melanie meg minden megkeresett garast a fogához ver. – Ahogy Bobbi egyre hangosabban beszélt, déli akcentusa mind jobban fölerősödött. Most Elaine felé fordult. – Csak azért vannak melletted, mert elegáns környéken nőttél fel, és jó kapcsolataid vannak. Egy percig se hidd azt, hogy azért, mert szeretnek! Kihasználnak téged ugyanúgy, ahogy engem is. – Ne foglalkozz vele, Elaine! – mondta Melanie. – Biztos, hogy elment az esze. – Nem ment el! Csak elegem lett! Azt hiszed, hogy ez az egész nekem nyaralás volt? – rikácsolta Bobbi magából kikelve.

– Tulajdonképpen igen, azt gondolom – felelte Elaine vontatottan, a BCBG Áruházban tett előző napi bevásárlókörútjukra gondolva. – Az a te bajod! – vágta oda Bobbi, miközben pasminasálját a fejére meg a vállára tekerte, amolyan Mária a jászolnál stílusban. – Bárcsak ne is élnék! – Vigyázz, hogy mit kívánsz! — intette Jenny, de Bobbi addigra már elindult kifelé, fájdalmat és bonyodalmakat hagyva maga mögött. – Neki annyi! – fortyogott Melanie. — Soha többet nem fog ebben a szakmában érvényesülni. – Jobban teszi, ha visszamegy a falujába – tódította Jenny. – Fogalmam sincs, mi ütött belé. Megmondtam neki, hogy holnap kap egy kis előleget – mondta Elaine, de közben eszébe jutott, hogy Bobbi ma szeretett volna hazarepülni. Tony még mindig ott álldogált, rezzenéstelen arccal figyelve az eseményeket. Zsaruként valószínűleg rengeteg összedőlt, szétrobbant emberi kapcsolatot látott már. – Felejtsd el! Felejtsd el, hogy miket beszélt! – tanácsolta Melanie, miközben visszaadta a kezében tartott pénztárcát. – Egyszerűen nincs stílusa. Elaine próbált nyugodtnak látszani, miközben elővett egy bankjegyet, és az asztalra tette Tony elé. – Ezt a hokis srácoknak szánom. És köszönöm, hogy... visszaszerezted a tárcámat. Tony felírta az összeget az adományok listájára. Közben a hangszórókból már itt is karácsonyi zene áradt. Elaine egész bensője remegett. Hogy alakulhatott így az élete? Hogyan juthatott odáig, hogy az úgynevezett barátja karácsony estéjén dobja, és az állítólagos legjobb barátnője pedig meglopja? Azt a karácsonyestét már nem is említve, amikor Tony elhagyta. A mai este az ő személyes Bermuda– háromszöge, ahol minden reménye végérvényesen elsüllyedt. Lehet, hogy az egészről ő tehet? Próbálta rávenni magát, hogy elgondolkozzon ezen. Bobbi alávaló módon elárulta, a szavai azonban ott csengtek még fájdalmasan a fülében. Abban, amit vélt barátnője mondott, mégiscsak lehetett némi igazság. Melanie és Jenny vajon tényleg a barátai, vagy csupán azért viselkednek úgy, mintha azok lennének, mert szükségük van az ő segítségére, hogy a szakmában előbbre juthassanak? Keze enyhén remegett, miközben visszatette a pénztárcát a táskájába. – Sajnálom, hogy így viselkedett a barátnőd – mondta Tony hangjában őszinte együttérzéssel. Nyílt tekintete áthatolt Elaine kemény falakkal körülvett szívén. A férfi egyetlen pillantása azt sugallta neki, nem kellene,

hogy ilyen legyen az élete. – Tényleg nagyon sajnálom! A terem másik végéből láttam, amikor elemelte a pénztárcát. Tehát Tony már jóval korábban meglátta és figyelte őt! – Még egyszer nagyon köszönöm – mondta Elaine. Hirtelen úgy érezte, nem akarja, hogy a férfi elmenjen. De természetesen el fog menni. Mindig mindenki kisétál az életéből. Volt idő, amikor azt gondolta, hogy Tony különleges valaki, de kiderült, hogy az csak vágyálom. Szerette volna, ha Tony marad, leül mellé és elmagyarázza, hogy nem annyira szörnyű az élete, mint amilyennek látszik, csak most éppen nagy sebességgel nekihajtott egy fekvőrendőrnek. Azt akarta, mondja el neki, hogy miért ébresztett benne annak idején vágyakat, és később miért tűnt el mégis. A férfi hátralépett egyet, mintha készülne továbbmenni a következő asztalhoz, de Elaine utánanyúlt. – Ne siess annyira! – Beljebb csúszott a padon. – Ülj le hozzánk, Tony! Nem engedünk elmenni. – Köszönöm. Mára egyébként is befejeztem már. Köszönöm, hölgyeim! Velem minden rendben. Kár, hogy a barátnőjükről nem mondható el ugyanez. – Tényleg, te jól vagy? – kérdezte Melanie Elaine-től. – Tudom, hogy nagyon odavoltál Bobbiért. Elaine vörös lett a saját hülyesége miatt érzett önutálattól. Nem kellett volna a szívébe fogadnia Bobbit. Hát még mindig nem tanulta meg a leckét? – Talán megfelelőbb emberekkel kellene barátkoznom. – Te jó ég! Mintha az anyja szólalt volna meg belőle! Beleborzongott az önvád újabb hullámába. – Ne ostorozd magad! – mondta Melanie. – Mindannyiunkból bolondot csinált. Micsoda napod van, Elaine! Először Byron, most meg ez. — Tonyhoz fordult. – Általában jókat tudunk nevetni ezeken a dolgokon. Olyan ügyfelekkel, mint amilyenek nekünk vannak, kell, hogy nevetni tudjunk. A férfi őszinte érdeklődéssel hajolt Elaine-hez. Ugyanúgy, mint évekkel azelőtt, azt a ritka érzést keltette benne, hogy ő is fontos valakinek. – Szóval ez a lány egy ügyfél volt? – Nem. Mi találtuk ki őt – válaszolta Jenny. – Elaine ötlete volt. – Egy déli kisvárosból jött – magyarázta Elaine –, és az irodaépületünk előtt egy kis kocsiról szendvicseket árult, közben pedig próbált ügynököt találni magának. Felkaroltuk, és hamarosan a legmenőbb klubokba járt. Olyan ruhákat kezdett el hordani, amilyeneket egy átlagember nem engedhet meg magának, magazinokban tűnt fel, meg ilyenek... Mindenkinek tetszett. Ő volt az új címlaplány. Melanie egy cukrozott keverőpálcával kavargatta az italát.

– A médiabefolyásunk megtestesítője volt – fűzte hozzá. – Úgy is mondhatnánk, hogy mi vagyunk a három Frankenstein – ironizált Elaine. – Félelmetesen hangzik – mondta Tony. Elaine próbált rájönni, hogy miért hangzik olyan sekélyesen mindaz, amit az imént a szakmájáról mesélt a férfinak. Talán azért, mert olyan merész álmai voltak, amikor megismerte őt. Utazgatni akart a világban, nemzetközi jelentőségű eseményekről tudósítani, jobbá tenni az emberek életét. Jelenlegi élete ellenben pazarló vásárolgatásokból, exkluzív rendezvények szervezéséből és szenzációhajhász sajtótermékek kiadásából állt. Az egyedüli változatosságot az életében a körömlakkja színének cserélgetése jelenti. – Szóval úgy volt, hogy ma este nagyon számítottunk Bobbira — magyarázta Melanie Tonynak. – Hihetetlenül sok pénz forog kockán. – Karácsonykor? – Ez a nagyszerű ebben a munkában. Szórakozás is egyben – bizonygatta Elaine erőltetett vidámsággal. – Van egy zseniális ötletem! – Jenny a tenyerét Tony kezére simította. – Jöjjön el ma este! Elaine szüleinél szervezünk egy csodálatos eseményt, a... – ...St. James Gálát – fejezte be helyette Tony a mondatot, és elmosolyodott a lány döbbent arckifejezése láttán. – Brooklynban élek, nem egy barlangban. – Kedves mosollyal ugyan, de elhúzta a kezét, világossá téve, nem hagyja, hogy lekezelően bánjanak vele. – Biztos vagyok benne, hogy Tonynak már van ma estére programja – igyekezett elvenni a helyzet élét Elaine. És miért is ne lenne? – tette hozzá gondolatban. Csak mert nem hord gyűrűt az ujján, az még nem jelenti, hogy szabad. Könnyed mosolyt erőltetve arcára folytatta: – Fogadjunk, hogy egy kedves olasz nő vár rád otthon, meg a gyerekeid játékai, hogy valaki végre összepakolja őket A férfi mosolyra húzta a szája szélét. – Ha ez így lenne, akkor valószínűleg nem lennék távol tőlük ebben a hidegben. – Mindig azt gondoltam, hogy hamar megnősülsz, és népes családod lesz – jegyezte meg Elaine. Hiába nem nősült még meg, Tony akkor is az a fajta, aki családot akar. Elaine mindig is tudta ezt. – Még nem vagyok olyan öreg, és még mindig azt tervezem, hogy lesznek gyerekeim. Tudod, hogy a Fioréknak milyen fontos a család. Igen, Elaine még mindig emlékezett arra a melegségre, amely mindig érezhető volt a hangjában, amikor a rokonairól beszélt. Hangos, nagy, olasz

család volt a Tonyé. Generációkra visszamenőleg ugyanazon a barna téglás házakból álló környéken éltek. Természetesen soha nem találkozott velük, de a fejében ott volt a fodros kötényt viselő Mamma Fiore képe, amint egy fazékban puttanesca szószt kavargat egy régimódi tűzhelyen. Az biztos, hogy ő nem az a fajta nő, aki a legkisebb fiával ne számolna karácsonyeste. – Na, mi a válasza, Barátságos Biztos Úr? – noszogatta Jenny. Mondj igent! — kívánta magában Elaine. Milyen furcsa, hogy mindazok után, ami történt, még mindig föltámadt benne a remény, hogy a karácsonyeste más, mint a többi. – Azt hiszem, el tudok ugrani egy kis időre – válaszolta a férfi. Elaine szíve nagyot dobbant. Valahogy az az érzése támadt, hogy Tony fogja megmenteni őt. Soha nem szerette a szülei partiját, amelyet minden évben megrendeztek. Túlságosan elegáns emberek, akik apró falatocskákat rágcsálnak, és a semmiről fecserésznek, miközben azon erőlködnek, hogy a társasági lapok fotósai róluk készítsenek fényképeket. Az idén valamelyest jobbnak ígérkezik az esemény, mivel a munkatársai fiatalos lendülete és képzelőereje is teret kapott a szervezés során, de Elaine számára mindig is szenvedés marad. Tony jelenléte nem ronthat tovább a helyzeten. Tulajdonképpen csak javíthat rajta. 5. FEJEZET Kicsivel később, miközben majdnem jéggé fagyva próbált taxit fogni, Elaine-nek kezdtek kétségei támadni naiv reményeivel kapcsolatban. Közben a mobilján beszélt, és igyekezett Bobbit pótolni valakivel. Axel kedvelte a szupermodelleket, de az összes modell, akit Elaine ismert és megpróbált elérni, foglalt volt már aznap estére. Talán szerencséjük lesz, és Axel hoz magával saját kísérőt, gondolta, miközben újabb számokat pötyögött a telefonjába. A portyázó énekesek az utca másik oldalán vertek épp tanyát, de a járművek zaján és egy templomharang távoli zúgásán keresztül még mindig átszűrődtek az Örvendj, világ vidám hangjai. A manó hazudott. Csodát és varázslatot ígért, de valójában a dolgok rosszról még rosszabbra fordultak. Mindezek tetejébe Tony Fiore is megjelent váratlanul az életében, aki aztán végképp felkavarta azokat az érzelmeket, amelyek lecsillapításán évek óta keményen dolgozott. Foglalt volt a hívott szám. Dühösen összecsapta telefonját, és az utat kezdte pásztázni. Az egyre sűrűbb hófüggönyön keresztül azonban egyetlen kóbor taxit sem látott. A karácsony a hibbantaknak való, gondolta, miközben egy ábrándos szemű fiatal párt figyelt, akik karöltve sétáltak a csillogó kirakatok előtt. A karácsony nem más, mint elüzletiesedett

hajsza, melynek ürügyén az emberek hamarabb lelépnek a munkahelyükről, és betegre zabálják magukat. Hogy ez kinek jó? Miután a következő háztömbnél meglátott egy taxit, kétségbeesetten integetve elindult felé. Megkönnyebbülés futott át rajta, amint a taxi megállt a járda mellett. Kinyitotta a kocsi ajtaját, és jóleső meleg levegő áradt felé az utastérből. Ekkor a semmiből egy nő bukkant fel egy mankós kisfiúval. Elaine első önkéntelen gondolata az volt, hogy rájuk sem hederít, és beszáll a kocsiba. De amikor már emelte a lábát, hogy beüljön, egyszerre beléhasított, hogy ez milyen méltatlan húzás lenne, és visszakozott. A kisfiú rápillantott, aranyos kis arcán mosoly terült szét, mielőtt saját magát majd a mankóit is óvatosan behúzta a taxiba. – Köszönjük! – mondta az anyukája, egy elkínzott arcú nő, egyszerű, vékony kis kabátban. Egy olyan megalázó kis műanyag szatyor volt nála, amelyet az üzletek alkalmazottainak kell használniuk, hogy ezzel a dolgozók által elkövetett lopások számát csökkentsék. Elaine lebalekozta magát, mialatt egy bankjegyet nyújtott a sofőr felé, hogy kifizesse a viteldíjukat. – Köszönjük! Áldja meg az isten! Boldog karácsonyt! – szólalt meg hálás hangon az asszony. Elaine biccentett, majd visszalépett a járdára, és megpróbált egy másik taxit találni. Egyetlenegy sem vetődött arra. Elképzelte magát, amint ott áll és lassan megfagy, miközben mindenki más családi összejövetelekre, közös ünneplésekre rohan, vagy nyílt tűzön gesztenyét sütöget. Kinek hiányozna ő? Egyáltalán észrevenné valaki, hogy már nem létezik? Hogy egy járdán álló jégszobor lett belőle, amely csak arra jó, hogy a madarak rátelepedjenek? Kínjában megpróbálta felhívni Zorát. Ő volt a legkeményebben dolgozó modellügynök az egész városban, de ezúttal az ő számán is csak a hangposta válaszolt. Mi van az emberekkel? Bezárt az egész ország? Ekkor egy fekete autó lassított a járda mellett, melynek ablaka lassan leereszkedett. – Elvigyelek? – szólt ki belőle Tony Fiore. Elaine szíve újra feldübörgött az izgalomtól, bár próbált uralkodni magán.

– Azt megköszönném – felelte. Kinyitotta a vezető melletti utasülés ajtaját, és behuppant. A kocsiban babahintőpor–illat lengedezett a légfrissítőből. A műszerfalon elektromos kütyük voltak. Furcsán bensőséges érzés volt Tonyval együtt utazni, egy kis bepillantást nyerni az életébe. Ott hevert a hivatalos azonosítókártyája, feltűzve sorakozott mindenféle kitöltésre váró nyomtatvány, valamint egy jegyzettömb a tetején a következőkkel: „Elmenni Nonna sonkájáért... vásárolni: szigetelőszalag, WD–40...". Tony besorolt a forgalomba. Az ablaktörlőlapátok jobbra– balra csapkodták az óriási, puha hópelyheket. A havazásban a rohanó város színei és fényei még csillogóbbá változtak. Tony feléje fordult, és rápillantott. Olyan volt a tekintete, mintha csak tegnap találkoztak volna utoljára. Soha senki nem nézett rá úgy, ahogy Tony, olyan érdeklődéssel, törődéssel és őszinte vággyal. – Hova megyünk? – kérdezte tőle a férfi. – Jó irányba indultál el, amikor észak felé vetted az irányt. – Az Upper East Side felé... – Így van... – Nem messze a szülőktől, ugye, Elaine? Tony megjegyzése barátságos volt, de félreérthetetlen, és rávilágított a köztük fennálló korlátokra. Teljesen különböző hátterük miatt igazából soha nem volt esélyük. Az emberek szeretik azt mondani, hogy ezek a dolgok nem számítanak már manapság, de a valóságban igenis van jelentőségük. Elaine világát mindenben meghatározta a szülei jóváhagyása vagy egyet nem értése, ahogy Tony életének minden döntését befolyásolta a családja iránti elkötelezettsége. Elaine szinte úgy érezte, hogy mentegetőznie kell azért, mert a felső tízezer kiváltságos világában nőtt fel. A St. James család számára mindig elsőrendű szempont volt, hogy jó környéken lakjanak. Szülei a parkra néző lakásuk mellett fenntartottak egy tengerre néző nyaralót is Hampton közelében. Őt Marymountba és a Benningtonba küldték tanulni, most pedig egy háború előtt épült, elegánsan felújított, tökéletes luxusépületben lakott a Keleti 19. utcában. Minden szempontból magas színvonalú körülmények között élt, s csak ritkán jutott ideje arra, hogy hátradőljön, és elgondolkodjon azon, hogy mi is hiányzik az életéből. – És te? – kérdezte Elaine kicsit zavartan.

– Én is közel lakom a szüleimhez, a Park Slope–on. Elaine nem sokat hallott erről a környékről, csupán azt tudta, hogy Brooklynban található. Brooklynról sem tudott sokat, csupán annyit, hogy arra a rozoga helyi vasútra, amely arrafelé jár, ő biztos, hogy soha nem szállna fel. A következő pár háztömb mellett szótlanul haladtak el, és Elaine eközben azon merengett, milyen különös érzés újra a férfival lenni. Hirtelen megszólalt a telefonja. Azonnal előkapta, de csak Jenny jelentkezett azzal, hogy még mindig dolgoznak rajta, hogy Axelnek partnert találjanak estére. Mintha a férfi megérezte volna, hogy bámulja, a telefonbeszélgetése végeztével feléje fordult, és ránézett. – Örülök, hogy találkoztunk. Nagyszerűen nézel ki. – Köszönöm. Te is. Elaine-nek általában jól mentek a felszínes beszélgetések, végtére is a munkájához tartozott, hogy minden körülmények között fenntartsa a társalgást. Szokásos eszköztára, a nevekkel való dobálózás és a könnyed szellemeskedés azonban itt és most biztosan nem működne. Tonyra nem kell semmilyen hatást gyakorolnia vagy szórakoztatni őt. Ahogy sok–sok évvel ezelőtt, a férfi most is csak jobban meg akarja ismerni. És épp emiatt aggódott Elaine. Félt, hogy a férfi már látja, milyen felszínes is ő, hogy a külső burok alatt semmi értékes nem rejlik. Meg nem válaszolt kérdések, régi sérelmek lógtak a levegőben. Tony előrehajolt és a rádiót babrálta, majd karácsonyi zene árasztotta el az autót. A férfi együtt dúdolta a rádióval a sült gesztenyéről szóló dalocskát. – Komolyan gondoltam, amit mondtam. Sajnálom, ami a barátoddal történt – szólalt meg egy idő után. Elaine először nem tudta, hogy a férfi melyik barátjára gondolt. – Mindegyik sajnálatos eset. – Ó, Bobbi...! Nem is tudom, mit mondjak. Elég kellemetlen ügy. – Sajnos, egy dolgot meg kellett tanulnom a munkám során. Az embereket általában azok hagyják cserben, akikben a legjobban megbíznak. – Ez egy nagyon szép karácsonyi gondolat – fogta tréfára a dolgot Elaine. A szélvédőn keresztül a járókelőket figyelte, amint az egyre sűrűsödő hóesésben igyekeznek az üzletek csillogó kirakatai előtt. Minden létező faágon apró égők ragyogtak.

Ismét ott kísértett a kérdés: hol voltál azon az estén? Miért nem tartottad be az ígéretedet? Miért nem szerelmesedtünk egymásba és éltünk együtt boldogan, míg meg nem halunk? – És ki az a Byron? – kérdezte Tony teljesen váratlanul. Elaine reménykedett, hogy egyáltalán nem kerül elő az exbarátja neve, de persze nem volt ilyen szerencséje. Tonyban ott működött a zsaruösztön. – Randizgattam vele – mondta olyan hangsúllyal, mintha kár is lenne több szót vesztegetni rá. Valójában azt képzelte, hogy ő lesz az igazi. Kitűnő referenciákkal rendelkezett. Megfelelően szituált családból jött, elitiskolákba járt, kitűnő környéken lakott. Elaine szülei rajongtak érte, és Byron szülei is kedvelték Elaine–t. Ő maga is már majdnem biztos volt benne, hogy Byron lesz az első férje. Amíg alaposabban meg nem ismerte. A valóságban Byron az egyedülálló nők rémálma volt. Önző, felelőtlen és néha talán még kicsit erőszakos is. – Randizgattatok? Múlt időben? – Tony rendíthetetlen nyugalommal szlalomozott a forgalomban. Elaine bólintott. – Éppen ma, ebéd előtt dobott ki. – Tényleg? Durva. – Egy melltartómodell miatt. – Még durvább. – És mindenki fültanúja lehetett, aki arra járt az Ötödik sugárúton. – Elaine elmesélte a telefonhívást, az éneklő kórust meg a dülöngélő Mikulást, és közben oldalra fordult, hogy láthassa a férfit. Olyan jóképű és vonzó! Egy régi hokisérülés miatt picit elferdült orrának köszönhetően szerencsére nem volt túl tökéletes. A szájáról pedig nem tudta levenni a szemét, mintha csak egy Godiva csokoládétrüffel volna. – Jobban teszed, ha nem nevetsz ki – fejezte be Elaine a beszámolót. – Miért tenném? Miért nevetnék valamin, ami neked fájdalmat okoz? Elaine előrefordult, és az utcai lámpákra aggatott örökzöld füzéreket kezdte számolgatni. Ehhez nagyon ért Tony! Éppen akkor mondani valami kedveset és őszintét, amikor a legnagyobb szükség van rá. – Szerelmes voltál bele? – kérdezte a férfi. – Soha nem voltam még szerelmes – bukott ki a lányból, majd őszinteségéről nevetéssel próbálta elterelni a figyelmet. – Jól vagyok! Byron nem jelentett túlságosan sokat nekem. Próbáltam elhitetni magammal, hogy ő

az igazi, de ez egyszerűen hazugság volt. – Utálta, hogy milyen érzelem nélkülinek hangzik ez az egész. Felszínesnek. Sekélyesnek. Szívtelennek. Most tényleg, mit gondolhat róla ezek után Tony? Karácsonykor dobja a barátja, meglopja a legjobb barátnője, most meg úgy beszél minderről, mintha arról csacsogna csupán, hogy nem ért oda időben a fodrászához. Az igazság az, hogy olyan vastag falakat épített maga köré, hogy azokon semmi nem tudott már áthatolni. Sem a fájdalom, sem az öröm. – Ne tegyél úgy, mintha nem fájna! Jogod van cudarul érezni magad, legalábbis egy darabig mindenképpen. – Fölösleges lenne, és nem változtatna a helyzeten. – Mennyire sietsz? Elaine Gucci órájára nézett, amelyet egyik ügyfelétől kapott hálája jeléül, majd néma telefonjára vetett egy pillantást. Nos, választhat: eltöltheti a délutánját a szülei partija miatti idegeskedéssel... Vagy egyszer az életben felhagy végre a „megfelelő viselkedéssel", és alkalmat ad... mire is? – Tulajdonképpen egyáltalán nem sietek. Ma estére már minden el van rendezve. Hála Byronnak nem kell az utolsó percekben ajándék után rohangálnom. De miért kérdezed? – Be kell ugranom ide. – Tony lendületesen bekanyarodott egy megkülönböztetett jelzésű járművek számára fenntartott parkolóhelyre, kipattant a kocsiból, és az utasoldalra sietett. Kitárta Elaine előtt az ajtót, s ő kiszállt, sűrűn pislogva a szempilláira tapadó hópelyhek miatt. A színek kavalkádjában tobzódó, fényárban fürdő, hatalmas Prométheusz–szobor jelezte, hogy megérkeztek a Rockefeller Center jégpályájának bejáratához. Ahol egyébként lépni is alig lehetett a tömegtől. – Ez meg mi? – kérdezte Elaine olyan mesterkélt nevetés kíséretében, amely még a saját fülében is hamisan csengett. – Nosztalgiázás? – Van valami ellenvetésed? Elaine egyenesen a férfi szemébe nézett. – Nincs, ha neked sincs.

6. FEJEZET – Le kell adnom ezt a cuccot. – Kezében papírjaival és egy lapos kis cipzáras táskával a férfi elindult a zsúfolt betonlabirintuson át.

A csípős levegő, a visszhangzó zene az első találkozásukat juttatta Elaine eszébe. Még most is a szívében őrizte minden percét, de erről senki sem tudott. Legbecsesebb emlékeit titokként őrizte, mint valami édes álmot, amely elillanna abban a szempillantásban, ha elmesélné valakinek. Még a történet szomorú vége sem halványította el az érzéseit. Ellenkezőleg, árnyaltabbá, elmélyültebbé váltak ezáltal, s átszínezte őket a „mi lett volna, ha” talánya. Elaine soha nem volt félénk típus. Amikor először meglátta Tonyt azon a végzetes karácsonyi napon, egy percig sem gondolkodott rajta, hogy vajon kimutassa–e érzéseit. Átlagon felüli neveltetése nagy adag önbizalommal ajándékozta meg, és azzal a meggyőződéssel, hogy őt nem lehet visszautasítani. Félelem nélküli tizennyolc éves fruskaként egyszerűen odament Tonyhoz, és így szólt: – Szia! Elaine vagyok. Már egy ideje figyelem, hogy korcsolyázol. A fiú pimasz mosolyától teljesen elolvadt, és rögtön meggyőződhetett arról, hogy a srác sem az a gátlásos típus. – Én is figyeltelek téged – válaszolta Tony. Olyan volt ez a találkozás, mint amikor beindul egy kémiai folyamat, gyorsan és váratlanul, mindkettőjükben életre szóló változásokat idézve elő. Amikor véget ért az este, mindketten hazamentek. Tony a családja szokásos karácsonyi összejövetelére, amely után mindig éjféli misére mentek, Elaine pedig a szülei gálavacsorájára. Karácsony után Tony Indianába utazott, hogy folytassa a hokiszezont, Elaine pedig síelni ment St. Moritzba. A karácsonyi szünetben végig a fiúra gondolt, azon agyalva, hogy bárcsak odaadta volna a telefonszámát, vagy legalább megmondta volna a teljes nevét. A jelenbe visszazökkenve Elaine követte Tonyt a betonlépcsőn lefelé az irodahelyiségbe, ahol Tony leadta az adománygyűjtő papírjait. – Bárcsak sikerült volna többet gyűjteni! – mondta, ahogy jöttek kifelé. – Jó lenne, ha minden srác úgy szeretné a hokit, mint ahogy annak idején én szerettem. Két kezemen sem tudnám összeszámolni, hányszor köszönhettem a hokinak, hogy nem keveredtem mindenféle balhékba. – A karját nyújtotta a lánynak. – Menjünk, szerezzünk magunknak korcsolyát. Elaine megtorpant. – Nem kellene most éppen valami tolvajt üldöznöd? – Nem vagyok szolgálatban. Gyere már, Elaine! A régi szép idők kedvéért. – Azzal Tony már ment is tovább, maga után húzva a kezénél fogva a lányt. – Miért jó az nekem, ha a múltra gondolok?

A férfi megállt, de Elaine kezét nem engedte el, miközben felé fordult. – Mert szép volt – mondta lágyan. – Nagyrészt – fűzte hozzá. Mielőtt a lány válaszolhatott volna, Tony újra elindult a kölcsönzőpavilon felé. – Túl sokan vannak – húzódozott megint Elaine. – Nem is értem, hogyhogy ráér korcsolyázni ennyi ember karácsony napján! Én nem... nem korcsolyáztam azóta. – Az nem lehet! Volt valami sérülésed? Elaine majdnem felnevetett a feltételezés hallatán. – Dehogy! Éltem az életem, dolgoztam... Kinek van ideje mindeközben korcsolyázni? – Ne mondd már, hogy állandóan csak dolgoztál, és soha egy kicsit sem szórakoztál! – A munkám a szórakozásom is egyben. De a korcsolyázás nem szerepel benne. – Még egy okkal több, hogy most újra kipróbáld. Ez olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni. Elaine egy kis hazugságot is bevetett, hogy kimentse magát. – Nagyon jó vagyok felejtésben. A férfi váratlanul megragadta kesztyűs kezét, és megszorította. – Én pedig nagyon jól tudok embereket emlékeztetni dolgokra. Ellentmondásos érzelmei dacára Elaine azon kapta magát, hogy egy gyanús szagú 38-as korcsolyát fűz be és azon aggódik, hogy a személyzet egyik tagja kinézte magának az ő designercsizmáját. Furcsa érzés volt végigimbolyogni a gumiszőnyegen a pálya bejáratáig úgy, hogy közben Tony karjába kapaszkodik egy kis segítségért. Nem így tervezte a délutánját. Eredetileg egy Bergdorf- vagy egy Saks-üzletbe akart menni, hogy Byronnak vegyen még egy designerkardigánt. Ehelyett a sors egy éneklő manót és egy régi érzést küldött rá. Miközben Tony a jég felé vezette, a valóság lassan a háta mögött maradt. A hangszórókból áradó karácsonyi zene sem zavarta, sőt boldoggá tette. Az ezernyi égőcskével díszített, csillogó hatalmas fenyő a zuhogó hóesésben a tündérmesék világát idézte. Még az aranyozott Prométheusz–szobor és a Rockefeller Center környékén lengedező rengeteg zászló is olyan kedvesnek és barátságosnak tűnt, mintha egy felrázott hógömböt figyelt volna.

Tony a pályát felügyelő ember felé biccentett, aztán belépett a kis kapun, és besegítette őt is a hófehér, sűrűn összekarcolt jégre. Elaine ellökte magát, de a lábai különböző felé indultak el, és remegő térddel igyekezett egy irányba állítani őket. Pusztán az akaraterejének köszönhette, hogy nem vágódott el. Összeszedte magát, és pár pillanattal később már könnyedén siklott a jégen. – Nagyon jól csinálod! – kiáltotta Tony, megvillantva mosolyát, amelyet Elaine soha nem tudott elfelejteni. Most is belefeledkezett egy pillanatra, és a mozgása picit elbizonytalanodott, aztán ismét megtalálta az egyensúlyát. Annak ellenére, hogy milyen pocsék volt eddig a napja, és milyen kimerítő estének néz még elébe, azon kapta magát, hogy visszamosolyog Tonyra. Megjátszott lovagias mozdulattal a férfi feléje nyújtotta a kezét, és ő újra azt érezte, amit azon az estén, amikor megismerkedtek: hogy lehetetlen dolog korcsolyázni és közben nem mosolyogni. A lány Tony kezébe kapaszkodva siklott a jégen, a szél belekapott a hajába, arcát hópelyhek csiklandozták. Ugyanazzal a lendülettel és kecsességgel korcsolyázott, mint régen. Tony a nyüzsgő tömegen lazán átvágva vitte magával Elaine–t, aki úgy érezte, mintha repülne. Erre a pár percre olyan öröm járta át, amilyet régebben gyakran érzett. Vajon hova tűnt el az utóbbi időben? Elillant, mint a hívatlan vendég egy óvatlan percben, aki szeretné elkerülni, hogy elzavarják a buliból. Most visszatért a remény és a lehetőség érzése, s Elaine nem akarta elemezgetni, hogy mi az oka. Az agya azonban túlságosan is hozzászokott ahhoz, hogy mindent azonnal kiértékeljen. Első gondolata az volt, hogy ez a Byron utáni élet első óráinak eufórikus érzése. Ám egy belső hang rögtön tiltakozott, és azt súgta, hogy volt barátjának nincs semmi köze mostani érzéseihez. Egy olyan férfival szárnyalt a jégen, akiről azt gondolta, hogy már soha többé nem fogja látni. Még dudorászott is a zene dallamára. Fogalma sem volt, ki lehetett A jó Wenceslas király, bár mindig is ismerte a róla szóló dalt, és hitt a jóságában. A tömeg szétnyílt előttük, néhányan még le is lassítottak, hogy megcsodálják – Tonyt természetesen, és nem őt. Végtére is a férfi profi volt. Valószínűleg úgy festhettek, mintha egy Porsche egy Volkswagent vontatott volna.

Tony hozzá igazította a sebességét, és csak sejteni lehetett, milyen az, amikor teljes erőbedobással és harci kedvvel száguld. Olyan elsöprő lendülettel, amely a sportág csúcsára repítette őt, ösztöndíjakhoz segítve és a nemzeti hokiligából érkező ajánlatokhoz juttatva. Most a férfi könnyedén siklott mellette. Úgy látszott, nem is figyeli, merre megy. Őt figyelte. És ő is csak Tonyt látta. Karakteres arca tökéletes ellentéte volt az általa ismert üres tekintetű, szépfiú modelleknek és hírességeknek. Az vonzotta a legjobban a férfiban, hogy annyira más volt, mint azok a fiúk, akiket ismert. Középiskolás korában vékony termetű, szőke, túlzottan udvarias és előkelő modorú fiúkkal randizott, akiknek a neve után római számok jelezték családjuk régre visszanyúló jómódját. Ezektől az elkényeztetett, sápadt képű fiúktól eltérően Tony tele volt életörömmel, versenyszellemmel, és volt benne még valami, amit senki másban nem talált meg: őszintén érdeklődött iránta, érdekelték a vágyai, az álmai, és nem az összeköttetéseire meg a bankszámlájára pályázott. Ahogy most egymás mellett siklottak, a pálya körüli színek és fények összeolvadó pászmái, az elmosódó képek felszínre hozták benne az érzéseket, amelyek évekkel korábban eltöltötték. Meggondolatlan volt annak idején, tele reményekkel. Igaz, az első találkozásuk Tonyval véletlenszerű volt, s utána elváltak útjaik, valami mégis azt súgta neki ott legbelül, hogy egy szép és komoly dolog vette akkor kezdetét. Hogyne hitte volna azt, amikor a fiú elvarázsolt tekintettel nézett rá? A köztük lévő szakadék azonban kezdettől fogva ott tátongott. – Tartanunk kellene a kapcsolatot – mondta Tony. – Hogyan? Telefonon? E–mailben? Köszönöm, inkább nem. Azon a régi estén csak egyszer csókolta meg Tony, de az is elég volt ahhoz, hogy minden utána következő csók az életében csupán annak halovány mása maradjon. Aztán csak félig viccelődve Tony megjegyezte: – Jövőre veled ugyanitt? Annak ellenére, hogy tudták, semmi értelme nem lenne egy köztük szövődő románcnak, mindketten betartották az ígéretüket. A következő évben, amikor Elaine elsőéves volt az egyetemen, a St. James Gáláról szökött el, Tony pedig az éjféli misét késte le. Miután meglátták egymást a pályán, középre siklottak, és ott találkoztak. Mindketten érezték, hogy a szikra, amely az első találkozáskor gyúlt közöttük, nem aludt ki. – Szóval belevágunk egy tiltott Rómeó és Júlia kapcsolatba? – kérdezte Tony, amikor ránevetett és újra megcsókolta. A lány biztosan tudta, hogy

valami egészen ritka és különös vonzalom létezik közöttük, amely nem fog ellobbanni, mint a szalmaláng. De neki másnap indulnia kellett vissza az egyetemre, a fiúnak pedig a hokicsapatához, így minden reménytelennek látszott. Még viccelődtek is azzal, hogy a világ hogyan esküdött össze ellenük, hogy távol tartsa őket egymástól. Egy kis álmodozást azért megengedtek maguknak a közös jövőről. Például, hogy Elaine átköltözhetne abba a városba, ahol a Notre Dame, a fiú egyeteme van, és a leánykollégiumban lakna, szemben a fiúk kollégiumával. Elaine nevetett az ötleten. – Mi olyan vicces? – kérdezte Tony. – Az elképzelés, hogy az apám pénzt adna ki azért, hogy egy közép– nyugati katolikus egyetemre járjak. – De ez a Notre Dame! Nagyon elismert, jó suli. – Annyira nem, hogy a gazdagok oda küldjék a lányaikat tanulni. A rá következő karácsonyon már harmadszor keresztezte egymást az életük. Elaine még mindig látta maga előtt a fiút, amint rá vár a hidegben. Piros füllel és orral, örömtől csillogó szemmel. Ez alkalommal nem tettek úgy, mintha meglepődtek volna, nem mondták félénk hangon: Csak éppen erre jártam... Mindketten elismerték, azért jöttek, hogy találkozzanak a másikkal. Alig várták, hogy elteljen az év, és újra lássák egymást. Ugyanakkor nem akarták, hogy elmúljon a karácsonyi randevúk varázsa. Ha találkoztak volna év közben is, az olyan lett volna, mint amikor a kisgyerek felkutatja az ajándékait még az ünnep előtt. Fiatalok voltak, játéknak fogták fel az egészet, de mindketten tudták, hogy sokkal több is lehetne belőle. Természetesen beszéltek arról, hogy jó lenne év közben is találkozni, de soha nem tettek erre kísérletet. Működött a varázslat, s noha nem értették, miképpen, nem akartak beleavatkozni. Egészen a harmadik évig, amikor Tony azzal a hírrel jött, hogy profi játékos lesz. Már saját ügynöke is van, mesélte a lánynak. A New York Rangers akarta megszerezni, olyan lehetőséget kínálva fel neki, amilyen egyszer adódik csak az életben. Megnyílt volna előtte az út, amelyről addig csak álmodozhatott. A szülei kedvéért azonban, akik rajongásig szerették, és végtelenül büszkék voltak rá, úgy döntött, hogy nem szakítja meg a tanulmányait, és megszerzi a diplomát, mert addig még egyetlen Fiore sem jutott el a felsőfokú végzettségig. Nem lesz könnyű kivárnia, hogy élete álmát megvalósíthassa, de ennyivel tartozott a szüleinek, akik azt szerették volna, hogy fiuk legyen az első diplomás a családban. Tonynak eszébe sem jutott, hogy esetleg másképpen is cselekedhetne.

Azon az estén Tony ajándékot adott Elaine-nek: egy kulcstartóra erősített ezüstkorcsolyát. A lány, aki ahhoz szokott, hogy a Tiffanynál vagy Harry Winstonnál beváltható utalványokat kap a fiúktól ajándékba, könnyekig meghatódott. Viszonzásul az ajándékpavilonnál vett egy kis üveggömböt, a belsejében egy kéz a kézben korcsolyázó párral, és arra kérte a fiút, hogy valahányszor a gömbre néz, gondoljon rá. Addigra már teljesen belebolondult Tonyba. Az, hogy profi sportkarrier állt előtte, Elaine reményei szerint mindent megváltoztatott. Így már a szülei is jobban elfogadják majd. Tonyról álmodozott, képzelete nem ismert határokat. Ő a jövő Wayne Gretzkyje. Lesz majd egy lakásuk a belvárosban és egy nyári rezidenciájuk Long Islanden, amelyhez talán még egy jégpálya is tartozik majd. Mire elérkezett a negyedik karácsony, Elaine már biztos volt abban, hogy szereti Tonyt. Nem számít, hogy olasz amerikai, akinek a szülei egyszerű munkásemberek, nem számít, hogy állami iskolába járt és nyaranta munkát vállalt, hogy egy kis zsebpénzt keressen. Nem érdekelte az sem, hogy őt a szülei valószínűleg azonnal terápiára küldik majd, és arról fogják győzködni, hogy tévedés áldozata. Szerelmes lett Tony Fioréba. Még sohasem volt szerelmes. A negyedik évben kicsit hamarabb érkezett a pályára. Még mindig fáj neki, amikor felidézi, hogy milyen sokat várt Tonyra. Hány pluszórát fizetett ki, hány kört írt le, miközben várt rá, mennyire didergett a hidegben... Amikor már nem érezte a lábát, visszaadta bérelt korcsolyáját, kivánszorgott az utcára, és fogott egy taxit. A szülei szokásos éves partiján túl sok pezsgőt ivott és túl sok olyan férfival táncolt, akik egyáltalán nem érdekelték. Másnap pedig elindult a családjával az esedékes téli pihenésre. Miután hazatért, felhívta az egyetemet, hogy bejelentse, elfogadja az európai ösztöndíjat, amelyet előzőleg felajánlottak neki. A csalódottságtól lebénulva Londonba ment, hogy egy nagyhírű magazinnál dolgozzon, és nekivágjon mesés életének. Az elkövetkező évben minden létező sportrovatot végigböngészett, lecsapva a hokiligáról tudósító hírekre. Felkutatta az újonc játékosokról szóló összes híradást, de Tony Fioréról semmit sem talált. Csupán annyit sikerült kiderítenie a neten, hogy kitűnő eredménnyel fejezte be tanulmányait a Dame Egyetemen. Nem akart ábrándozni róla, de a kíváncsiságát nem tudta leküzdeni. Mi van Tonyval? Mi lett az álmaival, a nagy terveivel? Bár mit számít, hogy mi lett vele, ha ő már nem szerepel az életében? Végül kényszerítette magát, hogy abbahagyja a kutakodást, hogy egyáltalán is foglalkozzon vele.

Csilingelő hangok rántották vissza Elaine–t a jelenbe. A harangocskák a korcsolyázóknak jelezték, hogy hagyják el a jeget, mert karbantartás következik. Megjelent a nagy, szögletes alakú Zamboni gép, és nekiment, hogy tükörsimára gyalulja a korcsolyák élével összevissza karistolt jeget. Sofőrje, mint egy legóemberke ült a magasított ülésen, és egy hosszú, rikító piros sálat viselt, mely zászlóként lobogott utána. Elaine–t erősen emlékeztette valamire, aztán beugrott neki. – Mi a baj? – kérdezte Tony. – Egy manó követ engem. – Menj már! – A férfi nevetve megragadta a kezét. – Gyere, meghívlak egy forró csokira. Az italautomata pocsék forró csokit készített, mégis jólesett az édes folyadék. – Szóval rendőr lettél. Hogyhogy így alakult? – Ez volt a B tervem, arra az esetre, ha a hoki nem jön össze. – Szóval a hoki nem jött össze. A férfi kortyolt egyet a fehér papírpohárból. Elaine várt, de Tony nem reagált a megjegyzésére. Helyette megkérdezte: – És veled mi van? Gondolom, már sztárriporter lehetsz. Újságírást tanultál, ugye? Elaine–ben felidéződött, hogy milyen idealista is volt annak idején. Azért akart riporter lenni, hogy meg tudja változtatni az emberek életét, tényeket tárjon fel, és tükröt tartson a társadalom elé. Ehelyett vacsorákat szervezett, partikat adott, és luxustermékeket próbált rásózni az emberekre. Olyan nőket, akiknek annyi pénzük sem volt, hogy metrójegyet vegyenek, arról próbált meggyőzni, hogy nem élet az élet egy bizonyos márkájú, tizenhét dollárba kerülő rúzs nélkül. Tony kérdése még mindig ott lebegett a levegőben. Elaine belekortyolt az italába. – A reklámszakmában dolgozom. Nem szolgálok és védek, de ebből meg lehet élni. Figyelj, Tony, pont egy rossz napomon futottunk össze... – És milyen egy jó napod? Elaine elgondolkodott. – Amikor minden ügyfelem elégedett, és kiszámlázhatom végre nekik a munkadíjat, akkor élvezem a munkámat – mondta kicsit védekezően. – Ez nem bűn. Ahol én dolgozom, a munka azt jelenti, hogy találkozókra megyünk, partikon veszünk részt. Azért fizetnek, hogy filmbemutatókra és hírességek partijaira járjak. Mi a rossz ebben? – Egyáltalán nem hangzik rosszul. Hacsak nem érzed ettől az igazi partikat és az igazi randikat is munkának.

Ajjaj! Elaine az asztalt bámulta, és próbálta lebeszélni magát arról, hogy megkérdezze, amiről tudta, hogy úgyis meg fogja kérdezni. Aztán nem buta tovább. – Nem jöttél el a legutóbbi estén. Tony nem kérdezte, melyik estére gondolt. – Most itt vagyok.

7. FEJEZET Úgy tűnt, mintha a Zamboni jégtisztító járgány vezetője soha nem hagyná már abba a munkát a jégen. Sokkal több volt ő, mint egy átlagos karbantartó, fontos részét képezte a korcsolyapálya életének, gyakorlatilag egyfajta híresség volt a maga nemében. Néha még az is megesett, hogy a gyerekek autogramot kértek tőle, és ő nagyon előzékenyen adott is nekik. Még azt is elviselte, ha időnként egy–egy nagyokos elharsogta a Zamboni–dalt. Amikor óriási legókockához hasonlító gépe kihajtott a jégre, hogy elvégezze az esedékes óránkénti karbantartást, legalább annyian figyelték, mint az amatőr műkorcsolyázókat, miközben dupla axeleket gyakorolnak. A jégen ejtett mély karcolások szinte azonnal eltűntek. Volt valami varázslatos abban, ahogy a jég felújítását végezte. Rótta a köröket, és nyomában újra csillogóan simává lett a felület. Elérve az óránkénti kilenc mérföldes csúcssebességét, a Zamboni olyan lassan haladt a jégen, hogy a vezetőjének bőven maradt ideje arra, hogy tanulmányozza a tömeget, amely viszont őt tanulmányozta. Ez vonzotta ide a sofőrt minden télen, hogy a Zamboni fűtött műanyag üléséről nézhette az embereket körös–körül. Tengernyi ideje volt, hogy megfigyelje, ki hogyan tekint a világra, hogyan éli túl élete nagy viharait, megy fejjel a falnak, és áll fel újra az esés után, és hogyan rohan ismét, hogy magához ölelje a világot. Mindenféle ember megfordult itt. Legnagyobb részük turista volt, valamint esetenként visszatérő látogató. Időről időre előfordultak érzelmi kitörések a pálya környékén – ez mindig felkeltette a jégkarbantartó érdeklődését. Soha nem vált érdektelenné számára, hogy megfigyeljen egy anyát, amint már majdnem felnőtt lányával veszekszik, vagy egy frissen elvált férfit, aki éppen ahhoz gyűjt bátorságot, hogy randizni

hívjon egy nőt, vagy az egymás iránt szerelemre gyúló fiatal párt. Szívszorító pillanatok voltak ezek, amelyek az ő jegén szikráztak fel. Egyes látogatók soha nem tértek vissza, az ő fantáziájára bízva a végkifejletet, mások újra megjelentek, s láthatta, hogy rosszabbra vagy néha jobbra fordult a sorsuk. Egy nagyon fontos alapelvhez mindig tartotta magát: soha nem ártotta bele magát a történésekbe. Az ő feladata az, hogy a jeget rendben tartsa, nem az, hogy más emberek életébe beleavatkozzon. De néha, mint most is, nagy volt a kísértés. Nem tudta elfelejteni Tony Fiorét és a lányt, akibe szerelmes volt, egy Elaine nevű, felső tízezerből származó fiatal lányt. Évekkel ezelőtt Fiore nagyon ígéretes tehetség volt a hokiban, talán az eddigi legnagyobb azok közt, akik valaha megfordultak ezen a pályán. Kirobbanó gyorsaságával és csalhatatlan koordinációs képességével bármelyik csapatban megállta volna a helyét. Szeretett korcsolyázni, de természetesen általában nem erre a zsúfolt jégpályára járt. Sok évvel ezelőtt, egy karácsonyestén azonban arra szottyant kedve, hogy ide jöjjön. És az Elaine nevű lány is idejött azon az estén. Lehet, hogy mindketten magányosak voltak aznap, talán fáradtak valamilyen nagyobb bevásárlás után, vagy csupán volt egy üres órájuk egy fontos program előtt, de mindketten ugyanakkor érkeztek a pályára. Sokakkal megesett ez persze, de ők valahogy mások voltak. Az első pillanattól kezdve, amikor meglátták egymást, a jég szinte elolvadt a lábuk alatt. A fiatalság, a remény, a jókedv megtestesítői voltak. Bárki, aki felfigyelt rájuk, láthatta, hogy van valami különös bennük. Amikor letelt az egy óra, mindkettő ment a maga dolgára. A Zamboni sofőrje számára nem volt meglepő, hogy egy év múlva újra eljöttek, aztán a következő évben újra, és egymás iránti érdeklődésük, szenvedélyük szemmel láthatóan egyre erősebb lett. Közben változtak, mint minden fiatal. De valami nem változott: úgy néztek egymásra, mintha ők lennének az elsők a földön, akik megtalálhatják az igaz szerelmet. Ezt sugározta ragyogó mosolyuk, boldog arcuk, összefonódott kezük. És aztán... semmi. Persze talán nincs jelentősége, és nem is az ő dolga, de eltűnésüket a jégtisztító autó sofőrje személyes kudarcként élte meg. Valahol legbelül sejtette, hogy mi történt, noha szerette volna azt hinni,

hogy nem igaz. Az élet beleszólt ennek a két embernek a sorsába, s ők elég buták voltak és hagyták. Most viszont újra itt vannak, és ő alig várja, hogy megtudja, végre rájöttek–e arra, amit ő már régen tudott: hogy összetartoznak, és nemcsak évente egy alkalommal, hanem örökre. Miután befejezte a köreit, leállította gépét, és elindult a pihenőhely felé, ahol gumi szőnyeglapokból kirakott padlón néhány asztal és pad állt. A fiatalok egy olcsó kis fémasztalnál ültek egymással szemben, kezüket forró csokis poharakon melengetve. – Csak nem az egykori szerelmespár? – szólította meg őket. – Hát mi történt magukkal? – Elaine felnézett. – Leülhetek? – Persze. Leült az asztalukhoz, kigombolta az overallja felső részét és meglazította piros sálját. Az inge zsebére a Larry név volt hímezve. Elaine összeráncolt szemöldökkel töprengett, hogy vajon ő ugyanaz a Larry–e, aki adományt gyűjtött. – Nem emlékeznek rám, ugye? – Maga a Zamboni vezetője – mondta némi értetlenkedéssel Tony a hangjában. – Inkább az a kérdés, hogy miért viselkedik úgy, mintha emlékezne ránk — tette hozzá Elaine. – Mert emlékszem. A lány picit idegesen felnevetett. Most még csinosabb volt, mint régen. Kifinomultabb, magabiztosabb. De valami hiányzott belőle. – Három egymást követő évben láttam, ahogy találkoztak, felfedezték a szerelem első látásra érzését, aztán a negyedik évben... – .. .Tony nem jött el – folytatta Elaine, és Larry kihallotta hangjából a fájdalmat. Zavarodottság ült ki a lány arcára, valószínűleg sajnálta, hogy hangosan kimondta, amit gondolt. Larry sokszor volt ilyen hatással az emberekre. Nem lepődött meg, amikor Elaine az asztalon hagyva italát elindult a kölcsönzőpavilon felé. – Dehogynem! – kiáltotta utána Larry. Elaine megdermedt, majd lassan megfordult és ránézett. Larry Tonyra kacsintott, aki dühös pillantást vetett rá. – Azt hiszem, egy kis magyarázattal tartozol.

8. FEJEZET

– Nagyon köszönöm, haver! – meredt szemrehányóan Tony a jégtisztító autó sofőrjére. – Nincs most időd arra, hogy nekem köszöngess – figyelmeztette Larry a kölcsönzőpavilon felé bökve hüvelykujjával. Meghatározhatatlan korú, alacsony, fürge mozgású, szókimondó ember volt. Haja már őszbe fordult, de csillogó szeméből kortalan bölcsesség és vidámság sugárzott. – Mégis mire vársz? Merített papíron érkező felkérésre? Tony megindult Elaine után, aki rá sem nézett, miközben csizmáját fölrángatta, majd türelmetlenül dobolt mellette a lábával, amíg ő is lecserélte a korcsolyát a cipőjére. A buli véget ért, mielőtt elkezdődött volna, gondolta Tony. Szótlanul visszamentek az autóhoz. Kinyitotta Elaine-nek az ajtót, akinek a hajából friss levegő illata csapta meg, mialatt beszállt a kocsiba. – Nem akarod megmagyarázni? – szólalt meg Elaine, miután Tony is beült a vezetőülésre. A lány nem nézett rá, a biztonsági övvel matatott. Nem. Tony nem akart beszélni róla. Rápillantott Elaine–re, majd a vezetésre fordította minden figyelmét. Kocsijuk máris a taxik, limuzinok és autók sűrű forgatagában haladt. Tony lopva újabb pillantást vetett a lány felé. Elaine St. James. El sem tudta hinni, hogy olyan hosszú idő után ismét láthatja! Soha nem tudta elfelejteni. Hogyan is feledhette volna ragyogó szőkeségét, intelligens humorát? És persze a sebezhetőségét, amelyet a lánynak sikerült majdnem teljesen elrejtenie, de ő mindig felfedezte, ha olyankor figyelte meg Elaine–t, amikor az nem tudott róla. Az idő múlásával még kifinomultabb és még sugárzóbb lett az a nő, aki természetéből adódóan eleve kifinomult és sugárzó volt. Az évek során Tony bármennyire próbálta is meggyőzni magát ennek ellenkezőjéről, még mindig vágyott rá. Miatta nem nősült meg, és nem alapított családot. Neki köszönhetően soha nem lehet boldog egyetlen másik nővel sem. A lány erről nem tudott, és Tonynak nem is állt szándékában mindezt elárulni. Azt azonban nem tagadhatta önmaga előtt, hogy amit a negyedik karácsonyukon tett – vagy inkább nem tett –, az választóvonalat jelentett az életében. Az akkori döntése ellenére a szíve örökre a lánynál maradt. Ahogy most rápillantott, megfordult a fejében, hogy ez talán Elaine–re is igaz. Miközben a nagy forgalomban próbált lavírozni, magán érezte a lány várakozó tekintetét. – Fogalmam sincs, hogy miről beszélt az a fickó – állította. – Egyszerű. Tudta, hogy minden évben ott találkoztunk karácsonykor.

– Minden évben? – Jó, nem minden évben, de három éven keresztül igen. Még a Zamboni vezetőjének is feltűnt. Tony hallgatásba merült. A rádióban A kis dobos fiút játszották éppen, és a karácsonyi dal most úgy szólt, mintha egy régi korokból származó szerelmi ballada lenne. – Hát jó – szólalt meg hirtelen – ott voltam azon az estén is. Elaine kapkodva vette a levegőt. – Nem láttalak. – Meggondoltam magam. – Tony gyanította, a lány túl büszke ahhoz, hogy megkérdezze, miért, de a kérdés a csöndön is áthatolt. – Még a pálya szintjére sem tudtam lemenni. Éppen akkor jöttem ki a kórházból, egy operáció után voltam. Csak tolószékben tudtam közlekedni. – Tolószékben? – Elaine közelebb hajolt hozzá, hogy szemügyre vegye a férfi lábát. – Mi történt? – Összetörtem a térdem, és nem tudtam korcsolyázni. Több hónapos fizikoterápia állt előttem, minden bizonytalan volt... Ezernyi érzésről hallgattak a beálló csöndben. Tonynak nem pusztán a térde ment tönkre, hanem a profi karrierje, a nagyra törő tervei, és legfőképpen az esély arra, hogy egy olyan lánynak, akinek mindene megvolt, fel tudjon mutatni valamit. Még mindig előtte volt, amint fent ül a lelátón, a térde lüktet, a szeme pedig tele könnyel, ahogy Elaine–t figyeli, aki a jégen írja végtelen köreit. Megpróbálta akkor kitalálni, hogy mi járhat a lány fejében. Még most is emlékezett rá, hogy mit érzett, amikor Elaine egyedül körbe-körbe korcsolyázott. Haragot. Bánatot. Tehetetlenséget. Szégyent. Szerelmet. – Néztelek. Hosszú fehér sál volt rajtad – szólalt meg újra. – Jól értem? Egy térdműtét után voltál, és ezért nem akartál találkozni velem? – Annyira az elején járt még a kapcsolatunk. Nem akartam elrontani. – Pedig sikerült. – Nincs semmi mentségem. – Az ostoba férfibüszkeségtől eltekintve. Azt a megrázó felismerést leszámítva, hogy minden odalett, amiért egész addigi életében küzdött. – Nem tudtam, mit mondjak neked. Azt sem tudtam, hogy magamnak mit mondjak. Ki kellett találnom, hogy mi lesz az életem hátralévő részében. Ez minden erőmet fölemésztette. Azt gondoltam, hogy majd később, amikor a fejemben már rend van, megkereslek. – A te fejedben? És mi van velem? Megőrültem az aggodalomtól! – Azt gondoltam, hogy te könnyen tovább tudsz lépni.

– Hogy gondolhattál ilyet? Akkor egyáltalán nem ismertél! Megértettelek volna. – Elaine majdnem bevallotta, hogy Tony teljesen összetörte a szívét annak idején, de túl mérges volt ahhoz, hogy ezt most elárulja. – Mondd meg nekem, de őszintén! Ha odagurultam volna hozzád egy tolószékkel, és azt mondom, lehetséges, hogy életem végéig rá leszek szorulva, és többet nem tudok járni, de azért tervezzük együtt a jövőnket, mit szóltál volna? Mellettem álltál volna végig a rehabilitáció idején, és segítettél volna újra megtanulni járni? Elaine elsápadt, de nem fordította el a tekintetét Tonyról. – Ezt már soha nem fogjuk megtudni, mert helyettem is döntöttél. Ezzel nem lehetett vitatkozni. A férfi habozott egy kis ideig, majd az őszinte válasz mellett döntött. – Nagy hibát követtem el azon az estén. Nem akarom ismét elkövetni. – Mondj egyetlen okot, hogy miért kellene még egy esélyt adnom neked. Tony megállt az előtt az épület előtt, amelynek a házszámát Elaine megadta neki. Egy 1930-as években emelt luxusépület volt, a bejáratánál egyenruhás portással. Tiszta őrület! – gondolta Tony, miközben azt figyelte, hogy egy hivatásos kutyasétáltató fölszedi a fajtatiszta eb piszkát a fasorral szegélyezett járda széléről. Annyira különböző világban élnek! Hagyni kellene az egészet, gondolta, a keze azonban más véleményen volt, mert Elaine ülésének támlájára kúszott. – Azért, mert még soha nem voltál szerelmes – válaszolta meg a lány iménti kérdését. – Én ezt soha nem mondtam. – De bizony mondtad. – És ha mondtam is, ennek mi köze van hozzánk? – Lehet, hogy semmi – ismerte el Tony. – Lehet, hogy nagyon sok – fi hozzá mégis a következő pillanatban. Elaine ajkai résnyire nyíltak, és Tony fejében megfordult, hogy megcsókolja. De nem engedte meg magának. Majd később, intette magát, türelem. Jóval később. – Köszönöm a korcsolyázást — kezdett el búcsúzkodni Elaine, aztán ideig csak csöndben nyugtatta Tony arcán a tekintetét. Végül ismét megszólalt: – Feljössz?

9. FEJEZET

Elaine egy kicsit kényelmetlenül érezte magát, amikor üdvözölte a portást. Talán nem is jó ötlet, hogy beengedi Tony Fiorét az életébe. Eddig mindössze három randijuk volt, sőt tulajdonképpen azok sem randik voltak, hanem inkább véletlen találkozások. Egyszerűen csak ismerősök. A legjobb talán az lenne, ha ez így is maradna. Amit azonban Tony az imént elmondott neki, mindent megváltoztathat a kettőjük viszonyában, ha hagyja. Nagyon rossz érzés volt, hogy a fiú annak idején nem mondta el neki a balesetét. De még rosszabb volt az a szégyenteljes felismerés, hogy ha Tony elmesélte volna, ő sírt volna miatta, együtt dühöngött volna vele az élet igazságtalanságán, és osztozott volna vele az életre szóló álmok meghiúsulása fölött érzett keserűségen – aztán félelemből odébbállt volna. Akkor ilyen ember volt, és most élesen belenyilallt a gondolat, hogy már soha többé nem akar az a régi lány lenni. – Ez aztán ház a javából! – jegyezte meg Tony. – Köszönöm. Társasházként működik. – Nem könnyű ilyen helyre lelni. – A társasház vezetősége többet tud rólam, mint a nőgyógyászom, a pszichiáterem és az adóhivatal együttvéve. – Elaine összeszorította a fogát, azt kívánva, bárcsak ne árulta volna el, hogy pszichiáterhez jár. Kinyitotta a lakása ajtaját, és előrement. A rögzítőn egy üzenet várta azzal a hírrel, hogy Jennynek sikerült végre szereznie valakit Bobbi helyett ma estére. Na, legalább ennyi jó hír jutott mára! A lakása a legmagasabb igényeknek is megfelelt. A csupa fehér környezet és berendezés tágas tér érzetét keltette, és hűvös eleganciát sugárzott. Elaine most azt kívánta, hogy bárcsak kicsit... hóbortosabb lenne. Talán nem ártana néhány színes párna a designerkanapéra, vagy nem ártana, ha olyan művészeti alkotás is helyet kapott volna valahol, amelyen felismerhető dolgok vannak. Amikor megfordult, az a látvány fogadta, hogy Tony a krómból és üvegből készült polcon található ezüstkeretes fekete–fehér fényképeket nézegeti. Talán a fotókon fellelhető valami személyes, valami egyéni, remélte Elaine. De nem. Ezek nem nevető, boldog családokat ábrázoló fotók voltak, csupán olyan képek, amelyeken hírességekkel, rocksztárokkal és üzletemberekkel pózol. Mintha megérezte volna a pillantását, a férfi rámosolygott. – Kedves... – Kérlek, ne nevezd kedves helynek – vágott a szavába Elaine.

– Miért ne? – Mert nem az. – Nem? – Tony felemelt egy kicsi Baccarat tálat, majd óvatosan visszatette a helyére. – Akkor miért itt élsz? Elaine a szemét összehúzva nézett rá. – Ezt a kérdést még soha senki nem tette fel nekem. – Sőt még ő sem tette fel saját magának. Azért lakott itt, mert az Upper East Side-on, a város előkelő részében volt a lakás. A csiszoltacél keretes olasz kanapé azért állt ott, mert a lakberendező ezt találta stílusosnak. Természetesen nem azért választotta, mert kényelmesnek találta. A velenceiüveg tetejű dohányzóasztalt azért vette meg, mert jól ment a kanapéhoz. Minden tökéletes összhangban volt a lakásban. A lakberendező mindenből a legjobban odaillőt ajánlotta. Az egyetlen oda nem illő Tony Fiore volt. Túlságosan valódi, túlságosan életszerű volt. – Fantasztikus lakás! Más embereknek évekbe telik, míg találnak valami ehhez hasonlót. – A férfi az ablak felé intett, amelyen túl magasra nőtt fákra nyílt kilátás. Odakint a hó mostanra még a lakásnál is fehérebbé varázsolta a világot. – De még nem válaszoltál a kérdésemre. – Kérsz valamit inni? – tért ki a válaszadás elől továbbra is Elaine. A csillogó-villogó konyha felé indult, és Tony követte. A lány kinyitotta a hűtőt. – Ásványvíz, sör? – Köszönöm. – A férfi kivett egy ásványvizet. Elaine megpróbálta beleképzelni magát Tony helyébe, hogy mit érezhetett azon a bizonyos estén, amikor az ő számára elveszett a karácsony varázsa. Tony is elveszített akkortájt valami nagyon fontosat. Milyen érzés lehet, amikor valakinek van egy nagy álma, mint amilyen Tonyé is volt, és azt elveszik tőle? Elképzelte, amint Tony őt figyeli a lelátó tetejéről, és azon tépelődik, hogy mit tegyen egy olyan helyzetben, amikor az élete darabokban hever. A fájdalmas igazság az, hogy fél alaposabban végiggondolni, mit tett volna, ha Tony egy tolószékkel gurul felé. Fiatal volt még ő akkor, és nagyon önző. A sikert és a csillogást tartotta a legfontosabbnak az életben. A fantáziájában úgy színezte ki a közös életüket, hogy Tony híres hokijátékos, ő pedig nemzetközi újságíró. Lehet, igen, talán meglehet, hogy Tony jól döntött azon a bizonyos estén, amikor otthagyta. Az a lány, aki ő akkoriban volt, nem tudott volna mit kezdeni a helyzettel. Egyszerűen képtelen lett volna

együtt élni egy olyan emberrel, aki nem illik bele tökéletesen a jövőről alkotott álomvilágába. Most, jó pár évvel később, már tudja, hogy milyen is az, amikor olyan életet él valaki, amely papíron leírva tökéletesnek hangzik. Ugyanolyan egysíkú, mint a papír maga. Olyan furcsa volt, hogy Tony itt van vele, abban a lakásban, ahol él, ahol aludni szokott, telefonálni, zuhanyozni! A férfi most más körülmények között látja őt, mint eddig, és Elaine nagyon vágyott arra, hogy Tony szeresse azt, amit lát. De hogyan is szerethetné Tony, ha ő maga sem szereti? – Figyelj... Ami a ma estét illeti... Nem kell ám... – Most viccelsz? – A férfi letette poharát a pultra, feléje fordult, és amikor rámosolygott, az olyan volt, mintha egy már rég elfeledett álom kelt volna életre. – Azt hiszed, ezt a lehetőséget is elszalasztani, hogy veled tölthessem a karácsonyt?

10. FEJEZET – Mama, ez nem a világ vége! – mondta Tony, a telefont állával a vállához szorítva, miközben éppen ruhásszekrénye tartalmát mérte fel. Ha nem talál tiszta inget, fejbe lövi magát! – Csak megváltozott egy kicsit a program. – Hallod ezt, Salvatore? Megváltozott a program! Nem jön el a családjához karácsonykor, és ő ezt megváltozott programnak nevezi! – Gina Fiore két emberrel folytatott egyszerre párbeszédet. Az egyikkel a telefonon keresztül, a másikkal meleg, élesztőillatú konyhájában. Tony apja, Sal valami érthetetlent mormogott az orra alatt. Már megszokta, hogy a felesége drámaian reagál mindenre, és ugyanúgy, mint Tony, titokban ezt szórakoztatónak találta. – Tudod mit? – készült egy áthidaló javaslattal előállni Tony, miközben szerencsére ráakadt végre egy tiszta fehér ingre, amelyen még a tisztító védőzsákja is rajta volt. – Igyekszem odaérni az éjféli misére. – A misére jön csak el – adta tovább Gina a férjének. – Végtére is ez az ünnep lényege, igaz, mama? – És mi lesz a vacsorával? Van torta di spinaci, bauletti di maiale, pandoro, Nem akarsz enni? Tony öt különféle nyakkendőt húzott le a ruhásszekrény ajtaján lévő tartó–rúdról. – Nem halok éhen, mama! Majd holnap reggelire eszem a pandoróból. – Szóval holnap reggelig nem látunk? Mi folyik itt, édes fiam?

Tony vett egy nagy levegőt. – Hát... egy lányról van szó. – Tudtam! Ringrazi il cielo! Istennek legyen hála! Hallottad, Sal? A fiunknak barátnője van. Karácsonyesti barátnő! Tony széles mosollyal az arcán megcsóválta a fejét. – Mama, ne izgasd fel magad... – Nekem te ne magyarázz! Tudom, hogy mit jelent, amikor egy férfi a karácsony estét egy lánnyal tölti. Mi is karácsonykor jegyeztük el egymást apáddal. – Kis szünetet tartott, hogy kifújja az orrát. – Csak nehogy ugyanaz legyen megint, mint amikor a főiskolán voltál, és állandóan azt ígérted, hogy majd hazahozol valakit bemutatni nekünk. Mindig a szívem szakadt meg, hogy soha nem hoztad el, fiam. Tony tudta, el kellene magyaráznia, hogy ez most csak egyszeri randi, amely egészen véletlenül karácsony estére esik. Tudta, el kellene azt is mondania, hogy Elaine St. James egy másik világhoz tartozik, és a mai randi után valószínűleg mindenki visszatér a saját életébe, hogy a lány sosem lesz egy közönséges zsaru felesége, mint ahogy ő sem lesz egy felső tízezerhez tartozó nő férje. El kellene mesélnie az anyjának, hogy amikor ma Elaine lakberendező által megálmodott lakásának a közepén álldogált, úgy érezte magát, mint egy földönkívüli. De semmi ilyesmit nem mondott. Azért nem, mert egy makacs érzés azt sugallta a szívében, hogy talán, hogy esetleg ezúttal mégis egyenesbe jöhetnek Elaine-nel. – A cipődet kitisztítottad? – kérdezte szigorú hangon a mama. – – Mit? – A cipődet. Addig tisztítsd, amíg a fogsorod nem tükröződik vissza benne. Hallod, mit beszélek? Újabb széles mosollyal az arcán Tony előbányászta alkalmi cipőjét. – Jól van, mama. – És azt az öltönyt vedd fél, amelyiket Rico bácsi temetésére vásároltál. – Nagyon jó ötlet. Miközben anyja tovább osztogatta az utasításokat, ő a nyakkendők között válogatott. – El kell mennem zuhanyozni, mama. Nem akarok elkésni. – Menj csak, menj! De Tony... Most már hozd el hozzánk! – Megteszem, ami csak telik tőlem, mama.

11. FEJEZET Elaine szervezőmunkája a St. James Gálával kapcsolatban már korábban befejeződött. Most már csak annyi teendője maradt, hogy elvegyüljön a vendégek között, és megpróbálja jól érezni magát úgy, hogy közben a fesztelen csevegések során meggyőződik arról is, hogy mindenki kitűnően szórakozik. Az idei karácsonyest azonban rendkívülinek ígérkezett. Nemcsak azért, mert a szülei voltak az ügyfelei, hanem mert arra készült, hogy az este folyamán lelépjen, hiszen a partinál sokkal fontosabb elfoglaltsága lesz: randizik Tonyval! Ja, és mindeközben feledkezzen meg az összes gondjáról, tegye túl magát azon, hogy a legjobb barátnője elárulta, hogy a barátja épp aznap dobta. Mégsem ezek miatt volt zizegősen ideges, míg a lifttel a harmincegyedik emeleten lévő St. James rezidencia felé suhant. Egy kényszeredett mosolyt eresztett meg a liftkezelő fiú felé, mialatt épp beismerte magának, hogy nyugtalanságának valami vagy valaki – vagy mindkettő – az oka. Értelmetlen lenne tagadnia, hogy Tony Fiore közelében lenni, vagy egyáltalán csak rá gondolni nagyon erőteljes érzelmeket vált ki belőle. Már nem az a naiv kislány, aki volt, Tonyval mégis fiatalnak és könnyednek érezte magát, tele olyan érzelmekkel, amelyekről azt hitte, hogy már régen elvesztek az életéből. Amikor belepillantott a lift tükrébe, a nyakán egy terjedelmes piros foltot vett észre. Úgy nézett ki, mintha a valaha létezett Szovjetunió vörös térképe bújt volna elő tökéletes koktélruhájának dekoltázsából. Évek óta nem jelentkezett ez a kiütés, noha azelőtt gyakran hozta kínos helyzetbe. Egyetemista korában egy hasonló foltot egyszer a gyönyör vörös jelének nevezett viccesen, amikor az egyik szobatársa megkérdezte, hogy a láztól van–e. Nyugtalanul hajtotta fel most a kabátja gallérját. Amikor megérkeztek a harmincegyedik emeletre, a liftesfiú a sapkáját megérintve így szólt: – Boldog karácsonyt, St. James kisasszony! – Tessék? Köszönöm. Magának is.

Zavartan lépett ki a liftből, majd be oda, ahol kiváltságos gyermekkorát töltötte. Pompázatos volt, mint mindig, hiszen hosszú idő óta gazdag lakók éltek ebben a letisztult eleganciájú környezetben. Különleges ünnepi hangulatot árasztott az Elaine által megbízott virágtervező ravaszul egyszerű dekorációja, amely elkerülte az ilyenkor szokásos túldíszítés buktatóit. Az előtérben egy XVI. Lajos stílusú asztalkán művészi elrendezésben egy–egy vékony méhviasz gyertya fogott közre egy kristályvázát, amelyből egy szál kála nyúlt ki kecsesen. A nappalit úgy rendezték át, hogy társalgásra és táncra egyaránt alkalmas legyen. A látványtervezővel egyetértésben Elaine lebeszélte az édesanyját a hagyományos, három méternél is magasabb fenyő felállításáról, mert túl sok helyet vett volna el a vendégektől. A tervező aztán ragaszkodott ahhoz, hogy egy „faágra emlékeztető", rozsdamentes acélból készült szobrászati alkotás kerüljön a kandalló párkányára. Elaine arra gondolt, hogy jobb lett volna, ha végig szoros ellenőrzés alatt tartja az előkészületeket. Sinbad, csak így egyszerűen vezetéknév nélkül, akinek már évekkel előre betelt a naptára, éppen a fehér Steinway zongoránál készülődött. Elaine átadta kabátját a személyzet egyik egyenruhába öltözött tagjának, aki rögtön az aznap ruhatárul szolgáló vendégszobába vitte. Elaine rövid körútra indult. A hatalmas, jól felszerelt konyhában Armand úgy dirigálta csapatát, mint egy légiközlekedés-irányító. Csak annyi időre hagyta abba, hogy üdvözölje a lányt, biztosítsa arról, hogy minden a legnagyobb rendben van, és ragaszkodjon ahhoz, hogy Elaine megkóstolja a tamarinduszillatú halat. – Kitűnő! – nyugtatta meg a lány a séfet, miközben a lime-ban pácolt nyers halat ízlelgette. Amikor meghallotta közeledni anyja cipőjének ismerős kopogását, elébe ment a gyönyörű, hatalmas, Mongiardino által tervezett nappaliba. De még ez a gyönyörű hely is elhomályosult, amikor Elaine anyja belépett. A sajtó mindig nagyon kedvelte Freddie St. Jamest, és nem ok nélkül. Ahhoz a Banner St. Jameshez ment feleségül, akinek a felmenőiről és a vagyonáról legendák keringtek a városban. Freddie rendelkezett mindama tulajdonságokkal, amelyeket a média elvárt tőle: elegáns volt, iskolázott és nagylelkű. Az utolsó kis könyvelőtől kezdve a főügyészig mindenki csodálta.

Ma este egy Vera Wang ruhát viselt Cartier ékszerekkel, és Gucci parfüm illata lengte körül. – Ez igen! – mondta Elaine. – Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy egy filmből léptél elő. Fantasztikusan nézel ki, anya! Freddie mosolygott, és mindkét karját kinyújtotta Elaine felé. – Szervusz, édesem! Boldog karácsonyt! Közel hajoltak egymáshoz, de a kezükön kívül máshol nem értek egymás bőréhez. Nem akarták tönkretenni a másik porcelánfinomságú, tökéletes sminkjét. Freddie kicsit hátrébb lépett, és alaposan szemügyre vette Elaine-t. – Csodálatos a ruhád – mondta őszinte elismeréssel. Elaine is így gondolta, amikor először felpróbálta. A hosszú ujjú, fekete, Sea Isle pamutból készült tunika fölé vékony aranyszálakból összecsomózott hálószerű díszítést álmodott a tervező. – Tényleg így gondolod? – kérdezte önkéntelenül, miközben felötlött benne, hányszor, de hányszor próbálta már kicsikarni anyja elismerő szavait azzal, hogy megpróbált neki megfelelően felöltözni. – Marley szellemének láncára emlékeztetett – utalt Dickens Karácsonyi énekére. – Boldog karácsonyt! – szólalt meg mellettük egy kedélyes hang. Banner St. James csatlakozott hozzájuk, aki még mindig nagyon jóvágású volt, és makulátlan Armani szmokingot viselt. Elaine szívből jövő melegséggel üdvözölte az apját. Most, hogy mindkét szülőjét maga előtt látta, feltámadt benne a jól ismert sóvárgás. Annak ellenére, hogy egyedüli gyerek volt, nem álltak igazán közel egymáshoz. A legkedvesebb karácsonyi emléke az volt, amikor hatalmas hóvihar kerekedett a városban. Rekordmennyiségű hó esett, és áramkimaradások keletkeztek városszerte. Akkor mindhárman együtt aludtak egy hatalmas dunna alatt a nappaliban a kandalló előtt. Vacsorára konzervlevest ettek, meg kekszet, utána pedig gyertyafény mellett társasjátékot játszottak. Ez a nyugodt, varázslatos nap bármelyik külföldi sítúrának vagy világ körüli luxus hajóútnak az élményét felülmúlta. Nem vonta kétségbe, hogy a szülei szeretik őt, és ő is szerette a szüleit, de soha nem érezték azt a fajta fesztelen, magától értetődő kötődést, amilyet olyan családoknál látott, akik kevésbé voltak elfoglaltak, akik nem viselkedtek egymással, és ahol kevésbé számítottak a külsőségek.

Miközben Elaine magabiztosan mosolygott, és biztosította szüleit, hogy a parti csodálatos lesz, az járt a fejében, hogy mire is vágyik igazából. Szerette volna megbeszélni velük, ami Bobbi és Byron részéről érte. Szerette volna elmesélni nekik, hogy összefutott Tony Fioréval, és a találkozás teljesen felkavarta. Szerette volna, ha a karácsonyt meghitt nyugalomban, békességben tölthették volna egymással, nem ilyen hatalmas felhajtás közepette. Mindezt azonban természetesen nem mondhatta el nekik. Melanie és Jenny érkezése mintha láncreakciót indított volna be, egymás után érkeztek a vendégek vidám csoportjai. Nem telt bele sok idő, és a St. James Gála már javában zajlott. Nem utolsósorban Sinbad tökéletes hangzású zenéjének köszönhetően az ünneplés már olyan fordulatszámon pörgött, mintha egy megrendezett látványvilágú videoklipet nézett volna Elaine. Amikor Tony Fiore besétált, pár pillanatnyi csönd ékelődött a zsivajba, mintha a jelenlévők egy emberként tartották volna vissza a lélegzetüket. Amint Elaine feléje sietett, hogy üdvözölje, máris elkezdődtek a találgatások: feltörekvő popsztár, valamelyik társasági hölgy szeretője vagy olimpiai bajnok? Mialatt levette kabátját és kesztyűjét, Tony nem nézett se jobbra, se balra, csak Elaine-t figyelte. A férfi remekül nézett ki sötét öltönyében és fehér ingében, amelyhez burgundivörös nyakkendőt kötött. Elaine futó mosoly kíséretében kézen fogta. – Nagyon hideg a kezed. – Mindig hideg a kezem, még ilyen ritka alkalmakkor is, amikor nem felejtem otthon a kesztyűmet. – Tony átadta kabátját a személyzet mellettük várakozó tagjának. Elaine szülei a tőlük megszokott nyugalommal üdvözölték az újonnan érkezettet, de azért látszott rajtuk, hogy nem egészen értik a helyzetet. – Byron nem jön – jelentette be ekkor Elaine a szüleinek. A könnyebb utat választva kihasználta a nyilvánosság nyújtotta előnyt. – Tony a kísérőm ma este. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem – mondta Freddie tökéletes társasági modorban. – Tony valaha hokibajnok volt – sietett hozzátenni Elaine, önkéntelenül átváltva az általa művészi tökéllyel alkalmazott mesterkélt partistílusra,

amellyel észrevétlenül, de annál hatásosabban manipulálta az embereket. Egyetlen könnyedén odavetett félmondattal képes volt munkanélküli színészeket ígéretes filmcsillaggá varázsolni. A baj csak az volt, hogy Tony szórakoztatónak találta, amint Elaine csűrte-csavarta a szót, és amikor a lány éppen ott tartott, hogy ő „a törvényvégrehajtásban tevékenykedik", felnevetett. – Jobb lesz, ha most elviszlek táncolni, mert mindjárt megtudom, hogy Kennedy egyik unokája vagyok. — Kedvesen a szülőkre mosolygott, majd Elaine-t bevezette a táncoló párok forgatagába. – Már értem – jegyezte meg. – Mit? – Hogy miért nem jött össze nekünk. – Tényleg? És miért? – A családod miatt. Meg vagyok győződve róla, hogy nagyszerű emberek, de nem én vagyok az a férfi, akit a tökéletes lányuknak elképzeltek – Pár évvel ezelőtt ez valóban így volt. – És most? – Mostanra az ő úgynevezett tökéletes lányuknak már saját véleménye van. – Ebben reménykedtem. Elaine azon kapta magát, hogy szorosan Tonyhoz simul, és valami hihetetlen érzés uralkodik el rajta. Ugyanaz, mint amikor annak idején a fiú korcsolyázni vitte. Most is egy atléta könnyedségével mozgott, két kezével biztosan átfogva Elaine derekát. Varázslatos volt az ölelése, erős, izmos a teste, és lágy a mosolya. Elaine felolvadt a közelségében, teste melegében, a belőle áradó férfiasságban. Ahogy elárasztotta a zene, úgy árasztották el az emlékek és az érzelmek, s olyan elégedettséget érzett, amilyet még sosem. Túl sokáig rekedt kinn a hidegben, és életfontosságú szervei dermedtek érzéketlenné. Most kezdett fölengedni, és örömmel fogadta azt a bizsergető érzést, amelytől újra elevennek érezte magát. Mikor táncolt utoljára csak azért, hogy kedvét lelje benne? Hogy egy férfi karja átfogja, és ő élvezze, ahogy a zene ritmusára mozog? Nem emlékezett ilyenre. Már régóta csak azért táncolt, hogy valakit szórakoztasson, valakivel üzletet kössön, vagy valakire mély benyomást tegyen. Tony Fiore ezt nem tudhatta, de az, hogy csak a tánc kedvéért együtt lehettek, gyönyörű ajándék volt Elaine számára. Nem volt ostoba, tudta, hogy az öröm és felszabadultság újonnan megtalált érzésének a férfi az oka. Tony van rá

ilyen hatással. Ezért szeretett bele az első közös korcsolyázásuk alkalmával, és ezért ment el minden évben a jégpályára. Felnézett a férfira, és legnagyobb megdöbbenésére egy könnycsepp jelent meg a szeme sarkában. Imádkozott, hogy Tony ne vegye észre. Természetesen hiába. – Hát ez meg mi? A fenébe! Már így is túl sokat tud róla. Mindig így volt. De Elaine egyszeriben már nem látta értelmét, hogy rejtegesse előtte az érzelmeit. – Jól érzem magam. Szeretek veled táncolni. Olyasmi, mint a korcsolyázás, de ezt jobban csinálom. Tony elmosolyodott. – Ha te most jól érzed magad, akkor én nem szeretnélek szomorúnak látni. — Gyengéden végigsimította hüvelykujjával Elaine arcát, letörölve róla a könnycsepp nyomát. A lányt felkavarta a férfi tekintetéből sugárzó őszinte, leplezetlen vonzalom. Annyira különbözött attól, ahogy mások néztek rá: voltak, akik érdeklődéssel, sokan előnyöket remélve, némelyek óvatossággal, talán tisztelettel is. A Tony szemében tükröződő feltétel nélküli vonzódástól Elaine fontosnak érezte magát és értékesnek, de nem a társadalmi helyzete miatt, hanem csupán azért, hogy létezik. – Az én családomban is elérzékenyülnek a nők karácsony körül – mondta Tony, félreértelmezve a könnyeit. – Flo nénikémnek elég a jászolban fekvő kisdedre néznie, és máris zokog. Elaine úgy döntött, hogy most inkább nem magyarázza el az igazságot. Túl bonyolult lenne. Annak a magyarázatába sem fogott bele, hogy épp ellenkezőleg, ő nem szereti a karácsonyt, mert attól fél, hogy érzelmeket vált ki belőle. Nem tudta rávenni magát arra sem, hogy elmondja, legutóbb, amikor közel engedett magához valakit, az olyan fájdalmat okozott neki, hogy ő azután úgy döntött, inkább nem próbálkozik többet. Azt meg végképp nem vallotta volna be, hogy az a valaki Tony volt. – Itt van! Megjött! – hadarta Jenny szorosan melléjük lépve, megzavarva a táncukat mindenféle bocsánatkérés nélkül. – Munkára fel! – Éppen táncolunk – mondta Tony kedves, de határozott hangon. – Elnézést, de éppen fontos dolgok történnek! Mindjárt kezdődik a móka! – mondta Jenny egy elbűvölő mosolyt villantva felé.

Tony nem volt elbűvölve. Elaine azonnal észrevette. – Csak egy perc, Jen! – Fél perc! – válaszolta kurtán a nő. Elaine úgy tett, mintha szórakoztatná a dolog. – Nos, fél perced van, aztán tényleg kezdődik a móka. – Elaine, még én sem dolgozom karácsonykor! Elaine megpróbálta figyelmen kívül hagyni, hogy milyen sokat jelent neki, hogy együtt táncolnak, s hogy milyen érzés volt, amikor letörölte a könnycseppet az arcáról. Igyekezett arra összpontosítani, milyen fontos, hogy nyélbe üssék ezt az üzletet. Nemcsak maga miatt, hanem Jennynek és Melanie-nak is szüksége van a pénzre. Hárman viszik a céget, és a lányok alatt nincs védőháló, nem sétálhatnak el simán, ha nem sikerül valami, vagy beleunnak az üzletbe. – Figyelj! – suttogta Tonynak. – Megígértem, hogy segítek nekik. Ráadásul nem is vagyunk elegen ma este. — Összeszorult a szíve, ahogy eszébe jutott Bobbi. Lelki szemeivel látta korábbi barátnőjét, amint picike albérletében a kifizetetlen számláit rakosgatja, és közben arról álmodozik, hogy bárcsak haza tudott volna menni karácsonyra. – Rendben – mondta Tony engedékenyen –, megyek, és megkóstolom azokat a májkrémes szendvicseket. Elaine-nek muszáj volt mosolyognia, amikor a férfi elindult a pincér felé, aki egy tálcán paté de foie gras en croüte–ot kínálgatott. Az elkövetkező egy órában Tony fesztelenül elvegyült a díszes társaságban, barátságosan társalogva mindenkivel, a pultosfiútól kezdve az uruguayi nagykövetig. Amikor Axel belépett az előtérből a nappaliba, teljes pár másodpercre teljes csend támadt. Ez a csend azonban harsányabb volt, mint amikor Tony érkezett, mivel Melanie előre megbeszélte Sinbaddal, hogy néhány pillanatra szakítsa meg a zenét. Alex és a legújabb európai divat szerint öltözött kísérői egytől egyig annyira stílusosak voltak, mintha manökenek lennének. Ultrarövidre vágott hajuk zselétől fényesen csillogott, méretre szabott fekete ruhájukat tökéletesen ráigazították a valószínűleg csupán Camparin és Dunhill cigarettán tengődő vékony testükre. – Hát itt van az üzleti élet koronázatlan királya – mormogta Melanie Elaine fülébe. – Reméljük, Bobbi nélkül is sikerül becserkészned. Mindent bele!

Elaine elbűvölő fokozatba kapcsolt, ami nem telt semmivel sem több erőfeszítésébe, mint egy lámpa felkattintása. Bemutatta Alexet a megfelelő embereknek, és a mogorva svájci máris a középpontba került. Feltűnően jóképű férfi volt, karcsú testén makulátlan olasz öltönyt viselt, az arca tökéletesen sima és ápolt, mint a szépen csiszolt fa. Azt beszélték róla, hogy csodálatos, de igényes szerető, és szinte mindig szupermodellekbe bolondult bele. Ezért gondoltak Bobbira. Miután ő eltűnt a képből, Jenny azzal az ötlettel állt elő, hogy béreljenek hivatásos kísérőket. S most a két csontsovány, csillogó szemű színésznőcske ott illegette magát kölcsönkért designerruhákban. Axel nyájas volt és visszafogott, mindenkit kedvesen üdvözölt. Elaine szülei éppen úgy el voltak ragadtatva tőle, mint annak idején a luganói bentlakásos iskola nyílt napján. Pontosan az ő ízlésük szerinti ember volt. Divatos művészneve ellenére családfájának egyik ágán egy európai királyi család tagjai is ott sorakoztak. Bárkit, aki Rainier herceget nagybácsinak szólítja, a szülei szívesen látják az otthonukban. Elaine magán érezte a férfi hideg pillantását. – Mindig elbűvölt a lányuk, alig vártam, hogy személyesen találkozhassunk – mondta éppen szirupos kedvességgel. Elaine ellenállt a kísértésnek, hogy fintorogva az égre emelje tekintetét. Ha csak eszébe villant Tony, máris elpirult, ennek a svájci milliárdosnak az üres hízelgése azonban lepergett róla. Szerencsére ekkor elkapta Tony tekintetét, és intett neki, hogy jöjjön oda. Abban a pillanatban, amikor Tony csatlakozott hozzájuk, szembeötlővé vált a két férfi közötti különbség. Majdhogynem komikusan festettek egymás mellett. Tony, az amerikai férfi, nagytermetű és izmos, sugárzik róla a magabiztosság, és jól érzékelhetően árad belőle a tesztoszteron. Ezzel szemben Axel a szöges ellentéte, kifinomult és választékos európai import, szoborszerűen szép ajkán leereszkedő mosollyal. Nyilvánvalóan mindkettejükben kimondatlan rivalizálás ébredt az első pillanattól fogva. – Lehet az enyém a következő tánc? – kérdezte Axel Elaine-től, a kezét máris feléje nyújtva. Körmei ragyogtak a japán manikűrtől. Amikor mosolygott, megcsillant lézerrel fehérített fogsora. A mai este fő célja az, hogy összejöjjön az üzlet, emlékeztette magát Elaine. – Természetesen – válaszolta, aztán Tonyhoz fordult: – Jenny és Melanie majd gondodat viselik. – Persze. Egyébként is mennem kell már lassan.

Elaine-t elfogta pánik. Hogyan hagyhatja itt Tony, amikor most talált rá újra? – De... – Mindig elmegyek az éjféli misére a családommal. Jó éjt, Elaine! Köszönöm, hogy itt lehettem. – Megcsókolta a lányt, és elindult az ajtó felé. – Majd biztosan összefutunk. Mielőtt Elaine szóhoz jutott volna, Tony már eltűnt, ő pedig Axellel táncolt, egy fotós felé terelgetve a díszvendéget, és vakító mosolyt erőltetve magára a kamera kedvéért. A régi, bevett szokásoktól nem könnyű megszabadulni. Semmi értelme nem volt azt feltételezni, hogy egy sikeres karácsonyestét tud eltölteni Tony Fioréval. Már régebben is próbálkozott vele, mindhiába. Hallotta saját magát, amint jókedvűen beszélget Axellel, hallotta, ahogy a férfi elismerően nevet, miközben a táncparketten vezeti. Tökéletes táncos volt, ezt el kellett ismernie Elaine-nek. Ám minden hiába. Nem váltotta ki belőle azt a boldogító érzést, hogy örül annak, hogy él. Nem ébresztette fel benne azt a kívánságot, hogy bárcsak újra szeretni tudná a karácsonyt. A tánc végén Axel átnyújtott neki egy borítékot. – Ez az öné. A borítékban egy kinyomtatott úti program volt. – Azt szeretném, ha eljönne velem síelni – mondta a férfi. – Csak adja meg az adatait az irodámnak, és mindent elintéznek. Síelés Gstaadban, egy európai uralkodóház leszármazottjával. Nagy lehetőség tagadhatatlanul, látta be Elaine. Akkor miért nem tud lelkesedni? Megnézte az indulási dátumot. – Már holnap indulnánk. – Igen. A lány visszacsúsztatta a papírt a borítékba. – Annyira váratlanul jött az egész... Nem is tudom, hogy mit mondjak. Jól begyakorlott mosolyt villantott rá a férfi. – Jöjjön el! Számíthatott erre a meghívásra. Biztos vagyok benne, hogy a szüleinek is a kedvére tesz, ha együtt vágunk bele egy üzletbe, miért ne szórakozhatnánk is együtt? Már csaknem felajánlotta az üzletkötést! Ez lehetne a karrierje csúcsa, de talán az egész élete legnagyobb pillanata. De nem volt az.

Elaine megjátszott derűvel mosolygott, ahogy azt szemrevételezhette az ablakon visszaverődő tükörképén. – Még meggondolom. – És anélkül hogy még egy pillantást vetett volna a férfira, elindult a hall felé. Jenny és Melanie rögtön közrefogták, s fojtott hangon kérdéseket és tiltakozó szavakat sziszegtek a fülébe. – Mit művelsz? — firtatta Jen. Elaine az ő adataikkal töltötte ki Axel meghívóját. – Még nem nyertük meg – figyelmeztette Melanie. – Érvényes az útleveletek? – Az enyém igen – mondta Melanie. – De mit... Elaine felnevetett és átadta neki a borítékot. – Nagy szerencse ért benneteket. Holnap síelni mentek Svájcba! A Hotel Grandé Suisse–ben fogtok lakni. Vegyétek fel a kapcsolatot ezzel az irodával, és minden papírmunkát elintéznek. Maga mögött hagyva az először levegő után kapkodó, majd egymás szavába vágva hadaró lányokat, elindult a ruhatár felé. Még látta, ahogy Melanie meglepett arcára széles mosoly ül ki. – A Gallignanit kérem – mondta a kabátjára mutatva, amely a vendégszobában felállított guruló állványra volt felakasztva. Könnyűnek és szabadnak érezte magát. – Az úr, aki néhány perccel ezelőtt távozott, nem említette véletlenül, hogy hová megy? – Nem. Persze hogy nem. De Brooklynban él, és ez leszűkíti a lehetőségeket. – Itt felejtette a kesztyűjét – húzott elő a ruhatáros lány egy pár nagyméretű, viseltes kesztyűt. Elaine a táskájába tette. – Elviszem neki. Kifelé menet megkereste a szüleit, hogy elbúcsúzzon tőlük. Anyja kissé meghökkenve azt kérdezte tőle: – Beteg vagy? – Soha nem éreztem magam ilyen jól! – Elaine előrehajolt a szokásos, sminket kímélő, levegőben elcuppantott puszihoz, aztán nagy hirtelen magához szorította az anyját, majd megölelte az apját is. – Boldog karácsonyt! – mondta nekik, és rájött, hogy évek óta most ejtette ki először ezeket a szavakat. 12. FEJEZET

A kinti világ fehérbe borult. Az utcákon, járdákon sima, érintetlen, tiszta hófelület csillogott. Sable, a portásnő, telefonon hívott egy taxit, és együtt várlak a múlt évszázad első felében épült, csillogó hallban. – Szóval az úr, aki az imént távozott, Mr. Fiore, nem hívott taxit? – érdeklődött Elaine. – Nem, a saját autójával ment el. — Sable kinézett az utat egyre vastagabb rétegben borító hóra. – Nem ideális idő a vezetéshez. – Látta, hogy merre hajtott el? – Azt hiszem, a Roosevelt Drive irányába. Elaine látta Sable-en, hogy ideges. A kétsoros egyenruha már generációk óta nem változott, és egy fiatal nőn különösen anakronisztikusan hatott. Télen legalább a hagyományos, meleg kocsisköpeny valamennyire elfedte ezt a szörnyűséget. – Van valami terve ma estére? – kérdezte hirtelen Elaine. A nő hátrafordult, hogy megnézze, kihez beszél. – Nekem? – kérdezte csodálkozva, a mellkasára szorítva egyik kezét. – A két gyerekemnek kell Mikulást játszanom. Eddig nem is tudta Elaine, hogy Sable-nek vannak gyerekei. – Jó mulatságnak ígérkezik. – Az lesz. — Sable tekintete szinte észrevehetetlenül a hallban lévő órára kúszott. – Az idén egy biciklit és egy babaházat kell összeszerelnünk. Szerintem a férjem már nekilátott a biciklinek, de fogalma sincs, hogy mit kezdjen a babaházzal. – Mosolyában szeretetből, büszkeségből és vágyakozásból táplálkozó különös lágyság rezgett. – Nem lesz könnyű lefektetnie a srácokat a férjemnek. – Akkor menjen haza, és segítsen neki! – mondta Elaine, saját maga is meglepődve a szavain. Sable ismét ránézett az órára. – Ravi csak egy óra múlva jön. Annak ellenére, hogy sürgősen meg kellett találnia Tonyt, mély együttérzés fogta el Elaine-t. Nem tudta, mit tegyen. Hosszú időre elvesztette Tonyt. Most tudja, hol találhatja meg. Ugyanakkor itt van ez a nő, aki ahelyett, hogy a kicsi gyerekeivel töltené a karácsony estét, dolgozik. Mi lehet ennél fontosabb? Az igazi adakozás áldozattal jár, nem igaz? – Majd én átveszem addig a munkát. Sable nevetett. – Nem, St. James kisasszony! Elvesztem az állásomat, ha valaki megtudja.

– Az isten szerelmére! Ilyesmi nem fordulhat elő jó emberekkel karácsony este. Fogja a kabátját, kalapját, és induljon! Sable vívódva pillantott a portásfülke felé. Elaine a karjára tette a kezét. – Ez most nekem ugyanolyan jól jön, mint magának. A taxija már odakint várja – mutatott az utcára a járda mellett éppen megálló autóra. Magához ragadta a portásöltözet alapvető kellékeit, kitolta Sable-et a hideg éjszakába, majd be az ott várakozó taxiba. Aztán előre kifizette a viteldíjat, és a járdáról figyelte, hogyan húz el a sárga autó. Sable a hátsó ablakon keresztül integetett, mígnem a hóeséses éjszaka elnyelte. A mosolya volt az utolsó, amit Elaine még látott belőle. Amint visszatért a hallba, különös elégedettséget érzett. Lehet, hogy neki a karácsony a katasztrófával volt egyenlő, de ebből nem következik, hogy másoknak is el kell rontani az ünnepét. Az olyan nőknek, mint Sable a karácsony igenis sokat jelent. Egész évben keményen dolgozik, és most megérdemli, hogy jusson ideje örömet okozni a gyerekeinek. Színpadias mozdulattal magára kanyarította a bíborvörös és szürke köpenyt, elöl összekapcsolta a csatokat, s fejébe nyomta a hozzá való fejfedőt, melynek sildjét jó mélyen behúzta a szemébe. Röhejesen nézett ki, mint majom a köszörűkövön. Hogyan is gondolhatták az épület üzemeltetői, hogy a portásnak ilyen szerelésben kell dolgoznia? Azt hihették, hogy az olyan lakók, mint például az ő szülei, így kívánják. Mozgásra lett figyelmes az utcán. Jól öltözött emberek kis csapata szállt ki egy autóból a járdánál. Vendégek! Az ajtóhoz rohant, hogy beengedje őket, nyitva tartva az üvegből és rézből készült ajtót a három párnak. Alig tudta megállni, hogy ne üdvözölje Wyndhaméket, Blantonéket és McQuiggéket, szülei régi barátait. Valaha az ő gyerekeikkel járt iskolába és nyári táborokba. Nevetgélve haladt el mellette a csevegő társaság. Senki nem nézett rá. Senki nem üdvözölte. Nem zavarta a dolog, inkább csak nem értette. Csak ez a csapat viselkedik így a portással, vagy mindenki így bánik vele? Mindenki, válaszolta meg a saját kérdését. Az ő világában a segítséget láthatatlanul illik nyújtani, a barátokat pedig sokkal inkább a társadalmi rangjuk alapján választják, semmint emberi tulajdonságaikért. Miután a második csapat is elvonult mellette, bebizonyosodott, hogy valóban nem véletlen volt, ami az

imént történt. Ezúttal is átnéztek rajta, holott az egyik pár esküvőjére nemrég egy Tiffany vázát küldött. Később egy híres karmester, aki gyerekkorában gyakran vacsorázott náluk, kászálódott elő egy taxiból. Biztosan örülni fog, ha meglát, gondolta Elaine, és arcán vidám mosollyal készült a találkozásra. De a férfi egy alig látható biccentés kíséretében épphogy csak rápillantott leereszkedően, és már indult is a lift felé. Elaine-nek rá kellett jönnie, hogy ezek az emberek nem tartják többre a portást, mint a hall sarkában nagy dézsában álló páfrányt. Ahogy a tökéletesre fényesített, acél liftajtót figyelte, míg az becsukódott, még fájdalmasabb dologra jött rá: ezek közé az emberek közé tartozik ő is. Amikor Ravi megérkezett, hogy leváltsa, a lány hadarva próbálta elmagyarázni a helyzetet, amiből a portás egy kukkot sem értett. Elaine már akkor hívott magának egy taxit, amikor Ravi feltűnt az utcán, úgyhogy most kiviharzott az épp lefékező autóhoz, becsusszant a hátsó ülésre. Érezte, hogy reszket a combja, amint az ülés kemény műanyag borításához ért. Összehúzta magán a designerkabátját, és eltöprengett egy pillanatra. Fogalma sem volt, hogy hova menjen. Annyit tudott, hogy meg akarja találni Tonyt. El akarja mondani neki, hogy amióta újra találkozott vele, fájdalmasan szembesült az eddigi életével. El akarja mesélni, hogy a karrierjét kockáztatva otthagyta a város legjobb partiját, és egy órát portásként dolgozott. És mindezt azért, mert Tony újra megjelent az éleiében, és ő rájött, hogy az álom még nem foszlott szét, csak a megfelelő pillanatra vár, hogy beteljesüljön. És most itt áll azon a ponton, ahol vagy örökre elveszíti álmai üveggolyóját, vagy megváltozik. Érezte, hogy a sofőr a visszapillantó tükörben őt figyeli.. – Brooklyn – mondta neki. Egy órával ezelőtt még rá se nézett volna egy taxisofőrre, most viszont találkozott a pillantásuk a tükörben, és meglepve vette észre a megértő villanást a sofőr szemében. – Értem. – Dél felé fordult a Roosevelt Drive-on – Egészen pontosan hova? Elaine erőltette az agyát. – Ismer olyan katolikus templomot Brooklynban, ahol éjféli misét tartanak? A taxis összehúzta a szemét. – Nagyjából két tucatot. – Megpróbálom felidézni a nevét útközben.

Csakhamar kiderült, rengeteg ideje lesz, hogy gondolkodjon rajta, mert a közlekedés teljesen bedugult. – Remek! Életemben másodszor szeretném egy férfi karjaiba vetni magam, és tessék, egy közlekedési dugóban kell ülnöm! – Másodszor? Mi történt az első alkalommal? – Nem jött el. – Az autó hangszóróiból harangjáték csendült fel, olyan éteri tisztasággal, hogy Elaine beleborzongott. – Azt hittem, megmagyarázta, hogy miért. Elaine felkapta a fejét. Alaposabban szemügyre vette a férfit, de ránézésre csak egy szokványos taxisofőr volt fülmelegítős sapkában és rikító piros sállal a nyakában. A tarkóján azonban fölmeredtek a pihék, amint az előtte lévő üléstámlába kapaszkodva előrehajolt, és a menetdíjszámláló mellett a műszerfalra erősített azonosítókártyáról leolvasta a sofőr nevét: Lawrence E. Simms. – Maga Larry? Időközben a hídhoz értek, amely az addigi forgalmi torlódáshoz képest furcsa módon szinte üres volt. – Igen, az vagyok. – Lány, a manó? Larry, a Zamboni-sofőr? A férfi valószínűleg nem hallotta Elaine kérdését, mert kidugta a fejét a leeresztett ablakon. – Hú, hölgyem, látja, amit én látok? Te jó ég! Elaine a nyakát nyújtogatta, és hunyorogva próbált átlátni a mindent elhomályosító hófüggönyön, hiába. – Mi történt? – kérdezte végül. – Valaki van a hídon. – Ezt hogy érti? Larry lassított, majd teljesen megállt. – Ott, nézze csak! Nem leugrani készül? Egy nő állt egyedül a hídkorlát víz felőli oldalán. Valahogyan átmászott a magas drótháló kerítésen. Nem volt rajta kabát, és a szél az arcába fújta a haját. Végigfutott a hideg Elaine hátán. – Mit művel? Csak nem... – Képtelen volt szavakba önteni a félelmét. – Azt mondják, ilyenkor ünnepek táján sokan csinálják. Elaine kicsapta a kocsi ajtaját, és kiugrott az útra. Senki más nem volt a közelben, csak ők a taxival, meg a nő a híd korlátján kívül.

Elindult, bele a havas éjszakába. A hópelyhek hideg pamacsokká összetapadva csapódtak az arcába. A nő felé tartott, és ebben a pillanatban csak egyetlen cél vezérelte, segíteni akart neki. Ami képtelenségnek tűnt. Mit is tehetne érte? Körülnézett, de még mindig nem mutatkozott egyetlen autó sem a közelben. – Ez a város legforgalmasabb hídja – mormolta fogvacogva. – Hogy lehet most mégis ilyen elhagyatott? Lenn a folyón egy hajó motorjának búgása hallatszott az éjszaka kísérteties csöndjében. A víz fölött nyargaló téli szél kegyetlenül hideg volt. Elaine rossz előérzettől gyötörve közeledett a nőhöz. A sós pára baljós ködbe burkolta karcsú alakját, finom profilját. Úgy tűnt, mintha a folyóról felszálló metsző szélben jéggé dermedtek volna az arcvonásai. Nem volt rajta más, csak egy velúrszoknya meg egy kasmírkardigán. Se kabát, se sapka, se kesztyű. Irtózatos felismerés cikázott végig Elaine-en. A szíve őrült tempóban vert. A félelemtől megbénulva kapaszkodott a jéghideg dróthálóba. – Bobbi – mondta halkan –, én vagyok az, Elaine. Bobbi semmi jelét nem adta, hogy megijedt volna. Azon sem lepődött meg egy csöppet sem, hogy Elaine felbukkant. Meg sem mozdult. Oly sérülékenynek hatott, mint egy hópehely. Csak állt ott moccanatlanul, akár egy faragott szobor a hajóorron. – Menj innen! – Mindössze ennyit mondott tisztán csengő, határozott hangon. – Semmi pénz... – szakadt benne a szó, amikor átvillant a fején utolsó találkozásuk. – Akár a világ végezetéig is itt maradok! Örülök, hogy erre vezérelt a jó sorsom! Kérlek, ne tégy kárt magadban, Bobbi! Kérlek! – Mit számít az neked? – Hát először is: még nem volt alkalmam elmondani, mennyire sajnálom, ami ma délben történt. – Na persze, mert ez is csak rólad szól, ugye? Elaine felbátorodott egy kicsit Bobbi dühös megjegyzésén. Legalább már nem halálosan dermedt és fásult a lány. – Nem ez volt a szándékom. – Hát akkor mi a nyavalya volt a szándékod? Puszta szórakozásból kihasználni az életemet a nyereség kedvéért?

Elaine-re rászakadt a bűntudat és a félelem érzése. Itt és most, a zord éjszaka kellős közepén kellett végiggondolnia a Bobbival való kapcsolatát, ezúttal szépítgetés és hazugság nélkül. Már a kezdeteknél félresiklott minden: médiahírességet kreált a lányból, és ennyi. A barátságuk nem mélyült el, semmiféle őszintén bensőséges érzést nem tápláltak egymás iránt. Bobbival ugyanúgy, mint általában az élete szereplőivel, csupán üzleti kapcsolatban állt. – Nem volt igazam – mondta Elaine. – Szörnyen viselkedtem veled. Bobbi. Kérlek, gondolj rólam, amit akarsz, de ne tégy kárt magadban! Az isten szerelmére, karácsony van! – Ami szerinted ugyanolyan munkanap, mint a többi. Hirtelen mitől lett neked olyan fontos a karácsony? – Hát azért, mert... – Elaine hangja elhalt. Hirtelen, a lehető legrosszabb pillanatban, kiürült az agya, és fogalma sem volt, hogy mit mondjon. – Na miért? – Karácsonyfát állíthatnál – bökte ki Elaine. – Soha máskor nincs lehetőséged, hogy egy ilyen csodálatos lakásdíszt tegyél a nappalidba, és örülj neki. – Csak azért lehet neki örülni, mert tudjuk, hogy hamarosan meg is szabadulhatunk tőle. Ha életkedvet akarsz önteni belém, jobban erőltesd meg magad. Mellesleg akkor is képtelen lennél felismerni a karácsony igazi jelentőségét, ha rád vetné magát! – Akkor talán nekem kellene ott állnom a híd peremén! – csattant föl Elaine. Még mindig rettegett, de amíg képes szóval tartani Bobbit, addig legalább nem veti magát kitárt karral az East Riverbe. – És igenis tudom, hogy miről szól a karácsony! Jézus születését ünnepeljük. Ezt mindenki tudja. – Valójában a karácsony nem is Krisztus születésnapja – vitatkozott Bobbi. – Nem a tél kellős közepén született. – Ezt meg honnan veszed? – Először is onnan, hogy a birkák kint voltak a legelőkön. Éjjel nagyon hideg szokott lenni Júdea hegyei között, és arrafelé a pásztorok soha nem tartják kint a birkákat a legelőkön október után. – Ennek mi köze van a... – kezdte volna Elaine, de rögvest a szájába harapott. – Azonkívül – folytatta Bobbi – Heródes biztosan nem rendelte volna el a tél közepén, hogy mindenki utazzon a szülővárosába a népszámlálás miatt. – Ezt el tudom fogadni. Mindenki tisztában van vele, hogy adót tavasszal kell fizetni. – Hát ez kemény dió, gondolta Elaine. Épp neki kell meggyőznie Bobbit a karácsony igazi jelentéséről, hogy le ne vesse magát a hídról! Beszéltesd! – ösztökélte magát. Ez a legfontosabb! – Figyelj – szólalt meg —, december huszonötödike épp olyan alkalmas a karácsony megünneplésére, mint bármely más nap.

Bobbi két karjával átölelte magát a hideg ellen védekezve. – Jézus nem is ünnepelte volna meg a saját születésnapját, mert a zsidók között ez nem szokás. – Akinek egy csöpp esze is van, az nem foglalkozik a születésnapokkal – tódította Elaine. – Nézd, a karácsony nem csak arról szól, hogy kedvesebbek vagyunk egymáshoz, mint máskor, vagy, hogy örömünket leljük mások megajándékozásában. Karácsonykor azt ünnepeljük, hogy nem egyedül kell cipelnünk a terheinket, mert az Üdvözítő kisdedként eljött közénk. Ezek örömteli dolgok, Bobbi, és az öröm akkor a legszebb, ha megosztod valakivel. Nem vagyok túl jó abban, hogy érveket soroljak föl neked, amiért érdemes lejönnöd erről a hídról, de van valami, amit igenis tudok. Szörnyen viselkedtem. Meg kell tanulnom újra, hogyan lehetek nagylelkű és kedves másokhoz. És ezt éppen az olyan emberektől tanulhatom meg, mint amilyen te is vagy. Szükség van rád. – Milyen emberekről beszélsz? Más tolvajokkal is találkoztál? – kérdezte Bobbi. – Nem. Olyan hozzád hasonló emberekről beszélek, akik megmutatják nekem és a hozzám hasonlóknak, hogy mit is jelent igazán kétségbeesett helyzetben lenni. Bobbi most először Elaine felé fordította a fejét. – Ez már jobban hangzik. De ez még mindig rólad szól. – Visszafordulva újra a folyóra meredt. – Nem ilyen életet képzeltem el magamnak. Azokkal az emberekkel szerettem volna együtt lenni, akiket szeretek. A családommal. Az életem többet kell, hogy jelentsen, mint egy akármilyen nagy lehetőséget is a médiában. Semmi mást nem kaptam tőled, Elaine, mint egy hamis, felszínes élet esélyét. Ma végre rájöttem erre. – Rendben, akkor most megoldjuk, hogy hazaérj karácsonyra. A mamád látni szeretne téged karácsonykor, szívem. Szüksége van rád. Kiviszünk a repülőtérre, és a következő járattal elrepülsz Raleigh Durhambe. Karácsony reggelre otthon leszel. – Jó – mondta Bobbi halkan, mire Elaine megkönnyebbülten felsóhajtott, és késlekedés nélkül a táskájába nyúlt a mobilja után. – Felhívom az utazási irodánkat, valaki mindig van ott ügyeletben. – Ahogy előszedte a telefonját, félig a kulcscsomóját is kirántotta vele. Utánakapott, és a kulcsok súlyuknál fogva visszaestek a táskájába, az ezüstkorcsolyát tartó kis lánc és karika azonban önállósította magát és lepottyant, átcsúszott a fémrácson, majd eltűnt a sötét mélységben. Elaine elképzelte a kis loccsanást, amint a folyóba ér. Szemét becsukta egy pillanatra, arról győzködve magát, hogy nincs baj, ez semmiféle balszerencsét nem jelent. Aztán lenyomta a

mindig rendelkezésre álló utazási iroda gyorshívógombját, és foglalt egy jegyet a következő járatra. – Minden készen áll – mondta Bobbinak. – Ideje elindulnod a repülőtérre. Bobbi a vizet bámulta, mintha még mindig a kulcscsomó becsapódását fürkészné, majd halk, elhaló hangon így szólt: – Félek. Elaine egyszerre felfigyelt rá, hogy a háta mögül újra hallatszanak a közlekedés zajai. Mintha egy autó jött volna a túloldalon. Megrettent, hogy Bobbi bepánikol és leesik. A lány designercsizmái a keskeny, csúszós peremen imbolyogtak. Hogy tud egyáltalán megfordulni? Elaine hallotta, amint egy kocsi lefékez mögötte, de nem mert hátrafordulni. – Innen átveszem. – Egy magas, gyors mozgású férfi lépett mellé. Elaine tagjaiból kiszállt minden erő a hihetetlen megkönnyebbüléstől. – Tony! A férfi épp csak egy pillantást vetett rá, majd teljes figyelmét Bobbi megmentésére összpontosította. Szétfeszítette a dróthálót annyira, hogy át tudja préselni magát a nyíláson, majd átmászott a korláton, és a peremen Bobbi felé haladt kis oldallépésekkel. – Mindketten le fogunk esni! – jajdult föl a lány. – Nem, nem fogunk. Ne is mondj ilyeneket! Elaine lélegzet–visszafojtva állt. A sima acélfelületeket a hidegben mindenhol vékony jégréteg fedte. Tony az egyik karjával átkarolt egy oszlopot, a másikat pedig kinyújtotta Bobbi felé. – Fogd meg a kezem! Nyújtsd ki a kezed, és én megtartalak. Remegve a pániktól, a lány feléje nyúlt. Tony elkapta a kezét. – Jól van – mondta nyugodt hangon. – Most már minden rendben. Bobbi, érezve Tony kezének biztonságot adó szorítását, lassú tipegéssel követte őt a peremen, mígnem egyszer csak megcsúszott, s a másik kezével cséphadaró módjára körözni kezdett. Elaine öklét a szájára szorítva tartotta vissza a sikoltását. Tony visszahúzta maga felé Bobbit, majd addig tartotta átölelve, míg a lány képessé nem vált arra, hogy a résen át visszamásszon a járdára. A férfi is követte.

Elaine odarohant, és magához szorította Bobbit. Aztán levette a kabátját, és a lány vállára terítette. – Ne haragudj! – mondta vacogó fogakkal Bobbi. – Hülyeséget csináltam. – Én is. Nem figyeltem rád – ismerte el Elaine. Bobbi képtelen volt abbahagyni a remegést. Elaine-nek eszébe jutott az a jelenet, amikor az ablakon visszaverődő tükörképét figyelte a szülei partiján. Akit ott látott, az egy tökéletes kinézetű, tökéletes ékszereket viselő, csodás karrierrel rendelkező nő volt – szemében a magány üres tekintetével. A taxis rájuk dudált. – Mennünk kell. Még legalább tizenöt perc a repülőtérig. Elaine betámogatta Bobbit a kocsiba, és egy marék bankjegyet nyomott a kezébe. – Elmenjek veled a repülőtérre? – Ne, most már rendben leszek – mondta Bobbi szipogva. Amikor a taxi kilőtt, Tony tűnődve megvakarta a fejét. – A taxisofőr nem ugyanaz a fickó, aki... – Ne is kérdezd! Ez biztos valami varázslat! A közlekedés ismét megindult a hídon. Tony a lány vállára terítette a kabátját, és szorosan átölelte. Ő pedig legszívesebben egész éjjel így maradt volna, melegben, biztonságban. – Honnan tudtad? – kérdezte Elaine. – Hogyan találtál meg? –A templomba tartottam, amikor a rádión keresztül jött egy riasztás. A taxisofőr lehetett, rakta össze a képet Elaine. – És te mit keresel itt? – Ott felejtetted ezt. – Azzal a lány kihalászta a kesztyűket a táskájából, és odaadta Tonynak. – Karácsonyeste elindultál Brooklynba csak azért, hogy visszaadd a kesztyűmet? Elaine bólintott. Tony mélyről jövő, őszinte nevetéssel az autójához kísérte a lányt, segített neki beszállni és legmagasabb fokozatra állította a fűtést. – Akkor most biztosan szeretnél hazamenni. Elaine reflexszerűen már majdnem rábólintott, de ehelyett megrázta a fejét, egyenesen belenézett a férfi szemébe, és így szólt: – Nem haza akarok menni.

13. FEJEZET Tony álmában sem gondolta volna, hogy Elaine St. Jamesszel fogja tölteni az idei karácsonyestét. Ugyanakkor ő volt az egyetlen ember, akivel vágyott együtt tölteni. Kifelé tartottak egy földalatti parkolóból, a férfi Park Slope városrész egyik csendes utcájában lévő lakása felé. Tony a mellette haladó szótlan nőre pillantott. Nemsokára belép az ő otthonába, az ő életébe. Remélte, hogy nem hagyott túl nagy rendetlenséget. A barna homokkő épület utcai lépcsőfeljárójának korlátait és a bejárati ajtaját is magyalfüzérek díszítették. Az előtérben a postaládák előtti rész fölé valaki egy fagyöngyágat akasztott. A lépcsőkorlát földszinti oszlopán egy Mikulás–sapka díszelgett. Babérillatú gyertyák szaga érződött a levegőben. Későre járt már az idő, ezért csendben lépkedtek egymás mellett, amíg meg nem érkeztek a harmadik emeleti lakáshoz. Tony előreengedte Elaine-t, és próbálta leolvasni az arcáról, hogy mik az első benyomásai. Valamennyire már megtanult rendet tartani maga körül. Nem nézett ki túl rosszul a lakás, és nem terjengett olyan szag sem, mint egy oroszlánbarlangban. De attól a világtól is távol volt, ahonnan Elaine St. James jött. A lány úgy állt ott, mint valami egzotikus virág, teljesen kiszakítva természetes környezetéből. De aztán elmosolyodott. Levette magáról Tony kabátját, és átnyújtotta a férfinak. – Köszönöm. Megfagytam volna nélküle. A saját, elegáns kabátjának az ára, azé, amelyet Bobbinak adott, valószínűleg egyhavi bérleti díját is fedezné ennek a lakásnak. – Nem tartalak fel? – kérdezte Elaine, az idegességével kicsit meglepve Tonyt. – Az éjféli misét kihagytam, de szerintem ez most megbocsátható, mivel a barátnődön kellett segítenünk. Elaine bólintott, és enyhén megborzongott. – Remélem, minden rendben lesz vele. – Elég borzasztó volt őt látni abban a helyzetben. – Nem vagyok benne biztos, hogy valaha is a barátnőm volt, de soha többé nem szeretném úgy látni. – Ez most már csak tőle függ. Te azt tetted, amit tenned kellett.

– Tényleg? És akkor, amikor előleget kért tőlem, és én nem adtam neki? Ez indította el az egészet. – Nem mindig sikerül elsőre jól dönteni. Mindenki követ el hibákat. Nem akarsz leülni? – mutatott Tony a barna kordbársony huzatú kanapéra. A férfi véznácska karácsonyfája az ablak előtt állt egy asztalon, kissé félredőlve. Hosszú, ritkás ágai lefelé hajoltak a színes égők súlya alatt. Miközben két pohárba bort töltött, a szülei rögzítőjén hagyott egy üzenetet. Remélve, hogy Elaine szereti a vörösbort, felé nyújtotta az egyik poharat. – Rendben vagy? — kérdezte tőle. – Azt hiszem. A lány körbesétált a lakásban, ugyanúgy, mint Tony tette az övében. Amikor a bekeretezett fényképeket nézegette, az arckifejezésétől összeszorult a férfi szíve. Elaine észrevette, hogy Tony figyeli. – Családi fotók meg barátokról készített képek – mondta sóvárogva, és visszaült a viharvert kanapéra. – Nagyon jók. Tony arra gondolt, Elaine is megérdemelné, hogy saját családja és barátai legyenek. Jó ember. Mégis állandó feszültségben él egy olyan életben megrekedve, amely kevesebbet nyújt neki, mint amennyit megérdemelne, más szempontból viszont több, mint amire tulajdonképpen vágyik. És részben ő is felelős ezért. Évekkel ezelőtt elhagyta, mert azt gondolta, hogy a profi jégkorongos pályafutás nélkül nem üti meg a mércét Elaine-nél. Akkor ez tényleg szent meggyőződése volt. De aztán megbékélt a gondolattal, hogy addigi álmai nem válhattak valóra, és egy új életet épített magának. Még mindig foglalkoztatta az a körülmény, hogy Elaine gazdag és előkelő, de már nem tartotta elérhetetlennek, már nem úgy gondolt rá, mint akivel teljesen különböző csapatban játszanak. Az élet kemény megpróbáltatások elé állította, de megbékélt velük. És most kapott még egy esélyt. Figyelte Elaine karcsú nyakát, amint lenyelt egy korty bort. Olyan arca volt, amely mindegyik életkorban szép marad, akár fiatalságtól ragyog, akár viseli már az érettebb kor nyomait. Ott akart lenni végig mellette, bármilyen őrültségnek tűnt is ez a vágya, bármennyire más világban élnek is. És azt akarta, hogy most már végre vágjanak bele. A levegő izzott köztük. Vannak dolgok, amik soha nem múlnak el.

– Elaine – Tony kivette a lány kezéből a poharat és a sajátjával együtt a dohányzóasztalra tette –, miért vagy itt? 14. FEJEZET Elaine nem tudta, hogy mit válaszoljon. Ökölbe szorította, majd megint kinyitotta a kezét. Tekintete összekapcsolódott Tonyéval, aki teljes odaadással figyelt rá. Még ha nem értek is egymáshoz, érezte a férfiból áradó melegséget, amellyel szinte beburkolta őt. Még mindig nem tudta, mit válaszoljon. Miért vagy itt? Nem akart semmit. És mindent akart. Hogy magyarázhatná ezt el neki? Lassan közelebb csúszott Tonyhoz a kanapén, s kezét a férfi mellkasára tette. Tony nagy levegőt vett, és megragadta a csuklóját. Elaine először megijedt, arra gondolt, hogy eltolja magától, de a férfi megfogta a kezét és az ajkához emelte. Majd odahajolt hozzá, és az ajkaik összeértek, először leheletfinoman, majd mind szenvedélyesebben. Olyan csók volt ez, amelyből talán csak egy adódik az egész életben. Vágytól fűtött, a szív mélyéről fakadó, melynek révén megoszthatták egymással a szavakba nem önthető érzéseket. Elaine úgy érezte, villámgyorsan tovaterjedő és mindent elborító tüzet lobbantott lángra benne a férfi, mintha minden vágyódása és kívánsága csak arra várt volna, hogy ebben a kétségbeesett pillanatban felszínre törjön. Belekapaszkodott Tonyba, kezével a széles vállakat simogatta, ujjait a gallérig érő dús hajba fúrta. Nem hitte volna, hogy valaha még ilyen érzések ébrednek benne. Újra fiatal volt, szárnyaló reményekkel teli, és tudta, hogy a létező legjobb helyen van a létező legjobb férfival. Tony felállt, és Elaine-t is magával húzta, átható tekintetét egy pillanatra sem fordítva el róla. – Csak hogy tudd, nem szokásom egyéjszakás kalandokba bonyolódni. – Ez nem az – mondta Elaine. – Hanem micsoda? Szüksége volt a férfira. Nemcsak a fizikai közelségére, hanem az egész lényére. Nemcsak aznap este akart vele lenni, hanem a teljes hátralevő életében.

Szüksége volt lágy, kutató csókjaira, nem élhetett tovább anélkül, hogy forró bőrük egymáshoz ne érjen. Úgy érezte, nem élhet tovább az éjszakába nyúló beszélgetések nélkül, szóljanak bár apróságokról vagy lényeges kérdésekről. A nélkül a boldog tudat nélkül, hogy egy közös életet építenek fel percről percre, óráról órára, napról napra. Megdöbbentő, hogy mennyire ismerik egymást, hogy mennyire vágynak egymásra. Mély lelki kapcsolatban álló idegenek voltak, akik évek óta erről a találkozásról álmodoztak, e felé a perc felé terelte őket a sors, anélkül hogy tisztában lettek volna vele. – Ennek már évekkel ezelőtt meg kellett volna történnie. Tony mosolygott. – Épp erre gondoltam én is. – Újra megcsókolta a lányt, ajkuk még azalatt sem vált szét, hogy a nappaliból átaraszoltak a hálószobába. Ott Elaine elhúzódott egy lélegzetvételnyi időre, s a tekintete önkéntelenül végigsiklott a hatalmas franciaágyon, az ódivatú komódon, rajta egy családi fotóval, a széthagyott cipőtisztító-készleten, a széktámlára hajított nyakkendőkön. Tony szégyenlősen elmosolyodott. – Nem tudtam eldönteni, hogy mit vegyek fel ma este. Egy kicsit ideges voltam. Elaine megfogta a kezét, és vadul kalapáló szívére húzta. – Én meg most vagyok ideges. – Én is – ismerte be Tony. – Annyiszor, de annyiszor elképzeltem már ezt a pillanatot. – Hüvelykujjával gyengéden végigsimított Elaine kulcscsontján. – Az viszont eszembe nem jutott volna, hogy aranyszálakból szőtt páncélból kell majd kihámoznom téged. Erényövet is hordasz alatta? Elaine halkan fölnevetett, és hátranyúlt, hogy kikapcsolja az aranyszínű, hálószem ruhadarabot, majd hagyta végigcsúszni a testén, le a padlóra. Kilépett az aranykörből, és belesimult a férfi karjába. Ahogy belenézett a szemébe, saját magát látta benne visszatükröződni, s a szerelem és a csodálat olyan erővel borította el, hogy az szinte ijesztő volt. Ezután szélsebesen vetkőzni kezdtek, s hamarosan az összes ruhájuktól megszabadultak. Elaine lélegzete elakadt a felismeréstől, hogy végre-valahára ismét rábukkant valamire, ami mélyről fakadó boldogságot hoz az életébe, ami kitölti benne azt az űrt, ahol a hideg magány vert tanyát. Végre ismét fontos lett valakinek. Tony visszahajtotta a takarót, és lehúzta magával az ágyra Elaine-t.

Borzongató forróság futott végig a lányon. Tony felé nyúlt, és szinte áhítatosan elkezdte felfedezni a testét. A férfi kivételes gyengédséggel viszonozta a gyengédségeit. Elaine érezte a keze minden rezdülését, a szája legfinomabb érintését. A szívéből fakadt az az erő, amely mindent különlegessé varázsolt, ami kettejük között történt. Amikor testük egybeolvadt, még szorosabban ölelte a férfit, hogy a testük minél nagyobb felületen érintkezhessen egymással. Azt vette észre, hogy szerelmes szavakat suttog a fülébe, miközben az eksztázis egyre magasabbra röpíti, olyan magasságokba, amelyekről eddig álmodni sem mert. Amikor a mámor hosszú, boldog pillanatai után ismét visszatért a valóságba, tudta, hogy már nem ugyanaz az ember, aki volt. Minden porcikájában érezte a változást. Tudta, hogy ez után az éjszaka után már semmi sem lesz a régi. Tony a frissen főzött kávé illatára ébredt. Elaine! Egy pillanatra azt hitte, hogy csak álmodik, de aztán rádöbbent, hogy nem! Itt van vele! Halványan érezte még a lány melegét az ágyban maga mellett, ahol az elmúlt órákban a karjai közt tarthatta. Hajának illata áradt a párnájából. Tony szívét átjárta az érzés, hogy a világtörténelemben nem lesz még egy olyan boldog reggel, mint a mai. Elaine St. James. Az, hogy újra rátalált, legalább akkora csodával ért fel, mintha egy csillogó gyémántot talált volna a hóban. Elaine a konyhában állt, s lehunyt szemmel szimatolta a kávéfőzőből csordogáló csöppek illatát. Tony zoknija volt rajta, és egy régi mez, amelyet valaha hokiedzéseken használt. Smink nélkül, kócosan álldogált ott – s úgy nézett ki, mint egy istennő. – Boldog karácsonyt! – mondta Tony mögéje lépve. Kezét a derekára fonta, és belecsókolt a nyakába. – Nagyon boldog – felelte lágyan Elaine, s hátával szorosan hozzásimult a férfihoz. – Éppen valami karácsonyi dalt akartam keresni a rádióban. Tony átnyúlt a pulton, és a rádió állomáskereső gombjával kezdett babrálni, majd a konyhában felhangzott az Isten tartson meg örömben benneteket. — Jó ötlet – mondta a férfi, még mindig átölelve maga felé fordította Elaine-t, és hátrálni kezdett a hálószoba felé, ahol az ágy hívogatóan meleg volt.

Könnyű volt a szíve, mert pontosan tudta, hogy mit fog csinálni az elkövetkező percekben – és élete hátralevő részében. Még soha nem volt semmiben ennyire biztos. – Épp kávét főztem! – tiltakozott Elaine. – Az túl sokáig tart. A lány méltatlankodni akart, de aztán meggondolta magát, és szerelmesen elmosolyodott. – Meggyőztél. – Szerinted már kész van? – Micsoda? Elaine érezte, amint mosoly terül el az arcán. És ott is fog maradni. Olyan volt, mintha így született volna, és így élné le élete hátralévő részét. – A kávé. – Szerintem már készen kell lennie. Több mint egy órája odatettem. A férfi az ágy széléhez gurult, semmit sem rejtve el Elaine sóvár szeme elől, majd felkapta az éjjeliszekrényről az ébresztőórát. – A fenébe! – Mi történt? – A szüleimnél kellene lennem. Elaine rosszkedvűen elfordította arcát, és elbújt a haja mögé, hogy elrejtse csalódottságát. Azért, mert az ő életében minden megváltozott, az még nem jelenti azt, hogy az egész világ kifordult a sarkából. Felnőttkora egyik fájdalmas felfedezése az volt, hogy nem minden körülötte forog. És most, ezen a reggelen a valóság megint utolérte, hogy megkeserítse legszebb pillanatait. – Menj nyugodtan zuhanyozni – mondta Tonynak –, addig én hívok egy taxit. – Gyalog sincs messze. – Neked. Nekem is el kell mennem. Tony a lány felé fordult, és magához húzta. – Hová? Elaine tétovázott. A családja rendszerint sokáig aludt karácsony reggelén, majd méregdrága ajándékokat adtak egymásnak, elfogyasztottak egy pezsgős villásreggelit, aztán elindultak síelni vagy valamilyen napfényes, egzotikus helyre. Szerettek karácsonykor utazni, mert ilyenkor nem volt sehol túl nagy a tömeg, ellentétben akár az ünnepek előtti vagy utáni napokkal. Ez a

program már régóta nem vonzotta Elaine-t. Csupán azért tartott velük, mert nem volt más választása. – A szüleimhez – válaszolta mégis kényszerűen. – Hívd fel őket, és mondd meg, hogy nem tudsz menni! – Miért ne tudnék menni? – nézett Elaine elkerekedett szemekkel Tonyra. – Mert velem jössz – jelentette ki a férfi. – Kedvelni fogod a családomat, és ők is szeretni fognak téged. – Arcát az éjszaka nőtt borosta és kedves félmosolya ellenállhatatlanná tette. – Nem lehet – mondta Elaine. Felkelt az ágyból, s egyenként összevadászta a ruhadarabjait, élénken emlékezve mindegyik elvesztésének körülményeire. – Ne felejtsd el, hogy mit mondtam. – Tony ismét magához húzta. — Soha nem bocsátkozom egyéjszakás kalandokba. – Nem felejtettem el. – Borzongás futott át Elaine testén, és ebben a pillanatban teljes egészében átérezte döntése súlyát, hogy egyszer s mindenkorra megváltozott az élete. – Csak akkor hiszem el, ha most nem rohansz el. Fél órával később az előző nap viselt divatos ruhájában – de az aranyszálakból szőtt felső nélkül – s a Tony gardróbszekrényéből előhalászott és kölcsönvett, elnyűtt kabátban Elaine kilépett a karácsony reggeli utcára. Templomi harangok bimbamoztak vidáman, és nem túl messziről odahallatszott egy karácsonyi kórus éneke is. A hóvihar véget ért, és a felhők közül kikukucskált a nap. Vakítóan fehér hólepel szikrázott mindenütt, a parkoló autókat hatalmas mályvacukorrá, a szemétkupacokat pedig csillogó elefántcsont szobrokká varázsolva. Az utcákon kacagó, visongó gyerekek játszottak, míg szüleik, kezükben gőzölgő csészéket tartva, figyelték őket az ablakokból vagy a lépcsőkről. A gyerekek új szánkójukat, sítalpukat vagy éppen elektromos, távirányítós autójukat próbálgatták. Találkoztak egy barna szemű, félénk mosolyú kislánnyal, aki az édesanyja mellett gyalogolva jókora dobozt cipelt. – Tony, nézd, mit kaptam a Mikulástól! – Leemelte a doboz tetejét, és egy pár vadonatúj korcsolya bukkant elő. Tony a gyerek anyjára kacsintott, aztán játékosan megcibálta a kislány kötött sapkájának bojtját. – Biztosan nagyon jó voltál. – A Prospect Parkba megyünk, hogy kipróbálhassam. Tony integetett nekik, amint a buszmegálló felé vették útjukat. – Az egyik legjobb balszélsőm. – Ó, szóval a csapatodban játszik? – Igen. Most még igen. – A férfi gondterhelten ráncolta homlokát.

– A pénzhiány nagy gond, ugye? – Elaine a kislányt és édesanyját figyelte. – Lehetne ez másképp is. – Tudom, persze. Ütősebb reklám, nagyobb adományok. De az rengeteg pénzbe kerül, és mi nem engedhetjük meg magunknak. – Ha ingyen csinálja valaki, akkor igen. Tony felhúzta a szemöldökét. – Igen? És mikor lesz erre időd? Elaine elmosolyodott, és hirtelen olyan biztos volt magában, mint még soha életében. – Mától kezdve lesz időm. A cégemnél létrehozunk egy nonprofit reklámrészleget, és keresünk néhány szponzort. Tony elmosolyodott, és átölelte a lányt. – Jó dolog főnöknek lenni. Ahogy Tony mellett sétált, Elaine hihetetlenül könnyűnek érezte magát. Olyan volt, mintha egy hosszú kábulatból tért volna magához. Most új életre kelt Tony világában, ebben a színes, zajos, tökéletlen életben, amely többet jelentett neki, mint a sajátja. A férfi nagyon jól ismerte ezt a környéket, a fák szegélyezte utcákat, az itt sétáló, beszélgető, nevetgélő embereket. Elaine szinte kitüntetésnek érezte, hogy Tony oldalán végigsétálhat itt ezen a ragyogó téli délelőttön. Mindez úgy hatott rá, mint egy meghitt, szerelmes ölelés. Hallotta magát, amint karácsonyi dalokat énekel egy kórus tagjaival, együtt nevetett egy családdal, akik éppen a legújabb családtaggal, egy bohókásan csetlő–botló kölyökkutyával játszottak. Energia és életkedv buzgott föl a belsejében és járta át minden porcikáját, s végre – a hosszú, furcsa éjszaka után – meg tudta nevezni ezt az érzést. Egész egyszerűen ez volt a boldogság. Tiszta, világos és valóságosabb, mint a lába alatt ropogó friss hó. – „Könnyű vagyok, mint a pehely, boldog, mint az angyalok, vidám, mint egy kisiskolás. Kótyagos, mint aki beivott – idézte nevetve, emlékezete mélyéről előbányászva Dickens szavait. Tony együtt nevetett vele, és közelebb húzta magához. – Az a szerencsém, hogy jobb illatod van, mint egy részegesnek. Az az édes vágyódás, amelyet Elaine a férfi iránt érzett kamaszkora éveiben, soha nem múlt el. Sőt csak tovább nőtt, egyre erősebb lett szíve mély, titkos zugaiban. Azokat a dolgokat, amelyek igazán számítanak, maga alá temette a karrierépítés meg az elvárásoknak való megfelelés egyre

fokozódó nyomása, és mindazok az elfoglaltságok, amelyek lassan átvették a hatalmat az élete fölött. De most végre szabad lett, és a boldogság betöltötte teljes valóját. Tonyra nézett, s hasonló érzelmeket látott tükröződni a szemében. Szótlanul sétáltak egymás mellett néhány háztömbnyit, míg elértek a Prospect Park West egyik jellegzetes épületéhez, ahol Tony felnőtt. Végül, amikor már ott álltak a szép, rendezett ház előtt a járdán, Elaine-ből kibukott a vallomás: – El sem tudod képzelni, milyen ideges vagyok! Tony feléje fordította arcát. – Te pedig el sem tudod képzelni, a családom milyen régóta vár arra, hogy végre hazahozzam bemutatni életem szerelmét! Elaine nem kapott levegőt, nem tudott gondolkodni. Még soha nem élt át hasonlót, valamiképp mégis felismerte: ilyen az, amikor egy álom valóra válik. Az ő legtitkosabb álma! Tőle függ, hogy az eljövendő éveket hogyan éli. Becsvágytól űzve, olyan sors felé hajszolva magát, mint amilyet Bobbi kétségbeesett tekintetében láthatott, vagy választhat egy másik utat is, amely új, ismeretlen területekre viszi. – Gondolom, legalább azóta, amióta én várok arra, hogy találkozhassam velük. Tony mosolya kissé bátortalanná vált. – Mielőtt bemegyünk, oda kell adnom neked valamit. Elaine összevonta a szemöldökét. – Mit? Tony a zsebében keresgélt. – Tegnap este akartam odaadni. Elaine szíve egyre hevesebben vert. A havas járda kellős közepén Tony térdre ereszkedett előtte, és egy kis dobozkát nyújtott felé. – Elaine St. James, ez többet jelent számomra, mint gondolnád. A járókelők próbáltak tapintatosan nem odanézni, de persze azért a szemük sarkából oda-odalestek, és mosolyogva sutyorogtak meg bökdösték egymást. De nem számított. Semmi más nem számított, csak ez a pillanat, csak ők ketten, meg az érzelmeik. Elaine remegő kézzel nyitotta ki a dobozkát. Levegő után kapott, ahogy kivette belőle a kulcskarikát az apró ezüstkorcsolyával. – Hát ezt meg hogyan szerezted vissza? '

– Ne kérdezd. Varázslat. Elaine csak nézte, nézte a férfit, s szívében egyszerre zengett az összes karácsonyi ének meg szerelmes dal, amelyet valaha hallott. – Hamarosan egy másfajta karikát is kapsz – ígérte Tony, miközben felállt. – És biztosan tudom, hogy igent fogsz mondani. Mert szeretlek. Mindig is szerettelek. Meleg könnycseppek gördültek végig Elaine arcán. – Ó, Tony! – suttogta. – Én is szeretlek, és ígérem, hogy örökké szeretni foglak. – Szorosan markába zárta az ezüstkorcsolyát, de tudta, hogy az igazi ajándék, amelyre nem számított, és amelyet talán meg sem érdemelt, az esély arra, hogy megváltoztassa az életét. Az arcát Tony vállára fektette, és nagyokat lélegzett. Remények és álmok ezreiből újabb ezernyi sarjadt, és a világ minden gondja megszűnt létezni. Ígérem, fogadkozott, ígérem, hogy ezúttal nem rontom el. Hosszú ideig álltak így, egymást átölelve. A szívükben ott muzsikált a karácsony. Végül Tony hátrébb lépett egy kicsit, és elindult felfelé a házhoz vezető lépcsőn. Felérve kinyitotta az ajtót, és nyomban láthatóvá vált egy tágas, most mégis zsúfolt, sürgés-forgástól hangos konyha, ahonnan sülő kenyér illata áradt feléjük. Ahogy mindketten beléptek a konyhába a kis előtéren át, a nevetés és beszélgetés fokozatosan elhalkult. Mindenki feléjük fordult. – Bemutatom Elaine-t. – Tony a vállát átkarolva magához húzta a lányt. – Isten hozott itthon!