A Chartvirgus-pontifikále jelentősége ................................................................................................. 7 A középkori pontifikálék .................................................................................................................... 8 A kutatás és a kiadások története ................................................................................................... 8 A római pontifikále és előzményei ............................................................................................ 9 A nem római (transzalpin) pontifikálék .................................................................................. 10 A liturgikus tartalom problematikája ........................................................................................... 12 Módszertani problémák .......................................................................................................... 12 Az eddigi kutatás eredményei és megoldatlan kérdései ............................................................ 13 A műfaj problematikája ............................................................................................................... 14 A püspöki ordók egymáshoz rendelése (iuxtaposition) ............................................................ 14 A nagy szakramentáriumok .................................................................................................... 16 Az Ordines Romani ................................................................................................................. 18 Exkurzus: nem püspöki ordók a pontifikáléban ...................................................................... 19 Primitív pontifikálék .............................................................................................................. 20 A Pontificale Romano-Germanicum ......................................................................................... 20 Redukció és rokon műfajok kialakulása .................................................................................. 22 A klasszikus pontifikále .......................................................................................................... 23 Összefoglalás .......................................................................................................................... 24 A fönnmaradt magyarországi pontifikálék ......................................................................................... 25 Az Esztergomi benedikcionále ..................................................................................................... 26 A Zágrábi pontifikále .................................................................................................................. 27 A Veszprémi pontifikále .............................................................................................................. 29 Magyarországon használt Durandus-pontifikálék ......................................................................... 32 Egyéb vonatkozó források ............................................................................................................ 33 A Pray-kódex.......................................................................................................................... 33 Kottás esztergomi misszále és breviárium, kiegészítő források .................................................. 33 Ordináriuskönyvek................................................................................................................. 34 Rituálék ................................................................................................................................. 35 Pálos források ......................................................................................................................... 35 A Chartvirgus-pontifikále leírása ...................................................................................................... 36 Bibliográfiai adatok ..................................................................................................................... 36 Proveniencia........................................................................................................................... 36 Méret, állapot, használat, terjedelem ....................................................................................... 36 Betűírás, későbbi kezek bejegyzései ......................................................................................... 38 Oldalkép, helyesírás, nyelvtan [Layout, orthography, grammar] ................................................... 40 Hangjelzés ................................................................................................................................... 42 A Chartvirgus-pontifikále neumái és a magyar notációk .......................................................... 42 Notátorok .............................................................................................................................. 43 Összegzés ............................................................................................................................... 47 Díszítés, kötés ............................................................................................................................. 47 Kutatástörténet ................................................................................................................................ 48 Franjo Fancev ............................................................................................................................. 48 Germain Morin........................................................................................................................... 49 Dragutin Kniewald ..................................................................................................................... 50 Karsai Géza ................................................................................................................................. 51 Nausica Morandi ........................................................................................................................ 53 Radó Polikárp ............................................................................................................................. 54
Zoran Hudovský és Miho Demović ............................................................................................ 59 Szendrei Janka............................................................................................................................. 59 Török József ................................................................................................................................ 62 Dobszay László............................................................................................................................ 63 Herbert Schneider ....................................................................................................................... 64 Somogyi Szilvia ........................................................................................................................... 66 Madas Edit ................................................................................................................................. 66 Saját korábbi hozzájárulásaim ...................................................................................................... 68 Kor és eredet .................................................................................................................................... 70 Datálás ........................................................................................................................................ 70 Eredet ......................................................................................................................................... 72 A Hartwick-hipotézis ............................................................................................................. 72 Ki más lehetett Chartvirgus püspök? ....................................................................................... 77 Patrocíniumok ....................................................................................................................... 80 Alternatív módszerek az eredet meghatározására ..................................................................... 86 Szerkezet és tartalom ........................................................................................................................ 87 A szerkezet egységei [divisions] és szintjei..................................................................................... 87 Műfaj és kontextus ...................................................................................................................... 90 A minta: egy PRG-típusú, kétkötetes pontifikále .................................................................... 91 A Zágrábban használt pontifikálék egymáshoz való viszonya [interrelationship] ...................... 92 Egy esztergomi őspontifikále? [Proto-Pontifical of Esztergom] ................................................ 93 Szöveghagyomány ............................................................................................................................ 93 Rubrikák ..................................................................................................................................... 94 Források: az évkör ceremoniális rubrikái ................................................................................. 94 Külföldi és magyar referenciák ................................................................................................ 96 Töredékes maradványok: Pécs és Eger .................................................................................... 97 Új, egységes rubrikák: Zágráb és a pálosok .............................................................................. 98 A rubrikák eredete .................................................................................................................. 99 A rubrikák redakciói ............................................................................................................. 100 Liturgikus szövegek ................................................................................................................... 102 Liturgia .......................................................................................................................................... 106 Zsinat ....................................................................................................................................... 107 Utóélet és források................................................................................................................ 109 Az összeállítás módja és eredetisége ....................................................................................... 112 Klerikusok degradációja és restitúciója ....................................................................................... 115 Utóélet és források................................................................................................................ 117 Az összeállítás módja és eredetisége ....................................................................................... 118 Exkommunikáció és rekonciliáció ............................................................................................. 120 Utóélet és források................................................................................................................ 122 Az összeállítás módja és eredetisége ....................................................................................... 127 Ádventtől vízkeresztig ................................................................................................................ 128 Ádvent ................................................................................................................................. 129 Karácsony és vigíliája ............................................................................................................ 130 Karácsony után .................................................................................................................... 134 Összegzés [Conclusion] ........................................................................................................ 137 Vízkereszti vízszentelés a görögök szokása szerint ....................................................................... 137 Görög és latin liturgia között: énekek, olvasmányok, formulák ............................................. 138 Egy ismeretlen bizánci hagyomány: az imádságok ................................................................. 143 Az egyetlen latin párhuzam ................................................................................................... 147 Összegzés ............................................................................................................................. 148 Maior benedictio salis et aquæ ................................................................................................... 149
Vízkereszti játék ........................................................................................................................ 151 Az eredet és a tipológia kérdése ............................................................................................. 153 Rokonság és önálló vonások ................................................................................................. 154 Gyertyaszentelő ......................................................................................................................... 155 Lapszéli módosítások és a zágrábi részhagyomány [usage]...................................................... 158 Más magyar részhagyományok ............................................................................................. 159 Eredet és rokonság................................................................................................................ 163 Hamvazószerda ......................................................................................................................... 167 A magyar részhagyományok ................................................................................................. 171 Eredet és rokonság................................................................................................................ 175 A nagyböjt köznapi processziók ................................................................................................. 182 Virágvasárnap............................................................................................................................ 183 A magyar részhagyományok ................................................................................................. 189 Eredet és rokonság................................................................................................................ 194 Későbbi magyar sajátosságok ................................................................................................ 200 A szent háromnap zsolozsmái .................................................................................................... 201 A magánbűnbánat megkezdése [beginning of private penance] .................................................. 208 Átszerkesztés és hiányok a PRG-hez képest ........................................................................... 209 A magánbűnbánat liturgikus koncepciója ............................................................................. 211 A vezeklők visszafogadása nagycsütörtökön ................................................................................ 213 A későbbi magyar hagyomány .............................................................................................. 217 Az abszolúció problémája ..................................................................................................... 222 Eredet és rokonság................................................................................................................ 226 A krizmamise nagycsütörtökön .................................................................................................. 234 Az összeállítás módja és eredetisége ....................................................................................... 243
Ő A jelen kiadás tárgyát képező kézirat egy XI. század végi pontifikále, a középkor központi magyar liturgiaváltozata, az úgynevezett esztergomi úzus kialakulásának és archaikus korszakának legfontosabb tanúja. Tartalmazza a zsinat, az egyházirend fokozatairól való degradáció és az azokba való restitúció, az exkommunikáció és a rekonciliáció, az egyházi év speciális szertartásai, a bűnbánat és a betegek kenete rendjét. Eredetére direkt történeti adatokból nem lehet következtetni, de liturgikus tartalma az esztergomi székesegyházhoz kötődik. A XIII. század elején már biztosan Zágrábban használták. Valószínűleg keletkezése után nem sokkal, a XI. század vége felé került oda. Máig a zágrábi székesegyházi könyvtár gyűjteményében, a Knjižnica Metropolitana-ban vagy Metropolitanska Knjižnica-ban őrzik MR 165-ös jelzet alatt. A magyar szakirodalom a benne szereplő Chartvirgus püspöknév, illetve a műfaj meghatározását illető bizonytalanság miatt Hartwick agendájaként vagy agenda pontificalis-aként ismeri. Az alábbiakban ezért én is a H sziglummal utalok rá. Ugyanakkor kénytelen leszek megcáfolni néhány téves, vagy legalábbis valószínűtlen hipotézist, amelyet a vele foglalkozó tanulmányok egy része évtizedek óta tényként kezel. Elsősorban a H győri keletkezése, műfajának kevert volta és a magyar úzusok észak-francia eredete tartozik közéjük. A H jelentőségét két megállapításban foglalhatom össze: (1) A magyar liturgiatörténet szempontjából a H az első olyan forrás, amelynek anyagát nagyrészt végig lehet követni egy, a XVI. századig tartó hagyományozási (transmission) folyamatban. Szertartásainak elemzésével kimutatható, hogy mi változott, illetve mi maradt állandó a magyar úzusokban, azaz mi esetleges, mi korhoz kötött, és mi tekintendő „hungarikumnak”; hogy későbbi forrásaink variálódása történeti vagy regionális jellegű, és végső soron azt, hogy mikor és hogyan, azaz milyen műhelyben, milyen források fölhasználásával, milyen impulzusok hatása közepette jött létre a magyar liturgiaváltozat, közelebbről pedig a prímási szék, Esztergom úzusa. (2) Az egyetemes liturgiatörténet szempontjából az esztergomi úzus paradigmatikus jelentőségű. Ez és a köré szerveződő magyar úzuscsalád az a liturgiaváltozat, amely egész Európában a legnagyobb területen maradt mintegy 600 éven át lényegében egységes. Keletkezése és elterjedése átgondolt és jól szervezett, „zöldmezős projekt” eredménye volt. A H ennek az úzusnak első reprezentatív forrása. Időben közel áll az úzus föltételezett kezdeteihez, koncepciója nagyvonalú és összefogott. Jellegzetességeinek kontinuitása a későbbi magyar hagyománnyal nyilvánvaló, ugyanakkor e jellegzetességek nem vezethetők le egyetlen ismert külföldi hagyományból sem. A H tehát egy úzus keletkezését engedi megfigyelni in statu nascendi: abban a még meleg, képlékeny állapotában, amikor tudós szerkesztője vagy szerkesztői a római rítus korabeli gyakorlatának és változatainak fölényes ismeretében, annak esszenciáját tiszteletben tartva, mégis kreatívan, ízléssel és szellemesen hoznak létre egy friss és ambiciózus hagyományt. Ezt tanulmányozva mintegy laboratóriumi körülmények közt válik érzékelhetővé, hogy hogyan értelmezte, hagyományozta és alakította a középkori ember a liturgikus úzusokat.
A középkori pontifikálékat kétféleképpen lehet megközelíteni. Ahhoz, hogy a velük kapcsolatos tudományos eredményeket és problémákat áttekintsük, előbb ezt a két megközelítést kell szétválasztani. (1) Az első lehetséges megközelítés a liturgikus tartalomé. A pontifikále legszűkebb értelemben vett tárgyát a latin liturgia azon szertartásai képezik, amelyek a püspöknek vannak fönntartva, egyszerű áldozópap nem végezheti őket. Ilyen például a papi rendek föladása, a szüzek konszekrációja, az apát vagy apátnő beiktatása, a királykoronázás, a templom dedikációja, a szerek (utensilia) és paramentumok megáldása, a bérmálás, a vezeklők kivetése és visszafogadása, a nagycsütörtöki olajszentelés, a zsinat, a kiközösítés és annak feloldása, az ünnepélyes főpapi áldás, stb. Ide sorolhatók még a nem püspök által végzett, de a püspök életéhez, működéséhez kapcsolódó rítusok, amilyen a püspök utazása, fogadása, részvétele a misén és a zsolozsmán, a vele való liturgikus bánásmód, amikor beteg vagy haldoklik. Mindezeket egyenként püspöki ordóknak (ordines) nevezzük. Ezek szempontjából a pontifikále kutatása a pontifikális ordók kutatását jelenti. (2) A másik lehetséges megközelítés a műfajé, vagyis azé a liturgikus könyvtípusé, amelynek a püspöki ordókat kellene tartalmaznia. Márpedig ez a műfaj nem mindig és nem mindenütt felel meg a püspöki ordók összességének. A középkori pontifikálék nagy része következetesen magába foglal számos nem szigorú értelemben püspöki ordót is, és megfordítva: többségük nem foglalja magába a püspöki ordók mindegyikét. A liturgikus tartalom és a műfaj közti diszkrepancia azonban nem tűnik véletlenszerűnek: a konkrét pontifikálék fölépítése, tartalmi válogatása, fejezeteik sorrendje praktikus megfontolásokra, történelmi tendenciákra és regionális vagy intézményi preferenciákra enged következtetni. A műfaj szempontjából ezek kimutatása, azonosítása jelenti a pontifikále kutatását.
A kutatás és a kiadások története A kutatás előrehaladásának mérföldkövei az egyes források fölfedezése, megjelentetése és analízise voltak. Ennek következtében a liturgikus tartalom kutatása mindvégig összekeveredett a műfaj kutatásával.1 A szövegkiadásokat és a hozzájuk kapcsolódó tanulmányokat hasznos két csoportra osztani: azokéra, amelyek a római pontifikále tör-
1
A téma mértékadó áttekintései: VOGEL: Medieval Liturgy 225–271; RASMUSSEN: Les pontificaux du haut moyen âge 9–32. és 431–512. Ezek összefoglalása: PALAZZO: Histoire des livres liturgiques 204– 220. Magyar ismertetésük saját eredményeimmel kiegészítve: FÖLDVÁRY: Liturgikus könyvek 16–21. és 30–31. Ez és minden alább idézendő, publikált vagy készülő (forthcoming) írásom megtalálható az Eötvös Loránd Tudományegyetem (Budapest) klasszika-filológiai tanszékeinek (Classical Department) honlapján, saját profilom alatt: http://class-phil.elte.hu/latin/munkatarsak/foldvarymiklosistvan
ténetét tárják föl, illetve azokéra, amelyek egy-egy partikuláris hagyomány bemutatására készültek. A római pontifikále és előzményei Ami a Pontificale Romanum-ot (PR)2 illeti, ez volt az a liturgikus könyv, amely a leghamarabb vált egységessé és kizárólagossá a latin rítusban. Az úgynevezett tridenti pontifikále első kiadása (editio princeps) 1595–1596-ban jelent meg. A tridenti könyvek között a PR volt az egyetlen, amelyet a pápa, ez esetben VIII. Kelemen úgy hirdetett ki, hogy egyszersmind betiltotta nemcsak az összes többi egyházmegyés pontifikále, hanem a római pontifikále korábbi kiadásainak használatát is. 3 Az uniform PR szinte semmit nem változott utolsó, 1961-es kiadásáig.4 Ez a XXIII. Jánosféle kiadás is csak egyes ordók elhagyása vagy egyszerűsítése, rövidítése révén tér el az előzményektől.5 Míg tehát a misszále, a breviárium és főleg a rituále szintjén az újkornak is volt némi élő tapasztalata a hagyományok variabilitásáról,6 addig a pontifikále évszázadokon át a monolitikus érinthetetlenség benyomását keltette. A pontifikále egységesedése nem az újkorban kezdődött. A PR lényegében nem egyéb, mint XV–XVI. századi római redakciója annak a pontifikálénak, amelyet a XIII. század vége felé Durandus Vilmos mende-i püspök, kánonjogász és liturgista szerkesztett (PGD). Az ő kompozíciója annyira sikeresnek bizonyult, hogy mindjárt keletkezése után és az azt követő századokban számos püspöki szék, köztük Róma is önként magáévá tette. Az egységesedési folyamatnak tehát csak záróaktusa a PR kihirdetése. A fő faktor nem az uniformizáló tridenti szellem vagy a pápai önkény, hanem egy helyi döntésekből összeálló európai trend volt. A forráskutatásra tehát az a feladat várt, hogy a PGD mögé lásson, azaz föltárja azt a hagyományozási sort és kompozíciós eljárást, amely hozzá vezetett. Jóllehet már XVI–XVIII. századi tudósok is nagy érdemeket szereztek régi pontifikálék és püspöki ordók föltárása terén,7 érdeklődésük antikvárius jellegű volt: a liturgikus régiségekre, kuriózumokra koncentrált. A műfaj szisztematikus földolgozása Michel Andrieu úttörő munkásságával és kiváló szövegkiadásaival vette kezdetét. Ő jelentette meg előbb a római pontifikále XII. századi (PR12) és XIII. századi, úgynevezett kuriális változatát (PR13),8 a PGD-t, majd az Ordines Romani-t (OR), a latin rítus legkorábbi ismert 2
A főszövegben rövidítve idézett tételekre a lábjegyzetekben nem hivatkozom, ld. a bibliográfiát. DYKMANS: Le Pontifical Romain révisé 150–157. 4 Facsimile: SODI—TONIOLO: Pontificale Romanum. Editio typica. 5 Az eltéréseket táblázatban szemlélteti SODI—TRIACCA: Pontificale Romanum. Editio princeps XVII–XXI. 6 A tridenti zsinat után is megmaradt szerzetesrendi (ciszterci, karthauzi, premontrei, dominikánus, sarus kármelita) és székesegyházi (Lyon, Milánó, Toledo, Braga) változatokról ld. KING: Liturgies of the Religous Orders; UŐ: Liturgies of the Primatial Sees. 7 CASSANDER: Ordo Romanus de officio missæ; HITTORP: De divinis catholicæ Ecclesiæ officiis et mysteriis; MABILLON: Museum Italicum; MURATORI: Liturgia Romana vetus; AER. 8 Ennek újabb kiadása GOULLET—LOBRICHON—PALAZZO: Le pontifical de la curie romaine au XIIIe siècle. 3
normaszövegeinek (norm-text) gyűjteményét, amelyben a nagy szakramentáriumok mellett a pontifikálék legfontosabb forrását ismerte föl. Kezdettől fogva tisztában volt a X. századi Német-római pontifikále (PRG) jelentőségével, amely az OR és a nagy szakramentáriumok tartalmát közvetítette a római pontifikálék felé. Kiadásra is előkészítette: a PRG legterjedelmesebb, 50. ordója az OR utolsó köteteként már Andrieu halála után, de még az ő neve alatt jelent meg, a teljes PRG-kiadást azonban már Cyrille Vogel publikálta Reinhard Elze közreműködésével, Andrieu kéziratos hagyatékát is fölhasználva. Az OR, a PRG és a római pontifikálék után már csak finomítani kellett a képet. Niels Krogh Rasmussen a PRG-nél korábbi vagy vele egykorú, úgynevezett primitív pontifikálék bemutatásával árnyalta az OR és a PRG közti átmenetet, Marc Dykmans pedig a PGD és a PR közti fázist tárta föl.9 Így állt össze egy látszólag egyenes vonalú fejlődéstörténet, amelyet ma a római pontifikále történetével szokás azonosítani. Főbb stádiumai az alábbiak: (1) VI–XI. század: az Ordines Romani és a nagy szakramentáriumok (2) IX–XI. század: primitív pontifikálék (3) X. század: Pontificale Romano-Germanicum (4) XII. század: a római pontifikále első változata (5) XIII. század: a római pontifikále második (kuriális) változata (6) XIII. század: Durandus Vilmos pontifikáléja (7) XV. század: a Durandus-pontifikále római redakciói (8) XVI–XX. század: Pontificale Romanum
A nem római (transzalpin) pontifikálék Ami a nem római pontifikálékat illeti, mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, hogy mit értünk a liturgia rómaisága alatt. A legszűkebb értelemben rómainak Róma és a szuburbikárius egyházmegyék órómai (Old Roman) vagy másként —kifejező német terminussal— „stadtrömisch” úzusát értjük, amely az Alpokon túli tájaktól és részben Itáliától is elkülönül. Ezt, amennyiben egyáltalán rekonstruálható, csak az OR bizonyos darabjai, a Sacramentarium Gregorianum (SGr)10 és a Sacramentarium Gelasianum régibb változata (SGV)11 képviselik. Megengedőbb értelmezés, ha azokat a liturgiákat nevezzük rómainak, amelyeket a Városban valaha is celebráltak, tekintet nélkül eredetükre. Ha így vesszük, a római források közé sorolható a PR12, a PR13, a PGD római redakciói és a PR. Végül az órómai hagyományokból levezethető vagy azokra hivatkozó úzusok mindegyikét is nevezzük olykor rómainak, de ez a jelen diskurzusban félrevezető lehet, ezért kerülni igyekszem, és inkább beszélek latin vagy nyugati liturgiáról.12 9
RASMUSSEN: op. cit., DYKMANS: op. cit. Korábbi kiadásai LIETZMANN: Das Sacramentarium Gregorianum nach dem Aachener Urexemplar; MOHLBERG—BAUMSTARK: Die älteste erreichbare Gestalt des Liber sacramentorum anni circuli der römischen Kirche. 11 Korábbi kiadása WILSON: The Gelasian Sacramentary. 12 Ebben az értelemben használja a terminust FÖLDVÁRY: The Variants of the Roman Rite. 10
Ebből következik, hogy a fenti történeti képlet csak látszólag homogén. A primitív pontifikálék, a PRG és a PGD nem római mozzanatokat kontaminálnak órómai elemekkel, és ezek keverékével hatnak vissza a tulajdonképpeni római liturgiára. Így, bár beépülnek a római úzus hagyományozásába, egyszersmind nem római úzusoknak is tanúi. A keveredés és a kölcsönhatás jóval korábbi és nagyobb mértékű annál, hogy élesen különválaszthatnánk a két típust, de az egyszerűség kedvéért a római és Rómakörnyéki hagyománycsoportot ciszalpinnak, a nem rómaiakat pedig transzalpinnak nevezem. (Ez azért jelent leegyszerűsítést, mert ebben az értelemben az itáliai —tehát fizikailag Alpokon inneni—, de nem római hagyományok is a „transzalpin” kategóriába tartoznak.) Az OR némelyike, a primitív pontifikálék, a PRG és a PGD éppúgy értelmezhetők a transzalpin pontifikálék kontextusában, mint a rómaiakéban. A többi transzalpin pontifikále szövegkiadásait itt nem tárgyalom egyenként.13 Azt emelem ki csupán, hogy ezek a kiadások a rómaiakkal szemben nem állnak össze kronológiai vagy tipológiai rendszerré. Igen egyenetlen, hogy hol, mikor és mely pontifikálékat ítéltek a kutatók kiadásra érdemesnek. A ma rendelkezésre álló kiadások a legjobb esetben is csak a római hagyomány párhuzamos szövegeire hivatkoznak, holott hozzájuk való viszonyuk sokszor többszörösen közvetett. Bármennyire értékesek is tehát egy-egy templom és kor vonatkozásában, még az adott intézmény liturgiatörténetére nézve sem mindig lehet belőlük megalapozott következtetésekre jutni. Két kiváló munka mutat a transzalpin pontifikálék teljesebb és szisztematikusabb megértése felé, egyikük a liturgikus tartalom, másikuk a műfaj szintjén: (1) Ami a liturgikus tartalmat illeti, Herbert Schneider elkészítette az egyik püspöki ordó, a zsinattartás összkiadását (OCC). Ez ma az egyetlen olyan munka, amely vélhetően az összes ismert forrásra való tekintettel igyekszik bemutatni egy ordó kifejlődését és variánsainak rendszerét, és ezzel példát ad más ordók hasonló módszerű feldolgozására. Schneider könyvének köszönhetően egy-egy zsinati ordó fölépítése önmagában is fontos markere lehet az azt tartalmazó kódex eredetének, rokonsági viszonyainak. Ám azt is be kell látni, hogy a zsinat nem a legkomplexebb, nem a legreprezentatívabb és nem is a legnagyobb számban fönnmaradt püspöki ordó. Schneider munkája nagyszerű teljesítmény, mégis csak előképe annak a még nagyobb munkának, amelyet a püspöki ordók mindegyikével lenne kívánatos elvégezni. 13
A modern kiadásban megjelent korai pontifikálékat GAMBER: Codices liturgici Latini antiquiores alapján áttekinti RASMUSSEN: op. cit. 420–427. Ezek: AMIET: Pontificale Augustanum; METZGER: Zwei karolingische Pontifikalien vom Oberrhein; BARRIGA PLANAS: El sacramentari, ritual i pontifical de Roda; TURNER: The Claudius Pontificals; MAGISTRETTI: Pontificale in usum ecclesiæ Mediolanensis; MARTINI: Il cosidetto Pontificale di Poitiers; GREENWELL: The Pontifical of Egbert; BANTING: Two Anglo-Saxon Pontificals; CROSNIER—LEBLANC DE LESPINASSE—MORIZET—FOUCHÉ: Sacramentarium ad usum Æcclesiæ Nivernensis; AVERY: The Relation of the Casanatense Pontifical … to Tenth Century Changes in the Ordination Rites at Rome; DOBLE: Pontificale Lanelatense; WILSON: The Benedictional of Archbishop Robert; UNTERKIRCHER: Das Kollektar-Pontifikale des Bischofs Baturich von Regensburg. Más összefüggésben szintén Rasmussen idézi: WARNER—WILSON: The Benedictional of St Aethelwood; WOOLEY: The Canterbury Benedictional. A sor még ezekkel folytatható: ARX: Das Klosterrituale von Biburg; OBERTYŃSKI: The Cracow Pontifical; GROS I PUJOL: El Pontifical Romà de Vic; PZ
(2) Ami a műfajt illeti, Richard Kay közreadta a kéziratos pontifikálék és benedikcionálék katalógusát.14 Ebben 1249 kéziratos tétel mellett az elveszett, a tévesen pontifikáleként vagy benedikcionáleként azonosított és a nyomtatott tételeket is leírja. Kay katalógusa nemcsak az elsődleges tájékozódásban segít, hanem viszonyítási alap is azoknak, akik az elvileg földolgozható forrásállomány méretéről, tér- és időbeli kiterjedtségéről, arányairól akarnak fogalmat alkotni.
A liturgikus tartalom problematikája Módszertani problémák A középkori liturgikus kéziratok a római rítust változatok sokaságában tartalmazzák. A szövegek és a gesztusok készlete kiterjedt és nagy mértékben közös, de az anyag konkrét válogatása és elrendezése igen eltérő. Ez érvényes már a misére és a zsolozsmára is, de a változatok szinte áttekinthetetlenné válnak azoknál az ordóknál, amelyeknek szerkezete a miséhez és a zsolozsmához képest kevésbé szilárd, terjedelme viszont jelentős vagy akár jelentősebb, így a püspöki ordók többségénél is. A liturgiaelemzés fő metodológiai problémája az, hogy a változatokat elsősorban diakron vagy szinkron rendszerként közelíti meg. (1) A diakron megközelítés a változatokat egyazon genealógiai sor részének látja, és valamiféle családfában (stemma) igyekszik elhelyezni. Nagy jelentőséget tulajdonít az egyes források korának: a korábbiakat eredetibbnek, a későbbieket leszármaztatottnak ítéli, ezért az utóbbiakat az előbbiekből akarja levezetni, megérteni. A liturgiát spontán, folklorisztikus képződménynek tekinti, amelyben az új elemek vagy külső hatás, vagy intézményes reform eredményei. Reflektáltan vagy reflektálatlanul, de ez a látásmód jellemző mind a pontifikálék római hagyományának kutatástörténetére, mind Schneider monográfiájára, és ebből a szemléletből vezethető le, hogy a transzalpin pontifikálék kutatói jellemzően a római hagyomány párhuzamos szövegeinek kontextusában helyezik el az általuk kiadottakat. Reflexüket a klasszikus szövegkritika (textual criticism) módszere, az evolucionista történelemszemlélet és az újkori katolikus Egyház központosított liturgikus joga is megerősíti. (2) A szinkron megközelítés központi fogalma az úzus. Eszerint a változatok tartós, erős identitással rendelkező jelenségek, különbségük emberi döntés és tervezés, fönnmaradásuk tudatos hagyományőrzés eredménye. Az úzusok természetüknél fogva kontinuusak, vagyis ugyanaz az egyházi intézmény csak ritkán és részlegesen módosít szokásain. Ebből kifolyólag a források kora többé-kevésbé indifferens mindaddig, amíg az úzust hordozó egyházi intézmény identitása fönnáll. A történelmi változásokat az úzus fogalma nem zárja ki, de relatívvá teszi: a változások az úzuson belül hoz14
KAY: Pontificalia. A kéziratok leírása itt könyvtári katalógusokra és másodlagos irodalomra támaszkodik, így a datálásra és az eredetre vonatkozóan nem mindig perdöntő. A katalógus történetéről, elveiről és problémáiról: UŐ: Pontificalia. A Global Checklist of Latin Manuscript Pontificals and Benedictionals
nak létre korhoz kötött szubvariánsokat. E megközelítés nagyobb bizalommal van a liturgia gazdagabban dokumentált korszaka, a XV–XVI. század akár nyomtatott forrásai iránt, a sporadikus korai anyagot hajlamos ennek fényében értelmezni. Én magam affinitásom és kutatói tapasztalataim alapján is ezt a megközelítést preferálom. Koncepciómat egy készülő módszertani vázlat és esettanulmány első fejezeteiben fejtettem ki.15 A két megközelítés csak akkor kerül kibékíthetetlenül szembe egymással, ha a diakron szempontot a római rítus úzusainak mindegyikére ki akarjuk terjeszteni, vagy ha tagadni próbáljuk az úzusok közti részleges kölcsönhatásokat. Ha ezt nem tesszük, mindkettőből profitálhatunk, hiszen az ugyanazon úzushoz tartozó, de különböző források összevetéséből következtetni lehet az úzus történeti változásaira, az úzusok átfedéseiből, közös vonásaiból pedig rokon csoportjaikra vagy leszármazási viszonyaikra. Az úzus eszmei fogalom: egyetlen forrással sem azonos, csak a hozzáférhető források mindegyikét feldolgozva vonatkoztatható el. Éppen ezért egyetlen, mégoly reprezentatív forrás sem abszolút jelentőségű. Történelmi változásai teszik fölismerhetővé lényegi karakterisztikumait, más úzusokkal való kapcsolatai rokonságát és kontextusát. A középkori liturgia kutatása tulajdonképpen az úzusok kutatása, azaz inkább leíró, mint történeti diszciplína, inkább tipológia, mint genealógia. De az úzusok történetiségükben és egymáshoz való viszonyukban mutatják meg igazi egyéniségüket, ezért a tipológia csak történeti-összehasonlító elemzésre épülhet. Az eddigi kutatás eredményei és megoldatlan kérdései Mindezt előrebocsátva teszem föl a kérdést: vajon mennyiben járult hozzá a pontifikálék kutatásának imént bemutatott, fő vonulata a liturgikus tartalom megértéséhez? Ami Rómát illeti, meglehetősen. A biztosan Rómában használt pontifikálék ordói egyazon úzus történelmi stádiumait jelenítik meg. Hitelesen lehet belőlük következtetni a római úzus maradandó jellegzetességeire, történelmi változásaira, az őt kívülről ért impulzusokra. Ami viszont a latin nyugat egészét illeti, szinte semmit nem tudunk, és amit tudunk, az is félrevezető. A Rasmussen által kiadott primitív pontifikálék saját úzusuk archaikus korszakának tanúi, kapcsolatuk mind az OR-rel, mind a PRG-vel közvetett, Róma úzusához pedig közvetlenül nincs közük. Mivel válogatásuk kronológiai alapon történt, liturgikus tartalmuk nélkülözi a távlati kontextust. Hasonlóan problematikus a PRG értelmezése. Egyes szövegei római ordókból vagy szakramentáriumokból eredeztethetők, más szövegek pedig épp a PRG révén kerülnek a római pontifikálékba, legkésőbb a PGD közvetítésével. De honnét, hogyan és miért kerültek a PRG-be ezek a szövegek? A nem pontosan leírható frank, gallikán vagy germán (Germanic) 15
FÖLDVÁRY: A római rítus változatainak kutatása 7–18. Megközelítésem sokat köszönhet annak a módszernek, amellyel Dobszay László és tanítványai dolgoztak föl zsolozsmahagyományokat pl. a CAO-ECE sorozat (Corpus Antiphonalium Officii Ecclesiarum Centralis Europæ) keretei között.
szubsztrátumra való hivatkozás egy nagyrészt dokumentálatlan múlt homályába vezet vissza, és nem is mindig igazolható. Végül pedig a PGD forrásbázisa sem merül ki a PRG-ben és a római pontifikálékban. Fölvesz és közvetít szövegeket, amelyeknek eredete éppolyan bizonytalan, mint a PRG „új” anyagaié. A többi transzalpin pontifikále keletkezéséhez sem jutunk közelebb, ha a római hagyomány forrásaihoz viszonyítjuk őket. A legkorábbi források is csak dokumentumai egy-egy liturgikus szöveg, gesztus vagy struktúra meglétének. Maga a jelenség nem a forrással keletkezett. Módszertanilag akkor járunk el helyesen, ha az ordókat mint szuverén kompozíciókat elemezzük, és helyezzük el az azonos úzushoz tartozó ordók történeti sorozatában, majd az illető ordónak az úzusra nézve specifikus változatát hasonlítjuk össze más, vele egyenrangú változatokkal. Egy transzalpin pontifikále nem a római pontifikálék elfajzása, hanem egy, a rómaival párhuzamos úzus dokumentuma. Jóllehet feladatunk azonosítani azokat a pontokat is, amelyekkel a római hagyományhoz kapcsolódik, hangsúlyoznunk kell, hogy jellegzetes pontjai éppen azok, amelyeken eltér a római hagyománytól. A középkori pontifikálék liturgikus tartalmának elemzése tehát kezdetleges fokon áll. A Schneider-féle kísérlet példaértékű, de mivel a zsinat viszonylag ritka és atipikus ordó, ráadásul Schneider genealógiai megközelítésben tárgyalja, nem alkalmas az úzusok természetének és rendszertanának bemutatására. A kutatást a római liturgia minden ordójára kiterjesztve kellene folytatni,16 körülbelül abban a formában, ahogyan Edmond Martène gondolta el a XVII. században De antiquis Ecclesiæ ritibus (AER) című monumentális művét,17 de az úzus fogalmát mindvégig szem előtt tartva. Egyegy szövegkiadásban pedig addig is úgy célszerű földolgozni a források liturgikus tartalmát, hogy az egy reménybeli „Új Martène”-be, a római rítus nagy „Usuarium”-ába minél könnyebben legyen beépíthető.
A műfaj problematikája A püspöki ordók egymáshoz rendelése (iuxtaposition) A pontifikálék alapegysége műfaji értelemben is az ordó, vagyis egy-egy szertartás (single ceremony) szövegének és rubrikáinak lejegyzése. Szemben a misével és a zsolozsmával a püspöki ordók nem alkotnak szerves sorozatot. Míg a mise és a zsolozsma azonos szerkezetben tartalmaz sok változó szöveget a liturgikus év keretei között, addig a pontifikále elszigetelt szertartásokat tartalmaz. Ha illeszkednek is a liturgikus évbe, lefolyásuk mindig ugyanolyan, vagyis nem ordináriumból és propriumból tevődnek össze. Ebből következik, hogy mindegyikük megáll önmagában, de a leghosszabb
16
Ha nem is az OCC teljességével, de léteznek ilyen kísérletek a XVII. század óta pl. a bűnbánat, a betegek kenete vagy az egyházirend témájában. Ezekre a megfelelő ordók elemzésénél hivatkozom. 17 Forrásainak azonosításához, modern kodikológiai leírásához nélkülözhetetlen segédkönyv MARTIMORT: La documentation liturgique de Dom Edmond Martène.
sem tölt meg egy egész kötetet. Összekapcsolásuk valamilyen liturgikus könyvtípusban hasznos, de nem szükségszerű.18 Ehhez járulnak bizonyos praktikus megfontolások. A mise és a zsolozsma egy közösségre vetítve mindig ugyanabban a templomban és ugyanannak a templomnak ugyanazokban a tereiben zajlik. Könyvei ezért jellemzően statikusak, mintegy a berendezés részei, pl. az oltáron, az analógiumon, az ambókon, a pulpituson (lectern) vagy a stallumokban találhatók. A püspöki ordók viszont tipikusan mobil szertartások. Egyrészt azért, mert tág teret járnak be, és olyan helyszíneken is igényelnek könyvet, ahol a könyvtartó nincs belekomponálva a bútorzatba, pl. a keresztkútnál vagy a templom kapujában. Másrészt azért, mert sokszor nem a katedrálisban folynak, hanem a püspök és asszisztensei kiszállását föltételezik pl. egy templomszentelés vagy a szüzek konszekrációja helyére. A püspöknek egyébként is privilégiuma, hogy könyvét nem állványon tartják, hanem külön szolgálattevő, a librifer kezeli akkor is, ha trónnál vagy faldisztóriumnál celebrál. Mindebből három következmény származik: (1) Az egyik, hogy a püspöki ordók az őket tartalmazó könyvekben sorozattá szerveződnek, de a sorozat összetétele és sorrendje esetleges. (2) A másik, hogy gyűjteményes kötetekben olvashatók, amelyek a szertartást minden szövegével és rubrikájával, tényleges lefolyása szerint közlik. A mise és a zsolozsma anyagát a konventuális liturgiában hasznos és gazdaságos külön könyvekbe csoportosítani aszerint, hogy kik és hol szólaltatják meg az illető szövegtípust, de a pontifikále anyagával ez ritkán fordul elő. (3) Végül a harmadik következmény az, hogy a pontifikále nem lehet túlságosan nagy vagy súlyos könyv. A püspöki ordók közül egyszerre mindig csak egyre van szükség, így sem a librifert, sem utazáskor a poggyászt nem érdemes túlterhelni. A tridenti korszakban is szokás volt, hogy a pontifikálét nagyalakú, de vékony és könnyű füzetekre (fascicle) szedték szét,19 a II. vatikáni zsinatot követő reformliturgiában pedig nincs is pontifikále, sem pedig rituále: az ordók független kötetekbe kerülnek.20 A pontifikále mint műfaj története tehát mindenekelőtt annak a története, hogy mely ordókat, milyen összeállításban és milyen szempontok alapján csoportosítottak kötetekbe. Amennyire nem informatív a római hagyomány kizárólagos tárgyalása a liturgikus tartalom szintjén, annyira gyümölcsöző a műfaj vonatkozásában. A klasszikussá vált kritikai kiadások reprezentatív mintát és autentikus képet adnak a pontifikále fejlődéséről.
A problémát, hogy tudniillik mi a definíciója egy pontifikálénak, és hol húzódnak a műfaj határai, érzékletesen mutatja be KAY: Pontificalia. A Global Checklist of Latin Manuscript Pontificals and Benedictionals 197–199. 19 Ilyen köteteket a magam részéről a londoni Westminster Cathedral könyvtárában találtam. 20 Az 1968-ban ’Pontificale Romanum’ címen kiadott kötet valójában csak az ordinációkat tartalmazza. Később a ’Pontificale’ kifejezés is elmarad, helyét az ’Ordo’ veszi át. 18
A nagy szakramentáriumok A pontifikále kialakulásának első fázisa az úgynevezett libellus, amelyben egyetlen ordó felel meg egyetlen kötetnek. Habár a liturgikus könyvek történetéről szóló szakirodalomban a libellus alapfogalomnak számít, inkább csak következtetni lehet rá, a tényleges emlékanyagban egészen ritka. Több vagy kevesebb ordó egy kötetbe rendezését nevezzük ordók kollekciójának. A kollekciók a teljesség igénye és egységes szervezőelv híján vannak. Ennek a megoldásnak dokumentumai előbb a nagy szakramentáriumok és az OR, utóbb pedig a primitív pontifikálék. A latin rítus első tulajdonképpeni liturgikus könyve a szakramentárium. Ez tartalmazta a misében a celebráns pap által elmondandó szövegeket. A misén kívüli szertartások először a szakramentáriumok függelékében vagy nagyobb tartalmi egységei között kaptak helyet, illetve azok, amelyek szervesen kapcsolódtak a liturgikus évhez, a főszöveg megfelelő pontján. Az alábbi táblázat azt mutatja be, hogy hogyan illeszkednek a püspöki ordók az SGV szerkezetébe:21 (1) A TEMPORÁLÉBA ILLESZTVE (a) nyilvános bűnbánat (public penance): hatvanad- és ötvenedvasárnap között (b) pap- és diákonusszentelés: tavaszi kántorböjt (c) a katekumenátus rítusai: a nagyböjt folyamán (d) vezeklők visszafogadása, olajszentelés: nagycsütörtök (e) keresztelés, bérmálás: nagyszombat (f) katekumenátus rítusai betegség esetén, eretnekek rekonciliációja: húsvét nyolcada (2) A TEMPORÁLE ÉS A SZANKTORÁLE KÖZÖTT (a) templom és baptisztérium dedikációja (b) kisebb papi rendek föladása (c) püspökszentelés (d) szüzek konszekrációja (3) A FÜGGELÉKBEN (a) votív szertartások (b) házasság (c) exodiasztikus rítusok22 (d) különféle áldások (e) bűnbánat
Ennél is bővebb, de azonos logikát követ az SGV frank redakciója, az SGF, 23 amelynek beosztását az úgynevezett Sacramentarium Gellonense alapján szemléltetem: 21
Az alább tárgyalt szakramentáriumok és a SAn tartalmáról hasznos konspektust közöl VOGEL: op. cit. 65–66., 76–78., 83–84., 86–87. 22 Az ’exodiasztikus’ különféle, betegséghez és halálhoz kapcsolódó rítusok összefoglaló terminusa. 23 A frank gelaziánum más, gyakran idézett kiadásai pl. MOHLBERG: Das fränkische Sacramentarium Gelasianum in alamannischer Überlieferung; CAGIN: Le Sacramentaire gélasien d’Angoulême. Ennek újabb kiadása: SAINT-ROCH: Liber sacramentorum Engolismensis.
(1) A LITURGIKUS ÉVBE ILLESZTVE (a) nyilvános bűnbánat, kántorböjtök kihirdetése: ötvenedvasárnap és hamvazószerda között (b) a katekumenátus rítusai: a nagyböjt folyamán (c) vezeklők visszafogadása, olajszentelés: nagycsütörtök, nagyhét (d) keresztelés, bérmálás: nagyszombat (e) kántorböjtök kihirdetése: a pünkösd utáni 3. vasárnap után (2) A FÜGGELÉKBEN (a) különféle áldások a népre (b) püspöki áldások24 (c) imák zsolozsmához és étkezésekhez (d) keresztelés, szükségkeresztség (clinical baptism), rekonciliáció (e) ördögűzés (f) templom, szerek és paramentumok szentelése (g) egyházirend (ordinations)25 (h) apát és apátnő megáldása, szerzetesi rítusok (i) szüzek szentelése (j) királykoronázás (k) házasság (l) exodiasztikus rítusok (m) vízszentelés (n) istenítéletek (ordeals) 26
Számottevően kevesebb püspöki ordó található a SGr-ban. Ez a könyv a pápai stációs misék használatára készült, így eleve kevesebb anyagot tartalmaz, mint a gelaziánumok. Amennyiben tartalmaz az eucharisztikus liturgiához közvetlenül nem kapcsolódó rítusokat, azok főleg a könyv központi szakasza, az egyházi év 27 előtt és a miseordó után, illetve a függelékben szerepelnek. E rítusok némelyike nem tulajdonképpeni szertartásrendként szerepel, hanem csak mint az odaillő imák gyűjteménye. A liturgikus évbe illesztett ordók száma a gelaziánumokhoz képest kisebb: (1) A MISEORDÓ ÉS A LITURGIKUS ÉV KÖZÖTT (a) püspök-, pap- és diákonusszentelés (2) A LITURGIKUS ÉVBE ILLESZTVE (a) olajszentelés: nagycsütörtök (b) a katekumenátus utolsó rítusai, keresztelés, bérmálás: nagyszombat (3) A FÜGGELÉKBEN
24
A püspöki áldás itt az ünnepélyes főpapi hármasáldást jelenti, szemben az egyszerűbb, szentelményi jellegű áldásokkal, amelyeket természetesen szintén mondhat püspök. A hármasáldások összkiadása: MOELLER: Corpus benedictionum pontificalium. 25 Ahol nem részletezem, ott az ’ordinációk’ cím az egyházirend összes fokozatának föladását jelenti. 26 Az istenítéletek olyan liturgikus eljárások, amelyekben a felek isteni jelet kérnek az igazság megállapítására. Híres istenítélet pl. a tüzesvas-próba, a forróvíz-próba, a kenyér és sajt próbája, a hidegvízpróba. 27 A SGr-ban a liturgikus év egyetlen ciklus, nem tagolódik külön temporáléra és szanktoráléra.
(a) templomszentelés (b) házasság (c) bűnbánat (csak imagyűjtemény) (d) szükségkeresztség (e) vízszentelés (f) pápaszentelés
A SGr-ból hiányzó, de a gelaziánumokból ismert szövegek és ordók pótlását célozta Aniane-i Szent Benedek pótkötete, a SGr-hoz csatolt, úgynevezett Supplementum Anianense.28 A karoling kortól kezdve a SGr többnyire ezzel kiegészítve terjedt el Európában. A SAn —a miseanyagokhoz képest függelékesen— a következő püspöki ordókat tartalmazza: (1) A VOTÍV MISÉK SOROZATA UTÁN (a) tonzúra föladása (b) szüzek szentelése (c) oltár, szerek, paramentumok és keresztkút szentelése (d) vezeklők visszafogadása (e) exodiasztikus rítusok (f) ördögűzés (2) A PREFÁCIÓK SOROZATA UTÁN (a) püspöki áldások (b) kisebb papi rendek föladása
Az Ordines Romani A szakramentáriumok mint reprezentatív papi könyvek nem vagy csak mértékletesen közöltek rubrikákat. A szakramentáriumokból hiányzó tételeket és a ceremoniális instrukciókat nem ezek, hanem a mellettük segédanyagként használható OR kodifikálták. A fönnmaradt kéziratokban ezek az ordók soha nem elszigetelten, hanem kollekciókba csoportosítva olvashatók. Témánk szempontjából az alábbiak érdemelnek figyelmet:29 (1) Keresztelés: 11 (ld. még a nagyböjti és nagyheti ordókat) (2) Egyházirend: 34, 35, 35A, 35B, 36, 39 (3) Pápai ordináció: 40A, 40B (4) Temetés: 49 (5) Császárkoronázás: 45, 46, 47, 48 (6) Templom és oltár dedikációja: 41, 42, 43 (7) A liturgikus év: (a) egészében: 50 (ld. még 15 és 16 egyes szakaszait) (b) nagyböjt: 22, 28 28
A régebbi szakirodalom Alcuinnak tulajdonította a Supplementum-ot. A SGr Deshusses-féle kiadása ezt is tartalmazza. 29 Az OR egyes darabjainak tematikájához, korához, eredetéhez hasznos konspektust és konkordanciát közöl VOGEL: op. cit. 191–197.
(c) nagyhét: 23, 24, 26, 27, 28, 29, 30, 30A, 30B, 31, 32, 33 (d) a húsvéti gyertya megáldása: 25 (e) húsvéti idő: 30A, 30B, 31, 32 (f) kántorböjtök: 37A, 37B, 38 (g) Gyertyaszentelő: 20 (h) Litania maior: 21
Exkurzus: nem püspöki ordók a pontifikáléban Mint láttuk, mind a szakramentáriumok, mind az OR kollekciói vegyesen foglalnak magukba püspöknek fönntartott és „egyszerű” papi szertartásokat. A tendencia az egész középkoron át jellemző. A püspöknek fönntartott szertartások különválasztása késői fejlemény, amely a XIII. század előtt sehol nem, és azután is csak részben jut érvényre. Mivel ez a tény kulcsfontosságú a pontifikále középkori történetében, és negligálása zavarhatja a műfajról szóló diskurzust, itt kell föltenni a kérdést: hogy kerülnek nem szigorúan püspöki ordók a pontifikálékba? Vagy másként fogalmazva: joggal nevezhetők-e pontifikálénak azok a könyvek, amelyek nemcsak püspöki ordókat tartalmaznak? Az első kérdésre pozitív választ lehet adni. A szigorúan püspöki ordók mindig ugyanazokkal a nem szigorúan püspöki ordókkal kerülnek egy kollekcióba: a későbbi rituále és a processzionále ordóival, illetve részletező rubrikaszövegekkel, amelyek később az ordináriusokra (Ordinal), konszuetúdókra (Customary) vagy ceremoniálékra lesznek jellemzők. Ezek a témák tehát a középkori recepció számára összetartoznak: az elv, amely a látszólag különféle ordókat összetartja, valóban létezik. A második kérdésre inkább gyakorlatias választ tudok adni. Azt a műfajt, amelyet a mondott elv generált, Andrieu kiadásai óta jobbára pontifikálénak nevezzük egy, a XII. század óta uralkodó római terminológia alapján.30 Magukra a forrásokra egyetemesen csak az jellemző, hogy fejezeteiket az ’ordo’ szóval és a tárgy közelebbi meghatározásával intitulálják. Mégis, a pontifikále terminus nemcsak a tudományos közmegegyezésnek tett engedmény. Szem előtt kell ugyanis tartani, hogy a korai egyházban és főleg Itáliában az az áldó-megszentelő funkció, amely a késő középkortól kezdve és az újkorban a plébánoshoz és a plébániához kapcsolódik, még a püspök és a katedrális sajátja. A püspök a szentségek, szentelmények és áldások rendes kiszolgáltatója, a katedrális a kiszolgáltatás rendes helye. Az áldozópapot a püspök delegálja, ha erre szükség van. Ott azonban, ahol az egyházszervezet sűrű, azaz minden város egyben püspökség is, a katedrális tölti be a plébánia szerepét. Ez magyarázza, hogy a keresztelés, a házasságkötés és a gyászszertartások eredetileg püspöki ordónak minősülnek. A közösséget egészében mozgósító processziók szintén a katedrális liturgikus életéhez tartoznak, így —bár vezetésük nem püspöki kiváltság— joggal szerepelnek épp a pontifikáléban.
30
PR12 15–16.
Kevésbé spirituális szempontok is támogatták ezeknek az ordóknak kombinálását: a kategorizálás igénye és a praktikum. A mise és a zsolozsma mint a liturgia legjellemzőbb és leggyakoribb cselekményei mellett kínálkozik valamiféle „egyéb” kategória, amely az ezeken kívüli vagy az ezekhez kapcsolódó rendkívüli rítusokat öleli föl. A pontifikále tartalma sokáig ezzel az „egyéb” kategóriával volt azonos. Praktikus szinten pedig arra emlékeztetek, hogy a pontifikále afféle liturgikus „vademecum”, természetes hordozója mindenfajta mobil szertartásnak, márpedig szinte mindaz, ami később a rituáléba vagy a processzionáléba kerül, nagy térben mozog, vagy a templomon, de legalábbis a szentélyen kívül történik. Primitív pontifikálék A Rasmussen által kiadott 1000 előtti, úgynevezett primitív pontifikálék ilyen „egyéb” kategóriájú ordókat rendeznek sorozattá.31 A szakramentáriumoktól már elszakadnak, és a liturgikus szövegeket ötvözik a rubrikákkal, de abban, hogy mely ordókat és milyen sorrendben válogatnak össze, még nem figyelhető meg különösebb logika. Inkább független ordók esetleges összekapcsolásának tűnnek. Viszonylag kis formátumú, könnyű, jól hordozható kéziratok. A könyv ezeknél még terjedelmi kategória, a libellusokat azért és úgy rendezik sorozattá, hogy egy konkrét kéziratot gazdaságosan kitöltsenek. A liturgikus tartalom szintjén sokszor több ilyen primitív pontifikáléra lenne szükség ahhoz, hogy az adott úzus püspöki ordóit összefoglalóan megismerjük. A Pontificale Romano-Germanicum A PRG az első ismert kísérlet a fent említett „egyéb” kategória szisztematikus közlésére, a szakramentáriumoktól elszakadva. Ez az enciklopédikus igény három szinten jelentkezik: (1) Egyrészt abban, hogy a PRG szerkesztői minden számukra ismert és elfogadott, misén és zsolozsmán kívüli, illetve azokon belül rendhagyó szertartástípust összegyűjtöttek. (2) Másrészt abban, hogy liturgikus érdeklődésük túllépett a gyakorlati használhatóságon: óriási gyűjtő és megőrző munkát végeztek. A PRG szöveg- és rítusanyaga messze bővebb annál, amit egy-egy úzus hasznosítani tud. Habár voltak olyan úzusok, amelyek a PRG egy-egy ordóját hűségesen alkalmazták,32 a PRG a maga egészében egyetlen úzusnak sem lett használati liturgikus könyve. Inkább szöveggyűjteménynek és „nyersanyagforrásnak” tekintették. Ezt bizonyítja, hogy példányai Európa számos egyházmegyéjéből fönnmaradtak, olyanokból, amelyeknek úzusa 31
Rasmussen nyolc 1000 előtti, az OR-től, ill. a PRG-től különböző tartalmú pontifikálét publikált kivonatosan: Albi, Ms. 20 (akvitán, Albi/Aurillac?, X. század); Szentpétervár, Ms. Q. v. I, no 35 (Sens, 900 körül); Leyden, BPL 111:2 (Beauvais, IX–X. század); London, Ms. Addit. 57.337 (angolszász, Canterbury/Winchester?, 1000 körül); Párizs, Ms. Lat. 943 (angolszász, Sherborne?, 960–1001); Párizs, Ms. Lat. 1217 (Moissac/Cahors?, IX–XI. század); Reims, Ms. 340 (Reims, X–XI. század); Vatikánváros, Cod. Lat. 7701 (Itália, X. század). 32 Ez leginkább Bajorországra, tehát a salzburgi egyháztartományra jellemző tartósan.
egyébként radikálisan különbözött egymástól.33 (3) Az enciklopedikus hajlam harmadik tünete a PRG ordóinak sorrendje. Először itt fedezhető föl az „egyéb” kategóriájú ordók átgondolt csoportosítása, mégpedig vázlatosan a következőképp: (1) AZ EGYHÁZIREND FOKOZATAINAK FÖLADÁSA (a) tonzúra (b) kisebb papi rendek (c) nagyobb papi rendek (2) MÁS SZEMÉLYEK FÖLSZENTELÉSE/MEGÁLDÁSA (a) nők: szűz, apátnő, diakonissza, özvegy (b) férfiak: apát, szerzetes (3) TEMPLOM DEDIKÁCIÓJA (a) templomi szerek és paramentumok megáldása (b) oltárszentelés (c) megszentségtelenített templom rekonciliációja (d) baptisztérium dedikációja (e) temetőszentelés (4) EGYHÁZI ÉS VILÁGI VEZETŐK BEIKTATÁSA/KORONÁZÁSA (a) püspök (b) pápa (c) király (d) császár (e) királynő (5) EGYHÁZKORMÁNYZATI RÍTUSOK (a) zsinat (b) exkommunikáció (c) exkommunikált személy rekonciliációja (6) A PROCESSZIÓ ÉS A MISE RENDJE ÉS MAGYARÁZATA (7) A LITURGIKUS ÉV RENDHAGYÓ SZERTARTÁSAI, EZEKEN BELÜL: (a) nyilvános és magánbűnbánati rítusok: hamvazószerda, nagycsütörtök (b) a katekumenátus rítusai: a nagyböjt folyamán és a nagyhéten (c) keresztelés, bérmálás: nagyszombat (c) további, időhöz nem kötött, de ahhoz asszociálható szertartások (8) KERESZTELÉS (a) vízszentelések (b) szükségkeresztség (c) pogányok befogadása a hittanulók közé 33
A számos kódex és töredék bemutatása helyett ezt csak a PRG kritikai kiadásában jegyzett (ld. PRG I. XIII.) és az általam közvetlenül használt tételek provenienciájával érzékeltetem: MonteCassino, Róma (2), Bamberg, Eichstätt, Lucca, Pistoia, Párizs, Vendôme, Bécs, London, Wolfenbüttel, Budapest, Metz, Köln, Soissons.
(d) ördögűzés (e) eretnek rekonciliációja (f) apotropaikus/profilaktikus rítusok34 (9) EXODIASZTIKUS RÍTUSOK (a) gyónás (b) beteglátogatás (c) utolsó kenet és haldokló föloldozása (d) gyászszertartások (10) A KÖZÖSSÉGI/SZERZETESI ÉLET RÍTUSAI (11) ÁLDÁSOK, SZENTELÉSEK (a) agrárcélú szentelmények (b) helyiségek, terek megáldása (c) termények és ételek megáldása (d) egyéb tárgyak megáldása (e) katonáskodáshoz kötődő áldások (12) ISTENÍTÉLETEK (13) HÁZASSÁG, SZÜLÉS, GYERMEKÁGY (a) házasság (b) szülés/terméketlenség esetén mondott imák
Ehhez foghatóan monumentális pontifikálék később nem keletkeztek. A PRG-t úgy kell tekintenünk, mint annak a konvergens folyamatnak a csúcspontját, amelynek célja az ordók egyre teljesebb és rendezettebb gyűjteményekben való egyesítése volt. Létrejöttét az kulturális helyzet inspirálhatta, hogy az Ottó-kor egyháza is föl akart mutatni valami olyan teljesítményt, amilyen a karoling korban a SGr szupplementált redakciója volt. A PRG szövegforrás (fund of texts) és szerkezeti minta lehetett a X. század utáni pontifikálék számára, de a folyamat ettől kezdve divergens: a cél immár a kezelhetetlenül nagy könyv megszabadítása minden nélkülözhetőtől. Redukció és rokon műfajok kialakulása Megesik, hogy a PRG kéziratai is elhagynak egyes ordókat vagy bizonyos ordók egyegy részét. A római pontifikálék pedig eleve sokkal karcsúbbak nála. De a PR12 és a PR13 tartalma a terjedelem csökkenése ellenére rokon a PRG-vel, és rendezettségük sem marad el mögötte, jóllehet néhol más logikát követ, és kissé egymástól is eltérnek: (1) Egyházirend (tonzúrától a pápai ordinációig) (2) Más személyek fölszentelése/megáldása (császár, apát, apátnő, szerzetes, szűz, özvegy) (3) Dedikációk (alapkő, templom, oltár, harang, szerek, paramentumok), rekonciliáció (4) Ételszentelések (csak PR13-ban, PR12-ben az 5. és a 10. pontnál) (5) A liturgikus év rendhagyó szertartásai (PR13-ban redukált), ezen belül: keresztelés, bérmálás 34
Bajelhárító vagy kedvező hatást kieszközölni hivatott imák, áldások pl. utazás előtt és után, mérgezés, betegség esetén vagy általánosságban.
(6) Egyházi és világi vezetők beiktatása/koronázása (csak PR12-ben, PR13-ban az 1–2. pontnál) (7) Zsinat (8) Bűnbánat (csak PR13-ban) (9) Házasság (csak PR12-ben) (10) Áldások (csak PR12-ben) (11) Exodiasztikus rítusok (12) Katekumenátus, litániák (csak PR13-ban, függelékesen)
A rövidítés, egyszerűsítés veszteséggel is jár. A rövidített pontifikále megfelelt a pápai kúria szikár (austere) ízlésének, de nem illett a transzalpin atmoszférához. A kihagyott tételek nem mindegyikéről mondtak volna le szívesen, ezért fölmerült egy másik lehetőség: az anyag megőrzése, de átcsoportosítása új hordozókba, azaz új liturgikus műfajokba. A pontifikále liturgikus tartalma így került részben rituálékba, részben processzionálékba, részben misekönyvekbe és breviáriumokba, részben ordináriusokba vagy más normaszövegekbe. A folyamat ahhoz hasonlít, ahogyan a gelaziánumok, különösen az SGF bő liturgikus anyaga került egyrészt tiszta miseszakramentáriumokba, másrészt pontifikálékba. A változások a könyvhasználat terén nem egyformán és nem mindenütt ugyanakkor következtek be, de a tendencia fölismerhető: kivonni a pontifikáléból mindent, ami nem püspöki szertartás, és új műfajokat hozni létre az így kivont anyagból. A pontifikále a X. században még az „egyéb” kategóriájú szertartások rendezett enciklopédiája, de fokozatosan átalakul a püspök személyes liturgikus könyvévé. Tartalma azonban nem vész el, csak hordozót vált. A klasszikus pontifikále E folyamatot ismeri föl és tetőzi be a PGD. Durandus az ő korára már elterjedt új műfajok anyagát módszeresen eltávolítja a pontifikáléból, ami azért figyelemreméltó, mert még a XVI. században sem teljes és következetes a liturgikus tartalom hozzárendelése egy-egy liturgikus műfajhoz: attól, hogy egy rítus bekerül az új műfajba, nem tűnik el szükségszerűen a régiből. A kimaradt anyagok egyrészt az áldozópap által kiszolgáltatható szentségek-szentelmények, másrészt az egyházi év rendhagyó szertartásai, kivéve azokat, amelyeket csak püspök végezhet: a vezeklők kivetését és visszafogadását (expulsion and reconciliation of penitents) és a nagycsütörtöki olajszenteléseket. Mint vérbeli rendszeralkotó, az így „megtisztított” pontifikále anyagát három könyvbe sorolja:35 (1) Személyek fölszentelései (2) Tárgyak fölszentelései (3) Különféle egyházi funkciók: (a) a liturgikus év kifejezetten püspöki rítusai 35
PGD 326–331.: „Sane liber iste tres continet partes. In prima de personarum benedictionibus, ordinationibus et consecrationibus agitur … In secunda parte de consecrationibus et benedictionibus aliarum tam sacrarum, quam profanarum rerum agitur … In tertia parte de quibusdam ecclesiasticis officiis agitur”
(b) egyházkormányzati rítusok (zsinat, degradációk, exkommunikáció, vizitációk, stb.) (c) az ünnepélyes püspöki mise és a püspök részvétele más által celebrált misén36 (d) függelék
Beosztását valószínűleg a kánonjognak a római jogra épülő personæ–res–actiones tagolása inspirálta.37 Mint közismert, a PGD perpetualizálódott a PR formájában, és járult hozzá ahhoz, hogy az áldozópap által kiszolgáltatható szentségek-szentelmények az újkorban a rituáléban, az egyházi év rendhagyó szertartásai pedig a misszáléban kapjanak végleges helyet. Ettől kezdve öleli föl a római liturgia teljes rítusanyagát a breviárium, a misszále, a pontifikále és a rituále könyveinek egymást kölcsönösen kizáró, mégis feltételező sorozata.38 Összefoglalás A műfaj történetéről mondottakat és ezzel a pontifikále tartalmának változásait foglalom össze az alábbi táblázatban: (1) Libellus: egy-egy elszigetelt ordó lejegyzése (2) Ordók kollekciója: több-kevesebb ordó rendszertelen összekapcsolása (a) szakramentáriumokban (b) az OR gyűjteményeiben (c) primitív pontifikálékban (3) Enciklopédia: a misén és zsolozsmán kívüli liturgia szisztematikus gyűjteményei (PRG) (4) Rövidített enciklopédia: az előbbiek egyszerűsítései, de azonos koncepcióval (PR12 és PR13) (5) A püspök liturgikus könyve: a rituále és a processzionále kiiktatásával (PGD és PR)
Mindezt két okból tartottam fontosnak kifejteni: (1) Az egyik, hogy egy középkori pontifikále tartalmát és szerkezetét félrevezető a PGD fényében értékelni. A kódex tartalmi egységeit és azok sorrendjét mérlegelve kell eldöntenünk, hogy az ordókat lazán és esetlegesen kötetbe szerkesztő primitív pontifikáléról, a PRG-hez hasonló, komprehenzív gyűjteményről, ennek egyszerű rövidítéséről, illetve a PGD felé mutató, a nem szigorúan püspöki ordókat elimináló könyvről van szó. (2) A másik, hogy a pontifikálék liturgikus tartalma nem merül ki a püspöknek fönntartott ordókban. A szentségek, szentelmények, áldások, processziók és a liturgikus év rendhagyóságai eredetileg a pontifikáléhoz tartoztak, ezért történetüket követve ki kell terjesztenünk érdeklődésünket a pontifikálékból önállósodott műfajokra is. A műfajról tett megállapítások a liturgikus tartalom problémakörét is kitágítják: a továbbiakban e tág értelemben használjuk majd a ’püspöki ordó’ terminust.
36
A korábbi pontifikálékban is gyakori a Præparatio ad missam és az Ordo missæ. E tekintetben a pontifikále a későbbi püspöki kánonkönyvnek (Canon episcopalis) is elődje. 37 Közelebbről Gaius Institúcióinak (II. század) fejezetbeosztása, amely a kánonjogi kódexekben a XX. századig érvényesül. 38 Megjelenési sorrendben tehát a Breviarium Romanum, a Missale Romanum, a Pontificale Romanum és a Rituale Romanum. Facsimilék: SODI—TRIACCA: Breviarium Romanum; UŐK: Missale Romanum; SODI—ARCAS: Rituale Romanum.
Amikor a következőkben Magyarországról és annak liturgiájáról beszélek, ezalatt a középkori Hungariát, a Magyar Királyság egykori országait értem, egyházkormányzati értelemben tehát az esztergomi és a kalocsai tartományt. Ma ezeknek a területeknek jelentős része a szomszédos országokhoz: Horvátországhoz, Szlovákiához, Romániához, Ukrajnához, Szerbiához és Ausztriához tartozik. A magyar liturgikus múlt értékes dokumentumait különösen a máig katolikus többségű Horvátország és Szlovákia is magáénak érzi, ami pedig a pontifikálékat illeti, a fönnmaradt kéziratok többsége a középkor óta a zágrábi székesegyház tulajdona. Ezért előre kell bocsátanom, hogy a középkori Hungaria nem modern nemzetállam, hanem egy magyarokat, horvátokat, szlovákokat és számos más nyelvet és etnikumot magába foglaló politikai és kulturális entitás volt. Egyházmegyéi figyelemreméltóan egységes liturgiát használtak. Ha ezt a liturgiát az egyszerűség kedvéért magyarnak vagy esztergominak nevezem, azzal nem akarom azt sugallni, hogy a modern nemzetiségek fogalma értelmében inkább lenne magyar [„Magyar”, azaz nem Hungarian], mint amennyire horvát vagy szlovák. Amennyire jelenleg tudjuk, négy olyan pontifikále maradt fönn Magyarországról, amely a liturgia regionális változatát képviseli. 39 További öt kéziratos pontifikále a PGD Magyarországon használt példánya, közülük három itt is íródott. Az utóbbi tényből arra lehet következtetni, hogy Zágráb legkésőbb a XIV. század első, Esztergom pedig legkésőbb a XV. század második felében elhagyta saját pontifikáléját, és adoptálta a PGD-t. Jóllehet ez utóbbiak is tartalmazhatnak néhány sajátos vonást, érdeklődésünk középpontjában most a XII–XIV. századi források állnak. Alább kodikológiai leírás után (proveniencia, formátum) kutatástörténetüket, korukat és eredetüket, liturgikus tartalmukat ismertetem, majd a magyar pontifikális ordók kontextusában helyezem el őket. Ennek az ismertetésnek célja az, hogy megvilágítsa a H környezetét, ezért a kódexek leírását másodkézből veszem, és nem térek ki vitatott kérdésekre.40 Önálló eredményeket csak legvégül, a kontextussal kapcsolatban fogalmazok meg.
39
Ezeken kívül két Magyarországon őrzött pontifikáléról tudunk, amely biztosan külföldi gyakorlatot képvisel. A budapesti Országos Széchényi Könyvtár Clmæ. 330 jelzetű kódexe a biburgi bencés apátságból (Bajorország, regensburgi egyházmegye) való, János apáturasága (1178–1199) idejéből, vö. KAY: Pontificalia 123 (23. oldal) és RADÓ: Libri liturgici 142 (439–446. oldal); kiadása: ARX: Das Klosterrituale von Biburg. Az esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár Ms. I. 214. jelzetű kódexe Giovanni Battista Pinellinek, Cosenza (Nápoly környéke) 1491 és 1495 közti érsekének volt tulajdona, vö. KAY: op. cit. 228 (44. oldal) és RADÓ: op. cit. *145 (462. oldal). 40 A katalógusok közül a nemzetközileg legismertebbet (Kay) és a magyar liturgia szempontjából legtartalmasabbakat (Radó és Szendrei) idézem. A leírást a ma legteljesebb és legmegbízhatóbb összefoglalás alapján, forrásmegadással közlöm, a tartalmi ismertetés saját munkám.
Az Esztergomi benedikcionále41 Az úgynevezett Esztergomi benedikcionále [Esztergom Benedictional] (a továbbiakban BS=Benedictionale Strigoniense) a zágrábi Knjižnica Metropolitana MR 89-es jelzetű kézirata. Mérete 156×221 mm, mai állapotában 114 fólió, egy ív a 64. és a 65. lap között elveszett. Írása délnémet karoling minuszkula, de gótikus toldalékokat is tartalmaz. Notációja a német neumaírás sajátos változata, ezen kívül több kéztől származó, XIV. századi hangjelzéseket is találhatók benne. Az iniciálékat a 33. lapig kidolgozott rajzok díszítik. Kötése eredetileg hiányzott, a közelmúltban restaurálták. Számos fontos publikáció jelent meg róla, nagyrészt ugyanazoktól a szerzőktől, akik a H kutatásában is érdemeket szereztek. A teljesség igénye nélkül Germain Morin úttörő tanulmányát, Dragutin Kniewald cikkét, illetve Török József és Szendrei Janka összegző munkáit emelem ki közülük.42 Szövegkiadását a jelen sorozat 4. köteteként Józsa Attilával készítjük elő. A BS valószínűleg a legrégibb fönnmaradt liturgikus könyvünk,43 kutatói 1075 és 1092 közé teszik keletkezését. A terminus post quem alapja az, hogy az ordinációkban említett egyik egyház a garamszentbenedeki apátsággal lehet azonos, amelyet 1075ben alapítottak. A terminus ante quem alapja, hogy nincsenek meg a kódexben azok a magyar szentek, akiket 1083-ban kanonizáltak (András és Benedek, István, Imre, Gellért), de akiknek kultuszát csak az 1092-es szabolcsi zsinat rendelte el. A kötet már a középkorban Zágrábba került,44 márpedig máshonnan importált könyvekre főleg a püspökség alapítása (1094) körül lehetett szükség. A kézirat esztergomi eredetében szinte minden kutatója egyetért. Nézetük alapja, hogy az ordinációk során jelölteket kiállító egyházak titulusai az esztergomi egyházmegye korabeli állapotát tükrözik: Adalbert (Esztergom), Mária (Székesfehérvár), Péter (Óbuda), Ipoly (Zobor), Benedek (Garamszentbenedek), Margit (Dömös?). Keletkezése után nem sokkal Zágrábba vitték, ahol használata javítások, betoldások, módosítások alapján legalább a XIV. századig bizonyos. A kötet nagyobb részét egy bőséges benedikcionále alkotja. A BS erről kapta közkeletű nevét. A temporále a vasárnapok mellett szerdára és péntekre is ad áldásokat, méghozzá általában minden napra kettőt. A szanktorále szakaszonként a temporáléba van illesztve, majd kommúne és votív szakasz következik. A további ordók (az áttekinthetőség kevéért a benedikcionálét is feltüntetve) ezek: (1) Benedikcionále (1r–81r) 41
Katalógusok: KAY: Pontificalia 1242 (236. oldal); SZENDREI: A magyar középkor hangjegyes forrásai C 60 (65. oldal). Leírás: SZENDREI: A „mos patriæ” 47–48. saját kiegészítésekkel, 2012-es zágrábi tapasztalatok alapján. 42 MORIN: Manuscrits liturgiques hongrois 60–63; KNIEWALD: Esztergomi Benedictionale; TÖRÖK: Az Esztergomi Benedictionale; SZENDREI: A „mos patriæ” 47–54. 43 Korábban több versenytársát tartották számon. Ez a nézet RADÓ: De originibus liturgiæ Romanæ in Hungaria miatt máig megtéveszti a magyarul nem olvasó közönséget. A fölmerülő kéziratokról azóta kiderült, hogy vagy későbbiek, vagy nem magyar liturgiát képviselnek. 44 A székesegyház XIV. századi könyvjegyzékét publikálta TKALČIĆ: Dva inventara.
(2) Bérmálás: Oratio simul et benedictio pontificis ad confirmandos pueros (81v–82v) (3) Ordinációk: Ordo qualiter in Romana ecclesia ecclesiastici eligendi sunt et consecrandi (83r–97v) (4) Dedikáció: Ordo ad dedicandam ecclesiam (98r–114r)
A kódex utolsó lapján (114.) egy alternatív bérmálási ordó, a püspök beöltözési imái és a miseordó kezdete olvashatók két későbbi kéztől. A benedikcionále szakasza egy olyan hagyomány legkorábbi tanúja, amelyet csak két XIV. századi szászországi forrásból (Magdeburg és Braunschweig) ismerünk.45 A bérmálási ordó szövege tökéletesen megegyezik a H bérmálási ordójával. Az ordinációk és a dedikáció legközelebbi rokona egy XIII. század eleji zágrábi pontifikále, amelyet alább ismertetek. Ugyanez a kódex kivonatos benedikcionálét is tartalmaz, amelynek legtöbb tétele szintén levezethető a BS-ből. Áttételesebb viszont a BS kapcsolata az említett ordók másik magyar forrásával, egy talán veszprémi pontifikáléval, amelyet szintén alább tárgyalok. E rokoni viszonyokból két fontos következtetés adódik. Egyrészt az, hogy KeletSzászország és a határőrvidék [the marches] úzusai szerepet kaphattak a magyar úzus kialakításában [composition]. Valószínűtlen, hogy német egyházak a XIV. században magyar liturgiát vettek volna át, viszont tudjuk, hogy az Ottók X. századi birodalmában [Ottonian Empire] Magdeburg mint a keleti missziók érseksége alapíttatott. A másik következtetés az, hogy a PGD előtti zágrábi pontifikálék mindannyian autentikus képviselői az archaikus esztergomi úzusnak. Ez igaz mind az importált, mind a Zágrábban keletkezett példányokra, hiszen a BS-nek való megfelelések olyan szilárd hagyományt bizonyítanak, amelynek Esztergomban már a zágrábi püspökség alapítása előtt léteznie kellett. A BS-sel egykorú vagy nála talán kevéssel későbbi Chartvirgus-pontifikále (H=Hartwick), amely a jelen kiadás tárgyát képezi. Részletes elemzésére e bevezető következő fejezeteiben fog sor kerülni.
A Zágrábi pontifikále46 A soron következő kódexet azért merem a többi zágrábi pontifikále [Pontificals of Zagreb] közt a Zágrábi pontifikálénak [the Zagreb Pontifical] (a továbbiakban PZ=Pontificale Zagrabiense) nevezni, mert a zágrábi székesegyház többi pontifikáléja vagy még nem Zágrábban keletkezett, vagy már a PGD példánya. A PZ a zágrábi Knjižnica Metropolitana MR 124-es jelzetű kézirata. Mérete 204×275 mm, terjedel45
Rokonságukat MOELLER: Corpus benedictionum pontificalium segítségével azonosította TÖRÖK: Az Esztergomi Benedictionale. A két benedikcionále közül Magdeburg, Domgymnasium Ms. 154. a II. világháború idején Berlinben elpusztult [destroyed], de szövegét ismerjük LÜDTKE: Bischöfliche Benediktionen aus Magdeburg und Braunschweig jóvoltából. A XIII–XIV. századi braunschweigi példányt ma Wolfenbüttelben őrzik a Landes-Hauptarchivban Ms. VII. B 313. jelzet alatt. Mindkettőhöz ld. KAY: Pontificalia 439 (87. oldal) és 1237 (235. oldal). 46 A kéziratról nem tud sem a Kay-féle katalógus, sem a magyar liturgikus inventáriumok.
me 84 fólió, valószínűleg hiánytalan, bár az utolsó lapra utólag beírt szöveg nem fejeződik be. Írása korai gótikus, még karoling jegyeket őriz. Két fő kéz írta, és számos további kéz módosította, toldalékolta. Hangjelzése egyetlen, utólag és hevenyészve bejegyzett antifónát kivéve47 nincs. Kötése két bőrszíjjal összekötött fatábla. A kódexszel alig foglalkozott a kutatás. A zágrábi liturgikus kéziratok katalógusában először Dragutin Kniewald tárgyalta, központi szerepére a magyar liturgiatörténetben magam hívtam föl a figyelmet.48 Ugyanakkor ez az egyetlen magyar pontifikále, amelynek van már kritikai és hasonmás kiadása: ezt Ivan Šaško publikálta 2005-ben.49 Paleográfiailag a XIII. század elejére datálják, egyébként nincsenek benne a datálást pontosítani képes adatok. A középkor óta a zágrábi székesegyház tulajdona. Kniewald a benne található litánia Hadrianus-invokációja alapján föltételezi, hogy a zalavári Szent Adorján-apátság mintapéldányáról készült, de ezt a hipotézist semmi más nem támasztja alá. Kézenfekvőbb a közvetlen zágrábi eredet.50 A kötet elején a templomszenteléshez kapcsolódó formulák és incipitjegyzék találhatók. A tulajdonképpeni pontifikále a következő ordókat tartalmazza: (1) Zsinat: Incipit ordo diei primi in synodo episcoporum (3r–v) (2) Exkommunikáció: Excommunicatio perpere agentium (3v–4r) (3) Abszolúció: Absolutio excommunicatorum (4r–v) (4) Apátszentelés: Incipit ordo qualiter abbas vel abbatissa consecrari debet (4v–6v) (5) Alapkőletétel: Incipit ordo ubi ædificanda est ecclesia (6v–7r) (6) Temetőszentelés: Consecratio cimiterii (7r–8r) (7) Oltár újraszentelése: In reconciliatione violatæ altaris (8r–v) (8) Virágvasárnap: Ordo in Ramispalmarum qualiter processio agatur (9r–13v) (9) Nagycsütörtök, olajszentelés: Ordo in Cena Domini (13v–20v) (10) Nagycsütörtök, lábmosás: Ordo ad mandatum faciendum (20v–21r) (11) Nagypéntek: Ordo in Parasceve (21r–22r) (12) Nagyszombat: Benedictio ignis in Sabbato Sancto (22r–v) (13) Harangszentelés: Ad signum ecclesiæ benedicendum (22v–24v) (14) Ordinációk: Hic incipit ordo ad ordines clericorum celebrandos (24v–33r) (15) Templom és oltár dedikációja: Ordo ad ecclesiam dedicandam (33r–51v) (16) Templom újraszentelése: Reconciliatio violatæ ecclesiæ (52r–53v) (17) Ereklyetartó szentelése: Præfatio consecrationis capsarum (53v–55r) (18) Nagycsütörtök, vezeklők rekonciliációja: Reconciliatio pænitentium in Cena Domini (55r–61v) (19) Mise előkészülete: Oratio dum dominus pontifex præparat se ad missam (62r–70v) (20) Mise rendje: Paratus presbyter intrat ad altare dicens (71r–80v) (21) Benedikcionále (81r–84v) 47
Ez az utólag, hevenyészetten bejegyzett Cor mundum antifóna a vezeklők rekonciliációja kezdetén (a zsolozsmában a nagyböjt első vasárnapi laudes első antifónája). A dallamvariáns, amennyire megállapítható, az esztergomi úzusé, ld. PZ 58v, vö. DOBSZAY — SZENDREI: MMMÆ V. Antiphonen 1199 (I. kötet 96. oldal). A notáció megfelel a magyar notáció Zágrábban szokásos változatának (részletes paleográfiai elemzését Szoliva Gábriel OFM-nek köszönöm). 48 KNIEWALD: Zagrebački liturgijski kodeksi 5–6; FÖLDVÁRY: Egy hiányzó láncszem. 49 ŠAŠKO: Zagrebački pontifikal. 50 Ezt a zágrábi könyvekkel való liturgikai kapcsolaton túl filológiai rokonság is igazolja, ld. alább.
(22) Dedikációs mise: Missa in Dedicatione ecclesiæ (84v)
A PZ a BS és a H leszármazottja. Ezek ordóit egy gyűjteményben egyesíti, helyenként átszerkeszti és rövidíti. Szerkezete kiegyensúlyozatlan: a liturgikus évhez és a dedikációhoz kapcsolódó ordókat sem egyvégtében közli. Tartalmaz többletet is: olyan ordókat és rubrikákat, amelyek a BS-ben és a H-ban nem szerepelnek. Ezek néha kapcsolatban állnak a leghíresebb magyarországi szakramentárium, a Pray-kódex, illetve a veszprémi pontifikále liturgiájával (lásd alább). Ahol viszont ez utóbbi és a BS eltér egymástól, ott a PZ a BS változatait erősíti meg. A PZ közöl olyan címeket és rubrikákat is, amelyeknek a H-ban kihagyták ugyan a helyet, de utóbb nem írták be őket vörös tintával. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a BS és a H egy úzust képviselt, és használóik is úgy tekintettek rájuk, mint azonos műfajú, összetartozó könyvekre. A PZ már a modern pontifikále előfutára abban az értelemben, hogy rövidíti a benedikcionálét, és elhagyja a processzionále és a rituále tematikájához tartozó ordókat.51 Többletei miatt föltételezhető, hogy sem a BS, sem a H nem volt egyedüli példány, és hogy a XI. század esztergomi úzusát e két könyvön kívüli pontifikálék is közvetítették Zágrábba.52 Máskülönben a PZ nem tartalmazhatna olyan ordókat és rubrikákat, amelyek előzményeiből hiányoznak. A három kódex szervesen összetartozik és megerősíti egymást. Ha tehát nekik ellentmondó adatokkal találkozunk, kétségtelen, hogy az előbbiek jelenítik meg az esztergomi és a korai zágrábi úzus tipikus változatát.
A Veszprémi pontifikále53 Az úgynevezett Veszprémi pontifikále [Veszprém Pontifical] (a továbbiakban PV=Pontificale Vespremiense) a budapesti Országos Széchényi Könyvtár Clmæ 317es jelzetű kézirata. Mérete 228×325 mm, terjedelme 141 fólió, hiánytalan. Írása igényes, XIII–XIV. századi gótikus textuális, utólag végig ugyanaz a kéz javította, toldalékolta kurzív írással a XV. század második felében. A lapszéleken további kezek bejegyzései láthatók. A pontifikále fő része a 97. fólióval megszakad, ez részben üresen maradt, utána ugyanazzal az írással, de új szakasz kezdődik. Ez a 132. fólióig tart, a többi a kódex végéig egy másik kéztől való. Végig vonalrendszeres kottával van ellátva, főrésze korához képest régies magyar notációval, több kéz által, függeléke (a 133. 51
Az áldások számának redukcióját az indokolhatta, hogy a püspök nem celebrált mindennap ünnepélyesen, így ünnepélyes püspöki áldásra csak speciális napokon került sor. A processzionális rítusok eliminálását Gyertyaszentelő, a húsvéti körmenet és a Rogációk elmaradása jelzi. A virágvasárnapi processzió kivétel, de a nagyhét átmeneti kategória. 52 Mindenesetre TKALČIĆ: Dva inventara 136. és ugyanott a 2. jegyzet szerint a XIV. században öt pontifikálét vagy benedikcionálét tartottak nyilván a zágrábi székesegyház tulajdonában, nem számítva a H-t, amelyet a jegyzék tévesen a misszálék közé sorol. 53 Katalógusok: KAY: Pontificalia 122 (23. oldal); RADÓ: Libri liturgici 143 (446–458. oldal); SZENDREI: A magyar középkor hangjegyes forrásai C 29 (62. oldal). Leírás: SZASZOVSZKY: A Veszprémi pontifikále templomszentelési ordója 1. fejezet.
laptól) kvadrát notációval, mindegyik XIV. századi. A kódexet kék és piros, finoman díszített iniciálék és szegélyek díszítik. Kötése barna bőr, elöl és hátul két fatáblával megerősítve. A PV első bibliográfiai leírásai a XIX. század második feléből valók. Kutatói közül többek között Bartoniek Emma, Szigeti Kilián, Radó Polikárp és Szendrei Janka neve érdemel említést.54 Az utóbbi években Szaszovszky Ágnes foglalkozott a PV-vel, aki doktori disszertációját is e forrásról írja, különös tekintettel a dedikációs ordóra. Vele készítjük elő a könyv szövegkiadását is a jelen sorozat 5. köteteként. A kézirat konkrét történelmi adatokat nem tartalmaz, de kutatói paleográfiai alapon legkésőbb a XIV. század első felére datálják. A kódex magyarországi eredete eddigi őrzési helyei, toldalékai és a benne szereplő litániák és helynevek alapján kétségtelen. Közelebbről két püspöki szék lehetősége merült föl: Esztergomé és Veszprémé. Esztergom mellett egy utólag bemásolt búcsúengedély szól, ennek szkriptora javította végig a könyvet és írta a tartalomjegyzéket is. A pontifikáléban szerepel a királykoronázás szertartása, amely Magyarországon az esztergomi érsek privilégiuma volt. Ugyanakkor [however] a koronázási ordóban nincsenek széljegyzetek, ezért lehetséges, hogy a gyakorlatban soha nem használták. Problémát jelent az is, hogy a PV liturgikus rendje általában eltér attól a hagyománytól, amelyet nemcsak a korai (BS, H, PZ), hanem a PV utáni esztergomi források is egybehangzóan képviselnek. Veszprém mellett szól, hogy a püspökszentelés ordójában a szentelendő püspököt a veszprémi egyházmegye terjeszti föl az esztergomi érseknek egy dekrétummal, amely így kezdődik: „Beatissimo N. archiepiscopo Strigoniensi clerus et populus ecclesiæ Vespremiensis totius devotionis famulatum.” A középkori liturgikus könyvekben gyakori, hogy a behelyettesítendő tulajdonneveket nem kihagyják, hanem példát írnak a helyükre — ezt láttuk a BS papszentelésénél, de számos keresztelési ordóban is—,55 ezért a szövegrész önmagában nem perdöntő. Ugyanakkor a litániákból hiányzik az esztergomi egyházmegye patrónusa, Adalbert, viszont megvannak a veszprémi patrónusok, Mihály és György, és több más, állítólag veszprémi vonatkozású szent. Véleményem szerint a litániák alkalmasak ugyan a könyvek tágabb régiójának azonosítására, a pontos használó egyház szintjén azonban megbízhatatlanok. Mindenesetre megállapíthatjuk, hogy az eredet kérdésére még nincs végleges válasz. A kéziratot biztosan az esztergomi érseki tartományban használták, a hagyományossá vált „Veszprémi pontifikále” elnevezést egyelőre nincs okunk elvetni. A PV már klasszikus pontifikále. Első szakaszában (1–10) kizárólag püspöknek fönntartott ordók szerepelnek, szisztematikus rendben. A második szakasz (11–17) exodiasztikus tartalma és miserendje is megfelel az érett középkor szokásainak, a harmadik szakasz (18) pedig egyértelműen függelékes. Az ordók sorrendje ez: (1) Keresztelés és bérmálás: Ordo ad catechizandum infantes (1r–10r) 54
BARTONIEK: Az Orsz. Széchényi Könyvtár 317. sz. középkori kódexéről; SZIGETI: Mesko veszprémi püspök (1334–44) Pontificaléja; RADÓ: op. cit. SZENDREI: A Veszprémi Pontificale. 55 Pl. a PR12 245. keresztelési formulája János, Péter és Mária nevű gyermekeket föltételez. A XVI. századi Agendarius 53–75. házasságkötési formulájában a jegyesek mint János és Katalin szerepelnek.
(2) Ordinációk (püspök is): Benedictio ad clericum faciendum (10r–31r) (3) Dedikáció (alapkő, temető, templom, oltár): Ordo ad consecrandam ecclesiam (36v–67r) (4) Eszközök (harang is): Benedictio vestimentorum sacerdotalium seu leviticarum (67v–74r) (5) Templom újraszentelése: Reconciliatio violatæ ecclesiæ (74r–75v) (6) Apát- és apátnő-szentelés: Ordo ad abbatem faciendum (75v–80r) (7) Szűz konszekrációja: Consecratio sacræ virginis (80r–84v) (8) Zsinat: De sancto synodo ordo Romanus qualiter concilium agatur (84v–88v) (9) Király és királynő koronázása: Ordo ad benedicendum regem (88v–96v) (10) Templomszentelési szekvencia: Quam dilecta (97r–v) (11) Exodiasztikus rítusok: Ordo minorum fratrum … ad visitandum infirmum (99r–110r) (12) Hét bűnbánati zsoltár (110r–114r) (13) Tizenöt zarándokzsoltár (114r–117v) (14) Mise előkészülete (117v–124v) (15) Benedikcionále (125r–131v) (16) Kard megáldása: Benedictio ensis (131v–132r) (17) Ünnepélyes áldás dedikációra (132v) (18) Oltárszentelés: Incipit ordo ad consecrationem altaris (133r–140v)
A PV rejtélyes, elszigetelt forrás. A liturgikus tartalom nem felel meg sem a föntebb tárgyalt régi magyar hagyománynak, sem a PGD-nek. Bár az összeállítás logikus és teljességre törő, a benne szereplő ordók eredete nem egyféle. Ahhoz, hogy többet megtudjunk, minden ordót egyenként kell elemezni és általános összefüggésbe helyezni. Eddig a következő, részleges eredmények születtek: Címe szerint is ferences-kuriális az exodiasztikus rítusok sorozata. A kereszteléskor a nagyszombati szertartásokra utaló rubrika tizenkét olvasmányt említ, ami Magyarországon 1490-ig példátlan,56 ezért szintén kuriális mintát föltételez. A dedikációs ordó egész Európában kuriózumnak számít.57 A harangszentelés és a templom újraszentelése lényegében azonos a PZ-vel, a temetőszentelés is közel áll hozzá, az apátszentelés viszont jelentősen eltér tőle. A zsinat a PR12, a koronázás a PRG rendjét követi, a benedikcionále pedig a SAn benedikcionáléjával azonos. Érdekes, hogy ahol viszont eltér tőle, ott a PZ benedikcionáléjával áll párhuzamban.58 Magyar, de sajátos változat a kódex notációja is, és ugyanezt lehet elmondani a dallamvariánsokról. A további kutatás feladata azt eldönteni, hogy minek köszönhető a PV divergenciája a többi magyar forráshoz képest. Egyelőre két lehetőség kínálkozik. Ha a PV nem esztergomi, hanem veszprémi vagy valamely más szuffragáneus püspökség tulajdona, az eltérő liturgikus rend eltérő úzust képviselhet. Nem elképzelhetetlen, hogy valamely püspöki szék épp Esztergomtól való függetlenségét kívánta volna kifejezésre jut56
Az esztergomi misszále 1490-es kiadásától kezdve az esztergomi források következetesen 12 próféciát írnak elő a nagyszombati vigíliára, vö. DÉRI: Missale Strigoniense XXX. 133. jegyzet. Korábban a sztenderd forrásokban a SGr szerinti négy, egyes archaikus vagy periferiális forrásokban a PRG szerinti öt prófécia szerepelt, vö. KOVÁCS: A nagyszombati próféciákról. 57 SZASZOVSZKY: A Veszprémi pontifikále templomszentelési ordója közel 40 párhuzamos ordó szisztematikus összehasonlítása után vonja le ezt a következtetést. Hasznos referencia még KOZACHEK: The Repertory of Chants for Dedicating Churches. 58 A Kisboldogasszony napjára szánt áldás a perdöntő, mert ez nem szerepel a SAn-ban, de azonos a PZ-ben és a VP-ben.
tatni saját pontifikáléjának egy reprezentatív változatával.59 Ha azonban a PV esztergomi vagy legalábbis kora esztergomi úzusának autentikus tanúja, akkor átmeneti stádiumot képvisel: egy olyan periódust, amikor a magyar egyház a külföldi tendenciák hatása alatt újraszerkesztette pontifikális rítusait, de még nem vette át a PGD-t. Mivel a PV-t tartósan, még a XV. században is használták, magam az előbbi hipotézist preferálom.
Magyarországon használt Durandus-pontifikálék A későbbi magyar pontifikálék kivétel nélkül a PGD példányai. Zágrábban a XIV., más magyarországi székesegyházakban a XV. századtól kezdve bizonyítják a PGD átvételét. Elsősorban mint képzőművészeti alkotások és mint dallamok forrásai jelentősek, a bennük foglalt liturgia nemzetközi jellegű, ezért a jelen kutatás szempontjából irreleváns. Pusztán létezésükkel jelzik, hogy szigorú értelemben vett magyar püspöki ordók, vagyis azok, amelyeknek megfelelői részét képezik a PGD-nek, nem érték meg a középkor végét. A PGD magyar egyházakban használt kéziratai és tulajdonos püspökeik időrendben ezek:60 (1) Zágráb, Knjižnica Metropolitana MR 37 (XXII. János pápa, Avignon, 1316–1334 [?]) (2) Zágráb, Knjižnica Metropolitana MR 163 (Placentiai Jakab, Zágráb, 1343–1346) (3) Zágráb, Knjižnica Metropolitana MR 25 (Babonić Miklós, Zágráb, 1350–1356) (4) Esztergom, Főszékesegyházi Könyvtár Mss. 26 (Filipecz/Pruisz János, Várad, 1477–1490) (5) Róma, Biblioteca Apostolica Vaticana Ottob. Lat. 501 (Vitéz János, Veszprém, 1489–1498)
Placentiai Jakab Avignonból került Zágráb élére. Kniewald tudósítása szerint az MR 163-as pontifikále is még Avignonban készült 1339-ben,61 és talán Jakabbal került a zágrábi székesegyház tulajdonába az MR 37-es Pontificale Romanum, amelyet ettől kezdve itt használtak.62 Nem tudni, hogy a pontifikále megváltozása az Avignonból érkező püspökkel kezdődött, vagy már annak a zágrábi liturgikus rendezésnek is része 59
Óvatosságra int, hogy azok a magyar katedrálisok, amelyeknek késő középkori liturgiáját ismerjük (Pécs, Eger és Zágráb), nem tértek el ilyen mértékben Esztergomtól, jóllehet világosan megkülönböztették magukat tőle. A vonatkozó nyomtatványok első kiadásai: Missale secundum morem alme ecclesie Quinquecclesiensis; OA; Missale secundum chorum et rubricam almi episcopatus Zagrabiensis ecclesie. 60 A magyar püspökök adataihoz ld. GAMS: Series episcoporum I. 387. (Zágráb), 386. (Veszprém), 385. (Várad). 61 KNIEWALD: Esztergomi Benedictionale 230. 62 UŐ: Zagrebački liturgijski kodeksi 6. szerint eredetileg pápai példány volt. Személyesen nem tanulmányoztam a forrást, de érdemes megemlíteni, hogy a Filipecz-pontifikále címfelirata szerint XXII. János idejében váltott a pápai kúria a PR13-ról a PGD-re: „Incipit Pontificale secundum novum ordinem sanctæ Romanæ ecclesiæ, compositum per sanctissimum patrem dominum Ioannem papam XXII.” Egy ilyen cím még nem jelenti azt, hogy a könyvet személyesen a pápának másolták volna. Az adat közvetve mégis értékes, mert a liturgikus könyvekről szóló idézett monográfiák (Vogel, Palazzo) csak annyit állapítanak meg, hogy a pápai kúria a PR13-at vitte magával Avignonba, de a római pontifikále első nyomtatott, 1485-ös kiadása már a PGD-t reprodukálja. A váltás közelebbi idejéről és kezdeményezőjéről nem tájékoztatnak.
volt, amelyet nem sokkal korábbi elődjének, Gazotti (Gazotto/Kažotić) Ágostonnak (1303–1323) tulajdonítanak.63 A másik három pontifikále már keletkezése szerint is jogosan mondható magyarországinak.
Egyéb vonatkozó források A pontifikále liturgikus tartalmát kutatva nem korlátozódhat érdeklődésünk a pontifikálékra műfaji értelemben. A PZ és a PV demonstrálta, hogy a klasszikus pontifikále kialakulása Magyarországon is végbement már a PGD adoptálása előtt. Ez azt jelenti, hogy az archaikus pontifikále egyes tartalmi rétegei más vonalon hagyományozódtak. Ilyenek voltak egyrészt az egyházi év rendhagyó szertartásai, másrészt a későbbi rituále anyaga, tehát azok a szentségek és szentelmények, amelyeket áldozópap is kiszolgáltathat. Ezek a PGD után is részei maradtak a magyar úzusnak, túlélték a saját pontifikále föladását. A műfajok közti határ egyébként sem volt éles: néhány püspöki ordót szakramentáriumi környezetben is megtalálunk. Ezért a magyar pontifikálék összefüggésében néhány más liturgikus műfajra is tekintettel leszek. A Pray-kódex Föntebb említett, az első magyar nyelvemléket is tartalmazó liturgikus könyvünk az úgynevezett Pray-kódex (a továbbiakban P=Pray), a budapesti Országos Széchényi Könyvtár MNy. 1-es jelzetű kódexe.64 Bár főszövege [principal text] egy XII. századi monasztikus szakramentárium, valószínűleg az északkelet-magyarországi Boldvából,65 forrásai közt esztergomi pontifikális ordók is szerepeltek. Szoros filológiai kapcsolata a H-val ezeknél az ordóknál mutatható ki: Gyertyaszentelő, virágvasárnap, szent háromnap, húsvéti liturgikus játék és körmenet. Ezeken kívül tartalmaz exodiasztikus rítusokat, nászszertartásokat, a temetőszentelés és az alapkőletétel szertartását, valamint a püspöki mise rendjét egy bő præparatióval. Kottás esztergomi misszále és breviárium, kiegészítő források Valószínűleg az esztergomi székesegyház reprezentatív kottás misekönyve (a továbbiakban MNS=Missale Notatum Strigoniense) volt a pozsonyi Archiv Mesta EC. Lad. 3 & EL. 18 jelzetű kézirata és számos töredéke, amelyet kutatói 1341 előttinek tarta63
A dalmát származású Ágoston dominikánus volt, Párizsban tanult, majd XXII. János idején távozott Zágrábból Avignonba. Bár valóban nemzetközi figura volt, az elterjedt tévedéssel szemben nem vezette be a dominikánus liturgiát Zágrábban. A zágrábi úzus a XIV. század után is alapvetően esztergomi karakterű, de erősen központosított, könyvei részletesebbek, egységesebbek az esztergomiaknál. 64 A P régóta a legtöbbet kutatott magyar liturgikus kézirat, kiadása egyelőre mégsem jelent meg. KAY: Pontificalia 124 (23. oldal); RADÓ: Libri liturgici 2 (40–76. oldal); SZENDREI: A magyar középkor hangjegyes forrásai C 19 (61. oldal). Leírás: SZENDREI: A „mos patriæ” 144–209. 65 A váci eredet ideáját, amelyet Radó is közvetít, MEZEY: A Pray-kódex keletkezése, majd németül UŐ: Probleme der Entstehungsgeschichte des Pray-Kodex vetette föl, de azóta többször megcáfolták.
nak.66 Filológiai kapcsolata a H-val még direktebb, mint a P-é. Az előbb említett ordókon kívül olyan, kimondottan püspöki ordók is szerepelnek benne, mint a vezeklők kivetése [expulsion] hamvazószerdán és rekonciliációjuk nagycsütörtökön,67 illetve az olajszentelés. Fontos forrása még a keresztelésnek és a nászszertartásoknak. A XV– XVI. századi magyar misekönyvek mindegyike függ tőle, jóllehet általában erősen lerövidítik.68 A zsolozsmára nézve ennek párja az a XIII. századi kottás esztergomi breviárium (a továbbiakban BNS=Breviarium Notatum Strigoniense), amelyet Prágában a strahovi premontrei kolostor könyvtára, a Strahovská Knihovna őriz DE. I 7 jelzet alatt. 69 A korai pontifikálékkal közös tulajdona a szent háromnap zsolozsmáinak, illetve a húsvéti nagyvecsernyének [baptismal vespers] leírása. A XV–XVI. századi magyar breviáriumok ugyanúgy függnek tőle, amint a misszálék a MNS-től.70 A korai magyar zsolozsmagyakorlat legértékesebb dokumentuma emellett a grazi Universitätsbibliothek 211. számú kódexe, az úgynevezett Codex Albensis (a továbbiakban CA), egy XII. századi, neumás antifonále, valószínűleg a délkeleti-erdélyi (kalocsai tartomány) régióból.71 Tartalmazza a húsvéti játéknak [Easter Play] a H-tól és a P-től némileg eltérő ordóját is.72 Ugyanez az ordó megtalálható még az úgynevezett Futaki-graduáléban.73 Ordináriuskönyvek A harmadik vonatkozó forráscsoport az ordináriuskönyveké [Ordinals]. Ezekről részletes tájékoztatást adtam e sorozat előző kötetében.74 Az egyházi év rendhagyó ordói, különösen a nagyhét szempontjából fontosak. A pontifikálékkal nincsenek közvetlen filológiai kapcsolatban, de a bennük található szertartások sokszor megvilágító [elucidative] párhuzamokkal szolgálnak. A XV. század végi Esztergomi ordináriusban (a továbbiakban OS=Ordinarius Strigoniensis)75 elsősorban a húsvétvasárnapi körme-
66
Facsimile: SZENDREI — RIBARIČ: Missale Notatum Strigoniense. Az utóbbi ordó a nagyszombati (Trnava, Szlovákia) Literárny Archív Spolku Svätého Vojtecha Fasc. 322. Nr. 10. jelzetű töredékén maradt fönn, azonosította Czagány Zsuzsa. DANKÓ: Vetus Hymnarium Ecclesiasticum Hungariæ 577. 28. jegyzete alapján a XIX. század végén ez a szakasz még a kódex része volt. 68 Az esztergomi misszále 1480–1524-ig számos kiadásban megjelent, kritikai kiadása: DÉRI: Missale Strigoniense. 69 Facsimile: SZENDREI: Breviarium Notatum Strigoniense. 70 Az esztergomi breviárium 1480–1558-ig számos kiadásban megjelent, kritikai kiadását a jelen sorozat keretei között tervezzük. 71 Facsimile: FALVY—MEZEY: Codex Albensis 72 Elemzése: MEZEY: Egy ismeretlen középkori drámai emlékünk és európai rokonai 73 Jelzete: İstanbul, Topkapı Sarayı Müzesi 2429. Talán budai eredetű, 1463-ra datálják. 74 FÖLDVÁRY: Ordinarius Strigoniensis 21–26. 75 A bibliográfiában föltüntetetten kívül még egy kiadása ismert 1514-ből, kritikai kiadása: DOBSZAY: Liber Ordinarius Agriensis. 67
net és nagyvecsernye, az Egri ordináriusban76 (a továbbiakban OA=Ordinarius Agriensis) a vezeklők visszafogadása hiánypótló. Mivel —a többi ordináriussal együtt— késői források, segítenek megállapítani az ordók időkereteit is, hogy tudniillik meddig képezték integráns részét a magyarországi liturgiának azok a szertartások, amelyekről az archaikus pontifikálék tájékoztatnak. Rituálék Végül a rituále magyarországi elődeit kell megemlítenem. A rituále tematikájához tartozó ordóknak jó ideig legfontosabb forrása a P és a MNS. Tulajdonképpeni magyar rituálékat nem ismerünk a könyvnyomtatás előttről. Ekkortól viszont több kiadásuk ismert Baptismale vagy Obsequiale Strigoniense címmel, bennük a szentségeken és szentelményeken kívül számos processzióval és a nagyhét leírásával. Ezek utolsó változatlan kiadása az 1560-as Ordo et ritus. A XVI–XVII. századi átalakulás77 a legkevésbé ezt a műfajt érintette, így egyes XI. századi ordók, mindenekelőtt a keresztelés története törés nélkül követhető általuk a XX. század elejéig.78 Pálos források Végül a magyar alapítású pálos szerzetesrend (Ordo Sancti Pauli Primi Eremitæ) 1600 előtti forrásai említendők. A pálosok az esztergomi úzust tették meg rendi liturgiájuknak a XIII. században, ezért a pálos könyvek később is az esztergomi gyakorlat egy archaikus változatát képviselik.79 Kisebb módosítások természetesen voltak, részben azért, mert a rend liturgikus identitása igényelt némi sajátosságot [peculiarity], részben azért, mert egy kolostor másképp valósította meg ugyanazt az úzust, mint egy katedrális. A szó szoros értelmében vett pontifikális ordókról nem beszélhetünk, mert a pálosoknál nemcsak püspökök, de apátok sem működtek. Mégis fontos párhuzamok a liturgikus év rendhagyó szertartásai a pálos misekönyvekben,80 a XV. századi, úgynevezett częstochowai pálos kantuále81 pedig az exodiasztikus rítusok egyik legfontosabb magyar forrása.
76
A bibliográfiában föltüntetetten kívül még öt kiadása ismert 1520-ig, kritikai kiadása: FÖLDVÁRY: Ordinarius Strigoniensis. 77 A tridenti zsinat utáni átmeneti átdolgozás volt az 1583-as Agendarius, majd már az 1614-es Rituale Romanum figyelembevételével készült az 1625-ös Rituale Strigoniense. 78 A Rituale Strigoniense utolsó, 1907-es kiadása alig különbözik az editio princeps-től. Ennek a kontinuitásnak a Collectio Rituum című magyar reformrituále 1961-es megjelenése vetett véget. 79 A pálos liturgiáról ld. TÖRÖK: A magyar pálosrend liturgiájának forrásai. 80 Reprezentatív pálos misszále a göttweigi Stiftsbibliothek Cod. 107. jelzetű kódexe, a nyomtatott kiadások is ennek felelnek meg. 81 Częstochowa, Archiwum Paulinów 583. R. I. 215.
Az alábbiakban a többi pontifikále leírásakor követett szempontok szerint, de bővebben mutatom be a H-t. A leírás nem a katalógusok vagy az eddigi szakirodalom adatait ismétli meg,82 hanem egy 2012 szeptemberében végzett helyszíni fölmérés eredményeiről tudósít. A kodikológiai és paleográfiai elemzés Madas Edit munkájára épül. A notációról szóló alfejezetben Szendrei Janka részletes elemzéseit foglalom össze.83
Bibliográfiai adatok Proveniencia A H a zágrábi Knjižnica Metropolitana, másként Metropolitanska Knjižnica (Érseki Könyvtár) MR 165 jelzetű kódexe. A könyvtár állományát gyakorlatilag a Hrvatski Državni Arhiv (Horvát Országos Levéltár) épületében őrzik, de tulajdonosa a Zagrebačka Nadbiskupija (Zágrábi Érsekség).84 Az újabb szakirodalom85 tévesen idézi a kötetet úgy, mint a Nacionalna i Sveučilišna Biblioteka (Nemzeti és Egyetemi Könyvtár) kódexét. Ennek alapja az lenne, hogy a kommunista időszakban az Érseki Könyvtárat államosították, anyagát pedig egyesítették az Egyetemi Könyvtár gyűjteményével. A rendszerváltozás után a Katolikus Egyház visszakapta, ezért az Egyetemi Könyvtárra való hivatkozás ma már elavult [outdated]. Méret, állapot, használat, terjedelem A kézirat fóliói 227×295 mm méretűek, a 65. fólió, amelyet utólag toldottak be, 222×290 mm-es. Az írástükör egykolumnás, mérete 155×223 mm. Oldalanként 22 sort készítettek elő vakvonalazással, a punctorium nyomai látszanak. Anyaga vastag pergamen, több helyen lyukas. Az 1r erősen megbarnult, az egész első ívfüzet [sheet] kopott, foltos. A lapszélek a kódex elején szakadozottak, ezeket a 82
Katalógusok időrendben: KNIEWALD: Zagrebački liturgijski kodeksi 14; UŐ: Iluminacija i notacija zagrebačkih liturgijskih rukopisa No. 5; RADÓ: A magyar középkor kótás kéziratai No. 268; TELLER: Monumenti di musica sacra nell’ Ungheria medievale 483; UŐ: Magyarország középkori hangjelzett kódexei 31; MARKOV: Katalog Metropolitanskih Riedkosti 505–508; BALIĆ: Les anciens manuscrits de la Bibliothèque métropolitaine de Zagreb 438sqq; SZIGETI: Denkmäler des gregorianischen Chorals aus dem ungarischen Mittelalter 133., 135., 150; SZENDREI: A magyar középkor hangjegyes forrásai C 64 (66. oldal); DEMOVIĆ: Spomenici glazbene kulture u Hrvatskoj od. 10. do 12. stoljeća 55–91; CSAPODI— CSAPODINÉ GÁRDONYI: Bibliotheca Hungarica II. 2947; KAY: Pontificalia 1243 (236. oldal). 83 A vonatkozó fejezeteket mindketten olvasták és jóváhagyták, segítségüket itt is megköszönöm. 84 A könyvtár igazgatója hosszú ideje Vladimir Magić főtisztelendő úr, a tulajdonosi jogokat a mindenkori zágrábi érsek gyakorolja. A könyvtár kutatóhelyisége az archívum földszint 15-ös szobája. 85 Így tesz újabban OCC 373., KAY: op. cit. (elírásokkal) és SOMOGYI: A Hartvik-agenda és a kánonjog 119. Korábbi tanulmányaimban én is rendszeresen jelöltem meg az Egyetemi Könyvtárat mint őrzési helyet.
restaurálásnál kiegészítették. Ugyancsak megbarnult és kopott a 112v (a 7. ívfüzet hátoldala) és a 120v (a kódex utolsó lapja). Az egész utolsó ívfüzet is erősen megviselt. Ezekből a kopásokból a kódex egykori bekötetlen állapotára, illetve egyes ívfüzetek önálló használatára lehet következtetni még a XIV. század előtt, ekkor ugyanis már a jelenlegi állapotában írja le a kéziratot a székesegyház inventáriuma: Item, unum aliud missale antiquissimum deletum in prima pagina, et in fine prime pagine secundi folii finit „in viam gencium”, et in fine libri „sit semper tecum”.86
Ez egyszersmind a legkorábbi adat arról, hogy a kódex a székesegyház tulajdonában volt. Közvetve már XIII. század eleji zágrábi használatáról is árulkodik az, hogy a PZ szövege közvetlen kapcsolatban áll vele,87 és hogy a 3C kéz (lásd alább) a gyertyaszentelői ordó revíziójakor zágrábi terminológiát használ.88 Az egyes lapok tetejére írt firkálások néhol le vannak vágva,89 ezért úgy tűnik, hogy a könyvet a XIII. században vagy később körbevágták. Minden bizonnyal a XIV. század után, átmenetileg sem került el Zágrábból. 1990 körül a Horvát Nemzeti Könyvtárban szakszerűen restaurálták. Terjedelme jelenleg 120 fólió. A fóliókat újkori, ceruzás arab számozással látták el a recto oldalak jobb fölső sarkában. A verso oldalakat a bal alsó sarokban az arab fóliószám mellett b betű jelzi. 15 ívfüzetből áll, amelyeknek többsége quaternio: 2IV 1–16+(IV+1)17–25+IV 26–33+III 34–39+3IV 40–63+(IV+1)64–72+5IV 73–112+ IV 113–120
A 19. fólió (a kiközösített rekonciliációjának vége, egyben az egyházfegyelmi rítusokat tartalmazó rész utolsó lapja) bele van ragasztva a 3. ívfüzetbe, de a szöveg rajta folyamatos. A 9. ívfüzetben a 65. fólió (a balzsam megáldása és elegyítése nagycsütörtökön a krizmaszenteléskor) utólagos betoldás, tartalma korabeli kiegészítés a főszöveghez, de a 64–66. lap közé nem illeszkedik folytatólagosan. A 112. fólió után (a liturgikus év vége és az exodiasztikus rítusok eleje között) egy vagy két ívfüzet hiányzik. A szöveg az utolsó oldalon nem fejeződik be, ezért legalább egy ívfüzetnek a kézirat végéről is hiányoznia kell (logikusan a halottas rítusok következnének itt). A liturgikus tartalom alapján más hiányok [lacunæ] is föltételezhetők, de ezek nem igazolhatók kodikológiailag, tehát a szöveg hagyományozására, és nem a könyv sérülésére, csonkulására vezethetők vissza.
86
Közli: TKALČIĆ: Dva inventara 131. A párhuzamos ordók azonos liturgikus rendjén túl mikrofilológiai szinten is kimutatható a kapcsolat. Bár erősen lerövidítve, de a PZ is zsinattal, exkommunikációval és abszolúcióval indul, ami nem szokványos. A H több különös szövegváltozata visszaköszön a PZ-ben, pl. „Redintegra” helyett „Re integra”, vö. H 46v és PZ 58r. További példák a jelen kiadás kritikai apparátusában tanulmányozhatók. 88 A zágrábi könyvekre jellemző, hogy az előénekesekre az esztergomi ’chorator/choralis’ terminus helyett a ’chorarius’-t használják. A revideált rubrikák szövege egyébként is igen közel áll a Missale secundum chorum et rubricam almi episcopatus Zagrabiensis ecclesie 150r–154r megfogalmazásaihoz. 89 Ez az alábbi osztályozás szerint a 4A és 4B kezet érinti, amelyek XII–XIII. századiak. 87
Egyes lapok oldalából vékony csíkot hasítottak ki, majd ezt egy beljebb metszett kivágatba merőlegesen visszabújtatták.90 Ezek a fülek talán jelölő vagy lapozó funkciót töltöttek be. Többségük olyan szövegekhez kapcsolódik, amelyeket a H a liturgikus év kontextusában helyez el, de az adott ordón kívül is használhatók.91 A fülek kisebb részének tagoló szerepe lehet. A következő fóliókat, illetve szakaszokat jelzik: 44 53 62 81 90 103 104 106 108 116 119
A nagycsütörtöki ordók kezdete Általános olajszentelés (nagycsütörtöki kontextusban, de máskorra is) Közgyónás és föloldozás (nagycsütörtöki kontextusban, de máskorra is) Általános tömjénszentelés (nagyszombati kontextusban, de máskorra is) Keresztvízszentelés, keresztelés (nagyszombati kontextusban, de máskorra is) Vízszentelés (húsvéti kontextusban, de máskorra is), húsvéti körmenet Ételszentelések (húsvéti kontextusban) Rubrikák a húsvéti időre, Szent Kereszt Föltalálása Litániák (votív anyagok a Rogációk után) Abszolúciók (exodiasztikus kontextusban) Megkenések (exodiasztikus kontextusban)
Betűírás, későbbi kezek bejegyzései A főszöveg [principal text] írása a XI–XII. század fordulójára jellemző, vastag karoling minuscula.92 Az írásnak inkább XI. századi eredetét támogatja, hogy a kódex helyesírása egyértelműen korábbi a hozzá közel álló Szent Margit-szakramentáriumnál,93 tekintettel a sok ę-ra, arra, hogy még van benne æ/œ, és hogy az ii betűkapcsolatokon nincsenek vesszők, vagy ha vannak, utólagosak.94 Három, alább római számmal jelölt kéz írása. Az I. kéz írta a kódex legnagyobb részét. Az egykorú II. kéz folytatólagosan átvette az írást a 40r–42r oldalakon (a virágvasárnapi ordó második fele és a nagycsütörtöki kezdete). A szintén egykorú III. kéz írása látható a 65., utólag betoldott fólión. A kéziratot utólag számos kéz korrigálta, egészítette ki vagy látta el öncélú firkálásokkal. E kezek bemutatásakor inkább az áttekinthetőségre törekszem, ezért az azonos jellegű módosításokat ugyanannak a kéznek tulajdonítom, ha az íráskép megengedi. Elvileg nem kizárt, hogy ennél több kézről van szó, de további megkülönböztetésük 90
A fülekhez ld. a fényképeket a függelék ??? oldalán. Ezekről bővebben ld. alább a liturgikus tartalmat és a könyv szerkezetét tárgyaló fejezetet. 92 VESZPRÉMY: A 12. századi magyar kódexírás alakulása 226–227. a minuszkulát délnémet-rajnai típusúnak tartja, és a XI–XII. század fordulójára, legkésőbb a XII. század első évtizedére teszi,. Az írásnál pontosabban datálható zenei notációk közt azonban vannak olyanok, amelyek a XI. század utolsó évtizedére vagy még korábbra datálhatók. Ezek a főszövegnél természetesen nem lehetnek korábbiak. SZIGETI: Denkmäler des gregorianischen Chorals aus dem ungarischen Mittelalter 133. a H minuszkuláit a nehézkesebb, dél-német típushoz sorolja. 93 Zagreb, Knjižnica Metropolitana MR 126. Az alább „zágrábi triász”-ként emlegetett csoport utolsó tagja, régebben hahótinak (veszprémi egyházmegye) tartották, ma inkább a dömösi (Esztergomhoz közeli) Szent Margit-társaskáptalan kódexének tartják, vsz. XII. század eleji. E lokalizálás megoldatlan problémája, hogy a kódex egyértelműen bencés jellegű, míg Dömös szekuláris egyház volt. 94 MADAS: Középkori prédikációirodalmunk történetéből 53–54. 91
nem járulna hozzá a kódex sorsának jobb megértéséhez. Az egyes kezek nyomát viselő oldalszámokat itt csak összefoglalóan közlöm, a részletekről a kritikai apparátus tájékoztat. A kezeket aszerint osztályozom és jelölöm arab számmal, hogy milyen szándékkal módosítottak a főszövegen. A kategóriákon belül latin nagybetűkkel különítem el az egyes kezeket időrendben vagy jelentőségüknek megfelelően.95 (1) Az első kategória a korrektoré. Ide egyetlen, XII. századi kéz tartozik, aki az egész kódexet végigjavította (5v–116v), de különösen a nagycsütörtöki beszédek javításában volt aktív. Minden bizonnyal tőle származik a gondos kivakarások [rasuræ] többsége is. Igyekszik utánozni a főszöveget író kezet, de a kivakarások és a rendelkezésre álló szűk hely miatt gyakran kénytelen deformálni a betűket. Ezért nehéz a pontos datálása, másrészt nem lehet kizárni, hogy egynél több kéz végezte el a korrektori munkát. Talán az 1. kéztől való az exodiasztikus ordók (113r–120v) rubrikálása is, amely nyújtottabb betűiről és kékes árnyalatú vörös tintájáról ismerhető föl. Ugyanez a tintaszín néhol a megelőző ordók rubrikáinak retusálásakor is föltűnik. (2) A második kategória a szövegpótlóé. Ide egyetlen, XII. századi kéz tartozik, aki a nagypénteki ordó hiányait pótolta üres felületen vagy a korábbi szöveg kivakarása után (74r–79v). (3) A harmadik kategória a kiegészítőké. Ide legalább öt, különböző korú kéz tartozik, akik többlettételekkel [additional items] egészítették ki vagy módosították a főszöveget. A 3A kéz a vízkereszti vízszentelés Lukács-genealógiájának notátorával azonos, a XII. század első évtizedeiből. A genealógia címét írta föl hangjelzéssel a 22r oldal tetejére. A 3B kéz a vízkereszti játék [Epiphany Play] notátorával azonos, szintén a XII. század első évtizedeiből vagy végéről. A játék leoninus hexameterben írt kiegészítéseit toldotta be a 28v és a 29r aljára. A 3C kéz XIII. századi kurzív. A gyertyaszentelői ordót revideálta lapszéli rubrikákkal, a tételek átrendezésével, az eredeti szöveg egyes mondatainak kihúzásával (30r–32v). A 3D kéz is XIII. századi kurzív, de eltér a 3B-től. A háború ellen tartott votív processziót egészítette ki egy lapszéli könyörgéssel a 112r oldalon. A 3E kéz XIII. századi textuális. A keresztelési ordót egészítette ki a 85r és a 88r margóin. Azonos vele vagy igen hasonló hozzá az a kéz, amely a kódex utolsó, csonkán maradt formuláját fejezte be a betegek kenetéhez a 120v alján. A 39v oldal aljára, ahonnan kezdve a főszöveg írása néhány oldalra megváltozik, egy újkori kéz a „(hic nihil deest)” megjegyzést iktatta be. Ezt nem veszem föl a középkori kezek listájára. (4) A negyedik kategória a firkálóké. Ide három kéz tollpróbának tekinthető jegyzetei sorolhatók. A 4A kéz korai, talán XII. századi, a főszöveg egy-egy mondatát vagy a kontextusba nem illeszkedő szöveget írt elnagyolt nagybetűkkel a 18r, 20r és 40r oldalak tetejére. A 4B kéz apró, de meglehetősen kifinomult XIII. századi gótikus írással dekorálta a 15r és a 91v oldalak tetejét, szövegei liturgikus jellegűek (Üdvözlégy, a 109. zsoltár kezdete), de nincs közük a főszöveghez. A 4C kéz kora bizonytalan, a 86v oldal felső sarkára egyetlen, nehezen kiolvasható szót írt. A kezek áttekintését az alábbi táblázattal szeretném megkönnyíteni: 95
Az egyes kezekhez ld. a fényképeket a függelék ??? oldalán.
ELSŐDLEGES KEZEK (XI. század vége) I. kéz (a teljes kézirat szkriptora) II. kéz (a szkriptor helyettese virágvasárnapi ordó végén: 40r–42r) III. kéz (betétlap készítője a balzsam megáldásához: 65r–v) MÁSODLAGOS KEZEK 1. kéz (XII. század, az egész kézirat korrektora) 2. kéz (XII. század, a nagypénteki ordó szövegének pótlója: 74r–79v) 3. kezek (kiegészítők) 3A kéz (XII. század, a Lukács-genealógia notátora: 22r) 3B kéz (XII. század, a vízkereszti játék notátora: 28v–29r) 3C kéz (XIII. század, kurzív, a gyertyaszentelői ordó revideálója: 30r–32v) 3D kéz (XIII. század, kurzív, a háború elleni processzió kiegészítője: 112r) 3E kéz (XIII. század, a keresztelési ordó és a betegek kenete [?] kiegészítője: 85r–88r, 120v) 4. kezek (tollpróbák) 4A kéz (XII. század, nagybetűs: 18r, 20r, 40r) 4B kéz (XIII. század, finom gótikus: 15r, 91v) 4C kéz (bizonytalan és halvány: 86v)
Oldalkép, helyesírás, nyelvtan [Layout, orthography, grammar] A H oldalképe viszonylag egyszerű, a használó tájékozódását a középkori liturgikus könyvekben megszokott grafikai eszközök segítik.96 Normál méretű, fekete betűvel vannak szedve a mondott vagy recitált liturgikus tételek (pl. könyörgések, olvasmányok), kisebb betűmérettel és feketével a dallamos tételek (pl. antifónák, himnuszok), normál betűmérettel és vörössel a rubrikák. Némi következetlenség mutatkozik a fekete és a piros szín használatában, amikor a rubrikális kontextusban szereplő incipitek miatt gyakran kellene, hogy változzék a tinta színe, és a betűméretben, amikor egyes tételek (pl. zsoltárok, verzikulusok) műfaji [generic] karaktere, azaz hogy az énekelt vagy a recitált kategóriába tartoznak-e, nem egyértelmű. A tételeket vagy azok újabb egységeit (pl. strófák, verzusok) piros kezdőbetű indítja, a prózai szövegek esetén ez új bekezdést nyitó, két sorig mélyített iniciálé. Az egyházi év kezdetén egy három sorig mélyített iniciálénak maradt ki hely, és az első szó utána végig nagybetűvel van írva. A címek pirosak, általában a soron következő tételhez képest jobbra fönt, az előző tétel utolsó sora által szabadon hagyott mezőben. Ez a mező helyenként üresen maradt. Ilyenkor látható, hogy eredetileg akár több sort is kihagytak a rubrikálásnak, amelyet utólag végeztek. A kódex helyesírása és központozása korának megfelelő, részletei e kötet végén, a helyesírási apparátusban ellenőrizhetők [check] és rendszerezve is tanulmányozhatók.97 Az újkorban normatív latin helyesírástól való eltérések négy csoportba sorolha-
96 97
Ehhez ld. alább a kiadás helyesírásáról és oldalképéről szóló fejezetet is. A helyesírási apparátust ld. alább, a ??? oldalon.
tók: általános középkori jellegzetességek, vulgáris vonások, archaikus vonások és csak a H-ra jellemző írásmódok [spelling]. (1) Általános középkori jellegzetességnek tekintem azokat, amelyek a magyar liturgikus könyvekben a könyvnyomtatás koráig uralkodók.98 Ezek a következők: a ti+magánhangzó betűkapcsolatok kiejtés szerinti, ci+magánhangzó írása (pl. amicicia, exicialis, devocio, consorcium, diucius, peciit); a szó eleji, a diphtongusokban szereplő vagy az intervokális h elhagyása (pl. ebdomada, omelia, catecizo, betleem, proibeo), vagy abundáns használata (pl. habundo, heliseus, chorusco, lintheum, coherceo); egyes rokon mássalhangzók mono- vagy diphtongizáló (pl. loquutus, secuntur, michi, nichil, langor, ungentum, fantasmaticis), illetve alternatív írásmódja (karitas); a p betoldása a mn mássalhangzópárba (sollempnis, dampno, tempno, columpna); az etimologikus s elhagyása ex prefixum után (pl. exilium, expecto); gyakori görög eredetű szavakban az y lecserélése i-re (pl. elemosina, martir, misticus), illetve az i lecserélése y-ra, különösen „egzotikus” szavakban (pl. cayphas, homousyon, synai, ydolum). (2) Vulgáris, azaz a neolatin fonetikára visszavezethető vonások ezek: a mássalhangzók kettőzését illető bizonytalanság (pl. amississe, immitari, ugyanakkor grabato, pecaminum); a t zöngésedése (pl. credendium, roscide) és a liquidák lágyulása (fraglans/flaglans); egyes magánhangzók hangrendi eltolódása (pl. esayas, letaniæ, incolomitati, benivolus, valitudo). E vulgáris jellegzetességek némelyike konvencionális középkori írásmóddá vált (pl. capud, quatinus, iocunditas), ezért vannak átfedések a fönt leírt csoporttal. (3) Archaikus vonások azok, amelyek már a XII. században is ritkaságnak számítanak. Ilyen elsősorban az ę, helyenként még az ekvivalens aę, ae/æ vagy oe/œ használata. E betűket a H részben etimológiailag helyesen, részben a korabeli szokásoknak megfelelően, ugyanazoknál a szavaknál alkalmazza (pl. cęleber, cęterus, ęcclesia, ętiam, piętas, prophęta). Az ę/æ iránti előszeretete azonban néha túllép ezen a körön (pl. az ę mint igei prefixum, adverbiumok és vocativusok ę végződése, acętum, męus, quisquæ, sæd ). Ezek az írásmódok már inkább tekinthetők modorosnak, mint archaikusnak, azért átfedésben vannak a következő csoporttal. (4) A csak a H-ra jellemző írásmódok nagyobb része valamiféle tudálékoskodó, hiperkorrekt attitűdre vezethető vissza. Ide lenne sorolható már az ę/æ néhány extravagáns használata is. A legfeltűnőbbek azonban azok, amelyek következetesen érvényesülnek: a ci+magánhangzó betűkapcsolatok ti+magánhangzóval való visszaadása mindig ugyanazoknál a szavaknál (pl. fidutia, faties, fatio és származékai, iuditium); az igei prefixumok disszimilatív írásmódja (pl. adprehendo, conlaudo, inbecillis, obprobrium); a prepozíciók egybeírása a rájuk következő főnévvel (pl. aseculo, abastris, adopus, cumservo, decęlis, esilice, inbrachio, obcausam), amely néha más szófajokra is kiterjed (pl. quamors, sinescitis, daveniam); összetett szavak etimologikus szétválasztása (pl. ad aperire, multi formis, quotiens cumque). 98
A középkori liturgikus könyvek „normatív” helyesírásáról, központozásáról és oldalképéről: FÖLDVÁRY: Rubrica Strigoniensis 292–308; a nyelvtörténeti háttérhez különösen: STOTZ: Handbuch der lateinischen Sprache des Mittelalters III.
A számokat a H betűvel kiírja vagy római számmal adja meg, olykor a végződést is föltüntetve a felső indexben (II, III, iiii, IIII or, V ta, VII, XII, lx mo). A görög szavakat agrammatikusan kezeli, pl. nagypéntekre indeklinábilis szóként mindig az accusativusi parasceven alakot használja, thmesist alkalmaz a homousios terminusnál (pl. de homine usion, homo et usios), a Trisagion szövegét pedig a következőképpen közli: agyos otheos agyos hyschiros agyos athanatos eley sonimas. A tulajdonnevek (háromkirályok, Lukács-genealógia) írásmódja bizonytalan, de a középkori átlaghoz képest nincsenek speciális vonásai. Végül érdemes kiemelni, hogy a II. és a III. kéz által írt oldalakon a helyesírási tendenciák kissé megváltoznak. A II. kéznél eltűnnek a hiperkorrekt ti+magánhangzó írásmódok, másfelől a szokásos benediccio helyett benedictio áll. A III. kéz által írt lapon szintén a perfectione és a faciat alakok tűnnek föl a másutt szokásos perfeccione és fatiat helyett. A szöveg nyelvi minősége viszonylag egyenletes, de messze nem magas színvonalú. A szkriptor valószínűleg nem különösebben értette, amit ír, de mintapéldánya nem lehetett erősen romlott szöveg. A korrektor azonban, vagyis az 1. kéz igen gondos és minőségi munkát végzett mindenütt, ahol komolyan ellenőrizte a szöveget. Kifejezetten hibás hely kevés maradt, és ezek is inkább a lazább fogalmazású rubrikák között olvashatók. Egyes szavak szintjén néhány agrammatikus szóhatár (imp etusque, a barida) vonja magára a figyelmet. A hosszú és mondattanilag [syntactically] bonyolult euchológiai szövegekben többször találunk nyelvtani hibát vagy következetlenséget, ezek mértéke azonban nem nagy, messze alatta marad például a PV hibaszázalékának.
Hangjelzés A H a magyar notáció kifejlődésének első dokumentuma. Ebből a perspektívából Szendrei Janka tárgyalta: a benne szereplő minden egyes notációtípusnak megrajzolta és aprólékosan leírta teljes jelkészletét, datálta és európai összefüggésbe helyezte őket. Az alábbiakban az ő eredményeit foglalom össze.99 A Chartvirgus-pontifikále neumái és a magyar notációk A neumákat a kódex használói írták be, utólag és nem teljes következetességgel. Ez azt jelenti, hogy a hangjelzésre szánt, apróbb betűs szövegeknek nem mindegyike fölé került notáció, és ellenkezőleg, vannak eredetileg nem hangjelzésre szánt, normál betűs tételek, amelyek utóbb notációt kaptak. Minden szakaszt más-más notátor látott el kottával, és az egyes notációk típusa is különböző. Nagyobb részük az úgynevezett német neumaírások változata, sajátosan magyar vonatkozások főleg két tételnél: a nagyszombati Inventor rutili processziós himnuszban és a Lukács-genealógiában je99
SZENDREI: Középkori hangjegyírások Magyarországon 96–111. (több részletben, az egyes notációkat történeti megközelítéssel más források összefüggésébe helyezve); UŐ: A „mos patriæ” 90– 103. (kifejezetten a H-ra vonatkozólag). Az alább idézett szerzők többségére is ő hivatkozik a megfelelő helyeken.
lentkeznek. A magyar neumaírás későbbi fejleményeit előlegezi meg a virágvasárnapi énekek és az Exsultet kottaírása is. A dallamváltozatok —amennyire az adiasztematikus notációból következtetni lehet— mindenütt megfelelnek az esztergomi úzus reprezentatív, vonalrendszeres kottát tartalmazó forrásainak.100 A kottázott tételek facsimiléjét és a nekik megfeleltethető dallamokat a függelékben lehet tanulmányozni.101 Mielőtt a H egyes notációtípusait sorra vennénk, röviden ki kell térnünk az úgynevezett magyar notáció kérdésére.102 Első dallamos kódexünk, a BS notációja még nem különböztethető meg a kortárs német notációktól. Benne és a többi korai magyar forrásban a német, elsősorban a délnémet neumaírások átvétele mutatható ki. Ezt erősítik meg a H legkorábbi hangjelzései is. Különlegesnek az számít, ha a német típuson belül a délnémettől különböző, főleg Rajna-vidéki jellegzetességet sikerül azonosítani. Utolsó neumás emlékeink a XII–XIII. századból valók. Ezekben már fölismerhető a német neumaírásoknak egy sajátosan magyar változata. Az a notáció, amelyet a H az Inventor rutili-hez, másrészt a virágvasárnapi énekekhez és az Exsultet-hez használ, ezt a változatot előlegezi meg. Mégis [However], a magyar egyházak a germán [Germanic] környezethez képest feltűnően korán áttértek a vonalrendszeres kottára. A diasztematikus jelrendszernek egy olyan speciális, egységes, könnyen azonosítható típusát fejlesztették ki, amely a XVIII. századig fönnmaradt mint a magyar eredetű liturgikus könyvek biztos jelölője [marker]. Ezt a lendületes, kurzív jelrendszert nevezzük magyar vagy esztergomi notációnak. Német, metzi-laoni és olasz elemekből építkezik, de azokat asszimilálja és homogén rendszerré fejleszti. Írásiránya fölfelé jobbra halad, lefelé függőleges. Kedveli a nagy ívű, összefogott neumákat. Az a notáció, amelyet a H a Lukács-genealógiához használ, már az esztergomi notáció felé mutató, átmeneti típus. Notátorok A következő bekezdésekben a H hangjelzett tételeinek notátorait tekintem át és értékelem Szendrei alapján.103 Elmélyültebb tanulmányozásukhoz az egyes neumák leírása és elemzése lenne szükséges, erre azonban a jelen kiadásban nem térek ki. A notátorokat a kódex sorrendje szerint számoztam, kottájuk típusát, minőségét és korát
100
Az egyetlen kivétel a nagycsütörtöki lábmosás Ante diem festum antifónája lehetne a H 70r oldalán. A szöveg kissé eltér a későbbi magyar forrásokból ismerttől, sajátos szórendje, variánsai vannak, és a híres, ún. caput-melizmának is a ’ca’ szótagon hagy helyet, szemben a sztenderd forrásokkal, amelyek a ’put’ szótagra teszik. A kotta ugyanakkor, amely nem lehet sokkal későbbi, már az ismert dallamra emlékeztet: a ’dixit’ szó neumázatlan, a melizma pedig a ’put’ szótag fölé kerül. 101 A kottákat és a facsimiléket ld. a függelék ??? oldalán. 102 A téma monografikus összefoglalása: SZENDREI: Középkori hangjegyírások Magyarországon. 103 Előtte HUDOVSKÝ: Neumatski rukopis Agenda pontificalis MR 165 tárgyalta a H-t a zenei paleográfia szempontjából.
a leírásokban és alább az összefoglaló táblázatban közlöm. Az egyes neumaformákat a függelékben közölt facsimilék és táblázat szemléltetik.104 (1) Az első notátor a Lukács-genealógiát kottázta végig a görög szokás szerinti vízkereszti vízszentelésben, a 22r–v oldalon. Azonos a 3A kézzel, aki a genealógia címét a 22r oldal tetejére írta. A notáció a XII. század első évtizedeire datálható. Bár a genealógia neveinek sorrendje hibás,105 a notátor már ezt a szöveget tekintette adottnak, és erre alkalmazta a későbbi magyar hagyományból is ismert dallamot.106 A szöveg normál betűmérettel íródott, azaz eredetileg nem szántak neki kottát. A hangjelzésnek tehát nem maradt elég hely, a notátor szűk helyen volt kénytelen dolgozni. A beszorítottság miatt a notáció első látásra német neumaírásnak tűnik, de diasztematikus szemléletű, ezért természete szerint nagyobb helyet igényelne. Jelrendszere egyik ismert, tiszta típusba sem sorolható be, német (clivis, porrectus, quilisma, szillabikus jelekként virga és punctum) és metzi107 (climacus-típusok, cephalicus, a német változatok deformálásai) neumákat szervez gyakorlott írástechnikával egységes rendszerbe. A neumákban kottafejek vannak, a notátor leolvasható kotta létrehozására törekedett. Írásiránya nem német (az keskeny, horizontális sávban haladna előre), hanem fölfelé jobbra halad, lefelé pedig függőleges, bár a függőlegesség hely hiányában nem mindig tud érvényesülni.108 Összegezve megállapítható, hogy egy keverék jelrendszerről, ritka, kísérleti hangjelzésről van szó. Átmeneti jelenség, tartósság és stabilitás nélkül, párhuzamait nem ismerjük.109 Egy későbbi átalakítás során ebből lesz a német és metzi neumákat, valamint olasz scandicus-t asszimiláló esztergomi notáció. A genealógia kottaírásában még vannak olyan német neumák, amelyek később le lesznek cserélve, de már megtörténik az írás irányának megváltozása, és egy jellegzetes neuma, a függőleges climacus bevezetése. A genealógia kottaírása tehát hidat képez a magyarországi neumaírások és az esztergomi notáció között. (2) A második notátor a vízkereszti játékban csak a mágusok szerepét kottázta ki a 28v–29v oldalon, jóllehet a játékban a rubrikák kivételével minden szöveg apróbb betűkkel íródott. Azonos a 3B kézzel, aki a 28v–29r oldalak aljára a játék szöveges kiegészítéseit is betoldotta. Talán a háromkirályok egyikeként szerepelt a játék egyik előadásakor. A notáció a 12. század első évtizedeire datálható. Gyors, hevenyészett jegy-
104
A táblázatot a függelék ??? oldalán az eredeti alapján és Szendrei stilizált rajzai segítségével Szoliva Gábriel OFM készítette. 105 A nevek sorrendjét összezavaró, hibás másolási koncepciót Dobszay László fedezte föl. Elemzését ld. alább, a vízszentelésekről szóló fejezetben. A kiadásban az eredetit követem, de számozással utalok a helyes sorrendre. 106 RAJECZKY: Magyarország zenetörténete I. 293–294. (kottamelléklet és leírás forrásjegyzékkel Szendrei „Lekció-tónusok” című fejezetében) 107 A metzi notáció jellegzetességeiről: HOURLIER: Le domaine de la notation messine 108 Jellemző írásirányokhoz ld. CORBIN: Palaeographie der Musik I. 3. Die Neumen 1. függelékét. 109 Szendrei szóbeli közlése szerint hasonló elemeket ötvöző kontakt neumák figyelhetők meg ÉszakItáliában, a Como környéki forrásokban.
zetelés. Néhány jelet két változatban is használ. A döntően német neumák közül kitűnik a 9-es formájú, metzi-laoni típusú cephalicus. (3) A harmadik notátor a virágvasárnapi processzió tételeit, a Fulgentibus palmis, az Occurrunt turbæ, a Cum appropinquaret antifónát, a Gloria laus himnuszt, a Pueri Hebræorum vestimenta, a Scriptum est enim és a Hosanna filio David antifónát kottázta ki. E hangjelzések mindegyike a II. kéz által írt 41r–v oldalakon látható. Ugyanezen ordó korábbi, az I. kéz által szintén apróbb betűkkel írt tételei, a Collegerunt responzórium, az Ante sex dies és a Cum audisset antifóna kotta nélkül maradtak. A notáció Szendrei szerint a XI–XII. század fordulójára datálható, XII–XIII. századi retusálásokkal. A tinta egységesen barnás árnyalata alapján azonban nem kizárt, hogy a kottát maga a II. kéz írta be. Ezt erősítené meg, hogy a neumák ezeken az oldalakon illeszkednek a legharmonikusabban a szabadon hagyott sorközökbe. Mivel a 42v oldalon az I. kéz folytatta az írást, a II. kezet nem tarthatjuk nála későbbinek. Ha tehát a neumák itt tőle származnak, az azt jelenti, hogy a kódex szövegírásával egykorúak. A notáció jó minőségű, egységes, a tollkezelés biztos és árnyalt. Az írásirány és a jelrendszer német, a több változatban írt neumák sem térnek el a német alaptípustól. A felülről lefelé húzott vonalak, a hangok helyének kijelölése a neumák rajzolatában („proto-kottafejek”) és a cephalicus kampóval való kiegészítése azonban az érett, gotizáló, XII. századi magyar neumaírások, a CA notációja felé mutatnak. (4) A negyedik notátor a nagycsütörtöki olajszentelési mise O Redemptor sume carmen himnuszát és a nagycsütörtöki lábmosást követő Tellus ac æthra iubilent himnuszt kottázta ki az 55r, illetve a 73r oldalon. A notáció —mint a többi nagycsütörtöki és nagypénteki tételéi is— a XI. század végére datálható, tehát a kódexszel szinte egykorú. Kiművelt kottaírás, hosszú, lendületes szárakkal, iránya német típusú. Jellegzetes neumája a pes, amely a magyarországi forrásokban eddig megfigyelttől lényegesen különbözik: míg azokban a délnémet, kerek forma az uralkodó, addig itt következetesen a Rajna-vidéki német notációkból ismert, zászlószerű pes à ergot használatos. Hosszabb szára miatt szintén eltér a délnémet sztenderdtől az epiphonus alakja. (5) Az ötödik notátor a nagycsütörtöki lábmosás énekeit, az Ante diem festum antifónával kezdődő húsz tételt kottázta ki a 69v–71r oldalon. A notáció a XI. század végére, esetleg még annak utolsó évtizede elé datálható. Kiművelt kottaírás, iránya német típusú, gazdag, árnyalt jelkészletet használ. (6) A hatodik notátor a nagypénteki szertartás énekeit, a Popule meus kezdetű impropériákat, az Ecce lignum Crucis és a Dum fabricator mundi antifónát, valamint a Laudes omnipotens processziós himnuszt kottázta ki a 75r–v és a 77v oldalon. A notáció a XI. század végére datálható. Elnagyoltabb, egyszerűbb kottaírás, iránya német típusú. Jelrendszere délnémet, de kevésbé egységes és differenciált, mint az előzőeké, sok esetlegesség figyelhető meg benne. Sajátos vonása, hogy a quilisma hurkai a német neumaírásokhoz és a kódex többi notációtípusához képest is nem horizontálisan, hanem meredeken fölfelé haladnak, ami olasz sajátosság. (7) A hetedik notátor a nagyszombati tűzszentelés Inventor rutili himnuszát kottázta ki a 81r–v oldalon. A 81r oldal, amelyen egy sor híján a teljes szöveget és dallamot hordozza, erősen kopott, így a dallam sok helyen csak nehezen olvasható. A notáció a
XII. század elejére datálható. Jól kiírt, egyenletes, uniform kottaírás, iránya német típusú, amint a climacus-ok rajzolatából látszik. Sajátos neumái a 3-as alakú pes, az 1-es formájú virga és a két párhuzamos karból összeillesztett clivis. E következetesen alkalmazott, jellegzetes neumák megvannak más magyar eredetű neumás kódexekben is. A pes-nek ez a típusa a BS-re, a virga-é és a clivis-é a CA-ra jellemző. A BS notációja délnémet jellegű, jelrendszerét a késői szentgalleni notációval is összefüggésbe hozzák, illetve ugyanez a típus éreztette hatását az északkeleti régióban (Kelet-Szászország és a határőrvidék). A CA notációja már a német hagyomány teljes elsajátítását és független, kreatív továbbfejlesztését dokumentálja egy, a korabeli némettől eltérő, könnyedebb irányba.110 Az Inventor rutili hangjelzése a H-ban a kettő közti átmenetet reprezentálja. Annak a folyamatnak a tanúja, ahogyan a XI. században elsajátított német notáció a fejlődés saját útjára lép. (8) A nyolcadik notátor a húsvéti gyertya nagyszombati megáldását, az Exsultet-et kottázta végig a 82v–84r oldalon. A notáció a XII. század elejére datálható. A szöveg normál betűmérettel íródott, a sorok közt nem hagytak helyet a neumáknak, ezért a jelek elszórtan, beszorítva helyezkednek el. Ezt leszámítva a kottakép egységes, kidolgozott. Iránya és jelrendszere német típusú. A pes és a virga itt alkalmazott összetétele a délnémet neumaírásokból ismerős, és megvan a föntebb, a 6. (nagypénteki) notátornál hivatkozott, három hurokkal meredeken fölfelé tartó quilisma is. Egyébként ugyanazok a CA felé mutató tendenciák jellemzők az Exsultet notátorára is, amelyeket a 3. (virágvasárnapi) notátornál hangsúlyoztam. (9) A kilencedik notátor a nagyszombati keresztvízszentelés főimája, a Vere dignum … qui invisibili potentia prex egyes szakaszai fölött helyezett el neumákat a 90r–92r oldalon. A neumák a mondatok végén jelennek meg, vagyis ott, ahol a prefációtónus terminációs fordulatát kell a szövegre alkalmazni. A keresztvízszentelést az Exsultet-hez hasonlóan normál betűmérettel írták, a notáció beszorított és vázlatos. Szendrei nem foglalkozott vele, így elemzésétől egyelőre el kell tekintenünk. (10) A tizedik notátor a húsvétvasárnapi nagymisében elhelyezett Gloria-trópust, a Sacerdos Dei excelsi-t és a rákövetkező Gloria in excelsis Deo-intonációt látta el hangjelzéssel a 104r oldalon. A notáció a XII. század elejére datálható. Hajlékony formavilága közel áll a 6. (nagypénteki) notátoréhoz, de elnagyoltabb, szabálytalanabb, vonalvezetése inkább a 2. (vízkereszti játéké) notátorét idézi. A jelrendszer heterogén, ugyanazt a neumát többféleképpen is írja. Dominál az 1-es formájú virga, mint a 7. notátornál. Egy különös alakú pes vonatkozásában fölmerült a mediterrán vagy a nyugati, esetleg normann eredet kérdése,111 de a döntően német írásirány és jelkészlet, illetve a többi pes alapján ezt a hipotézist valószínűleg el kell vetni. Itt is megvan viszont a merede110
A vonalrendszer bevezetése előtti magyar notációkhoz: SZENDREI: Középkori hangjegyírások Magyarországon 21–29., a BS és a CA notációjához 95–96., 99–102. és UŐ: A „mos patriæ” kialakulása 51– 54., ill. 138–142. 111 HUDOVSKÝ: Neumatski rukopis Agenda pontificalis MR 165 104. A normann eredet egyébként is visszatérő, de túlértékelt témája a H kutatástörténetének, ld. alább, a korról [date] és eredetről szóló fejezetet.
ken fölfelé tartó quilisma, a jelen esetben két hurokkal, amely a német neumák között szokatlan, de a H-ban már a 6. és a 8. notátor is használta (három hurokkal). A notátorok főbb adatait az alábbi összesítéssel szeretném áttekinthetővé tenni: 1. notátor (Lukács-genealógia): diasztematikus keveréknotáció, kiművelt, XII. sz. első évtizedei 2. notátor (vízkereszti játék): német neumaírás, hevenyészett, XII. sz. első évtizedei 3. notátor (virágvasárnap): német (magyar?) neumaírás, kiművelt, XI–XII. sz. fordulója 4. notátor (nagycsütörtöki himnuszok): német (Rajna-vidéki?) neumaírás, kiművelt, XI. sz. vége 5. notátor (nagycsütörtöki lábmosás): német neumaírás, kiművelt, XI. sz. utolsó évtizede előtt (?) 6. notátor (nagypéntek): német (délnémet) neumaírás, egyszerű, XI. sz. vége 7. notátor (Inventor rutili): német (magyar?) neumaírás, kiművelt, XII. sz. eleje 8. notátor (Exsultet): német (magyar?) neumaírás, kiművelt, XII. sz. eleje 9. notátor (keresztvízszentelés): német neumaírás, hevenyészett, (?) 10. notátor (Sacerdos Dei excelsi): német neumaírás, hevenyészett, XII. sz. eleje
Összegzés A H tízféle kottaírása arra utal, hogy legalább ugyanennyi kéz dolgozott a kódex hangjelzésén. Ezek a kezek azonban markánsan különböztek egymástól számos szempontból. A legalapvetőbb különbség a diasztematikus keveréknotáció (1. notátor) és a német neumaírások (2–10. notátor) közt van. Nagy különbség van a német neumaírások közt is, ami azt jelzi, hogy a notátorok, akik ugyanabba a kódexbe írtak, zenei műveltségüket más-más hagyományú szkriptóriumban szerezték. Mindegyikük német, de ezen belül vannak önálló délnémet (6. notátor) és Rajna-vidéki (4. notátor) típusok is. További differenciáló tényező, hogy a kották nem egy időben keletkeztek, hanem nagyjából 30–40 éves perióduson belül különböző időpontokban, és hogy a notátorok műveltsége, gyakorlottsága messze nem volt azonos szinten. Mindez arról árulkodik, hogy a H használatának első évtizedeiben egy virulens, számos külföldi hatástól érintett, ám még nem megállapodott zenei kultúra volt jelen Magyarországon. E zenei kultúrában azonban már kimutathatók a későbbi önálló fejlődés egyes elemei. A fejlődés két irányba tartott. Az egyik az utóbb folytatás nélkül maradt, „elvetélt” magyar neumaírás, amelynek reprezentatív példánya majd a CA lesz. Ennek előzménye a 7. notátor kottaírása, de a 3. és a 8. notátor jelkészlete, vonalvezetése is ebbe az irányba mutat. A másik irány a vonalrendszeres esztergomi notáció. Ennek előzménye az 1. notátor diasztematikus kottaírása. Ez a XII. század eleji, átmeneti fenomén azt dokumentálja, hogy a két irány párhuzamosan bontakozott ki Magyarországon. Mindkettő karakteres és életképes volt, a későbbi magyar úzus mégis azt választotta, amelyik a H-ban még csak mint kivétel mutatkozik.
Díszítés, kötés A H igényes és rendezett írású, nagyalakú, de nem reprezentatív kódex. Díszítőelemeket, lapszéli vagy az iniciálékat ékesítő rajzokat, képeket —szemben pl. a kisebb és finomabb BS-sel— nem tartalmaz.
Kötése eredeti, első és hátsó sötétbarna fatábla, bőrbevonat nélkül, bőrszíjakkal öszszefűzve. Mérete 295×230×75 mm. A restauráláskor új, sötétbarna bőrgerincet kapott két duplabordán, új oromszegőkkel. Elöl és hátul két-két új előzéklappal egészítették ki, kiragasztott előzéke nincs. Az első fatáblán kívül, a bal felső sarokban nyomtatott címke látható ezzel a piros fölirattal: Metropolitanska Knjižnica Provostolnog Kaptola Zagrebačkog (u Pohrani kr. sveuč. Knjižnice) MR 165 (ebből az „R 165” feketével és kézírással).
Ebben a fejezetben azokat a kérdéseket ismertetem, amelyeket a H eddigi kutatói vetettek föl és válaszoltak meg, vagy véltek megválaszolni. Célom az, hogy megmutassam, mely területeken születtek maradandó eredmények, és melyek maradtak kidolgozatlanul, továbbá hogy fölhívjam a figyelmet azokra a véleményekre, amelyek a Hval kapcsolatban közismertek, de korrekcióra szorulnak. Ehhez nélkülözhetetlen, hogy a szélesebb nyilvánosság felé közvetítsem a kutatás magyar és horvát nyelven megjelent eredményeit,112 a H-val kapcsolatos legfontosabb publikációk ugyanis e nyelveken íródtak. Mivel a külföldi kutatók számára ezek gyakorlatilag hozzáférhetetlenek, egyes régóta megcáfolt nézetek csak azért ismétlődnek az irodalomban kitartóan, mert francia, latin, német vagy angol nyelven jelentek meg. Bár többnyire időrendben haladok, áttekintésem nem a publikációk mechanikus fölsorolása kíván lenni. Szeretném megmutatni, hogy milyen érdeklődés, módszertani háttér és prekoncepciók befolyásolták az egyes tudósokat. A viszonylag bő szakirodalomból kiemelem a legmegbízhatóbb és leginvenciózusabb szerzőket. Egyszersmind rendszerezem azokat a véleményeket, amelyekre a következő fejezetekben támaszkodom, vagy amelyekkel dialógust fogok folytatni. Azokkal a véleményekkel, amelyek a H-t egészként kezelik, itt foglalkozom, az ordók elemzéseire viszont a liturgikus tartalomról szóló fejezetben térek majd ki bővebben.
Franjo Fancev A kódex jelentőségét tudomásom szerint Franjo Fancev (1882–1943) horvát irodalomtörténész és filológus ismerte föl először 1925-ös cikkeiben.113 Nem dolgozta föl módszeresen, érdeklődése elsősorban a H-ban található liturgikus játékokra irányult. A kódexet zágrábi eredetűnek tartotta, ezt a véleményét topográfiai adatokkal gondolta igazolni. 112
Mivel nem tudok horvátul, az utóbbiakról kénytelen voltam másodlagos értesülésekkel beérni. Ha ez a horvát kutatás teljesítményeinek alulértékeléséhez vezetett, azért előre elnézést kérek. Köszönet illeti Kovács Ervin Gellért OPræm atyát, akitől horvát nyelvi és helyesírási segítséget kaptam. 113 FANCEV: Liturgijsko-obredne igre; UŐ: O najstarijem bogoslužju
Germain Morin Az úttörő munka azonban Germain Morin (született: Léopold Frédéric Morin, 1861–1946,) maredsous-i bencés szerzetes, liturgista és patrológus 1926-os műve volt.114 Morin a H-t a másik két XI. századi zágrábi liturgikus kódexszel, a BS-sel és az MR 126-os Szent Margit-szakramentáriummal együtt tárgyalta. E három kézirat kutatása a továbbiakban is szorosan összekapcsolódott, ezért joggal illethetjük őket a „zágrábi triász” megjelöléssel [nickname]. Morin pontos kodikológiai leírást közöl. A műfaj meghatározását tekintve bizonytalan: egy pontifikále, egy ordinárius és egy rituále keverékének nevezi a könyvet, bizonyára abból kiindulva, hogy az első, egyházfegyelmi rítusokat tartalmazó rész kifejezetten püspöki, a második, az egyházi év rendhagyó szertartásait leíró szakasz — különösen az elején— gazdagon rubrikált, az utolsó, exodiasztikus rítusokat tartalmazó szakasz pedig áldozópapi hatáskörben marad. Ez a műfajmeghatározás szükségtelenül bonyolult. Morin Andrieu munkáinak megjelenése előtt írt, ezért természetes, hogy a modern műfaji kategóriákat alkalmazta a H-ra, de definícióját akkor is sokan megismételték, amikor a középkori pontifikálék tartalmáról és szerkezetéről már pontosabb fogalmak állhattak volna rendelkezésre. Tanulmányának központi részében a H tartalmát írja le. E leíráshoz kapcsolódóan fogalmaz meg fölvetéseket imponáló liturgikus műveltséggel és forrásismerettel, de mégiscsak és bevallottan ötletszerűen [„brainstorming”]. Ötleteit két csoportra oszthatjuk. Egyrészt kiemeli a H sajátos vonásait, és fölhívja a figyelmet e sajátosságok néhány fontos vagy érdekes párhuzamára. Ezekre a meglátásaira később fogok visszatérni. Másrészt a kódexre, és általa a magyar liturgia kezdeteire vonatkozóan fogalmaz meg általános gondolatokat. Ami közvetlenül a kódexet illeti, Morin érvel először amellett, hogy a H Exsultetében szereplő Chartvirgus Arduin győri püspökkel lenne azonos, és ebből kiindulva Győrre vonatkoztatja a szövegben szereplő templomtitulusokat is.115 A rítusok eredetét tekintve normann, Duna-völgyi, Monte Cassino-i és bizánci motívumokat emel ki. Ezek közül leginkább a normann kapcsolatot preferálja, amelyet szerinte a zágrábi triász másik két tagjának szanktoráléja is megerősít (Morin egyébként a normandiai Caenből származott). Ezek alapján nemcsak Normandiával hanem az északabbra fekvő tájakkal: Flandriával és Brabanttal (azaz a mai Belgiummal, ahol mellesleg Morin apátsága, Maredsous található) is kapcsolatba hozza a magyar liturgia eredetét. Ezek a gondolatok Morin eredeti szándéka szerint csak azt a célt szolgálták volna, hogy megindítsák és ösztönözzék a kutatást. Ehelyett a szerző tekintélye és a gyakori ismétlés folytán idővel olyan tekintélyre tettek szert, amilyet ő biztosan nem szánt nekik. Ugyanakkor Morin érdeme, hogy a H kutatását a magyar liturgiatörténet összefüggésébe helyezte, megállapította egyes, egymástól távol eső forrásvidékeit, és fölhívta a figyelmet fontosságára, ordóinak önálló arculatára. A kézirat kiadását is sürgette, 114 115
MORIN: Manuscrits liturgiques hongrois, a H-ról az első rész (54–60.) szól. A Hartwick-elméletet szakirodalmi hivatkozásokkal együtt a következő fejezetben tárgyalom.
például a Henry Bradshaw Society sorozatában. Megtiszteltetés, hogy óhajának majdnem kilencven év elteltével eleget tehetek.
Dragutin Kniewald Magyarországon és Horvátországban Dragutin Kniewald (1889–1979) horvát katolikus pap és liturgiatörténész számít a zágrábi triász legtöbbet idézett szakértőjének.116 Mint a XX. századi horvát liturgikus megújulás atyja komoly kapcsolati tőkével rendelkezett. Vonatkozó tanulmányait Kühár Flóris OSB fordításában a magyar közönség is megismerte, olyannyira, hogy Kniewaldra mindmáig gyakran hivatkoznak keresztnevének (Charles) magyar vagy német alakjával Károlyként vagy Karlként. Ő készíttette a kódexről a Magyar Nemzeti Múzeumnak azt a mikrofilmmásolatot, amelyet a következő bő félszáz év magyar kutatói használtak, köztük jómagam. Elsősorban az ő közvetítésével váltak ismertté Morin gondolatai is. Ez azonban nem terelheti el a figyelmet arról, hogy Kniewald inkább az eszmék kommunikálásában, mint kitalálásában volt jelentős: munkássága általában megmarad a Morin által kijelölt ösvényen, legföljebb részletezi, árnyalja a már elmondottakat. Ebben az értelemben dolgozza ki közvetlenül a győri, közvetve pedig az északkelet-francia eredet hipotézisét. Győr melletti saját érvelése egyrészt topográfiai megfontolásokra, másrészt a rubrikákból kikövetkeztethető monasztikus jelenlétre épül, és azon horvát kollégák ellen szól, akik a H-t zágrábi keletkezésűnek tartják, olykor nacionalista motívumoktól sem mentesen.117 Véleménye szerint Zágráb első püspöke, a cseh származású, eredetileg talán bencés Duh hozta volna magával a zágrábi triász köteteit Magyarországról a püspökség 1094-es alapításakor. Az északkelet-francia (nála ez már egyértelműen Normandiát és az egykori Austrasia nyugati részét jelenti) eredet hipotézisét jóval kategorikusabban képviseli, mint Morin, de érvelésében ugyanazokra a párhuzamokra hivatkozik. Kniewald cikke azonban már a második világháború idején jelent meg, amikor a magyar-horvát liturgia francia kötődése nem volt sterilen tudományos kérdés. Ezzel ugyanis a magától értődőbb német eredet állt szemben. Németország 1941-ben szállta meg Jugoszláviát, és hozta létre belőle a horvát bábállamot [puppet state], vagyis abban az évben, amikor Kniewald cikke a H-ról megjelent. Magyarország éppen az ehhez a balkáni hadjárathoz való csatlakozással lépett be a háborúba a Harmadik Birodalom oldalán. Ilyen körülmények közt elismerni a középkori német kulturális befolyást 118 a Drang nach 116
KNIEWALD: Hartwick győri püspök Agenda Pontificalis-a; a Szent Margit-szakramentáriumról: A ‹Hahóti kódex›; a BS-ről: UŐ: Esztergomi Benedictionale 117 Fancev föntebb idézett írásain túl (amelyekről más tekintetben pozitív a véleménye) SAKAČ: Krapina, Kijev, Ararat 145–146. szerinte inkompetens nézetével vitatkozik. A jezsuita Sakač, aki később Rómában a Pápai Keleti Intézetet igazgatta, egyébként is a horvátok más szláv népektől független (iráni) eredetének ideológusa volt. 118 Vitapartenere itt VALJAVEC: Der deutsche Kultureinfluss im nahen Südosten 444., aki —egyébiránt jogosan— azzal vádolja Kniewaldot, hogy túlhangsúlyozza a francia elemeket a németek rovására. UŐ:
Osten legitimálását jelentette volna, míg a francia befolyást preferálni az ellenállás tapintatos gesztusa volt. A kényes szituációra jellemző, hogy Kniewald apai ágon való német származásával mentegeti magát, elfogulatlanságát bizonyítandó. A H műfajának meghatározásában Kniewald önálló volt. Ő volt az, aki bevezette az ’Agenda’ vagy ’Agenda pontificalis’ terminust. Cikkének képmellékleteiben azonban már egyszerűen győri pontifikálénak nevezi a forrást. Maradandó hozzájárulása a kutatáshoz az volt, hogy a H liturgikus anyagát és szövegváltozatait összevetette a későbbi zágrábi és esztergomi forrásokkal, és fölhívta a figyelmet ezek szoros liturgikai és filológiai kapcsolatára. Jól ismerte a horvát könyvtári állományt és a kortárs magyar liturgiakutatást [liturgical scholarship], így a H-t nemcsak lehetséges —és szükségképpen bizonytalanabb— őstörténete, hanem utóélete produktívabb perspektívájából is vizsgálta. Ezt a tevékenységet folytatva [doing this] végig mentes maradt attól a hozzáállástól, amely a horvát és a magyar középkor emlékeit értelmetlenül szembe próbálja állítani egymással.
Karsai Géza A H-hoz kapcsolódó tanulmányoknak azonban nem mindegyike törekedett a kódex egészéről nyilatkozni. Születtek olyanok is, amelyek valamely speciális érdeklődés jegyében közelítenek hozzá. A nem liturgista kutatók kedvence sokáig a vízkereszti játék, az úgynevezett Tractus stellæ volt, amelyben a magyar, illetve horvát színjátszás első dokumentumát látták.119 Ez keltette föl már Fancev érdeklődését is. Monografikus földolgozása viszont Karsai Géza (született: Kurzweil Ferenc, 1905–1981) pannonhalmi bencés szerzetes, magyar-német szakos tanár, a vallási néprajz, a drámatörténet és a medievisztika kutatójának könyve volt.120
Valjavec, aki részben magyar származású volt, a 40-es években komolyan involválódott a náci kultúrpolitikába, de tudományos teljesítményét a háború után is méltányolták. 119 Recepciójára jellemző, hogy a budapesti Kalazantinumban, a piaristák teológiai és tanárképző főiskoláján már 1941 karácsonyán előadták a játékot, „stílusos és korszerű gregorián dallamot állítva öszsze hozzá”, vö. DARVASY: Középkori Stella-játék. A rendező a később, a kommunizmus idején tanúsított bátor magatartásáról, de szélsőséges teológiai nézeteiről is elhíresült Bulányi György SchP volt. Karsai szövegközléséhez rendtársa, Szigeti Kilián „rekonstruálta” a dallamot egy roueni párhuzam alapján. A Schola Hungarica 1985-ös hanglemezén (Epiphany — Gregorian Chants from Hungary. Hungaroton SLPD 12559) a teljes játék lényegileg a H szövege és szerkezete szerint, de az 1200 körüli ún. Livre de Jeux de Fleury (fleuryi játékköny [Fleury Playbook]: Orléans, Bibliothèque de la Ville Ms. 201.) dallamaival és néhány variánsával lett rögzítve, további forrásokkal is összehasonlítva, kiegészítve. Az együttes közreműködésével hamarosan film is született róla, amelyet a Magyar Televízió Ars Musica — Képek a magyar zene történetéből sorozatának első, „Árpád-kori gregorián énekek” című epizódjában vetítettek, Rajeczky Benjamin OCist zenetörténész bevezetőjével (letölthető az MTV archívumából: http://videotar.mtv.hu). A vízkereszti játéknak ezt a változatát azóta is több magyar együttes műsorán tartja. 120 KARSAI: Középkori vízkereszti játékok. A kötet végén (310–312.) német nyelvű összefoglaló van.
Karsai munkájának megítélésében külön kell választani a vízkereszti játék tárgyalását a H-ról írtaktól. Az utóbbi szempontból nem végzett önálló kutatásokat, hanem magáévá tette Morin Kniewald által továbbfejlesztett téziseit a kézirat győri eredetéről és a benne foglalt liturgia francia gyökereiről. Karsai azonban az egész művön végighúzódó bencés elfogultsága jegyében továbbmegy. Azokra a szórványos monasztikus utalásokra alapozva, amelyeket már Kniewald is észrevett,121 kijelenti, hogy a H a Győrhöz közeli Szentmártonhegy, a mai Pannonhalma (azaz éppen Karsai saját monostora) szkriptóriumában kellett, hogy készüljön.122 Szerinte maga a vízkereszti játék is francia apátságokból terjedt el Európaszerte, természetesen bencés közvetítéssel. Ami azonban a liturgikus dráma bemutatását illeti, Karsai munkája egyike a H-ról született legalaposabb és legeredetibb írásoknak. A Tractus stellæ-t nem önmagában vizsgálja, hanem minden fönnmaradt vízkereszti játék összefüggésében. Fölényesen ismeri a legjobb korabeli szövegközléseket és elméleti irodalmat,123 de tartózkodik attól, hogy tipológiai vagy genealógiai rendszert állítson föl. Realizálja, hogy egyrészt túlságosan kevés játék maradt fönn ahhoz, hogy a hatások láncolata rekonstruálható legyen, másrészt az osztályozási kísérleteket meghiúsítja az a tény, hogy minden egyes dráma egyedi alkotás, konkrét szerzők kreativitásának produktuma. Kijelenti, hogy a vízkereszti játéknak nincs fejlődéstörténete: az egyszerűbb és a bonyolultabb darabok nem feleltethetők meg a korábbiaknak vagy a későbbieknek, de ugyanaz az egyház a játéknak lényegében ugyanazt a változatot használja egész történelme során. Hasonlóan fontos meglátása, hogy a liturgikus dráma archaikus szerkezete akkor érthető igazán, ha processziók és stációk sorozataként fogjuk föl. E megfigyeléseit más ordók elemzése messzemenően igazolja. Munkájának gerince filológiai jellegű. Rendszeralkotás helyett ábécésorrendben jegyzékbe szedi és szituálja az összes ismert vízkereszti játék sorait. E gyűjtemény segítségével objektív módon kimutatható, hogy az egyes szövegelemek mikor, hol, milyen összefüggésben voltak használatban. Ezután dramaturgiai tagolással, az egyszerűbbektől a bonyolultabbak felé haladva, rövid, de informatív bevezetővel közli a fönnmaradt játékok latin szövegét. A H-ban szereplő Tractus stellæ-t érthetően nagyobb rész121
Önmagukban jelentéktelen lexikai elemekre, a ’prior’ és a ’frater’ szó néhány előfordulására hivatkoznak. Nagyobb részük az exodiasztikus ordókban szerepel, amelyek valóban lehetnek akár monasztikus eredetűek is. Mindenesetre a „mos monachorum”-ra (20r) és a „domus monasticarum”-ra (84r) vonatkozó két szöveghely mint a H szokásától, illetve katedrálisától különböző dolgokat említi ezeket. 122 Karsai a H eredetének kérdéséről saját tanulmányt tervezett írni, vö. KARSAI: op. cit. 207., de ez tudomásom szerint soha nem készült el. 123 Közülük a legfontosabb az akkor újdonságnak számító YOUNG: The Drama of the Medieval Church volt. A többihez ld. a kutatástörténetet: KARSAI: op. cit. 55–60. és a bibliográfiát: uo. 304–309. Young kiadásához kapcsolódik MEZEY: Adalékok a középkori dráma történetéhez 104–105., amely a H és a P egybehangzó húsvéti játékáról, a Visitatio sepulcri-ról szól. YOUNG: op. cit. 246–247. szerint a Venite et videte locum kezdetű tétel a húsvéti játékok egy speciális csoportjára jellemző. Ez a sor megvan a két magyar forrásban, valamint a lotaringiai Remiremont apátságának egy XII. századi kódexében és a normann hódítás előtti angol monaszticizmus uniformizáló konszuetúdójában [custumary], a Regularis Concordia-ban. Mezey kollégáihoz hasonlóan észak-francia hatást vél kiolvasni e szórványos adatokból.
letességgel tárgyalja, térbeli rekonstrukciót és kottamellékletet is közöl hozzá. Megállapítja, hogy a magyarországi játék szövege nem specifikus, de rubrikaanyaga és szerkezete unikális. Föltárja a lapalji kiegészítések specifikusabb szövegpárhuzamait, és kiemeli közülük a párhuzamok nélküli sorokat. Karsai volt tehát az első, aki eredményes kísérletet tett a H egyik ordójának módszeres, az egész európai forrásanyagot tekintetbe vevő földolgozására. Sajnálatos, hogy könyve nem közvetlenül, hanem főleg a Kardos Tibor által szerkesztett Régi magyar drámai emlékek című kötet révén gyakorolt hatást a magyar irodalomtörténetre.124 Kardos ugyanis felületesen, számos súlyos tévedéssel kölcsönöz Karsaitól, fontos felismeréseit nem közvetíti, a H pannonhalmi eredetéről szóló, megalapozatlan ötletet azonban közismert tényként kezeli.
Nausica Morandi A témát újabban egy fiatal olasz doktoranda, Nausica Morandi tanulmányozta zeneés drámatörténeti, illetve szemiotikai megközelítésben. Morandi a vízkereszti játékokról írta doktori disszertációját.125 Karsaihoz képest több, összesen 49 forrást tudott feldolgozni, így a játék földrajzi és történelmi elterjedtségéről a legpontosabb képet ma az ő gyűjtése alapján alkothatjuk. Szerinte a H-ban szereplő a legkeletibb és az egyik legkorábbi vízkereszti játék. Következtetései nem radikálisan újak, sőt, ha a nyelvi akadályok ezt nem tették volna lehetetlenné, talán nagy hasznát vette volna Karsai könyvének. Kifejezetten a H-val egy 2009-es konferenciaelőadása foglalkozott.126 Ebben egyrészt a lapalji leoninus hexameterek rokonságát kutatja, és Karsaival azonos eredményre jut, amikor Freisingban és Bilsenben fedezi föl a H sorainak némelyikét, de egyedinek talál bizonyos variánsokat, szakaszokat. Többlet a részéről, hogy a dallamra utaló neumákat is bevonja az összehasonlításba. Másrészt dramaturgiailag elemzi a magyar játékot, és megállapítja, hogy egyedülálló: sem nyilvánvaló mintája, sem leszármazottja nincs, összefoglaló típusba sem sorolható. Távolabbi zenei, szövegi és dramaturgiai rokonság fűzi a korabeli német és a valamivel későbbi (XII–XIII. század), Morandi szerint német hatás alatt álló normann játékokhoz. Sajnos mindkét következtetés gyenge lábakon áll: a német rokonság hipotézise a 3B kéz utólagos, XII. századi toldalékaira alapoz, a normann rokonság alapja pedig csak az angyal szerepeltetése és a bő rubrikaanyag lenne.
124
KARDOS: Régi magyar drámai emlékek I. 39–46., jegyzetek: 59–60., szöveg és kottamelléklet (roueni dallamvariáns) jegyzetekkel: 241–256. A szerző korábbi vonatkozó írásai: UŐ: Koraközépkori magyarországi misztérium a betlehemi ‹Csillag›-ról”; UŐ: Középkori kultúra, középkori költészet 37–40. 125 Megvédte a padovai egyetem művészet- és zenetörténeti tanszékén [department] (Università degli Studi di Padova, Dipartimento di Storia delle arti visive e della musica) L’Officium Stellae, studio delle fonti liturgico musicali címmel, 2011 áprilisában. Megjelenése 2013 elejére várható. 126 MORANDI: The Hungarian Officium stellæ
Radó Polikárp Szintén pannonhalmi bencés szerzetes volt Radó Polikárp (született: Radó János, 1899–1974) biblikus, liturgista és könyvtörténész, a magyarországi liturgikus kéziratok katalógusainak összeállítója,127 akit Enchiridion Liturgicum című, latin nyelvű tankönyve128 nemzetközileg is ismertté tett. Radó nem tartozott a H kutatói közé, de Kniewald véleményeire építve nagyszabású víziót vázolt föl a legkorábbinak tartott magyar források alapján a középkori magyar liturgia keletkezéséről.129 Kniewald egy szintén latin nyelvű és szintén 1959-es cikkében már evidenciaként foglalja össze Radó következtetéseit.130 Mivel a magyar liturgia eredetéről egyelőre ez az egyetlen világnyelven (latinul) megjelent összefoglalás,131 a külföldi szakirodalom máig idézi,132 jóllehet koncepciója, forrásbázisa, módszere és eredményei is kétségesek. Ezért vagyok kénytelen én is részletesen foglalkozni vele. Radó koncepciója arra épül, hogy Magyarország államalapító királya, I. Szent István igyekezett kivonni országát a német-római függésből, amelynek ellensúlyozására intenzív olasz és francia kapcsolatokat ápolt. Ez az orientáció fejeződött volna ki szerinte a római liturgia magyar változatának kialakításában is. Mindez azonban pusztán hipotézis volt, amíg a magyar liturgia legkorábbi forrásainak XII–XIII. századi könyveket: a P-t és egy nála még későbbi kottás misszálét133 tartottak. Morin és Kniewald kutatásai azonban kiterjesztették a forrásbázist, amikor több XI–XII. századi kódexet vontak be a kutatásba. Ezért Radó hét kódexet mutat be mint a legrégibb magyar liturgia tanúit, köztük a zágrábi triászt és a P-t. A maradék három forrás magyar vonatkozásait Kniewald azonosította. Radó e hét forrás eredetének megállapításához szanktorále-központú módszert alkalmaz, vagyis az adott könyv szerint ünnepelt, esetleg a litániákban említett vagy más módon favorizált szentek származása, kultusza alapján lokalizálja a liturgikus úzust. Kiegészítő, de kevésbé átgondolt a miseordóra és a perikóparendre építő összehasonlítás, egyes ötleteket pedig Radó kontrollálatlanul vesz át korábbi szerzőktől, ha azok támogatják hipotézisét.
127
RADÓ: Libri liturgici. Első kiadása a magyar könyvtárak anyagával 1947-ben, második, egyes szomszédos országok anyagával bővített kiadása 1973-ban jelent meg. 128 RADÓ: Enchiridion liturgicum 129 RADÓ: De originibus liturgiæ Romanæ in Hungaria sæculi XI. Két évvel korábban magyarul már megjelent: UŐ: A magyar liturgia eredete a XI. században 130 KNIEWALD: Officium et missa de Conceptione et Nativitate B. M. V. secundum consuetudinem veterem Zagrabiensem 4. 131 A témáról naprakészebb lehetne, bár igen vázlatos: DOBSZAY: Az esztergomi rítus 19–21., amelynek angol fordítása ugyan elkészült, de még nem jelent meg. 132 Mégpedig a legújabb és legismertebb, nagy érdeklődésre joggal számító OCC 373. és KAY: Pontificalia 1243 (236. oldal). 133 Güssing/Németújvár, Klosterbibliothek der Franziskaner Cod. 1/43. A kódex a XIII. század első feléből származik, ma leginkább zágrábi, de parokiális példánynak tartják. A tipikus magyar (vagy zágrábi) úzusra nézve csak korlátozott a forrásértéke.
Magyarország legrégibb liturgikus könyvének az úgynevezett Szelepcsényi-kódexet tekinti.134 Ebben az evangelisztáriumban már megvannak a magyar szanktorále jellegzetességei, de még nem tartalmazza az első magyar szenteket. Bár magyarországi keletkezésűnek tartja, az ünnepelt szentek alapján frank bencés eredetet föltételez. A temporále húsvéttal kezdődik, ami szerinte ógallikán jellegzetesség, a perikóparendről pedig úgy tudja, hogy Süstern, Utrecht és Trier felé mutat.135 Egy másik evangelisztáriumot, az úgynevezett Oláh-kódexet szintén a szanktorále alapján Lüttich/Liège-ből származtat.136 Ami a zágrábi triászt illeti, a Szent Margitszakramentárium már tartalmazza az elsőként kanonizált magyar szenteket. Szent Audoenust a kódex mint „beatissimus pater noster”-t említi, márpedig Audoenus Rouen érseke (641–684) és a fontanelle-i apátság alapítója volt. A H-ból a vízkereszti és a húsvéti játékra figyel föl. Ezeket —Morin egy óvatos fölvetését perdöntő érvként interpretálva— roueni eredetűnek, sőt egyenesen Avranches-i János érsek szerzeményének mondja. A BS-t pusztán a benedikcionále megléte alapján tartja gallikán jellegűnek. Az úgynevezett Rado-Biblia137 nem liturgikus könyv, de perikópautalásokat és rajzokat tartalmaz: Kniewald mindkettőben francia hatást vél fölfedezni. Végül a Pben Szent Vaast (Vedastus) és Amand kultusza utal szerinte Utrecht és Maastricht felé. A P miseordóját Jungmann alapján abba a csoportba sorolja, amelyet a normandiai Séez püspökségéről neveztek el, de később inkább Rheinischer Messordo terminussal jelöltek.138 Ezen adatok alapján lokalizálja Radó a magyar liturgia forrásvidékét valahol a Normandia, Flandria és Lotaringia közti tájon. A kérdést ezután abban határozza meg, hogy milyen közvetítő útján juthatott ez az „észak-francia” vagy „belga” hagyomány a XI. századi Magyarországra. Mivel Szent Maiolus kultusza és a halottak napja nincs jelen a korai forrásanyagban, a clunyi kapcsolatot kizárja. A közvetítőt Richárdban, a Verdun-közeli Szent Vanne (Vito) apátjában (1004–1046) látja.139 Richárd 134
A kódexet Nitra/Nyitra káptalani könyvtárában őrzik jelzet nélkül. A régiségéről és eredetéről szóló —ma már nem elfogadott— elméletet kifejti: RADÓ: Le plus ancien livre liturgique de Hongrie; magyarul: UŐ: Magyarország legrégibb liturgikus könyve 135 E tekintetben az 1907-ben megjelent BEISSEL: Entstehung der Perikopen des römischen Messbuches kötetre hivatkozik. 136 Esztergom, Főszékesegyházi Könyvtár Mss. III. 180. Ma úgy tudjuk, hogy az eredet meghatározása és a datálás is helyes, de a kódex csak XVI. századi vásárlással került Magyarországra. SZENDREI: A magyar középkor hangjegyes forrásai 20–21. (65. jegyzet) Kovách Zoltán esztergomi kutatónak a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtörténeti Munkabizottságának 1973-as felolvasóülésén kifejtett véleményére hivatkozik, Szendreit idézi TÖRÖK: 11–12. századi liturgikus kódexeink tipológiája 68. 137 Wien, Österreichische Nationalbibliothek Cod. 1190. („Rado-Bibel”, ld. róla a könyvtár internetes katalógusát: http://aleph.onb.ac.at. A kódex Észak-Franciaországban keletkezett 834–866 között, tehát bőven a magyar honfoglalás (896) előtt. Radónak, aki az arrasi Szent Vaast apátja volt (790–808) tévesen tulajdonították. Részletes és friss leírása Friedrich SIMADERtől: FINGERNAGEL—GASTGEBER: The Most Beautiful Bibles I 4 (50–53. oldal). A magyar liturgiatörténettel csak KNIEWALD: Zagrebački liturgijski kodeksi 2–3. hozta összefüggésbe. 138 JUNGMANN: Missarum sollemnia I. 122. 5. jegyzet. (3. kiadás) 139 Az ötlet nem új, eredetileg MORIN: Manuscrits liturgiques hongrois 56. 5. jegyzete vette föl.
többször járt István királynál, előbb II. Henrik császár kíséretében, majd a II. Richárd normann hercegtől küldött és Vilmos angoulême-i gróf által vezetett keresztes sereggel. Szent Gellért püspök, a magyar államalapítás korának legfontosabb intellektusa is idézi egy művét. Radó szerint a bizánci hagyományok iránti érdeklődés sem állhatott tőle távol. Ezzel függhetne össze a korai magyar liturgia néhány görögös eleme. A Richárd által irányított Szent Vanne-apátság Verdun közelében egy több mint húsz monostort magába foglaló bencés kongregáció feje volt. A kongregáció független volt Clunytől, sőt rivalizált vele, később szimpatizált Gorzével, de nem köteleződött el neki. Nem bizonyított, de lehetséges, hogy az arrasi Szent Vaast-apátság is hozzá tartozott.140 Liège-ben dokumentáltan Richárd apát alapította a Szent Lőrinc-monostort. A fontanelle-i Szent Vandrille-monostort eredetileg Szent Audoenus építtette a VII. században, de a vikingek elpusztították. Ezután I. Gerard, majd a Magyarországot is megjárt II. Richárd normann herceg gondoskodott helyreállításáról a XI. század első felében. Nem tartozott az említett kongregációhoz, de Verduni Richárd Chronicon-ja oda sorolja, és valóban a lotaringiai (gorzei) reform hatása alatt állt. Mindezek alapján Radó úgy véli, hogy a hét említett forrás mindegyike elhelyezhető a Richárd apát és a verduni kongregáció által kijelölt keretben. Habár Radó érvelése érezhetően spekulatív és ingatag talajon áll, nagy hatása miatt tételesen kell revideálnom. Ami koncepcióját illeti, nyilvánvalóan előnyben részesíti az olasz és francia vonatkozásokat a német-rómaiakhoz képest. Való igaz, hogy a XI. századi magyar politikában fontos szempont volt a birodalomtól való függetlenség, és ezt megerősítették a többi európai régióval való diplomáciai és kulturális kapcsolatok, de a németellenes attitűd nem vetíthető vissza az államalapítás korára. 141 Ekkor, III. Ottó császár és II. Szilveszter pápa idején az egyházi és a világi hatalom régóta nem tapasztalt együttműködése volt jellemző, a birodalom nem állt útjába az önálló lengyel és magyar királyság, illetve egyházszervezet kiépítésének, István király környezetében pedig számottevő a német jelenlét, mindenekelőtt felesége, a bajor Gizella révén. Ezzel összhangban áll korai liturgikus könyveink németes paleográfiája és —legalábbis bizonyos mértékig— németes liturgikus tartalma. Radó előszeretete a némettől különböző eredet iránt véleményem szerint a magyar katolikus önértelmezés problémájából fakad. Magyarország a reformáció korában túlnyomórészt protestáns lett. A katolikus restauráció a XVII. században visszafordította ezt a tendenciát, de ebben nem nélkülözhette a Habsburg hatalom segítségét. Sőt, a katolikus népesség nem kis részét a török korban elnéptelenedett helységekbe telepített svábok alkották.142 A katolicizmus ezért az osztrák császár iránti lojalitással, olykor a német etnikummal fonódott össze, míg a protestantizmus valamiféle nemzeti vallássá lett. A nemzeti eszme és a függetlenségi törekvések azonban nem kerülték el a katolikus köröket sem. Ők tehát rákényszerültek egy Habsburgok-nem, katolicizmus-igen 140
Egy esetleges összevetéshez: BROU: The Monastic Ordinale of St. Vedast’s Abbey Arras A kor politikai-kulturális körülményeihez: GYÖRFFY: István király és műve 137–147. 142 A magyar köznyelv „németnek” vagy „svábnak” gyakorlatilag az osztrák származású, katolikus kisebbséget nevezi. 141
típusú apológia kialakítására. Mivel a magyar nemzetállam XIX–XX. századi megszületése erre a Habsburg-ellenes történelemszemléletre támaszkodott, a katolikus önértelmezésnek is részévé vált egyfajta németellenesség. A forrásbázis, amelyet Radó használ, valójában nem nagyobb annál, amelyet Morin 1926-os cikke óta is ismertek. Azt a három forrást ugyanis, amelyre Kniewald fölhívta a figyelmet, Radó erősen túlértékeli. A Szelepcsényi-kódexről az újabb kutatás kimutatta, hogy a XII. század közepéről való, azaz nem vindikálható neki a legrégibb magyar liturgikus könyv státusza. Az Oláh-kódex lüttich/liège-i eredete és XII. század végi datálása elfogadott ugyan, de valószínűleg nem Magyarországon és nem is magyar használatra készült. A zenei paleográfia szempontjából tipikus példája a lüttich/liège-aacheni notációnak. Az evangelisztáriumok kínálta információk egyébként is kevesek ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket vonjunk le egy úzus egészére vonatkozólag. Fokozottan igaz ez a IX. századi Rado-Bibliára, amely jóval korábbi annál, hogy perikópabejegyzései és ornamentikája perdöntők legyenek a kérdésben. Ráadásul a perikóparendek osztályozásában a Radó által használt, 1907-es monográfia korántsem mondta ki az utolsó szót.143 Maradnak tehát a zágrábi triász és a P. A zágrábi könyvek szanktoráléjának franciás jellegére már Morin is fölfigyelt. A magyar kalendárium és szanktorálék értékelése és európai kontextusba helyezése nagy volumenű feladat, amelyet nem a pontifikálék elemzésekor kell elvégezni. E sorozat későbbi köteteiben, a mise és a zsolozsma könyveinek kiadásakor tervezünk vele foglalkozni. Nem lehet tagadni, hogy egyes gall szentek tartósan jellemzők a magyar szanktorálékra, amint azt sem, hogy gall, és különösen normann elemek szórványosan ugyan, de kimutathatók az esztergomi úzusban.144 A következtetés azonban, amit ebből levonhatunk, nem egyértelmű. A Radó által körvonalazott régió megfelel a frank birodalom szívének, Austrasiának. Ez a terület játszott főszerepet a római rítus frank adaptációjában, majd innen terjedt el a római rítus egész Európában. Nincs mit csodálkozni tehát azon, ha a római szanktorále egy austrasiai szanktoráléval kiegészülve jutott el például Magyarországra. A szanktorálétól független érvelés még ennyire sem meggyőző. A H játékait Morin csak azért hozta összefüggésbe Rouennal, mert a Patrologia Latina történetesen egy roueni vízkereszti játékot tartalmaz Avranches-i János liturgiamagyarázó művének függelékei között.145 A húsvéti játékról még ez sem mondható el. A középkori liturgi143
Összefoglaló elemzése és táblázatok: CHAVASSE: Les lectionnaires romains de la messe. A legfontosabb XX. századi forrásmunkák felsorolása uo. I. 12–14. Az anyag megértését máig hátráltatja, hogy a kutatók a legkorábbi emlékek alapján, genealógiai megközelítésben tárgyalják a kérdést ahelyett, hogy szinkron tipológiát igyekeznének fölállítani. 144 CZAGÁNY: Magyar-normann zenei kapcsolatok a közékorban? UŐ: Magyar-normann zenei kapcsolatok a középkorban II. (Az utóbbi tanulmány az első továbbfejlesztése húsz év elteltével, német nyelvű összefoglalóval.) 145 JOANNES ROTOMAGENSIS ARCHIEPISCOPUS: Liber de ecclesiasticis officiis 43B valóban említi a vízkereszti játékot, de a kötetben a 135–140. kolumnában közölt szöveg és dallam a roueni székesegyház liturgikus könyveiből való általában, amelyeket a szerkesztők ’incertus’ minősítéssel, csak illusztrációképpen helyeztek el a bayeux-i származású roueni érsek (1069–1079) művei között. Az eset újabb jó
kus drámák gyűjteményes kiadásai után és Karsai művének ismeretében azonban könnyen megállapítható lett volna, hogy a H vízkereszti játéka semmivel sem áll közelebb a roueni változathoz, mint bármelyik másikhoz az egyszerűbb szerkezetűek közül, amelyek éppolyan elterjedtek germán, mint gall területen. A BS-sel kapcsolatban: a főpapi áldás ugyan valóban gallikán-vizigót eredetű műfaj, de a XI. században már Itáliában is terjed,146 magyarországi jelenléte tehát nem föltételez közvetlen gall befolyást. Ráadásul épp a BS benedikcionáléja az, amelynek rokonságát Magdeburgban és az alá tartozó Braunschweigben már sikerült megtalálni, abban a missziós érsekségben tehát, amely a német-római birodalmi egyház keleti missziójának központja volt a magyar államalapítás idején. Ami pedig a P miseordóját illeti, azt kell hangsúlyoznom, hogy a középkori magyar úzusnak nincs igazán jól fölismerhető, egységes miseordója, miközben a propriumban mind a temporále, mind a szanktorále szintjén nagyon is vannak magyar karakterisztikumok. A P miseordója még a magyar hagyományon belül is rendhagyó, abundáns jelenség. A téma további kutatást igényel, amelyet a magyar szakramentáriumok és misekönyvek kiadásakor igyekszünk majd elvégezni. Az azonban már most bizonyos, hogy a P miseordójának eredete nem lesz minden további nélkül azonosítható a magyar liturgia eredetével. Módszertani szinten az utóbbi évtizedek kutatása bebizonyította, hogy a liturgikus könyvek eredetének elsősorban a szanktoráléra épülő meghatározása megbízhatatlan.147 A szanktorále egy-egy úzus legvariábilisabb, legakcidentálisabb komponense. Sokkal informatívabb és biztosabb maguknak a liturgikus ordóknak az elemzése, amely a szertartás struktúrája, tételeinek válogatása és sorrendje figyelembevételével dolgozik. A szanktorále csak ez előtt, a főbb tájak megállapításában, vagy ezután, az így megállapított halmazok részhalmazainak megállapításakor produktív. Továbbá: még ha jellemző is a szanktorále egy-egy úzusra, az, hogy mely szenteket preferálja, nincs föltétlenül összefüggésben azzal, hogy az adott szent hol élt és működött, hol részesült tiszteletben. A kapcsolat sokszor áttételesebb, bonyolultabb. Mindebből egyértelmű, hogy Radó merész kísérlete a magyar liturgia eredetének meghatározására inkább akadályozta, mint segítette a téma további kutatását. Mégsem szabad, hogy kizárólag negatívan értékeljük. Mert bár Radó módszere és következtetése hibás, úgy gondolom, hogy két szempontot helyesen ismert föl. Az egyik, hogy a magyar egyház liturgiáját egységes kompozíciónak fogta föl, és összefüggésbe hozta a XI. századra jellemző politikai és kulturális törekvésekkel. A másik, hogy a
példa arra, ahogyan Kniewald és Radó kritikátlanul átveszik és továbbfejlesztik Morin ötleteit. 146 A hármasáldások gyűjteménye a SAn, és így legkésőbb a IX. századtól kezdve a frank-római liturgia szerves része. Az OCC szerint (az 5. ordó kommentárja) a X. századtól kezdve Észak-Itáliában is használatosak. A műfajt, használatát, történetét és szakirodalmát ismerteti: JÓZSA: Benedictio pontificalis sollemnis 147 Kiváló metodológiai tanulmány erről: DOBSZAY: Corpus Antiphonalium Officii Ecclesiarum Centralis Europæ. A Preliminary Report 7–27., magyarul uo. 373–393. a temporále jelentőségéről különösen 10/3. pont (17., ill. 379. oldal),
magyar úzus megalapozását személyesen egy magasan kvalifikált, vezető európai értelmiséginek és szellemi műhelyének tulajdonította.
Zoran Hudovský és Miho Demović A H-val kapcsolatos legfontosabb zenetudományi publikációk előzményei és párhuzamai közül két horvát tudós munkáját kell megemlítenem. Az első paleográfiai elemzést a H-ról Zoran Hudovský (1930–2004) zenetörténész és komponista közölte.148 Ő vetette föl a notáció föntebb már tárgyalt, nyugat európai kapcsolatainak kérdését, föltehetőleg nem függetlenül a Kniewald- és Radó-féle elképzelésektől. Később Miho Demović (1934–) pap és zenetudós, a zágrábi székesegyház karvezetője foglalkozott vele a horvát zenekultúra XIII. század előtti emlékeinek összefüggésében.149 Ő a horvát liturgia eredetét kutatva déli irányba, a dalmát partvidék egyházi kultúrája felé tájékozódik.
Szendrei Janka A H kutatóinak második nemzedékét keretezi Szendrei Janka (1938–) zenetudós, karnagy, a magyar népzene, a középkori egyházi zene és a gregorián paleográfia szakértőjének munkássága, akinek mindeddig legnagyobb része volt a magyar liturgia forrásbázisának föltárásában és értelmezésében. Szendrei 1981-ben adta közre a magyar középkor hangjegyes forrásainak katalógusát.150 Mivel a hangjegyes források szinte kizárólag liturgikus könyvek, és mivel a liturgikus könyveknek szinte mindegyikében van legalább valamennyi hangjelzés, ez gyakorlatilag Magyarország liturgikus könyveinek eddig legteljesebb katalógusát jelenti. Leírásai ugyan vázlatosabbak, mint Radóéi, de válogatása több szempontból reprezentatívabb. Egyrészt kiterjed olyan könyvtárakra is, amelyeket Radó nem dolgozott föl, mindenekelőtt Zágrábra. Másrészt bevonja a kutatásba a kéziratok mellett az ősés korai nyomtatványokat. Harmadrészt nem elsősorban a magyar proveniencia, hanem a magyar eredet érdekli. Ennek megállapításában biztos paleográfiai és liturgikai tudásra támaszkodik. Ha tehát munkáját nem korlátozták volna a zenetudomány diszciplináris keretei, azaz ha a kevés kotta nélküli liturgikus könyvet is leírta volna, semmi hiányérzetünk nem lehetne a katalógust forgatva. A katalógus nemcsak inventáriumot és igen jól használható mutatókat tartalmaz, hanem egy bevezető tanulmányt is. Ez a tanulmány messze több, mint előszó. Valójában a középkori magyar liturgiatörténet foglalata a források tükrében, amelyre az intuíció és a pontosság szerencsés együttállása jellemző. Szendrei a H műfaja és eredete dolgában elfogadja Morin és Kniewald véleményét, de negligálja Radó nézeteit. A li148
HUDOVSKÝ: Neumatski rukopis Agenda pontificalis MR 165 DEMOVIĆ: Spomenici glazbene kulture u Hrvatskoj od. 10. do 12. stoljeća 150 SZENDREI: A magyar középkor hangjegyes forrásai. Német nyelvű összefoglaló: uo. 189–192. 149
turgikus tartalomról még nem nyilatkozik, de fölhívja a figyelmet a H „nép felé forduló” attitűdjére, amelyet szerinte a liturgikus játékok és a hosszú prédikációminták érzékeltetnek. A katalógus és az előszó elsődleges érdeme, hogy helyesen határozza meg a H történeti kontextusát. A zágrábi triászt mutatja be mint a magyar liturgiatörténet kezdetének képviselőit, és hangsúlyozza kontinuitásukat a későbbi fejlődéssel. Ezt az érzékenységet táplálta, hogy Szendreinek kiemelkedő szerepe volt a hetvenesnyolcvanas években kibontakozó, magyarországi liturgikus és egyházzenei megújulásban, az úgynevezett szkólamozgalomban. Ő és szellemi környezete nemcsak tudományos szinten, hanem a művészi és a parokiális gyakorlatban is szívesen és öntudatosan merített a középkori magyar liturgia örökségéből.151 Önálló eredményei a hangjelzett tételekhez, különösen azok paleográfiájához kapcsolódnak. Ezeket részletesen nem a katalógus bevezetőjében, hanem két évvel később megjelent monográfiájában fejtette ki, amelynek első része a magyar notáció történetével, második része a Magyarországon használt német neumaírásokkal foglalkozik. 152 A notációk tudományos vizsgálata olyan módszertani újdonságot jelentett, amelynek segítségével a kor és az eredet meghatározása biztosabbá vált, és a források közti kapcsolatról is árnyalt képet sikerült kialakítani. A paleográfia ugyanakkor túlmutat önmagán. A notáció fejlődésének hátterében a formálódó magyar egyház orientációi, identitáskeresése, stílusa, intézményrendszere körvonalazódik. A szerző több mint húsz évvel később adta ki a magyar középkor kilenc legkorábbi hangjegyes emlékéről szóló, összegző művét.153 Az egyes források bemutatását zenei és liturgikai hangsúllyal, de minden eddiginél bővebben és sokoldalúbban valósítja meg, majd egy záró fejezetben vázolja föl vízióját a magyar középkor első felének liturgia- és zenetörténetéről. A H-t harmadikként, de a korábbiaknál részletesebben tárgyalja. Ez a fejezet a kódex szakirodalmának mindeddig legfontosabb tétele. Bibliográfiai leírást közöl, majd az eredet kérdését vizsgálja. Elemzi a kézirat teljes zenei tartalmát, de ezalatt nemcsak a hangjelzett tételeket érti, hanem minden olyan liturgikus tételt, amely apróbb betűvel íródott, tehát hangjelzést kaphatott volna. Ezzel túllép a szigorúan zenetudományos érdeklődésen, és a liturgikus rend földolgozására vállalkozik. Egyetlen hiányossága, hogy nem foglalkozik az énekeket alig tartalmazó egyházfegyelmi és exodiasztikus ordókkal a könyv elején, illetve végén, és hogy a liturgikus rendet analizálva kevés figyelmet szentel az euchológiai és a rubrikaanyagnak. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a forrást nem mint pontifikálét, hanem mint az egyházi év rendhagyó ordóinak gyűjteményét (azaz mint mise- és zsolozsmáskönyvek párhuzamát) kezeli. 151
Az előbbi a Schola Hungarica több évtizedes működésében és fölvételeiben, az utóbbi a Szent Ágoston Liturgikus Megújulási Mozgalom és a Magyar Egyházzenei Társaság kiadványaiban, illetve a rájuk épülő liturgikus gyakorlatban manifesztálódott. Közvetlenül és csak a H-ra vezethető vissza a magyarországi római katolikus népénektár nagyszombati Gloria-trópusa, az Ó fölséges Isten papja = Éneklő Egyház 834 (1440. oldal). Ez a Sacerdos Dei excelsi, amelyet a H 104r a húsvéti nagymisére rendel. 152 SZENDREI: Középkori hangjegyírások Magyarországon. Német nyelvű összefoglaló: 187–192. A szerző zenei paleográfiával kapcsolatos eredményei a Studia Musicologica XXVII–XXX (1985–1988) hasábjain német és angol nyelvű tanulmányokban is hozzáférhetők. 153 SZENDREI: A „mos patriæ” kialakulása
Megállapításai azonban így is mindig relevánsak. A záró alfejezet az egyes notációkat írja le és értelmezi. Szendrei könyvének nemcsak az a fejezete informatív a H-val kapcsolatban, amelyik közvetlenül a H-ról szól. A tárgyalt források szinte mindegyike kapcsolódik a témához; olyanok tartoznak közéjük, mint a zágrábi triász másik két tagja, mindenekelőtt a BS, továbbá a CA, a P, a BNS és a MNS. Az utolsó fejezet jelentőségét már hangsúlyoztam: egy életmű tapasztalatait összegzi úgy, hogy mind a megalapozatlan spekulációt, mind a száraz fantáziátlanságot sikerül elkerülnie. Mivel a notációról szóló alfejezetét föntebb ismertettem, az eredetről és az egyes ordókról írtakat pedig alább építem be, itt csak azokra a dolgokra térek ki, amelyek Szendrei megközelítésére általában érvényesek. Az eredet kérdését firtatva részben elfogadja azokat a módszertani kereteket, amelyeket elődei jelöltek ki, azaz Chartvirgus püspök személye és a templomtitulusok alapján következtet. Mindenesetre igen óvatos a történelmi hipotézisek terén. Másrészt viszont ő az első, aki a notáció, a sejthető dallamváltozatok és a teljes liturgikus rend összevetései alapján biztonsággal kijelentheti, hogy a H következetesen olyan variánsokat tartalmaz, amelyek a későbbi magyar úzusra jellemzők, de Európában máshol nem mutathatók ki együttesen. A probléma ezután csak az, hogy a H előtti állapotok ismeretlenek maradnak: a H magyarországi használata és befolyása biztos, de magyarországi keletkezése nem az. Elvileg nem lehet kizárni, hogy külföldi úzust képvisel, amely csak utóbb gyakorolt hatást a magyar praxisra. A liturgikus anyag párhuzamait keresve nem ragaszkodik az egyetlen mintához. Ezzel Morin szemléletéhez csatlakozik, aki elképzelhetőnek tartotta, hogy a H egyszerre merítsen például normann, Monte Cassino-i, Duna-völgyi és bizánci forrásokból, de Szendrei következtetései szilárdabb talajon állnak, hiszen időközben fontos referenciák: kiadások és adatbázisok készültek el. A szemléletváltás nemcsak azért jelentős, mert pontosabban engedi megállapítani azokat a területeket, amelyekről a H liturgikus rendje származik. Még fontosabb, hogy ez a liturgikus rend nem egy konkrét külföldi minta átvétele, hanem több, egymástól távol eső minta kreatív kompilálása. Kniewald és Radó francia preferenciáihoz képest Szendrei —nyilván a zenei paleográfia miatt is— adottnak veszi a H összességében németes (vagy korrektebbül: középeurópai) karakterét. Ezen belül azonban kiemeli a dél-némettől különböző, főleg rajnai vonatkozásokat, és érezhetően az észak-itáliai kapcsolatok felszínre kerülésének örül a legjobban. A magyar liturgiának ezt a forrásterületét egyébként más írásaiban is hangsúlyozza, érezhető szimpátiával.154 Az eredmény mégsem az, hogy a magyar úzus inkább lenne olasz, mint amennyire német vagy francia, hanem az, hogy egy európai szinten tájékozódó, a heterogén anyagot szintetizáló úzus első dokumentumával van dolgunk. Szendrei művével kapcsolatban kell megemlítenem még két szerzőt, akik közeli munkatársai voltak, és bár nem tartoztak kifejezetten a H kutatói közé, megállapításaik dialogizálnak Szendreiéivel. Az egyikük Török József, aki a liturgikus könyvek tör154
SZENDREI: Lætabitur deserta
ténetében és tipológiájában helyezte el a H-t, a másikuk Dobszay László, aki a magyar liturgia keletkezésének idejéről és körülményeiről fogalmazta meg véleményét.
Török József A korai magyar liturgikus könyveket, köztük a H-t vizsgálta tipológiai szempontból Török József (1946–) pap, teológus és egyháztörténész egy 1986-os előadásában.155 Ez azért volt jelentős, mert a kodikológiai megközelítés korábban egyedi darabokként tekintett e forrásokra, a zenetörténeti megközelítés pedig nem méltatta kellő figyelemre a nem zenei liturgikus könyvekkel való kapcsolatukat. Török helyezte el elsőként a korai magyar kéziratokat az ordók, szakramentáriumok és pontifikálék modern kutatásának kontextusában. Ebben talán szerepe volt franciás műveltségének és egyik mestere, Mezey László, a középkori latinság, irodalom- és művelődéstörténet nagyhatású kutatója szuggesztiójának is. Elődeivel szemben hangsúlyozza a dél-német vonatkozásokat. Ez a francia vonatkozások erőltetéséhez képest pozitív fordulat, de elkerüli a figyelmét, hogy a földrajzilag és történelmileg kézenfekvő dél-német (a salzburgi tartomány vagy Bajorország) elemek a magyar liturgiára kevésbé jellemzők, mint Svábia, Frankónia vagy Szászország hatása. Radó konstrukciójához képest Török fölhívja a figyelmet arra, hogy a Szelepcsényi- és az Oláh-kódex forrásértéke kétséges. Fontos érdeme, hogy fölhasználja a korai magyar könyvjegyzékeket és a töredékkutatás eredményeit. Elgondolása szerint a H átmeneti, a PRG-hez viszonyítva archaikus könyvtípus. A kiindulópontot szerinte az ordók vagy agendák jelentenék. Ezek liturgikus szövegekre is utaló normaszövegek lennének; ilyet vél fölismerni abban az ordóban, amelyre egy 1100 körüli esztergomi zsinat is hivatkozik.156 Ezek az ordók azután három irányba fejlődnének tovább: liturgikus szövegekkel kiegészülve a pontifikále vagy a rituále irányába, a rubrikális jelleget erősítve pedig az ordináriuskönyv felé. Habár a BS-t rövidített pontifikálénak, a H-t pedig pontifikálénak is nevezi, összességében olyan normaszövegnek tartja az utóbbit, amely in extenso szövegek révén megindult a pontifikále és a rituále felé tartó fejlődés útján. Jóllehet ezzel a véleményével később kénytelen leszek vitatkozni, Török hozzájárulása a kutatáshoz jelentős, mert elsőként vetette föl igazán széles látókörrel a műfaj és a tipológia kérdését, és elsőként vonta be a diskurzusba Andrieu és Vogel kiadásait, mindenekelőtt a PRG-t.
155
TÖRÖK: XI–XII. századi liturgikus kódexeink tipológiája LÉDERER: Szöveggyűjtemény Magyarország történetének tanulmányozásához I. 61., 64. Szerintem az itt említett „libellus” már Konstanzi Bernold Micrologus-a lehet, amelynek használata a gregorián mozgalom hatása alatt álló magyar egyházban, konkrétan a P-ben és a BNS-ben nyilvánvaló, vö. FÖLDVÁRY: A liturgiamagyarázat nyomai a XIV. század előtti Magyarországon 89–96. 156
Dobszay László A XX. századi liturgikus gondolkodás korszakalkotó, sokoldalú és szuggesztív egyénisége, egyben Szendrei évtizedeken át legközelebbi munkatársa volt Dobszay László (1935–2011) liturgiatörténész, zenetudós és karnagy. A H magyar eredetével kapcsolatban mindig szkeptikusan nyilatkozott.157 Ez valószínűleg annak volt köszönhető, hogy a H csak minimálisan érintkezik Dobszay közelebbi szakterületével, a zsolozsmával, és ahol igen, ott a magyar úzussal való megfelelése nem meggyőző. Ugyanakkor épp a zsolozsma antifóna- és responzóriumkészletének [repertory] kutatása vezette őt olyan meglátásokra, amelyeket a H elemzése messzemenően igazolni látszik. Egy 1988-as, programadó munkájában,158 illetve egy, annak eredményeit népszerűen összefoglaló tanulmányában159 a magyar úzus egységét és differenciáltságát elemzi közép-európai és szélesebb összehasonlításban. Fölismeri, hogy a magyar zsolozsma karakterisztikus, csak rá jellemző vonásai a középkori királyság egész területén megtalálhatók, és hozzáteszem: ezzel Európa legnagyobb liturgikus régióját jelölik ki. Ez a régió azonban szubrégiókra tagolódik, amelyek osztoznak a közös magyar hagyomány domináns elemeiben, de teret engednek a strukturált lokális megoldásoknak. A képlet különösen más régiókkal összehasonlítva tűnik unikálisnak. Bár elismeri, hogy a zsolozsmára vonatkozó forrásainkból csak retrospektív következtetéseket lehet nyerni, a jelenség okát a magyar egyházszervezet kialakulásának módjában látja. Ez egy rövid idő alatt lezajló, központosított folyamat volt, amelyben nem játszott jelentős szerepet a lassú, spontán terjeszkedés, a független egyházi centrumok „demokratikus” versenye. Mivel István király uralkodását dezintegráció követte, az ez utáni konszolidáció pedig már egy létező hagyomány és fegyelem megszilárdításával foglalkozik, Dobszay a magyar úzus alapvető struktúráját az István-kor termékének tartja. Ezt az úzust alapvonalaiban mint a magyar egyház emblémáját dolgozták ki és terjesztették el az államalapítás korában. Minden későbbi variálódás ezt a közkincset árnyalta, minden későbbi uniformizáció ehhez a közkincshez nyúlt vissza. Dobszay és Szendrei együtt dolgoztak a magyar források föltárásán, értelmezésén, kiadásán, megszólaltatásán, sőt gyakorlati adaptációján, ezen a ponton mégis kissé eltér a megközelítésük. Szendrei, aki a konkrét forrásokkal talán bensőségesebb viszonyban volt, és akire nagy hatást gyakorolt a zenei paleográfia tapasztalata, a XI– XII. századi magyar gyakorlat heterogén hátterét hangsúlyozza. Szerinte egy színes, nemzetközi környezet volt a kiindulópont, ennek elemeit fokozatosan amalgamálta a magyar egyház, a tulajdonképpeni, egységes arculat azonban csak egy XIII–XIV. századi rendezéskor formálódott ki. Dobszay, aki mindig a struktúrára volt érzékeny, rendszerező elme és maga is aktív rítusalkotó volt, elismeri ugyan ezeknek az utólagos kodifikációknak a jelentőségét, de az úzusban olyan alkotást lát, amelyet kreatív elmék terveznek meg és ültetnek át a gyakorlatba. Szerinte ez a projekt a magyar egyház 157
Ezt szóbeli közlései, illetve doktori disszertációmról írt opponensi véleménye alapján állíthatom. DOBSZAY: Corpus Antiphonalium Officii Ecclesiarum Centralis Europæ. A Preliminary Report 159 DOBSZAY: A középkori magyar liturgia István-kori elemei? 158
kezdeteikor ment végbe. A magam részéről mindkét meglátást igaznak gondolom. Szintézisükre a H liturgikus repertoárjának és struktúrájának elemzésekor fogok kísérletet tenni.
Herbert Schneider Azok a szerzők, akik Szendreivel párhuzamosan alkottak, nem a H egészéről nyilatkoztak, hanem a Karsai által megkezdett vonalat folytatták egy-egy ordó vagy komponens vizsgálatával. Kiemelkedik közülük Herbert Schneider (1945–) német középkortörténész, a zsinati rendtartások kiadója.160 Schneider számára a H csak egy ordó a sok közül, ezért értékelésében leginkább Radóra támaszkodik, bibliográfiája véletlenszerű, és szövegközlésében is vannak kisebb hibák. Ugyanakkor a vízkereszti játék kivételével ez az egyetlen ordó, amelynek európai környezetéről reprezentatív képet lehet alkotni, mivel Schneider a PGD és a Decretum Gratiani elterjedése előttről fönnmaradt zsinati ordók mindegyikét igyekezett földolgozni. Schneider a H ordóját a 10. sorszámmal jelöli. Tipológiájában azok az ordók kapnak sorszámot, amelyek önálló kompozíciók vagy korábbi, eredetileg egymástól független ordókat kontaminálnak és egészítenek ki. A H ordója az utóbbi csoporthoz tartozik. Előzményeit két ordóban állapítja meg. Az egyik az 5A ordó, amely egyetlen kéziratban maradt fönn Monte Cassinóból, Desiderius apát (1057–1086), a későbbi III. Viktor pápa pontifikáléjából.161 Ez adja a H anyagának legnagyobb részét. A másik a 9. ordó, amely IX–X. századi reimsi forrásokban van meg. Ez az ordó csak a tételek egyetlen, de jól fölismerhető csoportja révén rokon a H-val. E tételcsoport a IX. század második feléből való, úgynevezett 309 fejezetes kánonjogi gyűjteményből ismert.162 A H tehát a 9. ordó elemeit építi be az 5A ordó keretei közé. Saját hozzájárulása, hogy a teljes tételkészletet egy új, igen átgondolt struktúrába rendezi, és hogy kiegészíti néhány olyan tétellel, amely forrásaiban nem szerepel. A zsinati ordók összkiadása elvileg tipológiát közöl, de szemlélete genealogikus. Ez pozitív és negatív következményekkel is jár. Pozitív következmény, hogy az ordókat logikus, bővülésüket és összetettebbé válásukat követő sorrendben mutatja be, és ezzel áttekinthetővé teszi, hogy mely elemek hol léptek be a hagyományozás folyamatába, illetve milyen direkt és indirekt előzményekre, kapcsolatokra vezethetők vissza. Negatív következmény, hogy inkább van tekintettel az egyes elemek továbbadására és átvételére, mint az önálló alakításra. Ezzel olyan történeti folyamat látszatát kelti, amelyben az ordók folyamatosan kereszteződnek és alakulnak, azaz tipológiájuk elsősorban diakron, nem szinkron jellegű. Ebből fakad, hogy a XIII. századtól kezdve nem is látja értelmét az ordók kutatásának, holott a PGD adoptálása csak később következett be, és a XVI. század végéig nem volt teljes körű. 160
OCC 64–65. (elemzés), 373–385. (szöveg). Ebből kiinduló részletes tanulmányom: FÖLDVÁRY: A zsinattartás rendje a Hartvik-agendában 161 Città del Vaticano, Biblioteca Apostolica Vaticana Ms. Barberini Lat. 631. 162 Paris, Bibliothèque national de France Lat. 4278.
Annyi azonban biztos, hogy a H zsinati ordójának rokonai —a teljesnek szánt mintavételnek köszönhetően— nem véletlenszerűen kerültek felszínre. Minden eddiginél hitelesebben lehet következtetni belőlük a H forrásvidékeire, kompozíciójának önállóságára és a közép-európai környezethez való viszonyára. Ezek a következtetések nem terjeszthetők ki minden további nélkül a H többi ordójára, de így is nagy súllyal esnek a latba. A következőkben foglalom össze őket: (1) Bizonyosnak, de persze nem kizárólagosnak látszik a H kapcsolódása Monte Cassinóhoz. Az oda vezető szálakat már Morin is legalább két ordónál észrevételezte, és ezek a meglátásai tűnnek ma a leginkább hitelt érdemlőnek. Talán a Szendrei által kimutatott itáliai elemek némelyike is levezethető onnan. Az 5A ordónak nemcsak széles itáliai beágyazottsága van, hanem korban is közel áll a H-hoz, ráadásul egy reprezentatív pontifikále része, azaz tényleg liturgikus vonalon hagyományozódott. Ugyanakkor filológiailag kimutatható, hogy az 5A ordónak léteztek más példányai is, mert egyes XII. századi ordók az 5A szövegét veszik alapul, de olyan variánsokkal, amelyek nem vezethetők le Desiderius kódexéből. (2) Valamivel problémásabb a reimsi kapcsolat. A 9. ordó tételei pontosan azonosíthatók, de járulékosak a H-ban, magában Reimsben sem általánosak, korban távoliak, és nem liturgikus, hanem kánonjogi vonalon hagyományozódtak. Fölhívják ugyan a figyelmet az észak-francia régióra mint potenciális forrásvidékre, de további megerősítésre szorulnak.163 A 9. ordó egyes elemei egyébként jelen vannak a 20. számmal jelölt, a XI. század első feléből való freisingi ordóban is. Bár az egyezések nem terjednek ki a H és a 9. ordó közös elemeire (ezek tehát nincsenek meg a 20. ordóban), a kapcsolat azt mutatja, hogy a „reimsi” ordó elveszett rokonai jelen lehettek KözépEurópában. A vízkereszti játéknak mindenesetre voltak Freisinggal közös elemei. (3) A harmadik tanulság, hogy a H nem a karoling kor domináns, a PRG révén Közép-Európában is elterjedt ordóit (7. és 14.) tartalmazza. Ez azt jelenti, hogy orientációja túllép a földrajzi szomszédságon, és távolabbi régiók anyagát használja föl. Ebben minden bizonnyal függetlenségre, eredetiségre való törekvés fejeződik ki. Az eredetiség olyan mértékű, hogy a Schneider által áttekintett anyagban egyetlen párhuzama vagy közeli rokona sem található. Viszonyításul: a kiadás körülbelül 300 kéziratra épül, amelyeket a kiadó 43 típusba sorol. (4) A H önállósága nem merül ki abban, hogy egymástól távol eső, Magyarországgal nem szomszédos egyházak anyagából merít. Ezeknek az ordóit nem változtatás nélkül veszi át, vagy helyezi egymás mellé, hanem elemeikre bontja, és egy határozott ízlés jegyében új kompozíciót hoz létre belőlük. Vannak egyedi szövegváltozatai és olyan, terjedelmes tételei is, amelyek a fönnmaradt mintákban nem fordulnak elő. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a H forrásaként potenciálisan bármelyik európai liturgikus hagyomány szóba jöhet, valamint azt, hogy ordóinak értékelésekor nem elsősorban a tételválogatást, hanem a szertartások fölépítését kell elemezni. 163
Egy esetleges összevetéshez: Reims, Bibliothèque municipale Ms. 340. (RASMUSSEN: Les pontificaux du haut moyen âge VII. forrása, 350skk.); CHEVALIER: Sacramentaire et martyrologe de l’Abbaye Saint-Remy
Somogyi Szilvia A zsinathoz és általában a H egyházfegyelmi ordóihoz kapcsolódóan érdemes megemlíteni egy fiatal történész doktoranda, Somogyi Szilvia friss cikkét,164 aki a magyar középkor korai időszakának kánonjogi műveltségét kutatva fordult a H felé. Somogyi gondosan összeveti a jogtörténeti forrásokat és szakirodalmat a H tartalmával, és megállapítja, hogy az, amit a XI–XIII. századi magyar zsinatokról és egyházi bíráskodásról tudni lehet, nem mond ellent a H liturgikus tartalmának. Az eredet kérdését érinti az a meglátása, hogy a H zsinati ordója egy érsek által elnökölt, tartományi zsinatot föltételez, ami ellene mond a győri eredet hipotézisének. Győr ugyanis Esztergom szuffragáneusa volt, Esztergomon kívül pedig Kalocsa az egyetlen magyar érsekség. 165 Ez önmagában nem perdöntő, hiszen a liturgikus könyvek nem minden részletükben funkcionálisak, de más szempontokkal kiegészítve még fontos érv lehet. Somogyi érdeme, hogy a H egyházfegyelmi ordóit is bevonta a kutatás látókörébe, és elsőként használta föl ehhez Schneider művét. Legfontosabb következtetése, hogy a H zsinata, exkommunikációja és rekonciliációja Burchard Decretum-ának korabeli ismertségét és használatát föltételezi, a papi rendek degradációja-restitúciója viszont nem Burchardtól merít. A szövegpárhuzamokat függelékben közli. A H-t azért tartja kánonjogi szempontból informatívnak, mert korábban csak föltételesen vagy kódextöredékek alapján lehetett következtetni egyes gyűjtemények, így a Collectio DionysioHadriana és a Collectio Pseudo-Isidoriana ismeretére Magyarországon. Bár objektíve igaz, hogy az említett ordók számos részlete Burchardtól származik, a H közvetlen előzményei biztosan liturgikus szövegek voltak. Gyakorlatilag Burchard szövegeit ismerték és használták azok, akik a H-t használták, de korántsem biztos, hogy tisztában voltak burchardi eredetükkel. Ezért maga a H inkább abban a környezetben bizonyítja Burchard Decretum-ának ismeretét, amelyben a Schneider-féle 5. ordó és derivátumai keletkeztek.
Madas Edit A H-ban található, hosszú mintaprédikációkra Morin és Szendrei is fölfigyelt, beható elemzésüket azonban csak Madas Edit (1949–) medievista és irodalomtörténész, a hagiográfia, a homiletika és a középkori magyar könyvkultúra jeles szakértője végezte el.166 Madas a középkori magyar prédikációirodalom összefüggésében mint a Magyarországról ismert első teljes prédikációkat elemzi a H beszédeit.
164
SOMOGYI: A Hartvik-agenda és a kánonjog ENGEL Pál—KOSZTA László „Zágráb püspökei” szócikke szerint in KRISTÓ—ENGEL—MAKK: Korai magyar történeti lexikon 740. Zágráb először Esztergom, 1180-tól Kalocsa, majd hamarosan ismét Esztergom alá tartozott. 166 MADAS: Középkori prédikációirodalmunk történetéből 49–81; ld. még UŐ: A legkorábbi fennmaradt magyarországi prédikációk 165
Előbb röviden, de naprakészen és szinte teljes bibliográfiával foglalja össze a H kutatástörténetét. A datálással kapcsolatban önálló véleményt fogalmaz meg paleográfiai alapon, amint a kódex leírásakor már ismertettem. A műfajjal kapcsolatban Morin, az eredettel kapcsolatban Kniewald tételeit ismétli meg. Állást egyértelműen nem foglal, de leszögezi, hogy a gondosan fölépített elmélettel csak hasonlóan koherens érvelés szállhatna szembe. A francia eredet hipotézisét tapintatosan elhallgatja, a német eredetet lehetségesnek tartja. Részletesen cáfolja viszont Szigeti Kilián OSB (1913–1981) zenetörténész, karnagy és komponista egyik szakszerűtlen megállapítását, amely a H Chartvirgusát Hartwick salzburgi érsekkel (991–1023) véli azonosítani, aki szerinte Magyarországon misszionált. Ez a vélemény, amely persze kronológiai és liturgikai szinten is tarthatatlan, szerencsére nem gyakorolt hatást a szakirodalomra, egy gyönge minőségű, mégis sokszor kiadott liturgiatankönyv közvetítésével azonban máig megtévesztheti a szélesebb közönséget.167 A H-ról szóló fejezet központi részében a liturgikus könyvekben szereplő beszédekről általában értekezik. Kimutatja, hogy a jelenség egyáltalán nem példátlan, majd négy nagycsütörtöki beszédet elemez, főként a források és az önálló megfogalmazás vagy átalakítás szempontjából. A beszédeket a föltárt mintákkal párhuzamos hasábokban közli, és le is fordítja őket. Az első beszédet a püspök nagycsütörtökön intézi a visszafogadott vezeklőkhöz. Ennek Madas nem találja forrását. Elképzelhetőnek tartja, hogy magyarországi alkotás. Izgalmasabb nála a második beszéd, amelyet a püspök a nagycsütörtöki szertartásokról mond. Ez saját kompiláció, azonosítható minták fölhasználásával, saját átvezető szövegekkel. A források közt ott van Beda Venerabilis egyik nagycsütörtöki homíliája,168 Pascasius Radbertus értekezése az Eucharisztiáról (De corpore et sanguine Domini),169 a SGr egyik szövegváltozatának magyarázó részlete170 és Amalarius Liber officialis-a.171 A források azonosításához képest még érdekesebb, ahogyan a H szerkesztője a szövegekkel bánik. Radbertus szövege ugyanis nemcsak formailag lesz átszerkesztve, hanem hangvétele is megváltozik, összhangban a H másutt is megfigyelhető, „humánus” stílusával. A párhuzamok közt említ még Madas egy beauvais-i pontifikálét, amelyet az AER közvetít, ez a szöveg azonban nem egyéb, mint a PRG nagycsütörtöki beszéde,172 márpedig a PRG jelentőségének föl nem ismerése sajnos végigkíséri a H kutatásának történetét. A harmadik beszéd a hitről szól, szintén nagycsütörtökön. A PZ-ben megmaradt rubrikák teszik csak világossá, hogy a közösségi
167
SZIGETI: A magyarországi római szertartású liturgia vázlatos története, in VÁRNAGY: Liturgika 528. A könyv először főiskolai jegyzetként jelent meg 1975-ben. 168 BEDA VENERABILIS: Homilia XXV in Cœna Domini 169 RADBERTUS: De corpore et sanguine Domini 170 MÉNARD: Notæ et observationes. A Madas által ’Menardus’ cím alatt idézett szöveg valójában egy 1641-es munka, amelyet a Patrologia Latina 1849-ben újraközölt a SGr kiadásában, de a párhuzamos szövegek a Ménard által használt forrásszövegből, tehát ténylegesen a SGr egy változatából valók. 171 HANSSENS: Amalarii Episcopi Opera Liturgica Omnia II. Liber Officialis 68., 76–77. 172 AER IV. könyv, 22. fejezet (111. oldal) = PRG II. 82–85.
bűnvallás és hitvallás a hívek nagycsütörtöki áldozását készítette elő,173 ezért Madas még nem látja a beszéd kontextusát, inkább egyfajta gyűjteménynek fogja föl a beszédek nagycsütörtöki sorozatát. Párhuzamát a hitről szóló beszédnek nem találja. Végül a negyedik beszéd az, amelyet a püspök a lábmosás (és a hozzá tartozó böjtös vacsora) után intéz a klérushoz. Ez teljesen megfelel egy pszeudo-ágostoni prédikációnak.174 Nem sorolja a liturgikus mintabeszédek közé Madas azokat a püspöki admoníciókat, amelyek a zsinat keretei között hangoznak el, sem a vezeklőknek hamvazószerdán mondandó buzdítás tartalmi vázlatát, sem az archidiákonus két, közismert szózatát a vezeklők rekonciliációja elején, sem a bűnbánati ordónak a gyóntatót könyörületre intő szavait. Ezeket is figyelembe véve talán nyilvánvalóbb lenne, hogy pontifikális keretben az allokúció ritka, de valóságos liturgikus műfaj, jóllehet megszilárdultságának foka változó. Mégis, amit a párhuzamokat kereső irodalomtörténet és filológia meg tudott állapítani a négy nagycsütörtöki beszédről, jól illeszkedik a H-ról kialakult képbe. Egyenes átvétel, saját alkotás és idegen minta kreatív átszerkesztése is akad köztük. Az a szerkesztői eljárás, amelyet Madas a beszédek műhelyében fölfedezni vél, ugyanaz az eljárás, amelyet a notációkkal, a vízkereszti játékkal vagy a zsinattal kapcsolatban figyelhettünk meg.
Saját korábbi hozzájárulásaim Az én érdeklődésem 2004-ben, a fönnmaradt magyarországi ordináriuskönyvek kiadásának munkálatai közben fordult a H felé. Ennek közvetlen oka Szendrei katalógusa volt, amely —Morinnel összhangban— ordináriuskönyvnek nevezi a H rubrikákban gazdag, egyházi évet leíró szakaszát.175 Bár hamar világossá vált, hogy nem ordináriuskönyvről van szó, fölismertem, hogy a XV–XVI. századi ordináriuskönyvek értelmezéséhez elengedhetetlen a korábbi liturgikus könyvek rubrikaanyagának ismerete. Bár Kniewaldtól kezdve többen fölismerték, hogy vannak föltűnő szövegegyezések a H, a P és a későbbi esztergomi könyvek között, ezek szisztematikus, filológiai igényű föltárása rám maradt.176 Ezért állítottam össze egy szöveggyűjteményt a H, a P, a MNS, a BNS és az első nyomtatott esztergomi szerkönyvek rubrikaanyagából. Kimutattam és elemeztem a párhuzamokat és az eltéréseket. Végül ellenőriztem, hogy más 173
PZ 17r MAI: Novæ patrum bibliothecæ tomus primus 331–332. 175 MORIN: Manuscrits liturgiques hongrois 54: „pontifical, ordinaire, rituel”; SZENDREI: A magyar középkor hangjegyes forrásai C 64 (66. oldal): „Liber Ordinarius + Pontificale” 176 FÖLDVÁRY: Rubrica Strigoniensis II/3. fejezet (199–243. oldal) és a függelék 3. része: Fragmenta Pontificalis antiqui Strigoniensis. Ennek eredményeiről az első híradások: UŐ: Ligatis natibus 390–401. és UŐ: A liturgiamagyarázat nyomai a XIV. század előtti Magyarországon 94–96. (ez eredetileg disszertációm II/2. fejezetének egyik részlete). A kutatás és a következtetések tömör összefoglalása angolul: UŐ: Unknown Fragments of Ordines in Medieval Hungary; magyarul: UŐ: Ismeretlen ordótöredékek a középkori Magyarországon. 174
magyar egyházakban és külföldön nincsenek-e meg ugyanezek a rubrikák. Nem voltak. Érdekes részeredményeken túl arra a következtetésre jutottam, hogy a H rubrikáinak szövege jóval közelebb áll a későbbi esztergomi, mint a későbbi zágrábi forrásokhoz, és hogy azok a rokon szövegek, amelyek nem pontifikálékban olvashatók, illogikus helyeken pontifikális maradványokat tartalmaznak. Mivel a H korán Zágrábba került, és nem vitték el onnan, ez azt kell, hogy jelentse, hogy a H egy olyan szöveghagyomány első tanúja, amely Esztergomban indult, sértetlen formában csak ott őrződött meg, a XI. században már létezett, és eredeti hordozója egy pontifikále volt. Miután megállapítottam, hogy a H valódi pontifikále, figyelmem a műfajra, a tematikára és a szerkezetre terelődött.177 Igyekezve elhelyezni a H-t a pontifikále fejlődéstörténetében arra a kérdésre kellett válaszolnom, hogy a H archaikus, primitív pontifikále, vagy korának megfelelő, átgondolt kompozíció-e. Mivel korban a PRG és a PR12 között helyezkedik el, és a korai magyar egyház német szomszédsága és itáliai orientációja is evidens, meg kellett vizsgálnom, hogy a PRG-ből merít, vagy a PR12-t elővételezi. Arra az eredményre jutottam, hogy a H a XI. század második felében korszerű kompozíció volt. Szerkezeti szempontból viszonylag hűségesen követte a PRG-t. A látszólagos aránytalanság, hogy tudniillik a H-ban jóval nagyobb helyet foglal el a liturgikus év, mint a szigorúan pontifikális ordók, és hogy a legjellegzetesebb pontifikális ordók (ordinációk és dedikáció) hiányoznak, szerintem arra vezethető vissza, hogy a H egy két- vagy többkötetes pontifikále utolsó kötete. Az első kötet a BS vagy egy ahhoz igen közel álló kézirat lehetett. A PRG mint referencia fölismerése egyébként is fontos lépés volt, de ezúttal negatív értelemben. A PRG-vel összemérve derült ki, hogy mennyire eredeti hozzá képest a H tételválogatása, és még inkább egyes ordóinak kompozíciója, sőt, hogy a H ordói mögött sajátos szerkesztői logika, ízlés, stílus húzódik meg. Azokban az ordókban, amelyek a későbbi, a XVII. századig élő esztergomi úzusban is dokumentálva vannak, a H jellegzetes vonásai megmaradnak, de nem mutathatók ki külföldön, sőt a periferiálisabb magyar forrásokban sem. A H műhelye tehát az egész esztergomi úzus műhelye. Fő célkitűzésem az lett, hogy az egyes ordókhoz használt liturgikus „nyersanyag” forrásait derítsem föl, majd pedig azt az alkotói eljárást, amely ebből a nyersanyagból a konkrét ordókat megkomponálta. A munkát eddig az exkommunikációrekonciliáció, a zsinat és a virágvasárnap ordójával végeztem el.178 Közben más ordókra vonatkozólag számos részeredményem született, kialakult az ordók leírásának és elemzésének technikája, szinte véletlenül fölfedeztem a PZ-t a H és a BS kutatása számára,179 és egy ambiciózus könyvet kezdtem írni a liturgikus úzusok tanulmányozásának módszertanáról.180 Remélem, sőt meg vagyok győződve, hogy 177
Programadó tanulmányom: FÖLDVÁRY: Középkori pontifikálék Magyarországon. Az eddigi eredmények összefoglalása: UŐ: A Hartvik-agenda és a Német-római pontifikále 178 FÖLDVÁRY: A Hartvik-agenda kiközösítési és visszafogadási rítusainak szerkezete és eredete; UŐ: A zsinattartás rendje a Hartvik-agendában; UŐ: A római rítus változatainak kutatása 19–39., 78. 179 FÖLDVÁRY: Egy hiányzó láncszem 180 FÖLDVÁRY: A római rítus változatainak kutatása
jó úton haladok, de mélységesen le vagyok kötelezve az előző nemzedékeknek, kiváltképp pedig a liturgiakutatás magyar iskolájának, amely a források mögött mindig életet és ideát keresett, és soha nem szakadt el az istentisztelet gyakorlati valóságától.
Véleményem szerint a H az esztergomi székesegyház XI. századi, reprezentatív pontifikáléja egyik (valószínűleg második) kötetének másolata. A benne szereplő liturgia váza a XI. század első évtizedeiben, István király idejében lett megkomponálva, a másolat azonban csak később, az 1080-as években vagy az 1090-es évek elején készült, nem tökéletes műgonddal, kisebb befejezetlenségekkel a rubrikákban és a kottázásban, a mintapéldányt néhol rövidítve. Semmi nem zárja ki, hogy a másolatot kimondottan az 1090–1095 közt alapított zágrábi püspökség katedrálisának szánták.181 Tézisemet a teljes szöveganyag és liturgikus rend elemzése fogja alátámasztani. A következőkben azonban még nem ezekkel foglalkozom, hanem azokat a történelmi adatokat összegzem és értékelem, amelyeket a kodikológia szokásos eszközei és az eddigi szakirodalom produkáltak. Publicitása miatt részletesen foglalkozom a Hartwickhipotézissel, vagyis azzal a nézettel, amely a H-t Arduinus győri püspöknek tulajdonítja.
Datálás A H nem tartalmaz olyan adatokat, amelyekből egyértelmű történeti következtetéseket lehetne levonni keletkezésének korára nézve. A később tárgyalandó Chartvirgus néven kívül nincsenek benne utalások történelmi eseményekre, személyekre vagy intézményekre, és nem föltételez olyan liturgikus intézkedéseket, ünnepeket vagy szentkultuszokat, amelyek pontosan datálhatók lennének. Korának meghatározásakor ezért a kézirat hagyományozásának kontextusára és paleográfiai megfontolásokra kell hagyatkoznunk. Ami a kontextust illeti, az első közvetlen adat a már idézett, XIV. századi bejegyzés a zágrábi székesegyház inventáriumában. Mivel ez a kódexet már a mai állapotában írja le, föltételezhető, hogy a könyv intenzív használatának ideje korábbra tehető. Közvetett adat, hogy a XIII. század eleji PZ egyik forrása a H, és hogy a gyertyaszentelői ordót revideáló 3C kéz is zágrábi használatról tanúskodik. A kötet tehát a XIII. század elején már biztosan Zágrábban volt. Kevesebbet tudunk az ezt megelőző és a paleográfiailag valószínűsíthető keletkezés közti, bő száz évről. 181
Az alapítás dátumához ld. ROKAY Péter „Zágrábi püspökség” szócikkét in KRISTÓ—ENGEL— MAKK: Korai magyar történeti lexikon 739–740. Közelebbről 1092 vagy 1094 szokott fölmerülni. Itt és a következőkben a mérvadó történeti kutatás eredményeit közlöm, saját véleményt nem formálok, magam nem lévén történész.
Mindazonáltal a H a zágrábi triász tagja. Ennek az a jelentősége, hogy a székesegyház mindhárom legkorábbi liturgikus kódexe tartalmaz olyan adatokat, elsősorban saját és hivatkozott patrocíniumokat, amelyek kizárják a zágrábi eredetet. A BS esztergomi eredetében ma egyetérteni látszik a kutatás, a Szent Margit-szakramentárium pedig vagy az Esztergomhoz egészen közeli, dömösi társaskáptalan, vagy egy ismeretlen, de szintén Esztergom-közeli bencés monostor kódexe. Az, hogy a zágrábi székesegyház nyilvánvalóan nem zágrábi, sőt ennyire távolról importált liturgikus könyveket használjon, indokolatlan lett volna akkor, amikor már fejlett liturgikus élettel és ehhez szükséges könyvkultúrával rendelkezett. Ezért hihetőnek látszik Kniewald elképzelése, hogy a zágrábi püspökség alapítása körül adományozták a zágrábi triászt az új katedrálisnak idősebb magyar egyházi központok. A legkézenfekvőbb adományozó a fölérendelt érsekség, Esztergom, az adományozás tárgyai pedig vagy a katedrális és vonzásköre használt könyvei, vagy azokról külön e célra készült másolatok lennének. A zágrábi triász másik két tagja legalábbis nem mond ellent ennek a föltevésnek. Ezt támogatják a paleográfiai adatok is. A H minden kutatója megegyezik abban, hogy a betűírás tágabb időkerete a XI–XII. század fordulója, de Madas szerint a XII. század elejinek tartott Szent Margit-szakramentáriummal való helyesírási összevetés arra enged következtetni, hogy a H korábbi nála. Pontosabb eredményeket hozhat a zenei paleográfia, de óvatosnak kell lennünk, hiszen a számos, különféle iskolázottságú notáció nem biztos, hogy tökéletesen megbízható, amikor évtizedes pontossággal szeretnénk fölállítani a kronológiát. A Szendrei szerint legkorábbi, a lábmosás énekeit lejegyző, 5. notátor írása akár az 1080-as évekből is származhat. Mivel a notáció későbbi a szövegnél, a kódex még korábbi, azaz a BS-sel egykorú vagy akár nála idősebb kellene, hogy legyen. Ennek azonban ellene mond, hogy a virágvasárnapi énekek neumáit lejegyző, 3. notátor írása Szendrei szerint inkább a századfordulóra keltezhető. Szerintem ugyanis ez a notátor azonos a kódex megfelelő oldalainak szövegét is író, II. kézzel, a II. kéz pedig nem lehet későbbi az I. kéznél, mert az I. kéz a 42. fólió verzóján —tehát nemhogy az ív, de a lap megszakítása nélkül— veszi vissza tőle az írást. Ez azt jelenti, hogy a II. kéz írása, azaz a 3. notátor kottája egykorú a H egészével. Minden adatot mérlegelve ezért az 1090-es évek elejére datálom a kötetet. Ez egyben a zágrábi püspökség alapításának ideje, így a történelmi és a paleográfiai megközelítés ugyanahhoz a következtetéshez vezet. Ez a datálás nem zárja ki a H és a BS szoros összetartozását, hiszen az utóbbi keletkezésének felső időhatára 1093. Hogy melyikük pályázhat az első magyar liturgikus könyv címére, nem dönthető el biztosan. Az azonban valószínű, hogy Zágrábba nem mindjárt a püspökség alapításakor kerültek. Ha ugyanis a Szent Margitszakramentárium is a „csomag” része volt, akkor a donáció inkább történhetett valamikor a XII. század elején. Az első püspök, Duh a hagyomány szerint 32 papjával érkezett meg a Száván túli, László király által újonnan meghódított területre. 182 Eleinte 182
„Zágrábi püspökség” szócikk in Magyar Katolikus Lexikon = http://lexikon.katolikus.hu. Az első püspökök datálása: Duh 1087–1093 körül, Bertalan 1095 előtt, Fancsika 1116(?)–1131, ld. ENGEL Pál és KOSZTA László „Zágráb püspökei” szócikkét in KRISTÓ—ENGEL—MAKK: Korai magyar történe-
biztosan nem bővelkedtek könyvekben, az új püspökség fölszerelése tehát történhetett fokozatosan is. Ennek megfelelően a XII. század eleji hangjelzések és szövegjavítások nem biztos, hogy már Zágrábban készültek.
Eredet A H eredetével kapcsolatos gondolatmenetek kétféle információból indulnak ki: (1) a püspököt, akit az Exsultet végén a diákonus az Úr oltalmába ajánl, Chartvirgusnak hívták, (2) az ordók István, Mária és Péter titulusú templomokat föltételeznek. Morin ezen együttállás alapján javasolta —számos vitatható áttétellel— a H győri eredetét. Alább ezeket az adatokat vizsgálom meg részletesen. A Hartwick-hipotézis Mielőtt saját véleményemet kifejteném, nagy hatása miatt ki kell térnem arra az elméletre, amely Arduinus győri püspököt véli fölismerni az Exsultet Chartvirgusában. Ez az először Morin által ajánlott, majd Kniewald által továbbfejlesztett ötlet vezetett odáig, hogy a H-t a legtöbben mint győri forrást tartják számon. A kérdés máig foglalkoztatja a magyar medievisztikát, a XI–XII. századi magyar források és történelem szinte minden kutatója foglalkozik vele. Véleményeiket eddig a legteljesebben Madas összegezte a H ismertetésében, én csak a vita sarokpontjait emelem ki, de a vélemények mögött különös figyelemmel leszek azok elsődleges forrásaira. Tulajdonképpen három olyan ismert szereplője van a korabeli magyar történelemnek, aki a Hartwick nevet vagy annak valamely változatát viselte. A Hartwickhipotézis lényegében azt föltételezi, hogy ez a három szereplő egy és ugyanaz a személy. Ennyiben Szent Dénes középkori figurájának megkonstruálásához hasonlít az Areopagitából, a pszeudo-dionysosi iratok szerzőjéből és a montmartre-i vértanúból… Az első szereplő Arduinus, aki állítólag a XI–XII. század fordulóján volt Győr püspöke.183 Annyit vélünk tudni róla, hogy 1097-ben I. Könyves Kálmán [Coloman the Learned] követeként járt Szicíliában, amikor a magyar király feleségül kérte I. Roger normann gróf leányát. Ezen kívül csak egy újkori történeti munka említi ismeretlen forrásra hivatkozva egy 1103-as egyházi nézeteltérés kapcsán. A második szereplő az a magát Cartvicusnak hívó püspök,184 aki az 1083-ban szentté avatott első magyar kiti lexikon 740. 183 SZOVÁK Kornél „Győr püspökei” szócikke szerint in KRISTÓ—ENGEL—MAKK: op. cit. 739– 740. A név szerint ismertek közül ő a második. Előtte egy Miklós nevű győri püspökről tudunk, aki 1055-ig, utána egy bizonyos Györgyről, aki 1111-től kezdve uralkodott. Datálása mások szerint: 1095–1005 (TÖRÖK: A tizenegyedik század magyar egyháztörténete 203.), 1088–1103 („Hartvik” szócikk in Magyar Katolikus Lexikon = http://lexikon.katolikus.hu), 1097–1110 (GAMS: Series episcoporum 373.). Az 1088-as dátum a hasonnevű hersfeldi apáttal, magdeburgi ellenérsekkel való téves azonosítás következménye lehet, a többihez ld. az alább részletezett adatokat. Török datálásának forrására nem sikerült rájönnöm. 184 Más szövegváltozatokban Carthvitus vagy Hartvicus.
rály, István nagyobb és kisebb legendáját szerkesztette egybe és egészítette ki Kálmán király parancsára.185 A legenda pontosabb datálása vitatott, 1100 körül vagy 1112– 1116 között készült. Cartvicust egy ideig külföldi főpapokkal, így a hasonnevű regensburgi püspökkel vagy hersfeldi apáttal is azonosították, mások szerint Magyarországon élt.186 Mivel műve a középkori magyar irodalom egyik első alkotása, a szerző személye és kora érthetően foglalkoztatja a történészeket és a filológusokat. Végül a harmadik szereplő a H Exsultetében szereplő Chartvirgus. Arduinus, Cartvicus és Chartvirgus egyaránt püspökök voltak, és nevük a XI–XII. század fordulója Magyarországának politikai és szellemi életéhez kapcsolódik. Az első kettő azonossága mellett először Pauler Gyula érvelt 1883-ban.187 Érvelése kettős alapon áll: egyrészt föltételezi, hogy működött egy Arduinus nevű győri püspök a XI– XII. század fordulóján, másrészt hogy az Arduinus a kemény hangzású Hartvigus név olaszos, latinos lágyítása. Véleményét a következőkkel támasztja alá: (1) Gottfried Malaterra, egy XII. századi bencés krónikás Historia Sicula című művében leírja, hogy Alamannus (Colomannus?) magyar király követeket küldött Szicíliába, hogy azok megkérjék neki I. Roger normann gróf második házasságából származó negyedik leánya, Felicia (másként: Busilla) kezét. A gróf szívesen fogadta a gesztust, de arra kérte a királyt, hogy tekintélyes férfiakat küldjön szándéka megerősítésére. A biztonság kedvéért saját embereit is elküldte értük Magyarországra. Kálmán király teljesítette a kérést, és elküldte Szicíliába Arduinust, akit Malaterra Ioviensis (Iauriensis?)188 püspöknek mond, és vele Tamás grófot: Alamannus autem rex Hungarorum, audiens famam Siculorum gloriosi comitis, Rogerii, legatos dirigens, filiam suam in matrimonium concedi expostulat. Ille vero, quamvis honesti viri, qui ad hoc venerant, essent, tamen, illos honeste a se dimittens, de suis etiam, ne fallatur, cum ipsis dirigens, remandat, ut, si exsecutum, quod cœperat, velit, alicuius auctoritatis gradus vel ordinis personas, quibus facilius credatur, ad id confirmandum mittat. Qui anhelus exsequi Arduinum Ioviensem episcopum et Thomam comitem idem expostulatum mittit. 189
185
A „Domino suo Colomanno regi precellentissimo” szavak Kálmán magyar királyra (1095–1116) vonatkoznak, jóllehet Kálmán herceg, halicsi király (1208–1241) neve is fölmerült velük kapcsolatban. A legenda kiadása Bartoniek Emmától: SZENTPÉTERY: Scriptores rerum Hungaricarum II. 401–440. Az 1999-es reprint kiadáshoz írt függelékben Szovák Kornél foglalta össze a kutatást és a szakirodalmat: uo. II. 772–773. 186 A regensburgi püspök azért merült föl, mert Kálmán király kortársa volt, és járt Magyarországon, a magyar püspökök között pedig nem ismertek ilyen nevűt. Ellene szól viszont, hogy ő V. Henrik császár ellenséges hadainak kíséretében „látogatott” Magyarországra, ami valószínűtlenné teszi, hogy a magyar király megbízásából alkotott volna, ld. PAULER: Ki volt Hartvic püspök? 803. A hersfeldi apát (1072) neve, akit IV. Henrik 1085-ben néhány hónapra Magdeburg ellenérsekének nevezett ki, a mű antigregoriánus eszmeisége miatt merült föl, valamint azért, mert egyesek úgy tartották, hogy Magyarországra menekült. Szerzősége kizárható, mert kimutatták, hogy 1090-ben meghalt, ld. összefoglalóan Csóka J. Lajos és Deér József munkái alapján: KLANICZAY: Az uralkodók szentsége a középkorban 307. Azzal kapcsolatban, hogy Cartvicus külföldi vagy magyar volt-e, mindmáig nincs konszenzus. 187 PAULER: Ki volt Hartvic püspök? 188 Iaurinum Győr nyugat-magyarországi város közép- és újkori latin neve. 189 MALATERRA: De acquisitione regni Siciliæ IV. könyv 25. fejezet (1203. hasáb) Az idézett szövegek
A házasság létrejött, megerősítve a pápaság támogatását élvező, Bizánccal és Velencével szembeni normann-magyar szövetséget. A fényes lakodalomra jelentős normann küldöttség érkezett. Felicia ikerfiakat szült Kálmánnak, közülük II. István lett a következő magyar király. A királynő 1104-ben halt meg. Malaterra tehát valós eseményekről tudósít, a mellékkörülmények hitelében sincs komoly ok kételkedni, jóllehet a tulajdonneveket meglehetősen pontatlanul közli. (2) Schmitth Miklós jezsuita történetíró 1752-es, az esztergomi érsekekről szóló munkájában hivatkozik egy 1103-as konfliktusra Máté veszprémi érsek és a területén álló szentmártonhegyi (ma pannonhalmi) monostor apátja, Péter között. A vitát Seraphinus esztergomi érsek állítólag barátságosan elsimította, a megegyezésnél Ugolinus kalocsai érsek, Sixtus váradi és Arduinus győri püspök volt jelen. Eredeti dokumentumra Schmitth nem hivatkozik, de nem lehet kizárni, hogy számunkra ismeretlen információk birtokában volt. A részlet mindenesetre így hangzik: Subinde exortas simultates inter Matthæum episcopum Vespremiensem et Petrum abbatem Sancti Martini de Monte Pannoniæ anno MCIII. amicissime composuit Seraphinus. Disceptationi intererant Ugolinus Colocensis, Sixtus Varadinensis et Arduinus Geuriensis seu Iauriensis episcopi.190
E két, nem különösebben hiteles, de nem is különösebben megbízhatatlan adat támogatná tehát, hogy legalábbis 1097–1103 között Arduinusnak hívták a győri püspököt. Más forrásra sem Pauler, sem utódai nem hivatkoznak. Hátravan még annak bizonyítása, hogy ez az Arduinus a Hartvigus név változata. Pauler emellett így érvel: (3) Thietmar von Merseburg (975–1018) krónikája és az őt kivonatoló szász annalista [Saxon annalist/Annalista Saxo] 1148–1152 között keletkezett műve következetesen Hartvigusnak nevezi Arduinus vagy Harduinus ivreai őrgrófot [margrave],191 aki III. Ottó és II. Henrik császár kortársa és az utóbbi riválisaként Itália királya volt. Mivel Thietmar Arduinus kortársa és a szász császári ház rokona volt, a szász annalista pedig kritikusan kezeli forrásait, tanúságuk Pauler szerint megbízható arra nézve, hogy a X–XII. században a Hartvigus lehetett az olaszos Arduinus német megfelelője. Ha tehát abban az időszakban, amikor Cartvicus püspök a Szent Istvánlegendát írta, a győri püspököt valóban Arduinusnak hívták, és a két név azonos, akkor elképzelhető, hogy ugyanarról a püspökről van szó. Pauler fölvetése kedvező recepcióra talált egészen Varjú Elemér 1928-as kritikájáig.192 Varjú a két név azonosíthatóságát nem vonja kétségbe, de egyrészt megkérdője-
helyesírását és központozását saját elveim szerint módosítottam. Pauler MURATORI: Rerum Italicarum Scriptores V. 599. szerint idézte a szöveget. 190 SCHMITTH: Archi-Episcopi Strigonienses I. 46. Pauler az 1758-as, második kiadást idézi, magam is ezt használtam. 191 Pauler forrása: PERTZ: Annales, chronica et historiæ ævi Saxonici 783–844. passim; UŐ: Chronica et annales ævi Salici 647–669. passim. Thietmar és a szász annalista művének újabb kiadásai: HOLTZMANN: Thietmari Merseburgensis episcopi Chronicon; NASS: Die Reichschronik des Annalista Saxo 192 VARJÚ: Legendæ sancti regis Stephani 95–98.
lezi az Arduinus győri püspökre utaló adatok hitelességét, másrészt azt szuggerálja, hogy a Szent István-legenda írója csakis külföldi személy lehetett. Az első mellett azzal érvel, hogy Malaterra a többi tulajdonnevet is igen eltorzítja, ezért korántsem biztos, hogy a Ioviensis alatt Iauriensist kell érteni. Szerinte éppúgy lehetne a Genova latin nevéből (Genua/Ianua) képzett ’Ianuensis’ melléknév is. Ezt támogatná, hogy a szöveg XIV. századi olasz fordításában már egyértelműen „episcopo di Genua Arduyno” szerepel. Maga is elismeri azonban, hogy a szóba jöhető genovai püspökök (Augurius/Ogger, vagy Aicard/Airald [Richard]) nem feleltethetők meg inkább az említett Arduinusnak, mint bármely Hartvigus. Varjú kifejezett tévedése továbbá, hogy Arduinus Kálmán király és Felicia per procura tartott esküvőjén működött volna közre. Malaterra ilyenről nem ír, Arduinus püspök és Tamás gróf követjárása csak a király szándékának komolyságát volt hivatva érzékeltetni. Az esküvőre Magyarországon került sor, több érsek és püspök jelenlétében. A normann követség tagjai között többször név szerint van említve Henrik Lescastrensis (Neocastrensis?) püspök.193 Ha tehát magyar főpapok és egy befolyásos normann püspök is jelen voltak, az esküvőt pedig nem per procura tartották, akkor indokolatlan egy genovai püspök közreműködését föltételezni. A másik Arduinusra vonatkozó adatot Varjú szerint maga Schmitt rekonstruálta II. Paschalis pápa egy 1102-es bullája után, amely tévesen van 1103-ra keltezve,194 Arduinust pedig csakis Malaterra szövege miatt vonta be hamisításába. Varjú okleveles adat alapján állítja,195 hogy a győri püspök 1101–1118 között a György névre hallgatott, ezért is elfogadhatatlan Arduinus szerepeltetése. Ilyen nevű győri püspök tehát szerinte egyáltalán nem létezett. Amellett, hogy a legenda szerzője külföldi volt, Varjú azzal érvel, hogy Cartvicus nem említi meg a legenda bevezetőjében saját püspöki székét, márpedig ezt egy magyar megyéspüspök a királynak írva nem tehetné meg. Ezen kívül a magyarokat kedvezőtlen színben föltüntető és a magyar királyok méltóságát enyhén degradáló irodalmi gesztusait emeli ki.196 Fölhívja viszont a figyelmet a kortárs magdeburgi (Hardwig), meißeni (Hertwig) és regensburgi püspökökre (Hartwik). Különösen a 193
Neocastrum Nicastro calabriai (Dél-Itália) város görög eredetű latin neve. Első név szerint ismert püspöke 1090-től Henrik volt. Egy 1116-os oklevél mint a normann adminisztráció fontos emberét említi, ld. TAKAYAMA: The Administration of the Norman Kingdom of Sicily 46. 194 JAFFÉ: Regesta pontificum Romanorum 4429 (I. kötet 484. oldal, Varjúnál vsz. tévesen I. 713.) Szöveg és datálás: ERDÉLYI: A Pannonhalmi Szent-Benedek rend története I. 592–594. 195 Szerinte (forrást itt nem ad) György győri püspök abban a szerződésben van először megemlítve, amelyet Kálmán király és az 1102-ben elhunyt Michiel Vitalis velencei dózse kötött Dalmácia jogainak integritásáról. Varjú a szerződést 1101-re datálja, és fölhívja a figyelmet, hogy a Hartwick-hipotézist kidolgozó Pauler is 1097-re datálja az eseményt, vagyis arra az évre, amikor Malaterra alapján Arduinus kellett volna, hogy Győr püspöke legyen, ld. VARJÚ: Legendæ sancti regis Stephani 96. 2. jegyzet. 196 Ilyen az ún. „gyermektized”, hogy ti. a legyőzött pogány lázadók és utódaik minden tízedik gyermeküket a szentmártonhegyi apátságnak kellett volna, hogy adják rabszolgának; a magyarok egykori nyugat-európai portyázásaira tett utalás; a királyi méltóság elvitatása a magyar uralkodótól a keresztény koronázást megelőzően (itt Cartvicus a legenda előzményeiben olvasható ’rex, regalis, imperialis’ szavakat degradálja).
meißeni püspököt ajánlja mint a legenda potenciális szerzőjét, többszörösen közvetett politikai kapcsolatokra hivatkozva. Varjú már reflektál Morin fölvetésére is: a H-ban szerinte semmi nincs, ami kifejezetten magyar lenne, ezért az istriai származású regensburgi püspököt véli fölfedezni a Chartvirgus név alatt, tekintettel a Morin által azonosított bizánci hatásra a vízszentelésnél, amelyet Istriában valószínűbbnek tart, semmint Győrben. Érvelésének további sarkalatos pontja a legenda datálása. Úgy véli, hogy a legenda 1109 után kellett, hogy keletkezzék, mert szerepel benne egy részlet István király fia, Szent Imre herceg haláláról: eszerint a fiatalon elhunyt királyfi lelke még halálának órájában a mennybe vitetett, amit egy görög püspök csodálatos kinyilatkoztatásból tudott meg.197 Ezt a Szent Imre-legenda írója állítólag akkor hallotta egy cæsareai kanonoktól, amikor Álmos herceggel, Kálmán király öccsével a Szentföldre tartván Konstantinápolyban járt.198 Ez 1108-ban vagy 1109-ben történt, ami érv lehet Cartvicus legendájának 1110 és 1116 (Kálmán halála) közti keletkezése mellett. Ha a legenda valóban ekkor keletkezett, akkor a legnagyvonalúbb datálás szerint sem lehetett a szerzője a győri Arduinus püspök. Varjú téziseit —talán az indulatos hangvétel miatt is— nem fogadta kedvezően a magyar történettudomány.199 Kétségtelen, hogy érvei nem egyformán erősek, a forrásokkal szemben néhol indokolatlanul bizalmatlan, és —ami a per procura tartott esküvőt és a H magyar jellegzetességeinek teljes hiányát illeti— nyilvánvaló tévedései is vannak. Két tanulságot azonban így is le lehet vonni fejtegetéseiből. Az egyik, hogy a Pauler-féle Hartwick-hipotézisnak számos bizonytalan eleme van. A másik, hogy a lehetséges külföldi Hartwick püspökök éppúgy fölmerülhetnek. Legújabban Thoroczkay Gábor fogalmazta meg véleményét amellett, hogy a legenda nem 1110, hanem már 1100 körül készült.200 Önálló érvelése arra épül, hogy a legendában antigregoriánus apológia érzékelhető, ez pedig inkább volt indokolt Kálmán uralkodásának az elején. Ekkor ugyanis a pápaság Magyarországra vonatkozóan is kifejezésre juttatta hűbéri igényeit, a legenda pedig tapintatosan, a Szentszéktől fölkínált ideológiai eszközöket alkalmazva védte meg vele szemben a világi hatalom szuverenitását, Szent István és kora —részben bizonyára fiktív— intézkedéseire hivatkozva. Kálmán uralkodásának vége felé azonban a gregoriánus eszmék erősödtek föl, Magyarország a Német-Római Birodalom ellenében neki támogatást nyújtó pápasággal kereste a kapcsolatot, és az egyházi törvényhozásban is erősen érvényesült a gregoriánus gondolat. Ha ez az okfejtés helytálló, akkor Arduinus és Cartvicus kronológiailag valóban lehet azonos személy. Sajnálatos viszont, hogy Thoroczkay Kniewald kutatásait mint „kétségtelen bizonyítékot” idézi amellett, hogy Cartvicus/Arduinus győri
197
SZENTPÉTERY: Scriptores rerum Hungaricarum II. 428. Uo. II. 456. 199 A datálásban egyetértett vele viszont a Szent István-legendákat 1938-ban kiadó Bartoniek Emma, ld. uo. II. 365. 200 THOROCZKAY: Megjegyzések a Hartvik-féle Szent István-legenda datálásának kérdéséhez 198
püspök volt a XI. század végén.201 Érvelése enélkül is megállna, de ahogy a liturgista a történész, úgy a történész a liturgista véleményét kezeli kritikátlanul. A Hartwick-hipotézis mai állása tehát a következő pozitív megállapításokban foglalható össze: (1) Elképzelhető, hogy Könyves Kálmán idejében, legalábbis 1097– 1102/1103 között működött egy Arduinus nevű győri püspök. (2) Ismerünk egy példát arra, hogy egy, a XI–XII. század fordulóján élt, olasz Arduinust német krónikások Hartvigusként említenek. (3) A Szent István-legendát író Cartvicus biztosan püspök volt, királyi megbízóját Kálmánnak hívták, és munkájának eszmeisége jól illik Könyves Kálmán uralkodásának első éveihez. Ennek alapján nem zárható ki Arduinus győri püspök és Cartvicus, a legendaszerző azonossága. A hipotézis ugyanakkor nem több, mint hipotézis. A korabeli magyar püspökökről igen hézagos a tudásunk, az adatok kevesen vannak és nem tökéletesen megbízhatók, nem egyértelmű, hogy miért nevezi magát Cartvicus Cartvicusnak, ha a többi forrás Arduinusnak hívja, nem kizárhatók a külföldi névrokonok, nem világos, hogy mikor iktatták be György győri püspököt, és nem teljesen lezárt a legenda datálásának kérdése sem. Ami viszont a H szempontjából a legfontosabb: ha Arduinus győri püspök is volt, és ha azonos is a legendaszerző Cartvicusszal, ez semmit nem jelent a H Chartvirgusára vonatkozólag. Morin és Kniewald „bizonyítékaira” hivatkozni csak olyan érv, amely a következtetésből származik [argument from the conclusion]. Ki más lehetett Chartvirgus püspök? Mivel a középkortörténészek vitájában a három Hartwick kilétéről nem vagyok kompetens állást foglalni, magam inkább filológiai és liturgiatörténeti megközelítésben vizsgálom a problémát. Az Exsultet megfelelő helyén (H 84r) a név ablativusban, elég jól érzékelhető szóközzel áll, ’chart virgo’ formában. Morin a pontozatlan i betűk miatt a ’chart iurgo’ (Chartiurgus?) alakot is lehetségesnek tartja. Ha csak a kódexet és szövegét nézzük, a névvel kapcsolatban három probléma merül föl: (1) Az első probléma a szóköz. Már a helyesírási részben fölhívtam a figyelmet néhány agrammatikus szóhatárra. Ezek nagyobb része tudálékos etimologizálás, amely valószínűleg a szöveg eredetibb rétegéből [stratum], egyik értelmi szerzőjétől való. Kisebb részük viszont teljesen értelmetlen: ezek a latinul gyengén tudó, aktuális másoló hibái, akinek más, primitív nyelvtani lapszusokat is a rovására írhatunk. A püspök nevének kettéválasztása az utóbbi csoportba tartozik. Véleményem szerint az magyarázza, hogy a másoló a közismert és a liturgiában gyakori ’virgo’ szót vélte fölismerni a második tagban, tehát nem azonosította, hogy tulajdonnévről van szó. (2) A második probléma a kontextus. Az Exsultet záró szakasza ugyanis nemcsak a püspökért könyörög név szerint, hanem előtte a pápáért és utána a királyért is. 202 A 201
Uo. 570. György győri püspökről tudomása szerint 1111-es az első okleveles adat, ld. GYÖRFFY: Diplomata Hungariæ antiquissima I. 345–346. 202 Radó szerint az Exsultetben a király (rex) említése a császárral (imperator) szemben magyar sajátosság, de ezt nem tudom megerősíteni: az általam konzultált, XI–XVI. századi könyvekben a NémetRómai Birodalom különböző egyházmegyéiben is mindkettő előfordul.
H-ban mindkét helyen az ’illo’ szó szerepel, ugyanis a liturgikus könyvek régibb szokása szerint nem az N. betű (nomen), hanem az ’ille’ névmás megfelelően ragozott alakja utalt a behelyettesítendő személynévre.203 A szerkesztés tehát logikátlannak látszik. Ha a koncepció része volt, hogy az Exsultet szövegébe foglalják az aktuális elöljárók nevét, akkor miért nem tették meg ezt a pápával és a királlyal? Ha nem volt a koncepció része, akkor miért tették meg éppen a püspökkel?204 Már statisztikai alapon is valószínűbb (kettő az egy ellen), hogy a konkrét nevek beírása nem volt a szerkesztői koncepció része. A ’chart virgo’ tehát véletlenül került a szövegbe. Ezt támasztja alá a föntebb említett probléma, a szóközé is. Föltételezni lehet, hogy a másoló olyan példányból dolgozott, amelyben szerepeltek nevek, de feladata az volt, hogy a neveket hagyja ki. Ha tehát —amint a szóköz mutatja— nem azonosította, hogy ez egy név, érthető, miért másolta le logikátlanul. (3) A harmadik probléma az utólagos beavatkozásoké. Az egyik a név fölötti kotta, a másik a név elkenése. A XII. század eleji, 8. notátor az egész Exsultetet kikottázta, de a ’virgo’ tag fölötti részt üresen hagyta, a ’chart’ fölé pedig két szótagnak megfelelő neumát helyezett. Sem a teljes, háromszótagos név, sem a ’chart’ szótag nem feleltethető meg a kétszótagnyi kottának. Azaz a notátor már egy másik, kétszótagos, vagy egy tetszőleges, behelyettesíthető névre gondolt, amikor a hangjelzést készítette. A másik beavatkozás tisztán látszik a pergamenen: valaki nedves, talán vizes vagy nyálas ujjal jobbra és enyhén lefelé tartó vonalban elkente a nevet. Ez már a notáció, tehát a XII. század eleje után történt, mert a maszatolás kiterjed a név alatti sor néhány neumájának „kottafejére” is. Az bizonyos, hogy a név valakinek, valamikor nem tetszett. Ha nem is igyekezett eltávolítani, azért érzékeltette, hogy nem aktuális. Ehhez azonban szeretnék még egy szempontot megfontolásra ajánlani. A kódex más helyein gondos razúrák sokasága van, a maszatolás, a törlésnek ez a barbár formája itt egyedülálló. Kegyeleti szempontból valószínűtlennek tartom, hogy egy középkori püspök valamely boldog emlékezetű elődjének, vagy különösen a kódex talán még élő adományozójának nevével így bánt volna. Mindenesetre a név minden bizonnyal tényleg a több változatban is használt Hartwick latin megfelelője. Zágrábból vagy az alapításakor már létező magyar egyházmegyékből nem ismerünk Chartvirgus nevű püspököt. Három lehetőség van tehát: vagy úgy magyarázzuk egy ismert magyar püspök nevét, hogy megfeleljen a Chartvirgusnak, vagy az egyik olyan magyar püspököt hívták így, akinek a nevét már nem ismerjük, vagy egy külhoni püspök neve került valamilyen úton-módon a H-ba.
203
A harmadik lehetőség az aktuális, de behelyettesíthető tulajdonnevek kiírása volt, amint a BS vonatkozásában föntebb már megjegyeztem. 204 Az eljárás azzal lenne védhető, hogy a pontifikále a püspök személyes könyve, akinek működése nyilván nem esik egybe az aktuális pápa és király működésével, jóllehet mindkettőnek alá van vetve. Erre láttam példát Egilbert von Moosburg freisingi püspök (1005–1039) pontifikáléjában, ahol a pápa és a király neve szintén nincs kiírva, viszont Egilberté arany betűkkel emelkedik ki az Exsultetből: München, Bayerische Staatsbibliothek Clm. 6425. 107v
A H keletkezésekor a következő magyar egyházmegyék léteztek: Esztergom, Veszprém, Kalocsa, Eger, Győr, Erdély, Pécs, Bihar-Várad, Csanád és Vác. A Chartvirgus névvel Győr hozható összefüggésbe, illetve azok az egyházmegyék, amelyeknek nem minden püspökét ismerjük név szerint. Győr azért, mert püspöke a XI–XII. század fordulóján talán az említett Arduinus volt, a Harduin/Arduin pedig elvileg lehetne a Hartwick egyik változata. A nem ismert nevű püspökök közt esztergomi érsekek is vannak. Mind a XI. század közepe táján, mind annak 80-as, 90-es éveiben hiányos a névsor.205 Az ismeretlen érsekek egyikét könnyen hívhatták akár Hartwicknak is, ez ugyanis a térségben akkor divatos név volt. Ha a H valóban az 1090-es években keletkezett, és a püspökség alapításakor, vagy valamivel utána adományozták Zágrábnak, akkor Chartvirgus lehetett a győri Arduinus, lehetett az aktuális vagy a megelőző esztergomi érsek, de potenciálisan lehetett több más magyar egyházmegye feje is. Ha a notáció által sugallt két szótag valódi névnek felel meg, akkor benne sejthetjük akár az esztergomi Achát vagy a zágrábi Duhot is. A külhoni főpapokat illetően azonban nem szorulunk spekulációkra. A XI–XII. század bővelkedett Hartwick nevű püspökökben, mégpedig olyan egyházmegyékben, amelyek sem földrajzilag, sem kulturálisan nem estek távol Magyarországtól. Gams jegyzéke szerint206 időrendben a következő lehetőségek merülnek föl: (1) Salzburg (2) Brixen (3) Bamberg (4) Magdeburg (5) Verden (6) Regensburg (7) Meißen (8) Trieste
991–1023 1028–1039 1047–1053 1079–1102 1085–1097 1106–1126 1108–1118 1115–
Hartwig Hartwig207 Hartwig von Bogen Harduicus/Hartwig [von Spanheim]208 Hartwig/Hartwich Hartwig/Hartwich von Ortenburg209 Herwig/Hartwig210 Artvigus
Mivel Chartvirgus megfeleltetése valamely magyar püspöknek legalábbis nehézkes, kézenfekvő megoldás lenne a H-t valamely német-római püspökség vagy érsekség
205
SZOVÁK Kornél „Esztergom érsekei” szócikke alapján in KRISTÓ—ENGEL—MAKK: Korai magyar történeti lexikon 203. Benedek és Dezső (1055–1067), illetve Nehemiás és Acha érsekek között (1077–1091/1094) lehetséges hiátus, mert nem tudni az 1055-ben beiktatott Benedek halála vagy letétele évéről, sem arról, hogy ki volt az érsek az 1077-ben elhunyt Nehemiás után. GAMS: Series episcoporum 380. szerint hiátusok 1046–1075 és 1085–1089/1092/1100 között képzelhetők el. 206 GAMS: Series episcoporum 259–321. A fölmerülő kisebb kronológiai eltéréseket alább rögzítem (az egyes egyházmegyéknél a http://en.wikipedia.org általában időszerű, pontos listát közöl). 207 Működésének kezdeteként 1020/1022 is fölmerül. 208 A „von Spanheim” Gamsnál nem szerepel. Mind ez, mind a „von Ortenburg” jelző előfordul a magdeburgi és a regensburgi püspök neve mellett is. Mint föntebb írtam, 1085-ben IV. Henrik néhány hónapra Hartwig hersfeldi apátot nevezte ki Magdeburg élére, ekkor tehát még az ellenérsek is ezt a nevet viselte. 209 Működésének kezdeteként 1105 is fölmerül. A „von Ortenburg” egyes források szerint II. Hartvik regensburgi püspök volt 1155–1164 között. 210 Működésének végeként 1119 is fölmerül.
könyvének tekinteni.211 Ezt azonban kizárja a benne foglaltak szoros szövegi és liturgikus kapcsolata a későbbi magyar hagyománnyal, másfelől e szoros kapcsolat hiánya a fönt felsorolt egyházi központok úzusával. Az azonban már nem valószínűtlen, hogy a H és vele a magyar úzus forrásai közt jelen voltak az említett katedrálisok könyvei, hiszen a már elemzett ordók kompilációs technikára engednek következtetni. Ez esetben a H nem szolgai másolata egy külföldi könyvnek, de forrásai közül az egyik éppenséggel lehetett az illető külföldi könyv. Ha az Exsultet szövegének közvetlen forrása történetesen ez volt, a másoló pedig nem azonosította, hogy a ’chartvirgo’ szó egy külföldi püspök neve, akkor érthető mind a szövegbe való bekerülése, mind a kottázás diszkrepanciája és a maszatolás. Tekintetbe véve a kort és azt, hogy a H-hoz közelálló BS benedikcionáléja egyértelműen Magdeburg felé mutat, Chartvirgus legvalószínűbb megfelelőjének az 1079–1102 között működő Hartwig von Spanheim magdeburgi érseket tartom.212 Végső következtetésem azonban még inkább az, hogy a Chartvirgus nevet —bárkit takarjon is— nem szabad túlértékelni a H eredetét kutatva. Patrocíniumok A Hartwick-hipotézistől elválaszthatatlan Győr-hipotézis másik pillére a topográfia, pontosabban a H-ban említett templomok patrocíniumai. Morin realizálta, hogy a rubrikák egy Mária-templomot említenek, amely szerinte maga a katedrális lett volna, illetve egy Szent István-templomot mint a processziók célpontját. Mivel a győri székesegyház patrónája a Mennybe Fölvett Szűzanya, és a székesegyháznak van egy Szent István-kápolnája, sőt Szent László hermája miatt ez örvend a legnagyobb tiszteletnek, e topográfiai adatokban igazolva látta a győri eredetet. Kniewald annyiban pontosította az elméletet, hogy nem a kápolnát, hanem a győri városfalakhoz közel eső Szent István-plébániatemplomot feleltette meg a stációs templomnak. A H rubrikáiban leírt processziók tényleges útvonalát a helyszínen igyekezett rekonstruálni, és forrásként használta a győri processziók kora újkori gyakorlatának emlékezetét is.213 Végül Szendrei hívta föl a figyelmet egy harmadik patrocíniumra. A keresztjáró napok stációkon mondandó könyörgései közül ugyanis kettő Szent Pétert említi, amiből Szendrei arra következtet, hogy a H topográfiai környezetében egy ilyen titulusú templomnak is lennie kellett. A győri elmélet gyenge pontjai a következők: (1) Győr székesegyháza ugyan valóban Mária-titulusú,214 de a rubrikákból nem teljesen egyértelmű, hogy a Mária-templom valóban a székesegyház. Leginkább azért 211
Ezt a véleményt képviselte Varjú és Szigeti, elképzelhetőnek tartotta Madas és Dobszay. Érvelésem fő problémája, hogy mikorra datáljuk azt a több forrásból dolgozó kompilációs tevékenységet, amelynek eredménye a H. Ha ugyanis a kompiláció László-kori, akkor kézenfekvő a kortárs magdeburgi érsekre és könyvére gondolni. Ha azonban a kompiláció István-kori, és a H egy korábbi pontifikále kivonatos másolata, akkor legföljebb a salzburgi érsek merülhet föl, de így is nehezen magyarázható, hogy egy évtizedek óta időszerűségét vesztett név mit keres a kódexben. Magdeburg korabeli úzusa fönnmaradt pontifikále híján (Kay legalábbis nem tud ilyenről) nehezen ellenőrizhető. 213 BEDY: A győri székeskáptalan története 20–22., 26. 214 Győr középkori topográfiájához ld. a „Győr” szócikket in GYÖRFFY: Az Árpád-kori Magyarország 212
nem, mert egy rubrika, tehát egy tisztán gyakorlati útmutatást célzó szöveg a legritkább esetben nevezi meg titulussal annak a közösségnek a széktemplomát, amelynek íródott. Ez olyan lenne, mintha valaki családtagjai körében utcával és házszámmal hivatkoznék saját, közös otthonukra. Olyan rubrikás szövegekben, amelyeknek kétségtelenül ismerjük az eredetét, ez nem is szokott előfordulni, és könnyen belátható, hogy kortárs ceremoniális szituációban sem fogalmazna így egy aktív szolgálattevő. A titulussal megjelölt templom vagy különbözik a szertartás fő helyszínétől, mint a processziók célpontjai, vagy olyan fő helyszín, amely az alkalomnak megfelelően változik, mint például a római stációs bazilikák. A H-ban említett Mária-templom tehát nem biztos, hogy a katedrális. (2) A leggyengébb pont a Szent István-templomé. Vitán felül áll, hogy egy ilyen patrocíniumú templom a H processzióinak szokásos célpontja, az viszont korántsem ilyen egyértelmű, hogy ez Győrben azonosítható. Szent István protomártír igen népszerű szentje a karoling és az azt követő időszaknak, többek között Passau és több Duna-menti egyház patrónusa, akiről az első magyar király is kapta a nevét. Kultusza tehát nem lokális vonás, egy István-titulusú templom önmagában nem győri jellegzetesség. Kniewald joggal revideálja Morint, hiszen a székesegyház egyik, mégoly megbecsült kápolnája nem lehet azonos egy olyan épülettel, amelyhez a szabadban, processziós énekeket megszólaltatva kellett kivonulni. De nem különösebben meggyőző Kniewald fölvetése sem, hiszen a győri Szent István-plébániatemplom megléte a XI. században még nem dokumentált,215 és ha az újkorban jártak is egykori helye felé processziók, soha nem volt különösebben kitüntetett helye Győr liturgikus helyrajzában.216 Ha a győri katedrálisnak —korabeli szokás szerint— volt stációs temploma, akkor az sokkal inkább a szomszédságában álló Szent Lázár-templom lehetett.217 A rubrikák részletes megfeleltetése egy konkrét helyszínnek egyébként is tévút: bizonyítható, hogy Európa-szerte ugyanazok a rubrikaszövegek egészen különböző topográfiai viszonyok között is megjelennek, azaz hagyományozásuk inkább textuális, történeti földrajza II. 589–600. és TOMKA Péter „Győr” szócikkét in KRISTÓ—ENGEL—MAKK: Korai magyar történeti lexikon 243–244. A Mária-titulust írott emlékek először a XIII. század elején említik. 215 GYÖRFFY: op. cit. 595–596. Kniewaldra hivatkozva magát a H-t idézi mint az István-titulus XI. századi dokumentumát. Ha ezt nem számítjuk, akkor csak a XVI. században említik mint a három győri plébánia (Szent István, Benedek és Adalbert) egyikét. 216 Tomka szerint a XII. században a Váralján falusias település volt, ennek lehetett plébániatemploma a későbbről dokumentált Szent István-templom. Ez azonban akkor még nem Győr része. 217 Györffy szerint az a Szent Lázár-plébániatemplom, amelyet oklevél először 1403-ban említ, valószínűleg azonos a katedrális mellett föltárt, XI–XII. századi templommal. Úgy vélem, topográfiailag ez lenne a processziók kézenfekvő célpontja. A többi jelentős győri templom, így a Szent István, a Szent Erzsébet (ferencesek), a Szent Domonkos (dominikánusok), a Szent Katalin (johanniták) valószínűtlenül messze van. Viszonyításul: az OS 105. alapján tudjuk az Esztergomban tartott XV–XVI. századi úrnapi körmenetről, amely az átlagosnál nagyobb formátumú volt, hogy a Szent Ambrus- és a Szent György-templomot érintette. Ezek a Vártól északra, mindjárt a hegy tövében álltak. Esztergom középkori topográfiájához ld. az „Esztergom” szócikket in GYÖRFFY: op. cit. II. 237–269. és HORVÁTH István „Esztergom” szócikkét in KRISTÓ—ENGEL—MAKK: op. cit. 199–201. A győri katedrális és a Szent István-templom közti távolság, amelyet elvileg rövidebb processziók jártak volna be, jóval nagyobb.
mint praktikus természetű. A H-ban említett István-templom tehát nem biztos, hogy a győri Szent István-templommal azonos. (3) A Péter-patrocínium nem kapcsolódik a Győr-hipotézishez, sőt ellene mond. Győrben ugyanis nem tudunk Szent Péter-templomról. Teljesen azért ki sem zárhatjuk, hiszen a XI. századi körülményekről szóló ismereteink hiányosak, a régészetileg dokumentált templomok közül nem mindegyiknek ismert a titulusa. Ha valamelyik közülük Szent Péternek volt szentelve, akkor azt nem a székesegyház közvetlen környezetében, hanem a város határaiban kellene keresnünk, mert a rogációs körmenet jellemzően a periurbánus kultuszhelyeket érintette. A képletet tovább bonyolítja, hogy Szendrei is elismeri: a P párhuzamos helyén olvasható egyik könyörgés ugyancsak Szent Pétert említi,218 márpedig a két kódex nem származhat ugyanonnan. Annyi mindenesetre kijelenthető, hogy a H-ban említett Péter-templom nem támasztja alá a győri eredet hipotézisét. Kétségeim megfogalmazása után az elsődleges forráshoz fordulok megoldásért. A patrocíniumokat említő helyeket nemcsak regisztrálni szeretném, hanem funkciójukra, párhuzamaikra is tekintettel vagyok. Mivel más szempontok alapján Esztergomban látom a H legvalószínűbb keletkezési helyét,219 különös hangsúlyt helyezek az esetleges esztergomi eredetet támogató vagy megkérdőjelező topográfiai adatokra. (1) A Mária-patrocíniumot a H rubrikái egyetlen helyen, a húsvéti nagymise processziójában említik.220 Eszerint a szenteltvízhintés után a processzió énekelve kivonul a Szent István-templomba, ott verzikulust és könyörgést mondanak, majd énekelve visszatérnek „ad ecclesiam sanctæ Mariæ”, ahol két klerikus fölmegy a kórusrekesztőre [choir screen], és a karral felelgetve elénekli az aktuális processziós responzórium (Sedit angelus) verzusát (Crucifixum Dominum). Ezt egy máriás vonatkozású könyörgés (Suscipe Domine preces nostras) követi, majd fölhangzik a mise introitusa. A processzió valószínűleg ezalatt vonul be a kórusba. A leírás dramaturgiailag és a fontosabb tételek szintjén is megegyezik a P, az MNS, az OS, sőt a kora újkori zágrábi processzionálék leírásával. Ez utóbbiak Szent László-oltára elé lokalizálják a verzus éneklését, de ezt nyilvánvalóan nem lehet visszavetíteni László uralkodása idejére. Mivel a verzus —és ahol van, az oráció— után minden forrásban rögtön a mise következik, nem föltételezhetjük, hogy a Mária-templom egy harmadik, a Szent Istvántemplomtól és a katedrálistól is különböző templom volt. De megmarad a kérdés: miért van szükség a titulus megnevezésére? Kétféle megoldást ajánlok. Az egyik szövegmódosítást igényel. Az esztergomi székesegyháznak volt egy kiváltságos, talán önálló kórussal is rendelkező Mária-oltára,
218
P 58v (A P oldalainak sorrendje és ezért számozása bizonytalan, itt és alább a ceruzás számozásra hivatkozom.) 219 A később elemzendő filológiai és liturgikai kapcsolatokon túl: Zágráb Esztergom alá tartozott, a zágrábi triász másik két tagja esztergomi vagy hozzá egészen közeli, a zsinati ordó érseket föltételez. 220 H 103r–104r, vö. P 55v–56r, MNS 139v–140v, OS 81., Zagreb, Knjižnica Metropolitana MR 108 23r–26v
valószínűleg a hajó közepén, a kórusrekesztő előtt.221 Ez kézenfekvő megállóhelye a templomba visszatérő processzióknak, és az OS valóban ide lokalizálja a processzió megállását és a könyörgést. A H szintén tud egy Mária-oltárról, amely a templom közepén, de a rekesztőn kívül áll: itt kezdi a vízkereszti játékot az egyik mágus, és itt találkozik a másik kettővel, akik jobb, illetve bal felől érkeznek. Erről az oltárról veszik föl a kisdednek szánt ajándékaikat.222 Ebből az következik, hogy ha a Mária-templom helyett Mária-oltárt olvasunk („ad ecclesiam [ante altare] sanctæ Mariæ”), akkor érthetővé válik, hogy miért került a titulus megjelölése a szövegbe, és a megoldás jól illeszkedik a H-ban föltételezett katedrális helyrajzához, egyszersmind a későbbi esztergomi hagyományhoz. Érvelésem gyengéje, hogy nem tudom megmagyarázni, miért maradt ki az „ante altare”, továbbá az, hogy a processziót lezáró könyörgés is a Mária-titulust támasztja alá. Ezt a könyörgést legkorábban az SGV-ből ismerjük Oratio in atrio címmel.223 A magyar forrásokban rendszerint tartalmaz egy betoldást, amely az aktuális templom patrónusának pártfogását kéri. A H itt Máriát szólítja meg, míg a későbbi esztergomi források egy vértanút, akinek a nevét nem határozzák meg. Ez persze lehetne akár a katedrális védőszentje, Adalbert is. Habár Mária az esztergomi székesegyháznak Adalbert mellett társvédőszentje volt, és korábban magam is erre hivatkoztam a tárgyalt hely kapcsán, a Szent Szűz korai és főleg kizárólagos patrocíniuma nem igazolható Esztergomban.224 Viszont elgondolkodtató, hogy a P, amelynek párhuzamos helye szoros filológiai kapcsolatban áll a H-val, és amely egy Keresztelő Szent János titulusú monostort és egy Szent Margit titulusú stációt föltételez, a processzió megállását pedig a Szent Kereszt-oltár elé lokalizálja, szintén Mária, és csak utána Szent János közbenjárását kéri ebben a könyörgésben. Mária említése tehát szemben áll a klasszikus esztergomi forrásokkal, de nem idegen a H és a P potenciális közös ősétől. Ráadásul másutt már kimutattam, hogy a belépés mint liturgikus gesztus eleve Mária oltalma alatt áll, függetlenül a titulustól.225 Másik megoldásom az előbbitől eltérő logikát követ. Ha elfogadjuk az „ad ecclesiam sanctæ Mariæ” szöveget, akkor olyan szituációt kell föltételeznünk, ahol a titulus megjelölésének van információértéke. Tipikusan ilyen a római stációs liturgiák rendszere, ahol a pápa és Róma népe napról napra vagy hétről hétre más római bazili221
FÖLDVÁRY: Rubrica Strigoniensis 396–400. H 28v–29r 223 SGV 3, 80, 2 (229. oldal) 224 Ha a BS valóban esztergomi, akkor ő a legkorábbi forrás az Adalbert-titulus mellett, amely ezután legközelebb 1118-ban dokumentált. Szent Adalbert 997-ben halt vértanúhalált, kultuszát III. Ottó császár népszerűsítette, a korai magyar egyházi életben kulcsfontosságú Anasztáz (Ascherik/Achéry) esztergomi érsek pedig korábban Adalbert klerikusa volt, ld. róla: GYÖRFFY: István király és műve 141– 144. Mindez kellőképpen indokolná, hogy mindjárt az 1001–1010 között épült székesegyház patrónusául válasszák. Horváth megszorítás nélkül a kettős titulust említi, míg KNIEWALD: Esztergomi Benedictionale 221. szerint a Mária-titulus először Széchy Dénes (1410–1465) érsek korában, a helyreállított katedrális fölszentelésekor jelenik meg. 225 FÖLDVÁRY: A római rítus változatainak kutatása 29. 222
kában ünnepelt. Márpedig húsvétvasárnap stációs bazilikája Rómában a Santa Maria Maggiore volt. Az OR és a belőle levezethető szövegek hűségesen, olykor demonstratív módon mint az autentikusság pecsétjét őrizték a római topográfiai adatokat, és a húsvéti körmenet római rubrikáiban valóban név szerint van említve a Máriatitulus.226 Bár az archaikus források még nem kapcsolják össze a processziót és az Oratio in atrio-t, a Mária-titulusra való fölösleges utalás lehet a római rubrikák szövevényes hagyományozásának maradványa is. Hogy ez a föltételezés nem alaptalan, azt alább, a Péter-titulus elemzésekor fogom bemutatni. (2) Az István-patrocíniumot a H rubrikái két helyen, húsvétvasárnap és áldozócsütörtökön említik.227 Mindkét alkalommal mint a katedrálisból kiinduló processziók célpontja szerepel, húsvétkor ezt még megerősíti a stáción éneklendő verzikulus és könyörgés is. Míg Győrben az István-patrocínium kissé nehézkesen hozható összefüggésbe a katedrális stációs templomával, addig Esztergomban a Várhegy első temploma éppen a Szent István-templom volt. Ezt az egyhajós bazilikát még Géza fejedelem, István király apja építtette 973 körül vagy után, és itt, a védőszentjéről elnevezett templomban keresztelték meg a hagyomány szerint az első magyar királyt is. A Szent Adalbert-székesegyház fölépítése után társaskáptalanként működött, és amíg a török uralom meg nem szakította a liturgikus életet, ez volt a katedrális processzióinak állandó célpontja.228 A Szent István-templomot a XIX. században lebontották. Érdekes módon a klasszikus esztergomi források a párhuzamos helyen nem említik a stáció titulusát, és semlegesebb, bármely szentre alkalmazható verzikulust és könyörgést hoznak. Ez annak lehet köszönhető, hogy szerkesztőik már az egész egyházmegye, sőt tartomány számára mintául szánták őket, nemcsak a szoros értelemben vett katedrális könyveinek. A H-hoz korban közelebbi P húsvétkor behelyettesíti a megfelelő titulusokat, áldozócsütörtökön pedig kihagyja a hivatkozást. 229 A Szent István-templom tehát a H-ban biztosan dokumentált, és funkciója is egyértelmű. Az esztergomi Szent István-templom funkciója ugyanez volt az egész középkoron át, és mivel építése megelőzte a katedrálisét, XI. századi használata kétségtelen. Az Istvánpatrocínium tehát a legkézenfekvőbben Esztergomra utal.230 (3) A Péter-patrocíniumra a H két könyörgésének szövegéből lehet következtetni. A keresztjáró napok hétfőjének kezdő rubrikája szerint a klérus és a nép összegyűlik a katedrálisnál, majd felváltva processziós antifónák incipitjei és könyörgések következ-
226
OR 50, 33 (V. kötet 308. oldal) = PRG 99, 401 (II. kötet 113. oldal) H 103r, 112r 228 OS passim 229 P 59r 230 Szintén leginkább Esztergomra értelmezhető egy negyedik topográfiai adat, a „domus monasticarum” (H 84r) említése. Győrben nem tudunk korai apácakolostorról, Karsai ezért is gondolt Pannonhalmára. Esztergomban viszont Horváth szerint a szigeti bencés apácakolostor a Vár lábánál egyike a legkorábbi alapításoknak: első írásos dokumentuma 1141–1146 közötti, temetője XI. századi. Merész, de nem kizárható ötlet, hogy ez a monostor volt a Szent Margit-szakramentárium eredeti tulajdonosa, hiszen Dömössel épp az a probléma, hogy világi, nem pedig monasztikus egyház. 227
nek. A hat könyörgés közül az utolsó kettő említi Szent Péter közbenjárását.231 A rogációs körmenetek rendje alapján úgy rekonstruálhatjuk a folyamatot, hogy a processzió az antifónákat énekelve vonul, a könyörgéseket pedig egy-egy stáción mondja. A stációk a város kerületéhez kapcsolódnak, így jogos a föltételezés, hogy az utolsó két könyörgés egy Szent Péter-templomban hangzott el, amely a katedrális tágabb környezetében állt. Ilyen templomról Győrben nem tudunk. Esztergom szélén ugyan állt egy Péter-titulusú templom, de ennek megléte a XI. században még nem dokumentált, és a katedrálistól valószínűtlenül távol, az úgynevezett Olasz város szélén volt.232 Ha nem is zárható ki, hogy a templom vagy elődje már állt a H keletkezésekor, és a rogációs processziók eljutottak idáig, az azonosítás távolról sem lenne meggyőző. Meggyőzőbb, sőt ez esetben biztos eredményre vezet a római forrásokkal való öszszevetés. A H hat könyörgése ugyanis pontosan az a hat könyörgés, amelyeket a SGr ad a Litania maior processziójához.233 Ennek a processziónak az útvonalát jól ismerjük: A San Lorenzo in Lucina-templomból indult, itt hangzott el az első könyörgés, majd Szent Bálint templomát, a Milvius (Molbi) hidat és egy pontosabban nem azonosítható keresztet érintett, végül a Szent Péter-bazilika átriumába érkezett meg. A nap miséjét is itt celebrálták. A SGr minden stációhoz ad egy-egy könyörgést, a Szent Péter átriumához kettőt is. A titulusra való konkrét utalás ezekben, illetve az első, Szent Lőrincnél mondott könyörgésben van. A H szerkesztője a könyörgéseket azonos sorrendben, de a stációk megjelölése nélkül vette át, közéjük processziós antifónákat iktatva. Az első könyörgésből még eliminálta a Szent Lőrinc közbenjárására tett utalást („intercedente beato Laurentio martyre tuo”), de az utolsó kettőnél már elfelejtette megtenni ugyanezt. A H-ban szereplő Szent Péter-templom tehát nem más, mint a római Szent Péter-bazilika. Ez magyarázza meg azt is, hogy miért szerepel a P rokon helyén. E nyilvánvaló római topográfiai viszonyok fönnmaradása [survival] a H rubrikáiban megerősíti azt a lehetőséget is, hogy a Mária-templom esetleg a Santa Maria Maggiore lenne. De fakad belőle még egy általánosabb tanulság. Fényt derít arra, hogy mennyire komplex jelenség a topográfiai —és más történelmi— adatok hagyományozása a liturgikus könyvekben. Ha a H könyörgései római minták gépies másolatai lennének, akkor a Szent Lőrincre vonatkozó szavak sem maradnának el. Ha megbízhatóan tanúskodnának a kódexet használó egyház aktuális állapotairól, akkor a Szent Péterre vonatkozó szavak is elmaradnának. De egyik sem igaz maradéktalanul. Tudatos kompozíció és szerkesztői lapszusok keverednek itt, és vélhetően más forrásokban is. Következtetésem ezért elsősorban az, hogy egy liturgikus könyv eredetének meghatározásakor nem abszolutizálhatjuk a nem liturgikus anyagból kinyerni vélt, 231
H 108r „Olaszok”, azaz latin eredetű kereskedők a XI. század közepe óta vannak jelen Esztergomban. Az úgynevezett Olasz város a Vártól és a Királyi várostól is távolabb, délen, a Duna mellett feküdt. A Szent Péter-templom nem tartozott a város jelentős templomai közé, azonosítása bizonytalan, a Vízi-kaputól keletre lehetett, első okleveles említése 1284-ből való. 233 SGr 100, 1–6 (64. oldal) 232
történeti információkat, és csak másodsorban az, hogy ezek a történeti információk a H-ban nem mondanak ellent az esztergomi eredetnek. Alternatív módszerek az eredet meghatározására Azokat a módszereket, amelyek a liturgikus könyvek eredetét nem liturgikus, és ezért szükségképpen járulékos [accidental] adatok alapján próbálják meghatározni, összefoglalóan historiográfiai módszereknek nevezem. Ezekkel állítom szembe a filológiai és a liturgikus módszert. Mivel az, amit a vizsgált források valójában közölni akarnak, a szöveg (esetleg még annak dallama), és a szövegen keresztül maga a liturgia, e két komponens elemzése biztosabb következtetéseket kínál, mint a történeti személyekre és intézményekre tett, szórványos utalások. A kérdés csupán az, hogy hogyan lehet megbízható információkat nyerni a szövegről és a liturgiáról. (1) Filológiai szempontból kétféle szöveggel állunk szembe: a rubrikákkal és a tulajdonképpeni liturgikus tételekkel. A kettő másként viselkedik. A rubrikák lehetnek önálló megfogalmazások, amelyek a könyvet összeállító személytől származnak, vagy legalábbis a hagyományozás egy szűkebb körére jellemzők. A tulajdonképpeni liturgikus szövegek egy közkincs részei, amely —ha nem is teljes egészében— egész Európában elterjedt. Hogy ebből a közkincsből mi és milyen elrendezésben lesz fölhasználva az aktuális szertartásban, már nem filológiai, hanem liturgikus kérdés. Filológiai információt tehát a szövegek variánsaiból, a konkrét megfogalmazásokból lehet nyerni. Több és biztosabb eredményt ígér a rubrikák vizsgálata. Egy szertartási utasítást a liturgikus tartalom állandósága mellett sokféleképpen meg lehet fogalmazni. A hagyományozás során ugyanakkor kényelmes dolog több-kevesebb pontossággal lemásolni a már megfogalmazott rubrikákat, semmint újrafogalmazni őket. Ezért a rubrikák lexikája, frazeológiája, rövidebb vagy hosszabb részletei egy-egy hagyományozási lánc markerei tudnak lenni. Ha ezt a rubrikás hagyományt sikerül föltárni és elkülöníteni más hagyományoktól, akkor ez egyes források rokonságának indikátora lehet. A tulajdonképpeni liturgikus szövegek kötöttek, ezért kevesebb alkalmuk van a variálódásra. Mégis, egyes speciális szövegváltozataik elvileg éppúgy markerei lehetnének a források rokonságának, mint a rubrikák. Itt azonban nem önálló megfogalmazásokról van szó. A variánsok lehetnek tévedések, véletlenek szülöttei, és utóbb kijavíthatják őket, vagy a szerkesztők, másolók újabb forrásokkal konzultálhatnak munkájuk során. A hagyományozás tehát aligha mechanikus. A kis változatok követése mikrofilológiai tevékenység, és mivel a hagyományozásban egykor szerepet játszó források nagyobb része elveszett, túl sok benne az ismeretlen. Éppen ezért az így nyert eredményekkel kritikusan kell bánni, sőt a tapasztalat azt mutatja, hogy az aprólékos munka nem mindig éri meg a fáradságot. A liturgikus szövegek filológiai elemzése ezért csak a rubrikákból nyert következtetések megerősítésére, árnyalására szolgál. (2) Liturgikus szempontból egy-egy szertartás a tételek válogatásával és elrendezésével írható le. A nem kötött szerkezetű rítusoknál —és a pontifikáléban szereplő rítusok többsége ilyen— ehhez járul a szertartás struktúrája, tagolása és a tételek funkcióhoz rendelése, úgynevezett asszignációja. Az első, legtágabb halmazt tehát a tételkészlet [repertory] megállapítása jelöli ki. A második, szűkebb halmazt a készlet tételeinek
jellemző elrendezése. Végül a legszűkebb halmazt a struktúra és a tőle elválaszthatatlan asszignációk. Ez azonban még csak az első, az aktuális forrás liturgikus leírásához szükséges lépés. A biztosan azonos vagy rokon hagyományokhoz tartozó források leírásait összevetve fölmerülnek bizonyos különbségek. Ezeket szükséges egyenként értékelni, hogy kitűnjenek a liturgikus rend esetlegességei, kisebb variánsai, történelmi módosulásai, és ezáltal meg lehessen különböztetni keményebb [hard], tartós elemeit a lágyabb [soft], variábilis elemektől. E munka során rajzolódik ki a liturgikus rendnek az aktuális úzusra jellemző ideálja. Végül az utolsó lépés, hogy ezt az ideált elhelyezzük az adott rítus változatainak rendszerében. Ehhez lehetőleg minél több európai párhuzam ismeretére és hasonló módszerű leírására, elemzésére van szükség. Így lesznek eliminálhatók az egész Európában egységes, és ezért ebben az esetben nem informatív elemek, és lesznek kiemelhetők az egyes úzusokra jellemző, karakterisztikus tételek, struktúrák, asszignációk. Mindenekelőtt ezek alapján válik lehetségessé egy liturgikus könyv eredetének megbízható meghatározása.
A H fölépítése meglehetősen átgondolt. A fejezetsorrend alapelveinek [principles of the juxtaposition of the chapters] fölismerése nemcsak azt könnyíti meg, hogy az olvasó a kéziratban tájékozódni tudjon, hanem értékes információkat szolgáltat az egyes ordók funkciójával, a könyv műfajával, forrásaival és a rokonaival kapcsolatban is. Az alábbi bekezdéseknek ezért nemcsak leíró jelentőségük van.234
A szerkezet egységei [divisions] és szintjei A H előző kutatói helyesen ismerték föl, hogy a kódex három főbb tartalmi egységre tagolódik, de félrevezetően nevezték el ezeket az egységeket, és ezért téves következtetéseket vontak le belőlük a könyv műfajáról. Az első egység az egyházkormányzati rítusoké; ezt nevezték Morin és az ő nyomán mások a tulajdonképpeni pontifikálénak. A második egység a liturgikus év rendhagyó szertartásaié, amelyet Morin és követői ordináriuskönyvnek mondtak. A harmadik egység az exodiasztikus rítusoké, amelyet Morin a rá hagyatkozó szerzőkkel együtt rituálénak hívott. A korábban bemutatott pontifikáletípusok tartalmi vázlatai alapján nyilvánvaló, hogy egészen a PGD-ig a második és a harmadik egység is megszokott része a pontifikáléknak, így jelenlétük nem teszi szükségessé, hogy egy összetett [composit] műfajú könyvet föltételezzünk. Ami látszólag problémát jelent, az egyes tipikus pontifikális ordók hiánya. 234
Az alábbiakat korábban FÖLDVÁRY: A Hartvik-agenda és a Német-római pontifikále I. részében fejtettem ki.
A kötet majdnem 80%-át a második egység foglalja el, amely a liturgikus év sorrendjében halad, és ádventtől —az egység végén lévő lakúna miatt— pünkösd vigíliájáig jut el. Az ebben a szakaszban közölt ordók közös vonása, hogy a mindennapos liturgiához képest rendhagyó szertartások rubrikáit és szövegeit közlik. Kiemelkednek közülük a nagycsütörtöki ordók, egyrészt részletességük és nagy terjedelmük miatt, másrészt azért, mert ezek valóban sajátosan püspöki szertartások. Az utóbbiak közé sorolható még a nagyszombati keresztelés és bérmálás is, hiszen a bérmálásnak egyedüli, a keresztségnek pedig rendes kiszolgáltatója a püspök.235 A liturgikus év előrehaladását azonban látszólag megszakítják olyan ordók, amelyek tőle függetlenek, bármikor elvégezhetők lennének. Mégis könnyű fölismerni, hogy ezek nem véletlenszerűen illeszkednek az éves körforgásba. Mindegyik a liturgikus év olyan időszakához, napjához vagy szertartási mozzanatához kapcsolódik, amellyel valamiféle asszociatív kapcsolatban áll. Úgy gondolom, hogy elsősorban ezek azok, amelyeket a föntebb leírt, különös lapozófülek jelölnek. A modern szerkesztésű liturgikus könyvek hajlamosak arra, hogy folytatólagosan közöljék az évkört [yearly cycle], és előtte, utána, vagy külön könyvben közöljenek mindent, ami nem tartozik bele, azaz ami egy „egyéb” kategóriába lenne sorolható. Ezért kerülnek a votív szertartások és más, függelékes elemek a mise- és zsolozsmáskönyvek végére, és ez az alapja annak, hogy a modern pontifikálénak és rituálének csak egy rövid fejezetcsoportja halad a liturgikus évnek megfelelően. A H más logikát követ. Mindent, ami asszociatív kapcsolatba hozható a liturgikus évvel, annak keretei közé illeszt. Ez azt jelenti, hogy absztrakt kategóriák helyett a liturgikus év lesz számára az a rendező elv, amely a többi ordó elhelyezését és kikeresését segíti. Az évkör előtt és után kizárólag olyan ordókat helyez el, amelyek szívósan ellenálltak e logikának. Ennyiben a H a liturgikus világnézetnek is szép monumentuma. Ugyanezt a szemléletet képviselik különösen a gelaziánumok és a PRG, de a H következetesebb náluk. A PRG a vízszenteléseket és a kereszteléshez kapcsolódó speciális ordókat (pl. szükségkeresztség, pogányok befogadása, eretnekek rekonciliációja) az évkör után, önálló kategóriába csoportosította, de a H ezeket is a liturgikus év megfelelő helyére illeszti. Az egyes ordókon belül is következetesebben alkalmazza a módszert. A PRG ugyanis előbb végigírja az aktuális nap teljes ordóját, és csak ezután, annak mintegy függelékeként közli azt az ordót, amely hozzá asszociatív módon kapcsolódik. A H viszont, ahol lehetséges, szinte kényszeres következetességgel menet közben szakítja meg a nap ordóját, és a tartalmilag leglogikusabb ponton illeszti be az asszociált ordót. Ez kétségtelenül nem valami felhasználóbarát megoldás, de jól illik ahhoz az öntudatos, sőt kissé tudálékos szerkesztőhöz, akinek a helyesírás különcségeit is tulajdonítottam.
235
Ez utóbbi a középkor dereka óta csak formális kánonjogi tény, a keresztséget röviddel a gyermek születése után áldozópap szolgáltatja ki. Mindamellett a H és rokonai még föltételezik, hogy az előző évben született gyermekeket —amennyiben nem fenyegette őket életveszély— a püspök és segédkező klerikusai keresztelik meg nagyszombaton, a katedrális baptisztériumában.
A H ordói tehát három szinten helyezkednek el. A három fő tartalmi egység [unit] foglal magába kisebb szakaszokat [division], azaz ordókat. Az egyházi év ordói azonban további, hozzájuk csak asszociatív módon kapcsolódó alegységeket [subdivision] foglalnak magukba: (1) Az egyházkormányzati rész ordói a zsinat, a klérus egyes fokozatainak degradációja és restitúciója, az exkommunikáció és a rekonciliáció. (2) A liturgikus évet tartalmazó rész ezekre az időszakokra, napokra, illetve szertartásokra tér ki: ádvent, karácsony és nyolcada, vízkereszt (vízszentelés, liturgikus játék), Gyertyaszentelő, hamvazószerda és a nagyböjti köznapok, virágvasárnap, nagycsütörtök (vezeklők rekonciliációja, olajszentelések, lábmosás), nagypéntek, nagyszombat (ezen belül: keresztelés, bérmálás), húsvét (liturgikus játék, processzió, ételszentelések, keresztelési vecsernye) és nyolcada, Szent Kereszt Föltalálása, keresztjáró napok, áldozócsütörtök, pünkösd vigíliája. Ezen belül helyezkednek el a következő, az évkörrel csak indirekt kapcsolatban álló ordók: nagyobb általános vízszentelés (a vízkereszti vízszentelés főhajtási imája előtt), gyónás (a vezekők rekonciliációja előtt nagycsütörtökön), általános olajszentelés betegség ellen (a betegek kenete és a krizma szentelése között nagycsütörtökön), általános tömjénszentelés (a tűzszentelés tömjénszentelése után nagyszombaton), vízszentelés a neofiták fehér ruhájának kimosásához, szükségkeresztség, eretnek rekonciliációja, pogány személy katekumenné tétele (a keresztség és a bérmálás után nagyszombaton), kisebb általános vízszentelés (a processziót kezdő Vidi aquam előtt húsvétvasárnap), votív processziók esőért, derült időért, villámlás ellen, járvány és háború idején (a keresztjáró napok processziói után). (3) Végül az exodiasztikus rész ordói ismét a gyónás, a beteglátogatás és a betegek kenete. Lakúnák pünkösd vigíliája és az exodiasztikus rész között, illetve a kötet végén találhatók. Az előbbi pünkösdöt és a nagyobb nyári ünnepeket foglalhatta magába, az utóbbi a gyászszertartásokat és —később kifejtendő analógiák szerint— talán a házasság, a szülés és a gyermekágy rítusait. A H háromszintű szerkezetét az alábbi vázlattal érzékeltetem: (1) EGYHÁZKORMÁNYZATI RÍTUSOK (a) zsinat (b) klerikusok degradációi (c) degradált klerikusok restitúciói (d) exkommunikáció (e) exkommunikált személy rekonciliációja (2) A LITURGIKUS ÉV RENDHAGYÓ SZERTARTÁSAI (a) ádvent (b) karácsony (c) karácsony nyolcada (d) vízkereszt: vízszentelés, liturgikus játék – általános nagyobb vízszentelés
(e) Gyertyaszentelő (f) hamvazószerda (g) nagyböjti köznapok
(h) virágvasárnap (i) nagycsütörtök: vezeklők rekonciliációja, olajszentelések, lábmosás – gyónás – általános olajszentelés betegség ellen
(j) nagypéntek (k) nagyszombat, ezen belül: keresztelés, bérmálás – általános tömjénszentelés – vízszentelés a neofiták fehér ruhájának kimosásához – szükségkeresztség – eretnek rekonciliációja – pogány személy katekumenné tétele
(l) húsvét: liturgikus játék, processzió, ételszentelések, keresztelési vecsernye – általános kisebb vízszentelés
(m) húsvét nyolcada (n) Szent Kereszt Föltalálása (o) keresztjáró napok – processzió esőért – processzió derült időért – processzió villámlás ellen – processzió járvány idején – processzió háború idején
(p) áldozócsütörtök (q) pünkösd vigíliája […] (3) EXODIASZTIKUS RÍTUSOK (a) gyónás (b) beteglátogatás (c) utolsó kenet […]
Műfaj és kontextus A H műfajának pontos meghatározásában az zavarta meg a korábbi kutatókat, hogy a liturgikus év túlsúlyban volt a kifejezetten pontifikális elemekhez képest. A H — különösen gazdagon rubrikált részein— valóban jobban emlékeztet egy archaikus ordináriuskönyvre, semmint egy pontifikáléra. Ha a harmadik réteghez sorolt alegységeket leszámítjuk, akkor a kontraszt már kisebb, mert az évkör szertartásai százalékosan kisebb hányadát foglalják el a kódexnek. Mindazonáltal fönnmarad a kérdés: miért nem szerepelnek a H-ban olyan szigorú értelemben pontifikális ordók, mint az ordinációk, a szüzek konszekrációja, a dedikáció vagy a koronázás? A lehetséges választ két irányból közelítem meg: a H lehetséges mintái és utólagos használata perspektívájából.
A minta: egy PRG-típusú, kétkötetes pontifikále Az a szerkesztésmód, amely a liturgia alegységeit az évkör egységeihez asszociálja, elsősorban a gelaziánumokra és a PRG-re jellemző. A XI. században a pontifikálék szinte egész Európában, de különösen közép-európai területen a PRG példányai vagy annak újrarendezései [rearrangement]. Jóllehet később a PRG-hez igazán hűségesen ragaszkodó úzusok köre visszaszorul a bajor-osztrák területre, a XI–XII. században a PRG példányait vagy rokonait jóval szélesebb körben megtaláljuk. Természetes tehát azt föltételezni, hogy a H összeállítói is ismerték, használták. Ezt erősíti meg, hogy a H számos ordójában a rubrikák hosszú szakaszokon egyeznek a PRG párhuzamos helyével, és a liturgikus tételek válogatása is —habár szignifikáns különbségekkel az elrendezésben— a PRG készlétéből merít.236 A gelaziánumok is elsősorban a PRG-be integrálva, annak közvetítésével hatottak. A PRG tehát, vagy annak valamely derivátuma a H egyik, sőt minden bizonnyal elsődleges mintája volt. Márpedig ha a PRG szerkezetét tanulmányozzuk, és elvonatkoztatunk azoktól a rövidebb, lazábban szerkesztett szakaszoktól, amelyek az ordók nagyobb csoportjainak illesztéseinél különálló imádságokat vagy votív függelékeket tartalmaznak, akkor a nagyobb egységek ezek: (1) Ordinációk és más, személyekre vonatkozó szentelések (2) Dedikáció és más, tárgyakra vonatkozó szentelések (3) Egyházi és világi vezetők beiktatása/koronázása (4) Egyházkormányzati rítusok (5) A liturgikus év rendhagyó szertartásai (6) Keresztelés és más, asszociált rítusok (7) Exodiasztikus rítusok (8) Függelékes anyagok, ezen belül: házasságkötés
A H a keresztelést és a hozzá asszociált rítusokat (a fönti 6. cím) a liturgikus évbe illeszti nagyszombatnál. Ezt is tekintetbe véve tartalma és sorrendje feltűnően egybeesik a PRG második felével. Olyan tehát, mintha egy, a PRG szerkezetét követő, kétkötetes pontifikále második kötete lenne. Ez a hipotézis egyben megmagyarázza, hogy miért hiányoznak belőle a legjellemzőbb pontifikális ordók. Azért, mert azokat az első kötet tartalmazta. A PRG anyaga valóban rendkívül bőséges, és nemcsak a modern kritikai kiadás, hanem a fönnmaradt példányok is gyakran kétkötetesek.237 Semmi nem zárja ki tehát, hogy a H egy kétkötetes pontifikále második része legyen. Ez egyben azt jelenti, hogy a H ordóinak válogatása nem véletlenszerű, így nem tekinthető
236
Erről ld. bővebben a következő fejezeteket és a mellékletet a ??? oldalon. Az általam közvetlenül használt, XI–XII. századi pontifikálék közt ilyen ikerkötetek: München, Bayerische Staatsbibliothek Clm. 21587 és 6425; Köln, Erzbischöfliche Diözesan- und Dombibliothek Cod. 139. és 140. Mindkettő PRG-derivátum, második kötetük az évkörrel kezdődik. További kétkötetes pontifikálék KAY: Pontificalia sorszámozása szerint (kigyűjtésüket Józsa Attilának köszönöm): 31 (Autun), 49–50 (Bamberg?), 397 (Westminster), 516 (Augsburg). Háromkötetesek: 52 (Hildesheim), 83 Besançon), 706–708 (PGD). 237
primitív pontifikálénak, hanem a műfaj történetében a PRG-vel párhuzamos fejlemény, annak funkcionálisan megfelel, sőt továbbfejleszti. A Zágrábban használt pontifikálék egymáshoz való viszonya [interrelationship] Ezt erősíti meg a H utóélete is. A zágrábi székesegyház XIII. századi pontifikáléja, a PZ filológiai és liturgikus kapcsolata a H-val evidens.238 Szerkesztői két műveletet hajtottak végre a H-val: jelentősen lerövidítették, és további pontifikális ordókkal kapcsolták össze. Így jött létre egy, a műfaj XIII. századi követelményeinek jobban megfelelő, egykötetes pontifikále. Ez a pontifikále integrálja a H anyagát, és ezzel bizonyítja: használói a H-t pontifikálénak tekintették, de rajta kívül fölhasználtak egy másik kötetet is, amely a H-ból hiányzó ordókat szolgáltatta. Ők tehát még ismerték az első kötetet, és mindkettőt kivonatolva hozták létre saját összeállításukat, a PZ-t. Kézenfekvő lenne a H hiányzó első kötetét a BS-sel hozni összefüggésbe. A PRGben ugyan nincs benedikcionále, de a korabeli európai egyházak szokásosan kiegészítik pontifikáléjukat egy benedikcionáléval, amely vagy külön kötet, vagy gyakran az ordók gyűjteményének elejére —ritkábban végére— kerül. Ezért egy benedikcionálét, ordinációkat és dedikációt tartalmazó kódex szinte kínálkozik, hogy belőle rekonstruáljuk a H első kötetét. A szerkezeten és a tartalmon kívül ezt támogatja, hogy mindkét kódex a zágrábi triász tagja, hogy a BS esztergomi eredetű, és hogy a PZ áldásai, ordinációi és dedikációja is levezethetők a BS-ből. E föltevés ellen is szólnak azonban érvek. A BS kisebb és elegánsabb kódex, mint a H. Kodikológiai értelemben ezért biztosan nem tartoznak össze. Egyetlen, csekély átfedés van köztük, a bérmálás ordója. Ez kapcsolatukra nézve egyszerre pozitív és negatív adat. Pozitív, mert a bérmálási ordó a két könyvben szó szerint megegyezik, mind a rubrikák megfogalmazása, mind a liturgikus tartalom szintjén, jóllehet a bérmálás a középkorban —rövidsége ellenére— igen variábilis volt. A két könyv eszerint azonos úzust képvisel. De ugyanez az adat negatív is, mert ha a két kódex ugyanazon mű első és második kötete lenne, akkor tartalmuk kölcsönösen kizárná egymást.239 Végül pedig a BS-ből és a H-ból álló, kétkötetes pontifikále ellen szól, hogy a PZ tartalmaz néhány olyan ordót, amely sem a H-ban, sem a BS-ben nem található meg. Ezek az apátszentelés, a temetőszentelés, a harangszentelés, a megszentségtelenített templom rekonciliációja és a püspöki mise rendje. Ezek az ordók viszont —az apátszentelés és a miserend kivételével— megtalálhatók Zágrábtól távoli magyar egyházak könyveiben, így a P-ben vagy a PV-ben. Másrészt pedig a PZ, noha kivonatos a H-hoz képest, tartalmaz néhány olyan rubrikát, amelynek a helyet ugyan kihagyták a H-ban, de soha nem írták be őket vörös tintával. Ezeket a kitöltetlen helyeket jól meg lehet különböztetni azoktól, amelyeknek rubrikái később koptak el, vagy amelyeket szándékosan vakart ki a korrektor. 238
Az alábbiak dokumentációja és részletei: FÖLDVÁRY: Egy hiányzó láncszem Legalábbis elméletileg. Ez a sok forrásból kompilált, terjedelmes műveknél nem föltétlenül igaz, ugyanaz a szöveg több összefüggésben megjelenhet, a rövidebbek pedig függelékként bekerülhetnek a hosszabb szakaszok közé vagy a kötetek végére: maga a PRG is számos duplumot tartalmaz. 239
Egy esztergomi őspontifikále? [Proto-Pontifical of Esztergom] Nem próbálok tökéletes rekonstrukciót adni, de azt a következtetést megkockáztatom, hogy a BS és a H nem egyedüli képviselői annak a pontifikálénak, amely a XI. századi Esztergomból Zágrábba származott. Egy teljesebb, legalább részben Zágrábba is eljutott összeállítás emlékei azok az ordók, amelyek hiányoznak a H-ból és a BSből, ám egyszerre vannak meg a PZ-ben, a P-ben és a PV-ben. A H elveszett, de szintén Zágrábban használt másodpéldányának emlékei lehetnek azok a többletek, amelyek a PZ-ben egészítik ki a H szövegét.240 A H bizonyos szempontból nagyon bőséges, helyenként azonban a rövidítés nyomait lehet rajta fölfedezni. Elveszett vagy kihagyott részei rekonstruálhatók vagy kimutathatók vele rokon forrásokban, elsősorban a P-ben. Még inkább igaz ez a BS-re, amelyben a benedikcionále utáni ordók szinte függeléknek látszanak. Azt gondolom tehát, hogy mindkét kódex csupán kivonata egy teljesebb változatnak. Ezt a teljesebb változatot nevezem esztergomi őspontifikálénak. Föltételezem, hogy két kötetből állt, és a PRG szerkezeti vázát követte. Benedikcionáléval kezdődött, majd tartalmazta az ordinációkat, utána pedig a szüzek konszekrációját és az apátszentelést. Ezt követte a dedikációs ordó, hozzá kapcsolódóan a megszentségtelenített templom rekonciliációja, illetve a temető- és a harangszentelés. Az első kötetet a püspökszentelés, a király és a királynő koronázása zárta. A második kötet lényegében megfelelt a H tartalmának. A későbbi magyar liturgikus hagyományban tartós és jellemző a gyászszertartások rendje és a házasságkötés cselekménysora. A gyászszertartások logikusan folytatnák a H csonkán maradt, exodiasztikus szakaszát, a házasság és a hozzá asszociált ordók pedig a PRG befejező részében vannak. Nem lehet kizárni, hogy ezek zárták az őspontifikálét is, amint azt sem, hogy az ünnepélyes püspöki mise præparatiója és ordinariuma megtalálható volt benne. A H, a BS és a többi magyar pontifikále kiadásának és elemzésének távlati célja az esztergomi őspontifikále rekonstrukciója. Egy szakramentáriumon kívül ez a könyv foglalta össze a kezdeti magyar úzus szertartásait a zsolozsmán kívül, és ez a könyv képes demonstrálni azt a rítusalkotó folyamatot, amely a rendelkezésére álló forrásokból valami hagyományosat és mégis újszerűt hoz létre.
Az őspontifikále hipotézise magyarázza meg a legjobban az érintett források közti szöveges egybeeséseket is. A H rubrikái és liturgikus szövegei ugyanis feltűnően és következetesen kongruálnak a XII–XVI. századi központi esztergomi hagyomány legjobb emlékeivel. A rekonstruálható szöveghagyomány elkülönül egyrészt a külföldi liturgikus források, köztük a PRG, másrészt a magyar, de nem szigorú értelemben eszter240
Nem lehet kizárni egy, a H-ból készült köztes változat hatását, és azt sem, hogy az élő liturgikus gyakorlat ismeretében önállóan, nem írott forrásból pótolták a rubrikákat.
gomi források párhuzamos helyeitől. Háromféle következtetést lehet levonni ebből: (1) A H-ra vonatkozólag, hogy jóval közelebb áll a későbbi esztergomi, mint a későbbi zágrábi vagy bármely más magyar egyházmegyés hagyományhoz. (2) Az esztergomi szöveghagyományra vonatkozólag, hogy mivel a H-ban már jelen van, teljesen kialakult formájában az 1090-es évek előtt kellett keletkeznie, és hordozója egy pontifikále volt. (3) Az egyes forrásokra vonatkozólag, hogy az őspontifikále anyagából szerkesztették át vagy kivonatolták őket a műfaj és a felhasználók igényei szerint.241
Rubrikák Véleményem alapja az a megfigyelés, hogy a H és a reprezentatív esztergomi liturgikus könyvek egyes rubrikái nemcsak tartalmi szempontból, hanem a konkrét megfogalmazás szintjén is egybeesnek. Ez azért különösen fontos, mert —mint korábban kifejtettem— a liturgikus könyvekben éppen a rubrikák a potenciálisan új, saját szövegek. A megfigyelésből akkor lehet igazán profitálni, ha pontosan megállapítjuk, hogy (1) pontosan melyik rubrikákról van szó, (2) a források mely körére terjed ki a szövegi egybeesés, és (3) hol kereshetjük az egybeesések forrását. Ezek megállapításával térek vissza (4) magához a H-hoz, elhelyezve azt a rubrikák rekonstruált esztergomi szöveghagyományának láncolatában. Források: az évkör ceremoniális rubrikái Mivel Magyarországról csak csekély számban maradtak fönn középkori pontifikálék, a kutatásnak a liturgikus év rubrikaanyagára kell koncentrálni, mert csak ezen a területen áll rendelkezésre érdemben összevethető szövegkorpusz. A rubrikákat elemezve három, jól elkülöníthető típussal találkozunk: (1) Liturgikus tételek, szertartások és napok címei (2) Direktoriális, azaz naptári problémákról szóló szakaszok (3) Ceremoniális leírások az év rendhagyó szertartásairól
E rubrikák szövegének jelentősége nem azonos. A címek hagyományozása sokszor tartós és hűséges, ugyanakkor rövidségük miatt a címeket a legkönnyebb megváltoztatni is. Egybeesésük csak akkor informatív, ha más adatok is erősítik. A direktoriális rubrikák gyakran hosszúak, terminológiájuk, megfogalmazásuk karakteres, de késői fejlemények, a XI–XIII. századi forrásokból még szinte teljesen hiányoznak. A liturgikus év rendhagyó szertartásainak ceremoniális rubrikái egyszerre terjedelmesek, ősiek és jellegzetesek, ráadásul több műfajban párhuzamosan előfordulnak, és ez növelte esélyüket a fönnmaradásra. 241
Először KNIEWALD: Hartwick győri püspök Agenda Pontificalis-a 12. utalt (Radóra hivatkozva) a H és az MNS, illetve egy vele rokon XV. századi misszále egyes rubrikáinak egyezésére. Az én figyelmemet Galbács Gabriella egyházzenész doktoranda hívta föl a jelenségre a nagyheti ordókkal kapcsolatban. A részletes kifejtést FÖLDVÁRY: Rubrica Strigoniensis 199–240. tartalmazza, összefoglalása: UŐ: Unknown Fragments of Ordines, magyarul: Ismeretlen ordótöredékek.
Ha a ceremoniális rubrikákat és a hozzájuk szorosan kapcsolódó címeket tekintjük, kirajzolódik a szertartásoknak az a belátható köre, amelyben használatosak: (1) Gyertyaszentelő (2) Hamvazószerda (3) Virágvasárnap (4) Nagycsütörtök (a) Tenebræ, azaz a szent háromnap zsolozsmái (b) vezeklők rekonciliációja (c) olajszentelés (d) lábmosás (5) Nagypéntek (6) Nagyszombat (7) Húsvétvasárnap (a) liturgikus játék (b) processzió a mise előtt (c) processzió a keresztelési vecsernyében
Miután fölismertem, hogy a fönt említett szertartások rubrikáinak szövege bizonyos magyar forrásokban szoros kapcsolatban van egymással, kivonatoltam az egyes források rubrikáit, kihagyva a ceremoniális leírásból a liturgikus szövegeket. Így olyan öszszefüggő ordókhoz jutottam, amelyeket már könnyű volt tisztán filológiai összehasonlításnak vetni alá. A forrásokat az elsődleges tapasztalaton túl koruk vagy eredetük alapján részesítettem előnyben. Nem lehettem egészen biztos a H és a P eredetében, az azonban biztos volt, hogy a XI–XII. századi magyar liturgia tanúi, és az is, hogy közvetlen kapcsolatuk egymással kizárt. A H pontifikále, szekuláris környezetben és Zágrábban, tehát a déli országrészben használták. A P szakramentárium, monasztikus környezetben és az északi országrészben —mai tudásunk szerint Boldván— használták. Ha valaki kételkednék is a P boldvai eredetében, vele kapcsolatban a kutatás kivétel nélkül északmagyarországi (részben a mai Szlovákiában található) településeket vetett föl, provenienciája is ilyenekhez kötődik. A P ezért semmiképpen nem lehet a H leszármazottja, kapcsolatuk csak egy vagy több közös őssel magyarázható. A későbbi források közül azokat preferáltam, amelyek biztosan az esztergomi úzus fő vonulatát, a katedrális liturgiáját képviselték. E vonulat első kézzelfogható dokumentumai a XIII–XIV. századból a BNS és az MNS, utolsó emlékei pedig a XV– XVI. századi nyomtatott breviáriumok és misszálék. Ez utóbbiak rubrikaanyaga lényegében nem változik, és a XV. századi kéziratos breviáriumok és misszálék is törés nélkül elhelyezhetők a hagyományozási láncban. Ezért a klasszikus esztergomi rubrikák elégségesen rekonstruálhatók a BNS és a MNS, illetve az editio princepsek: a BS és az MS segítségével. A kiindulópont az említett hat forrás (H, P, BNS, MNS, BS, MS) ordóinak rubrikaanyaga volt. A filológiai kapcsolat közöttük nyilvánvaló.242 242
Az alábbiak részletes dokumentációját FÖLDVÁRY: Rubrica Strigoniensis III. mellékleteként közöltem Fragmenta Pontificalis antiqui Strigoniensis címmel. Ez a gyűjtemény tartalmazza a hat főforrás rubrikáinak teljes átírását, táblázatos összehasonlításukat, a közös szöveg rekonstrukcióját filológiai
Külföldi és magyar referenciák E hat forrás alapján kétségtelen, hogy létezett a rubrikáknak egy olyan szöveghagyománya, amely magyar forrásokra tartósan, a XI. századtól a XVI. századig jellemző. A következő lépés e hagyomány érvényességi körének megállapítása volt. A határterületeket kívül és belül is ki kellett jelölni. Ez azt jelenti, hogy ellenőrizni kellett: része-e az esztergomi rubrikás hagyomány egy tágabb, Magyarországon túlmutató rubrikás hagyománynak, és ha nem, akkor egész Magyarországra érvényes, vagy csak a magyar részhagyományok egy szűkebb csoportjára. Ezt megállapítandó összeállítottam egy olyan, harminc forrásból kivonatolt kontrollanyagot, amelynek segítségével a fönti kérdések megválaszolhatók.243 A következő eredményre jutottam: (1) Az esztergomi rubrikás hagyománynak nincs külföldi megfelelője. Nemcsak a nyugat-európai, hanem a környező, közép-európai egyházak rubrikaanyaga is markánsan eltér tőle. Ahol van egyezés, ott egyértelműen és kizárólag a PRG-re vezethető vissza. Mivel az esztergomi rubrikák bizonyos szakaszai a PRG megfogalmazását használják, közvetett filológiai kapcsolatban állnak egyrészt olyan rubrikákkal, amelyeket a PRG korábbi forrásokból asszimilált (főleg OR és SGV/SGF), másrészt olyan rubrikákkal, amelyeket későbbi források a PRG-től örököltek (közép-európai, mindenekelőtt bajor források). A PRG-től való függés vagy függetlenség szempontjából az esztergomi rubrikák négy kategóriába sorolhatók: (1) Kölcsönzés saját változatban: olajszentelés (2) Kölcsönzések saját változatban és kiegészítésekkel: vezeklők rekonciliációja, nagypéntek (3) Saját szövegek részben a PRG frazeológiájával: Tenebræ, nagyszombat (4) Saját szövegek: Gyertyaszentelő, hamvazószerda, virágvasárnap, húsvétvasárnap
Ez a sorrend egyébként megfelel annak a viszonynak is, amelyben az aktuális ordók liturgikus tartalma van a PRG-vel. Jóllehet magán a PRG-n kívül nincs olyan középeurópai rubrikás hagyomány, amelynek az esztergomi közelebbről megfelelne, nem lehet kizárni, hogy az alap nem a PRG eredeti, módosítatlan változata, hanem annak valamely derivátuma volt. Ezt a hipotézist hozzáférhető források hiányában egyelőre nem tudom ellenőrizni, de elképzelhetőnek tartom valamely német úzus, különösen —a BS analógiája miatt— a kelet-szászországiak közvetítő szerepét. (2) Az esztergomi rubrikás hagyomány elkülöníthető a tágabb értelemben vett magyar hagyományokon belül. Elkülönülése nem kronológiai, hanem intézményes jellegű. Ezt úgy lehet ellenőrizni, ha összevetjük egyrészt korai magyar forrásokkal a H-n
jegyzetekkel és az összes kontrollforrás párhuzamos rubrikáinak átírását. A jelen kiadás mellékletében (ld. alább, a függelék ??? oldalán) ebből csak a táblázatok legjellemzőbb szakaszait, valamint a PRG-ből és a magyar forrásokból vett referenciákat tartottam meg. 243 A kontrollforrásokat három körből válogattam: (1) régi vagy közismert nyugat-európai források: OR; RASMUSSEN: Les pontificaux du haut moyen âge; PRG; PR12; AER; PGD (2) közép-európai források szomszédos régiókból (pl. Krakkó, Aquileia, Prága, Salzburg, egyenként több forrásból is); (3) magyarországi források (adataikat ld. a függelék ??? oldalán). Utóbb a gyűjtést még Magdeburg, Passau és Regensburg adataival egészítettem ki.
és a P-n kívül, másrészt Esztergomtól különböző magyar egyházi intézmények viszonylag késői forrásaival. Az előbbire két XIII. századi kódex, az úgynevezett németújvári (ma Güssing az ausztriai Burgenlandban) és az isztambuli misszále ad alkalmat. Ezek biztosan magyar eredetű kéziratok, és a kérdéses napok rubrikái értékelhetők bennük. Ezek a rubrikák maguk is régies, a PRG-hez közeli terminológiát használnak,244 de semmiféle szövegi kapcsolatuk nincs az esztergomi rubrikákkal, így a H-val és a P-vel sem. Az utóbbira olyan XIV–XVI. századi könyvek adnak alkalmat, amelyek más magyar egyházmegyék, illetve az esztergomi úzust adaptáló pálosok liturgiáját örökítették meg. Az egyházmegyék, pontosabban katedrálisaik gyakorlatáról Pécs, Eger és Zágráb szintjén maradtak információk. Pécsről egy két kiadásból ismert misszále, Egerről a szintén két kiadásban ismert OA tanúskodik. E székesegyházaknak sem korábbi, sem későbbi forrásairól nincs érdemi adat. Jobban megmaradtak a zágrábi könyvek: a korai periódusból a PZ, későbbről pedig számos kéziratos misszále és breviárium, majd ezek nyomtatott megfelelői. Hasonló a helyzet a pálosoknál, ahol XV. századi kéziratok és nyomtatott könyvek egyaránt rögzítették az úzust. Végül érdemes figyelembe venni néhány nem reprezentatív magyar breviáriumnak a Tenebræ-hez kötődő rubrikáit. Ezek a breviáriumok az erdély-váradi, a szepesi és a kalocsai régióból valók. Az esztergomi rubrikáknak egyikben sem találni nyomát.245 Töredékes maradványok: Pécs és Eger Mivel a pécsi misszále elszigetelt forrás, nem állapítható meg, hogy van-e tartós, egységes pécsi rubrikás hagyomány. A pécsi misszále vonatkozó rubrikái terminológiailag elég archaikusak ahhoz, hogy ne tekintsük őket XV. századinak,246 de eléggé el is térnek az esztergomiaktól ahhoz, hogy ne lehessen kizárni egy régi pécsi hagyomány meglétét. Szemben a zágrábi és a pálos rubrikákkal, amelyek semmiféle szövegi kapcsolatban nincsenek az esztergomiakkal, Pécsett számos mondat vagy mondattöredék megegyezik velük, a virágvasárnapi ordó rubrikaanyaga pedig lényegében esztergomi. Hogy a kapcsolat korai előzményekre vezethető vissza, azt az bizonyítja, hogy a pécsi misszálénak van néhány olyan mondata, amely a H-ban és az esztergomi könyvekben nem szerepel, de szerepel a P-ben és a PZ-ben. Mivel közvetlen kapcsolatuk valószínűtlen, ezek a mondatok egy, a H-énál is teljesebb szöveg fosszíliáinak tűnnek. Eger hagyománya még elszigeteltebb, mint Pécsé. Egyetlen emléke, az OA ugyanis ordináriuskönyv, azaz nem tartalmaz a pontifikálékkal, misszálékkal és breviáriumokkal összevethető rubrikákat: az ordinárius műfaja még csak előtörténetét élte a XI.
244
A régies rubrikák ismertetőjegyei a PRG-reminiszcenciák, a liturgiamagyarázó betoldások, a poétikus megfogalmazások. Könnyen azonosítható terminológiai archaizmus az impono ’elkezdeni, intonálni’ jelentésben és a többesszámú versus ’himnusz’ jelentésben. A nyelvi szempont részletes kifejtése: FÖLDVÁRY: Rubrica Strigoniensis 245–288., a kronológiai vonatkozásokhoz különösen: uo. 259–263. 245 A források jegyzékét és a szemelvények oldalszámait ld. a függelék ??? oldalán. 246 A föntebb mondott archaizmusokon kívül jellemzően ilyen a certus locus ’stáció’ jelentésben.
században.247 Tartalmazza viszont a vezeklők rekonciliációját, mégpedig olyan megfogalmazásban, amely közeli rokona a H és az MNS párhuzamos helyének. Ez a néhány mondat vélhetően egy korábbi, Egerben használt pontifikáléra vagy misszáléra vezethető vissza, és párhuzamba állítható azokkal a pécsi rubrikákkal, amelyek egy ősi, esztergomi szubsztrátum maradványainak tűntek. Új, egységes rubrikák: Zágráb és a pálosok Zágrábban a PZ még az esztergomi rubrikás hagyományhoz tartozik, ami a H-tól való származását tekintve nem meglepő. A XIV. századtól kezdve viszont új rubrikák jelennek meg. Ezek szó szerint megegyeznek az összes kéziratban és a nyomtatványokban is,248 azaz megerősítik, hogy a XIV. század elején, valószínűleg Gazotti Ágoston korában tényleg végbement egy zágrábi liturgikus rendezés. Ennek lehet produktuma az Esztergomtól független zágrábi rubrikás hagyomány. Érdekes, hogy ez a hagyomány önmagán belül jóval egységesebb, mint az esztergomi: a zágrábi könyvek mintha ugyanannak a mintakiadásnak lennének hűséges másolatai. De érdekes az is, hogy a zágrábi rendezés inkább tűnik fegyelmi és szerkesztői, semmint liturgikus jelenségnek. A zágrábi úzus, ami a liturgikus tartalmat illeti, alig változik. Ami változik, az az úzus kodifikációjának módja.249 Az új zágrábi rubrikák —néhány jelentéktelen szövegfoszlányt leszámítva— egyetlen szakaszon kapcsolódnak az esztergomiakhoz: ez a keresztkúthoz vezetett körmenet leírása nagyszombaton. De éppen ez az a hely, ahol az esztergomi hagyomány két ágra szakad: az egyik jellegzetes rubrikát a „régiek”, vagyis a H és a P, a másikat az „újak”, az MNS és az MS tartalmazzák. Zágráb az utóbbiakkal tart. Ebből arra lehet következtetni, hogy a zágrábi liturgiarendezés során figyelembe vették a kortárs esztergomi praxist, de figyelmen kívül hagyták a zágrábi könyvtárban őrzött H-t. Zágrábéhoz hasonlóan viselkedik a pálos liturgia. A XV. századi kéziratok és a XVI. századi nyomtatványok rubrikái itt is szó szerint azonosak,250 a rendi úzusnak tehát nemcsak liturgikus tartalma, hanem kodifikációja is egységes. Van tehát —legalább a XV. század óta— pálos rubrikás hagyomány. Miközben a liturgikus tartalom szorosan kapcsolódik az esztergomi úzushoz, sőt annak archaikus változatához, addig a rubrikaanyag teljesen új, Esztergométól független megfogalmazás. 247
A rubrikás műfajok történetének rövid összefoglalása: OS X–XIII. A függelékben a zágrábi rubrikákat az 1511-es nyomtatott misszále és egy XV. századi kéziratos breviárium (Zagreb, Knjižnica Metropolitana MR 46. szerint közlöm. A nyomtatott misszálét az MR 133-as, XIV. századi misszáléval, a breviáriumot több XIV–XV. századi breviáriummal vetettem össze. 249 Bár az a föltevés, hogy a zágrábi úzus dominikánus irányba mozdult volna el, nem megalapozott, meggondolandó, hogy a dominikánus rend, amelyhez Ágoston püspök is tartozott, mintát adhatott a könyvek egységesítésére a kéziratosság korában. Köztudott ugyanis, hogy a dominikánusok Humbertus Romanus generális óta normatív példányokkal egyeztették összes liturgikus könyvüket. 250 A függelékben a pálos rubrikákat a XV. századi, kéziratos Göttweig, Stiftsbibliothek Cod. 107. R 79. és az 1540-es nyomtatott breviárium szerint közlöm. A misszálét az 1514-es nyomtatott változattal vetettem össze (ebben vannak többletek, de a kézirattal párhuzamos rubrikák szövege azonos), a breviárium rubrikáihoz nem találtam kéziratos párhuzamot. 248
A rubrikák eredete A szükségképpen töredékes adatokat így összegzem: A XI. században, még a H előtt megfogalmazódtak Magyarországon a liturgikus év rendkívüli szertartásainak ceremoniális rubrikái. E megfogalmazások fölhasználták a PRG-t vagy annak valamely korabeli derivátumát, de egyes ordókban önálló részekkel egészítették ki, másokban pedig teljesen elszakadtak tőle. Ez a rubrikás hagyomány Magyarországon kívül nem mutatható ki. Magyarországon belül csak a két legkorábbi, egymástól független forrásban, illetve a központi esztergomi forrásokban van meg teljes, minden ordóra kiterjedő alakjában. A nem esztergomi, de magyar eredetű XIII. századi misszálékban egyáltalán nincs jelen. Töredékes maradványokat tartott fönn belőle, de lényegesen el is tér tőle Pécs és Eger, míg Zágráb és a pálosok egy teljesen önálló, modernebb rubrikás hagyományra cserélték le, valószínűleg a XIV. században. Az rubrikás hagyomány kifejezetten az érseki katedrálishoz kellett, hogy kötődjék. Csak így magyarázható, hogy éppúgy megvan egy észak-magyarországi bencés szakramentáriumban, mint egy horvátországi pontifikáléban, hogy töredékesen tartalmaznak belőle részleteket Esztergom szuffragáneus püspökségeinek forrásai, de teljes formában csak az esztergomi könyvek őrzik a XVI. századig. A XIII. századból vannak nyomai más magyar rubrikás hagyományoknak, és a pécsi misszále azt mutatja, hogy a szuffragáneusok sem vették át automatikusan az esztergomi rubrikákat.251 Az esztergomi rubrikás hagyomány eredeti hordozója egy XI. századi pontifikále lehetett. Ezt azon az adaptáción kívül, amely a szöveget más műfajokhoz, mindenekelőtt egy szakramentáriumhoz (P) igazította —erre alább térek ki— a következők mutatják: (1) Egyetlen ismert, bár csak részleges forrása a PRG, tehát egy pontifikále. (2) Legteljesebb hordozója a H, tehát szintén egy pontifikále. (3) A misére és a zsolozsmára vonatkozó adatokat is közöl. (4) De ezeknek csak rendkívüli ordóival foglalkozik. (5) Részei processziók és kifejezetten püspöki funkciók. (6) Fejezetcímei az ’Ordo’ szóval kezdődnek. (7) Teljes szerkönyvi szövegekhez, és nemcsak incipitekhez kapcsolódik.
Mindez a legtermészetesebben a PRG-típusú pontifikálék műfaji keretei között helyezhető el. Magában a H-ban minden ordó teljes rubrikaanyaga megvan, leszámítva azt a néhány mondatot, amely a rubrikálásra kihagyott üres helyekről valószínűleg véletlenül maradt ki. A rubrikák a H-ban arányosak, logikus helyen vannak. Ha a H egészét, sőt föltételezett első kötetét is figyelembe vesszük, szervesen kapcsolódnak olyan rubrikákhoz, amelyek nem az évkör szertartásait írják le. Ezeket éppúgy be lehetne vonni az összehasonlításba, ha a szóba jöhető szövegpárhuzamok nem korlátozódnának annyira kevés forrásra.
251
Ez azért is fontos, mert ha a H —mint Morin nyomán többen vélték— valóban győri eredetű lenne, rubrikaanyaga bizonyára a pécsihez viselkednék hasonlóan.
A rubrikák redakciói A hagyomány kezdete tehát véleményem szerint ugyanaz az esztergomi őspontifikále, amelyre már a tartalom és a szerkezet alapján is következtettem. A H korát és fölépítését tekintve közel áll hozzá, de maga nem lehetett ez a pontifikále. A rubrikás hagyományban ugyanis vannak olyan mondatok, amelyek a H-ból hiányoznak, de megtalálhatók más, egymástól független forrásokban. Az 1090-es évek eleje tehát csak terminus ante quem az őspontifikále keletkezéséhez. Hogy a H hogyan készült belőle, valószínűleg nem rekonstruálható részleteiben. Úgy gondolom, hogy ehhez a folyamathoz a H szerkesztési következetlenségeit elemezve lehetne közelebb kerülni. De mivel az őspontifikále is komoly szerkesztői munka eredményének tűnik, nem mindig lehet elkülöníteni az eredeti következetlenségeket azoktól, amelyek a H-t eredményező másolás, esetleg kivonatolás folyamatához köthetők. A H-hoz legközelebb az MNS áll. Ahhoz képest, hogy az MNS egy misszále, megőrzi szinte az összes pontifikális ordót. Ha egyik vagy másik látszólag hiányzik, az csak azért van, mert az MNS-ből nagypéntek előtt jókora rész hiányzik.252 E sérülés magába foglalja a virágvasárnapi és a nagycsütörtöki ordókat, de az utóbbiból fönnmaradt egy töredék,253 amely bizonyítja egyrészt a vezeklők rekonciliációja és az olajszentelések egykori meglétét a kódexben, másrészt azt, hogy ezek az ordók is az ismert rubrikás hagyományba illeszkednek. Nem lehet kétséges, hogy a virágvasárnapi ordó sem volt kivétel. Ténylegesen csak a zsolozsma ordói maradnak el az MNS-ből (pontosabban közeli rokonába, a BNS-be kerülnek), de még ezek sem teljesen: a keresztelési vecsernyéről van szó benne. Mindez túlzás egy —akár püspöki rendeltetésű— misszáléban. Az MNS egy műfajváltás tanúja: valamikor a XIII. vagy a XIV. században a pontifikále megszűnt az illető ordók kodifikációjának eszköze lenni, és átadta helyét a misszálénak. Ez a műfajváltás mentett meg bizonyos ordókat, vagy legalább rubrikákat a feledéstől, miután a PGD Magyarországon is elterjedt. A többi forrás annak a tevékenységnek a nyomát viseli, amelynek során a pontifikále rubrikáit átalakították vagy lerövidítették egy-egy műfaj kívánalmai szerint. A legárulkodóbb nyomok a P-ben vannak, egyszersmind ezek mutatják, hogy a módosítás egy pontifikálét dolgozott át szakramentáriummá, és nem fordítva. Egyrészt elmaradnak belőle a szigorúan püspöki ordók, másrészt a fönnmaradó ordókból —nem teljes sikerrel— igyekszik a redaktor kiiktatni a püspöki vonatkozásokat. Három jellemző példa: (1) Nagycsütörtökön a P rubrikája szerint a celebráns elmondja a kánont az „Intra quorum nos consortium” szavakig. Ugyanez a rubrika megtalálható a H-ban is, hiszen az olajszentelési misében itt következik a betegek kenetének megáldása. A P 252
A lakúna az 56–109. fólióig terjed. Ez a nagyböjt harmadik szerdájától nagypéntekig terjedő részt érinti. A nagyböjti részben más lakúna is van (34–48. és 50–53.). 253 A 100. fólió a XIX. század végén még a helyén volt. Átírását 1893-ban közölte DANKÓ: Vetus Hymnarium Ecclesiasticum Hungariæ 577. 28. jegyzet. Néhány évvel ezelőtt Czagány Zsuzsa találta meg és írta át a töredéket, adatai: Trnava/Nagyszombat, Literárny Archív Spolku Svätého Vojtecha Fasc. 322. Nr. 10. Magam a függelékben a tőle kapott szöveget használtam, Dankóéval is összevetve.
azonban —nem lévén püspöki könyv— kihagyja az olajszenteléseket, következésképp ez a rubrika okafogyottá válik benne. Hogy mégis bekerült, az csak szerkesztői felületességre vezethető vissza, ám épp ez a szerkesztői felületesség árulja el, hogy a rubrikák egy pontifikáléból származnak. (2) Nagypénteken a P rubrikája szerint a pap a passió után elmondja az ünnepélyes könyörgéseket „sicut in libro continentur”. A H párhuzamos helyén ugyanez a rubrika „sicut in libro sacramentorum continentur” formában olvasható. Indokolt is, mert a H maga nem tartalmazza az ünnepélyes könyörgéseket. A P azonban szakramentárium: liber sacramentorum, következésképpen teljes terjedelmükben tartalmazza őket. Ez tehát azt jelenti, hogy a rubrikában —illogikus módon— önmagára hivatkozik. A „sacramentorum” jelzőt nem emeli át, fölismerve benne saját műfaját, de átveszi a hivatkozást, amely csak pontifikále-elődjében volt jogos és szükséges. (3) Nagyszombaton A P rubrikája szerint két diákonus viszi a krizmát és a katekumenek olaját a keresztkúthoz. A H párhuzamos helye szerint „obviam domino pontifici” vonulnak. A P az egyébként változatlan szövegen belül a püspököt említő mondatrészt kicseréli „obviam presbyteris”-re. A soron következő mondatban azonban, amelyen szintén osztozik a H és a P, benne felejti a püspökre visszautaló „ante eum” szavakat. Ez így a P szövegében értelmetlen, legföljebb az „ante eos”-nak lenne értelme, a „presbyteris”-re vonatkoztatva. Lépten-nyomon találkozunk tehát egy „depontificizáló” redaktor bűnjeleivel… Némi magyarázatra szorul, hogy ha a nem székesegyházi és a szuffragáneus székesegyházi rubrikák elszakadnak Esztergomtól, akkor miért olyan hűséges hozzá egy bencés szakramentárium. Erre a kérdésre a korabeli monasztikus központok úzusainak vizsgálata ad választ. A bencés rend köztudottan csak lassan formálódott egységes intézménnyé, és ezt is csak jelentős késéssel követte valamiféle egységes bencés liturgia kialakítása. A monostorok úzusa ezért mindig jól illeszkedik a régió szekuláris úzusai közé. Bizonyos mértékig átformálja, de nyersanyagnak tekinti őket. A P még kissé következetlenül, néhol ügyetlenül adaptálja szekuláris, pontifikális forrását. Egy olyan kísérlet tanújának látszik, amely esztergomi szekuláris bázison próbált kidolgozni egy magyar monasztikus szokásrendet. Végül a nyomtatott misszálék és breviáriumok a rubrikák racionalizálásának, rövidítésének dokumentumai. Ami megmarad belőlük, annak a megfogalmazása továbbra is fölismerhető, de elmaradnak egyrészt a püspöki ordók (a lábmosás véletlen maradvány), másrészt a keresztelés, amelyet ekkor már a Baptismale/Obsequiale Strigoniense tartalmaz. A nagypénteki sírba helyezés és a húsvéti játék elmaradása valószínűleg a liturgikus gyakorlat tényleges megváltozásának eredménye. Biztos, hogy a XV. századi könyvek szerkesztői már nem az őspontifikáléból, hanem korábbi, az MNS/BNS hagyományához tartozó misszálékból, illetve breviáriumokból merítettek. De rubrikáik közvetve bizonyítják az őspontifikále szöveghagyományának esztergomi identitását.
Liturgikus szövegek Kevésbé látványos, de nem tanulság nélküli a liturgikus szövegek változatainak elemzése. A liturgikus tételek beláthatatlanul sok forrásban előfordulnak, így változataik is beláthatatlanul sokan vannak. A szövegek kiadója e területen sajátos kérdéssel szembesül: vajon a tétel párhuzamainak milyen köre tartson számot érdeklődésére, milyen mennyiségű és típusú szövegváltozat feltüntetése informatív?254 Egy középkori liturgikus könyv tulajdonképpeni mondanivalója nem egy-egy liturgikus tétel szövege, hanem az a kompozíció, amelyben ezeket a szövegeket elhelyezi. Ezért párhuzamosnak csak azok a szövegek tekinthetők, amelyek párhuzamos kompozíciókban is szerepelnek. Ez az azonos úzust képviselő és lehetőleg azonos műfajú liturgikus könyveket jelenti. További párhuzamok bevonása nemcsak fölösleges, de kimondottan félrevezető, mert ugyanannak a szövegnek lehetnek egyformán értelmes változatai. Lehet, hogy e változatok közül egyik vagy másik filológiailag előnyben részesíthető lenne, de liturgikailag nem ez számít, hanem az, hogy az illető hagyományban mi volt a szöveg tipikus változata, textus receptusa. Azonban e tipikus változatot sem lehet könnyen rekonstruálni. A tapasztalat azt mutatja, hogy a liturgikus könyvek nem őrzik gépiesen a szövegváltozatokat. A hagyományozás során kissé alakulnak, és olykor tudatosan is revideálják őket.255 Meg kell tehát különböztetni azokat a nagyobb jelentőségű szövegváltozatokat, amelyek hagyományokat, úzusokat különböztetnek meg egymástól, illetve azokat a kisebb jelentőségűeket, amelyek az egy hagyományon belüli spontán vagy szándékolt alakítás tárgyai. Annak, hogy mi a nagyobb, és mi a kisebb jelentőségű, nincs filológiai kritériuma. Csak a már azonosított hagyományokhoz tartozó, párhuzamos szövegek összehasonlításából, utólag lehet elvonatkoztatni, hogy a filológiai következtetések egybeesnek-e a liturgikaiakkal. A jelenséget egy hamuszentelési oráción szemléltetem: PRG supplicibus hos cineres salubre sanctum tuum
atque [ante maiestatem et [præsta ‹quæsumus› 254
H 34v Omnipotens, sempiterne Deus: parce metuentibus, propitiare supplicantibus, et mittere dignare sanctum angelum tuum de cælis, qui benedicat et sanctificet cineres istos, ut sint remedium salutare omnibus, nomen tuum sanctum humiliter implorantibus, ac semetipsos pro conscientia delictorum suorum accusantibus, ante conspectum divinæ clementiæ tuæ facinora sua deplorantibus, vel serenissimam pietatem tuam suppliciter obnixeque flagitantibus. Præsta, quæsumus, per invocationem sanctissimi nominis tui, ut, quicumque eos
MNS 30r
hos cineres
suorum delictorum et [ante
A probléma gyakorlati következményeihez ld. alább a kiadás elveiről írtakat. Újabban PFAFF: The Liturgy in Medieval England 153–156. mutatta be egy érdekes kísérlettel, hogy mennyire improduktív a liturgikus könyvek rendszerezésénél a mikrofilológiai megközelítés. Finom kritikája DESHUSSES—DARRAGON: Concordances et tableux pour l’étude des grands Sacramentaires használhatóságát relativizálja. 255
peccatorum] suorum
super se asperserint pro redemptione peccatorum, corporis sanitatem et animæ tutelam percipiant.
Ez az oráció a római szakramentáriumokban nem szerepel, először a PRG liturgikus évet leíró szakaszában, másként az OR 50. ordójában tűnik föl. A fönti bal oszlopban található szövegváltozatok Andrieu kiadásának főszövegéből valók. A kiadás 21, XI– XII. századi kódex összevetésével készült, a források válogatásakor tehát a kéziratok régisége volt a meghatározó szempont. Vogel PRG-kiadása további két kézirattal bővítette ezt a forrásbázist. A szöveg egységes képén nem változtat a kritikai apparátus sem, legalábbis a H és a MNS szövegváltozatai szempontjából. Vogel és Andrieu szövegkiadásai256 az összesen 23 korai forrásból ezeket a variánsokat rögzítik (zárójelben a kódex föltételezett használatának helyét tüntetem föl): PRG 99, 74 supplicantibus Monte Cassino, Archivio dell’ Arciabbazia Ms. 451 NN (Róma); Pistoia, Archivio capitolare del duomo Ms. C 141 (Lucca) — OR 50, 18, 45 supplicationibus Róma, Biblioteca Alessandrina (Universitaria) Ms. 173 (Salzburg, Róma); Párizs, Bibliothèque national de France Lat. 820 (Salzburg, Séez); Wolfenbüttel, Herzog-August-Bibliothek Ms. Guelf. 15 Weißenburg (Besançon); Wolfenbüttel stb. 555 Helmst. (Ansbach?); Vitry-leFrançois, Bibliothèque municipale Ms. 36 (Salzburg, Châlons-sur-Marne) — cineres istos Milánó, Biblioteca Ambrosiana Ms. Z 52 sup. (?) — cineres hos Eichstätt, Diözesenarchiv, Ms. B 4 (Eichstätt) — ‹et› præsta [quæsumus] Milánó stb. [uo.]
Eszerint tehát a supplicantibus Rómában és Luccában, a cineres istos és az et nélküli præsta quæsumus pedig egyetlen, használatát tekintve ismeretlen eredetű milánói kódexben adatolt. A H és a MNS többi variánsa sehol nem fordul elő. Gyökeresen más képet kapunk, ha a forrásbázist nem kor, hanem liturgikus eredet alapján válogatjuk. Az oráció az általam germánnak [Germanic] nevezett, keleti liturgikus táj emblematikus tétele. A Rajnától keletre fekvő és Rajna-menti egyházaknak talán mindegyikében mindjárt a hamuszentelés élén vagy a kezdő exorcizmus után szerepel, míg Nyugat-Európában egyáltalán nem használatos.257 Elterjedésének szélső határa Lotaringia és Svájc, a PR12-be és általa a római-kuriális gyakorlatba a PRG közvetítésével került.258 A tétel előfordulása vagy hiánya tehát alkalmas tágabb régiók közti különbségtételre. 256
Kötet- és oldalszám szerint: OR V. 124; PRG II. 21–22. A liturgikus tájak megállapításához: FÖLDVÁRY: A római rítus változatainak kutatása 71–101. Nyugat-Európa alatt a gall, az anglonormann, és az iberoprovanszál tájat értem. Biztosan ide tartozik a mai Norvégia, a Brit-szigetek, Franciaország legnagyobb része, Ibéria és Szicília. Határterület a keleti és a nyugati tájak között Flandria, Lotaringia, Burgundia, a mai Svájc és Itália. Jellemző, hogy a magyar liturgia Radó által föltételezett „őshazája” három markánsan különböző táj: az anglonormann, a gall és az északi átmeneti (Flandria-Lotaringia) találkozásánál fekszik. Liturgikus szempontból ezért „ÉszakFranciaország” értelmezhetetlen kategória. 258 Valóban római szövegváltozatnak a PR12 variánsa tekinthető. A „klasszikus” Missale Romanum megbízhatatlan, mert tudós beavatkozások nyomát viseli. Ennek jele a metuentibus —máshol példátlan— lecserélése pænitentibus-ra. Egyébként a szintén egyedi supplicantibus, hos cineres, salubre, pietatem, et præsta változatcsoportot használja. 257
Hogy a szövegváltozatok liturgikus kötődését ellenőrizzem, kiemeltem a szöveg öt „erős” variánsát: a supplicibus/supplicantibus-t, a hos cineres/cineres istos-t, a salubre/salutare-t, a maiestatem/pietatem-et és az et præsta/præsta quæsumus-t. Ezekről föltételeztem, hogy nem véletlenszerűek, vagyis a szóválasztás és a szöveg ritmusa szervesen beépül a használó közösség emlékezetébe. Ezt az öt variánst azután liturgiailag biztos eredetű, XV–XVI. századi, nyomtatott egyházmegyés rituálékban és misszálékban hasonlítottam össze, a következő eredménnyel:259 Salzburg Olmütz Lüttich Straßburg Bázel Freising Köln Paderborn Prága Gnézna Mainz Verdun Plock Magdeburg Passau Regensburg Minden Róma Hildesheim Eichstätt Brixen Augsburg Konstanz
supplicibus hos cineres supplicibus hos cineres supplicibus cineres istos supplicibus cineres istos supplicibus cineres istos supplicibus hos cineres supplicibus cineres istos supplicibus cineres istos supplicantibus hos cineres supplicantibus cineres istos supplicibus tuis cineres istos supplicibus hos cineres supplicantibus cineres istos supplicantibus cineres istos supplicantibus hos cineres supplicibus tuis hos cineres supplicibus tuis hos cineres supplicibus hos cineres supplicibus hos cineres supplicibus hos cineres supplicibus hos cineres supplicibus hos cineres supplicibus cineres istos
salutare salutare salutare salutare salutare salutare salutare salutare salutare salubre salubre salutare salubre salutare salubre salubre salubre salubre salubre salubre salubre salubre salubre
pietatem pietatem pietatem pietatem pietatem pietatem pietatem pietatem pietatem pietatem pietatem maiestatem maiestatem maiestatem maiestatem maiestatem maiestatem maiestatem maiestatem maiestatem maiestatem maiestatem maiestatem
præsta quæsumus præsta quæsumus præsta quæsumus præsta quæsumus præsta quæsumus et præsta et præsta et præsta et præsta præsta quæsumus præsta quæsumus præsta quæsumus præsta quæsumus et præsta et præsta et præsta et præsta et præsta et præsta et præsta et præsta et præsta præsta quæsumus
Ez a szintén 23, nagyjából egyidejű és az oráció elterjedési körét arányosan lefedő forrás három tanulsággal szolgál:
259
Az oráció forrásai sorrendben: Agenda Saltzburgensis 14v; Agenda Olomucensis g4v; Missale Leodiensis ecclesiæ 31r; Missale Argentinense 34v; Missale Basieliense 31v; Obsequiale Frisingense 23v; Missale Coloniense 40v; Agenda Paderbornensis (késői dátuma ellenére hiteles középkori tartalmat őriz) 241; Praha, Národní knihovna České republiky XLIV. G 44. (a prágai agendának a nyomtatottal kortárs, megbízható tanúja) 9v; Missale Gnesnense et Cracoviense 22v; Agenda ecclesiæ Moguntinensis 94v; Missale ad usum Virdunensis ecclesiæ 16v; Agenda ecclesiæ cathedralis Plocensis 122r; Agenda [Magdeburgensis] 58v; Agenda sive benedictionale de actibus Ecclesiæ secundum chorum et observationem ecclesiæ Pataviensis 31v; Obsequiale Ratisponense 47v; Agenda rerum ecclesiasticum secundum consuetum usum Mindensis diœcesis 45r; PR12 28, 2 (209. oldal); Missale Hildensemense 35v; Obsequiale Eystetense 40v; Obsequiale Brixinense 3v; Obsequiale Augustense 7v; Obsequiale sive benedictionale secundum ecclesiam Constantiensem 41r. A többnyelvű városoknak csak helykímélésből részesítem előnyben a német nevét. A döntést egyébként az indokolja, hogy középkori liturgiájuk valóban germán alkatú.
(1) A H-ban és az MNS-ben még szórványosnak tűnő variánsok (supplicantibus, cineres istos, salutare, pietatem, et præsta) mindegyike bőségesen, majdnem fele-fele arányban előfordul bennük. Egyedül a supplicantibus van érzékelhető kisebbségben, de annak is tekintélyes képviselői vannak. A magyar források tehát sokkal kevésbé izoláltak, mint amilyennek a PRG apparátusa alapján tűntek. (2) A variánsok nem rendezhetők intézményi csoportokba. Főleg a salutare+pietatem, illetve a salubre+maiesatem változatot használó források tűnnek egységes tömbnek, de sem földrajzilag, sem egyházszervezetileg vagy politikai-kulturális alapon nem tartoznak össze. Jóllehet maga a tétel jellemzően keleti vagy germán, ezen belül nincs fölismerhető északi és déli, keleti és nyugati, német és nem német (pl. lengyel, morva, lotaringiai, svájci, olasz) különállás. Az elemeket a különféle úzusok szabadon és önállóan kombinálják. (3) A H és a MNS a vizsgált öt helyből négy helyen megegyezik. Az erős változatok egy olyan, megegyező kombinációját tartalmazzák, amely ebben a formában egyetlen más úzusban sem volt kimutatható. Az egyik, jól dokumentált együttállás a SalzburgOlmütz-Lüttich-Straßburg-Bázel csoporttal, a valamivel ritkább supplicantibus a Prága-Gnézna-Plock-Magdeburg-Passau csoporttal rokonítaná őket, de a két csoport között nincs átfedés. Habár semmi sem zárja ki, hogy találunk egy, a H-val és a MNSsel megegyező külföldi forrást, az eredmény elgondolkodtató. Ezt az eredményt kell végül szembesítenünk a magyar hagyomány többi tanújával. A kérdés az, hogy a H és az MNS egyezése véletlenszerű, vagy erős szövegváltozataiknak ez a kombinációja tartósan összekapcsolódik a magyar hagyománnyal. A másik kérdés —hasonlóan a rubrikákhoz— az, hogy ez az együttállás az egész magyar hagyomány sajátja-e, vagy csak egy körülírható részhagyományé. A korábban konzultált források alapján a következő adatokat kapjuk (MQ-val a pécsi [Quinqueecclesiæ], MZ-vel a zágrábi, MG-vel a németújvári [Güssing] misszálét jelölöm): MS 17r MQ 33r MZ 19v PZ 46r P 38r MG 50r
supplicantibus supplicantibus supplicantibus supplicibus supplicibus supplicantibus
hos cineres hos cineres cinerem istum cinerem istum hos cineres hos cineres
salutare salutare salutare salutare salubre salubre
pietatem pietatem pietatem pietatem maiestatem maiestatem
præsta quæsumus præsta quæsumus præsta quæsumus præsta quæsumus et præsta et præsta
A H és a MNS többi eltérését mérlegelve azt látjuk, hogy textus receptusszá Magyarországon egyrészt a H delictorum suorum-a, másrészt az MNS hos cineres-e és et ante-ja vált. A H et nélküli ante-ját őrizte meg az MZ, míg a PRG atque ante-ja szerepel a P, a PZ és az MG megfelelő lapján. Más PRG-variánsok a fő vonulatot képviselő forrásokban nincsenek meg. A középkor végi Esztergom, Pécs és Zágráb adatai tehát tökéletesen megerősítik a H tanúságát. Az egyetlen, apró eltérés az MZ cinerem istum-a, amely talán a PZ hagyományára vezethető vissza. A PZ tanúságának értékét azonban csökkenti, hogy az oráció ott nem hamvazószerdai kontextusban, hanem a dedikációs ordó részeként, az úgynevezett Szent Gergely-vízhez szükséges hamu megáldásánál szerepel, ezért esetleg
más szöveghagyományra is visszavezethető. A hamura utaló szavak variálódása egyébként sem azonos súlyú a többivel, már a H és az MNS is másként használta őket. A supplicantibus+salutare+pietatem+præsta quæsumus viszont olyan változatcsoport, amely jelentős mintavétel után a magyar püspökségek sajátjának bizonyul. Mégis eltérő változatot találunk a P-ben és az MG-ben. Az utóbbi a rubrikák elemzésekor is periferiális forrásnak bizonyult. Nehezebben indokolható a P különállása. Nála nem filológiailag, hanem a liturgikus rend szerint lehet majd kimutatni, hogy az esztergomi alapra más, idegen anyagok is rétegződtek. Mivel a vizsgált oráció KözépEurópában közkincs, szövegforrása nem föltétlenül kellett, hogy esztergomi legyen. Az orációt találomra választottam ki, a rá épülő mikrofilológiai elemzés nem előre elhatározott következtetést volt hivatva bizonyítani. Meggyőződésem, hogy az ilyen úton nyert eredmények jóval megbízhatatlanabbak, mint a rubrikák vizsgálatából nyertek, a tanulságok néhány tételben mégis levonhatók: (1) A liturgikus tételek szövegváltozatait nem diakron stemmákba, hanem úzusokra épülő, szinkron tipológiába érdemes rendezni. (2) Az így kirajzolódó tipológia nem írja le a szöveg hagyományozásának útvonalát, a képlet szórt és látszólag összefüggéstelen. (3) A szövegváltozatok sajátos együttállásai mégis alkalmasak lehetnek egy-egy individuális úzus azonosítására, ha ezt más filológiai és liturgikus megfontolások támogatják. — Hozzá kell azonban tennem, hogy egy igazán informatív, liturgikus kritikai apparátus szélsőségesen nagy forrásismeretet és rengeteg munkát igényelne, ez a munka pedig nem hozna lényegesen új eredményt a rubrikák és a liturgikus kompozíció elemzéséhez képest. E gondolatmenet után kijelenthetjük, hogy a H-nak a központi esztergomi hagyománnyal való kontinuitása filológiai oldalról is megerősítést nyert. Magasabb szinten pedig azt jelenthetjük ki, hogy az úzusok filológiai értelemben is úgy viselkednek, ahogyan liturgikus értelemben: ismert alapelemeket kombinálnak egyéni, de az úzusra tartósan jellemző együttállásban.
Ez a fejezet a H ordóinak liturgikus rendjét elemzi. Az egyes alfejezetekben előbb leírom a megfelelő ordót a szertartás cselekményes mozzanatai (ceremóniája vagy dramaturgiája), szöveges tételei és az ezeket strukturáló kompozíció alapján (sorrend, tagolás, arányok, szimmetriák). Ezután összevetem a H-t a későbbi magyar forrásokkal, elkülönítve így a tartós jellemzőket azoktól, amelyek variábilisnak vagy esetlegesnek tűnnek. Végül a PRG-vel, más lehetséges korabeli forrásokkal és más úzusok változataival vetem össze az ordót. A külföldi párhuzamokkal való összevetéskor használom a liturgikus tájak és régiók fogalmát. Európa liturgikus úzusainak ezt az osztályozását a virágvasárnapi ágszentelés és processzió részletes elemzése során alakítottam ki, de kutatásaim számos más területen is igazolták, hogy ezek objektív, valóban létező kategóriák. Európa legnagyobb liturgikus tája a germán. Ez a Rajnától és az Alpoktól keletre fekvő területet foglalja
magába. Központi régiója Szászország, Frankónia és Bajorország, nyugati pereme a Rajna-vidék és Svábia, keleti pereme a középkori Lengyelország, Csehország és Magyarország, északi pereme a bréma-hamburgi tartomány, Norvégiát kivéve Skandinávia és a Baltikum. Dél- és Nyugat-Európa három jól elkülönülő tájra tagolódik. Az igen változatos gall táj a mai Franciaország központi részét és Akvitániát foglalja magába, az anglonormann táj Normandiát, a Brit-szigeteket, Norvégiát és Szicíliát, az iberoprovanszál táj Ibériát és a mai Dél-Franciaországot. Keleti és nyugati elemek keverednek különböző formában és mértékben az úgynevezett átmeneti tájon. Ide tartozik Dél-Németalföld, Flandria, Lotaringia, Burgundia, Svájc és Itália területe. Ezek közül északon inkább a nyugati (gall), délen inkább a keleti (germán) motívumok az uralkodók. E régiókon belül az úzusok kifejezetten keresik a diverzitást, a régió eszközeit fölhasználva egyéni arculatot igyekeznek kialakítani. Célom —ahol lehetséges— annak kimutatása, hogy a H a későbbi esztergomi hagyománnyal folytonos, hogy a magyar úzusnak vannak tartós, könnyen azonosítható jellegzetességei, és hogy e jellegzetességek mögött egy átgondolt, XI. századi liturgiaalakító műhely tevékenysége fedezhető föl. A H e műhely működésébe enged betekinteni. Egyszerre tartalmaz kísérleti jellegű, később nem meggyökeresedett ordókat és liturgikus elemeket, és olyanokat, amelyek a XVII., sőt Zágrábban a XVIII. századig az úzus meghatározó összetevői maradnak. Mind az elhalt, mind a meggyökeresedett mozzanatok mögött ugyanaz az ízlés, ugyanaz a stílus fedezhető föl. A H és vele a magyar úzus műhelye nem ex nihilo alkotott. A PRG mellett annak újrarendezéseit és számos más forrást is használhatott. A liturgia elemzése ezért a H forrásaira is rávilágít. Kérdésem azonban nemcsak az, hogy a szerkesztők milyen forrásokat használtak, hanem az —sőt elsősorban az—, hogy hogyan adaptálták, módosították őket. A fölismert források és rokoni viszonyok számos esetben választ adnak a magyar liturgia eredetének sokat vitatott, és sokszor rosszul föltett kérdésére. A liturgikus elemzés legfőbb problémája, hogy a megbízható eredményhez szükség volna a teljes európai rítusanyag ismeretére, mégpedig úzusok szerinti bontásban. Jóllehet a H viszonylag korai forrás, a referenciákat nem szabad kronológiai alapon válogatni, mert a változat, amelyet a XV–XVI. századi könyvek tartottak fönn, általában komoly előzményekre megy vissza, míg a korai forrásanyag erősen hiányos, és ezért nem informatív. Vannak olyan úzusok is, amelyekről vagy amelyeknek egy-egy ordójáról egyáltalán nem maradt emlék. A földolgozandó anyag tehát gyakorlatilag beláthatatlan, míg a forrásokhoz való hozzáférés és az emberi kapacitás korlátozott. Remélem, hogy egyszer sikerül majd megközelítőleg teljes és rendezett képet adni a latin liturgia változatairól. Addig —vállalva a kockázatot, amelyet általam nem ismert források fölfedezése jelenthet— megpróbálok legalább tájékoztató képet adni a H-ban foglalt liturgikus úzus forrásairól, környezetéről és utóéletéről.
Zsinat A H ordója három napra oszlik, szerkezete más zsinati ordókhoz képest feltűnően világos. Ez a világosság annak köszönhető, hogy a különböző műfajokhoz tartozó szö-
vegelemek a három nap folyamán mindig azonos sorrendben és megközelítőleg azonos számban jelennek meg, így fölismerhető ciklust alkotnak. Az egyes napok szerkezete lényegében párhuzamos, de vannak mozzanatok, amelyek az egész zsinat megkezdéséhez vagy befejezéséhez kapcsolódnak, így csak az első nap szertartássorozatának elején vagy az utolsó végén találhatók meg. Az egyes napok jellegzetes menete így foglalható össze: Kevéssel napkelte előtt a templomot kiürítik, és egy kivételével minden kaput bezárnak. A kapuőrök (ostiarius) megállnak annál az ajtónál, amelyen a résztvevők majd bevonulnak. Először a püspökök jönnek be, és fölszentelésük ideje szerinti rangsorban foglalnak helyet. Utánuk érkeznek meg azok az áldozópapok, akiknek jelenlétét a zsinat szempontjából szükségesnek ítélték. Csak őutánuk jöhetnek be azok a szerpapok (diaconus), akiknek jelenléte szintén kívánatosnak bizonyult. A püspökök félkörben ülnek, az áldozópapok mögöttük helyezkednek el, a szerpapok a püspökök előtt állva maradnak. Legvégül a zsinaton részt venni érdemes világiak és az alsóbb rangú klerikusok vonulnak be. Az ajtókat ekkor bezárják, és hosszabb csönd következik, mely alatt mindenki köteles gondolatait és érzületét a zsinathoz igazítani, azaz amint a rubrika a prefációs formulára utalva fogalmaz: szívét Istenhez emelni. A főesperes (archidiaconus) „Orate!” felszólítására minden jelenlévő leborul, majd rövidebb-hosszabb csöndes ima után az érsek (tartományi zsinatról lévén szó) egy könyörgést mond. Ekkor a főesperes „Erigite, Flectamus genua, Levate!” szavaira fölkelnek, letérdelnek és csöndesen imádkoznak, majd újra fölállnak. A „Flectamus-Levate” felszólítás a könyörgés előtt a böjtnapok általános jellemzője a római liturgiában, a leborulás és az „Erigite” jóval ritkább jelenség.260 Az érsek vagy az idősebb püspökök valamelyike itt további két könyörgést mond, amelyet egy evangéliumi szakasz felolvasása követ. Utána szintén az érsek „Orate”-felszólítására három közbenjáró esedezés következik különféle célokért vagy személyek, csoportok érdekében. Az esedezések általában három, néhol két zsoltárból, 5–10 versnyi préceszből és egy könyörgésből állnak. Az esedezések után nem bibliai eredetű olvasmányok: hitvallások, homíliák és más épületes szövegek következnek, ezeket egy szerpap olvassa föl középről. Az olvasmányok száma egytől négyig terjedhet. A tulajdonképpeni tárgyalás és döntéshozatal egy püspöki buzdítás beiktatása után követi az olvasmányokat. Az első nap a tárgyalást az áldozópapok liturgiai és hittartalmi ismeretekre vonatkozó kikérdezése, mintegy levizsgáztatása helyettesíti, amely az olvasmányok között történik. Az olvasmányok és a tárgyalás végeztével ismét a főesperes szólítja mély meghajlásra a jelenlévőket „Humiliate vos ad benedictionem!” szavakkal, és ezt követi az egyik püspök részéről a hármasáldás. Az áldás végén a főesperes az „In nomine Domini nostri Iesu Christi eamus in pace!” felszólítással bocsátja el a zsinatolókat. Sajátos bevezető elem, hogy az első napon, a kezdő könyörgés előtt a metropolita intonálja a Veni Creator himnuszt, és hogy a harmadik napon az áldást megelőzi egy 260
Mindegyik előfordul viszont az első zsinati ordók hátterét jelentő vizigót rítusban.
hosszú, az egész zsinatot lezáró könyörgés. Ezeken kívül a szigorú szerkezettől csak az egyes tételtípusok számában mutatkozik eltérés, de ezekről is érdemes megállapítani, hogy szinte kizárólag az első napra korlátozódnak. Ezek az eltérések a következők: kettő helyett egy könyörgés a „Flectamus-Levate” után, három helyett négy közbenjáró esedezés, olvasmányok a tárgyalási rész után is. 261 A második és a harmadik nap közt az olvasmányokban van eltérés: a második nap csak buzdító beszéd szerepel, míg a harmadik napon ezt megelőzően két hitvallásszöveg is olvasható. A szövegtípusok elrendezése tehát végig következetes, és alább a párhuzamosság megtörésének néhány esetére is igyekszem magyarázatot találni. A H zsinati ordójának szerkezeti vázlatát így összegezhetjük: I. nap
II. nap
III. nap
KÖNYÖRGÉSEK
KÖNYÖRGÉSEK
KÖNYÖRGÉSEK
Főesperes: Orate (leborulás) Veni Creator (himnusz) Érsek: 1. könyörgés Főesperes: Erigite, Flectamus (fölállás) Érsek/püspök: 2. könyörgés
Főesperes: Orate (leborulás)
Főesperes: Orate (leborulás)
Érsek: 1. könyörgés Főesperes: Erigite, Flectamus (fölállás) Érsek/püspök: 2. könyörgés Érsek/püspök: 3. könyörgés
Érsek: 1. könyörgés Főesperes: Erigite, Flectamus (fölállás) Érsek/püspök: 2. könyörgés Érsek/püspök: 3. könyörgés
EVANGÉLIUMI SZAKASZ
EVANGÉLIUMI SZAKASZ
EVANGÉLIUMI SZAKASZ
KÖZBENJÁRÓ ESEDEZÉSEK
KÖZBENJÁRÓ ESEDEZÉSEK
KÖZBENJÁRÓ ESEDEZÉSEK
Érsek: Orate 1. közbenjáró esedezés 2. közbenjáró esedezés 3. közbenjáró esedezés 4. közbenjáró esedezés
Érsek: Orate 1. közbenjáró esedezés 2. közbenjáró esedezés 3. közbenjáró esedezés
Érsek: Orate 1. közbenjáró esedezés 2. közbenjáró esedezés 3. közbenjáró esedezés
OLVASMÁNYOK
OLVASMÁNYOK
OLVASMÁNYOK
1. olvasmány (Níceai Zsinat) 2. olvasmány (Liber officiorum)
1. olvasmány (hitvallásszöveg) 2. olvasmány (hitvallásszöveg)
[ALLOKÚCIÓ]
ALLOKÚCIÓ
ALLOKÚCIÓ
TÁRGYALÁS
TÁRGYALÁS
TÁRGYALÁS
ELBOCSÁTÁS
ELBOCSÁTÁS
ELBOCSÁTÁS
Főesperes: Humiliate vos Püspöki hármasáldás Főesperes: In nomine Domini nostri
Főesperes: Humiliate vos Püspöki hármasáldás Főesperes: In nomine Domini nostri
Érsek: zárókönyörgés Főesperes: Humiliate vos Püspöki hármasáldás Főesperes: In nomine Domini nostri
3. olvasmány (Gergely-homília) 4. olvasmány (hitvallásszöveg)
Utóélet és források A H zsinati ordója korlátozott hatásának nyomát viseli a PZ. Nem tartalmaz teljes zsinati ordót, de tartalmaz néhány zsinati tételt, mégpedig —a H-hoz hasonlóan— a 261
Amint később részletesen kifejtjük, filológiai megfontolások alapján igen valószínű, hogy az eredeti elgondolásnak része volt egy, Ecce dilectissimi fratres kezdetű buzdítás az első napon.
kódex elején: három orációt (Adsumus, Nulla est, Ad te Domine interni) és egy záróáldást (Christus Dei Filius). Mind a négy tétel megtalálható a H-ban mint az 1. nap nyitókönyörgése, a 3. nap zárókönyörgése (ezt a PZ a 2. nap nyitókönyörgésének szánja), a 3. nap nyitókönyörgése és a teljes zsinat záróáldása. E tételek nem tartoznak a H legsajátabb rétegéhez, de legalábbis nem állnak ellentétben vele. A záróáldás megtalálható a BS-ben is, a PZ szövegváltozata inkább ehhez áll közel. A PZ ordóját utólag ellátták még néhány kurzív toldalékkal. Ezek szerint a zsinat elején a Veni Creator himnusz, a hozzá tartozó Emitte Spiritum verzikulus és Deus qui corda könyörgés, litánia, majd a záróáldás előtt a Te Deum hangzik el. Ezek a zsinati ordók általános, az érett középkorban terjedő kellékei, habár a Veni Creator már a Hban is jelen van. Fontosabb, hogy a PZ-t toldalékoló kéz az egyes napokra ugyanazokat az evangéliumi perikópákat adja, mint a H (Misit Iesus, Designavit, Estote misericordes). Ezt a válogatást tudomásunk szerint csak a H ordója használja. E zágrábi kódexeken kívül csak a PV és a magyarországi PGD-példányok tartottak fönn zsinati ordót. Ők egyaránt a PR12 fokozatosan általánossá váló ordóját közlik többé-kevésbé átdolgozott változatban. Ami a H forrásait illeti, Schneider összkiadása lehetővé teszi, hogy viszonylag pontosan azonosítsuk őket. Az első fönnmaradt ordók, amelyek a zsinat liturgiáját rögzítik, a vizigót egyházban készültek a VII. században. Közülük az 1. még egészen vázlatos, de a 2. ordó már a tartományi zsinat rendjének gazdag összefoglalása. Ezek a vizigót ordók később frank közvetítéssel hatottak. A 2. ordó bekerült a pszeudoizidori korpuszt nyitó Collectio Hispana Gallica gyűjteménybe, és ezt redukálta az egyházmegyei zsinat kívánalmaihoz az 5. ordó, amely wormsi Burchard Decretum-ának itáliai kéziratcsaládjában szerepel a 3. könyv után. Ennek leszármazottja az 5A ordó, a H zsinati liturgiájának fő forrása. Az 5A ordó egyetlen ismert kézirata262 Montecassinóról való, Desiderius apát (1057–1087), a későbbi III. Viktor pápa pontifikáléjából. Bár tartalma a 2. és az 5. ordó között áll, nem a kettő közti átmenet dokumentuma, hanem a már ismert alakját elnyert 5. ordó utólagos, de kissé következetlen gazdagítása a 2. ordó pszeudoizidori redakciójának fölhasználásával. Későbbi kell, hogy legyen tehát az 5. ordónál (legkésőbb a XI. század első fele), de nem lehet későbbi 1087-nél, Desiderius apát halálának événél. Jóllehet egyetlen kéziratból ismerjük, biztos, hogy nemcsak a Monte Cassino-i változat létezett, mert a 7C, a 10. (Schneidernél ez a szám jelöli a H ordóját) és a 11. ordó egyaránt ezt veszi alapul, mégpedig olyan szövegváltozatokkal, amelyek az 5A montecassinói forrásából nem vezethetők le. A H másik közvetlen, kiegészítő forrása a 9. ordó. Variánsával, a 9A ordóval együtt reimsi forrásokban található meg: az előbbi az úgynevezett 309 fejezetes joggyűjtemény egyetlen ismert példányában,263 az utóbbi egy külön füzetben, amelyet egy reimsi pontifikáléhoz csatoltak. Fő forrásaik a 2. és a 7. ordó (ez utóbbi a PRG zsinati ordója), de a 9. különlegessége —és ebben eltér a 9A-tól—, hogy az első napon köz262 263
Vatikánváros, Biblioteca Apostolica Vaticana Barb. Lat. 631. Párizs, Bibliothèque nationale de France, Lat. 4278. (IX. század második fele)
benjáró esedezéseket iktat be tíz különféle szándékra. A H részben épp ezeket az esedezéseket veszi át, így kapcsolata a 9., mégpedig csak a 9. ordóval nyilvánvaló. Hogy a 9. ordót sem csak Reimsben ismerték, azt a H szövegváltozatain túl a Schneider-féle 20. ordó mutatja. Ez valószínűleg Freisingben készült a XI. század első felében, és egyes elemei a 9. ordóra vezethetők vissza. Az egyes tételek közvetlen és közvetett eredetét az alábbi táblázat szemlélteti. A genealógiai sor balról jobbra értendő. A számok a Schneider-féle ordókat, a P betű (proprium) a H saját hozzátételeit jelzi. Tit.
Ordo qualiter
5A
5
5A P 5A P 9 P P 9 5A 5A 5A P P 5A P 5A 5A
5
2
5
2
5A 5A 5A 9 9 P P 9 P 5A 5A 5A P 5A 5A
5 5
2
7 7
3
I. 1. 3. 4. 5. 6–13. 14. 15. 16. 17. 18. 19.
20.
Rb. Hy. Or. Accl. Or. Ev. Accl. Pr. Rb. Lc. Rb. Lc. Lc. Rb. Accl. Ben. Accl.
Hora diei Dicat metropolitanus … Veni Creator Adsumus Domine Finita oratione … Flectamus genua Omnipotens … qui nos incolumes Finita collecta … Misit Iesus duodecim Postea lecto … Orate Pro unanimitate … Hostium nostrorum Deinde omnes … diaconus praeparatus Deinde legatur Liber officiorum Postea perquirantur presbyteri Deinde homelia sancti Gregorii … Cum constet Qua expleta legitur ex Carthaginensi concilio His itaque peractis Humiliate Qui dispersos Tunc archidiaconus … eamus in pace
7
5 5 5
2
5 5 5
II. 21. 22. 23. 24. 25–30. 31. 32. 33.
34.
Rb. Or. Accl. Or. Or. Ev. Accl. Pr. Rb. Exh. Rb. Rb. Accl. Ben. Accl.
Secunda vero die Nostrorum tibi Dicat archidiaconus … Erigite vos Mentibus nostris Ds qui nos iustitiam Deinde legatur evangelium … Designavit Dominus Finito evangelio … Orate Pro infirmis … Absolve Deinde omnibus residentibus Hesterno die Quibus verbis … perquirantur Hora autem sexta Humiliate Dominus rector Tunc archidiaconus … eamus in pace III.
1
5 5 5
1
35.
36. 37. 38. 39–44. 45. 46. 47. 48. 49. 50.
Rb. Accl. Or. Accl. Or. Or. Ev. Accl. Pr. Lc. Lc. Exh. Rb. Or. Accl. Ben. Accl.
Tertia denique die Orate Ad te Domine interni Tunc archidiaconus … Erigite vos Omnipotens … sacro verbi Deus qui apostolis Sequitur evangelium … Estote misericordes Finito evangelio … Orate Pro amicis … Purifica Quibus … Credimus unum Deum Post concilium Nicaenum Tunc surgentes … Estote pacifici His taliter praelibatis … pertractentur Quibus expletis … Nulla est Tunc archidiaconus … Humiliate Christus Dei Filius In nomine … ite in pace
5A P 5A P 9 9 P P 9 P P 5A 5A 5A 5A 5A 5A
5
2
7 7
3
5 5 5 5 5 5
2 2 2 2
Habár nem biztos, hogy az 5A és a 9. ordót csak Monte Cassinón és Reimsben használták, annyi biztos, hogy ezeken a helyeken használták őket. E két egyház úzusa ezért legalábbis szóba jöhet a H lehetséges forrásai között. Érdemes megjegyezni, hogy a H ebben az esetben nem a közép-európai környezet kézenfekvő ordóit, a PRG-ben is szereplő 7. vagy 14. ordót adaptálja, hanem két, egymástól is távoli térség úzusából merít. A nonkonformista forráshasználat azonban még nem minden, jellegzetes szövegváltozatok, kompozíciós módosítások és új szövegelemek járulnak hozzá. Az összeállítás módja és eredetisége Az 5A ordó mögött álló 5. ordó viszonylag elterjedt, nemcsak kánonjogi munkáknak, hanem pontifikáléknak is része. Az 5A ordóból veszi a H az egyes napok kezdő rubrikáit és könyörgéseit, az első napi felolvasásról és az áldozópapok kikérdezéséről szóló rubrikákat, az egyes napokat lezáró áldásokat és részben rubrikáikat, a zsinat zárókönyörgését és az allokúciókat. Valószínű, hogy az első napon is volt ilyen allokúció. Az 5A ordó és mindkét forrása, a 2. és az 5. ordó is tartalmaz ezen a helyen egy Ecce dilectissimi fratres kezdetű tételt, míg a H ott, ahol az allokúció hiányzik, csak egy rá következő, csonka és a hagyományozott formában érthetetlen rubrikát közöl. Ebből arra következtetek, hogy a H valamelyik előzményében kimaradt egy fólió, rajta az allokúcióval és a rubrika elejével. Ha ezt helyreállítjuk, akkor nemcsak a rubrika válik érthetővé, hanem a napok szimmetriája is helyreáll. Jellegzetes szövegváltozatokat a 2. és a 3. nap záróáldásában találni. Itt az eltérés az 5A ordótól olyan mértékű, hogy fölmerülhet egy tőle különböző, független benedikcionále használata. A BS ugyan tartalmaz zsinati áldásformulákat, és ezeknek egyes részletei valóban támogatják a H olvasatát, de nem lehet azt állítani, hogy a két zágrábi kódex szövege azonos. A H változatai inkább a BS és az 5A ordó szövege kontaminációjaként értelmezhetők.
Kompozíciós módosítás két ponton mutatkozik. Az egyik az „Orate” és az „Erigite vos” felszólítás az egyes napok elején, a másik a záróáldás közrefogása a „Humiliate vos…” és az „In nomine Domini…” felszólítással. Ezek nincsenek meg az 5A ordóban. Mivel a leborulás és az abból való fölegyenesedés a zsinati ordók vizigót rétegéből maradt fönn, az is elképzelhető, hogy a H egy, a vizigót jellegzetességeket jobban fönntartó változatra épít. A „Humiliate” az ünnepélyes püspöki áldás szokott bevezetője. Hogy az itáliai ordókból hiányzik, az annak is lehet oka, hogy ott a hármasáldás a XI. században —szemben a germán területekkel— még kissé idegenszerűen hatott. A formula beillesztése a H-ban talán azt célozza, hogy az áldás a megszokott módon, szervesebben illeszkedjék a szertartásba. Bármi is az oka ezeknek a módosításoknak, a későbbieket is figyelembe véve szembetűnő a H előszeretete e „mediális” megnyilvánulások iránt, amikor tudniillik egy köztes szereplő, általában az archidiákonus akklamatív formulákkal közvetít a celebráns és a többiek között. A 9. ordó meglehetősen egyedi, különösen ami az esedezéseket illeti. Hogy a H éppen ezek iránt érdeklődik, azt hajlamos vagyok egy, később is megnyilvánuló „humánus” beállítottságnak tulajdonítani. A 9. ordóból veszi a H az egyes napokat nyitó 2. és 3. könyörgést, illetve a közbenjáró esedezéseket. A könyörgésekben —ezek a népszerű 7. ordóban is megvannak— csak jelentéktelen szövegváltozatokat találunk, nagyobb mértékű az esedezések átdolgozása. Legfontosabb, szerkezeti szintű átalakításként azt kell kiemelnünk, hogy a 9. ordó az első nap felolvasásai után írja elő mind a tíz esedezést. Ez egybevág a H-tól különböző források azon hajlamával, hogy a zsinat első napját, másrészt pedig befejezését terheljék meg jobban kötött liturgikus formulákkal, a középső szakaszokat pedig többé-kevésbé szabadon hagyják a tanácskozásnak. A H arányérzéke ezzel a megközelítéssel szakít, amikor a liturgikus elemeket az egyes napok kezdő és záró szakaszai közt egyenlő mértékben osztja el. Annak ismeretében, hogy a 9. ordó tíz esedezést tartalmaz, érthetővé válik a H aránytalansága is, hogy tudniillik az első napon nem három, hanem négy esedezést közöl. A szimmetria iránti igénynél bizonyára erősebb volt a különböző kegyes szándékok sértetlenségének szempontja. Az esedezések, mint korábban írtuk, zsoltárokból, préceszből és könyörgésből állnak. Mindegyiket cím vezeti be, amelyet valószínűleg hangosan el is imádkoztak. A H megtartja a címet, de saját rubrikát fogalmaz, jelentősen átszerkeszti a zsoltárválogatást, de nem módosít tudatosan a préceszen és a könyörgésen. Bár a két ordó kapcsolatához nem férhet kétség, a szövegváltozatok itt igen eltérők, ami azt jelenti, hogy a H biztosan nem vezethető le a 9. ordó egyetlen fönnmaradt, reimsi példányából. A zsoltárválogatásban a H rövidítési szándéka egyértelmű, de eljárása nem gépies. Egyértelmű az a törekvése, hogy a 9. ordó zsoltáranyagát rövidítse, mégpedig a már megszokott formaérzékkel lehetőleg három-három zsoltáros adagokra. (Mintapéldánya minden különösebb logika nélkül kettőtől hatig terjedő adagokkal él.) Ettől csak látszólag tér el az úgynevezett quindecim graduum, a tizenöt zarándokzsoltár vagy a „grádicsok énekei” (Ps 119–133) alkalmazásakor, ezeket az átlagosnál rövidebb zsoltá-
rokat ugyanis a középkori gyakorlat ötösével három szakaszra vonta össze.264 A H nem egyszerűen kiválaszt hármat a 9. ordó bővebb zsoltáranyagából, hanem a fönnmaradó zsoltárokat később iktatja be, figyelembe véve, hogy ugyanaz a zsoltár lehetőleg ne ismétlődjék, és hogy az elhagyott zsoltárok később sorra kerüljenek. Ez a következetes átdolgozás az első öt esedezésben figyelhető meg: utóbb a szerkesztő mintha kifáradt volna, hiszen a VI–X. esedezés zsoltárválogatása már pontosan megfelel a 9. ordóénak. Meg lehet figyelni, hogy a szimmetria a forráshasználatban is érvényesül: a H mindig ugyanolyan műfajú és pozíciójú tételeket vesz az egyik, illetve a másik ordóból, a keveredés nem véletlenszerű. A műfaji szerkezet következetes figyelembe vétele a saját, mai tudásunk szerint más zsinati ordóra nem visszavezethető részeknél is érvényesül. Ezek az egyetlen énektétel, az evangéliumi szakaszok és néhány olvasmányszöveg. Előzmény nélküli szövegválasztások ugyanis a Veni Creator himnusz,265 a perikópák,266 Nagy Szent Gergely Cum constet omnibus kezdetű homíliája,267 a karthágói zsinat Credimus in Deum Patrem omnipotentem kezdetű szövege,268 valamint a
264
A tulajdonképpeni forma Esztergomban ez volt: 5 zsoltár, a Kyrie, Christe, Kyrie és a Pater noster után 3 versnyi précesz és egy könyörgés. Az első harmadot pro omni gradu ecclesiae (a klérusért), a másodikat pro cuncto populo catholico (a hívekért), a harmadikat pro omnibus fidelibus defunctis (az elhunytakért) végezték. Ugyanezek a zsoltárok szintén három ötös csoportban szerepeltek még a XX. századi római liturgikus könyvekben is. Ott a psalmi graduales első csoportját mondták a halottakért Kyrie helyett Requiem verssel, és a précesz végig csak egyetlen saját verspárt tartalmazott. Habár az egyes szakaszok címet ott nem kaptak, a második hozható összefüggésbe a klérussal, a harmadik a néppel. 265 Eredetileg HRABANUS MAURUS himnusza, amely az egész latin rítusterületen főleg mint pünkösdi vesperáshimnusz terjedt el, de alkalmazott liturgikus és votív funkciókban is mindmáig közkedvelt, ld. Guido Maria DREVES — Clemens BLUME — Henry Marriott BANNISTER: Analecta hymnica medii aevi I–LV. Lipcse 1886–19221. Frankfurt am Main 19612; Register: Max LÜTOLF (I–III. Francke, Berne 1978). L. 193sk. 266 A perikópák bibliai helye sorrendben: Mt 10,5–8; L 10,1–7; L 6,36–42. Az első szakasz az éves miseliturgiában a későbbi magyar hagyományban nem fordul elő, csak néhány votív mise evangéliumával van részleges fedésben (háromkirályokról, utazókért). A második hitvallók és evangélisták miséjében szokásos, a harmadik a pünkösd utáni 4. vasárnap perikópája. A bibliai szövegek liturgikus közvetítettségéről és létmódjáról újabban DÉRI Balázs tett és tesz közzé megvilágító tanulmányokat, segédeszközként pedig a magyar liturgia vonatkozásában elsőrangú az Esztergomi misszále kiadásához készített biblikus mutatója (Index scripturalis), ld. uő: Missale Strigoniense 1484. Argumentum Kiadó, Budapest 2008. (Monumenta Ritualia Hungarica 1) [43.] skk. 267 Homiliae in Evangelia I. Homilia IV. Habita ad populum in basilica sancti Stephani martyris, de apostolis. A perikópa ennek alapján a VI–VII. századi Rómában apostolünnepekhez kapcsolódott. A szöveg —nyilván a perikópa hiányával is összefüggésben—magyarországi zsolozsmáskönyvekben nem található meg homíliaként. 268 A hitvallás —néhány jelentéktelen szövegváltozattal— a Níceai Hitvallásnak az a megfogalmazása, amelyet a III. Karthágói Zsinat (397) a Breviarium Hipponense-ből átvett, vö. Charles MUNIER: Concilia Africae A. 345 – A. 525. Brepols, Turnhout 1974. (Corpus Christianorum. Series Latina 149) 30sk; Cuthbert Hamilton TURNER: Ecclesiae Occidentalis Monumenta Iuris Antiquissima. Canonum et conciliorum Graecorum interpretationes Latinae I–II. Clarendon, Oxford 1899–1935. 304.
marseille-i Gennadius-féle Credimus unum Deum esse kezdetű hitvallás269 a Tomus Damasi szerinti Post concilium Nicaenum kezdetű anatémával.270 A szentlélekhívó himnusz használata csak a két főforráshoz képest újdonság, egyébként legalább egy-egy kézirat utólagos bejegyzéseként megjelenik az 5., a 7., a 7A és a 7C ordóban is, valamint számos, a H-nál későbbi szövegben. Ezek alapján használatát a zsinati szituációban ekkortájt fokozatosan terjedő „divatjelenségnek” látom. Evangéliumi szakaszok már a 2C és a 7. ordóban, de mindenekelőtt az 5. ordó francia redakcióiban (chartres-i Ivo és pontifikálék) is szerepelnek, szövegválogatásuk azonban eltér a H-étól. Rendtartásunk legegyénibb tételei tehát a csak rá jellemző olvasmányszövegek. Kompozíciós szempontból azonban úgy véljük, ezek jelentőségét nem szabad túlértékelni. Már az 1. vizigót ordó a zsinat lefolyásáról szóló fejezetek fölolvasásával nyitja a tárgyalási részt, majd a 2. ordó már számos korábbi zsinat kánonjait ajánlja olvasásra, ott még csak címmel és fejezetszámmal. A nem bibliai olvasmányszövegeknek az ordóba való beemelése tehát természetes folyamat, amely párhuzamos például a szermók és homíliák úzusonként való megszilárdulásával,271 sőt általában az adott műfajból szabadon kiválasztható liturgikus szövegek fokozatos kodifikációjával. A XI. századi szerkesztő vagy szerkesztők rendelkezésére álló, nem zsinati jellegű forrásanyagba nincs és nem is lesz betekintésünk, így ezeket a tételválasztásokat nem helyezhetjük el a korai magyar liturgiatörténet összefüggésében. Jogosan tulajdonítjuk viszont a zsinat alapján a H műhelyének a következőket: tájékozódás a viszonylag távoli, egymástól független források (pl. Monte Cassino és Reims) irányában; gazdag, kidolgozott szertartásrendekre való törekvés; érzék a szimmetria, a párhuzamosság és a keretes szerkesztés iránt; igény a műfaji változatosságra és a szerkezet arányos kitöltésére; mediális gesztusok kedvelése; humánus attitűd; közismert tételek (pl. zsoltárok, evangéliumok) kreatív újrarendezése; új forrásszövegek bevonása.
Klerikusok degradációja és restitúciója A rövid szertartás,272 amelynek során a klérus tagjait leteszik arról a fokozatról, amelyre föl voltak szentelve, az ordinációkkor szokásos traditio instrumentorum megfordítása. A vétkes klerikus felöltözik azokba a liturgikus ruhákba, amelyeknek viselésére az 269
Uő: „The Liber Ecclesiasticorum Dogmatum Attributed to Gennadius”, The Journal of Theological Studies VII (1906) 89sk. A H szövegváltozata a Biblioteca Apostolica Vaticana Lat. 4162. jelzetű kéziratához áll közel (1r–v). 270 Uő: Ecclesiae Occidentalis Monumenta Iuris Antiquissima (48. jegyzet) I. 284–291. 271 Ld. ehhez saját tanulmányainkat: „A magyarországi zsolozsma-lekcionárium temporáléjának jellegzetességei I. Bevezetés”, Magyar Egyházzene XVI (2008/2009) 143–154; „Patrisztikus beszédek és kommentárok a latin liturgia kontextusában”, Ókor IX (2010/3) 64–70. 272 Degradáció, depositio és privatio közt ekkor még nincs különbség, a kánonjogi szabályozás későbbi.
ordináció följogosította, kezébe veszi az eszközöket, amelyeket az ordinációkor átadtak neki, majd az oltár előtt szertartásosan megfosztatik tőlük. Közben a püspök egy bibliai helyekből centonizált vagy parafrazeált formulát mond, amelyet mindig a „Potens est tamen Deus omnem gratiam abundare facere in te, et revocare te in gradum pristinum” konklúzióval fejez be. (Formulának itt és a továbbiakban azokat a prózában mondott, nem dialogikus vagy akklamatív, és nem Istenhez címzett liturgikus megnyilvánulásokat nevezem, amelyek egy-egy gesztust kísérnek, értelmeznek.) A szubdiákonus degradációját két formula is kíséri. Az elsőt a püspök mondja, elvéve tőle az üres kelyhet és paténát, és levéve a szubdiákonusról a tunicellát („phanonem”), a másodikat a főesperes, a vizes ampolnát és a kéztörlő kendőt véve el. Konklúzió csak a második formulát követi. A rendhagyó, kettős formula oka valószínűleg az, hogy a szubdiakonátus a határ a kisebb és a nagyobb rendek között. Ahogyan az ordinációs liturgia is ennél a fokozatnál „ugrik meg”, azaz válik összetettebbé, a degradáció is itt bővül a leginkább. Az egyszerű klerikusok degradációjára két lehetőséget is ajánlanak a H rubrikái. Az első változat szerint csak az Ecce Adam responzóriumot éneklik el (ez a rubrika szerint a többi degradációhoz kapcsolódóan is megszólalhat, tehát a rítus szövegi szerkezete: formula+konklúzió+responzórium), a második változat szerint a klerikust egy formula kíséretében —ehhez még nem csatlakozik konklúzió— megfosztják palástjától, majd az In sudore vultus tui responzórium hangzik el, és ezt követi a konklúzió. Mindkét responzórium hetvenedvasárnapi tétel, szövegük az ősszülőknek a paradicsomkertből való kivetéséhez kapcsolódik. Találó, hogy az elsőt mindig a degradáltnál alacsonyabb fokozatú klerikusok éneklik, új értelmet adva ezzel az eredetileg isteni többesszámban mondott szavaknak: „Ecce, Adam, quasi unus ex nobis factus est.” A restitúciós szertartás, amelynek során a klerikus visszanyeri korábbi méltóságát, a degradáció fordítottja. Dramaturgiailag a traditio instrumentorum-ot ismétli meg, egyszerű klerikusnál a tonzúra föladásával kiegészítve. Szövegeinek száma és műfaja azonban —a rítus pozitív karakterének megfelelően— eltér a degradációéitól. Ez viszszafelé a degradáció szöveghasználatát is értelmezi: ott azért hangzottak el formulák valódi liturgikus énekek és imádságok helyett, mert az Egyháznak a bűn közegében a maga nyelvén már nem volt mondanivalója. Fegyverek közt hallgattak a múzsák… A szertartás szövegi szerkezete: énektétel+oráció, de egyes fokozatoknál az énektétel előtt vagy után (esetleg közben?) formula is elhangzik. A formulák a degradációs formulákhoz hasonló, biblikus frázisok, az antifónák vagy responzóriumok pedig a liturgikus év különféle szakaszaiból aktualizált tételek. Nem önálló kompozíciók a könyörgések sem: ezeknek számos, fölismerhető fordulata vagy akár fele más funkcióban használatos tételekből származik. A restitúciós rítus leleménye azonban éppen az, ahogyan az egyébként ismert elemeket a sajátos kontextus számára újraértelmezi. A fokozatosság a restitúciókban is érvényesül. A klerikusi restitúciót antifóna és responzórium kezdi, majd a kisebb rendek mindegyikéhez egy-egy ének és oráció tartozik. A szubdiákonus restitúciója kettős, amint degradációja is az volt: a püspök egy antifónával, a főesperes egy rövid formulával adja vissza neki a megfelelő instrumentumokat. A diákonus restitúciója ismét egyszerű, eltekintve attól, hogy
responzóriumot használ, a pap, az apát és a püspök restitúciójához viszont már végig kapcsolódik formula és énektétel is. A papnál az énekek száma (három), a püspöknél ugyanez és a kettős restitúció (öltözetek és pásztorbot átadása külön) rendhagyó. A restitúció rítusai után még egy degradációs formula szerepel a H-ban. Ennek önmagában nincs jelentősége, de a klerikusi degradáció kétféle formájával együtt annak emléke, hogy a szerkesztő sajnált volna megválni néhány, forrásaiban még szereplő, de utóbb fölöslegessé vált szövegtől. Ez a fajta abundancia végigkíséri a kódexet. Utóélet és források A degradációs és restitúciós ordónak nincs utódja a fönnmaradt magyarországi források között, ezért nem lehet tudni, a H „kísérleti” rétegéhez tartozott, vagy sikerült legalább részben meggyökeresednie. A kutatás jelen állása szerint nem mondhatunk érdemlegeset a forrásairól sem. Ezek az ordók nemzetközi viszonylatban is igen ritkák, módszeres összegyűjtésük még nem történt meg.273 A szertartás kezdő rubrikája a IV. toledói zsinat 28. kánonját idézi. A zsinat, amelyre egyébként a Schneider-féle 1. ordó is készült, a pszeudoizidori korpusz második részébe fölvett, 54 zsinat közé tartozott, így egész Európában ismerték. Habár kánonjainak gyűjteménye hiteles vizigót szöveg, bizonyára a Collectio Hispana Gallica közvetítésével jutott el a H-ig. A kánonjogi forrás azonban —szemben a zsinattal— nem tartalmaz részletes liturgikus rendet, hanem megelégszik a szertartás dramaturgiai vázának rögzítésével. A szöveges kidolgozás a liturgistákra maradt. A modern kiadásban hozzáférhető ordók kevesen vannak ahhoz, hogy ezek alapján ítéljük meg a H eredetét, rokoni kapcsolatait vagy eredetiségét. Sem a Rasmussen által kiadott 1000 előtti pontifikálék, sem a PRG, sem a római pontifikálék nem közölnek ilyen ordót. Csak a PGD tartalmaz egy, a H-étől meglehetősen különböző változatot,274 de hogy nem késő középkori fejleményről van szó, azt a H mellett két, az AERben közzétett ordó támogatja. Az egyik Rouenból, a másik Speyerből származik.275 A roueni változat meglehetősen szikár, formulái inkább ünnepélyes jogi deklarációk, mint biblikus-liturgikus szövegek. Közelebb áll a H szellemiségéhez a speyeri változat, de a H-hoz képest ez is mértéktartóbb, szövegpárhuzam a kettő között egyáltalán nincs. Mind a PGD-re, mind a két, Martène-féle forrásra jellemző az Auferimus tibi kezdetű formulák használata egyes tárgyak vagy ruhadarabok elvételénél, illetve egy hosszabb, Auctoritate Dei omnipotentis kezdetű formula a klerikusi degradációnál. Elfogultság nélkül meg lehet állapítani, hogy a H szöveganyaga mindezeknél jóval költőibb és változatosabb. Ha forrásairól és egyediségéről egyelőre nem is lehet biztosat mondani, az egyértelmű, hogy a degradációs-restitúció ordó a középkorban igen variábilis, ezért az adott ordót fönntartó forrásra nézve jellemző. Azt is érdemes tekin273
Rasmussenben és a PRG-ben nincsenek, a XII. századtól pedig megváltozik a kánonjog, pl. nincs visszaút (vö. newadvent), tehát a XI–XII. századi források az érdekesek. 274 Rémlik, hogy Dykmans írja, ez csak a PontRom-ba került be. 275 Mainz, de Martimort szerint? AER hely?
tetbe venni, hogy a H-étől különböző degradációkhoz nem tartozik restitúció,276 és ismeretlen a pozitív hangvételű „Potens est” konklúzió is. E háttér előtt ismét a H humánus karaktere körvonalazódik. Mindössze két olyan szöveg van, amely segítheti a H ordójának eredetére vonatkozó, kezdeti tájékozódást: az exorcista restitúciójakor énekelt Dominus locutus est antifóna, és a diákonus retitúciójakor énekelt Stola iucunditatis responzórium. A ma legteljesebb zsolozsma-adatbázis277 nem ismeri a Dominus locutus est antifónát, de számontartja annak második, In nomine meo kezdetű szakaszát. Ez az antifóna órómai, észak- és közép-itáliai (Velence, Vallombrosa, Piacenza) és ferences források kizárólagos tulajdona. Bizonytalanabb identitású a Stola iucunditatis. E szöveg nem responzóriumként, hanem responzóriumverzusként ismert, két különböző dallammal. Az egyik csak angol (Worcester), a másik gall és ibér forrásokból (Navarra, Albi, Cambrai, Limoges) adatolt. A földrajzilag szórt adatok nem mindig megbízhatók, mert azt sejtetik, hogy több forrás még nagyobb elterjedtséget fog mutatni, ezért több jelentőséget tulajdonítok az In nomine meo antifónának. A restitúciós ordó mindenesetre használ a zsolozsmában ritka, lokalizálható tételeket is, amelyeknek eredete legalábbis nem áll ellentétben a zsinati ordó eredetével.278 Az összeállítás módja és eredetisége A H ordói a Szentírás és a liturgia fölényes ismertetét és nagyfokú kreativitást föltételeznek, akár a H műhelyének, akár egy ismeretlen forrásának tulajdonítjuk őket. A rövid formulák nem egy kaptafára készültek, hanem számos, sokszor obskúrus bibliai helyet és frázist parafrazeálnak, fésülnek össze rendkívüli fantáziával. Nem maradnak meg a degradáció vagy a restitúció egyetlen metaforájánál, hanem tipológiai minták egész sorozatát vonultatják föl. Példaként álljon itt közülük a legextrémebb: a diákonus lefokozásakor használt „Ecce, deponit te Dominus de ministerio cenaculi in inferiori loco” formula bibliai alapja a sarephtai özvegy fiának Illés próféta általi föltámasztása. Illés, miután a gyermeket föltámasztotta, „deposuit eum de cenaculo in inferiorem domum”. A szemantikai kapcsolat a két hely között pusztán az, hogy az „emeleti termet”279 Szent Jeromos következetesen a ’cenaculum’ szóval adja vissza, amely latinul —az utolsó vacsorának helyet adó emeleti terem miatt is, vö. Mc 14,15 és L 22,12— a „lakomázó terem” képzetét idézi föl, és így alkalmas a diákonus eucharisztikus szolgálatának kifejezésére.
276
Bizonyos kor után elvileg nem is lehetséges. De a PGD-ben a kisebb rendeknél igen. És az AERben is vannak rekonciliációk. 277 CAO és Cantus adatai. 278 Cambrai Reims alá tartozott, és magyarázhatja Szent Vaast kultuszát. 279 Héberül: ‘ăliyyā(h), görögül: hyperóon
E szövegeket más liturgikus szövegek közvetítése nélkül, szándékolt eredetiséggel alkalmazta és kombinálta valaha egy tudós liturgista.280 Forráshasználatát az alábbi táblázatban követhetjük: F. Accipe quæ quondam amisisti F. Amice tolle quod tuum est et vade F. Ecce dat tibi Dns fungi sacerdotio F. Ecce deponit te Dns de ministerio cenaculi F. Ecce ego ipse feriam pastores … et episcopatum tuum F. Potens est tamen Ds … et revocare te in gradum pristinum F. Ecce testem populis dedi te F. Ex hoc enim redde quæ sunt Cæsaris Cæsari F. Ex hoc sis cessans a ministerio F. Magna est domus Dni et ingens locus possessionis eius F. Malos male perdet et vineam suam locabit aliis agricolis F. Omni habenti dabitur et non habenti id quod habet F. Quia conversus es post cor tuum quasi equus F. Redde quod debes iam enim non poteris villicare F. Tibi officium traditum fuerat ut dæmonibus imperares F. Unicuique data est gratia secundum mensuram
— Mt 20,14 Eccli 45,19 1Rg 17,23 Ez 34,10 2K 9,8 Is 55,4 Mt 22,21 L 16,2 Bar 3,24–28 Mt 21,41 L 19,26 Jr 8,6–7 Mt 18,28 Mt 21,43 E 4,7
Ps 108,8 Gn 40,13
L 16,2–4
Sajátos vonás az egyházkormányzati rítusokban az énektételek bő és változatos alkalmazása. Az antifónákat és responzóriumokat a temporále és a szantorále számos különböző helyéről veszi kölcsön, és mint láttuk, a válogatás kiterjed néhány ritkább, „egzotikusabb” tételre. A H később is beilleszt énektételeket olyan rítusokba vagy rítusszakaszokba, ahol más források csak prózai vagy recitált anyagot használnak. Ebből óvatosan a H „zenekedvelő” alkatára lehet következtetni. A restitúciós ordóban fölhasznált tételek, asszignációik és bibliai forrásaik a következők:281 Ant. Calicem salutaris Ant. Cito proferte Ant. Congratulamini mihi Ant. Dominus locutus est Ant. Deus misereatur tui Ant. Ecce puer meus Ant. Induit te Dominus Ant. Oportet vos filii gaudere Ant. Ponam te signaculum Ant. Spiritus Domini super te 280
Qu/H6/f5 Qu/H2/S Pent/D4 Pent/f4 Qu/D3 Joh.ap. Agnes v. Qu/H2/S Joh.ap. Adv/H4/f4
CAO 1754 CAO 2280 CAO 1887 CAO 7028 CAO 2177 CAO 2536 CAO 3328 CAO 4165 CAO 4303 CAO 4999
Ps 115,3 L 15,21 L 15,6 Mc 16,17 Ps 66,2 Mt 12,18 L 15,32 L 4,18
DB ItK-s cikke vagy más összefoglaló. Három liturgikus tétel Szent István Intelmeiben Irodalomtörténeti Közlemények 114:(1) pp. 3-16. (2010) 281 A rövidítések alapja, Ellenőrizni a CAO-ban, magyar anyagot is nézni.
Ant. Tolle quod tuum est Ant. Vade iam et noli peccare R. Ecce Adam R. In sudore vultus tui R. Posuisti Domine V. Vitam petiit R. Stola iucunditatis
D70 Qu/H1/f6 D70 D70 Comm.m. Comm.m.
CAO 5157 CAO 5301 CAO 6571 CAO 6937 CAO 8170 CAO 6232/6341
Mt 20,14–15 J 5,14 Gn 3,22 Gn 3,19 Ps 20,4–5
Végül az orációk összeállítására hívom föl a figyelmet. Ezek a tételek is ismert orációk és bibliai helyek részleteinek, frázisainak centói. A Deus qui mirabiliter kezdetű restitúciós könyörgésben könnyű fölismerni azt az eredetileg nagyszombati könyörgést, amelyet a római mise ordináriuma a bor és a víz elegyítéséhez is alkalmazott. Ez a H-ban egy rövid átvezető szakasz után a 83. zsoltár szavaiba megy át: „de virtute in virtutem proficiendo, te mereatur videre, Deum deorum, in Sion” (a zsoltárban: „ibunt de virtute in virtutem, videbitur Deus deorum in Sion”). Még összetettebb az áldozópapok restitúciójakor mondandó könyörés, amely legalább három (egy halottas és két papokért mondandó) oráció fordulatait szerkeszti egybe mesterien.282 A könyörgések asszignációi, közvetlen és közvetett forrásai ezek: Or. Deus qui apostoli tui Petri Or. Deus qui ministrantibus tibi Or. Deus qui mirabiliter hominem creasti Or. Deus qui nullum respuis Or. Deus qui perditam ovem Or. Redde Domine huic famulo tuo
? ? Qu/H6/S ? Def ?
? ? SGr 84,1 SAn 2672 SAn 1089+1567 ?
Ps 84,1
A degradációs és restitúciós ordók szellemisége, stílusa tehát nem idegen a zsinati ordóétól. A formaérzékről, a magas fokú kidolgozásról, a széles körű (Itália és a távolabbi Nyugat, talán Reims és Cambrai vidéke felé mutató) tájékozódásról írtakat elsősorban a kreatív szövegalakítás és a „zenekedvelés” szempontjával lehet kiegészíteni. 283
Exkommunikáció és rekonciliáció A H exkommunikációs ordója szerint a püspök a mise evangéliuma után végzi el a szertartást. A szertartás az Audistis dilectissimi kezdetű allokúcióval indul, rokon források alapján még az evangéliumolvasás helyén, az ambónál. Az allokúció bennfoglaltan utal néhány megelőző mozzanatra, amelyek logikailag a szertartássor részét jelentik: a vétkes kánoni megidézésére és többszöri, nyilvános figyelmeztetésére a tulajdonképpeni kiközösítés előtt. A szöveg alább tárgyalandó párhuzamaihoz képest a H-ban kissé le van rövidítve.
282 283
Ezeket még meg kell nézni a Deshusses-ben és a segédköteteiben. A szinoptikusoknál azt írom, amelyet a liturgikus használat előnyben részesít.
Az allokúciót követően a főesperes szólal meg, a zsinatról már ismert, mediális szerepében. A a templom kapuja elé áll, és a vétkest néven nevezve, a következő formula háromszori kimondásával formálisan megadja neki az utolsó lehetőséget, hogy tisztázza magát a zsinat előtt: „N., catholicæ fidei pater vocat te ad sanctam synodum.” A kódex ezután cím vagy rubrika nélkül mindjárt a tulajdonképpeni, itt Canonica instituta kezdetű exkommunikációs formulát közli. Más forrásokban ez a szöveg rendszerint az „Alia, terribilior excommunicatio” címen szerepel. Ezt már ismét a püspök mondja, valőszínűleg a templomon kívül, mert az exkommunikáció befejezését és a vele párhuzamos visszafogadási rítust a templom kapujában végzik. A H exkommunikációs ordója ezzel a szöveggel befejeződik, és mindjárt elkezdődik a vele összefüggő visszafogadási ordó, de ez utóbbinak kezdő rubrikája alkalmat ad az exkommunikációs szakasz kiegészítésére. Azokban a forrásokban ugyanis, amelyek a recepciós ordónak ezt a kezdő rubrikáját ismerik, az exkommunikációs ordó is jellegzetes, párhuzamos mozzanatokkal zárul. Ezek a következők: A püspöki kiátkozásra a nép háromszoros „Amen, Fiat” vagy „Anathema sit” felkiáltással válaszol. A püspököt, míg a formulát mondja, tizenkét áldozópap veszi körül, kezükben égő mécsesekkel vagy gyertyákkal, amelyeket a formula befejezésekor a földre dobnak és lábukkal eltaposnak. Ezt követően a püspök köteles érthetően —azaz valószínűleg népnyelven— elmagyarázni a kiközösítés jelentőségét, hogy mindenki tisztában legyen vele: a vétkessel a továbbiakban minden érintkezés tilos azt az egy esetet nem számítva, ha valaki a bűnbánat fölindítása érdekében fordul hozzá. Végül előírják az ordók, hogy a püspök levélben értesítse püspöktársait a kiközösítés tényéről. A H-ból ez a rubrika hiányzik. Elhagyása egyébként nem idegen a H szerkesztőjének eljárásától, aki az allokúciónál és számos későbbi ordóban előszeretettel tömöríti föltételezhető mintáinak szöveganyagát. Ez a rövidítési tendencia itt jelentkezik először, eddig inkább a kidolgozásra, abundanciára való hajlamot figyeltük meg. A jelenséget megmagyarázná, ha a kidolgozásra, abundanciára való hajlamot az őspontifikálénak, míg a rövidítéseket a H aktuális redakciójának tulajdonítjuk. A visszafogadási ordó e rubrika megfelelőjével kezdődik, amelyet a H is hiánytalanul közöl. Ez előírja, hogy ha a vétkes bűnbánatra indul, bocsánatért folyamodik és javulást ígér, akkor az őt korábban kiközösített püspök fogadja a templom kapujában, ismét tizenkét áldozópap társaságában. Jelen kell, hogy legyenek azok is, akikkel szemben az illető méltánytalanságot követett el, és akiknek elégtétellel tartozik, vagy akik igazolhatják, ha már jóvátette, amit elkövetett. Ekkor megkérdezi a püspök, hogy hajlandó-e a bűneiért előírt kánoni vezeklést vállalni.284 Ha a kiközösített erre háromszor leborulva megvallja bűnét, kéri a vezeklést és biztosítékot ígér, a püspök kézen fogja, bevezeti a templomba és visszahelyezi az egyházi és szentségi közösségbe. Ezeket a szabályokat egy új bekezdés követi a kódexben, amely minden bizonnyal már a recepciós formula elmondása utánra vonatkozik. Eszerint a püspök kirója a ká284
A kánoni vezeklésről röviden ld. Auguste BOUDINHON: „Penitential Canons”, in The Catholic Encyclopedia XI. Robert Appleton Company, New York 1911. 2011. október 13.
.
nonilag szükséges elégtételt, majd levélben értesíti püspöktársait a visszafogadásról. A rubrika nyomatékosítja, hogy senki nem közösíthet ki más ordinárius fennhatósága alá tartozó személyt az illetékes tudta és beleegyezése nélkül. Ekkor következik maga a Deus immensæ kezdető recepciós formula, amelyet bűnbánati zsoltárok (50., 129., 142.) és az oltalomkérés és a lélekhívás tematikája alapján összeválogatott précesz (Salvum, Mitte, Esto, Nihil) készítenek elő. Jellemző, hogy a rítus negatív szakasza itt is formulát, míg pozitív szakasza orációt használ. A két ordó szerkezetét összefoglalóan így vázolhatjuk: EXCOMMUNICATIO
RECONCILIATIO
Tit. Qualiter episcopus excommunicare Rb. Episcopus cum excommunicare Exh. Audistis dilectissimi Rb. Tunc archidiaconus F. Catholicae fidei F. Canonica instituta (1.)
Tit. Qualiter episcopus reconciliet Rb. Cum aliquis excommunicatus Ps 50, 129, 142 Pr. Salvum, Mitte, Esto, Nihil Or. Deus immensae Rb. Tunc episcopus … Post haec secundum modum
Utóélet és források Más exkommunikációs-rekonciliációs ordóról a PGD-től különböző magyar pontifikálékban nem tudunk. A szövegválogatás eredetét kutatva egyrészt további pontifikálék, másrészt kánonjogi munkák merülhetnek föl. A PRG-ben megtalálható a H tételanyagának szinte teljes sorozata, kivételt egyedül a főesperesi felszólításra vonatkozó Tunc archidiaconus — Catholicae fidei tételpár képez, továbbá a bűnbánati zsoltárok és a précesz válogatása tér el feltűnően.285 A PRG-ben azonban az Audistis dilectissimi és a Canonica instituta is egy másodlagos sorozat része, ráadásul egy további allokúcióval és egy azonos kezdetű, de rövidebb exkommunikációs formulával kiegészítve. (Ezeket követi még egy további, függelékes szöveg.) A PRG sajátossága, hogy enciklopédikus igénnyel gyűjti egybe a formulákat, vagyis egy funkcióhoz nem csupán egy szöveget rendel, hanem több lehetőséget fölvonultat. A H-ban található szövegek e lehetőségek közül valók, de hiányoznak a PRG elsőként közölt, ezért valószínűleg előnyben részesített ordójából, amelynek jellegzetes szövegei a Noverit caritas allokúció és az Igitur quia monita formula. A képletet tovább színezi, hogy a PRG-ben az ordó címadása és kezdő rubrikája egyébként a H-ban olvashatóval azonos, de ott az elsődleges, Noverit caritas — Igitur quia monita tételpárt vezeti be. Szintén megegyezik a két forrásban a visszafogadási ordó címe és bevezető rubrikája, de eltérnek a zsoltárok és a précesz, a Deus immensae formula pedig bár megvan a PRG-ben, további hét formula mellett szerepel a harmadik helyen. A közvetlen kap-
285
A H-ból ismert négy verspárból álló précesz nagyobb mintavétel után jellegzetesnek tűnik, de a PRG ordójának is maradt fönn olyan változata, amely a précesz tekintetében ezt a változatot követi. MARTÈNE (27. jegyzet) szerint ilyen egy, azóta elveszett, XII. századi noyoni forrás (Martimort [27. jegyzet] 207).
csolat hiányát jelzi az is, hogy a PRG-ben a szertartást ünnepélyes főpapi áldás zárja, amelynek a H-ban nyoma sincs, míg a PRG-ből a H záró rubrikája hiányzik. A PRG ordója szilárd és elterjedt anyagot közöl: az AER négy XI. századi franciaországi pontifikáléból is dokumentálja ezt a sorozatot.286 Az ugyanitt287 és másutt is288 olvasható, angol és francia területen elterjedt formulárék azonban azt is érzékeltetik, 286
Edmond MARTÈNE OSB: De antiquis ecclesiae ritibus etc. Antwerpen 1764. Liber III. Caput IV– V. = UŐ: De antiquis Ecclesiae ritibus libri. Georg Olms Verlagsbuchhandlung, Hildesheim 1967– 1969. II. 903skk. IV. és V. kiközösítési és I. visszafogadási ordója felel meg a PRG-nek. A Martène-féle gyűjtemény forrásainak azonosítását Aimé-Georges MARTIMORT: La documentation liturgique de Dom Edmond Martène. Étude codicologique. Biblioteca Apostolica Vaticana, Vatikánváros 1978. (Studi e Testi 279) végezte el. A szóban forgó kéziratok Martimort 207., 153., 154. és 280. tétele. Lelőhelyük és eredetük sorrendben: 1) nem azonosítható, 2) Párizs, Bibliothèque Nationale, ms. Latin 820 (Regius 3866): salzburgi eredetű, Sées katedrálisára alkalmazva, a XI. század 2. feléből, 3) Vendôme, Bibliothèque municipale, ms. 14: pontosabb eredete nem egyértelmű, a XI. század 1. feléből, 4) Róma, Biblioteca Valliscelliana, cod. D. 5: beneventán írású, így vsz. dél-itáliai kódex, a XI. századból. 287 A MARTÈNE (27. jegyzet) által közölt további kiközösítési formulák a következők: Ordo I. (MARTIMORT [27. jegyzet] 23 = Rouen, Bibliothèque municipale, ms. A 27 = Saint-Germans [Cornwall], X. század): Sic maledicendi sunt … Divinitatis suffragio. Ordo II. (Martimort 864 = Rouen, Bibliothèque municipale, ms. A 293 = Jumièges [?], XII. század: Multae malignitatis … Nunc ergo auctoritate. Ordo III. (uo.): In primis dicatur [Ps 3] … Kyrie, Pater noster, Domine non secundum, Et veniat, Esto … In spiritu humilitatis. Ordo VI. (Martimort 868 = Rouen, Bibliothèque municipale, ms. A 425, ld. még Párizs, Bibliothèque Nationale, ms. latin 13074 toldalékos bejegyzését, X. század): Ex auctoritate Dei. Ordo VII. (Martimort 869 = eredetije nem azonosítható, a formula I. Richárd 990. június 15-i formulájának bővítése, utóbbihoz ld. Rouen, Bibliothèque municipale, ms. A 143): Ex auctoritate Dei Patris (nem azonos az előzővel, számos formula használja ezeket a kezdőszavakat). — A PRG-től független visszafogadási formulák közül ezeket közli: Ordo II. (Martimort 261 = eltűnt, a katalógus alapján egykor a párizsi Bibl. Nat. Lat. 13070 és 13072 jelzetű kódexe volt = Reims, XIV. század): Auctoritate Dei omnipotentis … Prostrato eo dicitur Cor mundum, [Ps 50], Salvum, Mitte, Nihil … Dominus Iesus Christus qui dixit discipulis … Dominus Iesus Christus qui beato Petro … Absolvimus te vice … Absolutionem tribuat. Ordo III. (Martimort 115 = Rouen, Bibliothèque municipale, ms. Y 62a = Évreux, XV. század): Absolutio excommunicatorum fiat … [Ps 50], Salvum, Mitte … Praesta quaesumus omnipotens Deus huic. Ordo IV. (Martimort 437 = Párizs, Bibliothèque Nationale, ms. latin 1224 = Séez, XV. sz.): Excommunicatus spoliatus … Praesta Domine huic famulo … Deus cui proprium … Auctoritate Dei et beatorum. Uo. eretnekekre: [Ps 50], Salvum … Deus cui proprium … Dominus noster Iesus Christus per suam piissimam. 288 A kezdetleges pontifikálék anyagát Niels Krogh RASMUSSEN — Marcel HAVERALS: Les pontificaux du haut moyen âge. Genèse du livre de l’évêque. Leuven 1998. (Spicilegium Sacrum Lovaniense 49) kivonatolta. Ezek közül csak kettőben találtunk exkommunikációs formulát: Szentpétervár, Orosz Nemzeti Könyvtár ms. Q. v. I, no 35 (Sens, 900 körül): Immensus dolor … Deinde excommunicamus Gauzfridum … Hos et omnes … Sicut hae lucernae (egyetlen formula, vö. MARTÈNE [27. jegyzet] II. 904–912.). Párizs, Bibliothèque Nationale, ms. lat. 943. (Canterbury, X. század 2. fele): Auctoritate Dei … sic exstinguatur. Más rendelkezésünkre álló pontifikálékban egyáltalán nem szerepelt a kiközösítés rítusa. Ezek bibliográfiájához ld. saját közleményünket: „Középkori pontifikálék Magyarországon”, Magyar Könyvszemle CXXVI (2010/2) 242–247. További, közvetlenül tanulmányozott külföldi pontifikálékban rendszerint a PRG anyagával találkoztunk, legföljebb a rubrikák megfogalmazásában jelentkeztek kisebb variánsok, illetve egy forrásban (34. jegyzet) a Burchard-féle visszafogadási rendet ismertük föl.
hogy a PRG és a H anyaga mellett ettől teljesen független sorozatok ugyancsak népszerűek voltak. Jellemző, hogy később a PGD egyiket sem hasznosítja.289 Anyagunk tehát elég elterjedt ahhoz, hogy párhuzamait, eredetét kutathassuk, de elég sajátos is, hogy egy jól körülírható hagyományvonal képviselőjeként foglalkozzunk vele. További eredményekre a pontifikálék hátterében álló kánonjogi és formulagyűjtemények azonosításával juthatunk.290 A PRG-vel teljesen azonos rendben közli az exkommunikáció menetét a IX–X., illetve a X–XI. század fordulójának két jeles kanonistája: Regino prümi apát291 és Burchard wormsi püspök.292 A visszafogadási ordónak a PRG-ben és a H-ban közös címe és kezdő rubrikája Reginónál is olvasható, Burchardnál azonban hiányzik a cím itt és az exkommunikációs ordónál is. Regino a rubrika után egyáltalán nem közöl liturgikus formulát a visszafogadáshoz. Burchard rendtartása több ponton kapcsolódik a H-éhoz: a hét bűnbánati zsoltárt írja elő (az 50., 129. és 142. mindegyike ezek közül való), précesze egyetlen sorrendcserétől eltekintve a H-ból ismert, és a befejező rubrikát is ugyanabban a megfogalmazásban tartalmazza. Ugyanakkor nem található meg nála a H ordójának középpontjában álló Deus immensae formula, amely pedig szerepelt a PRG-ben. A Regino és Burchard által közölt ordó távolabbi eredetéről nehéz lenne végleges állításokat tenni. Burchard ugyan megadja az egyes formulák forrását (az Audistis dilectissimi szerinte az arles-i zsinat 1., a hosszabbik Canonica insituta a tours-i zsinat 2. 289
A Durandus-pontifikále (4. jegyzet) kiközösítési ordójának váza a következő: Excommunicatio minor: Confiteor Deo et tibi … Auctoritate Dei omnipotentis. Excommunicatio maior: Cum ego N. talem primo. Anathema: Quando vero anathema … Quia N. diabolo suadente … Et omnes respondent: Fiat (3×) … Quo facto tam pontifex. — Circa absolutionem vero … Secundum est, ut reconcilietur … [Ps 50, 66] Et in quolibet versu … Salvum, Nihil, Esto … Deus cui proprium … Praesta quaesumus Domine huic famulo … Auctoritate Dei omnipotentis … Reduco te in gremium … Tertium est quod absoluto. Anatéma esetén ez a rend annyiban bővül, hogy mind a hét bűnbánati zsoltárt elmondják, illetve a szertartás végét még kiegészítik a Maiestatem tuam quaesumus Domine és a Deus misericors Deus clemens könyörgéssel, végül a püspök áldást ad. 290 Ezekről általában ld. Jules BESSON: „Collections of Ancient Canons”, és Auguste BOUDINHON: „Formularies”, in The Catholic Encyclopedia III. Robert Appleton Company, New York 1908., 2011. szeptember 29. http://www.newadvent.org/cathen/03281a. htm, ill. uo. VI. kötet, 1909. . 291 Kritikai kiadása: F. G. A. WASSERSCHLEBEN (ed.): Reginonis abbatis Prumiensis libri duo de synodalibus causis et disciplinis ecclesiasticis. Guil. Engelmann, Lipcse 1840. 369skk. Regino († 915) Ratbod trieri püspök utasítására állította össze 906 körül két részből álló, De ecclesiasticis disciplinis et religione Christiana című kézikönyvét, amelyet a püspök egyházmegyei vizitációihoz szánt segédletül. 292 Kritikai kiadása: BURCHARDUS WORMATENSIS: „De excommunicatione”, in Decretorum liber undecimus. Migne, Párizs 1853 (Patrologia Latina 140) 355skk. Burchard († 1025) két munkatársával, Walter speyeri püspökkel és egy Albert nevű szerzetessel Brunicho wormsi prépost javaslatára állította össze 1013 és 1023 között 20 könyvből álló művét, mely a Collectarium canonum, a Libri decretorum vagy egyszerűen a Brocardus címet viseli. Munkája a maga korában rendkívül népszerű volt, de megbízhatóságához és forrásmegjelöléseihez gyakran fér kétség. Burchard korai magyarországi ismeretét és használatát föltételezi a H alapján SOMOGYI Szilvia: „A Hartvik-agenda és a kánonjog”, in Micae mediaevales. Tanulmányok a középkori Magyarországról és Európáról. ELTE BTK Történelemtudományok Doktori Iskola, Budapest 2011. 119–129.
fejezetéből való),293 de éppen a mintegy száz évvel korábbi Regino-gyűjteménnyel és a PRG-vel való kapcsolata jelzi, hogy kész összeállítást örökölt. Figyelemreméltóbb, hogy ugyanez a sorozat található meg a Marculf-féle formulagyűjteményben,294 amely Nagy Károly-korabeli átszerkesztések ellenére alaprétegében a VII. század közepének párizsi viszonyait tükrözi. Eddigi kutatásaim során ez a gyűjtemény bizonyult a H-ban fölhasznált szövegek legkorábbi forrásának, így az eredeti anyag keletkezésének legalábbis terminus ante quem-jeként a Marculf-gyűjtemény keletkezési idejét rögzíthetjük. A négy, H előtti forrás (időrendben: Marculf, Regino, PRG, Burchard) anyagát összevetve azt látjuk, hogy bennük az exkommunikációs ordó elsődleges és másodlagos formulakészlete zárt, teljes, és sorrendjét tekintve is kötött egységet alkot. A sorozat zárótétele a rövidebbik Canonica instituta formula. Utána függelékesen újabb szövegváltozatok következhetnek ugyan, de ezek már csak egy-egy forrás esetlegességei. A formulák közt tehát megállapíthatunk egy elsődleges változatot (Noverit caritas — Igitur quia monita), egy, ezzel szorosan összekapcsolódó, tehát gyakorlatilag tőle függetlenül nem hagyományozott másodlagos változatot (Audistis dilectisimi — Dominicis igitur — Canonica instituta 1–2.) és egy harmadlagos réteget, amelyben további, csak az egyik vagy másik forrásra jellemző lehetőségek kaphatnak helyet. Az elsődleges és a másodlagos sorozat mind a négy forrásban megegyezik, csupán Burchard hagyja el a címet, és utal többletként a zsinati forrásokra. Közös anyaguk szerkezete ez: ELSŐDLEGES SOROZAT
MÁSODLAGOS SOROZAT
Tit. Qualiter episcopus excommunicare Rb. Episcopus cum excommunicare Exh. Noverit caritas F. Igitur quia monita Rb. Et respondeant omnes Rb. Post haec episcopus
Exh. Audistis dilectissimi F. Dominicis igitur F. Canonica instituta 1. (hosszabb) F. Canonica instituta 2. (rövidebb)
293
FÜGGELÉK
Hasonló forrásmegjelölések olvashatók egy XIII. század eleji arles-i pontifikáléban (Escorial, Real biblioteca, ms. J. III. 24. 114skk.), amely szerint a Noverit caritas allokúció és az Igitur quia monita formula a Roueni Zsinat 3., az utóbbi Dominicis igitur szakasza (amely e kódex szerint önálló formula) az Arles-i Zsinat 5., a Canonica instituta pedig (ez a kéziratból már hiányzik, de a lapalji cím minden bizonnyal rá utal) a Tours-i Zsinat aktáinak egyik fejezete. Egy ugyancsak XIII. századi messinai (Szicília) pontifikále (Madrid, Biblioteca nacional, ms. 678. 146skk.) szintén a Roueni Zsinatot tartja a Noverit caritas, de a Dominica igitur szakasz és a záró rubrika forrásának is, és a Canonica instituta-t az arles-i kódexszel tartva a Tours-i Zsinatnak tulajdonítja. Ugyanitt a visszafogadás teljesen a Burchardféle rendet követi, de címfelirata az Orange-i Zsinatra hivatkozik. 294 „Marculfi monachi formularum libri duo”, in Étienne BALUZE (ed.): Capitularia regum Francorum. Antonius Zatta, Velence 1773. II. 252skk. A Marculf-gyűjtemény a frank formulárék legfontosabbika, szerzője Párizs Landri nevű püspökének (650–656) ajánlotta. A korai karolingok idejében hivatalos szöveggyűjteményként kezelték. Nagy Károly korában kiegészítették és újraszerkesztették Formula Marculfina aevi Karolini címen. Baluze kiadása már ezt az állapotot mutatja.
Az exkommunikációs szövegektől független a visszafogadási rész. Ez a Marculfgyűjteményben még egyáltalán nem szerepel. Reginónál megtalálható a cím és a kezdő rubrika, de nincsenek formulák. A PRG az első, ahol a Regino-féle cím és rubrika után formulák egész sorozatát találjuk, mégpedig egy zsoltárok+précesz+könyörgés+áldás szerkezetben (a tulajdonképpeni formula a könyörgéssel azonos). A dramaturgiai vázat a megtérőnek a templom kapujában való befogadása és a templomba való bevezetése jelenti. Mind a gesztusok, mind a formulák egy része a vezeklők nagycsütörtöki rekonciliációjából van kölcsönözve.295 Az ordó képlékenyebb, kevésbé megállapodott voltáról árulkodik, hogy Burchard, aki a kiközösítés rendjében hűségesen követte elődeit, itt eltér a PRG-től. A címet szokása szerint hagyja el, de más zsoltárés préceszválogatást is ad, amelynek vezérmotívuma a PRG-vel szemben nem az oltalomkérés-lélekhívás, hanem a bűnbánat-megszabadulás. Formulái máshol ugyan szerepelnek a PRG-ben, de ennek a kompozíció szempontjából nincs jelentősége. Végül Burchard terjedelmes befejező rubrikát fűz az ordóhoz, amely a PRG-ben még nem szerepelt, újabb könyörgéssel zárja le a szertartássort, és elhagyja a püspöki áldást. MARCULF
REGINO
PRG
BURCHARD
H
Libro hoc Quod autem Qualiter episcopus Episcopus cum Noverit caritas Igitur quia monita Et respondeant Post haec episcopus Audistis dilectissimi
Qualiter episcopus Episcopus cum Noverit caritas Igitur quia monita Et respondeant Post haec episcopus Audistis dilectissimi
Qualiter episcopus Episcopus cum Noverit caritas Igitur quia monita Et respondeant Post haec episcopus Audistis dilectissimi
Dominicis igitur Canonica instituta 1. Canonica instituta 2. Anno nongentesimo Immensus dolor Quamvis igitur Universis episcopis Orthodoxorum Ex auctoritate
Dominicis igitur Canonica instituta 1. Canonica instituta 2.
Dominicis igitur Canonica instituta 1. Canonica instituta 2. Excommunicatio Leonis Leo episcopus servus
Dominicis igitur Canonica inst. 1. Canonica inst. 2.
Canonica instituta 1.
RECONCILIATIO
RECONCILIATIO
RECONCILIATIO
RECONCILIATIO
Qualiter episcopus Cum aliquis
Qualiter epsicopus Cum aliquis Ps 6 50 53 102 Exaudi
Cum aliquis 6 31 37 50 101 129 142 Salvum
Qualiter episcopus Cum aliquis 50 129 142 Salvum
295
Episcopus cum Noverit caritas Igitur quia monita Et respondeant Post haec episcopus Audistis dilect.
Qualiter episcopus Episcopus cum
Audistis dilcetissimi Tunc archidiaconus Catholicae fidei
A H 44r oldalával kezdődő nagycsütörtöki ordó végén általános bűnbánati imádságok sorozata áll, amint más, párhuzamos rendtartásokban is. Ezekben a PRG visszafogadási formuláinak némelyike, vagy azok változatai, elemei is megtalálhatók.
MARCULF
REGINO
PRG
BURCHARD
H
Salvum Convertere Illustra Exaudiat Mittat Tribuat Dominus custodiat Praesta qs Dne huic Maiestatem tuam Deus immensae Deus qui peccantium Deus cui proprium Ops…misericordiam Ops se Ds humani Fratres…absolutionem
Mitte Nihil Esto
Mitte Esto Nihil
Praesta qs Dne huic Maiestatem tuam Deus immensae
Tunc episcopus Deus misericors Post haec secundum
Tunc episcopus Post haec secundum
Benedic Domine Prostratos Dele Exsurge
Az összeállítás módja és eredetisége Az előzményeket mérlegelve a H műhelyének eljárását így jellemezhetjük: A kiközösítési ordóban egy frank eredetű, de a X–XI. századra jellegzetesen középeurópaivá („germánná”) vált anyagból merítettek, amely mind a később általános PGD-formuláktól, mind a nyugati régiókban elterjedt formulák többségétől eltér. A közvetlen forrás valószínűleg a PRG volt, de törekedtek az anyag egyénítésére. A VII– XI. században zárt egységként hagyományozott sorozatot megbontva fölhasználták a címeket és a rubrikákat, de egyetlen szöveget sem emeltek át az elsődleges formulakészletből. Ehelyett a másodlagos sorozat egy-egy tételét alkalmazták, s közéjük illesztettek egy, máshol még nem dokumentált mozzanatot, a főesperes háromszori felhívását a kapuk előtt. Mindeddig ez bizonyult a H legeredetibb rítuselemének. A visszafogadási ordó a PRG és Burchard rendtartásának elemeit vegyíti egyéni módon. A PRG-ből, közvetve pedig Reginótól származik a cím, a kezdő rubrika és a tulajdonképpeni formula. Burchard befolyása érezhető a zsoltárok és a précesz válogatásában (csak egy jelentéktelen sorrendcserét regisztráltam), valamint tőle való a befejező rubrika. A két forrás közül egyik sem lehetett kizárólagos: a PRG-féle zsoltárválogatás és précesz semmilyen kapcsolatban nem látszik lenni a H-val, maga a formula viszont Burchardnál nem szerepel. Burchard művének használata önmagában is a H szerkesztésének „korszerűségét” jelzi: akkortájt mértékadó, száz évnél fiatalabb forrás került vele a szerkesztők látókörébe. Közvetítő kéziratok felbukkanását itt sem zárhatjuk ki, de eddigi eredményeim alapján a H ordóját tudatos kontamináció eredményének tartom, amelynek célja az
exkommunikációs rendtartáshoz hasonlóan a korai magyar úzus sajátos és önálló mivoltának nyomatékosítása források tágabb körének figyelembevételével, a bennük foglaltak tudatos válogatásával, ötvözésével és újrarendezésével. A kontaminációra, kiterjedt forráshasználatra és nonkonformizmusra való hajlamot már regisztráltuk, és emlékeztetnem kell a mediális megnyilvánulások iránti előszeretetre a zsinatnál, amelynek dokumentuma ebben az ordóban a főesperes megszólalása a templom kapujában. Új elemnek a H korszerűsége (itt Burchard friss anyagának inkorporálása) és rövidítésre való hajlama bizonyul. Az utóbbi a rubrikák vonatkozásában az őspontifikálét kivonatoló, néha következetlen redakcióra vezethető vissza. A liturgikus szövegek vonatkozásában viszont talán tudatos kompozíciós eljárás. A H ordói ugyanis differenciáltak, de nem mértéktelenek [exuberant]: a PRG-hez képest kirajzolódik bennük egy tagoltabb, összefogottabb, szerkesztés igénye.
Ádventtől vízkeresztig Az egyházi évet kezdő szakasz az egyházkormányzati részhez képest két új problémát vet föl. Az első, hogy az összevetésre alkalmas forrásanyag megsokszorozódik, hiszen a liturgikus év rendes és rendkívüli szertartásairól jóval többféle és nagyobb mennyiségű forrás maradt fönn, mint a szigorú értelemben vett pontifikális ordókról. Míg ezeknél a kutatást eleve korlátozza, hogy a hozzáférhető párhuzamok szórványosak, addig a liturgikus évnél a kutatónak magát kell korlátoznia. Mivel nem akarom, hogy eredményeim esetlegesek legyenek, kiindulópontnak, ahol lehet, a PRG-t tekintem, és ezt egészítem ki a Magyarországgal objektív történeti kapcsolatban álló egyházak (elsősorban Mainz, Magdeburg, Salzburg, Passau, Sankt Gallen, Prága, Olmütz, Gnézna, Krakkó) úzusaival. Különös tekintettel leszek még az eddig fölmerült, távolabbi kapcsolatokra Itáliával és esetleg Franciaországgal (Monte Cassino, Róma, Aquileia, Reims, Cambrai), és legalább néhány mintavétellel ellenőrizni igyekszem az átmeneti, anglonormann, gall és iberoprovanszál tájak liturgiáinak viszonyát is a H változataihoz. A másik probléma, hogy a liturgikus év rendhagyó szertartásaihoz kapcsolódóan a H olykor közöl információkat a mise és főleg a zsolozsma rendes tételválogatásáról is. Ez a pontifikálétól idegen, sokkal magasabb szinten földolgozott területre vezet át. Feladatomnak elsősorban azt tartom, hogy a H-t a zsolozsma érett magyar úzusával és a legkorábbi fönnmaradt antifonáléval, a CA-val vessem össze. A kontinuitás a későbbi magyar hagyománnyal itt —szemben a többi ordóval— nem mindig kimutatható. A H az ádventtől vízkeresztig terjedő, rövid szakaszon hasonlít a legjobban egy archaikus ordináriuskönyvhöz. Jóllehet ilyen, túlnyomórészt rubrikás szakaszok később is előfordulnak, ez egyedi mind terjedelmét, mind tematikáját tekintve, illetve azért is, mert a rubrikákat nem szakítják meg teljes terjedelemben kiírt liturgikus szövegek. Szintén az ordináriusok felé mutató, a XI. században modern gesztus az ádventtel való kezdés. A pontifikálék ennek az időszaknak általában kevés figyelmet szentelnek, és ha egyáltalán foglalkoznak vele, akkor a liturgikus év végére utalják. Ezért az a benyomásom, hogy e szakasz egy részletezőbb, ordináriusszerű ordóra tett kísérlet, amely néhány oldal után mintha kifáradt volna. Ennek nyoma lehet az az utalás, amely talán
egy ismeretlen, bővebb mintapéldányra vonatkozik karácsony vigíliájánál: „et cetera, ut ordo dat”. Vajon az ordo egy valóságos, másik könyvet takar, vagy csak a szertartás absztrakt rendjét? Ismét nem lehet eldönteni, hogy ez a nagy volumenű nekirugaszkodás már az őspontifikáléban folytatás nélkül maradt, vagy csak a H redaktora csökkentette a másolnivalót. A tényt azonban, bárhogy értelmezzük, hasznos rögzíteni. Ádvent A liturgikus tartalom szempontjából a rubrikák egyaránt tartalmaznak olyan információkat, amelyek a római rítus közös tulajdonai, olyanokat, amelyek egy szélesebb térség jellemzői, és olyanokat, amelyek összevethetők a későbbi magyar úzusokkal, vagy egészen lokális természetűek. Az ádventi részben ez a következőket takarja: (1) ÁLTALÁNOSSÁGOK (a) A matutínum olvasmányanyaga ádventben Izaiás könyve. (b) A felolvasóra mondott áldás közben állnak, majd le kell ülni. (c) Az ádventi vasárnapok miséiben nincs Gloria. (d) A diákonus és a szubdiákonus —plikált— kazulát visel.296 (e) A vasárnapi laudest a 92., és nem az 50. zsoltár nyitja. 297 (f) Ádventben nem szabad esküvőt tartani. (2) SAJÁTOSSÁGOK (a) Az Aspiciens a longe responzórium verzusait négy különböző oltártól éneklik. (b) Az 1. nokturnusban elhagyják a 3. responzórium doxológiáját. (c) Az O-antifónák éneklését december 12-én kezdik.
Az általánosságokból csak annyit érdemes kiemelni, hogy bár a rubrikák környezete egy székesegyház (a zsolozsmában a cursus sæcularis-t követik, és közönséges időszakokban celebrálnak esküvőket), reflektálnak monasztikus szokásokra, tehát vagy a H forrásai közt, vagy műhelyének hátterében jelen van a monasztikus liturgia. Ami a sajátosságokat illeti, az Aspiciens responzórium egyes verzusait az OA szerint is két-két gyermek énekli, míg a doxológia és a visszatérések a főoltár előtt, illetve a kórusban hangoznak el. A topográfiai utalásokat a Szent Üdvözítő és a Szent Kereszt oltárára, majd egy ezektől különböző, jobb oldali oltárra nehéz lenne megbízhatóan értelmezni. Annyi biztos, hogy a Szent Kereszt-oltár egész Európában a kórusrekesztőhöz vagy a hajó közepéhez kötődött. Az OA és az OS is előírja a teljes főrész megismétlését az utolsó verzus után. A 3. responzórium doxológiájának elmaradása ellentétes ugyan az OA rendelkezésével, de megfelel a Rubrica Strigoniensis című, az OS korábbi, teljesebb redakciójára visszavezethető, kéziratos ordináriuskönyvnek. Mivel az OA rubrikális részletkérdésekben következetesen az OS ellenében foglal állást (ez a magyar úzus szubvariánsainak belharca), a H rendelkezését e részletkérdésben is esztergominak tarthatjuk. 296 297
Félreértések, adat, hogy nem volt szokás nálunk a plikata. AER, Braun. Morin és a többiek félreértése.
Összetettebb az O-antifónák kérdése.A sorozat december 12-ei kezdése azt szuggerálja, hogy a H tizenkét O-antifónával számol. A CA és a magyarországi breviáriumok többsége valóban ennyi O-antifónát ismer, de a hangjelzett források közülük csak tizet tartalmaznak. A XV–XVI. századi esztergomi rubrikák szerint ezek közül is csak hét kap helyet a karácsony előtti hét vesperásaiban mint Magnificat-antifóna, a többit alternatív funkciókban hasznosítják. A sorozat elkezdésének időpontja a naptári helyzettől függően december 15. vagy 16., majd az 1580-as Ordinarium Strigoniense szerint a római szokással egyezően december 17. Az OA már a XVI. század elején ezt a szokást részesíti előnyben. A H tehát itt nem felel meg a későbbi esztergomi szokásnak, de maga az esztergomi szokás is változik, illetve eltér például az egritől. Másrészt viszont —bármit is mondjanak a rubrikák— egyértelmű, hogy a magyar hagyomány tartósan tizenkét antifónát ismer. A CA még mindegyikhez ad neumákat, és van olyan, jóllehet periferiális breviáriumunk, amely a H-val egyező rubrikát közöl. Elképzelhető tehát, hogy a H az eredetibb, természetesebb megoldást képviseli, és az O-antifónák használatának bonyolult, XV–XVI. századi módja későbbi konstrukció. Maga a tizenkét O-antifóna, mégpedig ugyanaz a sorozat, amelyet a CA-ból és a későbbi magyar könyvekből ismerünk, XI–XII. századi germán forrásokban és Magdeburgban a XVI. században is általános, de nem az Dél- és Nyugat-Európában, sőt a rajnai germán területeken és más, Magyarországgal szomszédos egyházakban sem.298 A H tehát az antifónák számát illetően mind a korabeli szász és délnémet szokással, mind a teljes magyar hagyománnyal összhangban van, de impozíciójuk dátumát illetően archaikus megoldást követ. Karácsony és vigíliája A karácsony ünnepléséről szóló információkat is hasonlóan lehet csoportosítani, de itt már konkrét tételek incipitjeivel számolhatunk. A sajátosságok részben összefüggésbe hozhatók a későbbi, jól dokumentált magyar gyakorlattal, de nagyobb részük a germán táj egészére érvényes, kisebb részük pedig olyan mértékben lokális, majdnem paraliturgikus mozzanat, hogy önmagában kockázatos lenne belőle messzemenő következtetéseket levonni. (1) ÁLTALÁNOSSÁGOK (a) Karácsony vigíliáján – prófécia:299 Propter Sion – szentlecke: Paulus servus – evangélium:300 Cum esset desponsata Az O Thoma Didyme-t nem számítva 12: CA, Esztergom, Zágráb, Würzburg, Klosterneuburg, Kremsmünster, Sankt Gallen, Quedlinburg, ÖNB 1890, Magdeburg 12 (más tételekkel: O cælebs pudica, O summe artifex): Firenze, Navarra 11: Mainz, Trier, Passau 10: Salzburg 8 vagy kevesebb: Köln, Aachen, Prága, Cambrai, Augsburg, Piacenza, St. Maur-des-Fosses, Worcester, Vallombrosa, Pavia, Chiavenna. AER szerint minden van, a 12 a prófétákat jelenti. Czagány Zsuzsa elküldte a lengyeleket meg Olmützöt is, ld. a levélben. 299 A rómaiban nincsenek, de egyébként mindenütt, és ugyanazok. 298
(b) Karácsonykor – lekciók az 1. nokturnusban: Primo tempore, Consolamini, Consurge – lekciók a 2. nokturnusban: a naphoz illő szermók – lekciók a 3. nokturnusban: Exiit edictum, Pastores, In principio erat Verbum – a három mise próféciái: Populus gentium, Spiritus Domini, Sciat populus meus 301 – a három mise szentleckéi: Apparuit gratia, Apparuit benignitas, Multifarie (2) SAJÁTOSSÁGOK (a) Karácsony vigíliáján – Alleluja: hétköznap nincs, vasárnap: Veni Domine – a vesperás himnusza: Veni Redemptor gentium – a vesperás után antifóna: Completi sunt (két fráter énekli) (b) Karácsonykor – a három mise szekvenciái: Natus ante sæcula, Eia recolamus, Grates nunc omnes – az 1. noktunus minden responzóriumához tartozik doxológia – a 9. responzórium verzusa: Puer natus est nobis ugyanezé a vesperásban: In principio – a Máté-genealógia, a Te Deum és a laudes az éjféli mise után következik – a laudes után antifóna: Ecce completa sunt omnia (két klerikus énekli)
A római rítus egyetemes szabálya, hogy karácsony vigíliáján csak akkor van Alleluja, ha vasárnapra esik. A Veni Domine a megelőző, 4. ádventi vasárnap Allelujája. Ha szükségesnek bizonyul, ezt ismételteti meg a vigílián minden későbbi magyar és pálos forrás, de a választás nem sajátos: így tesz számos német egyház is.302 A tételválasztás mégis alkalmas arra, hogy a H-t egy tágabb liturgikus tájhoz soroljuk. Nemcsak a délés nyugat-európai egyházak, hanem a germán peremterületek is saját tételeket, a Crastina die vagy a Hodie scietis Alleluját társítják a vigília miséjéhez. A H tehát itt a központi német úzusokkal tart. A Veni Redemptor gentium himnusz asszignációja a vigília vesperásához mutatja a legnagyobb folytonosságot a későbbi magyar zsolozsmaforrásokkal. Maga a himnusz ugyan egész Európában elterjedt, de Közép-Európában rendszerint már az ádvent folyamán éneklik a vesperásban vagy a kompletóriumban.303 Karácsony vigíliáján csak annyi történik, hogy az addig kihagyott „Præsepe iam fulget tuum” strófát is hozzáteszik. Esztergomban és a többi magyar egyházban e tétel egyetlen, és ezért kiemelkedő megszólalása a vigília vesperása.304 Ha a H azt föltételezné, hogy a Veni Redemptor-t már ádventben éneklik, e rubrikának karácsony előtt nem lenne információértéke. Itt tehát kifejezetten a magyar úzusra jellemző adatot közöl.
A matutínumra írja, de a misét is jelenti, és persze ilyenkor a homíliára utal. Általában Propter hoc sciet populus meus a kezdete 302 (= Adv/D4 RS, OA, OT, Göttweig, Magdeburg, Mainz, Bamberg; Róma, Verdun, Aix, Sarum: Crastina die, Köln, Lüttich, Prága, Krakkó, Genf, Zaragoza: Hodie scietis) 303 Róma: Iesu Redemptor omnium, másutt már ádventben, Aquileia, Prága, Olmütz: Adv/V1, Magdeburg, Mainz, Salzburg, Köln: Adv/C, Trier: 0) Vigilia: St Lambrecht, Klosterneuburg, Kremsmünster, Aachen, Augsburg, Salamanca, Toledo, Marseille, St. Maur, Germany, Worcester, Kranj, Adv/D1/C CAO-ECE: Közép-Európában szokásos ádventben (V/C) 304 Ibér párhuzamai vannak (Burgos, Salamanca, Toledo) 300 301
Arról, hogy a vesperás után két testvér (a terminus talán a monasztikus háttér újabb emléke) elénekli a Completi sunt dies Mariæ antifónát, máshonnan nem ismerek adatot. A tétel a kialakult magyar zsolozsmában a vigília kompletóriumának Nunc dimittis-antifónája, és ebben a funkcióban használja több más úzus is. Egyszersmind azonban a karácsonyi, sokszor máriás tematikájú antifónáknak egy bővebb, laza asszignációjú készletéből való. A CA a karácsonyi laudes után, Mária-szuffrágiumként közli, és az antifóna másutt is egyike azoknak a tételeknek, amelyeket toldalékos szerepben [additional function] énekelnek a Máté-genealógia vagy a karácsonyi laudes végén, amint ezt alább, az Ecce completa sunt omnia kapcsán fogom részletezni.305 Az antifóna tehát nem a zsolozsma kötött szerkezetéhez tartozik, kiegészítő éneklése másoldagos, lokális szokás, és a CA eltérő asszignációja is jelzi, hogy funkciója a XI. században még nem lehetett szilárd. Mindazonáltal az esztergomi zsolozsmától nem volt idegen az ilyen antifónák abundáns használata e vesperásban. A megszilárdult úzusban is ilyen az Ave spes nostra, illetve a Gaude et lætare a pszalmódia előtt és után, továbbá a Veni Redemptor himnusz első, de a liturgikus használatból kikopott Intende qui regis strófája, amelyet a BNS egyedülálló módon megtart, de „antifóna” fölirattal. Ismét a központi német úzusokkal vág egybe a három szekvencia, a Natus ante sæcula, az Eia recolamus és a Grates nunc omnes választása, másfelől alkalmas a Dél- és Nyugat-Európától, valamint a germán peremterületektől való megkülönböztetésre. Mind a XIII–XV. századi magyar források, mind a központi német úzusok ezt a három szekvenciát használják. A XV–XVI. századi magyar nyomtatványokban már csak a nagymisének van szekvenciája (a Grates), de a megelőző, biztosan adatolt állapothoz képest ez csak késői elszegényedés. A germán peremterületek is e hármas készletből indulnak ki, ennek egy-egy darabját cserélik le idővel egyedibb, újabb szekvenciákra.306 Dél- és Nyugat-Európában viszont számos más, a germán tájon ismeretlen szekvencia használatos, az átfedés minimális. A H sorrendje jelen tudásom szerint egyedi. A későbbi magyar forrásokban a Grates-Natus-Eia 307 sorrendet találjuk, míg germán területeken az Eia-Grates-Natus vagy a Grates-Eia-Natus az uralkodó. A H sorrendje
Ez így külön nem adatolt, de ld. a fölös antifónákat Esztergomban, (vö. OA antifónáival, Esztergomban általánosan Vig.Nat.An, Quedlinburgban is, CA post laudes „de s. Maria”, Salzburgban a genealógia után O mundi dna és ez, Passauban csak O mundi, Mária or-val, ugyanígy Kölnben, de más antifóna [Dum medium]) O mundi: Bártfa, OA; CAO 1862 Vig.Nat Klosterneuburg: Suff.BMV.Nat, Kielce, Worcester, Sarum, Marseille; Esztergom, OCarm 306 A késői forrásoknál természetesen számolni kell a szekvenciák keletkezési idejével is, hiszen a H a szentviktori „reform” (XII. sz.) előtt íródott. (MNS+MG+Futaki+Göttweig 3-1-2; Isztambul: Grates0-Eia; RS MS OS 0-0-3 Rouen: Nato canunt omnia Dno, Sonent regi nato, Christi hodierna, Sarum: Nato, Sonent, Cæleste organum, Verdun: Nato, Lætabundus, Eia, Zaragoza: Nato, Potestate, Cæleste, Aix: Lætabundus, Magdeburg: Eia, Grates, Natus; Halberstadt: Eia, Grates, ?; Salzburg, Mainz, Passau, Bamberg: Grates, Eia, Natus; Köln: Grates, Eia, Lætabundus [secundum ecclesiam Coloniensem], Natus [alia sequentia]; Genf: 0, Nato, Eia, Prága: Grates, Promissa mundo gaudia/Eia, Natus; Lüttich: Natus, Salve porta perpetuæ lucis, Ecce votiva festa) 307 = Prága XIV D 12 305
egyikkel sem egyezik, azt azonban itt is megállapíthatjuk, hogy válogatása a központi német gyakorlatot követi, egyben a magyar úzus klasszikus periódusáénak is megfelel. Az antifonálék vagy breviáriumok csak ritkán tüntetik föl a responzóriumok doxológiáját, és sem a rubrikák, sem a fönnmaradt magyar ordináriusok nem térnek ki arra, hogy az első nokturnus responzóriumainak mindegyikéhez kellene doxológiát énekelni. Durandus a XIII. században még tud róla, hogy egyes egyházakban ez a szokás, amit tanúsítanak elsődleges források is mind gall, mind germán egyházakból. 308 Nem regionális jellegzetességről van tehát szó. Hogy mégis a sajátosságok között tüntettem föl, azt az indokolja, hogy a szokás az esztergomi úzus későbbi szakaszában sejthetően használaton kívül került [desuetudo/disuse], így inkább a H archaikus jegyei, semmint magyar vonatkozásai közt említendő. Ugyancsak nincs adatunk a Verbum caro responzórium verzusainak megkülönböztetéséről. A magyar források általában csak az In principio-t tartalmazzák, a CA-ban és a BNS-ben viszont még mindkettő szerepel, a használatukra utaló rubrika nélkül. A Puer natus verzus másutt is ritkább, germán és nagyrészt viszonylag korai forrásokból ismert, vele szemben az In principio a Verbum caro mindenütt ismert, „rendes” verzusa. Az előbbi ezért inkább a magyar zsolozsma archaikus, utóbb elfeledett tételének tűnik, a H rubrikája pedig a két korai forrásban mutatkozó abundanciát oldja föl. Az esztergomi zsolozsmának ezt az archaikus állapotát a klasszikussal összevetve úgy találjuk, hogy a kettő közti folyamatot a germán úzusokról való, fokozatos leválásként lehetne jellemezni. A H a későbbi magyar úzustól a Máté-genealógia elhelyezésében tér el a legmegfoghatóbban. Az éjféli mise a XV–XVI. századi ordináriuskönyvek egybehangzó utasítása szerint a genealógia és a Te Deum után következett, míg a laudest a kommúnió után énekelték. Ez a rend legkésőbb a XIII. századra már kialakulhatott, mert a Németújvári misszále a genealógiát a mise introitusa előtt közli. A német úzusokban azonban, méghozzá nemcsak a központi, hanem ez esetben a Rajna-vidéki és a sváb egyházakban is egységesen a H rubrikája érvényesül: a genealógia mintegy az éjféli mise megkoronázása. A klasszikus esztergomi úzus eljárása jellemző több dél- és nyugateurópai, de néhány nyugati fekvésű vagy orientációjú egyházra is.309 Mivel a kódex egészének ismeretében kétségtelen, hogy a H az esztergomi hagyomány korai tanúja, az eltérést kétféleképpen lehet értelmezni. Vagy az ádvent-karácsonyi szakasz egészét tekintjük asszimilálatlan kölcsönzésnek egy ismeretlen germán forrásból, vagy —mint föntebb— ismét azt állapítjuk meg, hogy a magyar úzus fokozatosan függetlenedett a germán környezettől, részben Közép-Európán túli tájékozódás révén. Jóllehet egyelőre
Durandus? AER 4,12,12 (III. 94.) írja, Kurzeja 91–92. szerint Trier, ld. OR 16,16 (Andrieu 3,149) Rómában és Metzben is így volt, a RB korlátozta, állítólag eredetileg minden R doxológiás. Trier 358– 359. is. 309 AER 4,12,26 (III. 100.) (= Passau, Salzburg, Köln, Augsburg, Mainz, Bamberg, Halberstadt; a mise a Te Deum után van: RS, OS, OA, OT, Lüttich, Prága, Rouen, Sarum, Monte Cassino; MG szerint a genealógia az éjféli mise előtt) 308
az előbbi véleménnyel sem állnak szemben komolyabb érvek, a lengyel és cseh párhuzamok az utóbbi nézetet támogatják. Számos párhuzama van annak, hogy a genealógia vagy a laudes után kommemorációs Mária-antifónát énekeltek. A szokás a középkori Magyarországon is élt, amint az OA és a Bártfai breviárium tanúsítja. Ezek —egyes bajor egyházakkal összhangban— elsősorban az O mundi Domina-t használják ebben a szerepben, de a kedvelt antifónák közt van egész Európában a fönt említett Completi sunt és az Ecce completa sunt is.310 Az utóbbi a CA-ban nem szerepel, egy XIV. századi magyar antifonále pedig a karácsonyi kommemorációs antifónák közt jegyzi.311 Esztergomban Nunc dimittis-antifóna, általában Gyertyaszentelőhöz asszignálva; így van Egerben és számos német úzusban is. A Rubrica Strigoniensis azonban a Virgo verbo concepit antifónát ajánlja Gyertyaszentelő kompletóriumához arra az esetre, ha az Ecce completa „non habetur” (Zágrábban sem ismerik), és kifejezetten a Virgo verbo-t írja elő az OS. Mindez a tétel laza asszignációját bizonyítja még a XV–XVI. században is. A laudes végén való, másodlagos felhasználása tehát egy valaha Európa-szerte elterjedt szokáshoz kapcsolódik, amely legalábbis helyenként a középkor-végi Magyarországon is kimutatható, noha a konkrét tételválasztás csak külföldi egyházakból dokumentált. Karácsony után E rubrikás rész harmadik, befejező szakasza a karácsony utáni tizenkét jeles nap liturgiájával foglalkozik. Ezen belül Szent István protomártír, Szent János apostol és Aprószentek ünnepéről, a kiskarácsony utáni vasárnapról, vízkeresztről és annak vigíliájáról közöl információkat. Ezek ismét inkább ceremoniális természetűek, kevés incipittel, nagyobb részük az általánosságok közé sorolható. (1) ÁLTALÁNOSSÁGOK (a) Aprószentekkor – elmarad a doxológia, a Te Deum, a Gloria, az Alleluja, a Credo és az Ite missa est – a diákonus és a szubdiákonus csak albában asszisztál (b) A kiskarácsony utáni vasárnap miséje a Dum medium silentium (c) Vízkereszt vigíliáján a misében van Alleluja (d) Vízkeresztkor elmarad az invitatórium (2) SAJÁTOSSÁGOK (a) Szent Istvánkor diákonusok, Szent Jánoskor áldozópapok vezetik a kart (b) Aprószentekkor AER 4,12,31 (III. 101–102.) Ugyanezt adja itt a kortárs quedlinburgi antifonále. A laudes után antifóna: Ecce completa sunt omnia (két klerikus énekli) (vö. OA) Esztergom: Purif.BMV C/An = OA, Klosterneuburg, Aachen, Quedlinburg, OCarm, Würzburg, Münster, Utrecht, Kielce, ; CA 0, Ist 23r karácsonyra a C-ben Monte Cassinón mindkettő a vigílián, VI és IX ant. RS si vero non habetur ant., tunc debet dici illa: Virgo verbo concepit (14v) = OS! Kurzeja 91–97. érdekes, AER is írja. OA szerint a genealógia után O regem cæli (két ifjú), ez van a csillagjáték végén is, laza helyzetű Comm., ill. Am D/Nat és O mundi domina (másik kettő) utána Te Deum 311 Isztambuli 310
– gyermekek vezetik a kart – az Alleluja helyett a Laus tibi Christe tételt éneklik – két gyermek a Sinite parvulos antifónát énekli a kórusrekesztőről – a többi gyermek ezután a Centum quadraginta responzóriumot énekelve vonul be (c) Vízkereszt vigíliáján böjtöt tartanak (d) Vízkeresztkor a 9. responzórium után és a Te Deum előtt a Lukács-genealógiát éneklik
Széles körben elterjedt, régiókon felüli szokás, hogy Szent István ünnepét a diákonusok, Szent Jánosét a papok, Aprószentekét a gyermekek tekintik magukénak. E napok előestéjén az illető csoport vette át a kar vezetését, sőt Aprószentek ünnepe kifejezett liturgikus gyereknapba ment át, gyermekpüspök (episcopellus) választásával. A visszaélések miatt ezt a gyakorlatot a XIII–XIV. századtól kezdve számos egyház betiltotta, de sok helyen a XVI. századig tartotta magát.312 A H rubrikája tehát nem kötődik úzushoz, inkább archaikus jelenség, legalábbis az általában józan és mértéktartó esztergomi gyakorlathoz képest, amelyben a H-n kívül utalást sem találunk a szokásra. Az OA viszont a XVI. században is élő gyakorlatként számol be mérsékelt megtartásáról, mind a diákonusok, mind a papok, mind a gyermekek vonatkozásában. Az abúzusokra alkalmat adó gyereknap hiányzik, de a kar vezetését december 27. vesperása után valóban átveszik a gyermekek. Aprószentek ünnepének szinte egész Európában bizonyos mértékig gyászos karaktere volt. Ez még az újkori római liturgiában is együtt járt a Te Deum, a Gloria, az Alleluja és az Ite missa est hiányával, kivéve, ha a nap vasárnapra esett. Gall és a germán egyházakban ez kiegészült a doxológia elmaradásával azon műfajokban, amelyekben feketevasárnaptól is elmarad, és a Credo elhagyásával. 313 Egyedül anglonormann és iberoprovanszál úzusokban hiányzik ez a szomorú jelleg, és vannak meg ennek megfelelően a szokásos, ünnepi tételek.314 A H rubrikája tehát nem az egész római rítusra érvényes általánosság, de olyan, amely messze túlmutat a középeurópai környezeten. Sajátosként inkább a tőle való eltérést regisztrálhatnánk. Azokban az úzusokban, amelyek Aprószentekkor elhagyták az Alleluját, a germán, de még az átmeneti régiókban is egy különleges, Alleluját pótló tétel, a Laus tibi Christe szólalt meg a hozzá tartozó verzussal. A rá következő szekvencia már úzusonként más és más, de a lehetőségek közül kettő is újra a Laus tibi Christe szavakkal kezdődik.315 Ez a szokás Magyarországon is jól dokumentált, a szekvencia a Laus tibi AER 4,13,11 (III. 110–111.) MEZ cikk AER 4,13,12 (III. 112.) 314 Sarum, Rouen, Aix, Segovia, Valencia. 315 Sarum = Rouen: Seq. Celsa pueri All. és Gl. van, Te martyrum, Credo van. Segovia: van minden, Seq. nincs. Valencia: Seq. Cæleste organum, amúgy minden van. Párizs: Seq. Celsa pueri nincs All. Herodes, csak vasárnap, Credo a napon mindig, a nyolcadon csak vasárnap Amiens: Seq. Laus tibi Christe, Credo van. Monte Cassino: minden elmarad, ha nem vasárnap, seq. nincs. Verdun: Seq. Psallat unus spiritus All. és Gl. csak vasárnap, Te martyrum. Köln = H (Laus tibi Christe Patris optimi nate) = Trier (Credo van) = Mainz (más seq. Cui sapit quod videtur = Bázel, a többi: Quem cælitus) = Salzburg = Passau = Halberstadt (Lætabundus) = Lüttich (Pura Dm laudet innocentia) = Genf (Misit Herodes innocentum) = Prága 312 313
Christe Patris optime Nate. A H rubrikája tehát itt már egyedi legalább annyiban, hogy ismét a germán táj jellegzetes tételét választja. Kifejezetten magyarországi szokás viszont, hogy karácsony nyolcadában az adott nap második vesperása után szuffrágium helyett pszalmódia nélkül eléneklik a következő nap első vesperását. Aprószentekkor az elmaradó zsoltározás antifónája a Sinite parvulos, majd a kapitulum nélkül következő responzórium a Centum quadraginta. Mindkét tétele az európai közkincs része, de pozíciójuk változatos: a Sinite parvulos még a pálos úzusba sem ment át.316 A Sinite parvulos+Centum quadraginta együttállás ebben a funkcióban meghatározó, máshonnan mindeddig nem dokumentált, ám Magyarországon általános sajátosság, amely a XIII–XVI. századig kimutatható,317 az OA pedig még a ceremóniát is hasonlóan írja le: Szent János vesperásának végeztével négy gyermek —itt tehát nem kettő— a Szent Kereszt-oltártól —azaz a kórusrekesztőtől— a lektor felé vonulva énekli a Sinite parvulos antifónát, majd a Centum quadraginta responzóriumot. Ugyanez a négy gyermek vezeti a kart a misében, és bizonyára a zsolozsmahórákban is. Igen valószínű, hogy a Sinite parvulos-nak ez az egész Európában ritka asszignációja eredetileg éppen a gyermekek bevonulására vezethető vissza, és a szuffragáneus székesegyház itt egy, az érseki központban már elhagyott, ősi rítust őrzött meg. Vízkereszt vigíliájának böjtje inkább devocionális, mint liturgikus kérdés. Már a középkorban is különböző vélemények fogalmazódtak meg arról, hogy vajon a karácsonyi örömöt vagy az ünnepre való aszketikus fölkészülést kell előnyben részesíteni, mindenesetre a böjt megtartása dicséretes dolognak számított.318 A H itt elkötelezi magát mellette, de döntésének utóéletét nem ismerjük. A fönnmaradt magyar liturgikus források nem foglalkoznak a kérdéssel, jóllehet máskor kitérnek a böjtre. Végül a Lukács-genealógia is a H archaikus, de utóbb használaton kívül került elemei közé tartozik. Ahogyan karácsonykor a Máté-, úgy vízkeresztkor a Lukácsgenealógiát valaha szinte egész Európában énekelték a matutínum végén, a Te Deum előtt. Magyarországon utoljára egy XIV. századi esztergomi forrás tanúsítja a szokást,319 a XV–XVI. századi ordináriuskönyvek és breviáriumok azonban hallgatnak
Prága = Salzburg = Passau: R. Centum quadraginta, (Pr. V. Lætamini), Ant. Istorum est, V. Hi sunt, or. Olmütz: Cap. Vidi supra montem, R. Centum quadraginta, V. Lætamini, Ant. Istorum, Or. Ds cuius præconium. Trier: Ant. Istorum, V. Lætamini, Or. Ds qui licet. Magdeburg = Mainz: szuffr. Ant. Istorum est enim V. Lætamini Or. Ds cuius hodierna. Köln: Ant. Innocentes pro Christo infantes, V. Exsultent iusti, Or. ds cuius hodierna. Burgos: Ant. Innocentes pro Christo, V. Herodes iratus, Or. Ds cuius hodierna. Rouen: Ant. Innocentes pro Christo, V. Lætamini, Or. Ds cuius hodierna. Csak Sinite: Augsburg, Weingarten, Chiavenna, Piacenza. Sinite+Centum: Isztambul, Kranj. Azt a szituációt, amikor a gyermekek szertartásosan átveszik a kar irányítását, az AER szerint másutt a Deposuit potentes antifóna kíséri. 317 Először MR 67, a CA 22r-en megvan a Sinite és a fél vesperás, de a R. az Isti sunt sancti V. Tradiderunt. A H tehát a CA-hoz képest is esztergomibb. 318 AER 4,14,3 (III. 119–120.) 319 Lukács-genealógia: MZt I. 294. OSzK 408 106v. Nyitra? MR 67 109v 316
róla, ami a tétel jelentőségéhez mérten azt sejteti, hogy —szemben a Mátégenealógiával— Lukácsét ekkor már nem használták. Összegzés [Conclusion] E rövid, rubrikás szakasz alapján az első és legfontosabb következtetés az, hogy a H úzusa minden tekintetben a germán táj központi régióihoz hasonlít, és világosan megkülönböztethető azoktól a dél- és nyugat-európai tájaktól, amelyekkel az egyházkormányzati ordók még kapcsolatba hozhatónak tűntek. Egyes rubrikái viszont pontosan megfelelnek a klasszikus magyar liturgiának, és elkülöníthetők a többi germán úzustól. Ilyen mindenekelőtt az Aprószentek zsolozsmáját nyitó Sinite+Centum quadraginta tételpár és a Veni Redemptor asszignációja karácsony első vesperására. Az érett esztergomi úzustól való eltéréseket három csoportba lehet sorolni: (1) Egyes germán maradványokból azt lehet kiolvasni, hogy az archaikus magyar úzus még németesebb volt, mint a klasszikus változat, és bár az alapvető vonások már a XI. században kialakultak, a fejlődés a további függetlenedés felé tartott. Ezzel magyarázható például a Máté-genealógia problémája. (2) Más eltérések archaikus elemek. Ezek a latin liturgia második évezredében koptak ki a gyakorlatból. Hiányuk a klasszikus esztergomi úzusban nem a tulajdonképpeni úzus különbségéből, hanem történelmi változásából fakad. Az archaikus változat nyomokban néha fönnmarad, mint például Egerben a diákonusok, papok vagy gyermekek ünnepe, máskor a korábbi és a későbbi források összevetése teszi fölismerhetővé a változás tényét és idejét. Ilyen a Puer natus responzóriumverzus eltűnése, a Lukács-genealógia elhanyagolása vagy a karácsonyi szekvenciák számának csökkenése. (3) Végül néhány mozzanat lokális természetű, azaz a liturgia azon rétegéhez tartozik, amelyben az úzuson belül is érvényesülhetnek szubvariánsok. Ilyen a függelékes antifónák válogatása vagy a responzóriumok doxológiájának kérdése.
Vízkereszti vízszentelés a görögök szokása szerint Mindeddig elkerülte a kutatók figyelmét, hogy a H vízkeresztnél nem egy, hanem két vízszentelést tartalmaz. Közülük az első, a görög szokás szerinti vízszentelés az évkörbe illeszkedik, míg a második vízszentelés, amely a vízkereszttel csak asszociatív kapcsolatban áll, a H különös módján a görög szertartás befejező szakaszába van beékelve. A görög szertartás valószínűleg az egész kódex legizgalmasabb fejezete. Semmi köze nincs a vízkereszti vízszentelés későbbi, nyugati gyakorlatához,320 és csak áttételesen van némi köze a bizánci szertartásnak ahhoz a latin fordításához, amelyet a H-én kívül eddig egyetlenként ismerünk. Tanulmányozása a mögötte föltételezhető görög változat szempontjából is informatív, de még érdekesebb az a folyamat, ahogyan a H műhelye ezt a görög változatot latinná transzformálta, vagy helyesebben: ahogyan latin és görög elemekből egy új rítust alkotott. 320
Kniewaldot megcáfolni, Sacerdotale Romanum
A szertartást vízkereszt első vesperása előtt vagy a nyolcadnapon tartják. Az előbbi időzítés megvan korabeli görög forrásban is,321 az utóbbi viszont a latin évkör logikájából fakad, ahol vízkereszt napja elsősorban a háromkirályok, nyolcadnapja elsősorban Krisztus megkeresztelkedése, a következő vasárnap pedig a kánai menyegző ünnepe.322 Szerkezete nagy vonalakban azokat a latin konszekrációs liturgiákat követi, amelyek a missa sicca típusához tartoznak. Ezekben egy, a mise igeliturgiáját stilizáló szakaszt (itt: kezdőének+olvasmány+közének+evangélium) követ egy, a mise felajánlását, kánonját és áldozását stilizáló szakasz. Ilyen mindenekelőtt a germán típusú virágvasárnapi ágszentelés, de például a H második vízszentelése is. Először egy litániát énekelnek Dicamus omnes kezdettel és Domine miserere akklamációkkal, majd a Nolo enim vos ignorare kezdetű szentlecke, a Viderunt te aquæ responzórium és a Lukács-genealógia következik. A szentelési szakaszt —mintegy a felajánlás funkciójában— egy Iesus Deus noster kezdetű invokációs könyörgés készíti elő, majd prefációdialógus után az egész H legterjedelmesebb tétele, a hatoldalas Trinitas supersubstantialis kezdetű prex következik. Ennek végeztével a diákonus a „Pax Domini sit semper vobiscum” szavakkal fordul a gyülekezethez, majd a rubrika szerint oráció következik, amelyet az „Inclinate capita vestra Deo” formula vezet be. Az ordó itt látszólag megszakad: abrupt módon, cím nélkül elkezdődik a második vízszentelés, az úgynevezett Maior benedictio salis et aquæ. Ennek végén, egy rubrikáknak kihagyott, de üresen maradt folt után mégis folytatódik a görög vízszentelés „kommúniója” az Inclina Domine aurem tuam főhajtási imával [prayer of inclination]. (Ugyanezt a beékelő eljárást lehet tapasztalni később például nagycsütörtökön az egyszerűbb szentelt olaj és nagyszombaton a tömjén közönséges megáldásánál.) A főhajtási ima után a Fontes aquarum antifónát éneklik, amelynek „haurite aquas” szavaira merítenek és isznak a vízből. Görög és latin liturgia között: énekek, olvasmányok, formulák A rítus első megközelítésben a bizánci liturgia atmoszféráját idézi föl. A bevezető litánia a Keleten népszerű ekténiákra emlékeztet, az olvasmányok, a responzórium és az antifóna —ezek prokimennek vagy tropárnak feleltethetők meg— sem idegen a bizánci hagyománytól. Az expresszív és változatos bibliai képek, vízkereszt keresztségi vonatkozásának előtérbe kerülése, a különleges, egzotikus terminusok, szövegek és dallamok használata meggyőzően kommunikálja, hogy a nyugati hívő hiteles görög közegben „vendégeskedik”. A Iesus Deus noster, a Trinitas supersubstantialis és az Inclina Domine aurem tuam szintén megfelelni látszanak a Kyrie Iésu Christe, a Trias hyperusie és a Klinon Kyrie to us su tételeknek, amelyek közül az első a bizánci rítus jellegzetes előkészítő [prephatory] könyörgése, a második az egész keleten ősidők óta használt Megas ei Kyrie ima első prológusának kezdete (a H-ban a főima latin fordítáÍgy van a mai római rítusban is, de GF 10 is oda sorolja, ill. bele a vesperásba. Jellemző, hogy a főima a mágusok látogatását mint egy előző ünnep (præcedente festivitate) tárgyát említi. Bizánci logika szerint ez a karácsony lenne, míg latin logika szerint csak úgy értelmezhető, ha a nyolcadról tekintünk vissza vízkeresztre. 321 322
sa [Magnus es Domine] megszakítás nélkül folytatja a prológusokat), a harmadik pedig a bizánci rítus főhajtási imája. Ismert a bizánci liturgiából a békességkívánás [greeting of peace] gesztusa és a főhajtási felszólítás is. Ha azonban a tételeket közelebbről megvizsgáljuk, feltűnik többségük latin eredete, és hiányuk vagy legalábbis ritkaságuk a keleti gyakorlatban. A bizánci szertartás forrásait, korai változatait és orientális (szír, kopt, örmény, etióp, maronita) párhuzamait viszonylag jól ismerjük Frederick Cornwallis Conybeare szövegközlése, Pierre de Puniet XX. század eleji kutatásai és Nicholas E. Denysenko nemrég megjelent monográfiája révén.323 Ezért merem kijelenteni, holott nem vagyok bizantinológus, hogy valószínűleg soha nem létezett a rítusnak olyan görög változata, amelynek a H pontosan megfelelne. A H műhelye a görög liturgiát ismeri, érzékeli és nagyra tartja, de célja nem egy létező bizánci szertartás lefordítása, hanem a bizánci miliő mesterséges előidézése a nyugati közönség számára ismerős, összhatásukban mégis idegenszerű eszközök segítségével. Egy mai rendezőnek is nyilvánvaló, hogy a legnagyobb hatást nem a legnagyobb hitelesség váltja ki. Ahhoz, hogy a történelmi múlt vagy egy távoli kultúra fölidézése hatásos legyen, a célközönség ismereteihez és prekoncepcióihoz is alkalmazkodni kell, azaz számára ismerős elemekből kell kapcsolatot kialakítani a saját és az idegen között. Ha ez sikerül, a közönség úgy fogja érezni, hogy a megkonstruált valóság jobb, mint az eredeti. Pontosan ez az, amit a H „görög szokás szerinti” vízszentelésénél tapasztalunk. A Dicamus omnes litánia görög jellegű, és nem kizárt, hogy egykor valóban a görög ekténiák ihletésére keletkezett. Első két sorának van pontos görög megfelelője,324 párhuzamai még az ambrozián rítusban vannak. Ebben a formájában azonban nem felel meg egyetlen olyan ekténiának vagy synapténak sem, amelyet a keleti liturgiák ilyenkor használnak. A H arányérzékének megfelelően jóval rövidebb is náluk. Annál inkább megfelel viszont annak a Dicamus omnes litániának,325 amelyet a PRG a rogációs processziók kezdeténél ír elő. Hogy a H mint egész mennyire átgondolt összeállítás, azt az is bizonyítja, hogy ez a litánia később, a rogációs processzióknál kimarad, holott az előtte és utána következő énekek mind a PRG válogatását és sorrendjét követik. 326 A rogációs ordó komponálásakor tehát még emlékeztek a szerkesztők arra, hogy ezt a litániát korábban, vízkeresztnél már „elhasználták”. A Nolo enim vos ignorare szentlecke a korintusiakhoz írt első levélből való. Asszignációját az indokolja, hogy szó van benne az izraelitáknak a felhőben és a tengerben való megkeresztelkedéséről, illetve arról, hogy a pusztában a Krisztust előképező sziklából ittak lelki italt. Ez a szakasz megtalálható egy korai örmény ordóban, és a kopt vagy a bizánci források között is vannak olyanok, amelyek használják a korintusi Puniet, Denysenko GF 10 diakonika, Conybeare 423: eipómen pantes Kyrie eleison. Ex holés tés psychés kai ex holés tés dianoias. 325 Különösen korabeli mainzi szövegváltozatban, vö. Wien 701 Andrieu V. 318. Janka a 1888-ra hivatkozik, ld. még De Clerck, ambroziánok, stb. Itt végig kell a jegyzetelésem tőle. 326 Helyek, tételek? 323 324
levélnek egy bővebb, ezt a perikópát is magába foglaló szakaszát. Előfordulása azonban a középkori forrásanyagban szórványos, és mindig számos további olvasmány között szerepel, tehát a vízszentelés korai történetében semmiképpen sem jellegzetes. A mai bizánci liturgiában327 viszont pontosan ez a szakasz szerepel három, Izaiástól vett olvasmány és egy Márk-perikópa között. Ha a H választása —amint valószínű— görög mintára megy vissza, akkor ez a görög minta egy később uralkodóvá váló úzust képvisel, a H pedig ennek az asszignációnak korai tanúja. A nyugati gyülekezet a részletet mint hetvenedvasárnap szentleckéjének befejező részét ismerhette. Kezdete az újdonság erejével, de befejezése ismerősen hatott. A H műhelye valószínűleg ismert olyan bizánci gyakorlatot, amelynek része volt a szöveg, de kiemelése egyéni lelemény, és szép példája az ismerős ismeretlenségnek. A Viderunt te aquæ responzórium szövegét adó zsoltárrészlet egészen szórványosan megjelenik ugyan stichira részeként vagy Alleluja-verzusként, de önálló és hangsúlyos használata az egész keleti hagyománytól idegen. Ha van zsoltárvers, amely iránt a keleti rítusok a vízszentelésnél előszeretetet mutatnak, akkor az „Az Úr hangja a vizek fölött” (Ps 28,3) ilyen, de ennek nyoma sincs a H ordójában.328 Az ötletet talán egy olyan görög forrás adta, amelyben számos zsoltárvers között éppen a „Láttak téged a vizek” szerepelt először.329 A Viderunt te aquæ az Illuxerunt coruscationes verzussal nyugaton a húsvét utáni negyedik vasárnap közismert tétele. Hogy nem keleti eredetű és nem közvetlenül a bibliai helyre megy vissza, azt egyértelművé teszi a vízkeresztkor nem indokolt alleluja-toldalék és a zsoltár „et turbatæ sunt abyssi” szavainak elmaradása. A responzórium eredetileg a húsvéti idő allelujás zsoltárresponzóriumai közé tartozik (ezeknek nincs kötött tematikája), de jól vonatkoztatható Krisztus megkeresztelkedésére. Ahogyan a Jordán megnyílt a szövetség szekrénye és a Krisztust előképező Józsue előtt,330 úgy félemledett meg Krisztustól. Asszociálódik a bizánci liturgia kedvelt képe is, ahogyan a Keresztelő keze reszket Krisztus fölött.331 A felhők, a mennydörgés, a villámlás és a földrengés az ég megnyílásának és az Atya szózatának felelnek meg. Fontos érv a H és a magyar hagyomány szoros kapcsolata mellett a verzus szövegváltozata. Másutt Európában, így a központi germán úzusokban is a „commota est et contremuit terra” szavakkal végződik a tétel, míg Magyarországon egységesen a H „vidit et commota est terra” változata él. Így találjuk már a CA-ban és a BNS-ben.332 Neo-szabbaita liturgia, legkésőbb XV. századi, de a XIII. század elejére kialakult. Ld. Taft. Kiadása először Goar 1647, ott már ez van, de a Conybeare III. forrás is ezt hozza, holott máshol nem = Goar. 328 A tétel létezik a latin hagyományban, talán azért nem alkalmazták, mert a nyugati pontifikálékban jellegzetesen a harangszentelés tétele. 329 Egy szír példa M-B 93., Barberininél megvan az ekténiában, GF 10-ben az első stichos a Pros tén phónén tu boóntos alatt. Ugyanitt van meg az eipómen pantes fönti formája, de a hodiék nem egyeznek különösebben. 330 Bibliai helyek, utalás az arca-részre a prexben. 331 Utalás a prexre és a jánosos helyekre: Pros tén phónén, Conybeare 421. Görög imakönyv? A latinban a Baptista contremuit antifóna. 332 H Vidérunt te aquæ, Deus, vidérunt te aquæ, et timuérunt multitúdo sónitus aquárum, vocem 327
A Lukács-genealógia jelentőségéről és használatáról az előző fejezetben és a notációról szóló részben is volt szó. A keleti vízszentelésekben tudomásunk szerint sehol nem használták.333 A nyugati egyházban viszont a vízkereszti matutínum végén, a Te Deum előtt szólalt meg különleges, saját dallamon. Egyfelől tehát a vízkereszti liturgia ismert mozzanata, másfelől némi titokzatosság, különlegesség lengi körül. Bár Magyarországon a középkor végére kikopni látszik a gyakorlatból, a XIV. századig biztosan használták, és fönnmaradt dallama megfelel a H neumái által sugallt dallamnak.334 Egyszersmind ezek a neumák állnak a legszorosabb kapcsolatban a későbbi magyar notációval. Ami a tétel megszólaltatását illeti, a genealógiákat több forrás tanúsága szerint szívesen énekelték litániaszerűen, úgynevezett „trina” formában, amikor az egyes frázisokat három diákonus énekli váltakozva.335 Ez fejlődhetett tovább a többszólamú előadás irányába. A H három oszlopban közli a genealógia neveit (ez utóbb csak pünkösd vigíliáján, a mindenszentek litániájánál ismétlődik meg), ami bizonyára erre a „trina” előadásmódra utal. A nevek azonban helytelen sorrendben követik egymást. Ez azért van, mert a H másolója a vízszintesen olvasandó sorokat függőlegesen olvasta, a harmadik oszlop sora után pedig a mintapéldányban lapoznia kellett, ami a sorrendet tovább bonyolította. A kottázás már ezt az elrontott sorrendet vette alapul. A hiba nemcsak önmagáért érdekes, hanem azért is, mert tanúsítja, hogy a H mögött volt korábbi mintapéldány, és hogy a közvetlen leíró nem állt a nyelvi, biblikus és liturgikus műveltség magaslatán. Mivel az imádságokat alább külön vizsgálom, itt még a két diákonusi felszólításra és a záró antifónára érdemes kitérni. A bizánci rítus a békességkívánásnál és a főhajtási ima előtt az „Eiréné pasi” és a „Tas kephalas hymón tó Kyrió klinómen” formulákat használja. A H ezeket nem egyszerűen lefordítja, hanem a latin liturgia ismerős fordulatainak felelteti meg. Az elsőt a „Pax Domini sit semper vobiscum” szavakkal adja vissza, amelyek a latin miseordóban az Agnus Dei előtt hangoztak el. A másodikat az dedérunt nubes, allelúia, allelúia. V. Illuxérunt coruscatiónes tuæ orbi terræ, vidit et commóta est terra. Ps 76,17 Viderunt te aquae Deus viderunt te aquae et timuerunt et turbatae sunt abyssi 18 multitudo sonitus aquarum vocem dederunt nubes etenim sagittae tuae transeunt 19 vox tonitrui tui in rota illuxerunt coruscationes tuae orbi terrae commota est et contremuit terra R. Viderunt te aquae Deus viderunt te aquae et timuerunt multitudo sonitus aquarum vocem dederunt nubes alleluia alleluia alleluia V. Illuxerunt coruscationes tuae orbi terrae commota est et contremuit terra (Pasc/D4) (Qu/D4) V. Illuxerunt coruscationes tuae orbi terrae vidit et commota est terra (Epi/D2/f5 cf. R. Cogitavi dies antiquos, toni VII/VIII, deest in HU, vide Cantus A-Gu 29 = St. Lambrecht XIV, A-LIs 290 = Kremsmünster XII, A-Wn 1890 = Bavaria XII, CH-E 611 = Einsiedeln XIV, CH-SGs 388, CH-SGs 390 = St. Gallen X, CZ-Pu XIV B 13 = Prága, St. Georgius XIV, D-B Mus. 40047 = Quedlinburg XI, D-KA Aug. LX = Zwiefalten XII, D-SI HB I.55 = Weingarten XII, F-Pn lat 1085 = Limoges, St. Martialis X) CA 89r = BNS 180v vidit et commota est = BR, de Mainz, Magdeburg, Salzburg commota est et contremuit 333 Kitérni a 820-ra, de ott nem olvasmány. 334 MZt 335 Így van a garamszentbenedeki (nem cáfolta meg Veszprémy Mezeyt?) evangeliáriumban Sopko 164–165. Dobszay megfejtése. Föntebb nem írtam ezt?
„Inclinate capita vestra Deo” szavakkal fordítja, amely „Humiliate capita vestra Deo” változatban a nagyböjti köznapok miséit záró, super populum-oráció bevezető formulája. Mindkettő ismerős tehát a nyugati fülnek. Az utóbbi formula után kellene, hogy következzék a Klinon Kyrie to us su kezdetű főhajtási ima fordítása, de a H az akklamáció és a főhajtási ima közt helyezi el a nagyobb vízszentelés ordóját. E különös eljárás ellenére egyértelmű, hogy a több mint öt oldal után következő Inclina Domine aurem tuam a főhajtási imával azonos, így a görög ordót a Fontes aquarum antifóna fejezi be tropár gyanánt. A hívek ezalatt merítenek és isznak a megszentelt vízből, amint a rubrika a főimára visszautalva fogalmaz: a különféle betegségek ellen. A Fontes aquarum ismét a latin liturgia sajátja, görög megfelelője nincs. Használatát közvetlenül az indokolja, hogy tartalmazza a „haurite aquas” szavakat, így alkalmas kísérője a vízből való merítésnek. E szavak a Izaiás próféta kantikumából valók (Is 12,3), és a nyugati fülnek igen ismerősen csengtek, a kantikum ugyanis a hétfői laudes hetenként ismétlődő tétele volt. Az ötletet adó görög tropárok közt szóba jöhet a kezdőszavak egyezése miatt a Pégén iamatón echontes, de még inkább az Anymnésomen hoi pistoi, amely szintén tartalmazza az izaiási részletet: „antlésómen un hydór met’ euphrosynés”. A latin tétel kiválasztása azonban nemcsak ezért találó. Eredeti asszignációja szerint vízkereszt nyolcadnapja első vesperásának Magnificatantifónája. Vízkereszt nyolcadnapja híres arról, hogy egyes antifónáit Nagy Károly fordíttatta görögről latinra, miután elbűvölte a nála járó bizánci követek zsolozsmája: ezek lettek a Veterem hominem vagy Caput draconis ciklus.336 A Fontes aquarum ugyan nem tartozik közéjük, környezete révén mégis Bizánchoz asszociálódik. Mint a nyolcadnap előestéjének Magnificat-antifóna pedig hidat jelent a kétféle időzítés: a vigília vesperása és a nyolcadnap között. Lit. Dicamus omnes Lc. Nolo enim vos ignorare (cf. D70) R. Viderunt te aquæ V. Illuxerunt coruscationes (Pasc/D3 cf. Ps 76,17–19) Ev. Factum est cum baptizaretur omnis populus (cf. Epi/M) Or. Iesus Ds noster sapientia et virtus Patris (cf. Nat/summa missa, H 1,3) VD Trinitas supersubstantialis (cf. Pseudo-Dionysius: De mystica theologia)
PRG 99,423 1K 1,1–4 CAO 7867 L 3,21–4,1 = Gr. (?) = Gr.
Rb. Tunc diaconus vertens se ad circumstantes
Accl. Pax Dni (cf. ordo missæ)
= Gr.
Rb. Sequitur oratio
Accl. Inclinate capita vestra Deo (cf. orationes super populum) Or. Inclina Dne aurem tuam
= Gr. = Gr.
Rb. Finita oratione incipiatur antiphona
Ant. Fontes aquarum sanctificati sunt (Epi/Oct/V1/Am, cf. Is 12,3)
CAO 2888
Rb. Et cum dixerint … hauriant aquam
336
Gesta Karoli, Cambridge History, MM5-ben a 7D3 típus, conteruit-conteruisti (820) párhuzam!
Egy ismeretlen bizánci hagyomány: az imádságok Az énekeknél és olvasmányoknál összetettebb kérdéseket vet föl a három imádság. Megoldásuk a görög patrisztika és a bizánci liturgia forrásainak elmélyült ismeretét igényelné, ezért végleges megállapításokat nem tehetek. Mindazonáltal igyekszem öszszefoglalni eddigi eredményeimet, és szempontokat adni a további kutatáshoz. A Iesus Deus noster kezdetű, rövid könyörgést hasonló kezdete és invokációselőkészítő funkciója a bizánci rítus Kyrie Iésu Christe könyörgésével rokonítja. Az allúzió vélhetően tudatos, de a két könyörgés a továbbiakban nem egyezik meg. A latin könyörgés —előkészítő szerepének megfelelően— összefogott, a görög ima terjedelmének alig harmada. A kettő közt csak véletlenszerűen vannak közös témák és megfogalmazások, a latin ima nemhogy fordításnak, de még parafrázisnak sem nevezhető. Mégis bizáncias benne, hogy közvetlenül Krisztust szólítja meg, szövege a latin euchológiához képest kissé nehézkes, terminológiája dogmatikus, tematikája epikletikus. Filológiai értelemben is görög forrásra, vagy legalábbis a Vetus Latina valamely változatára337 vall a megszólító részben a „character et splendor substantiæ eius”. Ez egyértelműen a Zsidókhoz írt levél elejének „apaugasma tés doxés kai charaktér tés hypostaseós autu” szavaira épül, amelyet viszont Nyugaton a Vulgata és mindenekelőtt a karácsonyi nagymise szentleckéje alapján így ismertek: „splendor gloriæ et figura substantiæ eius”. A ’character’ szó használata tehát idegen a XI. századi latin liturgikus környezettől, viszont kézenfekvő fordítása lenne egy görög eredetinek. Hogy ilyen görög eredeti volt-e, vagy görög szövegek hatása alatt készült latin kompozíciót kell föltételeznünk, egyelőre nem tudom megállapítani. A Trinitas supersubstantialis kezdetű prex elemzéséhez röviden ki kell térni annak történetére és fölépítésére is. Az ima magva a Megas ei Kyrie (vö. Magnus es Domine) szakasz. Ez a legeredetibb, legősibb szöveg, amely szinte minden keleti rítusban jelen van. Prológusok változatosabb sorozata vezeti be: ezek későbbiek, az orientális rítusokban rendszerint hiányoznak, egyik vagy másik elmaradhat, szövegük könnyebben módosul. Az első prológus, a Trias aktiste, más változataiban Trias hyperusie ugyan megvan már a bizánci liturgia első ismert forrásában, az úgynevezett Barberini Euchologionban, sőt ma is használatos, de hiányzik a legtöbb XI–XIV. századi forrásból. A második prológus többféle lehet. A Barberini Euchologion még az Eulogétos Kyrios ho Theos tu Israél kezdetűt tartalmazza, de ez fokozatosan átadja a helyét a ma is szokásos Doxazomen se Despota philanthrópe kezdetűnek. Közös azonban bennük az „E napon” sorozat [poetic „Todays”], amely a második prológusnak, bárhogyan kezdődjék, a nagy részét kiteszi. A mai bizánci liturgiában az „E napon” sorozatot egy újabb, „Ho Iordanés estraphé opisó” kezdetű mondatokkal induló sorozat követi, de ez a XI. században még valószínűleg nem létezett. Még képlékenyebb a prológusok lezárása, amely átvezet a főimához. Ez néha egyetlen kohortatív mondat („mondjuk, kiáltsuk” stb.), de egyes forrásokban szinte harmadik prológussá dagad.
337
Ezt esetleg megnézni.
Maga a Megas ei Kyrie főima jóval szilárdabb. Világosan elkülöníthető egy kezdő, anamnetikus és egy záró, epikletikus (Autos kai nyn Despota hagiason to hydór tuto) szakaszra. Az epikletikus szakaszhoz fűzött intercessziók természetüknél fogva könynyebben bővülnek, módosulnak. A H főimáját prefációdialógus vezeti be. Ez keleten egyedül a H-nál későbbi kopt forrásokban mutatható ki, a kettő között minden kapcsolat kizárt. Valószínűbb, hogy a H műhelye a konszekrációs prexekhez igyekezett hasonítani a terjedelmes imát: ilyeneket használ a kódex nemcsak a krizma, a húsvéti gyertya vagy a keresztvíz megáldásánál, hanem —más germán úzusokkal összhangban— a nagyobb vízszentelésben, Gyertyaszentelőkor és virágvasárnap is. Mégis jellemző, hogy míg az összes többi prexet a (Vere dignum) iniciálé kezdi, addig a Trinitas supersubstantialis előtt csak a rubrika közli a prefációdialógus szavait, maga a tétel a T iniciáléval indul. Ez a szöveg kisebb mértékű asszimilációjának nyoma, maga a prefációforma viszont találó választás: a római rítusban ez egy euchologikus szöveg legmagasabb presztízsű performatív kontextusa. A szöveg a Trias hyperusie szavaknak megfelelő Trinitas supersubstantialis szavakkal kezdődik. Ez önmagában is különleges, mert a XI. századi görög források —szemben a Barberini Euchologionnal— a prológust általában elhagyják, és azért is, mert ahol a prológus megvan, ott rendszerint a Trias aktiste szövegváltozat jellemző. Még meglepőbb a szöveg folytatása. A H ugyanis nem az első prológus szokásos szövegét fordítja latinra, hanem helyette Pseudo-Dionysius Areopagita De mystica theologia című könyvének prológusát,338 amely történetesen szintén a Trias hyperusie szavakkal kezdődik. A pseudo-dionysusi írások a latin Nyugaton és a XI. századi Magyarországon is a görög bölcsesség és misztikum esszenciájának számítottak, ezért a szöveg beépítése az imába nem idegen attól a szerkesztői koncepciótól, amelyet föntebb vázoltam. Egy szűkebb, képzett kör talán föl is ismerte a részletet. Ám itt is közvetlen, görög nyelvű mintára vall, hogy a fordítás önálló, azaz nem felel meg az akkor Nyugaton elterjedt, Hilduin- vagy Scotus Eriugena-féle fordításoknak.339 A ma használatos görög szöveg a következő két isteni jelzőben (hyperthee, hyperagathe) is eltér a korai euchologionoktól (homousie, anarche), viszont megfelel Pseudo-Dionysiusnak és a H-nak. Ez arra enged következtetni, hogy talán az eredeti prológus is a pseudo-dionysiusi szöveg hatására változott meg, a H tanúsága pedig a bizánci liturgiatörténet szempontjából akár e szövegváltozat terminus ante quem-je is lehet. A H második, Te enim immensa voce glorificantes kezdetű prológusa teljesen önálló. Ez egy, az ismert görög változatoknál jelentősen hosszabb, kozmológiai szakasz, amelynek fő motívuma, hogy a víz mint kaotikus princípium hogyan tartja tiszteletForrás Dionysius-kézirat: BN Grec 437 II. Mihály bizánci császár ajándéka Jámbor Lajosnak 827-ben. Hilduin volt St Denis apátja, az első fordító. A Mystica theologia már nincs meg a könyvben, de Hilduin még használta és Eriugena is. Hilduin és Eriugena viszonya, az általuk használt kézirat: Harrington: A Thirteenth-Century Textbook of Mystical Theology 22–26. A Hilduin-kiadás: Théry: Études dionysiennes I. 101. Mindkettő: Chevallier, Philippe: Dionysiaca. I. 565. + PL 338 339
ben Isten korlátozó, fegyelmező hatalmát a természetben és az üdvtörténetben. Hasonló, kozmológiai ihletettségű prológusokat egyes korai bizánci és a szír források is ismernek, de a H szövegének mindeddig nem került elő párhuzama. Mindenesetre a görög vagy pseudo-dionysusi stílusú műszavak (reumata, inconspicabilitas) és egyes zavaros, romlottnak tűnő helyek alapján kellett lennie bizánci eredetinek. Ezt támogatja az is, hogy a második prológust lezáró két mondathoz igen hasonlók jelennek meg abban az egyetlen másik latin fordításban, amelyről alább lesz szó, jóllehet a szöveg más pontján és eltérő megfogalmazásban. Először az „E napon” sorozatnál kapcsolódik egymáshoz szorosabban a H és a görög prológusok szövege. Ez a hasonló szerkezetű, független mondatokból álló szakasz a legalkalmasabb arra, hogy a különböző redakciók elhagyjanak belőle, vagy bővítsék. A Barberini Euchologion 20 és a mai bizánci szöveg 24 „E napon”-jához képest a Hban 29 szerepel, ez mégis mértéktartónak számít a H-val kortárs euchologionok 40 körüli „E napon”-jához képest. A sorozat kezdetét a források meglehetősen egybehangzóan közlik, utána viszont mind a válogatás, mind a sorrend jelentősen eltér már a bizánci rítuson belül is. A H sorrendje és válogatása egyik általam tanulmányozott más szövegnek sem felel meg pontosan, de szinte minden „E napon”-ja mögött helyreállítható a görög eredeti. Van ugyan néhány mondat, illetve néhány sajátos szövegváltozat, amelynek pontos görög megfelelőjét nem találtam, de ez bizonyára csak a szűkös és véletlenszerű forrásanyag miatt van így.340 A H egyelőre legegyedibb tulajdonságának az tűnik, hogy a többé-kevésbé standardnak számító első „E napon”-ok elé három további, egyelőre dokumentálatlan „E napon”-t helyez. A későbbi bizánci szöveg ezután következő „Ho Iordanés estraphé” sorozata mind a régibb euchologionokból, mind a H-ból hiányzik. Egyelőre csak a H-ban sikerült megtalálni a prológusok konklúzióját, amelynek témája a karácsony és a vízkereszt, illetve —latin értelmezésben— a vízkereszt és a nyolcadnap összehasonlítása. Az itt szereplő mondatok egy-egy foszlányának van ugyan görög megfelelője,341 az egész részletnek azonban nincs. Az a mondat viszont, amely a konklúziót lezárja és a főimát fölvezeti (Unde et nos peccatores), szó szerint megvan egy kortárs görög kódexben (Hothen kai hémeis hoi hamartóloi).342 Az ima központi része, a Magnus es Domine néhány jelentéktelen szövegváltozattól eltekintve megfelel a görög szöveg első fönnmaradt változatának. A különbségek leginkább apró kihagyások. Fontosabb, hogy a szövegváltozatok közül legalább három csak egy korábbi latin változat félreértésével vagy átértelmezésével magyarázható meg, görög szövegből nem eredhet.343 Ez ismét azt bizonyítja, hogy a rítusnak már a H Pl. a többletek egy része (Sanctificavit, Christus mundum ornans illustravit) megvan a franciában mint a Hodie-sorozat része, a baptizatus baptizantem pedig prológusokban, a Hodie-sorozaton kívül. 341 in præcedente … in præsenti 342 GF Gb 4. 343 sale-salsæ, cooperiunt-cooperantur, Noe-nube. A szövegváltozatok feltűnően értelmesek, ld. az apparátusban a megfontolásaimat, és számolnak a környezettel, grammatikailag következetesek (pl. videre-videri) 340
előtt létezett egy nyelvileg igényesebb latin változata. Az anamnézis végén elmarad az a mondat, amelyben a víz Illés próféta kármelhegyi áldozatával összefüggésben említtetik, viszont ott, ahol a szöveg azt a jelenetet idézi föl, amikor Elizeus próféta sóval „gyógyította” meg az ártalmas vizet, a H rubrikát illeszt be: „Hic mittat sal in aquam.” A szenteltvíz megsózása jellegzetesen latin gesztus, amelyet a vízszentelés közkeletű, rövid változatában is egy Elizeus cselekedetéről megemlékező exorcizmus kezd.344 Talán ez váltja ki a keresztnek a vízbe való bemártását [plunging of the cross], amely a H-ból hiányzik, holott a görög ceremónia talán legjellegzetesebb momentuma. Ahogyan korábban a prefációdialógus, úgy most a sózás mozzanata hozza közelebb a rítust a nyugati közönség elvárásaihoz. Végül az Ipse et nunc epiklézist a H a kortárs és a mai bizánci szöveggel (Autos kai nyn Despota) megegyezően kezdi. A bizánci változatokhoz képest csak az intercessziókat hagyja el. Ezek egyébként is későbbi toldaléknak tűnnek. A Barberini Euchologionban csak a királyokért mondott intercesszió található meg, de a Konstantinápolyon kívüli bizánci hagyományban ez sem általános. Az ima lezárásakor a H szentháromságos konklúziót alkalmaz, míg a bizánci források csak az Atyát és a Szentlelket említik, azt sugallva ezzel, hogy az ima megszólítottja végig Krisztus volt. A teljes Szentháromság megszólítása nagyobb összhangban van a pseudo-dionysosi prológussal és a latin euchológiai hagyománnyal, és az sem elképzelhetetlen, hogy a XI. század második felében már a Filioque-kérdés is hatással volt a latin redaktorra.345 Az Inclina Domine aurem tuam főhajtási ima a görög szöveg (Klinon Kyrie to us su) többé-kevésbé hűséges fordítása. Különbségek a megszólaltatásban [performance] és a szövegváltozatban vannak. Míg a bizánci rítus az imát a diákonusi felszólítás alatt, csöndben mondatja a pappal, és csak a szokásos konklúziót („Sy gar ei ho hagiasmos hémón”) fennhangon („ekphónós”), addig a H szabályos —nyilván hangos— latin orációvá transzformálja, a latin „Per Dominum nostrum” konklúzióval helyettesítve a görög konklúziót. A H a megszólításban utalást tesz arra, hogy Jézus a vízen járt. Ez a görög szövegből hiányzik, de a latin szövegváltozat biztosan romlott kissé, így nem dönthető el, tévedésből, átfogalmazásból vagy egy rendhagyó görög forrásból ered. Invokáció I. prológus II. prológus „E napon” „A Jordán” Anamnézis
344 345
Korábbi bizánci
H
Későbbi bizánci
Kyrie Iésu Christe Trias aktiste — Eulogétos Kyrios — 20–41 — — Megas ei Kyrie
Iesus Deus noster Trinitas supersubstantialis + Pseudo-Dionysius Te enim Deum immensa + kozmológiai rész 29 — + prológusok lezárása Magnus es Domine
Kyrie Iésu Christe Trias hyperusie — Doxazomen se — 24 4 — Megas ei Kyrie
Helye a H-ban és amúgy. Így van a séez-i kódexben is. A főhajtásit is átalakítja.
Epiklézis Intercessziók Főhajtási ima
Korábbi bizánci
H
Későbbi bizánci
Autos un philanthrópe Kai sóson Kyrie Klinon Kyrie to us su
Ipse et nunc Domine — Inclina Domine aurem
Autos kai nyn Despota Kai sóson Kyrie Klinon Kyrie to us su
Az egyetlen latin párhuzam A görög vízszentelésnek mindeddig csak egyetlen másik latin változatáról tudunk. Ezt egy szintén XI. századi PRG-kézirat függeléke tartalmazza. A függelék állítólag a normandiai Séez katedrálisához kötődik, ahová a könyv Salzburgból került volna.346 Ez a változat minden szempontból független a H-étól.347 Míg a görög vízszentelés a H szerves része, addig a francia változat egy pontifikále szervetlen függelékében található: előtte a római pápák névsora, utána egy Nagy Károlyról szóló epigramma olvasható, majd a legkülönfélébb liturgikus szövegek következnek rendezetlenül. A H vízkereszt első vesperása elé vagy a nyolcadnapra, a francia változat a vízkereszti matutínumba, a Lukács-genealógia elé asszignálja a vízszentelést. A francia változat prológusok nélkül, 25 „E napon”-nal kezdődik. Az első szakasz pontosan követi az euchologionok standard szövegváltozatát, a többletek között viszont vannak olyanok, amelyek —más fordításban— a H-ban is megtalálhatók. Ezek általában levezethetők a XI. századi vagy korábbi bizánci párhuzamokból, de van néhány olyan „E napon”, sőt egy rendhagyó szövegváltozat is,348 amely csak a két latin forrásban található meg, igaz, más megfogalmazásban, így kapcsolatuk biztosan közvetett. A francia változat a főima végén tartalmazza a királyokért mondott intercessziót, majd a békességkívánás és a főhajtási ima formuláját. A főhajtási ima végén megvan a bizánci konklúzió, majd a befejező rubrika előírja a keresztek vízbe mártását és a vízmerítést. Egészen más a fordítás is. A főima francia változata nehézkesebb, a görög változathoz szolgaibban ragaszkodik.349 Különösen a formuláknál érzékelhető (pl. „Eiréné pasi” = „Pax omnibus”), hogy a fordító egyáltalán nem igyekezett asszimilálni a szöveget a nyugati környezethez. A francia változat tehát inkább tűnik egy keleti érdekesség följegyzésének, mint komolyan vehető kísérletnek a szokás nyugati adaptációjára. H
BNF Lat. 820.
Az első vesperás előtt (1) Bevezető énektételek és olvasmányok (2) Invokációs könyörgés (3) Főima (a) Első prológus (b) Második prológus (c) „E napon” sorozat
A matutínum végén (1) — (2) — (3) Főima (a) — (b) — (c) „E napon” sorozat
Adatai, Andrieu is használja, Franz, Puniet Morin utalt rá, de nem ismerte, mégis „normann” hatás. 348 prophetalis/prophetica manus … tangit a theopneustos aura … ephainetai helyett. 349 Néhány példa, a szövegromlásokra is (paternis-quaternis), amelyek korábbi mintapéldányra utalnak. 346 347
H (d) Anamnézis (e) Sózás (f) Epiklézis (g) — (4) Békességkívánás (5) Főhajtási ima (latin konklúzióval) (6) — (7) Vízmerítés (8) Záró énektétel
BNF Lat. 820. (d) Anamnézis (e) — (f) Epiklézis (g) Intercessziók (4) Békességkívánás (5) Főhajtási ima (bizánci konklúzióval) (6) Keresztek bemártása (7) Vízmerítés (8) —
E megállapítások két szempontból nyújtanak új információkat: (1) Egyrészt azt jelentik, hogy a H vízszentelése inkább függ közvetlen bizánci előzménytől, mint másik latin fordítástól. Természetesen a séez-i párhuzammal is megtámogatni vélt normann befolyás sem létezett. Éppen a kevésbé jól sikerült fordításhoz képest mutatkoznak meg igazán a H egyéni vonásai. (2) Másrészt a francia párhuzam engedi megfigyelni, hogy milyen lehetett a bizánci vízszentelésnek az az állapota, amellyel a Nyugat kapcsolatba került. A H és a francia pontifikále közti különbségek a bizánci változatok közti különbségekkel magyarázhatók, egyezéseik, különösen az „E napon” sorozat válogatása és szövegváltozatai viszont a bizánci szöveg XI. századi állapotát világítják meg. A francia változat lényegében megfelel a rítus azon monasztikus hatás alatt álló konstantinápolyi formájának, amelyet Denysenko a XI. századra nézve tipikusnak tart, a H-é viszont radikálisan eltér tőle, a latinizálás mellett sokszor a később használatos bizánci forma irányába. Összegzés A görög vízszentelés ordója egy komoly, bár folytatás nélkül maradt kísérlet egy bizánci rítus szerves latinizálására. A jelenségnek két fő motívuma van. Ez egyik a latin liturgia elemeinek összedolgozása egy műgörög [„pseudo-Greek”] szertartássá. Ezt remélhetőleg sikerült összefoglalóan bemutatnom. Ide tartozik a bevezető litánia, a responzórium, a Lukács-genealógia, a prefációdialógus, esetleg a pseudo-dionysusi prológus, a víz megsózása, a diákonusi formulák és a főhajtási ima konklúziója. A másik motívum egy egyelőre ismeretlen bizánci úzus használata. Ez további, komoly kutatásra vár. Ide tartozik a szentlecke és a három imádság. A későbbi, ma is érvényes keleti gyakorlatot elővételezi a páli perikópa, az első és a második prológus kezdőszavai és néhány az „E napon”-ok közül, míg ismeretlen forrásra megy vissza a Iesus Deus noster invokációs könyörgés és a második prológus. E tekintetben a H-nak talán a bizánci liturgiatörténet számára is lehet még mondanivalója. Az ordó jelenléte a H-ban joggal veti föl a görög befolyás tágabb történelmi kontextusának kérdését. Közismert, hogy a X. század közepe táján Magyarországon intenzív görög térítés folyt, és egészen Géza fejedelem koráig kérdéses maradt, hogy az ország a keleti vagy a nyugati kereszténység felé orientálódjék-e. Más részről az itáliai görögség hatása jöhet szóba, hiszen némi, jóllehet korlátozott itáliai hatás valóban kimutatható a H-ban és a magyar úzusban. Mivel sem a X. századi bizánci misszió, sem
a XI. századi itáliai görögség vízszentelési liturgiájáról nem tudok eleget, e föltételezésekre felelős választ adni részemről lehetetlen. Mindenesetre úgy gondolom, hogy az ordó keletkezését nem közvetlen görög hatás motiválta, de összeállítói első kézből ismerték a görög szokásokat. A X–XI. század nyugati egyházi kultúrájától nem idegen a grekofil érzület. Ez a pszeudo-dionysusi korpusz népszerűségében vagy a Sankt Gallen-i költészetben is megragadható, és mindkettőnek van nyoma Magyarországon.350 Egy szándékoltan hatásos, latinizált görög szertartás beépítése sokkal inkább lehet egy grekofil értelmiségi kör műve, mint a politikailag ekkor ellenséges bizánci egyház gyakorlatának spontán beszivárgása. A keleti egyház tényleges gyakorlatának ismerete azonban bízvást eredhet akár magyarországi, akár balkáni, dél-itáliai vagy római görög közösségekből. A főima, a Trinitas supersubstantialis túláradóan gazdag, szinte zsúfolt szövegváltozata még azt is megengedné, hogy több görög forrás „highlight”-jait halmozó kompilációnak tekintsük.
Maior benedictio salis et aquæ A H második, beékelt vízszentelése az úgynevezett Maior benedictio salis et aquæ, a só és a víz „nagyobb” megszentelése, szembeállítva azzal a rövidebb, „kis” vízszenteléssel, amelyet a H a húsvéti processzió előtt közöl. A nagyobb vízszentelést elsősorban mezőgazdasági érdekből végezték. Célja az ember és a haszonállatok egészsége és biztonsága, illetve a bő és egészséges termés volt. Vízkereszthez nincs köze,351 elhelyezését a liturgikus év e szakaszában csak a H szerkezetének föntebb kifejtett logikája indokolja. A nagyobb vízszentelés is a missa sicca mintáját követi. Első szakasza az igeliturgiának, a második a konszekrációnak felel meg. A só, majd a víz exorcizmusa fogja közre az igeliturgiát, amely a víz Elizeus általi meggyógyításának történetéből (4Rg 2,19– 22) és Keresztelő Szent János tanúságtételéből (J 1,29–34) áll. Ezt a szakaszt egy, a só és a víz fölött közösen elmondott oráció zárja le. A só, illetve a víz egy-egy újabb exorcizmusa keretezi a szertartás főimáját, a prefációdialógussal bevezetett, Cuius virtuti subdita sunt universa prexet. E hosszú tétel a miseprefációkhoz hasonlóan a Sanctus éneklésével zárul, majd ismét egy, a só és a víz fölött közösen elmondott oráció következik. A korábbiak a nagyobb vízszentelés saját tételei voltak, a prex utáni exorcizmus és könyörgés viszont a kisebb vízszentelésnél használtakkal egyezik meg. A nagyobb vízszentelés jellegzetesen germán szertartás. 352 Forrásait és típusait Adolph Franz monográfiája mutatja be. Eszerint a rítusnak számos változata van, de tételkészlete, mezőgazdasági célja és apotropaikus jellege könnyen azonosíthatóvá teKépzőművészeti párhuzam a besztereci aspersorium (X–XII, sz.), amely egyértelműen nyugati, sőt latin betűs, de görög nyelvű a felirata, Magyar nemzeti Múzeum, vö. Galavics: Magyar művészet 88– 89. Köszönet Sabo Katalinnak. 351 Időzítése szabad, de Augsburgban pl. a pünkösd utáni 2. vasárnap tartották. Olmützben és Prágában viszont vízkereszt vigíliája, és a végén van a Fontes aquarum! Agenda 76. 1r Aquileiában Szent istvánkor, Agenda 52r Mindenben Szent Kereszt Föltalálásakor Agenda 79r. 352 AER alapján tesztelni, hogy tényleg. 350
szi. Három fő típusát lehet megkülönböztetni: (1) egy egyszerű, korai változatot; (2) egy hosszabb és bonyolultabb változatot, amely litániával és három zsoltárral kezdődik, a prex után Miatyánkot tartalmaz, és van egy másik változata kifejezetten az állatok javára; (3) a hosszabb és bonyolultabb változat kibővítését egy votív misévé. A három típus közös vonása a liturgikus tételek megkettőzésére való hajlam. Ez a legegyszerűbbnél csak a só exorcizmusa, a víz exorcizmusa és a könyörgés megkettőzését jelenti, a bonyolultabbaknál azonban az olvasmányok, sőt a mise propriuménekei és orációi megkettőzésére is van példa (missa bifaciata). Az egész szertartás halmozó jellege nyilvánvalóan azt a célt szolgálta, hogy a szenteltvíz, amely legalapvetőbb életszükségletek védelmét volt hivatva biztosítani, minél hatékonyabb legyen. A H ordója egyértelműen az első típushoz tartozik. Ez nem archaizmus, hanem tudatos választás eredménye, mert bár valószínű, hogy a legegyszerűbb forma egyben a legkorábbi, a két bonyolultabb változat már a PRG-ben és más X. századi könyvekben is jelen van, így a H szerkesztői szinte biztosan ismerték. Az egyszerűbb forma választása itt talán megint egy formailag mértéktartóbb és —mivel nyilvánvalóan babonába hajló rítusról van szó— „felvilágosultabb” attitűd jele.353 Az egyszerűbb ordónak Franz két tanúját ismeri: egy VIII. századi kódexet Sankt Gallen-ből és egy X. századi kódexet, amelyet tudomásunk szerint a waldkirchi (konstanzi tartomány) bencés nővéreknek másoltak Mainzban.354 Ezeket a forrásokat egészíthetjük ki a H ordójával. A három forrás ugyanazokat a tételeket használja, eltérés csak a szerkezetben mutatkozik. A tételek készlete bevezető formulákból és imádságokból (Deus in adiutorium, Kyrie, Pater noster, Credo), az igeliturgia két olvasmányából, a prexből, illetve két sóexorcizmusból, két vízexorcizmusból és két orációból áll. A szertartás szilárd pontjai a bevezető formulák, az igeliturgia és a prex: ezek mindhárom esetben ugyanazon sorrendben követik egymást. (A H ordója előtt nem szerepelnek bevezető formulák, de lehet, hogy ezek csak a görög vízszentelés és a nagyobb vízszentelés furcsa összeillesztésekor „vesztek el”.) Változatosabban kapcsolódnak hozzájuk az exorcizmusok és orációk: szilárd az első vízexorcizmus helyzete az evangélium, a másodiké a prex után, a második könyörgésé pedig a szertartás végén, egyébként viszont a korábbi források szerkezetében nem mutatható ki különösebb következetesség. Velük összehasonlítva szembetűnő a H ordójának szimmetriája és keretes szerkesztése, amelyben a két szakramentális csomópontot: az igeliturgiát —ennek itt és a rokon rítusokban nem tanító, hanem megszentelő szerepe van— és a prexet is egy-egy sóexorcizmus előzi meg, vízexorcizmus követi, és mindkét egységet oráció zárja:
353 354
(1) Ex. Exorcizo te … qui ad tutelam
(5) Ex. Exorcizo te … qui te per Elisæum
(2) IGELITURGIA
(6) PREX
(3) Ex. Exorcizo te … ut mundam te exhibeas (4) Or. Præsta Domine tuum salutare
(7) Ex. Exorcizo te creatura aquæ (8) Or. Deus qui ad salutem humani
Ide vonható az istenítéletek elhagyása is a H-ból. CSG 193, ÖNB 1888.
Összefoglalóan tehát azt állapíthatjuk meg, hogy a Maior benedictio salis et aquæ a Hban —különösen az invenciózusan kidolgozott görög vízszenteléshez képest— igen mértéktartó, mégis átgondolt szerkezetű. A mögötte föltételezett liturgikus műhely nem zárkózott el az agrártársadalom életében fontos rítustól, de elejét vette mértéktelen elburjánzásának, és újfent tanúsította azt a vonzalmát a párhuzamos és keretes építkezés iránt, amelyet már a zsinattal kapcsolatban alkalmunk volt megfigyelni.
Vízkereszti játék Hosszú ideig a liturgikus játékok, közülük is a vízkereszti váltotta ki a legnagyobb érdeklődést a H iránt, illetve tette a kódexet ismertté a szélesebb nyilvánosság előtt. Monográfia született róla, szövegét többször kiadták, dallamát többféleképpen igyekeztek rekonstruálni vagy pótolni, hang- és filmfölvétel készült belőle, zenei együttesek máig műsorukon tartják. Ebben a fejezetben elsősorban a H egészében betöltött szerepét és a magyar úzus kezdeteihez való viszonyát vizsgálom. A játék a Tractus stellæ címet viseli. Egész Európában jellemző, hogy a vízkereszti játék nevében szerepel a csillag, a ’tractus’ szó viszont a H-n kívül ismeretlen ebben a szerepben. A kutatók kétféleképpen értelmezik. Egy részük a verzusokból, azaz sorokból álló, folyamatosan (tractim) előadott zenei műfajok gyűjtőnevének tartja. A terminus használatát szerintük az indokolná, hogy a liturgikus játék sztichikus fölépítésű. A kutatók másik része úgy gondolja, hogy a ’tractus’ itt húzást jelent, és arra utal, hogy a csillagot a játék során húzták a bölcsek előtt. A csillagról mint kellékről, illetve a mozgatását lehetővé tevő bonyolult gépezetekről valóban vannak középkori adatok. A játékot a vízkereszti matutínum végén, a kilencedik responzórium után és a Te Deum előtt adták elő. Ez a liturgikus drámák elhelyezésének egyik legkedveltebb módja, megfelel a H húsvéti játéka pozíciójának is, de semmiképpen sem kizárólagos: a rövidebb, a liturgikus cselekménybe szervesebben illeszkedő játékokra jellemző. Legelterjedtebb alternatívája a vízkereszti nagymise előttre való időzítés. A Tractus stellæ szerkezete nem színdarabszerű, hanem a processziós rítusokéval rokon, azaz processziók és stációk váltakozásából áll. A három stáció a következő: (1) a Mária-oltár, azaz a stilizált Napkelet, ahol a bölcsek magukhoz veszik az ajándékokat; (2) a templom közepe, azaz mintegy Jeruzsálem, ahol Heródes ül a trónusán, fején koronával, az írástudóktól körülvéve; (3) egy közelebbről meg nem határozott hely, ahol a gyermekét tartó Szent Szűz képmása355 van fölállítva, azaz a jelképes Betlehem. E jelenethez kapcsolódik az angyal megjelenése, aki a rubrika szerint „superius” áll. Ezért a harmadik helyszínt valahol a kórusrekesztő, egy szószék vagy valamiféle karzat (empórium) közelében kell föltételezni.356 Nem oltárkép, mert nem írná le. Karsai szerint trónoló Madonna. Karsai Levárdy Dezső OSB közreműködésével készített ugyan egy helyszínrajzot, de ezt téves irányba befolyásolták a Morin-hipotézis (Győrben a Mária-oltár a főoltár lenne), a korabeli eszmeiség (szembeoltár) és a Pannonhalma-hipotézis (háromszintes templom). A Mária-oltár vsz. a hajóban van valahol, és az egész játék a kóruson kívül zajlik, különben a rekesztőtől nem lehetne látni-hallani. 355 356
E három stáció négy processzió közé illeszkedik: (1) Az első processzió során a mágusok közül kettő egy jobb, illetve egy bal oldali oltártól a Mária-oltár elé vonul, míg a harmadik eleve ott várja be őket. (2) A második processzió során „Napkeletről” együtt vonulnak a templom közepén trónoló Heródeshez. (3) A harmadik processzió során „Jeruzsálemből” mennek tovább a Szent Szűz képmásához. (4) A negyedik processzió során „Betlehemből” térnek vissza —az angyal figyelmeztetése szerint más úton— a kórusba. A jelenetek sorozatát így modellezhetjük: 1. processzió: a bölcsek bevonulása 1. STÁCIÓ: NAPKELET (az ajándékok fölvétele) 2. processzió: Napkeletről Jeruzsálembe 2. STÁCIÓ: JERUZSÁLEM (Heródes és az írástudók) 3. processzió: Jeruzsálemből Betlehembe 3. STÁCIÓ: BETLEHEM (a királyok hódolata és az angyali jelenés) 4. processzió: a bölcsek kivonulása
Párhuzamos szerkesztés nyilvánul meg az egyes jelenetek fölépítésében. Az első processziót a bölcsek úgy kezdik, hogy hárman háromfelől (középső, jobb, bal sorrendben) éneklik egymás után a „Stella fulgore nimio rutilat” szavakat, majd közösen fejezik be a mondatot a „quæ regem regum” szavaktól. Ugyanez ismétlődik meg a harmadik processziónál a háromszori „Ecce stella” fölkiáltással és a mondat közösen énekelt, „in oriente prævisa” befejezésével. A három mágus repetitív szólója és közös éneke határozza meg a betlehemi jelenetet is, ahol a „Salve princeps populorum” szavakat közösen, majd az ajándékok átadását kísérő szavakat egyenként éneklik el. A játéknak a 28v–29r oldalak alján van egy XII. századi toldaléka is, amely a 3B kéztől, azaz a 2. notátortól származik. Mivel ez a kéz csak a királyok szövegeit kottázta ki, vélhetően egy korabeli „színészhez” tartozik. A toldalék leoninikus hexameterekből áll, dallama is melizmatikusabb, ami idegen a játék eredeti rétegének rímes prózájától. Idegen tőle a bőbeszédűség és a jeruzsálemi jelenet részletezése is. Valószínűleg nem volt része a korábbi elgondolásnak. Formailag mégis illik hozzá annyiban, hogy ez is a három bölcs repetitív szólójaként, majd tuttijaként értelmezhető, éppen úgy, mint az első és a harmadik processzió kezdete. A betoldás arra a H-ban egyébként nem szereplő kérdésre lenne adekvát válasz, amelyben Heródes a bölcsek kiléte és úticélja iránt érdeklődik. Ekkor énekelné egymás után külön a „káldeus”, az „arab” és a „tarziszi” király a maga bemutatkozását, majd együtt a „Hæc est causa viæ” kezdetű, háromsoros szakaszt. A második és a harmadik stáció párbeszédes fölépítésű. Szerkezetük párhuzamos, és terjedelmük is szinte pontosan megegyezik. Mindkettő kérdés-felelettel indul, föllép bennük egy-egy további szereplő (az írástudók, illetve az angyal), a kórus elénekel egyegy liturgikus tételt (Betlehem non es minima, illetve O regem cæli), és elbocsátó formula indítja útjára az újabb processziót (Heródesé, illetve az angyalé).
Az eredet és a tipológia kérdése Az, hogy a H egyáltalán tartalmaz vízkereszti játékot, derűs, a ceremoniális „luxusra” fogékony ízlésre vall. Ám a játék összefogott, megmarad a liturgikus keretek között, tartózkodik a teátrális megnyilvánulásoktól. Szigorú szerkezete keretezésre, párhuzamokra és hármas ismétlődésekre épül. Mindez nem áll távol attól a mentalitástól, amelyet a H ordóinak műhelyéről föltételeztünk. A kérdés csak az, hogy a fölsorolt attribútumok mennyire számítanak egyedinek a vízkereszti játékok körében. A Tractus stellæ fönnmaradt rokonait meglehetősen jól ismerjük. Legteljesebb jegyzéküket Nausica Morandi közölte. Körülbelül 30 típust lehet megállapítani összesen 49 forrásból. Ez azonban kevés, töredékes, és korát, eredetét tekintve véletlenszerű. A kutatók ezért Karl Young kiadása óta nagyrészt fölhagytak azzal, hogy a szövegeket tipológiába vagy leszármazási sorokba erőltessék. Több értelme van őket egyedi, de egymással bizonyos mértékig dialógusban lévő kompozícióknak tekinteni. Három átfogó megállapítást mégis megenged a fönnmaradt korpusz: (1) Nem lehet megállapítani, hogy van-e, és ha igen, hol van a vízkereszti játékok őshazája. Már a három legkorábbi forrás is a mai Franciaország, Németország és Spanyolország között oszlik meg, a XII. század előtti anyagban pedig többségben vannak a germán területről származók.357 Annyi igaz, hogy a XII. század után inkább nyugateurópai és itáliai egyházak tartják fönn a műfajt. (2) A vízkereszti játéknak nincs fejlődéstörténete. A bonyolultabb, metrikusabb, teátrálisabb típusok nem későbbiek az egyszerűbb, prózaibb, liturgikusabb típusoknál. A játék nem azért egyszerűbb, mert kezdetlegesebb, nem azért hosszabb és bonyolultabb, mert fejlettebb, hanem ízlés és döntés áll az egyik vagy a másik típus választása mögött. Ha egyáltalán van tendencia a középkorban, akkor az sokszor inkább a játék egyszerűsödése felé mutat, mivel a vele kapcsolatos abúzusokat számos kifogás érte. (3) Az egyes úzusok következetesen ragaszkodnak ugyanahhoz a vízkereszti játékhoz. Ahol ugyanabból az egyházból különböző korú szövegek is rendelkezésre állnak, ott a változás minimális, és elsősorban szerkesztői jellegű, azaz például a rubrikák válnak részletesebbé, kisebb betoldások vagy egyszerűsítések mutathatók ki. Ez azt jelenti, hogy a játék típusa az úzus része: a történelemben ugyanúgy viselkedik, mint más, nála elméletileg liturgikusabb ordók. Mindezek alapján megalapozatlan a játékot úgy értelmezni, mint a H francia eredetének dokumentumát.358 A Tractus stellæ egyszerű típus, ezért alkotóelemei szinte mindenütt kimutathatók a Rajnától nyugatra és keletre is, részleteit és kompozícióját tekintve azonban egyedi. Nem inkább rokona az egyik, mint a másik táj játékainak. A műfaj eltűnése a germán tájon viszont összhangban van a magyar helyzettel, ahol a H a vízkereszti játék első és egyben utolsó forrása, így végső soron a H kísérleti rétegéhez tartozik. Az egyszerűbb és liturgikusabb változat melletti döntés sem a régió vagy a kor következménye. Ugyanezt láttuk a nagyobb vízszenteléssel kapcsolatban, ahol a 357 358
A táblázat jöhet ide jegyzetben. Alapja a PL, ahol tényleg egy viszonylag ehhez közeli roueni játék szerepel.
PRG és a Magyarországgal szomszédos bajor egyházak az abundáns változatot favorizálták, a H mégis megmaradt a „kezdetlegesebbnél”. A játék ebben a formájában felel meg a H többi ordójából is kiolvasható esztétikai és liturgikus érzéknek, tehát megalkotói a magyar úzus szerves részének szánták. Hogy nem vált azzá, az valószínűleg a szigorodó, a visszaélésekkel szemben aggályosabb egyházi fegyelemnek köszönhető, és talán párhuzamos az Aprószentekkor leírt „liturgikus gyereknap” visszaszorulásával. Rokonság és önálló vonások A H szövegének rokonságát kutatva Karsai Géza részletesen tárgyalta a vízkereszti játékok minden egyes tételének előfordulásait és föltételezhető eredetét. Kutatása csak megerősítette azt a benyomást, hogy a H a legszélesebb körben elterjedt szövegelemekből épül föl. Ezek a szövegek még közvetlenül liturgikus-biblikus ihletettségűek, legföljebb a rímes próza felé mozdulnak el. Jóllehet egyes részletek vagy szövegváltozatok rokonsági köre valamivel szűkebb, egyik sem köthető valamely jól körülhatárolható úzushoz vagy régióhoz. Lambach, Freising, München, Einsiedeln, Bilsen, Malmédy, Straßburg, Laon, Nevers, Fleury és Montpellier egyaránt fölmerül. Egyedül a leoninikus hexameterek első csoportja kötné a H játékát szorosabban Freisinghez és Bilsenhez, de a háromból két sor itt is a H független szövegváltozata, a hexameterek utólagos, szervetlen toldalékok, és más tekintetben mind a freisingi, mind a bilseni játék távol áll a H-étól szerkezetileg és szövegileg is. Dramaturgiai szempontból főleg a Lambachból és Malmédyből, másodsorban pedig a Nevers-ből és Rouenból ismert játékok hasonlítanak a leginkább a H-éra, de a közvetlen kapcsolat ellen ezeknél is számos filológiai, szerkezeti és liturgikus érv szól. Az eredet vagy a rokonság kérdése tehát megválaszolatlanul marad. Magam úgy gondolom, hogy a kérdés is helytelen, hiszen más liturgikus ordóknál is azt tapasztaljuk, hogy az egyes úzusok kifejezetten törekszenek a diverzitásra, azaz Európa-szerte ismert nyersanyagból, de csak rájuk jellemző kompozíciót igyekeznek kialakítani. A liturgikus játékoknak sincs okuk másképp viselkedni. Ezért termékenyebb azt kutatni, hogy melyek a H drámájának egyedi vonásai a többi vízkereszti játékhoz képest. Ezt negatív és pozitív értelemben lehet megragadni: Negatív értelemben a H bizonyos hiányai tűnnek föl. Ezeket három megállapításban tudom összefoglalni: (1) Hiányoznak belőle a processziókat kísérő himnuszok, szekvenciák, trópusok, azaz a konduktusok. (2) Az alapszerkezet nem bővül további jelenetekkel, és nem lépnek színre újabb szereplők. Ilyen bővítések lehetnének Heródes követküldései, párbeszéde fiával, Archelausszal,359 a pásztorok hódolata vagy az aprószentek legyilkolása. (3) A későbbi toldalékok kivételével nincsenek benne metrikus szövegek, holott hexameteres játék ekkoriban divatjelenség, és már a X. századból akad rá példa. Pozitív értelemben szintén három tényezőt lehet kiemelni: (1) A H rubrikái egyedülállóan részletesek. Ennyire pontos rendezői utasításokat csak jóval későbbről, a 359
Szendrei a Heródes-jelenet fönnmaradását emeli ki, de ez téves.
roueni játék egy XIV. századi kéziratából ismerünk. Ez a H részletességre, kidolgozásra való hajlamával magyarázható, és a korai források közt is az egyik legértékesebbé teszi. (2) A H játékának liturgikus kötöttsége átlagon felüli. Ezt mutatja más játékokkal összehasonlítva a matutínumba való beillesztés, a liturgikus vagy liturgikus ihletettségű tételek dominanciája, az, hogy a bölcsek nem magukkal hozzák, hanem az oltárról veszik föl az ajándékokat, és hogy a Boldogságos Szüzet és a kis Jézust nem szereplők, hanem egy „ikon”: kép vagy szobor jeleníti meg. (3) A feszes szerkezeten belül is egyedi a hármas repetíció és a szóló-tutti váltakozás következetes használata. Másutt mindig a „Stella fulgore nimio … Quæ regem regum … Quem venturum” mondat három sora oszlik meg a bölcsek között. A „Stella fulgore nimio” háromszori eléneklése három különböző helyről, majd a közös folytatás egészen egyedülálló, és tulajdonképpen ez konstituálja az első stációt, amitől az egész játék hármas tagolásúvá válik. A „Stella fulgore nimio”-val párhuzamos „Ecce stella” háromszori ismétlése előfordul ugyan másutt, de közel sem általános. Ha ehhez hozzávesszük a mágusok ugyancsak hármas, szóló-tutti váltakozásra épülő hódolatát, világossá válik, hogy tudatos technikáról van szó. A mértéktartó, de szikárnak [austere] vagy puritánnak semmiképpen sem nevezhető ízlésen kívül ez, az arányos struktúra iránti érzékenység teszi a H vízkereszti játékát eredeti alkotássá.
Gyertyaszentelő A gyertyaszentelői ordó az új tűz és a gyertyák megszentelését, illetve az ehhez kapcsolódó processziókat foglalja magába. Szoros kapcsolatban áll a virágvasárnapi ágszentelés és processzió ordójával, a kettő szerkezete teljesen párhuzamos.360 Ez újabb jele annak, hogy a H nem független ordók gyűjteménye, hanem minden szempontból átgondolt kompozíció, amelyben következetesen érvényesülnek ugyanazok a szerkesztési technikák. A virágvasárnapi ordó ismerete ezért nélkülözhetetlen a gyertyaszentelői ordó megértéséhez. Összevetésüket azonban nem itt, hanem majd a virágvasárnapról szóló fejezetben végzem el, mert a külföldi párhuzamokat is mérlegelve úgy tűnik, hogy inkább a virágvasárnapi ordót szerkesztették meg a gyertyaszentelői mintájára, és nem fordítva. A szertartás három stációt és két processziót foglal magába. Az első stáció maga a katedrális, ahol a tercia után a kar a kórusban áll, a püspök pedig a gyülekező könyörgést (az eredeti értelemben vett oratio collecta-t) mondja. Ez az Erudi quæsumus Domine plebem tuam, mintegy az invokáció szerepében. Ugyanez a könyörgés indítja el a processziót a stációs templom felé. A processzió alatt responzóriumokat énekelnek, amelyek közül a H csak kettőt ad meg incipittel: a sorozatot kezdő Postquam impleti sunt-ot és a stációra való bevonuláskor énekelt Gaude Maria Virgo-t. Megérkezés után a Famulorum tuorum quæsumus Domine delictis ignosce könyörgést mondja a Ezt írja a RS 14v is, nemcsak én. De nem mindenütt van meg a párhuzamos szerkezet, sőt inkább ritka. 360
celebráns. Ez még nem a szentelések része, hanem mintegy a stáció köszöntésére szolgál. Máriás tematikájú, de —mint virágvasárnapi párhuzamából kiderül— ez nem az ünnep jellege vagy a stáció titulusa miatt van így, hanem azért, mert a belépés liturgikus gesztusa mint olyan kapcsolódik Mária személyéhez és az angyali üdvözlethez. Erről szólt már a bevonulási responzórium is. Egyszersmind ez az egyik magyarázata annak, hogy a bevonulási orációk máriás tematikájából miért nem lehet a katedrális Mária-titulusára következtetni. A stációs templomról később kiderül, hogy Szent Istvánról van elnevezve, de a bevonulást itt is egy máriás oráció zárja. A szentelések a stációs templomban történnek. E rész legfontosabb szerkezeti sajátossága, hogy a szentelési orációk (áldások)361 és az ünnep híres processziós antifónái felváltva következnek, pontosabban a tűz megáldása kivételével az egyes énektételek alatt mondja a püspök az áldásokat.362 A processziós antifónákat tehát nem a tulajdonképpeni processzió alatt, menet közben, hanem statikus helyzetben éneklik. Szerepük körülbelül olyan, mint az offertóriumé a felajánlási imákhoz képest. Az első oráció az új tűz megszenteléséé, Domine sancte Pater … benedicere et sanctificare digneris ignem istum kezdettel. Ezt még nem kíséri ének, strukturálisan mintegy bevezető szerepű. Utána szólal meg egymás után a három processziós antifóna: (1) Ave gratia plena, (2) Adorna thalamum, (3) Responsum accepit Simeon, és velük párhuzamosan a három gyertyaszentelő könyörgés: (1) Omnipotens … qui hodierna die Unigenitum tuum ulnis sancti Simeonis, (2) Domine Deus … creator cæli et terræ, (3) Benedic Domine Iesu Christe hanc creaturam cerei. Ezek mintegy a szentelési liturgia offertoriális tételei. Az antifónák és az orációk végeztével következik a szentelés csúcspontja, a prefációformában énekelt Quia per serenissimam kezdetű prex, a tulajdonképpeni konszekráló ima (kvázi-kánon). Végül a szentelést az Omnipotens … qui per Moysen oráció zárja le, befejezésként, a tűzszentelési orációhoz hasonlóan hangosan. E két tétel tehát mintegy keretezi az áldásokat. Bár a H rubrikái nem térnek ki rá, más ordók alapján biztos, hogy ezután került sor a gyertyák szokásos szenteltvízzel való meghintésére és megtömjénezésére. A stációs templomban végzett szertartás második fele a gyertyák kiosztását és meggyújtását, a szentelési rítus „áldoztatását” foglalja magába. Ez a Lumen ad revelationem gentium antifóna és a hozzá énekelt Nunc dimittis kantikum alatt történik. A gyertyák szétosztása és meggyújtása után vagy közben az Illumina quæsumus Domine populum tuum oráció szerepe kettős, amint a szertartást kezdő kollektáé is az volt. Lezárja a gyertyák kiosztását, és elindítja a visszafelé tartó processziót. Tematikája —harmadsorban— a gyertyák meggyújtásának mozzanatához kapcsolja. A visszaúton már nem responzóriumokat énekelnek, hanem indításul egy antifónát (Senex puerum portabat), majd egy különlegesen hosszú processziós himnuszt, a Lætetur omne sæculum-ot. Amikor a menet megérkezik a katedrális kapuja elé, ismét egy belépési könyörgés hangzik el, a Da quæsumus Domine populo tuo inviolabilem Áldás és könyörgés definíciója. Erre explicit módon csak az első rubrika utal, más forrásokban majd nem is mindig lesz utalás a párhuzamosságra, így elvileg lehet, hogy néhol az orációk hangosak voltak, és felváltva szólt a kettő. 361 362
fidei firmitatem, ugyanabban a szerepben, mint a stációra való megérkezés könyörgése. A visszatérés azonban nem zárul le ezzel. A belépés szakaszos, a visszatérő proceszszió divíziókra oszlik. A templom kapuján való belépéstől a kórusba való bevonulásig éneklik a Cum inducerent antifónát a Benedictus kantikummal (doxológia nélkül). Ehhez képest a processzió első divízióját záró belépési könyörgés megint a második divízió indító könyörgésének is minősül. Jól érzékelhető, hogy a processziós orációk rendszerint „Ianus-arcúak”: a rítus szakaszainak határán egyszerre befejező és kezdőpontok. A kórusba érkezve újabb belépési könyörgés hangzik el, ezúttal a Perfice in nobis kezdetű. A szertartásnak még ezzel sincs vége. Négy gyermek lép elő, akik a Qui sine peccato kezdetű disztichonos verset éneklik, majd az ünnep szaffikus zsolozsmahimnuszát, a Quod chorus vatum-ot.363 Jóllehet ezek metrikailag és dallamilag is két külön vers, külföldi párhuzamok alapján az előbbit a második strófái után refrénként énekelték responzoriális formában, azaz hol egészében, hol csak a második felét.364 E himnusz után kezdődik el a nap nagymiséje. A kettős visszatérő processzió és a mise előtt énekelt, szervetlen énektételek sértik a szertartás szimmetriáját, arányos szerkezetét. 365 Azt a benyomást keltik, hogy az ordó megszerkesztője olyan fölös himuszkészletet ismert, amelytől sajnált volna megválni, és ezért a szerkezet szigorú logikáját megsértve, függelékesen építette be a szertartás végére. A gyertyaszentelői ordó szerkezeti vázlata ennek alapján a következő: (1) STÁCIÓ: a katedrális – gyülekező könyörgés (kollekta)
(2) PROCESSZIÓ (a) kivonulás a stációra – indító könyörgés (= az előző gyülekező könyörgés) – processziós ének (responzóriumok) – belépési könyörgés
(3) STÁCIÓ: a stációs templom (a) tűz- és gyertyaszentelés – hangos oráció (tűzszentelés = bevezetés) – három processziós antifóna, illetve csöndes oráció (= felajánlás) – prex (= konszekráció) – hangos oráció (= befejezés)
(b) meghintés, incenzálás, meggyújtás és szétosztás – antifóna kantikummal
Változó asszignáció, de többnyire a vesperásé. Esztergomban csak V1, mert a V2-ben az A solis van utoljára. 364 Tényleg így Olmützben és Prágában, de nem az egész, hanem az A nobis clemens és az egész felváltva a refrén. 365 A kettős processziónak akkor van létjogosultsága, ha a bevonulás is kétrészes, azaz stációt tartanak a templom közepén, a rekesztő előtt, és csak a második szakaszban vonulnak be a kórusba. A H rubrikája azonban már azt föltételezi, hogy a Perfice a kórusban hangzik el. 363
– befejező könyörgés (meggyújtás)
(4) PROCESSZIÓ (a) visszatérés a katedrális kapujáig – indító könyörgés (= az előző befejező könyörgés) – processziós ének (indító antifóna és himnusz) – belépési könyörgés
(b) visszatérés a katedrális kapujától a kórusig – indító könyörgés (= az előző belépési könyörgés) – processziós ének (antifóna kantikummal) – belépési könyörgés
(5) STÁCIÓ: a katedrális (a) függelék: processziós énekek
Lapszéli módosítások és a zágrábi részhagyomány [usage] A gyertyaszentelői ordó igen jól dokumentált a magyar hagyományban, így könnyen megállapítható, melyek voltak a szilárd, tartós, és melyek a lágyabb, variábilis elemei.366 Ezeket áttekintve lehet meghatározni a „magyar” Gyertyaszentelő lényegét, majd annak viszonyát a H-hoz, illetve különféle más úzusokhoz. A változatok elemzése egyrészt azt bizonyítja, hogy a H ordója már rendelkezik a „magyar” Gyertyaszentelő minden tipikus vonásával. Másrészt azt, hogy egyedül a H ordója az, amelyből a későbbi magyar változatok kivétel nélkül levezethetők. Harmadrészt azt, hogy az ordó függelékes befejezése és az egyedi Lætetur omne sæculum himnusz csak egy korai, kísérleti redakciónak volt része, később minden ma ismert magyar forrásból elmaradt. Már maga a H is tartalmazza ugyanennek az ordónak egy későbbi, revideált változatát. A főszöveg egyes részeinek kihúzása és lapszéli módosítások betoldása a 3C kéz műve. Ennek tulajdonosa Zágrábban működött a XIII. században, bevatakozásaiból tehát nagyjából a PZ-vel kortárs zágrábi gyakorlatra lehet következtetni. Maga a PZ a gyertyaszentelői ordót már nem tartalmazza. A 3C kéz legfontosabb, szerkezeti szintű módosítása, hogy a gyertyaszentelést nem a stáción, hanem mindjárt a katedrálisban végezteti, és csak utána indítja el a processziót a stációra. A többi módosítás a tételek elrendezését érinti és némi redukcióval jár. Továbbra is az Erudi quæsumus Domine plebem tuam könyörgés kezdi a szertartást a sekrestyéből való kivonulás után, de mivel itt még nincs processzió, a processziós responzóriumok közül egyedül a Postquam impleti sunt marad meg, immár csak mint kezdőének, és nem mint a menetet kísérő tétel. Ezt követné a Famulorum tuorum kezdetű oráció (amely eredetileg a stációt köszöntötte), de a 3C kéz beiktatja közéjük a Post partum verzikulust, a karácsonyi időszak Mária-szuffrágiumainak mintájára. A szentelési rész változatlan, attól eltekintve, hogy az Adorna thalamum helyett az Ave Maria, a Responsum accepit helyett pedig az Adorna thalamum szólalna meg. Eszerint az Ave Ehhez és a külföldi párhuzamokhoz is hasznos segítségem volt Józsa, anyagát beépítettem, kivéve a Szepesi misszálét, amelyik nem magyar típusú ordó. 366
Maria kétszer szerepelne, míg a Responsum accepit egyszer sem… Mivel ez valószínűtlen, inkább föltételezzük, hogy az első Ave Maria teljesen elmaradt, vagy hogy helyette a Responsum accepit-et énekelték. Későbbi források azonban nem támasztják alá egyik hipotézsit sem, az énektételeknek a H szerinti válogatása, sorrendje és helyzete a teljes magyar hagyomány legszilárdabb eleme. Nem módosítás, csak egy hiányzó adat pótlása, hogy a lapszéli rubrikák a szentelés záró orációja után írják elő a gyertyák meghintését, megfüstölését és a celebráns gyertyájának meggyújtását. Maga a proceszszió csak ezután következik. Aspergesszel indul, majd a Gaude Maria responzóriumot (amely eredetileg a stációra való megérkezés éneke volt) énekelve vonulnak ki a stációra. Ott antifóna és oráció hangzik el a stáció patrónusáról. Visszaúton a Quod chorus vatum himnusz kíséri a menetet. Ez a rövidebb, jól ismert himnusz vált ki tehát olyan „fölösleges” tételeket, mint a Senex puerum portabat antifóna, a Lætetur omne sæculum himnusz vagy a Qui sine peccato refrénstrófa. A templom kapujában mondandó könyörgés változatlan, de ezt is megelőzi egy verzikulus, itt a Responsum accepit kezdetű. A visszatérő processzió második divíziójából megmarad az énektétel (Cum inducerent és Benedictus), de a kórusba visszatérve nincs újabb belépési könyörgés, és természetesen a szervetlen függelék is elmarad, miután a Quod chorus vatum volt már a visszatérő processzió éneke. A változást így összegezhetjük: a szentelés a katedrálisba kerül, a processzió pedig a vasár- és ünnepnapi processziók szokott rendje szerint Aspergesszel indul, a stáció patrónusa előtt tiszteleg, majd visszatér a katedrálisba — a kivonulási processzió „csonkja” mégis ott marad a szertartás elején; a túlságosan bő himnológiai anyag redukálódik, és ezért átrendeződik; a könyörgések némelyike elé verzikulust iktatnak be. Ezek a XIII. századi módosítások pontosan megfelelnek a zágrábi gyakorlat XIV–XVI. századi forrásainak (ez ismét mutatja, hogy az úgynevezett Gazotti-reform nem a liturgiát, hanem csak a kodifikációt érintette). Az egyetlen különbség, hogy a későbbi források a processziós antifónákat a H eredeti sorrendjében közlik —ezért a 3C kéz elszigetelt és logikátlan eljárásával a továbbiakban nem is foglalkozom—, és hogy a kórusba visszaérve, a processzió végén föltüntetik a H eredeti változata szerint a Perfice in nobis könyörgést. Az 1511-es misszále ez elé is betold egy Nunc dimittis verzikulust. Más magyar részhagyományok Ha a zágrábi fejleményeket más magyar gyakorlatokkal vetjük össze, kiviláglik, hogy egyes módosítások egész Magyarországon érvényesek, mások nem kivétel nélküli, de jellemző tendenciák, ismét mások egy-egy részhagyomány jelölői, és egy esetben találkozunk egy korhoz kötött, később kudarcot vallott refromkísérlettel. Azonban közös vonásuk, hogy mindegyik logikusan levezethető a H ordójából, míg egymásból nem származtathatók. Az elemzéshez a P-t, valamint esztergomi, pálos, egri és pécsi forrásokat használtam, az eredményt pedig összevetettem nyolc további magyar forrással, amelyek nem katedrálisok gyakorlatát képviselik.367 367
Ezek ugyanazt a készletet használják, de nem lehet megállapítani, hogy csak rendezetlenek, vagy
A rítus legszilárdabb része a szentelési szakasz a gyertyák kiosztása utáni orációig bezárólag (ide vonható még a visszatérő processzió második szakasza a Cum inducerent antifónával és a Benedictus-szal). Ebben mind az imák, mind az énektételek az egész magyar úzusban ugyanazok. Az énektételeknek a sorrendje is kötött, és szintén általános magyar sajátosság, hogy az orációk váltakoznak az antifónákkal. Az euchológiai tételek elrendezése is szinte mindenütt azonos. A két kivétel az MNS és az MQ. Az MNS-ben a négy szentelési oráció ugyanaz, de sorrendjük fölborul. Mivel az MNS más tekintetben az esztergomi úzus érett korszaka reprezentatív forrásának mutatkozik, magyarázatra szorul, hogy miért tér el ezen a ponton mind a korábbi (H és P), mind a későbbi hagyománytól (nyomtatott misekönyvek). Az MNS elrendezését erősíti meg két másik XIV. századi forrás, az úgynevezett Miskolci-misszále (1394), amely máskülönben az ordó standard változatát közli, valamint részben a Kassaimisszále (1389 előtt). Az átrendezés tehát egy központi „reformintézkedés” eredménye, amely csak a XIV. században érvényesült. Legkésőbb a XV. század első felében visszaállíthatták az eredeti álapotot, mert az úgynevezett Pálóczi-misszále (1423– 1439) és minden utána következő már újra a H beosztását hozza. A „reformkísérlet” lényege a tűzszentelés áthelyezése. A H szerint a tüzet a gyertyák előtt szentelik meg, minden bizonnyal a nagyszombati tűz-, illetve gyertyaszentelés analógiájára. A XIV. századi forrásokban viszont a tüzet a gyertyák után szentelik, minden bizonnyal azért, mert a gyertyák meggyújtása ekkor következik. Külföldön mindkét megoldásra van példa, gyakoribbnak az utóbbit találtam. A szentelési rész szimmetriáját azonban a XIV. századi reform sem akarta megsérteni. Mivel a tűzszentelő oráció átkerült a szakasz végére, helyét az első könyörgés töltötte be, az első könyörgését pedig a második. A második könyörgés helyére a negyedik, eredetileg befejező könyörgés került, mert a harmadik könyörgésnek a helyén kellett maradnia. Ez előzi meg ugyanis közvetlenül a prexet, és ez szól a legexplicitebben a gyertyák megáldásáról. A módosítás egyetlen lényeges pontja tehát a tűzszentelés áthelyezése, minden más ebből és a tételkészlet, illetve a struktúra megőrzéséből vezethető le. Ez egyszersmind aláhúzza, hogy mind a tűzszentelés, mind tételkészlet, mind a struktúra a magyar úzus konstitutív eleme. Standard változat
XIV. századi reformkísérlet
TŰZSZENTELÉS
Or. Omnipotens … ulnis (1)
Ant. Ave gratia plena
Ant. Ave gratia plena
Or. Omnipotens … ulnis (1)
Or. Domine … creator (2)
Ant. Adorna thalamum
Ant. Adorna thalamum
Or. Domine … creator (2)
Or. Omnipotens … per Moysen (4)
Ant. Responsum accepit
Ant. Responsum accepit
Or. Benedic Domine Iesu Christe (3)
Or. Benedic Domine Iesu Christe (3)
VD Quia per serenissimam
VD Quia per serenissimam
változatot képviselnek. Ide beírandó a tételsoruk.
Or. Omnipotens … per Moysen (4)
TŰZSZENTELÉS
Elszigteltebb a pécsi változat. Itt az orációk sorrendje ugyan változatlan, de a tulajdonképpeni áldások és a prex az antifónák elé kerülnek, és csak az őket követő, eredetileg processziós orációk váltakoznak az antifónákkal. Ebben az esetben a prex utáni tételek a gyertyák meghintéséhez, megtömjénezéséhez, meggyújtásához és szétosztásához kapcsolódnak. Az újrarendezés azzal a következménnyel is jár, hogy később egyáltalán nincsenek processziós könyörgések.368 Ez valódi, a pécsi gyakorlatot megkülönböztető kompozíciós újítás, de a tételkészlet és a struktúra nyilvánvalóan függ a Hban először adatolt, közös magyar szokástól. A H kivételével minden forrásban elmarad a Lætetur omne sæculum és a Qui sine peccato. Mivel a Lætetur omne sæculum szerepét (a visszatérő processzió himnusza) Eger és Pécs kivételével, amelyek itt responzóriumot használnak, a Quod chorus vatum veszi át, a függelék megszűnik. Úgy tűnik, hogy ez a változás már a XI–XII. századi Esztergomban bekövetkezett: a szertartás arányossága állt helyre a fölösleges énekek mellőzésével. Ha pedig a függeléket nem tekintjük a H elidegeníthetetlen tulajdonának, és a Quod chorus vatum-ot fogjuk föl a tulajdonképpeni processziós himnusznak, akkor a H a teljes magyar hagyomány legtipikusabb képviselőjének mutatkozik. De a függelék sem pusztán zavaró tényező. A két tétel, amelyet utóbb mindenütt elhagytak, a H műhelyének már tapasztalt nonkonformizmusára, kísérletező kedvére vall: a Qui sine peccato egy akkor kiveszőben lévő germán (cseh-morva) tétel, míg a Lætetur omne sæculum a H-val szinte kortárs, valószínűleg itáliai szerzemény.369 A további változások egy része történelmi tendencia, amely minden részhagyományban kimutatható. Ide tartozik az Asperges beépítése, a verzikulusok betoldása az orációk elé, a Postquam impleti sunt responzórium és a Senex puerum portabat antifóna elhagyása, illetve néhány jellemző szövegmódosítás. Ezek nem egyszerre következtek be. Aspergesszel indul már a P is, de hiányzik az Asperges az MP-ből. Mivel a pálosok archaikus esztergomi állapotot őriznek, de a világtól elválasztott szerzetesekként elvileg nem végeztek Aspergest, a változás ideje bizonytalan. Annyi viszont biztos, hogy a nyomtatott misszálék már egyöntetűen tartalmazzák az Aspergest: Esztergomban, Egerben és Pécsett a szertartás elején, Zágrábban a processzió előtt. Több-kevesebb következetességgel verziklulusok előzik meg az orációkat a H és az MNS kivételével szinte mindenütt. Ezek egyébként a legvariábilisabb szövegek közé tartoznak. Verzikulusok vannak a P-ben is, ezért ismét nem lehet megállapítani, hogy a P tekintendő progresszívnek, vagy az MNS konzervatívnak a maga korához képest. A Postquam impleti sunt responzórium a XI–XIV. századi esztergomi könyvekben, illetve a pálosoknál és Zágrábban van meg. Úgy tűnik tehát, hogy a magyar egyházmegyék fokozatosan megváltak tőle, míg a pálosok és Zágráb megőrizték annak a kornak Kissé emlékeztet a trieri és meißeni ordókra, ld. alább a kevert szerkezetet. Ez előbbit Prága és Olmütz tartotta fönn, ki tudja, ki vette kitől. A Læteturral sehol nem találkoztam. Mindenesetre a vízkereszti vízszentelésnél már fölmerült a cseh-morva párhuzam. Tisztázandó. A Læteturról Janka ír. 368 369
az emlékeként, amikor az esztergomi úzustól függetlenedtek. Szilárd a helyzete a Senex puerum portabat-nak a XIV. század előtti anyagban, de utóbb csak a pálosok és Eger alkalmazzák, szintén archaizmusként. Végül a legjobban datálható változások a Quia per serenissimam prex kezdetének „Qui” szövegváltozata, és a kezdő könyörgés, az Erudi quæsumus „Exaudi” szövegváltozata. Az előbbi a XIV., az utóbbi a XV. századtól kezdve mutatható ki Magyarországon, de azután lassan kizárólagossá válik. Más változások egy-egy részhagyományra jellemzők. A fönt említettek között kifejezetten zágrábi jellegzetesség, hogy az Asperges és a körmenet a szentelés után van, és hogy a stáción antifónát és orációt mondanak a patrónusról. Egri jellegzetesség, hogy a Senex puerum portabat nem a második, hanem az első processziót indítja. Ez a processzió csak a templomon belül vonul, a gyertyák megáldása ugyanis a Szent Keresztoltáron történik, a nagyobb processzió csak utána indul el. Ebből következik, hogy csak a második processzió igényel bővebb énekanyagot, ezért ide kerülnek a responzóriumok, a himnusz pedig elmarad. Pécsi jellegzetesség a szentelés imáinak átrendezése, a szentelés utáni Benedictio Dei Patris áldásformula és a visszatérő proceszsziót kísérő Obtulerunt pro eo responzórium. A P jellegzetessége, hogy a gyertyaszentelő imák elé beiktat egy verzikulust és egy Adesto quæsumus Domine supplicationibus nostris kezdetű, inkább az átmeneti tájakon és Nyugat-Európában népszerű invokációs könyörgést, a visszatérő processziót pedig egy Mária-szuffrágiummal fejezi be. Hozzájuk képest a H eredeti szövege a XV–XVI. századi esztergomi és pálos misekönyvek ordójához áll a legközelebb, ez esetben közelebb, mint akár az MNS és XIV. századi rokonai. A H ordójának azok az elemei, amelyek a késő középkori esztergomi és pálos forrásokból hiányoznak, fönnmaradtak más magyar részhagyományokban, azokról pedig, amelyek többletet jelentenek a H-hoz képest, kiderült, hogy XI. század utáni, általános tendenciák következményei. A H ordója tehát a magyar gyertyaszentelői ordók közös ősének, és ezen belül is az esztergomi részhagyomány tipikus képviselőjének bizonyult. Ennek igazolására a „magyar” gyertyaszentelői ordó ideáltipikus szerkezetét és az ettől való fontosabb eltéréseket mutatom be az alábbi táblázatban: Funkció
Szövegkezdet
SZENTELTVÍZHINTÉS Antifóna (általános) Verzikulus (általános) Lezáró-indító könyörgés (saját)
(XI. sz. utáni újítás, MZ szentelés után) Asperges Ostende Erudi
KIVONULÁS A STÁCIÓRA Processziós responzórium (napi)
Eltérések
H MNS MP Ø OA Verbum H P MNS MP Ø (XV. századtól Exaudi ) (MNS MP MZ szentelés után)
Postquam impleti
MS MQ Ø
Gaude Maria Post partum Famulorum
OA Senex MNS MP Ø H MNS OA Ø
MEGÉRKEZÉS A STÁCIÓRA Bevonulási responzórium (általános máriás) Verzikulus (időszaki) Lezáró könyörgés (saját) SZENTELÉS
(MQ szentelés az antifónák előtt)
Tűzszentelési-bevezető oráció (saját) Processziós antifóna (saját) Gyertyaszentelési oráció (saját) Processziós antifóna (saját) Gyertyaszentelési oráció (saját) Processziós antifóna (saját) Gyertyaszentelési oráció (saját) Prex (saját) Befejező oráció (saját)
Dne … benedicere Ave gratia plena Ops … ulnis s-i Adorna thalamum Dne … creator cæli Responsum accepit Benedic Dne Iesu Quia per serenissimam Ops … per Moysen
MNS sorrendcsere (XIV. sz-i reform) MNS sorrendcsere (XIV. sz-i reform) MNS sorrendcsere (XIV. sz-i reform)
(XIV. sz-tól Qui ) MNS sorrendcsere (XIV. sz-i reform) MQ Ø
MEGHINTÉS, INCENZÁLÁS, KIOSZTÁS Kiosztást kísérő antifóna és kantikum (saját) Lezáró-indító könyörgés (saját)
Lumen. Nunc Illumina
VISSZATÉRÉS A STÁCIÓRÓL Processziós antifóna (napi) Processziós himnusz (napi)
(MZ előbb szenteltvízhintés, stáción ant. + or.) Senex puerum Quod chorus vatum
BEVONULÁS A KATEDRÁLISBA Könyörgés a kapu előtt (saját) Bevonulást kísérő antifóna és kantikum (napi) Verzikulus (napi) Lezáró könyörgés (saját)
MQ Perfice
MZ MS MQ Ø H Lætetur OA Gaude MQ Obtulerunt (H P utána függelék)
Da qs … inviolabilem Cum Ps. Benedictus Suscepimus Perfice
P vagy Dne … qui introitum MQ szenteléskor MP Nunc H MNS OA MQ Ø MQ szenteléskor
Eredet és rokonság A magyar gyertyaszentelői ordó standard változatát széles nemzetközi összehasonlításban elemezve azt találjuk, hogy egyes részleteinek Európa legkülönbözőbb katedrálisaiban akad párhuzama, egészében azonban teljesen egyedi. A tételkészlet és a szerkezet alapja egyértelműen germán, de ezt az alapot egyrészt a germán tájon ritka megoldások, másrészt nyugat-európai kölcsönzések színezik. Habár párhuzamok megállapíthatók, tévedés lenne azt gondolni, hogy a magyar ordó idegen úzusok elemeinek puszta egymás mellé rendeléséből jött létre. A különféle eredetű elemek egy olyan logikus és szerves egységgé kapcsolódnak össze, amely jellemzőbb a magyar úzusra, mint a tételválogatás önmagában. A gyertyaszentelői ordók jellemző mozzanatai a kivonulás a stációra, a bevezető, de még nem a szenteléshez tartozó tételek, a gyertyák megáldása, az új tűz megáldása, a gyertyák meghintése, megtömjénezése, kiosztása és meggyújtása, a processzió, a processzió közbeni stáció és a templomba való, olykor több szakaszból álló belépés (külön a templomba és a kórusba, olykor stációt iktatva be az előcsarnokban vagy a hajó közepén). Ezeknek azonban nem mindegyike van meg minden hagyományban, és ha megvannak, kidolgozottságuk, tételválogatásuk jelentősen eltérhet. Ez annak ellenére igaz, hogy Gyertyaszentelő viszonylag ősi, római eredetű ünnep, ezért diverzitása valamivel kisebb mértékű, mint például a virágvasárnapé. A gall és az anglonormann változat itt nem válik el olyan élesen, a gall és a germán változatoknak is sok a közös eleme, igazán markáns, önálló tételei főleg az iberoprovanszál változatoknak vannak.
Mégis marad számos olyan szerkezeti megoldás és tétel, amely alkalmas egy-egy ordó kontextualizálására. A germán gyertyaszentelők a nyugat-európaiakhoz képest bővebbek, azaz több szakaszból állnak, és több liturgikus tételt használnak. Kelet-Európán kívül csak nyomokban található meg a kivonuló processzió és a bevezető tételcsoport. A germán szentelés több imát használ, és rendszerint prexben csúcsosodik ki, míg NyugatEurópában a prex kivételes. A gyertyák kiosztásához és meggyújtásához a germán tájon rendszerint kapcsolódnak orációk, míg Nyugat-Európában általában nem, vagy legföljebb egy. Ugyanezt lehet elmondani a processziót záró, a belépéshez kapcsolódó orációkról is, bár több szakaszból álló belépést és hozzá kapcsolódó énektételeket Nyugat-Európában is ismernek. Az iberoprovanszál ordók bővebbek, és szerkezetük közelebb áll a germánhoz, de tételválogatásuk annyira sajátos, hogy lehetetlen a két típust összekeverni. A H és a magyar ordó a maga kivonuló processziójával, kezdőtételeivel, bő orációanyagával egyértelműen a germán típushoz tartozik. A tételek készletét elemezve külön érdemes tárgyalni az énekeket és az imádságokat. Az énekek többsége európai közkincs, amely nem alkalmas az eredet vagy a rokonság kimutatására. Más részük az északi, tehát a gall, anglonormann és germán tájak közös tulajdona, de hiányzik a Mediterráneumban.370 Végül vannak, amelyek csak Keleten, a germán tájon fordulnak elő. A H tételeit ennek alapján így csoportosítom (a sorrend a tétel csökkenő popularitásának felel meg): (1) KÖZKINCS (a) Ant. Lumen ad revelationem Ps. Nunc dimittis (b) Ant. Ave gratia plena (c) Ant. Responsum accepit Simeon (verzus nélkül) (d) Ant. Adorna thalamum (a hosszabb változata) (2) ÉSZAKI (a) Ant. Cum inducerent (kantikum nélkül) (b) R. Gaude Maria V. Gabrielem (c) R. Postquam impleti sunt V. Obtulerunt (3) GERMÁN (a) Ps. Benedictus (a Cum inducerent alatt, doxológiával vagy anélkül is) (b) Hy. Quod chorus vatum (c) Ant. Senex puerum portabat (d) Hy. Qui sine peccato
Az imádságok készlete széttartóbb, csak kevés található meg közülük egész Európában. Az Erudi, a napnak a SGr szerinti oratio collecta-ja és néhány szentelési ima tartozik közéjük. Az „északi” csoport közös tételei a PRG készletére vezethetők vissza, de többségben vannak hozzájuk képest a germán táj PRG-n kívüli könyörgései. Ezek Itáliáról és Dalmáciáról kevés az adat, elsősorban Ibéria és Dél-Franciaországról írok, de az ismert itáliaiak nem mondanak ellene. 370
közt vannak széles körben használt és ritka darabok is. A H az orációk tekintetében szintén jól illik a germán környezetbe. Annál meglepőbb, hogy van egyetlen olyan tétele, mégpedig a tűzszentelési ima, amelynek eddig egyetlen párhuzamát sem találtam a germán tájon,371 az iberoprovanszál tájon és a normann úzusokban viszont a legnépszerűbb tételek közé tartozik. Foltokban előfordul másutt is, Magyarországhoz legközelebb —szintén zárványszerűen— Aquileiában használták. (1) KÖZKINCS (a) Or. Erudi quæsumus Domine plebem tuam (b) Or. Domine Deus omnipotens creator cæli et terræ (2) ÉSZAKI (a) Or. Benedic Domine Iesu Christe (része a [Proinde] supplices is, amely néhol külön oráció) (b) Or. Omnipotens sempiterne Deus qui hodierna die Unigenitum tuum ulnis sancti Simeonis (c) Or. Omnipotens sempiterne Deus qui per Moysen (d) Or. Perfice in nobis (3) GERMÁN (a) Or. Illumina quæsumus Domine populum tuum (b) VD Quia per serenissimam (c) Or. Da quæsumus Domine populo tuo inviolabilem (d) Or. Famulorum tuorum quæsumus Domine delictis ignosce (4) NYUGATI (a) Or. Domine sancte Pater omnipotens æterne Deus benedicere et sanctificare digneris
Legalább ilyen fontosak a negatív adatok is, azaz hogy hiányzik a H-ból számos olyan tétel, amely Nyugat-Európában vagy egyes keleti régiókban igen elterjedt. Maguk a germán úzusok két nagy csoportra bonthatók a PRG-hez való viszonyuk alapján. Az általam földolgozottak közel egyharmada kizárólag, közel fele pedig túlnyomórészt a PRG készletét mozgatja, és annak szerkezetét követi. Másik felük körülbelül fele-fele arányban épít a PRG-re, illetve használ attól különböző anyagot. A két csoport nem követ egyértelmű földrajzi mintázatot. A PRG-csoporthoz egyaránt tartoznak szász (pl. Paderborn, Hildesheim, Minden, Magdeburg, Lipcse), bajor (pl. Passau, Eichstätt, Freising, Brixen, Augsburg), rajnai (pl. Mainz) és nem német (pl. Verdun, Cambrai, Plock, Prága, Olmütz) egyházak. A PRG-től eltávolodók közt is éppúgy vannak nagymúltú német (pl. Salzburg, Regensburg), mint svájci, lotaringiai, lengyel vagy magyar egyházak. A képlet többféleképpen értelmezhető, mindenesetre a H és a magyar úzusok az utóbbi csoportba tartoznak: az énekeknek fele, az imádságoknak nagyobbik része nem szerepel a PRG-ben. Ha a tételek asszignációját is tekintetbe vesszük, szinte az egész germán tájon találunk, de immár konkrétabb párhuzamokat. Az Erudi könyörgés helyzete a szertartás Érdekes a notmarki (Dánia) manuále, amelyben elöl van a tűzszentelés, egyértelműen germán és a prexe a Quia. De hogy pontosan milyen hagyomány, az bizonytalan, mert ez egy egyzerű kódex, és más dánokra sem hasonlít (pl. Odense, Bystorp). 371
elején a Rajnától keletre szinte kötelező. A kivonuló processzió két responzóriuma, a Postquam és a Gaude Mainzban használatos együtt. A stációt köszöntő orációt, a Famulorum-ot Passauban használták e szerepben. A tűzszentelés mozzanata tipikusan nyugat-európai. Ugyanezt a Dne … benedicere et sanctificare orációt a H-hoz hasonlóan a szentelés előtt használta például York, Braga és Mallorca, az MNS-hez hasonlóan a szentelés után például Aquileia, Rouen, Angers, a kármeliták, Aix en Provence, Avila és Orense. A H gyertyaszentelő imái a PRG-ből valók, és az egész germán tájon népszerűek, válogatásuk nem jellegzetes. Igen ritka viszont a prex: Nyugaton, ha egyáltalán van, a Fons et origo kezdetű prex szokásos (ezalól csak ibériai kivételek vannak), és ezt használják a dél-rajnai és svájci úzusok, valamint Salzburg, Gnézna és Krakkó.372 Keleten a PRG Laudes assiduas prexe a legelterjedtebb. A Quia per serenissimam Magyarországon kívül kizárólag a germán tájon, de ott is elszórtan dokumentált (pl. Trier, Meißen, Regensburg, Havelberg, Plock).373 A három processziós antifóna közkeletű: az északi térségben az Ave–Adorna– Responsum általában ciklust alkot, kötött sorrendben. A keleti és a nyugati típusok között a Hodie antifóna helyzete tehetne különbséget, de ez a H-ban nem szerepel. Az antifónákat orációkkal váltogató szerkezet azonban majdnem egyedülálló. A szentelés közben, az orációk alatt vagy azokkal felváltva csak Aquileiában és Tournaiben találtam antifónákat, de mindkét esetben más volt mind az énekek, mind az imák kiválasztása, és a váltakozás csak Tournai-ben volt szabályos; Aquileiában csak a szentelés kezdetén és a prex után volt egy-egy énektétel. E két egyházon kívül még Trierben, Würzburgban, Párizsban és két korai angol pontifikáléban (Canterbury, Sherborne vagy Winchester) fedeztem föl ilyen szerkesztésmódot, de ott a processzió megállásaihoz kapcsolódtak az orációk. Szóba jöhető minták tehát elvileg léteznek, de igen ritkák, Magyarországtól és egymástól is távoliak, tételválogatásuk eltér. A gyertyák kiosztását gyakorlatilag mindenütt a Lumen+Nunc tételpár kíséri, habár éppen a PRG-ből hiányzik. A gyertyák meggyújtásakor mondott könyörgés, amely a processziót is elindítja, Esztergomon kívül Mainzban, Passauban és Krakkóban is az Illumina. Jellemző, hogy a H negligálja a PRG teljes szentelés utáni imaanyagát, és vele szemben az Illumina–Da quæsumus–Perfice sorozatot részesíti előnyben. Ezek viszonylag elterjedtek, és ugyanígy, sorozatként szerepelnek például Trierben és Krakkóban. A Senex antifónát sehol nem találtam meg processzióindító funkcióban: Soissons-ban a gyertyák kiosztásakor, Meißenben az azonos szövegű responzóriumot a kivonuló processzióban énekelték. Mivel a közkeletű antifónákat a H már „elhasználta” a szentelés alatt, a visszatérő processzióban ezek nem szerepelnek. Őket pótolja a Lætetur omne sæculum. E ritka himnuszt formai jegyek alapján Damiani Szent Péternek tulajdonítják, a H előtt csak egy szintén XI. századi bolognai forrásból tartják nyilván, későbbi forrásai is nagyrészt észak-olaszok (Velence, Ravenna), bár épp az Ott (Gnézna-Krakkó) összekapcsolódik a Fons és a Quia, ugyanígy Pécsett és az ultramontánban. Ez kidolgozandó, lehet, hogy a Quia eredetileg afféle prológus vagy bővítmény. 373 Van, ahol a két másik prex egyike jön utána, tehát prológusnak bizonyul. Pl. Ultramontanorum. 372
Analecta Hymnica egy XII–XIII. századi kremsmünsteri kódex alapján közli. Kezdősora egy hasonló metrumú és funkciójú virágvasárnapi tétellel, a Magno salutis gaudioval rokonítja, ez utóbbi azonban a magyar hagyományban nem dokumentált. A PRG és a legtöbb germán úzus a templomba való belépéskor használja a Cum inducerent+Benedictus tételpárt. Az előtte és utána mondott könyörgésekkel együtt ismét Krakkó, Mainz és Passau a legközelebbi párhuzam. A Qui sine peccato+Quod chorus vatum viszont Prága és Olmütz felé mutat. A Quod chorus-t —bár a zsolozsmában általánosan ismert— a refrénstrófa nélkül sem használják másutt. Mivel a cseh, morva és magyar püspöki székek lényegében egyidősek, nehéz eldönteni, hogy ebben az esetben melyik gyakorolt hatást melyikre. A tételpár megvan két X. századi német forrásban, így lehet olyan archaizmus, amely később csak a perifériákon maradt meg. Másfelől a magyar kereszténység emblematikus figurája volt Szent Adalbert, Prága második püspöke, munkatársai, Radla és Ascherik pedig főszerepet játszottak a magyar egyházszervezet kialakításában. De az sem lehetetlen, hogy a magyar úzus egy korai megoldása maradt fönn az északi szomszédok liturgiájában. Ugyanezt a hipotézist támogatja, hogy a benedictio maior-t Prága és Olmütz vízkereszt vigíliájára időzíti, és a Fontes aquarum antifónával fejezi be — ami levezethető lenne a H-ból. Összefoglalóan meg lehet állapítani, hogy a gyertyaszentelői ordó a H egyik leginformatívabb fejezete. Bizonyítja, hogy a magyar úzust megalkotó liturgikus műhely jól ismerte a germán tájon megszokott lehetőségeket, de azon belül nem kötődött egyetlen térséghez. Noha nagyrészt elfogadta a szerkezet és a tételkészlet szabta kereteket, igyekezett eltávolodni a PRG fémjelezte német fősodortól [mainstream]. Ez leginkább a prexben, a szentelés utáni orációkban és az utolsó, refrénes himnuszban nyilvánul meg. Ízléssel és mértékkel a tájtól idegen, nyugatias elemeket is fölhasznált. Ide vonható mindenekelőtt a tűz megáldása, és talán az antifónákat orációkkal váltogató szentelés is, amelyhez még hasonlót is csak nyugaton és a germán táj nyugati határán, Trierben láttunk. Ezek az elemek később a magyar úzusok tartós tulajdonai lettek. Végül a H egyéni, nonkomformista újítása a Lætetur omne sæculum, egy akkor szinte kortárs himnusz beemelése a szertartásba. Ez nem állta ki az idő próbáját. A H mögött álló ízlés szempontjából egyrészt a szerkesztés szigorú szimmetriáját, másrészt az énekkel kísért szentelésben kifejeződő muzikális attitűdöt, harmadrészt a mértéktartó, de egzotikus vagy új elemektől sem idegenkedő, innovatív hajlamot emelem ki. A gyertyaszentelői ordó bizonyítja a H szoros kapcsolatát a központi esztergomi úzussal, és —direkt külföldi előzmények híján— igazolja ennek az úzusnak magyarországi keletkezését. Egyben objektív kritériumokat kínál annak a sokat vitatott kérdésnek a megválaszolásához is, hogy mennyiben volt „német”, illetve milyen módon és mértékben integrált „olasz” és „francia” elemeket a magyar liturgikus úzus.
Hamvazószerda A hamvazószerdai ordó a hamuszentelést-hamvazást, a vezeklők kiűzését [expulsion] és a processziót foglalja magába. Ezek közül a vezeklők kiűzése eredetileg püspöki feladat, így kevesebb forrásban tanulmányozható. Szoros kapcsolatban áll a vezeklők
nagycsütörtöki visszafogadásával, de annál későbbi, és szerkezeti szempontból nem rokon vele, így függetlenül elemezhetők. Vele szemben a hamuszentelés és a hamvazás az egész keresztény népet érintő engesztelő és szakramentális gesztus, jóllehet eredetileg a vezeklőkhöz kötődött. Ez a latin úzusok közös tulajdona, és források tömegében tanulmányozható. Végül a processzió az órómai gyakorlatból ered, de egyes mozzanatai idővel átértelmeződtek, illetve összefonódtak más rítuselemekkel. A H hamvazószerdai ordójának szinte pontos, de valamivel bővebb megfelelője az MNS ordója, ezért a következő leírásban arra is kitérek. A két magyar ordó szoros kapcsolata —amint később, az összehasonlító elemzésnél látni fogjuk— újabb döntő érv a H magyar, sőt esztergomi eredete mellett. Az első mozzanat a hamu megáldása, amely egy exorcizmussal és két könyörgéssel történik. Az exorcizmus (itt: Exorcizo te cinis … qui te per ignem in favillam) a tárgyszentelések egy részének tipikus kezdőtétele, amely azt a célt szolgálja, hogy az evilági anyagot kivonja a gonosz lélek befolyása alól, és alkalmassá tegye a szentelményi jelleg hordozására. A két könyörgés (Omnipotens sempiterne Deus parce metuentibus és Deus qui non mortem sed pænitentiam) az őszinte bűnbánat és a bűnbocsánat áldásait kéri, de némi általános apotropaikus-profilaktikus hatást is tulajdonít a szent hamunak. A második mozzanat az Exaudi nos Domine antifóna éneklésével kezdődik. Az Exaudi antifóna, illetve párja, az Exsurge formailag valamiféle másodlagos introitus, az órómai liturgiában az engesztelő processziók jellegzetes nyitánya volt. Processzióindító tétel a szertartás következő könyörgése,374 a Concede nobis Domine præsidia militiæ Christianæ is. Flectamus genua és Levate előzi meg (az utóbbit csak az MNS tünteti föl). A Concede könyörgés eredetileg a SGr kollektája: akkor imádkozták, amikor a Szent Anasztázia-bazilikában összegyűlt római nép megindult hamvazószerda stációs temploma, az aventinusi Szent Szabina-bazilika felé. A processzió azonban nem itt, hanem majd csak a vezeklők kiűzése után fog következni, ami egyértelmű nyoma a szertartás bővülésének. A rítus „új”, a nyilvános vezekléshez kötődő szakasza a korai római forrásokból ismert anyagba ékelődik, a processzióindító könyörgés és maga a processzió közé. A kompozíció azonban így sem logikátlan. Az Exaudi antifóna által fölidézett piakuláris atmoszféra és a Concede könyörgés katonai lexikája is alkalmasan készíti elő a folytatást: a lelki fegyverzet felöltését és az önkéntes megalázkodást, majd kivonulást a megszentelt térből. A harmadik szakasz a hamvazás szertartása, amely itt még csak a klérust és a gyülekezetet érinti. Az Immutemur habitu antifóna kíséri a 66. zsoltárral (Deus misereatur nostri), ezalatt a pap a Memento quia cinis et pulvis es kezdetű formulával helyezi a hamut a fejekre. A másik hamvazási ének, a Iuxta vestibulum a H-ban sajátos szerepet kap ( az MNS ezt is hamvazási tételnek szánja, és kiegészíti a 118. zsoltár első divíziójával: Beati A római liturgia karolingkor előtti, úgynevezett órómai változatának a föntebb idézetteken kívül legfontosabb szövegkiadása: Jean Deshusses, Le sacramentaire grégorien. Ses principales formes d’après les plus anciens manuscrits I–III (Spicilegium Friburgense 16, 24, 28), Éditions Universitaires, Fribourg, 1971– 1982. 374
immaculati). Ebben az antifónában a tornác említése vetíti előre a vezeklők határátlépését. A hamvazás végeztével, a Iuxta vestibulum éneklése alatt a klérus egy körmeneti kereszt nyomában a kórusból a templom közepére vonul. Itt hangzik el Flectamus+Levate után a hamvazás utáni könyörgés (Deus qui humili actione),375 majd előszólítják a vezeklőket, akik a szertartásnak a kórusban celebrált részén állapotuknál fogva nem vehettek részt, és talán a megáldott hamuban sem részesülhettek. Ezen a stáción egy statikus rész következik, amely alatt a vezeklők a földre borulnak. A hét bűnbánati zsoltárt mondják el doxológia nélkül, majd a püspök három könyörgést (az MNS szerint előbb még egy verzikulust) imádkozik bűneik bocsánatáért: Exaudi Domine quæsumus preces nostras, (2) Præveniat his famulis tuis, (3) Adesto Domine supplicationibus nostris nec sit. Ez a rész a számos analóg forrásból ismert, úgynevezett abszolúciónak felel meg, de maga a föloldozási formula itt még nem hangzik el: a H a vezeklők visszafogadása utánra, a nagycsütörtöki krizmaszentelési misére halasztja (Dominus Iesus Christus qui dixit discipulis suis). A könyörgések után a vezeklők fölállnak, és a püspök kiveti őket a templomból. A menetben a vezeklők a kereszt előtt haladnak, szemben a processziók rendes formájával: a kereszt nem vezeti őket, és nem is tart velük, amikor kivettetnek a szent térből, hanem mintegy maga előtt tolja, kikényszeríti őket onnan. Ezt értelmezi a menetet kísérő ének, az In sudore vultus tui responzórium is. A tétel eredete a hetvenedvasárnapi zsolozsma: Isten szavait eleveníti föl, amelyeket Ádámhoz intéz a paradicsomkertből való kiűzetés előtt. E képzettársítást tovább erősíti az MNS redakciója. Ez az egyedüli szakasz, ahol a XIV. századi forrás jelentősen bővíti a szertartást. Külön hamvazást ír elő a vezeklőknek a korábbi formulával, talán szenteletlen hamuval, amiért a megszenteltben nem részesülhettek, majd beiktat még egy hosszabb könyörgést, amely a paradicsomból való kiűzetésre hivatkozik (Omnipotens sempiterne Deus qui primo homini transgredienti mandatum tuum). Miután a vezeklők fölálltak, a püspök átadja nekik a zarándokbotot a Contere cor tuum kezdetű formula kíséretében,376 utána az Adsit quæsumus Domine his famulis tuis inspiratio gratiæ salutaris könyörgéssel. A hamvazás és a bot átadása alakilag emlékeztet a pozitív célú szentelésekben a traditio instrumentorum-ra, a hivatal jellemző eszközeinek átadására, amelyet szintén formulák és könyörgések kísérnek. Kifejezésre juttatja, hogy a vezeklő negatív állapota ellenére mintegy „fölszentelt”, azaz elkülönített szereplője a liturgiának. Végül a püspök ezzel a rövid allokúcióval indítja a menetet: Ecce, eiiceris hodie a sinu matris tuæ, sanctæ Ecclesiæ, propter peccatum tuum, sicut Adam, primus homo, eiectus est de paradiso propter transgressionem suam.
A kapu előtt a vigasztaló jelleg válik uralkodóvá. A püspök allokúciót intéz a vezeklőkhöz, amelyben hangsúlyozza, mekkora különbség van az igazak között, akik IstenSajátos szövegváltozat a humiliatione helyett, de megvan a Zágráb 1511-ben, sőt a yorki misszálék is így ismerik. Viszonylag gyakori a humilitate is (nem regionálisan jellemző). Később Esztergomban humiliatione van. 376 Analóg helyeken a cilicium is átadatik vagy a fejükre tétetik. 375
nel és az ő szentjeivel a templomban maradnak, és a bűnösök között, akik az ördöggel örök kárhozatra vettetnek, föltéve, hogy bűnbánatot nem tartanak. Mivel itt épp az utóbbi történik, a buzdítás végkicsengése megnyugtató, sőt a rubrika inti a püspököt, hogy tapintattal, óvatosan fogalmazzon, nehogy a vezeklők reményüket veszítsék. Ezt a vigasztaló jelleget támogatja a klérus visszatérése közben énekelt responzórium, a Tribularer si nescirem. A templomba visszatérve a klérus méltatlanságát megfogalmazó verzikulus (Si iniquitates) és egy utolsó könyörgés hangzik el a vezeklőkért (Domine Deus noster qui offensione), majd következik a szokásos, mise előtti processzió. Ez a processzió már nem a vezeklők kiűzésének része, hanem annak az eredeti, Róma-városi szertartásrendnek a folytatása, amely a hamvazás előtt, a processzióindító Concede könyörgés után szakadt meg. A kivonuló szakasz kísérő responzóriuma a Paradisi portas, a visszatérőé az Emendemus in melius — mindkettő a nagyböjt első vasárnapi zsolozsmából van kölcsönözve. A stáción a H a Domine ne in ira tua kezdetű könyörgést mondatja. Az MNS és a későbbi esztergomi vagy pálos misszálék az Exauditor omnium könyörgést írják elő helyette. Térben a szertartás három helyszínen zajlik. Első szakasza a vezeklők távollétében, a templom kórusában és szentélyében: itt áldják meg a hamut, és veszik magukra a klérus tagjai. A második szakasz a templom közepén, a klérus és a vezeklők közösségében: itt kerül sor a befejezetlen abszolúcióra, és itt „avatják föl” a vezeklőket a második hamvazás és a bot átadása által. A harmadik szakasz a templom kapujában megy végbe: ezt a szakaszt indítja el a kiűzés formulája, ide tart a kiűzési processzió, és itt hangzik el a püspök intő-vigasztaló beszéde. A negyedik szakasz az első térbe, a kórusba való visszatérés. Az ezt követő rész már az ünnepek és jeles napok miséit megelőző processziók szokott rendjét követi. A szertartássor vázlata a következő (szögletes zárójelben, beljebbezve az MNS többleteit és variánsait tüntetem föl): I. A szentélyben és a kórusban (vezeklők nélkül) 1. STÁCIÓ (hamuszentelés) (a) Exorcizmus: Exorcizo te cinis (b) Könyörgés: Omnipotens sempiterne Deus parce metuentibus (c) Könyörgés: Deus qui non mortem 2. PROCESSZIÓ (csak a csonka kezdete, átértelmezett maradványelemek) (a) Antifóna: Exaudi nos Domine Ps. Salvum me fac (b) Formula: Flectamus genua, Levate (c) Könyörgés: Concede nobis Domine præsidia militiæ Christianæ 3. STÁCIÓ (hamvazás) (a) Antifóna: Immutemur habitu Ps. Deus misereatur nostri (b) Formula: Memento quia cinis es (c) Antifóna: Iuxta vestibulum et altare [Ps. Beati immaculati] (d) Formula: Flectamus genua, Levate (e) Könyörgés: Deus qui humiliatione flecteris
II. A templom közepén (vezeklőkkel) 4. PROCESSZIÓ (énekkíséret nélkül) 5. STÁCIÓ (befejezetlen abszolúció, „traditio instrumentorum”) (a) Hét bűnbánati zsoltár [Verzikulus: Peccavimus Domine cum patribus nostris] (b) Könyörgés: Exaudi Domine quæsumus preces nostras (c) Könyörgés: Præveniat hos famulos tuos (d) Könyörgés: Adesto Domine supplicationibus nostris nec sit ab his famulis tuis [Formula: Memento homo quia cinis es Könyörgés: Omnipotens sempiterne Deus qui primo homini Formula: Contere cor tuum Könyörgés: Adsit quæsumus Domine his famulis tuis inspiratio gratiæ salutaris Formula: Ecce eiiceris hodie]
III. A kapu előtt (vezeklőkkel) 6. PROCESSZIÓ (kiűzés) (a) Responzórium: In sudore vultus tui V. Maledicta terra in opere tuo 7. STÁCIÓ (vigasztalás) (a) Allokúció
IV. A kórusban (vezeklők nélkül) 8. PROCESSZIÓ (vigasztalás és a klérus visszatérése) (a) Responzórium: Tribularer si nescirem V. Et Petrum lacrimantem 9. STÁCIÓ (könyörgés a vezeklőkért) (a) Verzikulus: Si iniquitates observaveris (b) Könyörgés: Domine Deus noster qui offensione nostra [Könyörgés: Deus cuius indulgentia cuncti indigent] 10. PROCESSZIÓ (a csonka 2. processzió folytatása a mise előtt) (a) Responzórium: Paradisi portas V. Ecce nunc tempus acceptabile [Kyrie, Pater noster Verzikulus: Domine non secundum peccata nostra] (b) Könyörgés: Domine ne in ira tua [Exauditor omnium] (c) Responzórium: Emendemus in melius
A magyar részhagyományok Az ordó összehasonlító elemzése sajátos problémákat vet föl. Az egyik, hogy hamvazószerdán a tételek készlete redukáltabb, a szerkezeti változatok száma viszont ehhez képest nagyobb, mint például Gyertyaszentelőkor, virágvasárnap vagy a szent háromnapban. A másik, hogy a szertartás elemei a nem pontifikális forrásokban szét-
válhatnak: a hamuszentelés-hamvazás, a vezeklők kiűzése és a processzió más-más vonalon hagyományozódhat, sőt mémelyik nem is mindig hamvazószerdára van asszignálva. Az első feladat ezért az, hogy megállapítsuk az esztergomi, majd a tágabb magyar hagyomány közös, illetve eltérő tulajdonságait. Ezeket kell azután kontrasztálnunk a külföldi adatokkal. Mivel ebben az esetben a magyar források diverzitása átlagon felüli, először a szerkezeti eltéréseket vizsgálom. Az ordó kisebb alkotóelemekre, modulokra bontható. Ezeknek egy része mindenütt megvan, és funkciójuk azonos, más részük mindenütt megvan, de a funkció eltérő, ismét más részük pedig elmaradhat. Állandó, funkcionálisan és sorrendileg is kötött modul a hamvak megáldása, a hamvazás és a mise előtti processzió. Állandó elem az Exaudi antifóna is a rá következő könyörgéssel. Ez a modul végső soron annak az órómai processziónak a maradványa, amely a Szent Anasztázia-bazilikából vonult a Szent Szabina-bazilikába, de eredeti funkciója Rómán kívül elhomályosult. A források egy része a szertartás nyitányának, valamiféle invokációnak értelmezi, de ennek is két lehetséges módja van. Az egyik esetben a hamu mintegy a rítus „nyersanyaga”, amelyet már a tényleges szertartás [ceremony] előtt megszentelnek, és az invokáció a hamvazást készíti elő. Ezt a megoldást alkalmazza a H és minden esztergomi forrás, de a P vagy a Németújvári misszále is. A másik esetben a hamuszentelés és a hamvazás a missa sicca szerkezeti mintájába illeszkedik. Ilyenkor a „nyitány” a missa sicca introitusát és kollektáját képezi, és megelőzi a hamuszentelést. Ezt alkalmazza a pálos részhagyomány vagy az Isztambuli misszále. A harmadik esetben az Exaudi antifóna a szenteltvízhintést kíséri a hamvazás után, a processzió előtt.377 A hozzá tartozó verzikulussal és könyörgéssel tulajdonképpen az Asperges helyét veszi át. Egységesen ebben a szerepben található meg Egerben, Pécsett és Zágrábban. A nem általánosan dokumentált modulok értelemszerűen a vezeklők kiűzéséhez kapcsolódnak. Ezek az abszolúció, a „traditio instrumentorum” és maga a kiűzés. Mivel a vezeklők kiűzése püspöki rítus, csak pontifikáléban vagy püspöki használatra szánt misekönyvben van létjogosultsága, következésképp csak a H és az MNS tartalmazza. Mindkettőben a hamvazás és a processzió között helyezkedik el, és mindkettőben megelőzi egy befejezetlen, vagyis magát az abszolúciós formulát nagycsütörtökre halasztó abszolúció. Mint láttuk, a „traditio instrumentorum” csak az MNS-ben van meg, a rítus későbbi gazdagításának tűnik. Az MZ viszont, bár a vezeklők kiűzéséről nem tudósít, valódi abszolúcióval kezdi a szertartást, még a hamuszentelés előtt. A fontosabb magyar források szerkezeti eltéréseit az alábbi táblázattal szemléltetem: H
MNS
MS
MP
OA
MQ
+
abszolúció (nyugati típusú)
+
maradványelem (szárazmise kezdete)
HAMUSZENTELÉS
MZ
+
+
+
+
+
+
+
A negyedik, legfantáziátlanabb lehetőség, hogy az Exaudi is a hamvazást kísérő tételek közé kerül, de ez magyarországon nem dokumentált. 377
maradványelem (invokáció)
+
+
+
HAMVAZÁS
+
+
+
+
maradványelem (szenteltvízhintés) abszolúció (befejezetlen)
+
+
+
+
+
+
+
+
+
+
+ +
„traditio instrumentorum” kiűzés
+
+
PROCESSZIÓ
+
+
+
+
A tételkészletet csak e szerkezeti különbségek fölismerése után, modulonként elkülönítve érdemes elemezni. Ha így teszünk, a következők mutatkoznak a tág értelemben vett magyar úzus jellemző vonásainak:378 A hamuszentelés kivétel nélkül exorcizmussal és ugyanazzal a két orációval történik. Az OA ugyan nem tér ki a szentelési imákra, de szinte biztos, hogy Egerben is az általános magyar szokás érvényesült. A maradványelem mindenütt az Exaudi antifónából és egy könyörgésből áll. A könyörgést Eger és Pécs kivételével a Concede kezdetű, és Zágráb és Pécs kivételével Flectamus genua előzi meg. A Flectamus+Levate használatának a középkorban két lehetősége élt. Az első, hogy mindkettőt a könyörgés előtt, az Oremus után mondták, azaz a könyörgés előtt az egész gyülekezet térdre borult és csöndben imádkozott, majd fölállt, és állva hallgatta a könyörgést. A második, hogy csak a Flectamus hangzott el a könyörgés előtt, a gyülekezet térden hallgatta a könyörgést, és a Levate, amelyre a gyülekezet fölállt, a könyörgés végén, de még a konklúzió előtt következett. Hamvazószerdán a magyar részhagyományok többsége az előbbi megoldást preferálta, de Pécsett az utóbbit találjuk. A hamvazás egységesen a Memento formulával történik, alatta az Immutemur és a Iuxta vestibulum antifónákat éneklik, következetesen ebben a sorrendben és további tételek nélkül. Zágrábot és esetleg Egert379 kivéve a Deus misereatur zsoltár adja az Immutemur verzusait. Legkésőbb az MNS óta Esztergomban, de az OA szerint Egerben is analóg módon énekelték a Beati immaculati zsoltár verseit a Iuxta vestibulumhoz. Mivel erről a gyakorlatról a H még nem tud, és hiányzik mind a pálosoknál, mind Pécsett és Zágrábban, valószínű, hogy nem tartozik a magyar úzus legkorábbi rétegéhez. Épp ellenkezőleg, az archaikus réteghez tartozhat, hogy a hamvazást a Deus qui humiliatione (másképp humili actione vagy humilitate) könyörgés zárja le, Flectamus+Levate után. Ez megvan a korai esztergomi forrásokban és a pálosoknál, sőt —bevezető térdhajtás nélkül— Zágrábban is.
Innentől csak a katedrális eredetű és a pálos forrásokat elemzem, mert a többiek csak a zavart növelik, de nem hoznak érdemi újdonságot. 379 Mivel ordinárius, nem szükségképpen tér ki a verzusra incipittel. Mindenesetre az Egerrel esetleg kapcsolatba hozható Patai graduáléban megvannak (26r), Szántó 9r-v nem írja ki. Még Kassát lehetne megnézni. 378
A processzió részhagyományonként jobban eltér. Annyi azonban megállapítható, hogy Esztergomban a Paradisi portas és az Emendemus responzóriumok a jellemző tételei. A két korai, püspöki forrásban mindkettő szerepel, de a MS a processziót már hiányosan közli vagy egyszerű megemlékezéssé redukálja:380 itt csak az Emendemus található meg. A pálosoknál litánia, Egerben a Convertimini, Pécsett az Abscondite responzórium veszi át a szerepét, Zágrábban pedig egészen elmarad a processzió. Ahol van (Esztergom és a pálosok), ott az Exauditor omnium a processzió stációs könyörgése, jóllehet a H még a Domine ne in ira kezdetűt alkalmazza ugyanitt, az MQ pedig ekkorra tartalékolja a Concede könyörgést. Legkésőbb az MNS óta Kyrie és Pater noster, a XV–XVI. századi forrásokban még egy verzikulus (Domine non secundum peccata) vezeti be. Ez utóbbi annak a tendenciának a következménye, amelyet már Gyertyaszentelőnél is leírtam, hogy tudniillik az orációk elé előbb-utóbb mindenütt verzikulusokat illesztenek. Az abszolúció és a vezeklők kiűzése csak a H-ban és az MNS-ben van meg, ezekben azonban lényegileg megegyezik. A különbség csak az, hogy az MNS jobban kidolgozza a kiűzés mozzanatát,381 és egy verzikulussal (Peccavimus Domine cum patribus nostris) vezeti be az abszolúció könyörgéseit. Az OA nem tudósít a vezeklők kiűzéséről, jóllehet egy katedrális gyakorlatát írja le, és nagycsütörtökön közli a vezeklők viszszafogadását. Az MZ-nek a szertartás kezdetén álló abszolúciója sem pozícióját, sem tételeit tekintve nem azonos a H és az MNS abszolúciójával, hanem a gall és anglonormann úzusok jellegzetes, áldozópap által is elvégezhető, nem a vezeklőknek, hanem a gyülekezetnek adott föloldozásával azonos. Magyarországon, sőt az egész germán tájon kivételes jelenség: a zágrábi úzus késői, és ebben a ritka esetben egyértelműen dominikánus eredetű eleme. A magyar részhagyományok eltérései tehát háromfélék. Egy részük történelmi változások eredménye: ilyen a Beati immaculati használata a Iuxta vestibulum mellett, az Exauditor omnium könyörgés bevezetése a Domine ne in ira tua helyett, a kiűzés mozzanatának gazdagítása, a processzió tételkészletének lerövidítése és a verzikulusok beiktatása a könyörgések előtt. Más részük a rítus pontifikális elemeinek elhagyásából következik: ilyen az abszolúció és a kiűzés elmaradása. Harmadik részük az egyes részhagyományok valódi megkülönböztető jegye: ilyen a Flectamus+Levate elhagyása (pálosok és Zágráb) vagy alternatív elrendezése (Pécs), a maradványelem könyörgésének lecserélése (Eger és Pécs), a hamvazás utáni könyörgések megváltoztatása (Pécs és Zágráb), a processziós énekek eltérő válogatása (minden nem esztergomi részhagyomány) és a dominikánus típusú abszolúció (Zágráb). E jelentős különbségek gyengítik ugyan a magyar úzus egységességének benyomását, de megerősítik azt a benyomást, hogy a H az esztergomi székesegyház részhagyományának korai tanúja: más magyar székesAz OStr közli a processzió visszatérő szakaszát, amely litániából, a Media vita antifónából, a Peccavimus verzikulusból és a napi super populum könyörgésből áll. 381 Elvileg lehetne úgy, hogy a H egy csökevényesebb formát őrzött meg, és a MNS-é az eredeti, teljesebb változat. Azért valószínűbb mégis, hogy az MNS reakciója újítás, mert nagyon más (ibér) forrásanyagra támaszkodik. Ez a H korában nem lenne hihető. 380
egyházak (pl. Győr) szokása nem volt pontosan ugyanaz, mint Esztergomé. Az alábbi táblázat a „magyar” hamvazószerda ideáltipikus szerkezetét mutatja be. Jól megfigyelhető, hogy a H néhány archaizmust leszámítva mindenütt az esztergomi típussal tart: Funkció
Szövegkezdet
HAMUSZENTELÉS Exorcizmus Könyörgés (1. szentelési) Könyörgés (2. szentelési)
Eltérések OA adathiány
Exorcizo … favillam Ops … parce Ds qui non mortem
MARADVÁNYELEM Antifóna („introitus” vagy aspersiós ének) Formulák (térdhajtásra) Könyörgés („kollekta” vagy aspersiós oráció)
Exaudi nos Dne Flectamus+Levate Concede qs Dne
OA verzikulussal MP MZ Ø MQ szétválasztva OA Parce MQ Ds qui humiliatione
Memento homo Immutemur habitu Ds misereatur Iuxta vestibulum Beati immaculati Flectamus+Levate Ds qui humiliatione
MZ Ø OA Ø vagy adathiány H más funkció OA Ø vagy adathiány H MP MQ MZ Ø (archaizmus) MS OA MQ Ø (redukció) MZ Ø (más usage) MS OA MQ Ø (redukció) MZ verzikulussal
HAMVAZÁS Formula (hamvazásra) Antifóna (hamvazás alatt) Zsoltár (verzusok) Antifóna (hamvazás alatt) Zsoltár (verzusok) Formulák (térdhajtásra) Könyörgés ABSZOLÚCIÓ
Csak H és MNS (püspöki rítus) MZ más usage
„TRADITIO INSTRUMENTORUM”
Csak MNS (XI. sz. utáni újítás)
KIŰZÉS
Csak H és MNS (püspöki rítus)
PROCESSZIÓ
MS MP OA MQ redukció MZ Ø (más usage)
Responzórium (kivonulásra, nagyböjti) Kyrie, Pater noster Könyörgés (stációs) Responzórium (visszatérésre, nagyböjti)
Paradisi portas Exauditor omnium Emendemus
MP litánia OA Convertimini MQ Abscondite H Ø (archaizmus) MS Miserere zsoltárral H Dne ne in ira (archaizmus) MQ Concede MQ litánia
Eredet és rokonság A hamvazószerdai ordóra egész Európában érvényes az, ami Magyarországon: viszonylag kevés alapelem meglehetősen nagy mértékben variálódik. A változatok Gyertyaszentelőhöz hasonlóan három nagyobb csoportba sorolhatók. (1) A germánnak nevezett csoporthoz állnak közel még az itáliai és a svájci területek. Ezek alapvetően a PRG eszközeit használják, közéjük tartoznak a magyar ordók is. (2) A gall és az anglonormann úzusok közt hamvazószerda esetében nincs különbség: könnyen fölismerhető jellegzetességük az abszolúció, általában az ordó kezdetén. A gall úzusok egy szűkebb csoportja azonban nem ismeri az abszolúciót, sőt az egész ordót rövid, puri-
tán alakban közli.382 (3) Végül az iberoprovanszál ordók szerkezete a germánokéhoz áll közelebb, de néhány egyedi, csak rájuk jellemző tétel mindjárt azonosíthatóvá teszi őket. E három csoporton belül léteznek ugyan rokoni viszonyok, de azok nem helyezhetők el földrajzi vagy intézményi halmazokban. A fölmérést XV–XVI. századi nyomtatványokra alapoztam, de több IX–XI. századi adat bizonyítja, hogy ugyanez a tipológia érvényes volt már a magyar liturgia kezdeteinek korában. A következőkben azokat a tulajdonságokat vizsgálom európai összehasonlításban, amelyeket föntebb a magyar úzus jellegzetességének mondtam. A germán táj forrásaira általánosan jellemző, hogy nem ismerik az abszolúciót, és a hamvazószerdai ordót a hamvak megáldásával kezdik. Ha mégsem így tesznek, akkor az Exaudi+Concede maradványelemmel vezetik be a hamuszentelést. Jóllehet ez a ritkább megoldás, számos keleti úzus használja (Gnézna, Krakkó, Plock, Prága, Olmütz, Merseburg, valamint nyugaton Trier), ezért meglepő, hogy Magyarországon csak a pálosoknál és az atipikus Isztambuli misszáléban találkoztam vele. A szenteléssel vagy a maradványelemmel kezdődnek az iberoprovanszál ordók is, de megkülönbözteti őket a Kyrie, a Pater noster, majd a 66. zsoltár (Deus misereatur) beépítése. A hamvak megáldása szinte minden germán úzusban a PRG négy erre asszignált orációjával történik. Ezek a magyar szentelésekből is ismert (1) Omnipotens … parce, és (2) Deus qui non mortem, a Magyarországon hamvazás után mondott (3) Deus qui humiliatione, illetve az (4) Omnipotens … Ninivitis, amelyet eddig csak Zágrábban láttunk. Az első három tétel használata és sorrendje szinte egyetemes, a negyediket azonban a germán úzusok egy jelentős csoportja a hamvazás után helyezi el (a zágrábi részhagyomány eljárása itt tehát „konform”). További szentelési könyörgések csak egészen szórványosan fordulnak elő. Nyugat-Európában a szentelési könyörgések száma rendszerint kisebb, egy vagy kettő. Egyértelműen a második PRG-tétel, a Deus qui non mortem a legnépszerűbb. Jóval kevésbé elterjedt a másik három ima, de gyakran használnak egy további, keleten szinte ismeretlen könyörgést, a Deus qui misereris omnium kezdetűt.383 Hispániára korlátozódik, ott viszont igen jellemző az Omnipotens … primo homini könyörgés használata.384 Kisebbségben vannak azok az úzusok, amelyekben a szentelést exorcizmus előzi meg. Maga az exorcizmus szövege a PRG-ből való, de eredetileg nem hamvazószerdához kötődik, hanem a katekumenátus rítusaihoz: a skrutíniumokra készülő kiválasztottakat hintették meg exorcizált hamuval. Ezt a szöveget emeli át néhány egyház (a magyarokon kívül pl. Aquileia, Trier, Konstanz, Regensburg, Boroszló, Prága, Würzburg) más tárgyszentelések mintájára az orációk elé. Nyugat-Európában egyedül a katalóniai Seu d’Urgell ordójában találtam exorcizmust. Közel sem általános, de egész Európában kimutatható még a hamuszentelés előtt az Adiutorium nostrum és helyenként még a Sit nomen Domini verzikulus használata, de nem tűnik tipikusnak. Idézni a bourges-i pontifikále rubrikáját. Augsburgban és Wormsban van meg. 384 Ez a MNS könyörgése a vezeklők hamvazása után. A Contere formulával együtt biztosan spanyol, alább kifejtendő. 382 383
Ezeknek az adatoknak a fényében két, immár ismerős következtetést vonhatunk le. Az egyik, hogy a szentelés, amely a magyar forrásokban egységes, germán típusú. Ezt bizonyítja az exorcizmus használata, amely Nyugat-Európában gyakorlatilag ismeretlen, valamint a PRG-bázisú imaanyag válogatása és sorrendje. A másik következtetés, hogy a germán tájon belül viszont egyedi a magyar úzus szentelése. Az exorcizmus beépítése viszonylag ritka, az első két PRG-könyörgés használata a másik kettő nélkül csak Würzburgban,385 a harmadik könyörgés áthelyezése a hamvazás utánra pedig egyedül Salzburgban fordul elő, de exorcizmus és a második könyörgés nélkül. Az a kevés úzus, amely a germán tájon két orációval végzi a szentelést, általában a második és a harmadik könyörgést választja exorcizmus nélkül, ami a nyugat-európai szentelésekkel rokonítja őket. Ezek alapján az exorcizmust, az első két szentelési oráció használatát, a harmadik oráció beiktatását hamvazás után és a negyedik oráció elmaradását a magyar úzus megbízható jelölőjének tekinthetjük. Az Exaudi antifónából és a Concede könyörgésből álló maradványelem a szertartás órómai rétegéből való, ezért általánosan elterjedt, és az úzus szempontjából nem jellegzetes. A Flectamus+Levate formulát azonban kizárólag a germán, illetve egyes átmeneti (svájci és itáliai) hagyományok használják a könyörgéshez kapcsolódóan. Ezen belül további megkülönböztetést tesz lehetővé a doxológia megléte vagy elhagyása, a Flectamus és a Levate használatának módja, egy verzikulus vagy zsoltár esetleges betoldása és a könyörgés lecserélése. A H a többi pálos és esztergomi forrással együtt a legelterjedtebb germán típust követi.386 Az egri változathoz (Peccavimus verzikulus a Parce Domine könyörgéssel) Worms úzusa a legközelebbi párhuzam.387 A pécsi változatnak (szétválasztott Flectamus+Levate a Deus qui humiliatione könyörgéssel) mindeddig nem találtam párját: a térdhajtási formulák szétválasztása ugyan viszonylag gyakori, de az oráció minden általam ismert esetben eltér.388 Önmagában szintén átlagosnak mondható az Immutemur+Iuxta vestibulum tételpár éneklése a hamvazás alatt és a Memento homo kezdetű hamvazási formula. A hamvazási antifónáknak legföljebb a sorrendje változik néhol,389 és kiegészülhetnek egykét további tétellel. Más hamvazási formulát szinte csak az iberoprovanszál tájon használtak, a germán úzusok legföljebb abban mutatkoznak egyedinek, ha liturgikus választ is megadnak a formulához.390 Magyar forrásban egyik alternatívával sem találA würzburgi szentelés az Adiutorium verzikulust leszámítva megfelel a magyarnak. A folytatást is látni kéne, de nincs teljes würzburgi misszálém, az agenda meg nem tartalmazza. 386 Pl. Brixen, Eichstätt, Straßburg, Konstanz, Meißen, Mainz, Salzburg, Olmütz, Plock, Magdeburg, Bázel, Augsburg, Halberstadt. 387 Verzikulus nélkül, de az Exaudi után ezt használja még Lüttich és OCarm. Megvan még Straßburgban és néhol nyugaton. 388 A szétválasztók: Passau, Gnézna-Krakkó, Boroszló, Merseburg, Hildesheim, Odense, Bamberg, Kammin, de nagypénteken Esztergom is. Egyedül Krakkó XI hozza ezt a könyörgést itt, de ott egyben van a Flectamus és előtt van a Concede. Az or. a szétválasztósoknál mindenütt a Concede, kivéve Boroszlót (Preces populi tui). 389 Az OStr egyébként fordított sorrendben írja őket. 390 Brixen, Freising, Augsburg, Brandenburg. 385
koztunk. Kivételesek viszont a két hamvazási antifóna zsoltárversei. A Deus misereatur zsoltár önállóan recitálva Nyugat-Európában, főleg Hispániában gyakori tétele a hamvazószerdai ordóknak, de antifóna verzusaként sehol nem szerepel.391 A Beati immaculati zsoltár verseit viszont —ezekről a H még nem ír, de később következetesen jelen vannak az esztergomi részhagyományban— semmilyen funkcióban nem használja hamvazószerdai ordó Magyarországon kívül. Az esztergomi abszolúció és kiűzés összehasonlító elemzése előtt röviden ki kell térnem e rítusok történetére. Azok a szövegek és gesztusok, amelyeket az ordók alkalmaznak, eredetileg az úgynevezett susceptio pænitentis rítusából valók. Ez a vétkesnek a vezeklők rendjébe való fölvételét jelenti — egy rövid változatát a H nagycsütörtökön, a vezeklők visszafogadása előtt tartalmazza. Ez az ordó nem kötődik szorosan a liturgikus évhez, és egyetlen vezeklőre van szabva. A PRG hamvazószerdánál, de még a hamuszentelés előtt közli. A rítus másként kapcsolódott a nyilvános, közösségi liturgiához Kelet-, illetve Nyugat-Európában. Keleten, azaz a germán tájon és környezetében csak a pontifikálék tartalmazzák a vezeklők kiűzését. Rendszerint a hamvazószerdai ordó végén vagy annak részeként, de soha nem a hamuszentelés és a hamvazás előtt. Ezek az ordók szövegekben viszonylag szegények, magára a kiűzés gesztusára koncentrálnak. Abszolúciót nem tartalmaznak, de a hét bűnbánati zsoltár leborulva történő elimádkozása rájuk is jellemző. Egyes német úzusok viszont ismerik a vezeklők kiűzésének egy sajátos, nem püspöki változatát, amelyet nagyhétfőre időzítenek az agendák. Amint rubrikáik megállapítják, az emberi természet törékenysége tette szükségessé, hogy a szigorú vezeklést a teljes nagyböjtről a nagyhét elejére korlátozzák. Ez a kiűzési ordó azonban szerkezetileg és szövegileg is más hagyományt képvisel, mint a pontifikálék abszolúciója és kiűzése. Nyugaton, azaz a gall és anglonormann tájon a susceptio pænitentis szövegei és gesztusai már a IX–X. században úgy jelennek meg, mint egy olyan rítuséi, amely az egész gyülekezetet, és nem a vezeklőket érinti: ez a stilizált vezeklés az úgynevezett absolutio populi. Ahol alkalmazták, ott áldozópap is kiszolgáltathatta, ezért állandó eleme a misekönyveknek. A hamvazószerdai ordó francia és brit forrásokban rendszerint ezzel kezdődik, legföljebb —ritkán— a hamuszentelés egy-két könyörgése kerülhet elé. A nyugati típusú abszolúciót sokszor buzdító vagy tájékoztató beszéd vezeti be, majd a hét bűnbánati zsoltárt imádkozzák el leborulva, antifónával vagy anélkül. Ezt précesz, előtte helyenként litánia követi. A précesz után bűnbocsánatot kérő orációk sorozata, végül pedig föloldozási formula következik. A hamuszentelésből, hamvazásból és processzióból álló szakasz az órómai maradványelemmel együtt csak ezután kezdődik. Az egyes úzusokat a bűnbánati zsoltárokhoz énekelt antifóna, a précesz verzikulusainak és az orációknak száma és válogatása, illetve a föloldozási formula engedi azonosítani. Ebben az értelemben állítottam, hogy a zágrábi abszolúció a dominikánus változattal egyezik meg. A rítus általam ismert legkeletibb forrása egy XII. századi mainzi pontifikále, de ez az ordó ott is a kódex végén, függelékesen szerepel. Az egyetlen potenciális kivétel Bangor (Henderson függeléke), ahol az Immutemur után van, de vsz. ott is inkább független zsoltárként. 391
A H és az MNS abszolúciója ez utóbbi típushoz tartozik, mégsem teljesen nyugati jellegű, mert nyugaton a rítus a hamvazószerdai ordó elején van, és elmaradhatatlan része a précesz és az abszolúciós formula. Az Exaudi+Præveniat+Adesto könyörgéssorozat a H és az MNS jellegzetes, közös tulajdona. További könyörgésekkel folytatva (köztük van a még tárgyalandó Domine Deus noster qui offensione), de az SGV és számos nyugati úzus képviseli ugyanezt a válogatást. Az egyik abszolúciós formula (Dominus Iesus Christus qui dixit discipulis suis) szintén megvan a H-ban nagycsütörtökön, a krizmaszentelési misében — a PRG ugyanezt exodiasztikus összefüggésben közli. A könyörgéseknek e válogatása és az abszolúciós formula alapján anglonormann úzusok jelentenék a legközelebbi párhuzamot,392 a précesz hiánya és az eltérő szerkezet miatt mégsem egyértelmű a nyugati hatás.393 Ugyanez a három, általánosan ismert tétel áll a H-ban a vezeklők nagycsütörtöki visszafogadását záró könyörgéssorozat élén, a kelet-európai pontifikálékat pedig egyelőre nem ismerjük olyan mértékben, hogy a magyar változat rokonságáról ítéletet alkossunk. A két magyar forrás egyezése azonban elég speciális ahhoz, hogy szoros kapcsolatukat további érvvel támassza alá. Maga a kiűzés a H-ban még igen egyszerű. Az In sudore responzórium, amely a kifelé tartó processziót kíséri, a PRG-ben és Európa-szerte megvan e szerepben, ezért nem jellegzetes. Sajátosabb a verzusa, ez ugyanis szinte mindenütt a Pro eo quod obœdisti szokott lenni,394 a két esztergomi forrásban viszont egységesen a Maledicta terra áll helyette. Az egyezés azért is figyelemreméltó, mert az esztergomi zsolozsma forrásaiban —már a CA-t is beleértve— szintén a Pro eo quod obœdisti e responzórium verzusa. A Maledicta terra az esztergomi zsolozsmában egyébként ismeretlen Ubi est Abel responzóriumhoz tartozik, amelyet Magyarországon csak pálos források tartalmaznak. A két szakasz összekapcsolása mindazonáltal mind tartalmilag, mind zeneileg (mindkettő 7. tónusú) értelmes. Valószínűleg szándékos beavatkozásról van szó: a Pro eo verzus szintén a „maledicta terra” szavakkal folytatódik, de első tagmondata azzal indokolja a föld átkozott voltát, hogy Ádám inkább hallgatott felesége szavára, semmint Istenére. Tekintve, hogy ez a vezeklőkre és feleségeikre nem föltétlenül érvényes, a verzus megváltoztatása érzékeny, tapintatos megoldás. Jóllehet nincs meg a H-ban, itt érdemes kitérni az MNS formuláira és orációira, amelyekkel a kiűzést gazdagítja. A második hamvazás, a Contere cor tuum formula (másutt inkább Converte vagy Convertere szövegváltozattal) és az Adsit … inspiratio könyörgés a PRG susceptio pænitentis ordójának része. Hamvazószerdán csak NyugatEurópában, egyébként még egyes német agendák nagyhétfői kiűzésének kontextusában épült be az éves ciklusba. Az Omnipotens … qui primo homini kezdetű oráció azonban jellegzetes és kizárólagos „spanyol” tétel,395 egyike a hispán típusú hamvazóYork, Bangor, Avranches, Évreux, Sens XV (ez nem biztos, hogy tényleg oda valósi). Az MNS betoldja a könyörgés elé a Peccavimus verzikulust. Ez a germán és az ibér úzusokban jellemző, galloknál nem forul elő, normannoknál néha (Rouen, York), ezért nem perdöntő, és a késői verzikulusosítási hullám része. 394 Tarragonában Quia audisti, de lehet, hogy az ugyanaz. 395 Sevilla, Avila, Salamanca, Tarazona, Valencia, Braga. Délfrancia vagy katalán területen nem volt 392 393
szerda legmarkánsabb jelölőinek, amelyet az Ibér-félszigeten kívül mindeddig nem tudtam kimutatni. A H az úzusok imponálóan széles körének ismeretéről árulkodik, de valószínűleg túlzás lenne azt föltételezni, hogy ez az ismeret Hispániáig terjedt, ráadásul az ismert párhuzamok Bragát kivéve olyan egyházakból valók, amelyek a H keletkezésekor még mór uralom alatt álltak. Az érett esztergomi úzus hátterében viszont már volt olyan élénk nemzetközi kapcsolatrendszer, amely lehetővé tette a kreatív kezdetek továbbépítését, akár ibér forrásokat is bevonva. Ez az oráció mindenesetre az első és mindeddig egyetlen nyoma valamiféle spanyol-magyar kapcsolatnak a középkori litrugiában. A rubrika, amely körvonalazza a püspök allokúciójának témáját és jellegét, széles körben ismert, a konkrét megfogalmazások is számos pontifikáléban visszaköszönnek. A Tribularer responzórium az Et Petrum lacrimantem verzussal együtt a nagyböjt első vasárnapi zsolozsma szilárd tétele. Egész Európában kimutatható, de nem a vezeklők kiűzése után, hanem hangsúlytalanabb szerepben, a processziót kísérő énekek egyikeként. Más úzusokban az Ecce Adam responzórium a legjellemzőbb e funkcióban, amely szintén hetvenedvasárnapi, és az In sudore metaforáját folytatja logikusan. Amint az előbbi a vezeklőket mint a bűnbe esett Ádámot szólította meg Isten nevében, úgy az utóbbi szintén Isten szavait idézi, amelyeket a paradicsomból kiűzött Ádámról mondott. E kívülálló attitűdhöz képest az esztergomi változat a Péter tagadását fölidéző, vigasztaló responzóriumot részesíti előnyben. Nem Isten nevében, harmadik személyben szól a vezeklőkről, hanem mintegy a vezeklők szerepében marad azután is, hogy rájuk zárta a templomajtót. Ez a részvétteljes magatartás folytatódik a Si iniquitates observaberis verzikulusban —nincs párhuzama e szerepben— és a rá következő könyörgésben. A Domine Deus noster qui offensione egyébként a kiűzés előtt mondott Exaudi+Præveniat+Adesto sorozat negyedik tagja szokott lenni — a magyar változat leleményének tűnik, hogy gyümölcsöző vezeklésért mondott imádság lesz belőle e modul végén. A processziót általános nagyböjti responzóriumok kísérik. Az oda-, illetve visszaútra énekelt Paradisi portas+Emendemus tételpár megtalálható például Mainzban, Wormsban és Hildesheimben is, nem tekinthető jellegzetesen magyarnak. Mindeddig nem találtam meg viszont máshol a stáción mondott könyörgéseket: sem a H Domine ne in ira tua kezdetű tételét, sem a későbbi esztergomi és pálos úzusra jellemző Exauditor omnium-ot. Ez utóbbi egyébként megvan a H-ban is mint a nagyböjti hétfők, szerdák és péntekek processzióinak stációs könyörgése. A H és az MNS hamvazószerdai ordójának rétegeit összegezve így csoportosíthatjuk a forrásterületek és párhuzamok alapján: (1) KÖZKINCS (a) Ant. Exaudi me Domine Ps. Salvum me fac Deus (b) Or. Concede nobis quæsumus Domine præsidia militiæ Christianæ (c) F. Memento homo qui cinis es meg.
(d) Ant. Immutemur habitu (e) Ant. Iuxta vestibulum (2) GERMÁN (a) Exorcizmus használata (b) Szentelési imák készlete (a négy PRG-tétel) (c) F. Flectamus genua, Levate (a misén kívül) (d) V. Peccavimus Domine cum patribus nostris (e) R. Paradisi portas + R. Emendemus (mint processziós responzóriumok) (3) MAGYAR (a) Ex. Exorcizo + Or. Omnipotens … parce + Or. Deus qui non mortem (vö. Würzburg) (b) Ps. Deus misereatur + Ps. Beati immaculati (mint a hamvazási antifónák verzusai) (4) ESZTERGOMI (a) Or. Deus qui humiliatione (hamvazás után, vö. Salzburg) (b) V. Maledicta terra (a R. In sudore verzusaként a V. Pro eo quod obœdisti helyett) (c) R. Tribularer si nescirem V. Et Petrum lacrimantem (a kiűzés után, a R. Ecce Adam helyett) (d) V. Si iniquitates observaberis (a kiűzés után) (e) Or. Domine Deus noster qui offensione (a kiűzés után) (f) Or. Domine ne in ira tua / Or. Exauditor omnium (5) GALL ÉS ANGLONORMANN (a) Abszolúció megléte (?) (b) „Traditio instrumentorum” a hamvazószerdai kiűzéshez kapcsolódóan (?) (c) Or. Exaudi + Or. Præveniat + Or. Adesto + Or. Domine Deus noster qui offensione (?) (6) IBÉR (a) Or. Omnipotens … qui primo homini transgredienti mandata tua
Ebből az összetett képletből nyilvánvaló egyrészt az, hogy az esztergomi úzus világosan megkülönböztethető jegyekkel bír mind a többi európai hagyományhoz, mind más magyar részhagyományokhoz képest. A H már rendelkezik mindezekkel a megkülönböztető jegyekkel, amiből egyaránt következik, hogy a kódex a szoros értelemben vett esztergomi úzus képviselője, és hogy az esztergomi úzus kidolgozása legkésőbb a XI. század utolsó negyede előtt megtörtént. Az is nyilvánvaló, hogy a műhely, amely ezt az úzust megszerkesztette, földrajzi környezete, a germán liturgikus táj eszközeit használta, de annak lehetőségeit egyéni módon ötvözte, és nem idegenkedett távolabbi, nyugati úzusoktól sem — később, az esztergomi úzus érett korszakában még ibér kölcsönzés is előfordulhatott. Merész, különösen egyéni megoldásokat a hamvazószerdai ordóban (talán a böjti egyszerűség és szigorúság miatt) nem találunk. A vezeklők kiűzésének módja és tételválogatása azonban, amely mindenekelőtt a két responzóriumban nyilvánul meg, emlékeztet arra a humánus és zeneértő hozzáállásra, amelyet egyes korábbi ordóknál tapasztaltunk.
A nagyböjt köznapi processziók A hamvazószerdai ordó végén közli a H a nagyböjt úgynevezett sollemnis köznapjain, azaz hétfőn, szerdán és pénteken tartott processziók rendjét. E processziók nyitánya a hamvazószerdáról már ismert Exaudi antifóna és egy könyörgés, a Parce Domine parce populo tuo. Későbbi rubrikák alapján arra lehet következtetni, hogy az antifóna alatt szenteltvízhintés volt, amint egyes magyar katedrálisokban már hamvazószerdán is. A könyörgés a SGr pro peccatis orációinak egyike, amely egyben a hamvazószerda utáni csütörtök oratio super populum-a is lett. A kivonuló processziót az Ecce nunc tempus acceptabile és az Emendemus kezdetű nagyböjti responzóriumok kísérik, a stáción az Exauditor omnium könyörgés hangzik el, majd visszafelé litániát énekelnek. A nagyböjt köznapjain tartott processziók egész Európában szokásosak. Egyes úzusok csak pénteken, mások szerdán és pénteken, ismét mások mindhárom sollemnis köznapon megtartják őket.396 Legjellemzőbb tételük az úgynevezett litaniæ quadragesimales,397 de rendszerint szerephez jutnak bennük a nap super populum könyörgései, és az Exaudi antifónával való indítás is közkeletű.398 Mivel ezek a processziók hamvazószerdáról kölcsönzött anyagot használnak, és tételválogatásuk nem tartozik az egyes úzusok legállandóbb rétegéhez, itt eltekinthetünk a széles körű összehasonlítástól, és megelégedhetünk azzal, hogy tisztázzuk a H viszonyát a későbbi esztergomi gyakorlat reprezentatív forrásaihoz. Az MNS ugyanígy a hamvazószerdai ordó végén írja le a köznapi processziók rendjét. Explicit módon rögzíti, hogy az Exaudi antifóna alatt szenteltvizet hintenek, és a könyörgés itt is a Parce Domine. Az egyetlen különbség a H-hoz képest, hogy az antifóna és a könyörgés közé a Peccavimus verzikulus ékelődik: ez többedszer és következetesen bizonyul történelmi tendenciának. A kivonuló processzió kísérő tételeiről nincs szó, de visszaútra az MNS is litániát ír elő. A leírásból kimarad a stáción mondandó könyörgés. Ennek oka az lehet, hogy az MNS ugyanezt az Exauditor omniumot elővételezte ugyanebben a funkcióban már hamvazószerdán. Ez tehát egyszerűsítés: a H még külön stációs könyörgést asszignált hamvazószerdára, utódai már elhagyják, és ugyanazt a stációs könyörgést alkalmazzák az egész nagyböjtben, hamvazószerdát is beleértve. Valószínűleg a magyar részhagyományok különbözősége is arra vezethető vissza e ponton, hogy már hamvazószerdán a nagyböjt köznapi processziók rendjét elővételezik. E különbség ellenére mind a használatból kikopott, mind az általános könyörgés sajátosan esztergomi tétel. Ugyanezt a rendet követik a XV–XVI. századi források,399 de föltüntetik a kivonulási tételt is, mégpedig az Emendemus responzóriumot. További újdonság, hogy jobban kidolgozzák mind a stáció, mind a visszaérkezés mozzanatát. A stáción a könyörMartène III. 176. Kidolgozottan leírja pl. Agenda Spirensis. A magyar ordináriusok ezeket emlegetik „litaniæ” címen, ez gyakorlatilag magukat a processziókat jelenti. 398 Pl. Brixen. 399 RS 21., OS 63. Az előbbi jobb, mert jobban kitér a köznapokra. 396 397
gés előtt az 50. (Miserere) zsoltárt írják elő a végén doxológiával és a Laus tibi verssel, Kyrie-vel, Pater noster-rel és Flectamus-szal. A stáción mondott verzikulus e forrásokban a Domine non secundum peccata nostra: ugyanaz, amely hamvazószerdán az MNSben is megelőzte az Exauditor omnium-ot, ezért joggal föltételezzük, hogy már az MNS korában is az oráció „tartozékának” fogták föl a megelőző Kyrie+Pater noster-rel együtt. A XV–XVI. századi könyvek a litánia után, a főtemplomba megérkezve a Peccavimus verzikulussal és a napi super populum orációval toldják meg a szertartást. H
MNS
RS
[SZENTELTVÍZHINTÉS]
SZENTELTVÍZHINTÉS
[SZENTELTVÍZHINTÉS]
Ant. Exaudi
Ant. Exaudi V. Peccavimus
Or. Parce Domine parce
Or. Parce Domine parce
Ant. Exaudi V. Peccavimus F. Flectamus, Levate Or. Parce Domine parce
PROCESSZIÓ (kifelé)
PROCESSZIÓ (kifelé)
PROCESSZIÓ (kifelé)
R. Ecce nunc tempus acceptabile R. Emendemus STÁCIÓ
MS
OS
R. Emendemus STÁCIÓ (vö. hamvazószerda)
STÁCIÓ
Or. Exauditor omnium
[Or. Exauditor omnium]
Ps. Miserere mei Deus, Laus Kyrie, Pater noster V. Domine non secundum F. Flectamus, Levate Or. Exauditor omnium
PROCESSZIÓ (visszafelé)
PROCESSZIÓ (visszafelé)
PROCESSZIÓ (visszafelé)
Lit.
Lit.
Lit.
[Kyrie, Pater noster] [V. Domine non secundum]
VISSZAÉRKEZÉS Ant. Media vita V. Peccavimus Or. „super populum diei”
A rítus fokozatos bővülése, de a tételek kontinuitása is nyilvánvaló, így a nagyböjt köznapi processziók rendje nem áll ellentétben a hamvazószerdai ordó tanulságaival.
Virágvasárnap Az egyházi év rendhagyó ordói közül a legkomplexebb a virágvasárnapi. Ez foglalja magába a legtöbb és a legtöbb műfajhoz tartozó tételt, és ez áll a legtöbb modulból. Összehasonlító elemzése éppen ezért nehéz, de termékeny feladat, amely nemcsak a H és a magyar úzus szempontjából informatív, hanem minden eddiginél árnyaltabb képet ad a római rítus úzusainak egymáshoz való viszonyáról [interrelationship]. A virágvasárnapi ordó a mise előtti szertartásokat: az ágak és virágok megszentelését, a processziót, a Krisztus mint király előtti hódolatot, és a városba, templomba
vagy kórusba való belépést foglalja magába. Ezek sorrendje, kidolgozottsága, ceremóniái és tételkészlete úzusonként más és más. Ezen kívül az ordó három rétegre bontható, ami megkönnyíti a funkciók elkülönítését, a rítussor kemény és a lágy részeinek fölismerését. Az első réteg a mise előtti processzióké: ez közös a vasárnapokkal általában. A második a tárgyszenteléssel kiegészült processzióké: ez Gyertyaszentelővel közös. Végül a harmadik réteg virágvasárnap sajátja. (1) A mise előtti processziók cselekményi váza, hogy a gyülekezet a főtemplomból a stációs templomba vonul, megáll, majd visszatér onnan. Magyarországon és számos más úzusban ez tovább részletezhető. A processzió Asperges-szel, a szenteltvízhintés szertartásával indul, amely az Asperges antifónát (a Miserere zsoltár kezdetével) és egy orációt, köztük esetleg verzikulust foglal magába. Verzikulusok később is megelőzhetnek bármely orációt. A kivonuló menetet a napi zsolozsmából vett responzóriumok éneklése kíséri. Ezeknek száma és válogatása viszonylag szabad, de kitüntetett szerepe van köztük annak, amely a sorozatot indítja, illetve amelyet a stációra való megérkezéskor énekelnek. A stáción könyörgéseket mondanak. Ha több könyörgés van, akkor az első mintegy bevonulási könyörgés, és a kórusrekesztő előtt hangzik el, a másik hangsúlyosabb, a stáció titulusához vagy az ünnephez kapcsolódik, és az oltár előtt imádkozzák. A visszatérő processziót nem responzóriumok, hanem zsolozsmahimnusz vagy processziós himnusz kíséri. A főtemplomba való bevonulás több szakaszból áll: a menet először a templom kapujában áll meg, azután a kórusrekesztőnél, végül bevonul a kórusba. A megállásoknál, és végül a főoltár előtt könyörgést mond a celebráns, a könyörgések közt pedig egy-egy újabb processziós ének beiktatására van lehetőség. (2) A tárgyszenteléssel kiegészült processziók ezt a szerkezetet Magyarországon és számos analóg hagyományban azzal bővítik, hogy a stáción végeztetik el a tárgyak megszentelését, majd a visszatérő processziót a megszentelt tárgyak hordozásával teszik jelentékenyebbé. A tárgyszentelés legegyszerűbb formája, ha egy-két orációval történik, bővebb formája, ha hosszabb orációsorozat, prex, esetleg még exorcizmus, sőt Sanctus, Miatyánk és áldásformula alkotja, leggazdagabb változata pedig az, amely szárazmise keretei közé illeszkedik, azaz a hittanulók liturgiájára emlékeztető énekekkel, olvasmányokkal és könyörgésekkel („igeliturgiával”készíti elő a szentelés euchologikus szakaszát. A szentelésnek része a tárgyak meghintése és megtömjénezése, majd kiosztása: mindezek kísérő énektételek beiktatására is módot adnak. A visszatérő processzió nagyobb jelentőségét is sajátos, csak az adott napra jellemző processziós tételek és könyörgések érzékeltetik. A gyertyaszentelői, a hamvazószerdai és a virágvasárnapi tárgyszentelés és processzió ebben az értelemben vett párhuzamossága nem minden úzusban áll fönn. Magyarországon a hamvazószerdai ordó más természetű, Gyertyaszentelő és virágvasárnap szerkezete viszont szembeötlően azonos. (3) A kettő közti különbség engedi azonosítani a csak virágvasárnapra jellemző többleteket. Ezek egyrészt a szárazmise „igeliturgiája” (és exorcizmusa), amely a magyar Gyertyaszentelőből hiányzik, másrészt a visszatérő processzióba ékelődő liturgikus dráma: a Krisztus királyt megjelenítő kereszt előtti hódolat. A H gyertyaszentelői ordója még nem tér ki az Asperges-re, de későbbi források általában számolnak vele,
akkor is, ha az ünnep nem vasárnapra esik. A párhuzamosságot és a különbséget is szemlélteti az alábbbi táblázat: Gyertyaszentelő
Virágvasárnap
A KÓRUSBAN
A KÓRUSBAN
Or. Erudi qs Dne plebem tuam (indító)
Ant. Asperges (mint minden vasárnap) Or. Visita qs Dne plebem tuam (indító)
KIVONULÁS A STÁCIÓRA
KIVONULÁS A STÁCIÓRA
R. Postquam impleti sunt (indító) R. (továbbiak kezdőszavak nélkül)
Ant. Surgite sancti (indító) R. Conclusit vias meas (a processzióhoz) R. Insurrexerunt in me R. Dixerunt impii R. Contumelias et terrores R. Viri impii
A STÁCIÓS TEMPLOMBAN
A STÁCIÓS TEMPLOMBAN
R. Gaude Maria (a bevonuláshoz) Or. Famulorum tuorum (máriás)
R. Circumdederunt me (a bevonuláshoz) Or. Gratiam tuam (máriás a kórus bejáratánál) Or. Adiuva Dne fragilitatem (az előbbi mellett vagy helyett) SZÁRAZMISE „IGELITURGIÁJA”
TŰZ- ÉS GYERTYASZENTELÉS
ÁGSZENTELÉS Ex. Exorcizo te creatura florum (az ágaké)
Or. Dne s-e Pater (az új tűz megáldása) Ant. Ave gratia plena (a gyertyák megáldása alatt) Or. Ops spe Ds qui hodierna (a gyertyák megáldása) Ant. Adorna thalamum Or. Dne Ds ops creator cæli (áldás-könyörgés)
Or. Benedic Dne qs hos palmarum (az ágak megáldása) Ant. Cum audisset Or. Ds cuius Filius (áldás-könyörgések) Or. Ds qui per olivæ ramum Or. Ops spe Ds qui Dnm nostrum
Ant. Responsum accepit Or. Benedic Dne Iesu Christe (előkészítő) VD Quia per serenissimam (prex) Or. Ops spe Ds qui per Moysen (záró)
Or. Ds qui Filium tuum (előkészítő) VD Mundi conditor (prex)
GYERTYÁK MEGGYÚJTÁSA ÉS KIOSZTÁSA
ÁGAK MEGHINTÉSE ÉS KIOSZTÁSA
Ant. Lumen ad revelationem Ps. Nunc dimittis
Ant. Fulgentibus palmis Ant. Occurrunt turbæ
VISSZATÉRÉS A FŐTEMPLOMBA
VISSZATÉRÉS A FŐTEMPLOMBA
Or. Illumina qs Dne populum tuum (indító) Ant. Senex puerum portabat (indító) Hy. Lætetur omne sæculum
Or. Ops spe Ds qui Christi Filii tui beata (indító) Ant. Cum appropinquaret (indító) Hy. Gloria laus KERESZTHÓDOLAT A KAPU ELŐTT
BEVONULÁS A FŐTEMPLOMBA
BEVONULÁS A FŐTEMPLOMBA
Or. Da qs Dne populo tuo (a kapu előtt)
Or. Via sanctorum (a kapu előtt)
Gyertyaszentelő
Virágvasárnap
Ant. Cum inducerent Ps. Benedictus (a bevonuláshoz) Or. Perfice in nobis (a kórus bejáratánál) Hy. Qui sine peccato, Quod chorus vatum
Ant. Turba multa Ps. Benedictus (a bevonuláshoz) Or. [Adiuva nos] (a kórus bejáratánál, a H-ban nincs)
MISE
MISE
A szoros kapcsolatnak van néhány jele az azonos szerkezeten túl is. A stációt köszöntő könyörgés virágvasárnap is máriás tematikájú, holott az áttételesen sem Mária-ünnep, és a Benedictus kantikumot Gyertyaszentelőkor is doxológia nélkül éneklik, holott ez csak a Szenvedés idejében lenne indokolt. Rokon vonás az is, hogy a szenteléshez ötöt oráció tartozik, és hogy a szentelési orációkat a nap jelentős processziós antifónáival felváltva, vagy azok „takarásában” imádkozzák. Ez utóbbi már Gyertyaszentelőnél is a magyar úzus legjellemzőbb vonásának bizonyult, de ott sikerült kimutatni néhány távoli külföldi párhuzamot. Virágvasárnap esetében az ilyen párhuzamok száma még kisebb, és ahol van párhuzam, ott szintén fennáll az analógia a megfelelő gyertyszentelői ordóval. Ezeket előrebocsátva írom le a H virágvasárnapi szertartásait: Az Asperges utáni oráció a nap sajátja, a Visita quæsumus Domine plebem tuam. A kivonuló processziót a Surgite sancti antifóna nyitja. Ez a tétel a legkülönbözőbb processziókban —a keresztjáró napoktól a templomszentelésig— akkor szokta indítani a sort, ha a processzióban ereklyéket hordoznak. Bár rubrika itt nem említi, a H mögött álló gyakorlatról is ezt föltételezhetjük a gyertyaszentelői párhuzam alapján (ott a visszatérő processzió kezdetén, a Senex puerum portabat antifóna kapcsán értesülünk erről). Ezután virágvasárnapi responzóriumok következnek. A H hatot sorol föl incipittel; a sorozatot a Conclusit vias meas kezdi, a stációs templomba lépve pedig a Circumdederunt me kell, hogy megszólaljon. A H rubrikája szerint „ante crucem”, vagyis a stációs templom kórusrekesztője előtt a Gratiam tuam kezdetű Mária-orációt imádkozzák. Ez az Úrangyalából közismert tétel eredetileg (az SGr szerint) Gyümölcsoltó Boldogasszony posztkommúniója, de általában is fölidézi az angyali üdvözletet. Sem virágvasárnaphoz, sem a stációhoz nem kapcsolódik (ez utóbbinak Szent István-titulusa később a H-ban kétszer is említve van), legföljebb a belépés mozzanata (az Ige Mária által lépett be a világba), esetleg még a „per passionem eius ac crucem” szakasz magyarázza használatát. Helyette vagy mellette imádkozható a sajátabb [more properised], de szintén Máriát invokáló Adiuva Domine fragilitatem plebis tuæ. A stáción történik az ágak megszentelése, szabályos missa sicca formájában. Első része, az „igeliturgia” a következőképpen néz ki: „Kollekta” „Szentlecke” „Graduále” „Evangélium” „Homília” „Offertórium”
Deus qui hodierna die ad insinuandum Venerunt filii Israel Collegerunt pontifices (processziós responzórium) Cum appropinquasset (Máté szerint) Sermo ad populum de evangelio Ante sex dies (processziós antifóna)
Habár a virágvasárnapi rubrikák nem írják, hogy az Ante sex dies „offertórium” éneklése alatt imádkozná a celebráns a soron következő exorcizmust és az első orációt, ér-
demes fölidézni az analóg gyertyaszentelői hely rubrikáját: „Interea, dum cantatur antiphona, benedicantur cerei hoc modo.” Az ottani elrendezéssel rokon a szárazmise második része, a szentelés is, amelynek könyörgéssorozatát egy másik nagy antifóna, a Cum audisset szakítja meg. Valószínű, hogy ezalatt mondta el a pap a következő négy orációt, a prex pedig úgy következett utánuk, ahogyan a mise prefációja következik az offertórium, illetve a felajánlást kísérő tételek után. Az is jellemző, hogy a prefációformában énekelt Mundi conditor imádság prexként, tehát mintegy „kánonként” a szentelési imasorozat végére kerül, nem pedig prefációként egyes szentelési imák elé. Ugyanígy használta a gyertyaszentelői ordó a Quia per serenissimam prexet. Ex. Exorcizo te creatura florum et frondium Or. Benedic Domine hos palmarum et arborum ramos Ant. Cum audisset populus Or. Deus cuius Filius pro salute humani generis Or. Deus qui per olivæ ramum Or. Omnipotens sempiterne Deus qui Dominum nostrum Iesum Christum hodierna die Or. Deus qui Filium tuum Unigenitum pro redemptione nostra VD Mundi conditor
Az ágak meghintése (talán megtömjénezése) és szétosztása közben a Fulgentibus+Occurrunt tételpárt éneklik mint a szárazmise „kommúnióját”, majd az Omnipotens … Christi Filii tui beata passione kezdetű orációt mondja a celebráns „posztkommúnióként”, és egyben útnak indítva a visszatérő processziót. Mivel a nap klasszikus processziós antifónái közül kettőt már „elhasználtak”, a viszszatérő processzió elindításához csak a Cum appropinquaret marad. A tulajdonképpeni kísérő tétel azonban — a visszatérő processziók szokása szerint — egy himnusz, mégpedig a Gloria laus, az Európa keleti felén szokásos öt, azaz a refrénnel együtt hat strófával. Ez a tételválasztás kissé rendhagyó. A Gloria laus-t ugyanis szinte mindenütt hangsúlyosabb szerepben, a hódolat vagy a belépés rítusainak részeként énekelték, nem mint egyszerűen a menetet kísérő, processziós himnuszt. Habár funkciója a későbbi magyar hagyományban sem változik, a gyertyaszentelői párhuzam megenged egy különös rekonstrukciós kísérletet: Jóllehet a H mind a magyar Gyertyaszentelőnek, mind a magyar virágvasárnapnak legkorábbi fönnmaradt forrása, a két ordó megkomponálása évtizedekkel korábban is történhetett. Gyertyaszentelőnél is azt tapasztaltuk, hogy a visszatérő processzió egy processziós antifónával indult, majd következett egy himnusz. A kórus bejáratánál és a bevonuláshoz egy újabb himnuszt énekeltek. A későbbi források a két himnusz közül csak az utóbbit tartották meg, de az előbbi pozíciójában. Azt is hangsúlyoztam, hogy a H Gyertyaszentelőjének első himnusza, a Lætetur omne sæculum egyedülálló ritkaság ebben a szerepben, ugyanakkor létezik egy metrumban, stílusban és terjedelemben vele megegyező, de valamivel elterjedtebb „ikertestvére”, a virágvasárnapi Magno salutis gaudio. Ez valóban processziót kísérő himnusz volt mindazon úzusokban, amelyek fönntartották. Nem elképzelhetetlen tehát, hogy a H virágvasárnapi ordójának prototípusában még a Magno salutis gaudio volt a Lætetur omne sæculum megfelelője, a refrénstrófás Gloria laus pedig a szintén refrénstrófás Qui sine peccato+Quod chorus vatum megfelelője volt a kórusba való bevonulásnál. Később a Magno salutis gaudio
éppúgy kikopott a használatból, mint a Lætetur omne sæculum, és helyére éppúgy a Gloria laus került, ahogyan amannak helyére a Quod chorus vatum. Ha ez a rekonstrukció hiteles, az azt is jelenti, hogy a H a gyertyaszentelői ordót egy archaikusabb, míg a virágvasárnapit egy modernebb alakban őrizte meg, ez pedig bizonyítja, hogy az ordók megszerkesztése és a H leírása között viszonylag jelentős, legalább néhány évtizednyi idő telt el, tehát a magyar liturgia mögött álló műhelymunka lehet István-kori. Mielőtt a visszatérő processzió bevonulna a város kapuján, lezajlik az egész rítussor leglátványosabb része, az érkező Krisztust megjelenítő kereszt előtti hódolat. A városból gyermekek jönnek ki, kezükben pálmaágakkal, amelyeket a földre terítenek, miközben a kántor a Pueri Hebræorum vestimenta antifónát kezdi énekelni. Ez az antifóna szinte mindig párjával, a Pueri Hebræorum tollentes (vagy portantes) kezdetű tétellel együtt fordul elő, és valóban következetlennek tűnik a H, amikor a pálmaágak leterítéséről szóló rubrikához a ruhák leterítéséről szóló antifónát kapcsolja. A későbbi magyar források és a H-val máskülönben teljesen megegyező PZ alapján valószínűbb, hogy a Pueri … tollentes egyszerűen kimaradt, bár a két tétel független használatára is van példa, és mind az evangéliumi elbeszélésben, mind a PRG-ben a ruhák leterítése, illetve a Pueri … vestimenta van előbb. A Pueri antifónát vagy antifónákat követi a Scriptum est enim, mely alatt a püspök leborul a kereszt előtt. Ez az antifóna később, illetve más úzusokban különös jelentőségre tesz szert, de a H szerint csak egyszer szólal meg, különösebb ceremoniális gesztusok nélkül. A hódolati epizód harmadik antifónája a Hosanna filio David, amely a püspök fölkelését kíséri. A három antifónát együtt szemlélve újra fölmerül a kompozíciós kérdés, hogy vajon szándékosan maradte el a Pueri … tollentes, ugyanis a H és leszármazottai is előszeretettel vannak a hármasságok iránt. A PZ mindenesetre negyedikként közli a Hosanna antifónát. Az utolsó modul a belépésé. Ez a gyertyaszentelői analógiához képest viszonylag egyszerű: a hódolat után, a város kapuján belépve éneklik az Ingrediente responzóriumot, majd a katedrális kapuja előtt áll meg a processzió. Itt a közvasárnapi processziók Magyarországon szokásos belépési könyörgését, a Via sanctorum-ot mondja a celebráns. A könyörgés jelentősége, hogy ez is összefüggésbe hozható a katedrális titulusával, bár az eddigi szakirodalom nem foglalkozott vele. A zárószakaszban a H a „per te et sanctam Mariam munerati” szavakat használja. Ugyanennek a könyörgésnek a XIV. századtól kezdve ismerjük biztosan esztergomi változatait is,400 amelyekben „per te et sanctam Mariam semper Virginem, Genitricem tuam et (sanctum) Adalbertum muniti” szerepel. Így Mária említése jelenthet Mária-titulust, de ugyancsak jelentheti az invokáció szokásos, patrocíniummal nem kiegészített változatát. Ezt bizonyítja, hogy a PZ-ben is a „per te et sanctam Mariam semper Virginem, Genitricem tuam et sanctum (-am) N.” forma áll, holott a zágrábi patrónus Szent István király volt. Adalbert neve mindenesetre nem fordul még elő a H-ban, ezért az oráció nem használható föl az esztergomi eredet melletti érvként, de vele szemben ellenérvként sem.
400
Clmæ 408 9v = RS 35v vö. PZ 13r–v (valahol a P-ben is megvan)
A templomba való bevonulást a Turba multa antifóna kíséri a doxológia nélkül énekelt Benedictus kantikummal. Egy középkori székesegyház „személyzetét” és térviszonyait tekintve ez meglehetősen rövid ahhoz, hogy alatta a teljes klérus és nép bevonuljon. Másrészt a gyertyaszentelői analógia is azt sugallja, hogy föltételezzünk még egy megállást a kórusrekesztőnél. Ezt támasztaná alá egyrészt az, hogy egyes későbbi magyar források (de a PZ nem) beiktatják itt az Adiuva nos kezdetű orációt. Ha a himnuszokról föntebb kifejtett rekonstrukcióm helyes, akkor itt kellett volna, hogy következzék a Gloria laus éneklése, amelyet valóban számos —főleg nyugati— úzus a kapu előtt, a belépéshez asszignálva énekeltet. A magyar részhagyományok A H legközelebbi rokona egyértelműen a PZ. Nemcsak liturgikus tartalmuk egyezik meg szinte tökéletesen, hanem rubrikáik megfogalmazása is, ami annak a jele, hogy nemcsak ugyanazon úzus tanúi, hanem a hagyományozás szintjén is kapcsolatban állnak. A két forrás közti eltérések egyik része redakciós természetű. Így a PZ egyes tételeket kiír, amelyeket a H csak incipittel ad meg, és viszont; vagy a PZ kihagyja a kivonuló processzió köztes responzóriumait, és csupán a kezdő- (Conclusit) és a zárótételt (Circumdederunt) jelzi. Fontosabb ennél, hogy három oráció előtt verzikulust told be: az Ostende-t a Visita quæsumus elé, a Ne perdas cum impiis-t a Gratiam tuam elé, és az Introibo in domum tuam-ot a Via sanctorum elé. A „verzikulizáció” már többször tapasztalt tendencia, amelyben a XIII. század eleje ezek szerint terminus ante quem. Az első két verzikulus közkincs a későbbi magyar hagyományban, és az utolsó is állandó eleme a közvasárnapi processziók belépéseinek, ha a virágvasárnapi ordók nem is írják ki. A másik jelentős különbség, hogy a PZ tartalmazza a H-ból hiányzó Pueri … tollentes antifónát, és utána a Pueri … vestimenta-hoz logikusan tartozó rubrikát. Ez utóbbi vezet át az összevetés legfontosabb tanulságához. A PZ-nek a H-ból hiányzó rubrikái ugyanis azonos vagy hasonló megfogalmazásban szerepelnek a P-ben, sőt évszázadokkal később az MQ-ban. Ilyen a Pueri … vestimenta rubrikája, az ágak kiosztását előíró rubrika az Omnipotens … Christi Filii tui beata passione könyörgés előtt, és mindenekelőtt a szárazmise „kollektáját” megelőző rubrika: P
PZ
MQ
Et ibi, circumstante clero, ubi palmarum (sic) consecrandi sunt […]
Circumstante omni clero, ubi consecrandi palmarum sunt rami […]
Circumstante omni clero, ubi palmarum rami consecrandi sunt […]
A H-t és a PZ-t ugyanazon székesegyház könyvtárában őrizték és ugyanott használták, így nem találnánk meglepőnek, ha az utóbbit az előbbiről másolták volna. A szentelés utáni rubrikák összehasonlítása némi nehézséget jelent, mert éppen a H virágvasárnapi ordójának második fele az, amelyet a II. kéz írt, és némi másolói bizonytalanságot sejtet. Az a szakasz viszont, amely a fönt idézett rubrika környezete lenne, a H-ban még az I. kéz műve. A 37v fólión jól látható az a több mint háromnegyed sornyi üres hely, ahová ezt a rubrikát vörös tintával írni kellett volna, de valamilyen okból kifelejtődött. A H mintapéldányában még benne lehetett, de a PZ nem örökölhette a H-
ból. Ehhez képest a P és az MQ a zágrábi kódexektől és egymástól is akkora tér- és időbeli távolságban van, sőt annyira más részhagyományt képviselnek, hogy a szövegek kapcsolata csak egy, a H-t megelőző közös őssel magyarázható. Ez egyrészt fontos érv az esztergomi protopontifikále mellett, másrészt amellett, hogy ennek a protopontifikálénak a H-n kívül is volt apográfja a zágrábi könyvtárban a XIII. század elején, a PZ keletkezésekor. Ugyanerre az eredményre jutottam akkor, amikor azt igyekeztem kimutatni, hogy a BS és a H egyetlen pontifikále két köteteként, illetve e kötetek más-más formátumú másolataként értelmezendő. A H és a PZ mellett a magyar úzus változatainak azokat a tanúit vonom be az elemzésbe, amelyeknek reprezentatív karaktere és eredete kétségtelenül ismert. Ezek a pálos, a pécsi, a zágrábi és az esztergomi nyomtatott misszálék, illetve az egri ordináriuskönyv. A korai források közül a P szoros kapcsolatban áll velük, így adatai értékelhetők, más források viszont vagy az előbbieket támogatják, vagy atipikusnak, a magyar úzus „provinciális” képviselőinek mutatkoznak.401 Fájó hiány a jelen kutatás számára az MNS elveszett virágvasárnapi szakasza, amely a legmegbízhatóbb összeköttetést jelentené a H és a késői dokumentumok között. E forrásbázis időben a XI–XVI. századig, térben Egertől Zágrábig terjed. Segítségével pontosan meghatározhatók azok a tulajdonságok, amelyek a tág értelemben vett magyar úzusra egész története folyamán és egész területén jellemzők voltak. E magyar közkincs segít kiegészíteni azokat a forrásokat, amelyek egy-egy mozzanatot kifelejtettek (ilyen volt a H a Pueri … tollentes antifónánál) vagy említés nélkül hagytak (ez leggyakrabban az OA-nál fordul elő). Azok a tulajdonságok, amelyek a forrásokban eltérnek, három csoportra oszthatók: (1) Az első csoport az archaizmusoké. Ezek az elemek egységesen jellemzők a korai, XI–XIII. századi kódexekre, de hiányoznak vagy megváltoznak a későbbiekben, legföljebb maradványként [survival] fordulnak elő szórványosan, jellemzően más-más részhagyományokban. (2) A második csoport az újításoké. Ezek épp ellenkezőleg, a XV–XVI. századi forrásokra jellemzők, de hiányoznak a korábbiakból. (3) A harmadik csoportot azok az elemek alkotják, amelyek csak egy-egy forrásban találhatók meg. Ezek az adott részhagyomány jelölői: nem a magyar úzust jelölik mint egészt, és nem is korhoz kötöttek. Statisztikailag szintén egyediek, mégsem ide tartoznak a H kivonuló processziójában a köztes responzóriumok. Ezek egyetlen későbbi forrásban sem találhatók meg, de kihagyásuk a készlet redukálásával magyarázható. A H még öt, eredetileg nagyhétfőre és nagykeddre asszignált, tehát általános nagyheti tematikájú responzórium incipitjét adja meg.402 Érdekes megfigyelni, hogy a nagyhétfői tételek sorrendje a zágrábi, míg a nagykeddieké az esztergomi és pálos zsolozsma részhagyományához áll közelebb, a CA403 pedig átmenetet képez a kettő között: G és I rövid jellemzése e tekintetben. Tehát szigorú értelemben nem igaz a rubrika, hogy „responsa ad ipsum diem pertinentia”. A hatodik tétel azért maradhat ki, mert a Circumdederunt lép a helyére. 403 CAO-ECE, CA 75r–76r. 401 402
H Conclusit vias Insurrexerunt Dixerunt impii Contumelias Viri impii
Zágráb Conclusit vias Insurrexerunt Dixerunt impii Viri impii Contumelias Deus Israel
CA Conclusit vias Dixerunt impii Insurrexerunt Viri impii Contumelias Deus Israel
Esztergom Conclusit vias Dixerunt impii Dominus mecum Contumelias Viri impii Insurrexerunt
Összességében a magyar virágvasárnap szerkezete meglehetősen szilárd, és a tartós, általánosan elterjedt elemek túlnyomó többségben vannak. Ehhez a réteghez tartozik a kezdő szenteltvízhintés és könyörgése (Visita quæsumus), a stációra való megérkezéskor énekelt responzórium (Circumdederunt), a teljes szárazmise ima,-, olvasmány- és énekkészlete, a visszatérő processzió énekei (Cum appropinquaret, Gloria laus), a kereszthódolatnál három antifóna (Pueri … tollentes+vestimenta, Scriptum est enim), valamint a belépési szakasz énekei (Ingrediente, Turba multa+Benedictus). Mint az európai szintű összevetésből látni fogjuk, ezek az egyezések bőven elegendők ahhoz, hogy a magyar úzus forrásait világosan megkülönböztessék bármely más hagyománytól. Az archaizmusok és az újítások számottevően kevesebben vannak. Ezeket egymással kontrasztálva érdemes rögzíteni. Viszonylag korai újítás a már említett „verzikulizáció”, amely az Asperges, a stációra való megérkezés és a főtemplomba való belépés könyörgéseihez kötődik. Archaikus megoldásnak tűnik a kivonuló processzió elindítása a Surgite sancti antifónával: ez a korai források mindegyikében megvan, a későiek közül viszont csak a pálos és a pécsi misszále tartalmazza, bizonyára mint egy korábbi állapot maradványát. A processziós responzóriumok készletét, mint említettem, minden H utáni forrás redukálja. Egyik csoportjuk mindazonáltal megmarad a H nagyheti válogatásánál. Az MS és az OA viszont újító tendenciát örökít meg: ezekben a nagyhétfő-nagykeddi tételek helyét egy kifejezetten virágvasárnapi responzórium, az Ingressus Pilatus veszi át, amelynek szövege ráadásul explicit kapcsolatban áll a be- és kilépéssel. A properizáció jelenségével magyarázható, hogy csak a korai és a pálos források tartalmazzák a Gratiam tuam általános máriás könyörgést — a későbbiek mint fölösleges kettőzést elhagyják a sajátabb Adiuva Domine elől. Csak a korai forrásokra és az MQ-ra jellemző, hogy a szárazmise evangéliuma után beszédet írnak elő, és csak ezekben zárja a kereszthódolatot a Hosanna filio David antifóna, bár maradványszerűen megvan még egy XV. századi misszáléban is.404 Ezzel szemben három újító mozzanatot figyelhetünk meg a késői anyagban: (1) a hódolati antifónák száma a Hosanna elhagyásával háromra csökken, (2) a Scriptum est enim-et általános germán szokás szerint háromszor éneklik, közben a celebráns háromszor megüti a szentelt ággal a feszületet,405 (3) a kereszthódolat „demokratizálódik”, azaz nemcsak a püspök borul le, hanem mások is, ez pedig időkitöltő éneket igényel: ZágClmæ 214 vö. Mos patriæ 79. 287. jegyzet. Germánoknál inkább a papot ütik, és csak szükség esetén a korpuszt. Ez a MS-ben még nincs meg, de megvan az OTel-ben. Kérdés, hogy időközben vette át Esztergom (Nagyszombat) a szokást, vagy visszavetíthető. 404 405
rábban és Egerben a Pange lingua himnuszt a Crux fidelis refrénstrófával, Esztergomban a Cœperunt omnes turbæ antifónát. Esztergomban és Egerben még egy könyörgés, az Auge fidem is járul a hódolathoz. Szintén properizációra vezethető vissza, hogy a korai és a pálos anyagban még a Via sanctorum kezdetű, általános belépési könyörgés található, amelyet Esztergomban és Egerben egy sajátabb tételre, a Deus qui miro ordine könyörgésre cseréltek. Statisztikailag az újítások közé kellene sorolnunk a bevonulást lezáró könyörgést is a főoltár előtt. Ez Zágrábban a Præsta … per sacra mysteria, Esztergomban és Egerben az Adiuva nos. Hiányzik mind a korai forrásokból, mind a pálos és a pécsi részhagyományból, amelyek már többször konzervatívnak bizonyultak. De szólnak érvek amellett, hogy az ordó eredeti rétegéhez tartozik, ezért még foglalkozni fogok vele. Egyedi megoldások szinte kizárólag a P-re és a pálos részhagyományra jellemzők. A P a kivonuló processzióhoz két olyan responzóriumot rendel (Dominus Iesus+Cogitaverunt), amely Európa-szerte igen ritka, viszont meghatározó tétele az anglonormann virágvasárnapoknak (harmadikként általában a Cum audisset turba responzóriummal). Ugyanezt a normann befolyást sikerült azonosítani a P temetőszentelésének egyik antifónájával kapcsolatban is.406 Mégis le kell szögezni, hogy ez a hatás nem általánosítható: a P virágvasárnapja tipikusan germán jellegű, a normann tételek ezen belül idegenszerű, elszigetelt jelenségek. A szárazmise érintetlenül magyar típusú, de előtte és utána olyan toldalékok állnak, amelyek, bár külföldön széles körben ismertek, Magyarországon nem fordulnak elő másutt, az evangéliumi szakasz pedig a német egyházakban legelterjedtebb, márki perikópa (a címben Lukácsnak tulajdonítva!). Ezek a beavatkozások jól demonstrálják a P kompilatív természetét, és egyben azt, hogy bár korai és —az első magyar nyelvemléknek köszönhetően, amely benne maradt fönn— tekintélyes dokumentum, forrásértéke a magyar liturgia egészére nézve nem mérhető a XV–XVI. századi nyomtatványokéhoz. A kereszthódolat szinte általános tétele a germán tájon az O crux ave és a Te summa Deus strófa (a Vexilla regis himnusz végéről). Az elsőt általában háromszor éneklik, vagy a kereszt előtti leborulásokhoz, vagy a hódolat után, amikor a keresztet fölemelik és elviszik. A magyar székesegyházakban a fönnmaradt források szerint nem használták, de megőrizte a P és az MP mint a tágabb régió befolyásának jelét. Csak a pálos részhagyományra jellemző, hogy nem a Visita quæsumus-t használja az Asperges könyörgéseként, hanem előbb elmondatja a közvasárnapi könyörgést (Præsta nobis Domine), és a Visita quæsumus-t a processzió elindítására tartja fönn. A másik pálos sajátosság, hogy a Gloria laus nem a visszatérő processziót kíséri, hanem —egyébként széles körben ismert szokás szerint— a kapun való belépés előtt szólal meg. Ez ugyan közel áll az esztergomi protopontifikále általam rekonstruált rendjéhez, de kevéssé valószínű, hogy archaizmus lenne, hiszen e téren már a H is újítónak bizonyult. Inkább hiszem, hogy a pálos változat megkomponálásakor vették tekintetbe más úzusok, köztük leginkább talán a korabeli szerzetesrendek gyakorlatát.407 406 407
Czagány Zsuzsa cikke két változatban. Ezekről pontosabb jegyzet.
Ezek a megfontolások egyrészt megragadhatóvá teszik a magyar virágvasárnap lényegét, másrészt lehetővé teszik, hogy elkülönítsük azokat az eltéréseket, amelyek történelmi változásokra vezethetők vissza, a részhagyomány-jellegűektől. A magyar virágvasárnap Gyertyaszentelőhöz vagy hamvazószerdához képest meglehetősen egységes, az esztergomi gyakorlat nem válik el élesen más részhagyományoktól, de a H így is könnyen elhelyezhető a részhagyományok közös, esztergomi kezdeteinél: Fun kc i ó
Sz öve gk ez d et
E l tér ése k
Asperges Ps. Miserere Ostende nobis Visita qs
H P Ø (archaizmus) MP (előtte általános könyörgés)
Surgite s-i H PZ MQ MZ Conclusit MS OA Ingressus
MS OA MZ Ø (újítás) H (bővebb tételkészlet) P (egyedi [anglonormann] tételek)
Circumdederunt Ne perdas Adiuva Dne
H P Ø (archaizmus) H PZ MP (előtte általános könyörgés)
SZENTELTVÍZHINTÉS Antifóna (általános) Verzikulus (általános) Lezáró-indító könyörgés (saját) KIVONULÁS A STÁCIÓRA Processzióindító antifóna (általános, ereklyés) Processziós responzórium — nagyheti — saját (újítás) MEGÉRKEZÉS A STÁCIÓRA Bevonulási responzórium (időszaki) Verzikulus (időszaki) Könyörgés (saját, máriás) SZÁRAZMISE 1. („IGELITURGIA”) „Kollekta” (saját) „Szentlecke” (saját) „Graduále” (saját) „Evangélium” (saját) Homília
Ds qui hodierna Venerunt filii Collegerunt Cum appropinquasset H P PZ MQ
„Offertórium” (saját)
Ante sex dies
P (egyedi kiegészítések)
P (egyedi [germán] tételválasztás) MS OA MZ Ø (újítás) MQ (sorrendcsere)
SZÁRAZMISE 2. (SZENTELÉS) Exorcizmus (saját) Előkészítő könyörgés (saját) Szentelést kísérő antifóna (saját) Felajánlási jellegű áldás-könyörgések (saját)
Prex (saját)
Exorcizo te Benedic Dne qs Cum audisset Ds cuius Filius Ds qui per olivae Ops spe Ds qui Dnm Ds qui Filium Mundi conditor P (egyedi kiegészítés)
ÁGAK MEGHINTÉSE ÉS KIOSZTÁSA Hintést és kiosztást kísérő antifónák (saját) Lezáró-indító könyörgés (saját) VISSZATÉRÉS A STÁCIÓRÓL
Fulgentibus Occurrunt Ops spe Ds qui Christi
P MQ MZ (kiosztás alatt)
Fun kc i ó
Sz öve gk ez d et
E l tér ése k
Processzióindító antifóna (saját) Processziós himnusz (saját)
Cum appropinquaret Gloria laus
MP (sorrendcsere)
KERESZTHÓDOLAT A KAPU ELŐTT Antifóna az ágak leterítésekor (saját) Antifóna a ruhák leterítésekor (saját) Antifóna a leboruláskor (saját) Antifóna a fölkeléskor (saját) Kereszthódolati — himnusz (időszaki) — antifóna (saját) — himnusz (időszaki) Lezáró-indító könyörgés (saját) Responzórium a városba bevonuláskor (saját)
Pueri Hebræorum 1. Pueri Hebræorum 2. Scriptum est Hosanna P O crux ave MS Cœperunt omnes OA MZ Crux fidelis Auge fidem Ingrediente
H Ø (adathiány?)
H P PZ Via sanctorum MS OA Ds qui miro Turba multa Ps. Benedictus Ne perdas Adiuva nos
MQ MZ Ø
MQ Ø OA MZ (3×, ütéssel) MS MQ OA MZ MP Ø (újítás) H MQ Ø P (sorrendcsere)
H P PZ Ø (archaizmus) MZ (sorrendcsere)
BEVONULÁS A FŐTEMPLOMBA Könyörgés a kapu előtt — (általános) — (saját) Antifóna a templomba bevonuláskor (saját) Verzikulus (időszaki) Könyörgés a főoltár előtt (saját)
H P MQ MZ Ø (archaizmus/adathiány) H PZ MQ MP Ø (archaizmus?) P („super populum” cím alatt) MZ (egyedi tételválasztás)
Eredet és rokonság Gazdag tételkészletének és komplex szerkezetének köszönhetően a virágvasárnapi ordót tanulmányozva rajzolódnak ki a legplasztikusabban Európa nagy liturgikus tájai. Biztos jelölői vannak nemcsak a keleti és a nyugati, hanem ezeken belül a germán, a gall, az anglonormann és az iberoprovanszál, sőt a köztük átmenetet képező burgundlotaringiai, svájci vagy itáliai úzusoknak. Az egyes tájakon belül viszont rendkívüli mértékű a változatosság, ezért a virágvasárnapi ordó azonosíthatóvá teszi az egyes egyházi intézmények úzusát, és eszközt kínál az úzusok közti szerteágazó kapcsolatok föltérképezéséhez. A tipikus magyar virágvasárnap germán fölépítésű. Germán jellegzetesség a szárazmise kollektát, szentleckét, graduálét és evangéliumot stilizáló „igeliturgiája”, az exorcizmussal bevezetett, háromnál több könyörgést használó és prexben kicsúcsosodó szentelés, a hosszú és dramatizált kereszthódolat. A magyar tételkészlet egy része európai közkincs, másik része viszont túlnyomórészt vagy kizárólag a germán tájon fordul elő. Az egyes tételek és asszignációk párhuzamait vizsgálva találunk olyanokat, amelyek a germán tájon belül a fősodorhoz tartoznak, olyanokat, amelyek gyakoriak ugyan, de karakteresek, olyanokat, amelyek kifejezetten ritkák, és olyanokat, amelyek egyelőre unikálisnak bizonyultak. Ez utóbbiak lehetnek a magyar úzus megszerkesztőinek egyéni leleményei, de szóba jöhet egy-egy távoli, nyugati úzus befolyása is. Egész Európára jellemző, hogy a szertartás szenteltvízhintéssel indul, az ágszentelés pedig lehetőleg a főtemplomon kívül, a stáción történik. Ami az egyes úzusokat meg-
különbözteti, az a szenteltvízhintés könyörgése és a processzió énekanyaga. A Magyarországon szokásos Visita quæsumus könyörgés e szerepben kifejezetten ritka, párhuzamait Trierben, Wormsban, Passauban és egy prágainak tartott, de nem a standard prágai úzust követő, XII. századi misszáléban találtam meg. Ennél is sajátosabbak a processziós énekek: bár a Surgite sancti közismert processzióindító tétel, virágvasárnap unikumnak tűnik. A germán és az iberoprovanszál úzusok jellegzetessége, hogy a kivonuló processzió alatt —ha egyáltalán van— responzóriumokat énekelnek (a gallok jellemzően csöndben vonulnak). Mégis a Conclusit-tal kezdődő sorozat, amelyet a korai magyar források nagyhétfőről és nagykeddről kölcsönöznek, párhuzam nélküli a térségben — a germán úzusokban a kézenfekvőbb virágvasárnapi responzóriumokat éneklik. A nagyhétfő-nagykeddi készletet használja viszont több hispán egyház, így elsősorban Tarragona, Tarazona, Zaragoza és Segovia, másodsorban (a sorozatot kezdő Conclusit nélkül) Vic, Mallorca és Seu d’Urgell. Mint a vezeklők kiűzésénél megjegyeztem, a XI. században legalábbis valószínűtlen egy „spanyol-magyar” liturgikus kapcsolat, de ezt az adatot nem lehet figyelmen kívül hagyni a kérdés vizsgálatakor. Jóval elterjedtebb a germán tájon, de még karakteresnek mondható a Circumdederunt responzórium éneklése a stációra érve. A tétel európai közkincs, sőt gall úzusokban kitüntetett szerepe szokott lenni, de nem ezen a ponton, hanem leginkább a főtemplomba való visszatéréshez kapcsolódóan. A magyar hagyománnyal egyezően alkalmazta viszont Bamberg, Meißen, Naumburg, Halle, Augsburg, Brixen, Gnézna-Krakkó, sőt egy kiegészítő forrás szerint Magdeburg is.408 A stációt köszöntő Gratiam tuam könyörgést csak Trierben és az idézett prágai misszáléban találtam meg, de már a főtemplomba való visszatérés egyik könyörgéseként. Párja, az Adiuva Domine viszont ugyanabban a szűk körben ismert, mint a szertartást kezdő Visita quæsumus: Passauban és Wormsban. Különleges a magyar szárazmise „kollektája” is, a Deus qui hodierna die ad insinuandum humilitatis exemplum. Másutt szinte mindig a PRG szerinti Deus quem diligere et amare tölti be ezt a szerepet. A Deus qui hodierna egyébként is ritka: egyedül Kölnben találtam még meg mint a szentelési imák egyikét. A szárazmise kollektájaként csak magyar források tartalmazzák, azok viszont a legnagyobb következetességgel. Ehhez képest átlagos, többségi megoldás a „szentlecke” és a „graduále”: a Venerunt filii Israel, illetve a Collegerunt ebben a szerepben uralkodó az egész germán tájon, de Rómában is. Legföljebb abban lehet fölfedezni némi egyéni vonást, hogy a Venerunt lekciót egyes úzusok (különféle mértékben) rövidítik; a magyar úzus forrásai kitartanak a teljes, hosszú változat mellett. Valamivel karakteresebb választás az evangéliumi elbeszélés Máté szerinti változata. A germán tájon Márk, vagy —főleg északkeleten— Lukács perikópája használatos. A János-perikópa az anglonormann úzusok egyik legfontosabb jelölője, míg a Máté-perikópát használják valószínűleg kivétel nélkül a gall, az iberoprovanszál és az átmeneti tájak. Mindazonáltal nem példa nélküli keleten sem: ezt részesíti előnyben Worms, Würzburg, Bamberg, Salzburg, Krakkó és Prága, így Magyarország közvetlen földrajzi környezete is. 408
Ceremoniale
A szárazmise „offertóriumával” rá kell térnünk a magyar ordó legfőbb, szerkezeti sajátosságára. Az eddigi és a későbbi elemzések is liturgikus tételek elterjedtségére és asszignációjára épülnek. Van azonban a magyar ordónak egy olyan vonása, amely túlmegy a tételválogatáson: ez a szentelési imák kombinálása a processziós antifónákkal. Jóllehet a fönnmaradt rubrikák egyike sem tér ki rá, a gyertyaszentelői párhuzam valószínűvé teszi, hogy a szentelési imák a prexet kivéve az antifónák alatt, azok fedésében mondattak el, ahogyan a misében az offertórium fedi a felajánlási imákat és a Sanctus a kánon elejét.409 Ez a kompozíció meglehetősen egyedi. Az imák és az énekek a szentelési liturgiákban Európa-szerte külön tömböt alkotnak. A gyertyaszentelői ordónál is csak elvétve találtunk olyan úzusokat, amelyek váltogatják őket, és akkor is inkább a szentelés végén, illetve a processzióban. Virágvasárnap még ennyi párhuzam sincs: egyedül a tournai-i székesegyház ordója ír elő négy, szabályosan váltakozó antifóna+oráció párt, de ott az antifónák rövidek, és különben az egész ordó gall jellegű: Ant. Occurrunt turbæ — Or. Deus qui dispersa congregas Ant. Hosanna filio David — Or. Domine … qui iussisti in creatura tua arboreis virgultis Ant. Pueri Hebræorum tollentes — Or. Deus qui Filium tuum … pro salute Ant. Pueri Hebræorum vestimenta — Or. Deus cuius Filius
Mivel a magyar kompozíció egyedi,410 de ugyanez volt jellemző a gyertyaszentelői ordókra, benne látom a magyar úzus legmarkánsabb és legkreatívabb megoldását. Olyannyira jellemző, hogy megvan azokban a korai magyar ordókban is, amelyek egyébként provinciálisnak bizonyultak a székesegyházak és a pálosok szokásához képest. Maga a tételválogatás nem ad módot egyénítésre. Ahogyan gyertyaszentelőkor az Ave+Adorna+Responsum, úgy virágvasárnap az Ante sex+Cum audisset+Cum appropinquaret jelenti a processziós énekkészletnek az egész római rítusban szilárd alapját. Változatok legföljebb e három tétel sorrendje, vagy egyikük-másikuk rendhagyó asszignációja révén különíthetők el. A magyar ordó sorrendje viszonylag ritka: nyugaton sehol, keleten csak Mainzban, Straßburgban és Churban találtam párhuzamát, de ez lehet véletlenszerű is, az egybeesés jelentőségét nem érdemes túlbecsülni. Lényegesebb, hogy mind Gyertyaszentelőkor, mind virágvasárnap a nap emblematikus énekei kerülnek a szentelésbe, míg a processzió a szokásos „kifelé responzórium, visszafelé himusz” sémát követi. Indoklásra csak az szorul, hogy miért kerül mégis a harmadik processziós tétel, a Cum appropinquaret a visszatérő processzió elejére. Az egyik lehetséges magyarázat, hogy a Gloria laus, amely föltételezésem szerint a jóval hosszabb Magno salutis gaudio helyét vette át már a „prehistorikus” (azaz fönnmaradt forrással nem dokumentált) korban, túlságosan rövid volt a processzió időtartamához képest, így egy terjedelmes processziós antifónát „át kellett csoportosítani” elé. A másik magyarázat, hogy virágvasárnapnak Gyertyaszentelőhöz képest kevesebb emblematikus éneke van, illetve a készlet egy részét tartalékolni kell a kereszthódolatra. Ezért Problémát csak a sermo jelent, amely az Ante sex után lenne. A germán tájon legföljebb a szentelés után, az ágak meghintése, megtömjénezése, szétosztása, majd a processzió elindítása esetében fordul elő, hogy antifóna ékelődik két könyörgés közé (pl. Speyer, Würzburg, Aquileia). Kvázi-offertórium van még Freisingben (Hosanna) és Padovában (Collegerunt). 409 410
volt szükséges egy antifónát fönntartani a processziónak. Mindenesetre a Cum appropinquaret egész Európában a szentelés utáni menet leggyakoribb kezdőtétele, és helyzete a gyertyaszentelői analógiával sem áll szemben, ahol a jóval rövidebb Senex puerum portabat indította a menetet visszafelé. Maguk a szentelési imák egy közismert készletből származnak, de válogatásuk és sorrendjük úzusok egyetlen, körülírható csoportja felé mutat. A nyugati úzusok tételválogatása föltűnően más, így ezekkel itt nem is kell foglalkoznunk. A germán tájon használatos szenteléseket két nagyobb csoportra lehet osztani annak alapján, hogy a Deus qui inter cetera mirabilium præcepta, vagy a Mundi conditor kezdetű prexet használják. Az első, kisebb csoport meglehetősen egységes: ezek hűségesen követik a PRG 1. virágvasárnapi ordóját,411 legföljebb kihagynak néhány orációt, a sorrend megtartása mellett. Ide tartoznak a bajor úzusok, de például Speyer, Münster, Havelberg és Prága is. A második, népesebb csoporton belül több változat különíthető el aszerint, hogy mely könyörgéseket és milyen sorrendben válogatnak ki, és hogy hol helyezik el az exorcizmust és a prexet a könyörgésekhez képest. E szubvariánsok egyike a PRG 3. ordója, amelyet Worms, Meißen és több lengyel hagyomány tartott fönn: föltűnő vonásuk, hogy az exorcizmust nem a sorozat elején, hanem több könyörgés után hozzák. A magyar imasorozat egyetlen könyörgést elhagyva (Omnipotens … flos mundi) Merseburg sorozatával egyezik,412 amely —más, egyértelmű egyezések mellett— a hozzá közeli Halléban és valamivel távolabb Brandenburgban is adatolt. Ezt támogatja, hogy a magyar és a merseburgi változat is egy rövid exorcizmust használ, szemben az elterjedtebb, PRG szerinti hosszú exorcizmussal. A két szöveg mégsem azonos. A H exorcizmusa egyelőre egyedi,413 de Magyarországon tartós változatnak bizonyult. Az ágak szétosztása Nyugat- és Dél-Európában egységesen a két Pueri antifóna alatt történik, és nem kevés germán úzus is követi ezt a szokást. Keleten mégis az Ante sex dies vagy a Turba multa a legnépszerűbb ebben a szerepben. Szűkebb, de nem jelentéktelen és földrajzilag szomszédos kör használja a Magyarországon ide asszignált Fulgentibus antifónát, például Regensburg, Prága, Olmütz, a biburgi apátság Bajorországban vagy Brünn.414 Az Occurrunt ezeknél nincs említve, de számos magyar forrás is mintegy a Fulgentibus verzusának, vele egy tételnek tekinti. Közvetlen kapcsolatot legföljebb ezekkel föltételezhetünk, mert a szóba jöhető úzusok másik csoportja (Krakkó, Bamberg, Hildesheim, Minden) a Fulgentibus+Occurrunt tételpárt a Turba multa-val egészíti ki.415 A kiosztást lezáró és a processziót elindító könyörgés, az Omnipotens … beata passione valószínűleg a szentelési sorozathoz tartozik, mert párhuzamai ugyanabban a Merseburg-Halle-Brandenburg csoportban, illetve Boroszlóban Három van neki! Ugyanez a válogatás, de más sorrend Rheinau. 413 Bangorban volt még rövid. 414 Kéziratos forrás, nem olyan biztos eredetű adat, de van. 415 Ez Magyarországon jellemzően belépési tétel. A két kiosztási tétel közül a Fulgentibus egyáltalán nem fordul elő Nyugat-Európában, de az Occurrunt —más tételekkel összekapcsolva— megjelenik például Aix en Provence, Oigny apátsága, a ciszterciek, a kármeliták és a gall-germán átmenet iskolapéldája, Verdun gyakorlatában. 411 412
vannak meg. A főtemplomba való visszatérésnél használta viszont Trier, a norvégiai Trondheim és a már hivatkozott, XII. századi prágai misszále, amelynek nem ez az egyetlen közös vonása a H-val. A H hódolati tételeinek sorozata a germán kontextusban átlagos, legföljebb mértéktartó terjedelme tűnik föl: más úzusok előszeretettel illesztenek be itt még olyan antifónákat, mint a Fulgentibus, az Occurrunt, a Turba multa, a Cœperunt omnes és mások. Jellemzőnek mondható még, hogy a pálosokat és a P-t leszámítva nem használatos Magyarországon az O crux ave himnuszrészlet, amelyet a germán egyházak szinte mindig alkalmaznak a kereszthódolatnál. Ami a közelebbi rokonságot illeti, a germán tájon belül az adhatna alkalmat a kereszthódolatok osztályozására, hogy egyik csoportjuknak az elején, a másiknak inkább a végén jelenik meg a Gloria laus himnusz, és hogy a két Pueri antifóna milyen sorrendben követi egymást. Ha a processzióban énekelt Gloria laus-t a hódolathoz is soroljuk, akkor a magyar ordó mindkét szempontból a többséghez csatlakozik: a Gloria laus-szal a modul elején, és a Pueri … tollentes+vestimenta sorrenddel. Habár a Hosanna filio David antifóna más szerepben Európa-szerte része a virágvasárnapi tételkészletnek, a hódolatban ritkaságnak számít. Elhelyezése elvileg logikus, hiszen azokat a szavakat „zenésíti meg”, amelyekkel a jeruzsálemi nép hódolt az érkező Úr előtt, mégis inkább nyugaton, és jellemzően monasztikus környezetben sikerült kimutatnom. E típus kialakulásában meghatározó szerepe lehet a clunyi szertartásrendnek, amelyhez közel áll a PRG 2. (kivételesen nyugati alkatú!) virágvasárnapi ordója, és amely normandiai apátságok, főként Bec révén jelentős hatást gyakorolt az anglonormann virágvasárnapra. Így a Hosanna a hódolat része Rouenban, Fécampban, Canterburyben és Barkingban is,416 míg keleten csak a rheinaui apátság (tehát egy monasztikus úzus) és Martène 2. ordója tartalmazza, amelynek eredete bizonytalan.417 Az, hogy a H-ban jelen van, mindenképpen egyedinek számít a térségben. Használata mögött nyugati befolyást sejthetünk, valószínűleg monasztikus közvetítéssel. A későbbi magyar úzusból fokozatosan elhagyják, de ez nem annyira a germán környezethez való alkalmazkodásnak, hanem inkább a hármas kompozíció érvényesülésének következménye.418 A belépés tételei közül a Via sanctorum statisztikailag ritka: az általam földolgozott anyagban csak a Metz melletti Szent-Arnulf-apátság és egy prágainak tartott, de szintén lotaringiai (trieri) jellegű misszále használja ebben az összefüggésben. Használatát mindamellett nem a virágvasárnap, hanem a közvasárnapi processziók összefüggésében lenne érdemes vizsgálni,419 mert ha használták is egykor ebben a szerepben, a köMartène gyűjteménye egy korai, talán vierzoni forrásban mutatja még ki, de ennek identitása bizonytalan. 417 Martène szentviktorinak mondja, Martimort kölninek, de szerintem keleti szász (Halberstadt, Meißen) vagy lengyel lehet. 418 Érdekesség, hogy viszont az ÉE „neoesztergomi” hódolata, amely magyarországon ma kedvelt, ezt használja a két Pueri mellett. 419 PRG könyörgés in atrio 416
zépkor végére a properizáció jelenségének megfelelően kiszorította valamely sajátabb, virágvasárnapi könyörgés. A magyar úzusra nézve ezért nem tartom jellegzetesnek. A Turba multa antifóna éneklése bevonuláskor doxológia nélküli Benedictus-szal germán úzusoknak ugyanabban a csoportjában szokásos, amelyek már másutt is fölmerültek párhuzamként (Passau, Merseburg, Brandenburg, Havelberg). Valamivel tágabb az a kör, amely a Szenvedés ideje ellenére doxológiát használ, ide tartozik például Prága, Augsburg, Minden és Köln. Összegezve azt állapíthatjuk meg, hogy a magyar virágvasárnap egészében germán jellegű, de ezen a tájon belül tágabb és szűkebb rokonsági körei állapíthatók meg. A legszűkebb rokonsági kör következetesen visszatérő tagjai ráirányítják figyelmünket néhány olyan hagyományra, amely a H műhelye számára esetleg közvetlen mintául szolgált, vagy amelynek számára a magyar úzus jelentett mintát. Ami a virágvasárnapot illeti, az előbbiek közt főleg Passau és Merseburg, az utóbbiak közt a cseh és lengyel területek párhuzamai érdemelnek említést. A virágvasárnapot is színezik azonban jellegzetesen nyugati elemek. Ilyen mindenekelőtt a kivonuló processzió „spanyol” responzóriumsorozata és a Hosanna antifóna használata a hódolatban. Egyedülállónak egyelőre csak a Surgite sancti tűnik a kivonuló processzió indításakor. A magyar virágvasárnap legsajátosabb vonása viszont biztosan a Gyertyaszentelővel való szoros analógia, és a szentelési rész processziós antifónákat és könyörgéseket keverő szerkezete. Az egyetlen tournai-i párhuzam túlságosan áttételes ahhoz, hogy kölcsönhatást föltételezzünk, ezért ebben a vonásban is a H műhelyének már ismert kompozícós hajlamát és zenekedvelő attitűdjét ismerjük föl. (1) KÖZKINCS (a) Szenteltvízhintés a szertartás elején (b) Kivonuló processzió (c) Beszéd az evangélium után (d) Ant. Cum appropinquaret a visszatérő processzió elején (e) R. Ingrediente bevonuláskor (2) GERMÁN, ÁLTALÁNOS (a) Szárazmise „igeliturgiája”, benne Lc. Venerunt filii Israel és R. Collegerunt (b) Exorcizmus és prex használata (PRG-készlet) (c) Hy. Gloria laus (hatstrófás) a kereszthódolat előtt (d) Dramatizált kereszthódolat, benne Ant. Pueri Hebræorum+Scriptum est (3) GERMÁN, TÁGABB KÖR (a) R. Circumdederunt a stációra érve (b) Ev. Cum appropinquasset Máté szerint (c) Ant. Fulgentibus+Occurrunt kiosztásra (4) GERMÁN, SZŰKEBB KÖR (a) Or. Visita quæsumus (Passau, Worms, Trier) (b) Or. Adiuva Domine a stációra érve (Passau, Worms) (c) Szentelési imák válogatása és sorrendje (Merseburg) (d) Or. Omnipotens … beata passione kiosztás után (Merseburg, Boroszló) (e) Ant. Turba multa Ps. Benedictus doxológia nélkül bevonuláskor (Passau, Merseburg)
(5) MAGYAR (a) Ant. Surgite sancti a kivonuló processzió elején (b) Or. Gratiam tuam a stációra érve (vö. Trier) (c) Or. Deus qui hodierna mint a szárazmise „kollektája” (vö. Köln) (d) Processziós antifónák a szentelés alatt (vö. Tournai) (e) A rövid exorcizmus egyedi szövegváltozata (6) NYUGATI (a) Nagyheti responzóriumok (Conclusit-sorozat) a kivonuló processzióban (ibér?) (b) Ant. Hosanna filio David a hódolatban (anglonormann/monasztikus?) (c) Or. Via sanctorum (általános/lotaringiai?)
Későbbi magyar sajátosságok A teljesség érdekében hasznos elhelyezni a teljesebb kontextusban azokat az elemeket is, amelyek a H-ból hiányoznak, az érett magyar úzusnak viszont részei. A különös, „spanyol” sorozatot fölváltó Ingressus Pilatus responzórium ugyanebben a szerepben használatos Passauban, de például Brixenben és Olmützben is. A Pange lingua himnusz a Crux fidelis refrénstrófával a nagypénteki kereszthódolat közkedvelt „időkitöltő” tétele, de virágvasárnap csak az egri és a zágrábi forrásban találtam meg. Valószínűleg analógiás alapon került ezekbe az ordókba nagypéntekről. Sajátosabb ezeknél az a három könyörgés, amelyekkel a késői források gazdagítják a szertartást, hátterük azonban különböző. A Deus qui miro ordine a Via sanctorum helyére lépett a bevonulás előtt, a főtemplom kapujában. Maga a könyörgés széles körben ismert, de a PRG 1. ordójának megfelelően rendszerint a germán kereszthódolatot zárja. Itt, a kereszthódolat végén a magyar ordók eredetileg nem használnak könyörgést. Beiktatása a properizáció egyértelmű esete. Egy jellegzetes virágvasárnapi tételre cserélték le a közvasárnapi tételt, miközben az ordó szerkezete változatlan maradt: ugyanazokat a funkciókat ugyanannyi és ugyanolyan műfajú liturgikus tétel tölti be. Az asszignáció mégis egyedülálló, mert a belépés előtt csak a XV–XVI. századi magyar forrásokra jellemző a könyörgés. Ugyanezek a források azonban pótolják a korábbi magyar forrásokból hiányzó könyörgést a kereszthódolat után. Ez Esztergomban és Egerben is az Auge fidem lesz. Az oráció a PRG 1. ordójának része a szentelési imák közt, de ténylegesen csak úzusok egy behatárolt köre használja (Meißen, Bamberg, Köln, Prága, Olmütz, GnéznaKrakkó, Zürich, Genf, Róma, nyugaton főleg néhány lotaringiai-németalföldi úzus). Asszignációja változó, mindenesetre a hódolat utáni használatára csak magyar példákat találtam. Valószínűleg a Deus qui miro ordine után került a rítusba, mert kézenfekvőbb lett volna azt használni a hódolat után, és az Auge fidem-et a belépéskor, amint például Kölnben tették. Az Adiuva nos, amelyet Egerben és Esztergomban a főoltár elé érve, az egész szertartás végén imádkoztak, a PRG 1. ordójának törzsanyagához tartozik, azonos asszignációval. Ugyanígy használta például Prága, Krakkó, Plock, Salzburg, Aquileia, Mainz, Naumburg, Paderborn, sőt Genf és a premontreiek is. Mivel a főoltár előtti záró könyörgés megléte mellett szól a gyertyaszentelői analógia is, jogos lenne föltéte-
leznünk, hogy a tétel már a protopontifikále anyagának is része volt, és kimaradása a H-ból csak adathiány. A hipotézis ellen szól, hogy a korai forrásokból egységesen hiányzik, mégis elgondolkodtató, hogy a P közli a virágvasárnapi mise után mint super populum-orációt. Vasárnap a latin liturgiában soha nincs super populum-oráció, ezért az asszignáció biztosan hibás. Annyit mindenesetre jelez, hogy a XII. században ismerték ezt a tételt Magyarországon. A késő középkori germán forrásanyagban általános, hogy a Scriptum est antifóna elejét háromszor éneklik el, miközben a celebráns a földre borul, és a „percutiam pastorem” szavakra a rangidős szolgálattevő egy pálmaággal mindannyiszor megüti; harmadszorra befejezik az antifónát, és a celebráns a „postquam autem surrexero” szavakra fölkel. Egyes források kitérnek arra, hogy ha a celebráns „non habeat idoneam personam”, akkor maga üsse meg a keresztet a pálmaággal, mégpedig előbb a feszület jobb, majd a bal karját, végül a fejét (Straßburg). Jóval kevesebben vannak azok a források, amelyek eleve a feszület megütését írják elő: ezt a szokást követi Plock, Worms, Havelberg és Chur, de Eger és Zágráb is. Sem a korai magyar források, sem az utóbbiakkal kortárs esztergomi misekönyvek nem tudnak erről a gyakorlatról, viszont tud róla az 1580-as Ordinarium Strigoniense. Nem valószínű, hogy egy ilyen jellegzetes mozzanatot a rubrikák említés nélkül hagynának, ezért azt sejtem, hogy a gesztus Magyarországon csak későn és fokozatosan terjedt el. Előbb vette át Eger és Zágráb, utóbb Esztergom; az eredeti változat csak a celebráns leborulását ismerte. A közvetlen ihletés viszont olyan, ritkább úzusból szármathatott, amely nem a celebráns, hanem a feszület megütését részesítette előnyben. Legalább egy bambergi párhuzamból 420 arra lehet következtetni, hogy a celebráns vagy a kereszt megütése küldföldön sem tartozott a virágvasárnapi ordó archaikus rétegéhez: inkább a középkor utolsó századaihoz köthető fejlemény.
A szent háromnap zsolozsmái A szakasz, amellyel a H-ban a szent háromnap liturgiája kezdődik, elsősorban a sötét matutínumok, az úgynevezett Tenebræ, másodsorban a nappali kishórák rendhagyóságait tárgyalja. Az ordó egyetlen terjedelmes rubrika, amely minimális változtatással megismétlődik a nagypénteki, majd a nagyszombati rész elején is. Megfogalmazásával kapcsolatban hasznos fölidézni a H és a magyar rurbikás hagyomány kapcsolatáról szóló fejezetet, az általa fölvetett liturgikus kérdésekkel kapcsolatban pedig azokat a problémákat, amelyeket az ádvent-karácsonyi —szintén rubrikákból álló— ordóknál fogalmaztam meg. A rubrika szövegének legtöbb mondata szó szerinti idézet a PRG-ből (közvetve a PRG mögött álló OR-ből), de szerkezeti és tartalmi értelemben is önálló kompozíció. Farrenkopf kiadása szerint (XII. sz.) még csak leborul a celebráns, a bambergi agendában már van háromszori megütés. A két ordó egyébként folytonos. Nyilván számos más helyen is kimutatható lenne ugyanez. 420
Szerkezeti értelemben azért, mert a PRG-ben három különböző szövegű és egyre rövidebb rubrika vezeti be nagycsütörtököt, nagypénteket és nagyszombatot. Ezzel szemben a H a PRG nagypénteki rubrikáját veszi alapul, ezt egészíti ki helyenként a PRG nagycsütörtöki rubrikájából vett mondatokkal, majd az úgynevezett Kyrie puerorum, a processzió és a príma leírásánál saját részekkel. E kompilált rubrikát jelentéktelen szövegváltozatoktól eltekintve azonos módon közli mind a három nap elején, csak a címet és az incipiteket változtatva meg. Ugyanez a szöveg egy kissé kivonatos formában, de változatlan megfogalmazásban olvasható az esztergomi zsolozsma későbbi főforrásaiban, a BNS-ben és a BS-ben, de ismétlések nélkül, már csak a nagycsütörtöki rész elején. Mivel a rubrikát ebben a formában sem külföldön, sem más magyar részhagyományban nem sikerült megtalálni, önmagában is elegendő lenne arra, hogy bizonyítsa a H esztergomi eredetét és az esztergomi zsolozsma kezdeteit a XI. században. Mégsem érdektelen a rubrikák liturgikus tartalmának elemzése. A szent háromnap zsolozsmái mindenütt rendhagyók, ezért a róluk szóló rubrika szinte kötelező része a zsolozsmát közlő liturgikus könyveknek. Az egyes úzusok és liturgikus tájak megkülönböztetése azonban csak akkor lehetséges, ha elválasztjuk az egész római rítusra jellemző vonásokat a regionális vagy lokális vonásoktól. A H rubrikáiba foglalt információk e szempontból így csoportosíthatók: (1) ÁLTALÁNOSSÁGOK (a) Elmaradnak a következő tételek, illetve formulák: – a matutínum előtt: Domine labia mea, Deus in adiutorium, invitatórium, Venite (Ps 94) – az olvasmányok előtt és után: Iube domne, áldás a fölolvasóra, Tu autem Domine – a zsoltárok és responzóriumok végén: Gloria Patri – a laudesben: kapitulum, himnusz (b) A matutínum antifónasorozatának kezdő antifónái: – nagycsütörtökön: Zelus domus tuæ – nagypénteken: Astiterunt reges terræ – nagyszombaton: In pace in idipsum (c) A nappali kishórák befejezése megfelel a prímáénak (2) SAJÁTOSSÁGOK (a) Az éjszaka közepén kelnek föl (b) Mindhárom nap fa jelzőeszközzel „harangoznak” (c) A verzikulusokat teljes dallamon éneklik (d) Az 1. nokturnus olvasmányainak (lamentációk) szakaszolása: – nagycsütörtökön: Quomodo sedet sola civitas (Thr 1,1) – nagypénteken: Quomodo obtexit caligine (Thr 2,1) – nagyszombaton: Quomodo obscuratum est aurum (Thr 4,1) (e) A 2. nokturnus olvasmányai (Szent Ágoston Enarratiója a 63. zsoltárhoz): – nagycsütörtökön: Exaudi Deus orationem meam cum deprecor (Ps 63,2) – nagypénteken: Intenderunt arcum rem amaram (Ps 63,4b) – nagyszombaton: Accedet homo ad cor altum (Ps 63,7b) (f) A 3. nokturnus olvasmányai (Szent Pál leveleiből): – nagycsütörtökön: Convenientibus vobis in unum (1K 11,20) – nagypénteken: Festinemus ingredi ad illam requiem (H 4,11) – nagyszombaton: Christus assistens pontifex (H 9,11) (g) A fényeket zsoltáronként oltják ki [azaz 15 gyertyát gyújtanak meg]
(h) A laudesben van verzikulus, mégpedig mindhárom nap a Christus factus est (i) A laudes végén – van Kyrie puerorum – processziót tartanak – leborulnak, csöndben elmondják a Pater noster-t és a Respice könyörgést, majd távoznak (j) A prímában – nem mondanak antifónát – a szokott zsoltárok (Ps 53, 118,1–32) után: Laudate Dominum omnes gentes (Ps 116) – a befejezés olyan, mint a laudesben.
Mindazonáltal a sajátosságok sem egy szinten helyezkednek el: vannak köztük olyanok, amelyek egész Európára jellemzők, és inkább a tőlük való eltérés számít kivételnek, és vannak olyanok is, amelyek kifejezetten az esztergomi hagyomány jelölői, nem beszélve a két véglet közti számos átmenetről. A következőkben ezért a H-ban rögzített sajátosságokat mérem össze a későbbi magyar hagyomány és az európai környezet adataival: A H szokatlan ’temporarie’ adverbiumát a PRG segít értelmezni az ’id est media nocte’ kiegészítéssel. A Tenebræ kezdetének időpontjáról kevés forrás beszél, de többségük az éjszaka közepét vagy —a Benedek-regulához hasonlóan— az éjszaka 8. óráját jelöli meg. Ritkább a napnyugta utáni időzítés, amelyet például az újkori kuriális gyakorlat vagy Toledo szokása képvisel. A H itt az európai átlagnak felel meg, de jellemző, hogy nagycsütörtökön hibásan írja az adverbiumot (temporale), és hogy a megfelelő mondat hiányzik a későbbi esztergomi könyvekből. A fa jelzőeszköz (ligneum signum/ligneus sonus) használata a szent háromnapban szintén általános. Ilyenkor mind a mai napig kereplő, vagy a keleti rítusokban simandron (kalapáccsal ütött fa léc) tölti be ezt a szerepet. Az adat azért tartozik mégis a sajátosságok közé, mert a harangozás tilalma csak a nagycsütörtöki mise Gloriájánál lép életbe, így a szerda este celebrált első Tenebrære néhol még szokás volt harangozni, és csak a másik két napon jelezte a zsolozsma kezdetét fa jelzőeszköz. A H nem tesz ilyen különbséget, és úgy látszik, ez egy általánosabb koncepció jegyében történik. Számos úzusra jellemző ugyanis, hogy igyekeznek szerkezeti szinten is megkülönböztetni a szent háromnap matutínumait, például naponként eltérő műfajú olvasmányokkal, a verzikulusoknak vagy a Kyrie puerorum verzusainak változtatásával. A H szerint azonban mindhárom Tenebræ tökéletesen azonos szerkezetű: inkább a szent háromnapot egységben láttató szemlélet dominál, amit megerősít a rubrika háromszori ismétlése is. A későbbi esztergomi gyakorlat lényegében megőrzi ezt az elvet, de —mint látni fogjuk— nem teljes következetességgel. A verzikulusok dallamáról nem rendelkezünk reprezentatív mennyiségű adattal. Egyelőre annyit lehet megállapítani, hogy Európa-szerte három megoldást ismertek: vagy a teljes, tehát melizmatikus dallamot használták (ezt fejezi ki a H ’pleniter’ terminusa), vagy az egyszerű, valószínűleg fá–ré lelépéses dallamot (ez lenne a ’subtrahendo finem’ megfogalmazás jelentése), vagy saját tónust használtak. Különös, hogy a későbbi esztergomi könyvek a PRG-ből vett megfogalmazást őrzik („non subtrahendo finem”), de tartalmát az ellenkezőjére fordítják: a BNS és a BS szerint ugyanis „subtrahendo finem” kell énekelni ezeket a verzikulusokat. Ezt erősíti meg
más megfogalmazásban a pálosok párhuzamos rubrikája is (sine neuma). A H rubrikája mindenesetre ellenkezik az érett esztergomi úzus gyakorlatával, de szövegileg annak kétségtelen előzménye. Az első nokturnus olvasmányai az egész római rítusban a Jeremiásnak tulajdonított Siralmak. Sajátos recitatív tónusokon éneklik őket, ami hozzájárult ahhoz, hogy más olvasmányszövegeknél jobban rögzüljenek. A Lamentációk szövege elvileg folyamatos a három napban, gyakorlatilag azonban kimaradnak egyes részletek, főleg a hosszú 3. fejezetből. A kivágatok hozzárendelése az egyes napokhoz azért is szilárd, mert sokszor —így Magyarországon— más-más tónust kap a három nap, sőt negyedikként a sorozatot lezáró 5. fejezet, az úgynevezett Oratio Ieremiæ is. Az úzusonkénti variálódás három területen lehetséges: (1) a dallamváltozatokban, (2) a prológusban és a konklúziós formulában, (3) a naponkénti szakaszolásban. Mivel a H itt csak neuma nélküli incipiteket közöl, a dallamváltozatok nem hozzáférhetők. A nagycsütörtöki első lamentáció prológusa, az Et factum est postquam in captivitatem a BNS-től kezdve az érett magyar úzus minden részhagyományában megvan, a H azonban nem tud róla. Hiányzik az első fönnmaradt esztergomi breviáriumból is, amiből óvatosan arra lehet következtetni, hogy valamikor a XIII. században vezették be. A prológus használatáról egész Európából, egymástól távoli úzusokból vannak adatok, de még a középkor végén is ezek jelentik a kisebbséget a prológust nem használó úzusokkal szemben. A Ierusalem Ierusalem konklúziós formuláról a H nem szól, de ebből nem lehet a konklúzió elhagyására következtetni, mert az része szokott lenni a leírt olvasmányszövegnek. A későbbi magyar gyakorlatban mindenesetre használták. Ami a lamentációk szakaszolását illeti, a H és a legszélesebb értelemben vett magyar forrásanyag (Esztergom mellett tehát a pálos és a zágrábi is) egybevág, mindenütt a Quomodo sedet+Quomodo obtexit+Quomodo obscuratum beosztással találkozunk, amely a Siralmak 1., 2. és 4. fejezete kezdetének felel meg. Hozzá kell tennem azonban, hogy Európa-szerte ez a legjellegzetesebb beosztás. Rajta kívül két elterjedtebb szakaszolás mutatható ki: az egyik a 2. helyett a 3. fejezettel (Ego vir videns paupertatem) kezdi a nagypénteki lamentációkat, a másik nagypénteket a Cogitavit Dominus dissipare murum (Thr 2,8), nagyszombatot a Misericordiæ Domini quia non sumus consumpti (Thr 3,22) szakasszal indítja. Nagyobb jelentőséget a H és a magyar források egyezésének az ad, hogy a Magyarországgal szomszédos területeken, így Közép-Európában és Itáliában nem ez a szakaszolás, hanem a másik kettő volt szokásban, és a legutóbbit alkalmazta a H rubrikájának szövegmintáját jelentő PRG is. A második nokturnus olvasmányait szintén majdnem minden nyugati úzus Szent Ágoston Enarratióiból veszi, a kevés kivétel a kommentár helyett szermókat vagy más szerző zsoltármagyarázatát részesíti előnyben. Az Enarratiókat használó úzusokon belül is többségben vannak azok, amelyek mindhárom napra a 63. zsoltár magyarázatát írják elő folytatásokban. Ilyen a H mellett a teljes esztergomi és pálos hagyomány is. A magyar részhagyományok közül csak Zágráb járt más úton, ahol nagycsütörtökön még a 63. zsoltár kommentárja, de nagypénteken egy Aranyszájú Szent Jánostól, nagyszombaton pedig egy Szent Ágostontól való szermó hangzott el. A 63. zsoltármagyarázat szakaszolása európai szinten igen variábilis, nem mondható tipikusnak. Az
érett magyar hagyományban mégis következetesen az Exaudi+Videamus+Merito, azaz a H-étól némiképp eltérő beosztás érvényesül. A folytonosság itt tehát nem nyilvánvaló, de jelentős ellentét sincs a H és a magyar források között, és nem találtam olyan külföldi hagyományt, amely akár az egyiknek, akár a másiknak megfelelne. Érdekesebb az a bizonytalanság, amely a H vonatkozó mondatainak szövegében jelentkezik. Ezek ugyanis következetesen a 63. zsoltár verseit adják meg a kommentár egyes szakaszainak incipitjeként, de a zsoltár számának megadásakor —ráadásul betűvel kiírva— nagycsütörtökön az 54., nagypénteken és nagyszombaton a 64. zsoltárra utalnak. Az 54. zsoltár kezdete (Exaudi Deus orationem meam et ne despexeris deprecationem meam) valóban hasonlít a 63. zsoltáréhoz (Exaudi Deus orationem meam cum deprecor), és a hozzá tartozó Ágoston-magyarázat valóban előfordul egyes úzusokban (pl. Róma, Burgos, Braga) mint a szent háromnap második nokturnusainak olvasmánya. A 64. zsoltár (Te decet hymnus Deus in Sion) azonban biztosan tévedés: csak úgy magyarázható, mint az 54-es szám félúton megakadt átjavítása 63-asra. A PRG végig a 63. zsoltárról beszél, az 54-es szám ezért nem származhatott a legeredetibb szövegmintából. Hogy valamiféle átszerkesztésről van szó, azt az is erősíti, hogy a kezdősort a H nem az ágostoni eredetiben —és a későbbi magyar breviáriumokban is— olvasható Vetus Latina-változatban (Exaudi … dum tribulor), hanem a zsolozsmában szokásos Vulgata-változatban (Exaudi … cum deprecor) tünteti föl. Sem a forrásokról, sem a munkafolyamatról nem lehet megállapítani ennél többet, de az valószínű, hogy H szerkesztőinek forrásai közt volt olyan szöveg, amely legalább valamelyik napra az 54. zsoltár magyarázatát írta elő; ezt módosították tudatosan a 63. zsoltár magyarázatára. Ha a mintavétel nem is teljes, érdemes megjegyezni, hogy az 54. zsoltár e szerepben dél-európai egyházakban dokumentált.421 Ősi és széles körben elterjedt megoldás az is, hogy a Tenebræ harmadik nokturnusainak olvasmányai három részlet Szent Pál apostol leveleiből. A H a legelterjedtebb változatot képviseli a Convenientibus+Festinemus+Christus assistens sorozattal. Ugyanezt a sorozatot találjuk minden későbbi esztergomi breviáriumban, a pálos zsolozsma viszont Beda-homíliákat, Zágráb pedig szermókat használ helyette. Európai szinten is számos adat van nem, vagy nem kizárólag bibliai olvasmányok olvasására, de a többséget a páli szakaszokat használó úzusok alkotják. Különbség köztük abban mutatkozik, hogy használnak-e a részletek elején Fratres formulát, hogy az utolsó vacsorát elbeszélő részletet pontosan melyik verstől kezdik (1K 11,17–23), illetve hogy nagyszombaton a Zsidókhoz írt levél Christus assistens (H 9,11) vagy Quapropter intermittentes (H 6,1) kezdetű szakaszát választják. A lehetséges változatok száma ezért elég ahhoz, hogy a H és az esztergomi részhagyomány egyezésének jelentőséget tulajdonítsunk, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy kissé mind a PRG-től, mind az általam tanulmányozott közép-európai forrásoktól eltérnek. Az, hogy a fényeket zsoltáronként oltják ki, arra enged következtetni, hogy a H mögött álló úzusban 15 gyertyát égettek, az antifónák összegének megfelelően. A szöA H nem szól róla, de jellemző magyar szokás (Eger, OS+BS), hogy nagyszombaton a Christus semel konklúzival fejezik be a 2–3. nokturnus olvasmányait. 421
veg pontos hagyományozása miatt ugyanezt a rubrikát találjuk az esztergomi breviáriumokban, de más források arra látszanak utalni, hogy legalábbis a késői magyar gyakorlatban inkább 13 gyertyát használtak. Ennek szimbolikáját (a Szűzanya és az apostolok) a RS, gyakorlatát (a gyertyák a 9 responzórium, a laudes zsoltárai, a Benedictus és a Kyrie puerorum után oltandók ki) a Telegdi-ordinárius fejti ki. Ugyanezt a gyakorlatot találjuk a pálosoknál és Olmützben is. A Rubrica Strigoniensis viszont megjegyzi, hogy egyesek szerint 15 gyertya lenne kívánatos, azaz a XV. századi Esztergomban még egymás mellett élt a két vélemény. A H és a magyar gyakorlat egyezése itt is a külföldi párhuzamok ismeretében válik csak jelentőssé. Az OR még nem határozza meg a gyertyák mennyiségét, hanem csak azt írja elő, hogy a templom bejáratától az oltár felé haladva nokturnusonként oltsák ki a fények egyharmadát úgy, hogy a laudesre 7 gyertya maradjon égve. A Benedictusra azokat is ki kell oltani a középső kivételével. A PRG ezt tekinti a tulajdonképpeni római szokásnak, de leírja még azt az alternatívát, amely szerint 24, vagy a napok szerint ezt megháromszorozva 72 gyertyát gyújtottak meg.422 Ebben az esetben nemcsak az antifónák visszatérése, hanem a responzóriumok után is eloltottak egyet-egyet. A legtöbb középkori emlék erről a változatról van, jóllehet az újkorban a 15 gyertyás triangulum vált jellemzővé. Az első olyan adat, amelynek változatai egyértelmű regionális és történelmi mintázatot adnak, a laudes verzikulusa. Nyugat-Európában Ibériát kivéve egyáltalán nem használtak verzikulust; Itáliában egy három verzikulusból álló sorozatot használtak, amelynek kezdő tétele jellemzően a Homo pacis meæ; Ibériában és a germán területeken pedig vagy mindhárom nap a Christus factus est, vagy egy három tételből álló, de mindig a Christus factus est-tel induló sorozat használatos. A verzikulus elmaradására szórványosan van példa Ibériában (pl. Burgos) és a germán táj szélein (pl. Köln, Uppsala) is. Magyarországon a legősibb szokás a háromszori Christus factus est lehetett: ezt képviseli a H mellett a CA és valószínűleg az első esztergomi breviárium,423 sőt ezt az állapotot konzerválta a zágrábi részhagyomány. A XIII. századtól azonban dokumentált a Christus factus+Proprio Filio+Attendite sorozat, összhangban például a salzburgi és passaui szokással.424 Ez az állapot maradt meg tartósan a pálos zsolozsmában. Maga Esztergom azonban legkésőbb a XV. század végén szakít vele, és a nyugateurópai párhuzamoknak megfelelően elhagyja a verzikulust. A magyar úzus eredeti állapota mindenesetre a H-nak felel meg. A verzikulusok alkalmazása illik a germán környezethez, változatlan ismétlődésük pedig a három nap zsolozsmáinak ahhoz a párhuzamos szerkesztéséhez, amely a H szerkesztői elgondolása lehetett. A Magyarországon Kyrie puerorum-ként ismert, litániaszerű tétel a középkori egyházmegyés úzusok szinte mindegyikében megvan, használata önmagában legföljebb az órómai liturgiához, vagy egyes kivételesen puritán úzusokhoz (pl. Lyon, Vienne) képest lenne jellegzetes. Éppen az OR örökségét folytatva mellőzi viszont a litániát a AER III. 284 (Poitiers 900): 30 gyertya, 3 nokturnus × 3 ant. + 3 lc. + 3 R. + V. Azért valószínűleg, mert az MR 67 csak csütörtökön írja ki. 424 Jellemző, hogy az Attendite mellett még az In apce és az O mors van szokásban: mindkettő jellemzően nagyszombati, nem szenvedéses, és ezért nem illik a képbe. 422 423
PRG is, ezért a H rubrikái itt kénytelenek elszakadni a mintaszövegtől. Ez szép bizonyítéka annak, hogy a H a PRG frazeológiáját egy, a PRG-étől különböző liturgikus tartalom hordozójává teszi. Ahol a litánia megvan, ott a következő változatok lehetségesek: (1) a tétel mindhárom nap azonos, és csak a legelterjedtebb 3–4 verzust tartalmazza; (2) mindhárom napon azonos, de 5–6 verzussal; (3) nagyszombaton más verzusokkal egészül ki; (4) mindhárom nap különböző verzusai vannak; (5) trópusokkal bővül. Az esztergomi hagyományban a XIII–XVI. századig egy mindennap azonos, négyverzusos, trópusok nélküli változatot találunk. Más magyar részhagyományok ettől némiképp eltértek: a pálosok a tétel végén elénekelték a Christus factus est antifónát —tulajdonképpen az azonos szövegű graduále főrészét—, Egerben és Zágrábban pedig még az Alpha et O kezdetű trópussorozatot425 is beiktatták a verzusok után. A H mindhárom nap szó szerint ugyanazzal a rubrikával szabályozza a Kyrie puerorum éneklését, ezért majdnem biztos, hogy a litánia verzusai nem változtak, a rubrikák adatai és hiányai sem állnak ellentétben az érett esztergomi szokással. Ennél is fontosabb azonban, hogy már a H is gyermekek szájába adja a Kyriéket (dicant pueri alta voce), ami európai viszonylatban egyáltalán nem tipikus, Magyarországon viszont részben máig élő gyakorlat. Egyedülállóan magyar szokásnak tűnik viszont a litánia után tartott processzió. Ezt a pálosok kivételével minden ismert magyar részhagyomány végezte, egy meglehetősen egységes tételkészlettel. A kivonuló processziót a Rex Christe factor omnium, a viszszatérő processziót a Hymnum dicamus Domino himnusz kísérte, amelyeket strófánként háromszoros Kyrie-akklamáció szakított meg. A stáción, majd a kórusba visszatérve az 50., illetve a 66. zsoltárt mondták el, doxológia helyett a Christus factus est verssel, majd mindkét helyen csöndes Pater noster, és szintén csöndben a szent háromnap kollektája, a Respice quæsumus Domine super hanc familiam tuam következett, köszöntés és konklúzió nélkül. Egerben a strófánként ismétlődő Kyriék után további akklamációk (Christe audi nos, Maria sis propitia) szólaltak meg. Külföldön csak a Rex Christe factor omnium himnuszról találtam adatot hasonló pozícióban: Salzburgban és Olmützben a litánia után ennek éneklése alatt hozták elő az utolsó, elrejtett gyertyát. A strófák közt Salzburgban szintén Kyriéket, Olmützben viszont az Egerből is ismert akklamációkat énekelték. Processzió azonban egyik egyházban sem volt. Ezért, jóllehet a H csak egyetlen mondatban tudósít a processzió puszta tényéről, az adat perdöntő a H és a későbbi magyar úzus folytonosságának kérdésében. A laudes lezárásának jellegzetes tételei mindenütt a Miserere zsoltár, a Pater noster és a Respice könyörgés, de változó testhelyzetben (leborulás vagy térdelés), kissé eltérő sorrendben, néhol kiegészítésekkel (précesz, Ave Maria, Kyrie, Christus factus est) és a Respice-könyörgésre vonatkozó eltérő szabályokkal, ami a köszöntést (Dominus vobiscum), az Oremus felszólítást, a konklúziót és az Amen-t illeti. A H leírása itt is megegyezik azzal a móddal, ahogyan később Magyarországon a stáción, majd a kórusba visszatérve imádkoztak. A „perjel” (prior) jeladására vonatkozó mondat ismét a PRG szövege, ezért nem szabad belőle a H monasztikus eredetére következtetni. 425
Ugyanígy Párga-Olmütz.
A príma három tényező szerint tud variálódni: (1) használ-e antifónát; (2) kiegészíti-e valamivel a három köznapi zsoltárt, és ha igen, mivel; (3) használ-e tételeket a zsoltározás után akár a príma ordináriumából (pl. précesz, Credo, Confiteor, officium capituli), akár propriumából (responsorium breve, verzikulus). Az antifóna, a responsorium breve és a bővebb ordinárium használata kifejezetten dél- és nyugateurópai jelenség, a germán tájon legföljebb verzikulus használatára akad példa. Speciálisabb a zsoltárok kiegészítése, itt ugyanis Európa-szerte az Atanáz-hitvallás (Quicumque) elmondása vagy kihagyása szokott kérdésként fölmerülni. Többségben azok az úzusok vannak, amelyek kihagyása mellett döntenek, elmondásáról inkább nyugati adatok vannak. Párhuzam nélküli viszont a H-nak az esztergomi és az egri hagyománnyal egyező rubrikája arról, hogy a príma szokásos zsoltárait a 116. zsoltárral (Laudate Dominum omnes gentes) kell kiegészíteni. Összegezve azt állapíthatjuk meg, hogy a H-nak a szent háromnap zsolozsmáit szabályozó rubrikaanyaga szándékosan egyszerű, szinte monoton liturgiát ír elő. Szemben a korábbi ordók helyenként tapasztalható eredetiségével, itt mindig a legarchaikusabb, a római rítuson belül többségi, a germán tájba harmonikusan illeszkedő megoldások érvényesülnek. Ezt a böjti egyszerűsödést már hamvazószerdánál is volt alkalmunk megfigyelni. A három napnak a rubrikák szövegében is kifejeződő szimmetriája egyszersmind újabb példa arra a hármasságokat és párhuzamokat kedvelő formaérzékre, amelyet már korábban észleltünk. A magyar úzus esztergomi részhagyományával való folytonosság általában kimutatható. Az egyetlen problematikus, bár annál érdekesebb adat az Ágoston-Enarratio szakaszolása és téves számozása, mely utóbbi valamiféle dél-európai szálat sejtet. A magyar hagyományon belüli archaizmus a melizmatikus verzikulusdallam, a Siralmak prológusának mellőzése, a 15 gyertyáról szóló rubrika és a Christus factus est verzikulus háromszori használata a laudesben. Bizonyító érvényű viszont a Kyrie puerorum utáni processzió említése és a 116. zsoltár jelenléte a prímában.
A magánbűnbánat megkezdése [beginning of private penance] Mint a hamvazószerdai ordóval kapcsolatban elővételeztem, a H a nagycsütörtöki szakaszban, a Tenebræről és a vezeklők visszafogadásáról szóló ordó között tartalmazza a a susceptio pænitentis szertartásának leírását. Az ordó tulajdonképpen a hamvazószerdainak magántermészetű megfelelője. Mint ilyen nem kötődik szorosan a liturgikus évhez, inkább a vezeklők visszafogadásához fűződő logikai kapcsolata miatt került a nagycsütörtöki szakaszba. Liturgikus rendje nem különösebben sajátos: az egész ordó a PRG megfelelő részének kivonata, ezért tételkészletével és szerkezetével kivételesen alig kell foglalkoznunk. Annál izgalmasabb az, ami az ordóból látszólag kimarad. Ha ugyanis nem elszigetelten elemezzük, hanem összehasonlítjuk a magánbűnbánatnak a nyugati hagyományban megszokott rituális gesztusaival, akkor fény derül arra a viszonyra, amely a vezeklő beiktatása és a H többi, bűnbánattal kapcsolatos ordója között áll fönn. Ez az összesen öt ordó ugyanis egy, a bűnbánatról alkotott logikus és átfogó elgondolás liturgikus kifejeződése.
Átszerkesztés és hiányok a PRG-hez képest A H leírása szerint a halálos bűnnel terhelt vezeklő a paphoz járul, a földre borul előtte, az pedig elmondja fölötte a hét bűnbánati zsoltárt. A zsoltárokat précesz követi Convertere Domine kezdettel, majd három oráció hangzik el a hamvazószerdáról már ismert készletből, de kissé eltérő válogatásban. Ezek az Exaudi Domine preces nostras, a Da quæsumus omnipotens Deus és a Domine Deus noster qui peccatis nostris offenderis. A pap ezek után a Memento formulát mondva meghamvazza a vezeklőt, elmondja az Adsit quæsumus Domine orációt, végül pedig az Ecce eieceris formulával kiveti a templomból. Miután kivettetett, elhangzik az In sudore responzórium a Pro eo quod obœdisti verzussal, a pap elmondja a Precor Domine kezdetű könyörgést, és kiszabja a megfelelő elégtételt, gondosan mérlegelve a vétek jellegét, a bűnös társadalmi helyzetét, lelki beállítottságát és testi állapotát. Az ordó szinte tételről tételre megfelel a PRG vonatkozó részének, a cím és az első mondat kivételével még a rubrikák megfogalmazása is azonos. Ami a címet illeti, az Ordo ad dandam pænitentiam sem a H egyéni leleménye: számos, a PRG-nél korábbi penitenciále, kánonjogi munka és szakramentárium intitulálja így a magánbűnbánatról szóló fejezetet.426 A kezdő rubrika sem ritkaság, csak a szónokias ’capitali fœdatus scelere’ kifejezés tűnik egyelőre a H sajátjának. Hogy a szerkesztők nem sokat törődtek az ordó asszimilálásával, azt a hamvazószerdai előzményhez való viszonya is jelzi. A két rítus ugyanis nagy mértékben párhuzamos, mégis eltér a könyörgések válogatása, és ami még jellemzőbb: az In sudore responzóriumhoz e második alkalommal már a „standard” verzus járul. Ettől eltekintve is van azonban néhány mozzanat, amelyben a H műhelyének formaérzéke nyilvánul meg: Az egyik, hogy az egész ordó kivonatos. Ez a PRG ordójának abundáns jellegéhez képest nem egyszerűen rövidítés, hanem értelmes és arányos válogatás. A H a 7 bűnbánati zsoltár után talán szándékosan választ ki éppen kétszer annyi, azaz 14 párverset a PRG 26 párverse közül. Ezeket sem gépiesen, hanem tematikus alapon, a kifejezetten bűnbánatiakat előnyben részesítve emeli ki az eredeti sorozatból. A rendelkezésre álló 8 oráció közül hármat választ ki, akárcsak hamvazószerdán, és összhangban a hármasságok iránti, már többször tapasztalt előszeretetével. A másik jellemző mozzanat, hogy a H ordója könyörgéssel búcsúzik el a vezeklőtől, és csak ezután írja elő az elégtétel kiszabását. A záró könyörgést a PRG nyolcas sorozatának végéről, az elégtételről szóló rubrikát annak korábbi, a H-beli szertartást megelőző szakaszából kölcsönzi. A könyörgés egyrészt, esztétikai értelemben jellegzetes záróaktusa mindenfajta rítusnak vagy rítuselemnek, másrészt, spirituális értelemben az a szövegtípus, amelyben az Egyház a leghatékonyabban nyilvánul meg: nemcsak megjelenítő [mimetic], hanem kegyelmet kieszközlő módon. Ha a PRG a kivetés és az In sudore responzórium után befejezi az ordót, azzal mintegy rácsapja az ajtót a vezeklőre: azt fejezi ki, hogy a Paradicsom kapuja bezárult, a vezeklő és az Egyház kapcsolata —legalábbis átmenetileg— megszakadt. A H eljárása mögött egyrészt a lekerekített426
Ld. alább a példákat, forrásokat.
ségre való nagyobb hajlam, másrészt az együttérzés magasabb foka sejthető. Az elégtétel kiszabása sem jogi előzménye a rítusnak, hanem már annak kegyelmi, gyógyító atmoszférájában történik. Mindezeknél fontosabb, hogy a H nem a PRG teljes ordójának, hanem csak egy bizonyos szakaszának rendjét követi. Az eredeti változat szerint a pap, mielőtt a bűnbánót fogadná, visszavonul, és egy apologetikus könyörgést mond. Ezt követi a tulajdonképpeni gyónás, azaz a bűnök megvallása, amelynek során a pap lelkitükörszerűen, kérdésekkel és magyarázatokkal segíti a gyónót. Ha az őszintén megvallotta minden bűnét, a pap kérdésére adott három feleletben hitvallást kell tennie. Ha erre nem hajlandó, akkor nem kaphat penitenciát, azaz nem szabad őt fölvenni a vezeklők rendjébe. A hitvallás után —a későbbi korok úgynevezett bánatimájához hasonlóan— a gyónó egy hosszabb bűnbánati formulával (Confiteor) fejezi ki töredelmét, amelyre a pap a közismert Misereatur szavakkal felel, majd kiszabja az elégtételt. A H-ban is szereplő szakasz csak ezután veszi kezdetét. Ebben a kontextusban tehát egy privát, nagyrészt aliturgikus gyónási cselekménysor teszi lehetővé, hogy a bűnösből vezeklő legyen, azaz liturgikusan mintegy fölavattassék. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a bűnbánattartásnak e koncepciója szerint a gyónáshoz nem csatlakozik föloldozás. A szoros értelemben vett gyónás a vezeklés előfeltétele, a föloldozás előfeltétele pedig a vezeklés. A H mindenesetre kihagyja a gyónási szakaszt. A PRG másik többlete a bűnbánati zsoltárok, verzikulusok és könyörgések után következik. Ekkor ugyanis, ha —amint a rubrika megjegyzi— a hely és az idő lehetővé teszi, a pap a vezeklővel a templomba megy. Itt egy rövidebb és már nem annyira a bűnbánatra, mint inkább a lelki gyógyulás és újjászületés reményére koncentráló imasorozatot mondanak el. Ez négy zsoltárból, három párversnyi préceszből és egy könyörgésből áll. Utána a pap votív misét mutat be a vezeklőért, és csak ennek végeztével folytatódik az ordó úgy, ahogyan a H-ból már ismerjük: a hamvazással és a kivetéssel. A zsoltárokból, préceszből és könyörgésekből álló mozzanat már a PRG szerint is fakultatív, és valóban, a későbbről ismert vezeklési rítusok vagy az első, vagy a második modul tételeit használják, de nem a kettőt együtt (a második sorozat jól azonosítható azokról a zsoltárokról, amelyek nem bűnbánatiak [Ps 53, 102], és arról, hogy a précesz ott a Salvum fac verssel indul). Érthető, ha az egyébként is tömörségre törekvő H ugyanígy tesz. A votív misék halmozása pedig mintha egyébként is idegen lenne tőle: már a víz nagyobb megáldásánál is azt láttuk, hogy a H nem veszi igénybe a votív misét mint kegyelemforrást ott, ahol a germán úzusok általában így tesznek. A kor, a tételválogatás és a rubrikák megfogalmazása alapján kézenfekvő, hogy a H közvetlen előzménye a PRG valamelyik változata, vagy valamely abból merítő pontifikále volt. Maga a rítussor azonban nem a PRG találmánya. Az egyházkormányzati ordókhoz hasonlóan a bűnbánatiak is legalább annyira hagyományozódnak kánonjogi, mint liturgikus környezetben. Az Ordo ad dandam pænitentiam már az ősi szakramentáriumokban megjelenik egy hasonló ordónak, vagy legalábbis annak az 5– 12 orációnak a címeként, amelyek közül a PRG 8 és a H 3 tétele is való.427 Ugyanezt 427
Deshusses 3. kötet, vö. SGV.
a címet használják a penitenciálénak nevezett könyvek, amelyeknek fő témája a bűnök fajtái és a hozzájuk rendelt vezeklés, de amelyek sokszor liturgikus keretbe ágyazzák a bűnkatalógust:428 ez felel meg a pap kérdéseiben testet öltő lelkitükörnek. A kánonjogi gyűjtemények szintén tartalmaznak a bűnbánatot tárgyaló fejezeteken belül liturgikus ordót. A PRG sokat merít prümi Reginótól, de Burchard és később Gratianus is közöl analóg helyeket.429 Végül liturgikus vonalon Pseudo-Alkuin liturgiamagyarázata érdemel elsősorban említést, ebben ugyanis —Ordo ad dandam pænitentiam cím alatt— a PRG ordójának legnagyobb része megvan, jóllehet éppen az a szakasz hiányzik, amelyet a H-ban megtalálunk. Számos, a PRG-nél korábbi vagy vele megközelítőleg egykorú pontifikále is tartalmazza ugyanezen szertartástípus változatait.430 A XI. század után sem merül feledésbe. Ennek elemeit látjuk viszont egyrészt a gall és anglonormann úzusok hamvazószerdai abszolúciójában, másrészt a germán úzusok nagyhétfői kivetésében.431 A magánbűnbánat liturgikus koncepciója Mivel a változatok és a gyűjtemények, amelyek tartalmazzák őket, igen sokfélék, ráadásul többnyire nem feleltethetők meg konkrét úzusoknak, egyelőre el kell tekintenem a bűnbánati ordók tipológiájának fölvázolásától. Az azonban már ennyiből is megállapítható, hogy melyek a változatokat összetartó, állandó szerkezeti elemek. Ezek (1) a pap apológiája, (2) a bűnkatalógus, (3) a hitvallás, (4) a bűnvallás, (5) az elégtétel kiszabása, (6) a zsoltárokból, préceszből és orációkból álló rész (amely szabadon bővülhet egy második ilyennel és a misével), (7) a hamvazás és a kivetés, (8) végül pedig —a nyugat-európai absolutio populi esetén azonnal, egyébként csak a vezeklés után— a föloldozás. Ezeket a mozzanatokat a H öt különböző ordóba szétosztva tartalmazza: (1) A bűnbánati zsoltárok és könyörgések, a hamvazás és a vezeklők kivetése már a hamvazószerdai ordóban szerepelt. (2) Ugyanezek précesszel kiegészítve, kissé más változatban megvannak a magánbűnbánat jelenleg tárgyalt ordójában. (3) Ezt követi a legnagyobb szabású bűnbánati ordó, a vezeklők nagycsütörtöki visszafogadása. (4) A nagycsütörtöki olajszentelési misében, közvetlenül a krizma konszekrációja előtt olvasható egy allokúció a hitről, amelyet hitvallás, közös bűnvallás és föloldozás követ. (5) A liturgikus év végét is magába foglaló lakúna után egy második susceptio pænitentis következik, amelynek megmaradt része bűnkatalógust, bűnvallást, a gyóntatót együttérzésre és megkülönböztetésre intő buzdítást (utána az elégtétel kiszabására vonatkozó rubrikával), litániát, préceszt és föloldozást tartalmaz. Ez az elrendezés töredezettnek tűnik, és számos elemet kétszer tartalmaz. Valójában azonban egyetlen összetartozó, értelmes sorozat, amelyben az ordók egymást értelmezik. Vogel a penitenciálékról. Helymegadások. 430 Jean Morin függelékében. Két helyen Rasmussennél. 431 Ezeket már idéztem hamvazószerdánál. 428 429
A középkori bűnbánati praxis sokat vitatott kérdése a magán- és a nyilvános, kánoni bűnbánat viszonya.432 Az ezzel kapcsolatos vélemények közt nem feladatom állást foglalni, de az eddigi, töredékes adatokból is kiviláglik, hogy a helyzet koronként és helyenként különböző volt. Így például az újabb kutatás fókuszában álló nyugateurópai gyakorlatban szorosan összekapcsolódott a kánoni vezeklés az egész nép periodikusan tanúsított bűnbánati gesztusaival.433 A H bűnbánattartásról kialakított elképzelése viszont rekonstruálható, még akkor is, ha megmarad eszmei szinten, azaz nem következtethetünk belőle mindjárt a korabeli magyar egyház társadalmi életére. Ez az elképzelés három bűnbánati formával számol: (1) a keresztény nép „rutinszerű”, évenkénti bűnbánatával; (2) a súlyos bűnösök „rendes”, nyilvános bűnbánatával; (3) a súlyos bűnösök „rendkívüli”, magánjellegű bűnbánatával. A „rutinszerű” és a „rendes” kánoni bűnbánat ideje egyránt a nagyböjt, kezdete hamvazószerda, vége nagycsütörtök. Ezért van, hogy hamvazószerdán előbb a klérus és a gyülekezet részesül a hamvazásban, majd előszólítják a vezeklőket, akik speciális értelemben ismétlik meg a nép általános értelemben már elvégzett bűnbánati gesztusait. A két csoportot erős szolidaritás köti össze: a gyülekezet önmaga ritualizált képét látja meg a vezeklőkben, a vezeklők viszont vigasztalást nyernek a gyülekezet önkéntes megalázkodásából, compassiójából. Nem ennyire nyilvánvalóan, de kettős a nagycsütörtöki szertartás is, amelyet később fogok részletesen elemezni. A vezeklők visszafogadása még nem föloldozás, hanem csak a hamvazószerdai kiűzés fordítottja, a vezeklői státusz megszüntetése. Ez még csak a nyilvános vezeklőket érinti. Általa újra egyesülnek a gyülekezettel, amely egyenrangú felekként fogadja vissza őket, hogy azután az olajszentelési misében már együtt végezzék el a hitvallást és a bűnvallást, és együtt kapják meg a föloldozást. Azért éppen a krizmaszentelés előtt, mert az Egyház „legerősebb” szentelményének, a Szentlélek közlekedőeszközének (vehiculum Spiritus Sancti) létrehozása igényli a legerősebb kegyelmi közösséget, amint a krizmaszentelést bevezető buzdítás fogalmaz. Kívül van viszont az éves cikluson azoknak a súlyos bűnösöknek a vezeklése, akik nem ritualizált, nyilvános módon vezekelnek, vagy akik a liturgikus évtől függetlenül, a bűn elkövetése után gyakorolnak bűnbánatot.434 Az ő vezeklői státusuk nem föltétlenül hamvazószerdával kezdődik, hanem egyszerűen akkor, amikor tettüket megbánva a paphoz járulnak. Ez a rítus a hamvazószerdai kivetéssel analóg, ezért ugyanúgy nem tartozik hozzá föloldozás. A bűn elkövetése, és ezért megbánása sem időzíthető, de semmi akadálya nincs annak, hogy a vezeklésüket „rendkívüli” módon megkezdők a „rendes” formában, azaz nagycsütörtökön fogadtassanak vissza a gyülekezetbe. Erre utal az a számos forrással dokumentált történelmi tény, hogy a nagycsütörtöki visszafogadás ősibb és egyetemesebb rítus, mint a hamvazószerdai kiűzés. A föloldozást a „rendes” és a „rendkívüli” vezeklők együtt nyerik el.
Vogel és Mansfield, meg ami utánuk van. Ezt emeli ki a Practice of Penance. 434 A carena intézményéről megjegyzés. 432 433
Mégis fölöslegesnek tűnik a H második susceptio pænitentis ordója. Hogy nem az, azt egyrészt tartalma, másrészt a könyv szerkezetén belüli helye mutatja meg. A második ordó éppen azokat a mozzanatokat tartalmazza (bűnkatalógus, bűnvallás, föloldozás), amelyek az elsőből hiányoztak. Az elégtétel kiszabásáról azonban mindkettőben szó esik, és ez implicit módon azt föltételezi, hogy az első ordó is számol a bűnös gyónásával, még ha a H nem is ír róla. Ebben az értelemben tehát a két ordó valóban duplikátum. A jelenség magyarázatát az adja meg, hogy a második ordó a H utolsó, exodiasztikus szakaszában, a betegek kenete és a föltételezhető, de elveszett gyászszertartások előtt helyezkedik el. A bűnbánati ordókhoz a szakramentáriumokban is szorosan kapcsolódik az úgynevezett reconciliatio pænitentis ad mortem, vagyis a vezeklő „rendkívüli” föloldozása a halál küszöbén. Ez éppúgy nem időzíthető, mint a bűn elkövetése: ilyenkor a bűnvallás és a feloldozás megtörténik, de az elégtétel elmarad, pontosabban jelképes mértékűre csökken, és az Egyház úgynevezett kegyelmi kincsestárából származó lelki javak egészítik ki. A második magánbűnbánati ordó tehát —exodiasztikus kontextusa alapján— nem ugyanaz a bűnbánati ordó egy másik változatban, hanem egy speciális bűnbánati ordó in articulo mortis. Az, hogy a bűnkatalógus és az elégtétellel kapcsolatos szövegek ebben kaptak helyet, esetleges választás eredménye. Lehettek volna az első magánbűnbánati ordóban is, de a szerkesztő nem akarta őket megismételni, és úgy döntött, hogy a kidolgozottabb, eredetibb ordóban, azaz a másodikban helyezi el őket. De csak ennek, és majd a nagycsütörtöki olajszentelési misének ismeretében alkothatunk teljes fogalmat arról, hogy miként tervezte el a magánbűnbánat komplex liturgiájának magyar redakcióját.
A vezeklők visszafogadása nagycsütörtökön Mint az előző fejezetben elővételeztem, valószínű, hogy a vezeklés befejezésének, a vezeklők visszafogadásának és föloldozásának (reconciliatio) rítusa eredetibb, mint kivetésüké. Ezt azért föltételezhetjük, mert vannak olyan korai, VII–X. századi források,435 amelyekben a vezeklés kezdete kevésbé nyilvános és liturgikusan kidolgozatlanabb, míg a visszafogadás liturgiája érett változatában áll előttünk. Másrészt az lehet a magyarázat, hogy a bűn és így a következményét jelentő kiközösítés nem kollektív és nem rögzíthető az időben, tehát a bűnösök egyesével és az elkövetés után lehetőleg minél hamarabb kell, hogy megkezdjék vezeklésüket,436 a visszafogadás azonban ünnepélyes, közösségi esemény, amelyet indokoltan helyeznek el a nagyheti szent Itt ismét a föntebb hivatkozott szakramentáriumra és római ordókra utalok. A korai anyag tartalmi áttekintéséhez: Cyrille Vogel, Medieval Liturgy. An Introduction to the Sources. Revised and Translated by William Storey and Niels Rasmussen, Pastoral Press, Portland – Oregon, 1986. Mint alább szó lesz róla, csak a rítus maga ősi, konkrét megvalósulásának klasszikus formája nem föltétlenül. 436 Ennek emléke, hogy a vezeklők hamvazószerdai kiűzése mellett számos forrás tartalmaz egy másik, egy-egy vezeklő kötetlen időben való kiűzését szabályozó ordót, általában Ordo ad dandam paenitentiam címmel. 435
háromnap, azon belül pedig az eucharisztikus közösség létesítő eseménye, az utolsó vacsora emlékezetének napján. A szertartás a H szerint a római időszámítás harmadik órájában, a délelőtt közepén indul, azaz megelőzi a nap miséjét, amelyen —a feloldozás után— a krizma fölszenteltetik és az eucharisztikus közösség majd helyreáll, és amely az Egyház teljességét jeleníti meg: a római pápai misék nyomán a püspök tizenkét áldozópap, hét szerpap, hét alszerpap és két akolitus segédletével celebrál. A püspök már ehhez a miséhez öltözik be, és mondja el közben a praeparatio missæ előkészületi zsoltárait. A hét szerpap egyike azonban, mégpedig a főesperes (archidiaconus), aki az egyházkormányzati rítusok alkalmával is közvetítői szerepet töltött be, nem az ünnepi misének megfelelő öltözékét veszi föl, hanem egyetlen fehér ruhában (alba), mezítláb áll a vezeklők között. Ezzel létrejön a két pólus: egyfelől az Egyházat megjelenítő, ünnepi ruhákba öltözött klérus, másrészt a zsákba öltözött, mezítlábas vezeklők. A kettő közt a kapcsolatot és így a helyreállítás esélyét a főesperes jeleníti meg, aki alanyilag ugyan az első csoporthoz tartozik, de megjelenését tekintve a másodikhoz alkalmazkodik. Ezt a helyzetet képezi le a két csoport elhelyezkedése is. A püspök a templom kapuja előtt (præ foribus), a vezeklők felé fordulva ül bírói székén, míg asszisztensei mellette és körülötte állnak. A főesperes a vezeklőkkel távolabb, a papsággal szemben áll a templom előcsarnokában (in atrio). A rubrikák egy római típusú bazilika teréhez illenek, ahol a templom kapuja előtt valódi, oszlopsorokkal szegélyezett, nyitott, négyszögletű átrium épült. Ez az átrium a kint és a bent közti átmeneti tér, amely igen alkalmas a vezeklők állapotának modellezésére,437 és viszonylag nagy területe miatt lehetővé teszi a következő mozzanatot, a szakaszos közelítést. A püspök ekkor egy zsoltárszövegű antifónát énekel: Venite filii audite me kezdettel. Erre a főesperes térdhajtásra, majd fölállásra szólítja a vezeklőket. Ez így ismétlődik meg még kétszer, a vezeklők pedig az antifóna minden egyes elhangzása alatt közelebb járulnak a püspökhöz. A harmadik térdhajtás már a püspök előtt történik. A vezeklők és a főesperes ekkor a püspök lábaihoz borulnak, és a fölállásra szólító formulát már nem a főesperes, hanem a püspök jelzésére egy másik, ünnepélyes díszbe öltözött és a püspök mellett álló, tehát az ő pólusához tartozó szerpap mondja ki. A vezeklők és a főesperes erre fölállnak, a Venite kezdetű antifónát pedig a teljes klérus énekli újra, ekkor már hozzávéve a teljes zsoltárt,438 és versenként megismételve az antifónát. A főesperes ekkor a híres Adest o venerabilis pontifex kezdetű allokúcióval fordul a püspökhöz, amely párhuzamba állítja a keresztség vizét és a bűnbánat könnyeit, a hittanulókat és a vezeklőket, az Egyház gyarapodását a megtértek, illetve a visszatértek által. Ezt követi a szertartás szakramentális, azaz vallási értelemben „hatékony” szakasza. A vezeklők ismét leborulnak. A leborulás itt és később nemcsak az alázat gesztusa, haA liturgikus terek jellegéről és funkciójáról számos tanulmányt írtam. A periférikus terekkel elsősorban az „« Istenünk tornácaiban ». Az osztott templomtér jelentőségéről”: Magyar Egyházzene 9 (2001/2002) 171–182. szól. 438 Mint látni fogjuk, nem egyértelmű, hogy a 33. vagy a 118. (Benedicam/Beati). 437
nem a szimbolikus halálé is, amely az új emberként való újjászületés feltétele. A tulajdonképpeni liturgikus imádság egy hosszabb szöveg (Deus, qui humani generis benignissimus es conditor), amely stílusával a prexekre emlékeztet. Van, ahol ez vagy egy másik, vele rokon ima formailag is megkapja a prefációk jellegzetes bevezető dialógusát és dallamát, de mivel ez nem valódi konszekráció, sem egy másik, központi imádság bevezetése, a H ordója megelégszik a stilisztikai, asszociatív kapcsolattal. Ez minden bizonnyal azzal is összefügg, hogy a H bűnbánati koncepciója szerint hátravan még a föloldozás, amely majd a misében, a krizmaszentelés előtt következik. A főima csak a negatív státuszt szünteti meg, létrehoz egy semleges státuszt, de a vezekőknek a pozitív státuszra még várniuk kell. A főimát öt zsoltár, három verzikulusból álló précesz és egy rövid könyörgés vezeti föl. Ez a rész hasonlít a PRG-nek ahhoz a második sorozatához, amely a magánbűnbánat ordójából kimaradt, de nem azonos vele. Mind a zsoltárok és a verzikulusok, mind a bevezető ima apologetikus természetűek: a püspök szolidaritását fogalmazzák meg a vezeklők iránt, hangsúlyozzák az ellentétet személyének méltatlansága és hivatalának méltósága között. A főima után egy újabb, rövid könyörgés következik. Kompozíciós értelemben ez szimmetrikus a főima előtti, apologetikus könyörgéssel, de szerepe már a főima lecsengetése, hatásának megerősítése. Valószínűleg nem véletlen, hogy a H itt is szívesen rendel három orációt egymás mellé. Ezután megint a főesperes következik a Redintegra in eis, apostolice pontifex kezdetű, rövidebb allokúcióval, tulajdonképpen az Adest o venerabilis folytatásával. A püspök figyelmezteti a vezeklőket, hogy amit a bűnbánattal lemostak, ahhoz többé vissza ne térjenek, majd mindjárt újra fölhangzik a Venite antifóna a 33. zsoltár verseivel váltakozva. Közben a főesperes egyesével a püspök kezébe adja a vezeklők kezét, a püspök pedig továbbadja őket képviselőjének, azaz annak a szerpapjának, aki az első szakaszban a harmadik fölállásra szólította őket. A püspök és a szerpap vezetésével, más források alapján vélhetően sorban, egymás kezét fogva bevonulnak a templom közepéig, amelyet a rubrika kifejezően a templom vagy az Egyház ölének (gremium ecclesiæ) nevez. Itt a püspök újabb allokúciót intéz a vezeklőkhöz. Ez egyfelől a főesperes előző két allokúciójának felel meg: mindhárom a rítussor szakaszait hivatott összekapcsolni. Másfelől valamiféle buzdítás, amelynek fő motívumai a visszaeséstől való tartózkodás és az Isten irgalmába vetett bizalom. A nagycsütörtöki ordóban először itt fogalmazódik meg a paradicsomból való kiűzetés párhuzama, amely a hamvazószerdai ordóknak volt meghatározó témája, ami viszont a reményt illeti, a püspök Dávid király vétkére utal, aki egyszerre követett el gyilkosságot és házasságtörést, mégis bocsánatot nyert. Az utolsó szakasz a szakramentális rész megfelelője, azzal a különbséggel, hogy amaz inkább a határhelyzetet jelölte, a rítus tulajdonképpeni váltópontja volt, ez pedig már aggregációs jelentőségű, az elért, új állapotot fejezi ki és erősíti meg. Azt a szerepet, amelyet korábban a Venite antifóna és a 33. zsoltár töltött be, itt a Cor mundum antifóna és az 50. zsoltár veszi át. Ezalatt a püspök a vezeklőkkel a templom közepéről a kórusba (oratorium) vonul: ez újabb határátlépés, hiszen a kórust a hajótól a középkorban kapuval ellátott rekesztő, úgynevezett lettner választotta el. A kórusban ismét
leborulnak —ezt tették először a kapu elé érve, majd a szakramentális rész alatt is—, míg a klérus litániát énekel. A mindenszentek litániájáról van szó, vagyis az Egyházba visszafogadottak a belsőbb térszakaszba, a kórusba lépve mintegy új társadalomba is kerülnek, a szentek társaságába. A litániát öt verzikulusból álló précesz követi, amely egy terjedelmes, tizennégy könyörgésből álló sorozatban csúcsosodik ki. Ez a föloldozást kérő imáknak egy minden különösebb rendszert nélkülöző gyűjteménye. Az sem biztos, hogy teljes egészében használták: forrásunkban a tizennegyedik tétel után két könyörgés erejéig véletlenül újrakezdődik a sorozat. Mindenesetre a második szakasz főimájával párhuzamos módon zárja le a visszafogadást. Amikor befejeződik, a vezeklők fölkelnek a földről, a püspök pedig békecsókot vált velük, a tiszteletadás és az egy közösséghez tartozás jelét. Térben a rítussor három határsávon való átlépésből, hierarchikusan emelkedő szentségű térszakaszok bejárásából áll. Az első határátlépés mintegy előkészület: az átriumon való háromrészes, a hívogató antifónákra felelő, de térdhajtások által többször megszakított áthaladás. A második határátlépés a tulajdonképpeni belépés a templomba, amikor a püspök szerpapja segítségével kézen fogva bevezeti a vezeklőket a templom közepére. Végül a harmadik határátlépés a templom közepéről a kórusba való bevonulás, ahol a mindenszentek litániája a szentek polgártársainak, a püspök békecsókja pedig testvéreknek nyilvánítja a vezeklőket. Mindhárom vonulást, azaz processziót antifóna és zsoltárének kíséri, de az elsőnél csak lassan, szaggatottan bontakozik ki az ének is. Szövegileg három allokúció és két euchologikus, szakramentális szakasz jelöli a megállásokat, azaz a stációkat. Az allokúciók összekötő és tagoló szerepű rítuselemek, az euchológiai szakaszok önálló „események”: alattuk a vezeklők, mint más rítusokban a szentelendők, földre borulnak. A leghangsúlyosabb szakasz, a szertartás logikai középpontja a templomba való belépést megelőző és lehetővé tevő főima, amelyet szimmetrikusan vesznek körül az allokúciók és a processziók. A templom közepére való belépés után látszólag megtörik a szimmetria, de ez már egy másik, posztlimináris szakasz, amely önálló logikát követ, és nem az átmeneti, hanem a megszentelő rítusokhoz hasonlít abból a szempontból, hogy itt az euchologikus rész nem az átmenet föltétele, hanem megerősítése. I. A negatív állapot fölszámolása 1. PROCESSZIÓ (belépés az átriumtól a kapuig) (a) Ant. Venite filii audite me (3×) (b) F. Flectamus genua, Levate (3×) (c) Ant. Venite filii audite me (d) Ps. Beati immaculati/Benedicam Dominum in omni tempore 2. STÁCIÓ (szakramentális rész: a vezeklők alkalmassá tétele a belépésre a kapuban) (a) Exh. Adest o venerabilis pontifex (b) 5 zsoltár, précesz (c) Or. Adesto Domine supplicationibus nostris et me (apológia)
(d) Or. Deus qui humani generis benignissimus es conditor (főima) (e) Or. Præsta quæsumus Domine his famulis tuis (lezárás) (f) Exh. Redintegra in eis apostolice pontifex 3. PROCESSZIÓ (a kaputól a templom közepéig) (a) Ant. Venite filii audite me (b) Ps. Benedicam Dominum in omni tempore 4. STÁCIÓ (megérkezés a templom közepére, az Egyház ölébe, a visszafogadás vége) (a) Exh. Audivistis fratres carissimi qualiter primus homo
II. A pozitív állapot megerősítése 5. PROCESSZIÓ (a templom közepétől a kórusig) (a) Ant. Cor mundum crea in me Deus (b) Ps. Miserere mei Deus secundum magnam 6. STÁCIÓ (föloldozás, megszentelés és a közösség kinyilvánítása) (a) Litánia (b) Précesz (c) 14 könyörgés (d) Békecsók
A későbbi magyar hagyomány A vezeklők visszafogadását illetően abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a magyar középkornak gyakorlatilag minden évszázadából rendelkezünk egy-egy ordóval, és ezek földrajzilag is nagy távolságot fognak át. A köztük lévő különbség minimális, ezért az öt változatból könnyen elvonatkoztatható az az ideális ordó, amelyet a nemzetközi összehasonlításban majd joggal tekintünk jellegzetesen magyarnak. Összetartozásukat megerősíti, hogy a rubrikák megfogalmazása mind az öt forrásban egybecseng. Az ordó befejező szakasza viszont vitathatatlanul megváltozik az idővel, ami a nyilvános vezeklés koncepciójának átalakulását jelzi, mindenekelőtt az abszolúció helyzetét és jelentőségét illetően. A H-hoz időben legközelebbi, sőt vele minden bizonnyal szövegtörténeti kapcsolatban álló változat hordozója a PZ, a XIII. századi zágrábi gyakorlat tanúja. Ezt követi az MNS egy nemrégiben előkerült töredéke,439 amely a XIV. századi Esztergom szokását dokumentálja. A töredék az ordináriuskönyvekhez hasonlóan bő rubrikaanyagot tartalmaz, de a liturgikus szövegekre csak incipitekkel utal, azaz a rítus nem volt elvégezhető magából az MNS-ből. Ez azt jelenti, hogy föltételeznünk kell egy Czagány Zsuzsa találta meg, azóta a szlovákok is, ahogy Zsuzsa írja: A szlovák Missnotos cikkről (nem is cikk, csak tudósítás a két új töredékről) én is csak azt tudom, amit az interneten fölfedeztem, ha rámész a http://www.christ-net.sk/print/443 oldalra, látod, hogy ez valami szlovák katolikus portál, csak internetes formában létezik. A szerző Adam Sykora, nem ismerem, de megkérdezhetem, ki ő, illetve, hogy az egész beígért kritikai kiadásból lesz-e valami 439
egykorú esztergomi pontifikálét, amely az MNS-ben kivonatolt ordót teljes terjedelmében közölte. A XV. századi ordó forrása egy Párizsban őrzött kódex (Bibliothèque nationale de France, Lat. 1219), amelynek mindeddig egyetlen magyar vonatkozását tartották számon: a benne szereplő litániában Szent István, Imre és László neve szerepel. Épp a rekonciliációs ordó részletes elemzése mutatja meg, hogy a kódex magyarabb, mint amilyennek eddig tartottuk, és ezért érdemes a további kutatásra. Paleográfiailag azonban elüt a magyar hagyománytól, címe kuriális pontifikálénak mondja, a korábbi kutatás pedig dominikánus eredetűnek tartotta.440 Idegensége a jelen elemzés szempontjából csak értékesebbé teszi: jóllehet nem tudjuk, milyen intézmény szokását írja le, az nem kétséges, hogy ez az intézmény nem az esztergomi katedrális volt, így azok a vonások, amelyek a párizsi kódexben és a többi forrásban közösek, a szélesebb értelemben vett magyar úzushoz tartoznak. Végül a XVI. század elejéről az OAban maradt fönn váratlanul részletes leírás a rekonciliációról, amely explicit módon hivatkozik a párhuzamosan használandó pontifikáléra. Az adat azért is jelentős, mert a XV. századtól kezdve fönnmaradt magyarországi pontifikálék már kivétel nélkül a PGD példányai, amely a vezeklők visszafogadásának egy egészen más rendjét tartalmazza. Hogy az OA változata nem archaikus maradvány,441 azt részletességén túl épp egyéni vonásai bizonyítják. Egyrészt olyan, a többi ordóban nem szereplő tételeket tartalmaz, amelyek nem vezethetők le a „korszerű” PGD-ből, és így egy nagymúltú részhagyományt föltételeznek. Másrészt olyan drámai gesztusokkal és diszciplináris rubrikákkal egészül ki, amelyek leginkább egy még használatban lévő, sőt virágzó rítus késő középkori továbbfejlesztéseként magyarázhatók. Az egri rekonciliáció fényében akár azt is meg lehet kérdőjelezni, hogy a PGD a XVI. századra kiszorította volna a magyar székesegyházakból a helyi pontifikálékat. A következőkben kiemelem a magyar rekonciliációk közös jegyeit, illetve értelmezni igyekszem azokat a mozzanatokat, amelyek különböznek bennük. Mint látni fogjuk, a különbségek nem a hagyományozás esetlegességei, hanem tudatos beavatkozások abba az ordóba, amelynek ősalakját a H jeleníti meg. A PZ kivételével minden forrás a præparatio ad missam zsoltáraival kezd. Ez a tény nyomatékosítja, hogy az ordó kidolgozói a rekonciliációt a nagycsütörtöki mise részének fogták föl: úgy helyezték el benne, mint máskor az Aspergest és a misekezdő processziót, amelyek szintén bűnbánati jellegűek. Ez azért figyelemreméltó, mert a vezeklők visszafogadásának legkorábbi, az első évezredből való forrásai szintén a misébe illesztik az ordót —a rekonciliáció ugyanis végső soron az eucharisztikus közösség helyreállítása—, továbbá azért, mert igazolja azt a benyomásunkat, hogy a misében, a krizmaszentelés előtt következő hitvallás, bűnvallás és abszolúció tulajdonképpen a rekonciliációs ordó része.
Leroquais és Gábriel Asztrik. A litániában Domonkos kettőzése tényleg OP vonás, és a 3 magyar szent sem mond ellene, mert ezek vannak bent az 1494-es OP misszále naptárában is, ráadásul a litánia kvadrát. De a második része a kolligátumnak mintha független lenne, és ott van a vezeklős ordó. 441 Dobszay a kommentárban annak tartotta, és az egész nyilvános vezeklésről él ez a téves képzet. 440
A præparatio zsoltárai közül az első négy (Ps 83, 84, 85, 115: Quam dilecta, Benedixisti, Inclina, Credidi) megegyezik azzal a néggyel, amelyet Magyarországon és külföldön is leginkább használtak a sorozat elején, de a másik három (Ps 131, 132, 133: Memento, Ecce quam bonum, Ecce nunc) csak erre az alkalomra jellemző. Helyettük a legmegbízhatóbb magyar misekönyvekben a XII. századtól kezdve a középkor végéig a 116. zsoltár (Laudate Dominum omnes gentes) zárja a sort ötödikként.442 Csak találgatni lehet, hogy milyen tartalmi megfontolások vezették a válogatás összeállítóit, de a bűnbánati zsoltárokénak megfelelő hetes szám biztosan tudatos. Tudatosak a módosítások is: míg az MNS a H-val tökéletesen azonos sorozatot közöl, addig a Lat. 1219 elhagyja a három rendhagyó zsoltárt, és helyettük a 129-et (De profundis) veszi föl ötödikként: azt a zsoltárt, amely a PZ miserendjében, de például a kuriális könyvekben is áll e pozícióban.443 A szokásos magyar præparatio befolyása érvényesül az OA-ban, amely a sorozatot a 116. zsoltárral egészíti ki, de annak érdekében, hogy a hetes szám ne sérüljön, elhagyja a 85. zsoltárt. Ezt azért teheti meg büntetlenül, mert az MNS-sel összhangban később, az apologetikus szakaszban fogja majd alkalmazni. Az időszaknak és a bűnbánati tónusnak megfelelően doxológia nélkül, helyette a Christus factus est verssel szólalnak meg a zsoltárok. Egyedül az MNS még a szent háromnap általános orációját, a Respice-t helyezi el lezárásul a zsoltározás végén. A következő szakaszon, az első Venite-processzió előtt csak a Lat. 1219 tér el a többi adattól azzal, hogy mindjárt a preparációs zsoltárok után a hét bűnbánati zsoltárt iktatja be, szintén doxológia nélkül és a Christus factus est konklúzióval, az Adest o venerabilis allokúciót pedig nem a processzió után, hanem előtte közli. Magában a Venite-processzióban egyetlen variábilis pont van, mégpedig az antifóna alatt éneklendő zsoltár. A H nem ad incipitet, amiből arra lehetne következtetni, hogy az antifóna szövegét szolgáltató 33. zsoltárról (Benedicam Dominum) van szó, mint alább, a második processzióban, és ahogyan az MNS incipittel is megadja. A PZ azonban csak másodjára használja ezt a zsoltárt, először —talán a változatosság kedvéért— a rokon témájú 118. zsoltár első divízióját (Beati immaculati) rendeli az antifónához. Habár az asszignáció a magyar anyagban egyedülálló, számos külföldi példa mutatja, hogy nem téves vagy véletlenszerű. A Lat. 1219 és az OA legalábbis nem szól a zsoltárról. A templom kapuja előtti apologetikus-előkészítő szakaszt mindenütt az Adest o venerabilis és a Redintegra in eis allokúciók, pontosabban ugyanazon allokúció kezdő és befejező szakasza foglalják keretbe. A tételek szabályos, bővített szufrrágiumformába illeszkednek, azaz a zsoltárokat précesz, majd könyörgések követik. Az öt zsoltár minden forrásban ugyanaz (Ps 50, 53, 56, 66, 69: Miserere mei Deus secundum, Deus in nomine, Miserere mei Deus miserere, Deus misereatur, Deus in adiutorium), de az MNS és vele egyezően az OA hétre egészíti ki a zsoltárok számát a Ps 85 és 87 (Inclina Domine és Domine Deus salutis meæ) hozzáadásával. Az előbbi így az MNS-ben kétszer szerepel, a præparatióban és itt, de az OA —mint korábban írtam— kiküszöböli ezt a hibát, elhagyva a 85. zsoltárt a præparatióból. 442 443
Régiek közül: Pray, Németújvár, MNS, újabbakból: MS, MQ, MZ, MP Párizsban is, vö. Lat. 8886 96v
A précesz Miatyánkkal és előtte —bár ezt kifejezetten csak az OA írja— valószínűleg Kyriével kezdődik,444 majd két verzikulus, az Averte+Redde következik. Egyedül a PZ illeszti még eléjük az Iniquitates kezdetűt, ami a Beati immaculati zsoltárhoz hasonlóan egyedülálló magyar viszonylatban, de számos külföldi párhuzam támogatja. A három oráció mindenütt ugyanaz, összhangban az euchológiai réteg már többször megfigyelt stabilitásával. Az OA azonban két ritka orációt vesz föl a 2. és a 3. tétel közé (Deus iustitiæ és Deus qui hominem). E két tételt —méghozzá ugyanebben a pozícióban és sorrendben— kiterjedt adatgyűjtés után mindeddig csak abban a XI. századi Monte Cassino-i pontifikáléban sikerült fölfedeznem, amely a H zsinati rendtartásának alapul szolgáló 5A ordó szövegét is őrzi. Az egri változat tehát itt akár egy, a Hval egykorú magyar részhagyomány tanúja is lehet. Az apologetikus szakasz után következő intelem és a második Venite-processzió — immár egységesen a 33. zsoltárral— minden forrásban azonos. A két szakasz határán, a templom közepén hangzik el az Audivistis fratres carissimi kezdetű allokúció, amely magyar összefüggésben a H kizárólagos tulajdona, és egyelőre külföldön sem került elő párhuzama vagy szövegmintája. Egyszerű, rövid, biblikus fogalmazása művelt, de liturgikus és a lelkipásztori érzékkel megáldott szerzőt sejtet. Habár püspöki allokúciók már a zsinati ordóban is szerepeltek, rubrikák pedig hamvazószerdán és itt, a második processzió előtt is utaltak ilyenekre, ez az első példa arra, hogy a H eredeti vagy kompilált, de teljes beszédeket szerkeszt bele magába a liturgiába. Eljárása nem példa nélküli, de az allokúciók bősége és következetes használata kiemelkedő a korabeli pontifikálékhoz képest. Nem kevésbé fontos az allokúció strukturális szerepe. A magyar rekonciliációs ordó legföltűnőbb vonása a kétrészesség [bipartity], amelyet a fönti elemzésben mint a negatív állapot fölszámolását és a pozitív állapot megerősítését írtam le. Ugyanakkor számos ordónál mutattam ki a H műhelyének vonzódását a hármasságok iránt, és valóban: a rekonciliáció feltűnő kétrészessége mögött ott húzódik egy rejtettebb háromrészesség [tripartity]. Míg a kétrészesség elsősorban a szövegekben, addig a háromrészesség a térhasználatban nyilvánul meg, tekintve, hogy a vezeklők három határsávon haladnak át (az átrium, a templom kapuja és a kórusrekesztő), és három ponton állnak meg (a templom kapuja, a templom közepe és a kórus). A három processziónak van szövegi-zenei megfelelője, tudniillik a kétszer elénekelt Venite, majd a Cor mundum antifóna a megfelelő zsoltárokkal. A stációk közül azonban a középső nélkülöz mindennemű szöveget, legalábbis a H utáni forrásokban, amelyekben a második Venite-processziót azonnal követi a Cor mundum-processzió. A H rá jellemző módon e kettő közé, a második stációhoz asszignálja az allokúciót. A templomba való belépést követő szakasz szintén bővített szuffrágiumszerkezetű: a bevonulást antifóna és zsoltár kíséri, majd litánia és précesz vezetnek a könyörgések sorozatához. A tételek válogatása és sorrendje figyelemreméltóan egységes. Ez azért teA précesz általában így indul, de van példa az ellenkezőjére is, pl. a halotti és a szent háromnapi zsolozsmában, ahol a Kyrie elmarad. Azért gondolom, hogy itt nem, mert a következő préceszben már minden forrás jelzi. 444
szi különösen meggyőzővé az ordó magyar hagyományának hipotézisét, mert a verzikulusok és az orációk is egy tág, sokféleképpen válogatható és elrendezhető készletből származnak. A kevés különbség az alábbiakban foglalható össze: (1) A litániában az MNS-től kezdve következetesen megjelenik a vezeklőkért mondott háromszoros betétvers. Ilyen betétverseket a püspök vagy a pap a szentelési szertartásokhoz kapcsolódó litániákban rendszeresen énekel, de a vezeklőkért mondott litániában —tekintve, hogy itt nincs konszekráció— közel sem általánosak. Megtalálhatók viszont a PRG ordójának római (PR12-féle) redakciójában azzal az et/ut præsentes pænitentes kezdetű szöveggel, amelyet a Lat. 1219 is használ.445 Az MNS és az OA azonban nem ezt, hanem az ut præsentibus famulis kezdetű változatot őrzi, amely a magyar hagyományra jellemző, míg az előbbi a De profundis zsoltárhoz hasonlóan a Lat. 1219 enyhe kuriális befolyásoltságára enged következtetni. (2) A verzikulusok sorozata a Salvos fac verssel kezdődik, és —amennyire az MNS és a Lat. 1219 kivonatos közléséből megállapítható— a PZ kivételével mindenütt azonos. Ez utóbbi forrás is csak annyiban tér el, hogy két további verzikulussal, a Salvos eos fac-kal és az Adiuva eos-szal bővíti a sort. Eljárása itt is azzal a külföldön jól dokumentált forráscsoportéval rokon, amelyre a Beati immaculati zsoltár és az Iniquitates vers használata jellemző, és amelyről a későbbiekben részletesen szólok. (3) Minden fönnmaradt magyar forrás ugyanazt a 14 orációt használja ugyanabban a sorrendben,446 csak a Lat. 1219 hagyja ki a Domine Deus noster qui offensione kezdetű tételt, vagyis éppen azt, amelyet a H is csak incipittel jelölt. A sorozat kezdő tétele az Omnipotens … confitentibus tibi famulis, záró tétele a Famulos tuos. A H utáni források értelemszerűen elhagyják az első két tétel téves megismétlését a sorozat végén, de a Lat. 1219 itt is a H szöveghagyományát látszik folytatni azzal, hogy közülük a másodikat mégis megtartja. Ezen kívül a PZ és az MNS iktat be egy további könyörgést az utolsó előtti helyen (Omnipotens … miserere supplicibus), illetve az MNS és a Lat. 1219 a sorozat végén (Præsta quæsumus omnipotens). (4) Az OA különlegessége, hogy a könyörgések és az őket követő abszolúció között még egy Domine sancte Pater Deus misericordiæ kezdetű prefációt ír elő. Az ordinárius szerint a szöveg egykor az egri pontifikáléban volt megtalálható. A PGD, amelyet a XVI. századi magyar egyházban a fönnmaradt könyvek alapján elsősorban használhattak, valóban tartalmaz prefációt, de nem az abszolúció, hanem a Cor mundum antifóna, azaz a bevonulás előtt, és ez a prefáció a Quem omnipotens Genitor ineffabiliter nasci voluisti szavakkal kezdődik. Az egri változat tehát nem újítás, nem a korabeli nemzetközi gyakorlat beszüremkedése,447 hanem egy saját részhagyomány emléke, amelyet Egerben még a XVI. század elején is képviselt mind az ordinárius, mind az
Van még betétvers keleten ezekben: Mainz, Prága, Olmütz, de et/ut pænitentes istos, pænitentibus istis szöveggel. 446 OA csak az első kettőt írja ki tételesen, a többit csak így: etc. 447 Hogy ez elképzelhető, arra példa a XV. sz. krakkói Olesnicki-pontifikále kontaminált ordója, amelynek az alapja egy PRG-típus, de fel van dúsítva PGD-elemekkel. 445
időközben elveszett pontifikále. Habár a szöveget egyelőre nem tudtam azonosítani, 448 figyelemreméltó, hogy külföldön is csak egy XII. század végi, plocki pontifikáléban találtam prefációt az abszolúció előtt, igaz, az egritől eltérő szöveggel (Tu Domine criminum absolutor). A Monte Cassino-i orációkhoz hasonlóan tehát a prefáció is az egri részhagyomány archaikus rétegéhez tartozhat. Szintén az OA specialitása, hogy a litánia után előírja: a vezeklők gyújtsák meg gyertyáikat, majd az abszolúciót követően úgy rendelkezik, hogy a püspökkel váltott békecsók után törjék el a fejük fölött tartott fát (botot?). Hasonló gesztusokat a PGD-ben és egyes XIV. század utáni pontifikálékban449 is találunk, de korábban nem jellemzők. Ahogy a celebráns vagy a feszület megütése virágvasárnap, úgy ezek is inkább a késő középkori ceremoniális ízlés megnyilvánulásainak tűnnek, az OA kortárs rétegéhez tartoznak. Kevésbé egyértelmű az OA-nak az ordó végéhez fűzött toldaléka, egy, az incipitről biztonsággal nem azonosítható Præsta quæsumus Domine oráció és egy, Effunde quæsumus Domine kezdetű áldás. A PGD-ben is egy Præsta quæsumus Domine kezdetű tétellel indul az abszolúciót megelőző könyörgéssorozat, majd a szertartást áldás zárja, de ez utóbbi szövege (Benedicat vos) nem felel meg az egri incipitnek, ezért kérdéses marad, hogy e sajátosságokat az ősi örökséghez, vagy a késő középkori fejleményekhez soroljuk-e. Az viszont biztosan kortárs egyházfegyelmi intézkedés, hogy az OA záró rubrikája előírja: a vezeklők a következő évben forduljanak abszolúcióért a római kúriához, mert amiben most részesültek, az nem tényleges feloldozás, hanem csak rekonciliáció volt. Ez azt jelenti, hogy a XVI. század elején liturgikusan gyakorolták ugyan a rekonciliációt, de szentségi hatást nem tulajdonítottak neki. Az abszolúció problémája Mindezeknél sokkal alapvetőbb az a különbség, amely a H-t az egész későbbi magyar hagyománnyal szembeállítja: az abszolúció helyzete és szövegezése. A H-ban a könyörgéssorozattal látszólag véget ér a rekonciliációs ordó: a vezeklők fölállnak, békecsókot váltanak a püspökkel, és elkezdődik a krizmaszentelési mise. Itt azonban, mielőtt magára a krizma szentelésére sor kerülne, egy allokúció következik a hitről, amelyet közös hitvallás, közgyónás és abszolúció követ. Mint a magánbűnbánat ordójánál kifejtettem, a hitvallás, a gyónási formula és az abszolúció éppen azok az elemek, amelyek a bűnbánati ordóknak szokásosan részei, de a H-nak mind a nyilvános, mind a magánbűnbánati fejezeteiből hiányoztak. A közösségi hitvallás, a bűnök típusait öszszefoglalóan felsoroló közösségi gyónás és a szintén az egész gyülekezetre adott feloldozás nem volt ismeretlen jelenség a nagycsütörtöki misében, és a H szövegei konkrétan is fönnmaradtak Autuni Honoriusnál mint a legnagyobb ünnepeken a gyülekezet által elmondandó formulák.450 Hogy a krizmaszentelési misének ez a szakasza szoroA Corpus præfationumban ellenőrizni, esetleg még Deshusses—Darragon. Sens XIV (valami a fejük fölött) 450 Mansfield vonatkozó részei az „omnibus confession” témájában. Egyébként Honorius Augustodunensis: Speculum ecclesiæ című beszédgyűjteményében van meg a hitvallás és a bűnvallás (PL 172, 823) mint nagy ünnepeken követett gyakorlat. Honorius magát autuninek mondja egy helyen, 448 449
san összefügg a rekonciliációval, azt az is alátámasztja, hogy a rekonciliációt a püspök a præparatio ad missam zsoltáraival, már a misére beöltözve kezdi meg, hogy a H fejlett formaérzékéhez képest a rekonciliáció feltűnően befejezetlen, és hogy számos más, ezredforduló körüli példát ismerünk a rekonciliációnak a misébe illesztésére. 451 A H eljárása tehát koncepciózus: a hitvallás, a közgyónás és az abszolúció egyesíti a magánés a nyilvános vezeklőket az egész keresztény néppel, hogy a krizmaszentelés előtti közös imádságot, majd a nagycsütörtöki áldozást452 már együtt végezhessék el. A PZ ehhez a konzisztens rendszerhez képest az eredeti koncepció meg nem értéséről árulkodik. Itt az egyházi évet követő szakaszból eleve hiányzik a vezeklők visszafogadása, a virágvasárnapi ordó után mindjárt a krizmaszentelési mise következik. Ennek megfelelő pontján egy néhány soros rubrika foglalja össze a H eredetileg teljes szöveggel közölt allokúcióját, hitvallását, közgyónását és feloldozását: Tunc narrat illis catholicam fidem, in primis ipse dicat. Deinde post illum omnes dicent ita: Credo in Deum. Deinde dicat confessionem: Confiteor Deo omnipotenti. Absolutio: Dominus Iesus qui dixit discipulis suis.
Hogy a másoló kevéssé tudott mit kezdeni ezekkel a mondatokkal, azt a központozáson kívül (az első és a második mondat a hitvallás diktálására vonatkozott volna) az is jelzi, hogy az ’Absolutio’ szót feketével, a rá következő incipitet viszont pirossal írta. A PZ rubrikája tehát az utolsó, már saját korában is fosszilis adat a misébe foglalt föloldozásról, de bizonyítja, hogy a kézirat összeállítói még ismerték a H teljes liturgikus rendjét. A későbbi magyar forrásokból ennek már az emléke is hiányzik. Maga a nagycsütörtöki rekonciliáció a PZ-ben csak később, és meglehetősen illogikus helyen, a templomszentelési ordók csoportja után,453 a mise általános rendje előtt következik, habár a kódex (egyik) fő írásával. A krizmaszentelési misével való kapcsolat tehát már a könyv szintjén, fizikailag is megszakad. Maga az ordó a fönt említett kisebb különbségeken túl pontosan követi a H-t, egészen a záró könyörgéssorozat végéig. Ott azonban közöl még egy ünnepélyes föloldozást, ami egyértelművé teszi, hogy az abszolúciót a rekonciliáció természetes záróaktusának tekintették. Mivel ez a záróaktus a krizmaszentelési miséből eltűnt, vagy legalábbis elvesztette kapcsolatát a rekonciliációval mint értelmetlen és csökevényes maradványelem,454 a rekonciliáció de ezt sokan vitatják, és némelyek németnek tartják a művei alapján (tájékozottság és nyelvhasználat). A fő baj, hogy a XII. század első felében volt aktív, és kb. akkor születhetett, amikor a H keletkezett. Csak modern kiadásból lehetne esetleg megtudni, hogy 1. tényleg az ő műve-e (a PL egy XII. sz. rheinaui kódexből veszi), 2. nem használt-e korábbi forrást (bizonyára nem a H-ból dolgozott). A részletes kifejtést a krizmaszentelésről szóló fejezetre hagyom. Ezek a részek az első, karácsonyi beszédnél vannak, de általában vonatkoznak az ünnepi prédikációkra mint tanácsok a szónoknak. 451 SGel, Noyon (AER I.) Beauvais (Rasmussen 148.), Egbert-Appendix 145. 148sqq., Poitiers (AER 286.) 452 Nagycsütörtöki communio generalis: AER 274. 453 Pontosan: reconciliatio, capsa 454 A PZ nem tartalmazza a szövegeket, így a H szövegei abból nem voltak végezhetők. Az azonos kezdet alapján azonban elképzelhető, hogy az apostoli hitvallást és a normál Confiteort elimádkozták. Az abszolúció nem magyarázható meg így.
végén szükségesnek látták pótolni. Ez az új abszolúció szövegileg sem felel meg a H változatának. Míg a H egy viszonylag rövid szöveget használ (Dominus Iesus Christus qui dixit discipulis suis), amely az apostolok oldó és kötő hatalmára hivatkozik, majd a szentek közbenjárása által a gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással elkövetett vétkek föloldozását kéri, addig a PZ egy hosszabb és ünnepélyesebb, formailag a püspöki hármasáldásoknak megfelelő abszolúciót alkalmaz (Dominus Iesus Christus qui dignatus est discipulis suis dicere … Et sicut peccata … Devotionem quoque … Adiuvante Domino) — a látszólag hasonló incipitek ellenére két teljesen különböző szövegről van szó. Az abszolúció után a püspök szenteltvízzel meghinti és megtömjénezi a vezeklőket, majd az Exsurgite qui dormitis kezdetű formulával szólítja őket fölállásra, és békecsókot vált velük. A többesszámú változat egyébként jellegzetes, az általam eddig megismert külföldi párhuzamok Cambrai kivételével az Exsurge qui dormis alakot használják. A PZ szerinti abszolúciót és befejező gesztusokat tartalmazza kivétel nélkül minden későbbi magyar forrás, ezért a H változatát folytatás nélküli archaizmusnak kellene tekintenünk. Hogy mégis ez követte az ordó összeállítójának eredeti elképzelését, azt a H korán kívül belső érvek is igazolják. Ilyen érv a H műhelyének előszeretete a nagyívű struktúrák iránt, a bűnbánati ordók kimutatható összekapcsolódása, és a már többször regisztrált humánum, amely kifejeződik abban is, hogy a vezeklők és a gyülekezet együtt mondják a hitvallást és a bűnvallást, és együtt nyerik el a föloldozást. A későbbi magyar források már élesen elkülönítik a vezeklőket a gyülekezettől. A másik érvet a nemzetközi kitekintés szolgáltatja. A H abszolúciója jellemzően gall és iberoprovanszál forrásokban van jelen. A PZ és a többi magyar forrás abszolúciója az Exsurge qui dormis formulával együtt a PRG-típusú ordók, azaz a germán régió jellegzetessége. Mint a következő alfejezetben látni fogjuk, a vezeklők visszafogadása a H első és mindeddig egyetlen valóban és tisztán gall típusú ordója, amelynek végén a germán típusú befejezés csak szervetlen, utólagos beavatkozás eredménye lehet. Összefoglalóan az alábbi táblázattal szemléltetem a vezeklők visszafogadásának jellegzetesen magyar változatát, hangsúlyozva, hogy az abszolúció és a befejezés vonatkozásában eltér egymástól a történelmileg tipikus, és az eredeti, autentikusabb változat: Fun kc i ó
Sz öve g k ez d et
PRÆPARATIO AD MISSAM 4 zsoltár (szokásos mise-előkészületi)
3 zsoltár (saját)
Konklúzió a zsoltárokhoz
E l tér ése k PZ Ø
Quam dilecta Benedixisti Inclina Credidi Memento Ecce quam bonum Ecce nunc benedicite Christus factus est
OA Laudate Dnm (helyette utolsóként) Lat. 1219 De profundis Lat. 1219 Ø Lat. 1219 Ø MNS Or. Respice (utána)
PROCESSZIÓ A TEMPLOM KAPUJÁIG Antifóna Formula
Venite (3×) Flectamus, Levate (3×)
Lat. 1219 hét bűnbánti zsoltár (előtte)
Fun kc i ó
Sz öve g k ez d et
E l tér ése k
Antifóna Zsoltár
Venite Benedicam Dnm
PZ Beati immaculati Lat. 1219 OA Ø
STÁCIÓ A TEMPLOM KAPUJÁBAN Allokúció kezdő szakasza 5 zsoltár
Précesz
Apologetikus-előkészítő könyörgések
Allokúció záró szakasza Buzdítás a vezeklőkhöz
Adest o venerabilis Miserere mei Ds secundum Ds in nomine Miserere mei Ds miserere Ds misereatur Ds in adiutorium Pater noster Averte Redde Adesto … et me Ds qui humani Præsta Re(d)integra in eis
Lat. 1219 (sorrendcsere)
MNS OA Inclina, Dne Ds salutis (utána) OA Kyrie (előtte) PZ Iniquitates (előtte)
OA Ds qui iustitiæ, Ds qui hominem (utána)
PROCESSZIÓ A TEMPLOM KÖZEPÉIG Antifóna Zsoltár
Venite Benedicam Dnm
STÁCIÓ A TEMPLOM KÖZEPÉN Allokúció (archaizmus)
Audivistis fratres carissimi
PZ MNS Lat. 1219 OA Ø
PROCESSZIÓ A TEMPLOM KÓRUSÁIG Antifóna Zsoltár
Cor mundum Miserere mei Ds secundum
STÁCIÓ A TEMPLOM KÓRUSÁBAN Litánia Betétvers 3× (XIII. sz. utáni újítás) Précesz
Könyörgések bűnbocsánatért
Ut præsentibus famulis Kyrie, Pater noster Salvos fac Convertere Mitte Illustra Dne vide Exaudi eos/illos Ne memineris/reminiscaris Ops … confitentibus Ops et misericors Dne … respice Ds misericors … multitud. Exaudi … confitentium Præveniat Adesto … nec sit Dne … qui offensione
H Ø (adathiány?) H PZ Ø Lat. 1219 Ut præsentes pænitentes OA gyertyák meggyújtása (előtte) MNS Ø (adathiány?)
HØ H Ø PZ Adiuva (utána)
Lat. 1219 OA Ø
Fun kc i ó
Sz öve g k ez d et
E l tér ése k
Precor Exaudi … in conspectu Adesto … hanc Ds misericors … secundum Maiestatem Famulos
PZ MNS Ops … miserere (utána) MNS Lat. 1219 Præsta (utána)
Fölállás, békecsók ABSZOLÚCIÓ1 (a misében) Allokúció Hitvallás Bűnvallás Feloldozás ABSZOLÚCIÓ2 (folytatólagosan) Feloldozás Formula (fölállásra, hintés, tömjén, békecsók)
— Si quis fratres Credo in Dm Confiteor Dns … qui dixit — Dns … dignatus est Exsurgite
H PZ1 (archaizmus) PZ Ø
PZ2 MNS Lat. 1219 OA (újítás)
OA botok eltörése stb. (utána)
Eredet és rokonság A rekonciliáció ordója két szempontból is váratlan meglepetés a H korábbi fejezeteinek elemzése után. Egyrészt ez az első ordó, amelynek nemcsak részleteiben, hanem egészében is többé-kevésbé pontos megfelelője azonosítható egy külföldi úzusban. Másrészt ez az első ordó, amely minden tekintetben idegen a germán tájtól, és gall párhuzamokkal rendelkezik, mégpedig Észak-Franciaország és Alsó-Lotaringia katedrálisainak pontifikáléiban. Az alábbiakban azt fejtem ki, hogy milyen vonások alapján mutatható ki ez a rokonság, majd arra keresek választ, hogy mi indíthatta a H szerkesztőit —akik előzőleg inkább csak a germán alap „fűszerezése” érdekében fordultak távoli hagyományok felé— e rendhagyó lépésre. A nyugati liturgia rekonciliációjának az a standard típusa, amelyhez a H ordója is tartozik, nem mutatható ki a X. század előtt, jóllehet maga a liturgikus keretek közt végzett nagycsütörtöki rekonciliáció más változatokban bőven adatolt. A rítus eredetéről, kialakulásáról nem lehet megbízható állításokat tenni, de annyi biztos, hogy a standard változat egy olyan euchológiai anyagot használ, amelynek legkorábbi ismert forrása az SGV. Ehhez a készlethez tartozik az emblematikus Adest o venerabilis allokúció is, amely az SGV-ben még osztatlan: az Iniquitates+Averte+Redde verzikulusok a szöveg részei, a vezeklő érzülete fogalmazódik meg bennük, és utánuk folytatódik a szöveg minden megszakítás nélkül a Redintegra kezdetű mondattal. Az SGV általában egyes számban beszél a vezeklőről. Az orációkat öt blokkban közli: három könyörgést az allokúció előtt, hármat utána, négyet ezután, másik négyet a halál küszöbén való föloldozásra, végül további négyet mint egy, a vezeklőért mondott votív mise propriumát, kiegészítve prefációval és a misekánon változó részeivel:455 455
Az SGF eltérése az SGV-től ezen a ponton jelentéktelen, csak néhány rubrikális megfogalmazást
I. Ad reconciliationem pænitentium sequitur ordo
IV. Reconciliatio pænitentis ad mortem
1. Ops … universis famulis tuis plenius 2. Concede credentibus 3. Ops … qui vitam humani generis
1. Ds misericors Ds clemens qui secundum 2. Maiestatem tuam Dne supplices 3. Maiestatem tuam qs Dne 4. Ds misericors Ds clemens qui indulgentiam
II. Ordo agentibus publicam pænitentiam 1. Adesto 2. Præsta 3. Ds humani … Tibi ergo III. Item ad reconciliandum pænitentem 1. Ops … confitenti 2. Ops … peccatorum 3. Ds qui confitentium 4. Dne … respice
V. Orationes post reconciliationem vel postquam communicaverit 1. Ds qui confitentium (kollekta) 2. Virtutum cælestium (szekréta) 3. VD Cuius passione cuncta commota sunt 4. Infra actionem, Communicantes, Hanc igitur 5. Concede … ut percepti (posztkommúnió) 6. Ds qui confitentium (a vezeklő áldozására) 7. Gregem tuum (super populum)
Az SGV nem ad információt a rítus ceremoniális lefolyásáról. E tekintetben prümi Regino az első ismert szerző, aki a vezeklők fogadását és bevezetését leírja.456 Az ordó eszköztára a PRG-ben válik teljessé. Itt a Regino-féle rubrika szituálja az SGV szövegeit, és egyébként is látványosabbá, drámaibbá válik a ceremónia. A PRG-ből ismerjük először a jellegzetes énektételeket: a Venite és a Cor mundum antifónát a nekik megfelelő processziókkal, vagyis a három térdhajtással megszakított hívogatással és a vezeklők kézen fogva való bevezetésével. A PRG továbbá préceszt helyez el a könyörgések előtt, utánuk pedig abszolúciókat, amelyek közt az első és legfontosabb a püspöki hármasáldást parafrazeáló Dominus Iesus Christus qui dignatus est discipulis suis dicere (ez az, amelyet a PZ-től kezdve a magyar források is használnak). Végül a PRGben találkozunk először az Exsurge qui dormis formulával az ordó végén. Az SGV-ből öröklött szöveganyaggal a PRG sajátosan bánik. Az Adest o venerabilis allokúciót —a drámai tendenciával összhangban— dialogikussá alakítja át úgy, hogy a három verzikulust bevezető mondatot („Hic ergo, dum ad pænitudinis actionem tantis excitatur exemplis, sub conspectu ingemiscentis ecclesiæ, venerabilis pontifex, protestatur et dicit”), amelynek alanya eredetileg a vezeklő, és megszólítottja a püspök, rubrikának fogja föl, amelyben a püspök az alany, magukat a verzikulusokat pedig vele mondatja el mint apológiát.457 Ezután veszi vissza a szót az archidiákonus, így az allokúció Redintegra kezdetű szakasza önálló tétellé válik. Ami viszont a könyörgéseket illeti, a PRG enciklopédikus, akkumulatív jellege érvényesül. Az SGV differenciált anyagából a II–V. blokk tételeit továbbiakkal kiegészítve458 egy, legbővebb formájában 17 tételből álló, homogén sorozatként közli: érint, illetve a misetételek közül az elsőnek a pozícióját. A táblázat a két Gelaziánum anyagát együtt szemlélteti, az SGF a Gellonense alapján. 456 Idézi Mansfield, de eredetiből is kell. 457 Jellemző, hogy egyes források érzékelték: a retorikus fogalmazás kiszól a rubrikák közül, ezért egyszerűbbre cserélték, pl. Christophorus-pontifikále. 458 Ezeknek forrásilag utána kell még nézni, és ellenőrizni a pontos megfeleléseket a SGel-lel. is.
1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9.
Adesto Exaudi Præveniat Ds infinitæ Ds sub cuius Præsta … fructum Ops … confitentibus Ops … peccatorum Dne … respice
SGV II. 1.
SGV II. 2. SGV III. 1. SGV III. 2. SGV III. 4.
10. Ds misericors 11. Maiestatem 12. Famulos 13. Dne … respice 14. Ds qui confitentium 15. Ds qui mundum 16. Dne … rex regum 17. Ds humani generis
SGV IV. 1. SGV IV. 3. SGV III. 4. SGV V. 1/6.
SGV II. 3.
Sem a kevés fönnmaradt forrás, sem a liturgiaváltozatok keletkezésének alapvetően kreatív természete nem engedi meg, hogy családfákat állítsunk föl, de annyi érzékelhető, hogy a későbbről fönnmaradt változatok használják ugyan a PRG-ben foglalt újdonságok némelyikét, de nem föltétlenül lesznek hűtlenek az SGV beosztásához. Ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy a Venite és a Cor mundum antifónákat a hozzájuk tartozó processziókkal együtt szívesen használják, az allokúciót jobbára kettébontják, de olykor differenciálják a könyörgéseket, és nem általánosan veszik át a verzikulusok sorozatát, az abszolúciókat és az Exsurge formulát. Azt viszont ki lehet jelenteni, hogy a nyugati rekonciliáció standard formája az SGV–PRG szöveg- és gesztuskészletéből merít, amelynek könnyen fölismerhető markerei mindjárt az ordó elején az Adest o venerabilis allokúció és a Venite-processzió. Az ettől jelentősen eltérő változatok mindnyájan archaikus maradványok, vagy —a XIV. századtól kezdve— késő középkori újítások. A standard típus változatai négy csoportba sorolhatók, de ezek közül csak kettő tekinthető viszonylag homogénnek: a német–római és az iberoprovanszál. Hogy a keleti csoportot ez esetben nem germánnak, hanem német–rómainak nevezem, az azért van, mert kimutatható francia területen is, és nyilvánvalóan ide tartozik a PR12, sőt olyan dél-itáliai pontifikálék (pl. Monte Cassino, Messina), amelyekben egyáltalán van rekonciliáció. A magyar változat különállása miatt fontos, hogy a német–római csoport tagjai a mai Lengyel- és Csehország területéről származó pontifikálék is (Plock, Krakkó, Prága, Olmütz). (1) A német–római változat képviselői hűségesen követik a PRG rendjét, legföljebb rövidítenek annak legteljesebb formáján. Jellegzetességei a következők: Az ordó az Adest o venerabilis allokúcióval kezdődik, amelyet csak három (Iniquitates+Averte+Redde), ritkábban két verzikulus szakít meg, és mindjárt folytatódik a Redintegra szakasszal. Ezt követi a Venite-processzió, mindig a 33. zsoltárral (Benedicam Dominum), és folytatólagosan a Cor mundum antifóna, mindig és csak az 50. zsoltárral (Miserere mei Deus secundum magnam). Az euchológiai szakasz egyetlen bővített szuffrágiumforma, meglehetősen sok tétellel. Litániával kezdődik, amelyben nem elterjedt a betétversek használata.459 Jellemző a précesz válogatása és sorrendje: Salvos+Convertere+Mitte+Illumina/Illustra+Domine vide+Exaudi me+Ne memineris+Adiuva. Szintén jellemző az orációk PRG szerinti válogatása és sorrendje, Csak PR12, Prága–Olmütz, és a nyugatias Christophorus-pontifikále. Máshol sem jellemző, úgyhogy nem regionális mintázat, hanem fejlesztés. 459
amely következetesen az Adesto-val kezdődik és a Deus humani generis-szel végződik. Az abszolúció a hármasáldás-szerű Dominus … dignatus, amelyet további abszolúciók követhetnek. Az ordó végén a püspök meghinti és megtömjénezi a vezeklőket, majd az Exsurge formulával szólítja őket fölállásra, és békecsókot váltanak. Ha van admoníció, akkor az itt, a szertartás végén következik. E homogén csoporton belül az alváltozatok csak néhány többlettételben vagy az orációk sorrendjének enyhe módosulásában mutatkoznak meg, de ezek is kisebbségben maradnak.460 Mégis fölismerhető az SGV öröksége azokban az ordókban, amelyek a legjelentősebb orációt, a Deus humani generis-t nem a sorozat végén, hanem az elején helyezik el. Mindkét esetben a tétel prefációszerű használatáról van szó, a különbség csak abban áll, hogy a Deus humani generis az egész euchológiai részt, vagy magát az abszolúciót készíti elő. (2) Az iberoprovanszál változat ugyanebből a készletből merít, de sorrendje sajátos, és néhány szövegválasztása azonnal fölismerhetővé teszi. Jellegzetességei a következők: Az ordó az archidiákonus State cum silentio felszólításával kezdődik, ezt követi az Adest o venerabilis allokúció, az apologetikus verzikulusok és a Redintegra folytatás nélkül — a püspök attitűdje itt egyébként is inkább bírói, semmint szolidáris. Ha van admoníció, az mindjárt az allokúció után hangzik el. Ezt követi a Venite-processzió a 33. zsoltárral, de a zsoltár itt nem a Venite antifóna megismétléséhez, hanem a zsoltár hatodik verséből lett Accedite ad eum et illuminamini antifónához kapcsolódik. A zsoltár után a püspök egy formális párbeszédet folytat az archidiákonussal, Est dignus/Scis illos dignos esse kezdettel. Csak ezután következik a Cor mundum antifóna, amely alatt mindhárom Miserere kezdetű zsoltárt (Ps 50, 55, 56) eléneklik. Az euchológiai szakasz egyetlen bővített szuffrágiumforma, de rövidebb, mint a PRG-ben, és nem előzi meg litánia. Jellemző a précesz válogatása és sorrendje: Domine non secundum+Ne memineris+Convertere+Salvos+Esto+Mitte. Szintén jellemző az orációk válogatása és sorrendje, amely az SGV II. és IV. blokkját használja: Adesto+Præsta+Deus qui humani+Deus misericors+Maiestatem. Az ordót egyetlen abszolúció zárja, mégpedig a H-ból ismert Dominus … qui dixit, a végén a közismert Absolutionem formulával. Az iberoprovanszál típus nem olyan jól dokumentált, mint a német–római, de fönnmaradt forrásaiban (Vic, Arles, Aix en Provence) egységesnek bizonyul. Érdemes megjegyezni,461 hogy a PGD nyilvánvalóan ebből a típusból indul ki, de szokatlanul eredeti módon továbbfejleszti, részben a PRG egyes elemeinek beépítésével, részben új tételek (antifónák, prefáció, abszolúció, áldás) és drámai gesztusok alkalmazásával. (3) Jóval széttartóbb, de az előzőektől és egymástól is elkülöníthető az anglonormann és a gall csoport. A brit és a normandiai ordók szerkezete változatos, és jellegzetességeik sem általánosak a német–római, a gall és az iberoprovanszál462 ordókTipológiailag ennek nincs nagy jelentősége, de a pontos tételválogatás informatív, pl. Krakkó Ms. 11 és Olmütz rokonsága innen ismerhető föl. 461 Súlyos tévedés Mansfieldnél, hogy a PGD-t egészében agyalmánynak tekinti, és nem ismeri föl az iberoprovanszál változatot. 462 Rouenban és Lisieux-ben megvannak a dialogikus formulák. 460
kal való sokféle kölcsönhatás miatt. Ami elsősorban fölismerhetővé teszi őket, az olyan, csak rájuk, de rájuk általánosan jellemző tételek használata, amelyek egy angolszász, tehát még normann hódítás előtti rétegből származnak. Ilyen tipikus tétel a Domine … qui vulnera nostra curare oráció és az Absolvimus vos vice beati Petri abszolúció, mely utóbbi már a hamvazószerdai absolutio populi-ban is anglonormann jellegzetességnek bizonyult. Másodsorban a következők jellemzők rájuk: Az Adest o venerabilis allokúcióval vagy annak egy sajátos, normann változatával, az Adest tempus-szal kezdődnek, de nem használják az apologetikus verzikulusokat és a Redintegra szakaszt. Ezt követi a Venite-processzió, mindig a 33. zsoltárral. Ha van admoníció, az ezután vagy az abszolúció után hangzik el. Előszeretettel használják a hét bűnbánati zsoltárt a Venite- és a Cor mundum-processzió között. A Cor mundum antifónához csak az 50. zsoltárt énekeltetik. Az euchológiai rész hol egy-, hol kétrészes,463 és a tételek sorrendje sem egységes, bár közelebb áll az SGV-hez, mint a PRGhez; sehol nincs litánia, és a verzikulusok, orációk készlete —az angolszász forrásokat leszámítva— redukált. Az ordót egyetlen, jellegzetes abszolúció zárja. (4) Mivel a francia területen használt ordók között is több olyan van, amely osztozik a német–római típus jellegzetességeiben, elsősorban azok a vonások érdemelnek figyelmet, amelyek eltérnek a PRG rendjétől, másodsorban viszont azok, amelyek Franciaország normann és provanszál területeitől engedik őket megkülönböztetni. Ezek a következők: Az ordó a Venite-processzióval kezdődik. Az antifónához tartozó zsoltár a Ps 118 első divíziója (Beati immaculati). Csak ezután következik az Adest o venerabilis allokúció. Használják a Redintegra folytatást is, de az allokúció két szakasza közé számos további tételt illesztenek. E tételek bővített szuffrágiumformába rendeződnek, amely zsoltárokból, a PRG apologetikus verzikulusaiból (Iniquitates+Averte+Redde) és a SGV II. blokkjának orációiból áll. A beillesztett zsoltárok vagy a hét bűnbánati zsoltár, vagy a magyar ordókból is ismert öt zsoltár, azaz a Ps 50, 53, 56, 66, 69. A Redintegra allokúció után hangzik el az admoníció, majd másodszor is sorra kerül a Venite antifóna, de ezúttal csak egyszer és a 33. zsoltárral (Benedicam Dominum). Folytatólagosan következik a Cor mundum antifóna az 50. zsoltárral, majd litánia betétvers nélkül és a PRG szerinti précesz. A könyörgések főleg az SGV II–III. blokkjából valók, a sorozat jellemzően az Omnipotens … confitentibus-szal kezdődik, de viszonylag rövid, és válogatása atipikus. Az ordót az abszolúció zárja; szövegének megválasztása atipikus, sőt néha nincs is abszolúció.464 Szerkezetileg az ordó két párhuzamos részre oszlik, amelyek egy-egy antifónával és zsoltárral, illetve a hozzájuk rendelt processzióval kezdődnek, majd bővített szuffrágiumformába rendezett euchológiai anyaggal folytatódnak. A gall típuson belül —az egyházszervezet „sűrűségének” és tekintélyes múltjának megfelelően— számos alváltozat dokumentált, de a fönti jellegzetességek meglehetőA kétrészeseknél a Venite után van az első blokk, a Cor mundum után a második, ami a kétrészes gallokra emlékeztet, ld. alább. 464 Tekintetbe kell venni a megelőlegezett, hamvazószerdai abszolúciókat. 463
sen elterjedtek. Közülük ezek azok, amelyek a H ordójáról is megállapíthatók, de szembenállnak a másik három csoporttal, mindenekelőtt a német–római típussal: (1) Az ordó a Venite-processzióval kezdődik, és csak ezt követi az allokúció. (2) Az allokúció kétrészes, közéjük bővített szuffrágiumforma illeszkedik, amely (a) az 50., 53., 56., 66., 69. zsoltárból, (b) a PRG apologetikus verzikulusaiból, (c) az SGV II. blokkjának könyörgéseiből áll. (3) A Venite antifóna másodszor is elhangzik, ekkor a 33. zsoltárral. (4) A Cor mundum-processzió, a litánia és a précesz a PRG szerinti. (5) Az első könyörgések az SGV szerintiek, kezdve az Omnipotens … confitentibus-szal. (6) Az ordó ezzel befejeződik, illetve az odaértendő abszolúció a Dominus … qui dixit. (7) A szerkezet kétrészes: párhuzamos antifónák zsoltárral, majd bővített szuffrágiumforma.
A mondott tulajdonságok közül a gall csoporton belül az allokúcióba ékelődő öt zsoltár és a kétrészesség számít a legegyénibbnek. Ezek egy földrajzilag Triertől Cambraiig terjedő sávban mutathatók ki, de Cambrai ordója közelebb áll a PRG-hez (allokúcióval kezdődik, használ abszolúciót, és a végén van Exsurgite formula), Trier pedig egy Toulban is dokumentált, jellegzetes alsó-lotaringiai változatot használ, amelyben a verzikulusok és a zsoltárok fordított sorrendben állnak, és a PRG-hez hasonlóan a verzikulusok után fejeződik be az allokúció egy csak itt használatos, Redde integram gratiam kezdetű szövegváltozattal — ez egyébként nem teszi fölöslegessé a Redintegra szakaszt, amely a szokásos helyén szintén elhangzik. Közelebb áll a magyar ordóhoz egy Senlisből és Soissons ismert, központi változat, de a verzikulusok és a könyörgések válogatása, sorrendje sokszor pontosabban követi a cambrai-i és a lotaringiai párhuzamokat. Ebből arra lehet következtetni, hogy a H egy számunkra ma már ismeretlen, de ehhez a típushoz tartozó mintát követett, és esetleg annak elemeit is szabadon rendezte át. Az alábbi táblázatban ezeket a párhuzamokat hasonlítom öszsze a H ordójával, incipittel csak azokat a tételeket írva ki, amelyek nem teljesen egységesek, és normalizálva a kevésbé informatív szövegváltozatokat: H
Senlis
Soissons
Averte
PROCESSZIÓ Venite etc. 3× Beati immaculati Adest o venerabilis PRÉCESZ 5 zsoltár Pater noster Iniquitates Averte
Redde
Redde
PROCESSZIÓ Venite etc. 3× Beati immaculati Adest o venerabilis PRÉCESZ 5 zsoltár Pater noster Iniquitates Averte faciem Cor mundum Ne proiicias Redde
7 preparációs zsolt. PROCESSZIÓ Venite etc. 3× [Benedicam Dnm] Adest o venerabilis PRÉCESZ 5 zsoltár Pater noster
Cambrai
Adest o venerabilis PRÉCESZ 5 zsoltár Pater noster Iniquitates Averte
Redde
Trier
Toul
PROCESSZIÓ Venite etc. 3× Beati immaculati Adest o venerabilis PRÉCESZ
PROCESSZIÓ Venite etc. 3× Beati immaculati Adest o venerabilis PRÉCESZ
Iniquitates Averte
Iniquitates Averte
Redde Redde integram 5 zsoltár Pater noster Iniquitates Averte Redde
Redde Redde integram 7 bűnbánati zsolt. Pater noster Salvos Mitte Esto
H
Senlis
Soissons
Cambrai KÖNYÖRGÉS Adesto Ds humani Præsta Nos etiam Redintegra
KÖNYÖRGÉS Adesto Ds humani Præsta
KÖNYÖRGÉS Adesto Præsta Ds humani
KÖNYÖRGÉS Adesto Præsta Ds humani
Redintegra Admoníció PROCESSZIÓ Venite 1× Benedicam Dnm STÁCIÓ Audivistis fratres PROCESSZIÓ Cor mundum Miserere PRÉCESZ Litánia, Kyrie Salvos Convertere Mitte Illustra Dne vide
Redintegra Admoníció PROCESSZIÓ Venite 1× Benedicam Dnm
Redintegra Admoníció PROCESSZIÓ Venite 1× Benedicam Dnm
Cor mundum Miserere PRÉCESZ Litánia, Kyrie Salvos Peccavimus Dne non secundum
Cor mundum Miserere PRÉCESZ Litánia, Kyrie Salvos Convertere Mitte Illustra
Ne memineris Adiuva Memor esto Exsurge Christe Dne Ds virtutum KÖNYÖRGÉS … confitentibus
Ne memineris Adiuva
KÖNYÖRGÉS … confitentibus … peccatorum Dne … respice Ds misericors Exaudi Præveniat Adesto Precor Exaudi Adesto Ds misericors Maiestatem Famulos
Adesto Ds misericors Maiestatem Famulos
Dne Ds virtutum KÖNYÖRGÉS … confitentibus
PROCESSZIÓ Venite etc. 3× Benedicam Dnm
Cor mundum Miserere PRÉCESZ Litánia, Kyrie Convertere Mitte Illustra Dne vide Exaudi me Ne memineris Adiuva
KÖNYÖRGÉS … confitentibus … peccatorum Dne … respice
Trier
Toul
KÖNYÖRGÉS Adesto Ds humani
Nihil KÖNYÖRGÉS Adesto Præsta Ds humani
Redintegra Admoníció PROCESSZIÓ Venite 1× Benedicam Dnm
Redintegra Admoníció PROCESSZIÓ Venite 1× Benedicam Dnm
Cor mundum Miserere PRÉCESZ Litánia, Kyrie Salvos Convertere Mitte Illustra Dne vide Exaudi me Ne memineris Adiuva
Cor mundum Miserere PRÉCESZ Litánia, Kyrie Salvos Convertere Mitte Illustra Dne vide Exaudi eos Ne memineris Adiuva
KÖNYÖRGÉS … confitentibus
KÖNYÖRGÉS … confitentibus … peccatorum Dne … respice
Dne … respice
Adesto Ds misericors Maiestatem Famulos BEFEJEZÉS Exsurgite
BEFEJEZÉS Ops … beato Petro Surge
Érdekes megfigyelni, hogy azokon a pontokon, ahol a PZ különbözik a H-tól, következetesen a gall ordók irányába tér el: ilyen különbség, hogy elhagyja a preparációs zsoltárokat, használja a 118. zsoltár első divízióját (Beati immaculati), az első apologetikus verzikulust (Iniquitates), és a préceszt záró verzikulust (Adiuva). Ugyanezek az elemek a többi magyar ordóból hiányoznak, ami azt jelenti, hogy a PZ összeállítója még ismerhette azt a gall mintát, amelyből a H is merített, de az MNS és a későbbi magyar források egy, a H-hoz közeli változatot vettek alapul.
A rekonciliáció kétrészes, öt zsoltárt használó típusa szórványosan kimutatható a gall tájon kívül is: egyelőre egy XVI. századi roskildei, és ami fontosabb, egy, a H-val egykorú, krakkóinak tartott pontifikáléban találtam meg.465 Különösen a krakkói párhuzam alapján elvileg nem lehetne kizárni, hogy a magyar hagyomány közvetve jutott birtokába a gall ordónak. Ennek azonban ellene mond egyrészt az, hogy mindkét adat jobban különbözik a H-étól, mint a H ordója a francia és lotaringiai ordóktól. A dán ordó csak az apologetikus verzikulusokat és az öt zsoltárt veszi át (ebben, tehát a lotaringiai sorrendben), a második szakaszban már teljesen a német–római típust követi. A régi krakkói ordó a Venite-processzióval indul, használja a Beati immaculati zsoltárt, de az öt zsoltárból csak hármat választ ki (Ps 50, 66, 69), és az egész ordót az anglonormann típus egyik markerével, az Auctoritate et vice beati Petri abszolúcióval zárja. Lengyel történészek hangsúlyozzák, hogy Tyniecben és a korai lengyel monaszticizmusban általában is fontos szerepet játszottak lotaringiai és brit szerzetesek, ami megmagyarázza a gall típusú ordó és az anglonormann abszolúció jelenlétét. Hogy ez nem csak a történelmi adatok ráerőltetése a liturgikus tényekre, azt az bizonyítja, hogy a pontifikále többi ordójában is nagy mennyiségben fordulnak elő kifejezetten anglonormann tételek. A másik ellenérv az, hogy a krakkói ordó egyetlen, bizonytalan identitású pontifikáléban maradt fönn. Míg a H ordója a magyar hagyomány szerves és tartós részének bizonyul, addig a lengyel, cseh és morva pontifikálék a XII. századtól kimutathatóan egy másik, az orációk sorrendjéről könnyen azonosítható változatot használnak,466 és ez a változat minden szempontból a német–római típus képviselője. Ebből arra következtetek, hogy az elszigetelt krakkói ordó nem a hagyományozás közvetlen szintjén áll kapcsolatban a H-val, hanem közvetve, mint a kor és a térség liturgiaalkotói stílusáról tanúskodó dokumentum. A régi krakkói forrás a H módszeréhez hasonlóan egy tájidegen ordót vett alapul, bizonyos mértékig átszerkesztette, majd egy egzotikusnak számító tétellel koronázta meg, de ez a kísérlet —szemben a H-éval— nem állta ki az idő próbáját. A fönti táblázat azt is megmutatja, hogy melyek a H-nak a kétrészes gall típushoz képest egyéni vonásai. Ezek azért különösen fontosak, mert jelenlétük a későbbi magyar forrásokban bizonyítja, hogy a hagyomány kezdőpontjánál a H, illetve a belőle kikövetkeztethető esztergomi protopontifikále áll. A kifejezetten magyar vonások a következők: a preparációs zsoltárok használata, a Beati immaculati zsoltár elhagyása a Benedicam Dominum kedvéért, az első apologetikus verzikulus (Iniquitates) hiánya és a bő orációsorozat középső szakasza (Deus misericors – Exaudi). A későbbi források újítása a litániába iktatott Ut præsentibus famulis vers és a német–római típusú befejezés (abszolúció és Exsurgite), míg a H folytatás nélkül maradt leleménye a második processziót megszakító stáció az Audivistis fratres allokúcióval, amely azonban —mint kifejtettem— jól illik a H-ban másutt megmutatkozó formaérzékhez. Hogy a nagyObertynski kiadása, csak a litánia két szentje alapján krakkói, meg hogy ott van. Más szertartásai sem egyeznek a standard krakkói úzussal. 466 A jellegzetes orációsorrendet ide. 465
csütörtöki misében elhelyezett abszolúciónak voltak-e gall előzményei, az a rokon pontifikálék alapján nem bizonyítható. Az viszont igen, hogy az ünnepi, és különösen a nagycsütörtöki misékben létezett ilyen szokás francia területeken, és az is, hogy a H szerkesztői jól ismerték a püspöki szertartások német–római változatait, amelyekben az abszolúció a szertartás elmaradhatatlan része. Utolsó és legfontosabb kérdésünk a H rendhagyó forráshasználatára irányul. Mi motiválta az ismeretlen szerkesztőket, amikor szokásukkal ellentétben nem egy germán, hanem egy gall típusú ordóból indultak ki? A kérdés tétje azért is nagy, mert a korábbi kutatás alaptalanul túlértékelte az észak-francia és a lotaringiai úzusok hatását a korai magyar liturgiára, és részletes elemzéseim során itt van az első alkalom, hogy ez a hatás valóban kimutatható.467 A választ a H strukturális preferenciáiban vélem megtalálni. A liturgiatörténetben korán kialakított ordóknál rendszerint azt tapasztaljuk, hogy a gall változatok rövidebbek, egyszerűbbek, kezdetlegesebbek a germánoknál. Érthető, hogy az, aki egy fiatal egyház új úzusát dolgozza ki, szívesebben nyúl a germán anyaghoz, amely bővebb, színesebb és drámaibb, és amelyhez földrajzilag maga is tartozik. Nem ez a helyzet egy olyan ordónál, amelynek standard változata valószínűleg nem régebbi a X. századnál. Itt a gall úzusok sem régről öröklött szövegeket és gesztusokat hagyományoznak tovább, hanem kreatívan érvényesítik korabeli ízlésüket. Hogy a vezeklők rekonciliációja még a középkor derekán is képlékeny, alakítható rítus volt, azt XIII. század utáni francia pontifikálék, az OA, és mindenekelőtt a PGD példája bizonyítja. A PRG-re visszavezethető germán ordókra általában jellemző, hogy az azonos műfajhoz tartozó liturgikus tételeket tömbökben, gyűjteményesen használják, ami bő tételkészlethez, de egysíkú szerkezethez vezet. Ilyen a német–római rekonciliáció is. Ehhez képest a H kedveli a változatosabb szerkezeteket: szívesen szakítja meg az euchológiai tételeket énektételekkel, szívesen használ rövidebb, beláthatóbb sorozatokat, és szívesen szervezi az így generált sorozatokat párhuzamos csoportokba, amelyekben kiemelkedő szerepe van a keretes szerkesztésnek, az ismétlésnek és a hármasságoknak. A kétrészes gall ordóban a H műhelye egy olyan létező mintát fedezett föl, amely nem volt puritánabb a rendelkezésre álló germán változatoknál, viszont megvoltak benne a fölsorolt szerkezeti követelmények. A magyarországi szerkesztőknek nem volt más dolga, mint hogy egy, a második processziót megszakító stációval háromrészessé tegyék a kétrészes eredetit.
A krizmamise nagycsütörtökön A nagycsütörtöki krizmamise a maga közel 20 fóliójával a kódex hatodát teszi ki. A benne foglalt terjedelmes beszédek —a korábban már említett allokúciókkal együtt— a magyarországi prédikációs irodalom legkorábbi egészben fönnmaradt emlékei,468 így 467 468
Érdekes, hogy a H és a krakkói kódex is korábbi, mint az idézett nyugatiak. Előttük csak a Gellért-félék, ld. Madasnál.
az ordót eddig elsősorban ezek miatt kutatták. Maga a krizma a legnagyobb tisztelettel kezelt, „legerősebb” szentelmény, a Szentlélek hordozója. Szentelése a hagyományos keresztény liturgiák egyik legősibb és legelterjedtebb pontifikális szertartása, és a római rítuson belül is meglehetősen állandó. Az év legnagyobb szabású ünnepi miséjébe illeszkedik, ahol az egyházirend minden fokozata és a laikus gyülekezet is kitüntetett szerepet kap. A krizma mellett ezen a misén áldja meg a püspök a betegek kenetét a kánon vége előtt, majd a krizmával együtt a hittanulók olaját a mise vége felé. A három szentelés viszonylag kevés, ősi és széles körben ismert gesztussal és szöveggel történik. Ezek a keretek és eszközök elméletileg kevés alkalmat szolgáltatnak változatok képződésére és liturgikus kreativitásra. Annál különösebb, hogy a H krizmamiséje, mint látni fogjuk, egyike a legextrémebbeknek: ahhoz a kísérleti réteghez tartozik, amely végül nem tudott meggyökerezni a magyar hagyományban. Az ordó leírása egy, a PRG-ből való rubrikával kezdődik. Ez szervetlen átvétel, mert logikusan meg kellene, hogy előzze a rekonciliációs ordót. Leírja, hogy a sekrestyések (mansionarii) reggel elő kell, hogy készítsenek három ampullát tiszta olívaolajjal tele, a háromféle szent olajnak megfelelően. Közülük a legnagyobb a krizmáé, ezt fehér selyem borítja, a másik kettőt másféle selyem. A harmadik órában (ekkor kezdődött volna a rekonciliációs ordó) harangoznak, a szolgálattevők pedig ünnepi paramentumokba öltöznek (ezt elvileg már megtették a rekonciliáció előtt), a diákonusok dalmatikába, a szubdiákonusok selyem albába. Ezen a napon még szólnak a harangok a mise és a zsolozsmahórák előtt, majd elhallgatnak nagyszombatig (ez is ellenkezik a Tenebræ kezdő rubrikájával, amely szerint már a nagycsütörtöki matutínumra fa eszközzel adtak jelt). A misén a püspök mellett hét diákonus, hét szubdiákonus, hét gyertyavivő és két tömjénező szolgál, mint utóbb kiderül, tizenkét áldozópappal együtt. Ez az asszisztencia az Egyház teljességét jeleníti meg: a püspök Krisztust, a áldozópapok az apostolokat, a diákonusok az Apostolok Cselekedetei szerint kiválasztott hét diákonust; a hét gyertyavivő az ószövetségi előképekre és az Apokalipszisre utal. Jóllehet a Szenvedés ideje és tulajdonképpen hétköznap van, az introitust doxológiával éneklik, megszólal a Gloria in excelsis Deo, ünnepélyes tónuson recitálják a kollektát, és az evangéliumoskönyvet gyertyák és tömjénfüst kísérik. Nincs viszont homília és Credo. A rubrika nem ad incipitet a szentleckéhez, graduáléhoz, evangéliumhoz, offertóriumhoz, de nem kétséges, hogy ezek a római rítus szokásos tételei voltak,469 amit tényszerűen megerősít a két olvasmány forráshivatkozása a Korintusi levélre és a János-evangéliumra. A felajánlás alatt az áldozópapok és akik még akarnak, felajánlást tesznek. Következik a szekréta, a prefáció (nem tudjuk, melyik)470 és a kánon. A kánon utolsó előtti szakasza, az Intra quorum nos consortium után, a befejező Per quem hæc omnia előtt fölajánlják a püspöknek a betegek olaját, amelyet a jelenlévő álConvenientibus, Christus factus, Ante diem festum, Dextera Domini. Vsz. a Szent Keresztről, mint a térségben lenni szokott, másutt communis, de az SGV sajátot ad, amely rajta kívül is előfordul. 469 470
dozópapokkal együtt megáld, közepes hangon, hogy csak a körülötte állók hallják. A kánonnak ez a pontja az ételszentelések leghagyományosabb helye a misében. 471 Az áldás egy rövid exorcizmussal (Exorcizo te immundissime spiritus omnisque incursio Satanæ … ut recedas) és egy könyörgéssel (Emitte Domine Spitirum sanctum Paraclitum) történik. Megelőzi azonban egy Amalariustól vett szöveg a betegek kenetének apostoli eredetéről és szentelésének római liturgiájáról (De oleo quo unguntur infirmi auctoritatem habemus apostolicam). A szöveg lehetne liturgiamagyarázó betoldás, amint az a korai pontifikálékban nem szokatlan, és lehetne részletező rubrika is. A H azonban minden valószínűség szerint allokúciónak szánja: ez derül ki a layoutból (piros címfelirat után fekete szöveg iniciáléval), és ezt erősíti meg az ordó folytatása, amelyben további három allokúció, köztük két másik Amalarius-szöveg szerepel. A mondott szakaszokat az is összeköti, hogy éppen ezek voltak azok, amelyeket az általam arab 1-essel jelölt korrektor gondosan és módszeresen végigjavított. A betegek olajának szentelését egy betoldás követi, amelyről a H szerkezetéről szóló fejezetben már írtam: az általános olajszentelés betegség ellen. Ez két hosszú exorcizmusból áll, amelyek az előző szentelés rövid, klasszikus szövegeinél sokkal hosszabbak és nyilvánvalóbban apotropaikus jellegűek. Habár tekinthetők az előző szentelés folytatásának (egyes forrásokban így szerepelnek), a H-ban is közölt címük („quocumque tempore”) egyértelművé teszi, hogy nemcsak nagycsütörtökön, hanem bármikor használhatók. Ebből arra következtetek, hogy nem magát a betegek kenetét, hanem egy másik szentelményt exorcizáltak velük. Ez a rész tehát nem a nagycsütörtöki ordó része, hanem asszociatív alapon került ide, annak az inkluzív logikának megfelelően, amelyet korábban kifejtettem.472 A betegek olajának szentelése után a mise folytatódik a kánon záró, Per quem hæc omnia szakaszával a püspöki hármasáldásig és a Pax Domini sit semper vobiscum formuláig, az olajat pedig visszaviszik. Az Agnus Dei szokásos három akklamációjából azonban csak az elsőt éneklik el. A másodikra a püspök áldozását és az olajokkal fölvonuló processziót követően, a harmadikra pedig mindkét szentelés és e processzió visszatérése után, a kommúnió előtt kerül majd sor. Ez a szerkesztés tökéletesen megfelel annak a vonzalomnak, amelyet a H a hármasságok és a keretezés iránt általában tanúsít, szélesebb összehasonlításban pedig az ordó legfontosabb jelölőjének bizonyul. Az első Agnus Dei után csak a püspök áldozik, mégpedig úgy, hogy a diákonus nyújtja neki a kelyhet. Ennek az a jelentősége, hogy az OR hagyománya szerint a pápa, illetve a püspök minden más napon szívószállal vette magához a szent vért, egyedül nagycsütörtökön áldozott közvetlenül a kehelyből. Más napokkal ellentétben elmarad a kenyértörés, illetve a püspök csak azt az ostyát töri meg, amelyet majd magához vesz. Miután a püspök megáldozott, a diákonus a kelyhet az oltárra helyezi, átveszi a paténát a szubdiákonustól (amelyet az addig a püspök háta mögött tartott letakarva), és balról a kehely mellé teszi. Ekkor két másik diákonus (az oltár két oldalán állva) letakarja a kelyhet és a paténát egy tiszta lepellel, amelyet előzőleg az oltárnak a 471 472
Szőlő (Amalarius), bárány, hal (később). Föntebb, a szerkezetről.
püspök felé néző szélére készítettek ki, a korporálén kívülre. Egyes archaikus ordók szerint ez volt a módja az Oltáriszentség másnapra való elrejtésének, de a H-ban és általában az érett római rítusban már azt a célt szolgálja, hogy az olajszentelés alatt őrizetlenül hagyott színek ne szennyeződjenek be fizikailag, és rituálisan mintegy el legyenek határolva a rajtuk kívül folyó szakramentális cselekménytől. Ekkor a püspök a diákonusokkal együtt a székéhez megy, leül és vár. Közben a kazulába öltözött tizenkét áldozópap és a többi klerikus a sekrestyébe megy, hogy előkészítse a krizmával és a hittanulók olajával fölvonuló menetet, amely majd a következőképpen áll föl: (1) Elöl két akolitus halad égő gyertyákkal. (2) Őket követi két keresztvivő, akik között egy akolitus viszi a krizma ampulláját. (3) Utánuk két turifer megy, kezükben füstölgő tömjénezővel, és köztük egy akolitus, aki a hittanulók olaját viszi. (4) Mögöttük hordozza egy szolgálattevő az evangéliumoskönyvet. (5) Ezt követi a tizenkét áldozópap kettesével: ők lesznek a püspök tanúi és segédei az olajok konszekrációjában. (6) Végül a menetet gyermekek zárják, akik az O Redemptor sume carmen kezdetű processziós himnusz első hat strófáját éneklik (Audi iudex – Ut novetur). A H rubrikája nem tér ki két további mozzanatra, de a párhuzamok alapján ezeket is föltételezhetjük. Az egyik, hogy a két ampolnát és az őket hordozó akolitusokat fehér gyolccsal tekerték körül, a másik, hogy a szentélyhez érve az egyházirend egyes fokozatainak képviselői hierarchikusan emelkedő sorrendben álltak föl a lépcsőkön, és így adogatták föl a püspöknek kézről-kézre az ampullákat. A második Agnus Dei akkor hangzik el, amikor a menet megérkezett, és a proceszsziós himnusz jelzett szakasza befejeződött. Itt illeszti be a H az ordó hat allokúciója közül a leghosszabbat, címe szerint a krizmaszentelésről szólót. A beszéd sajátossága, hogy bár a PRG megfelelő allokúciójának kezdőszavaival indul (Magnum divinæ bonitatis), attól eltérően folytatódik (Tribus modis fratres carissimi dies iste). Amint korábban, Madas Edit kutatásainak eredményét összefoglalva írtam, a szöveg az evangéliumot és több szerző (Beda, Radbertus, Amalarius) műveit ötvöző, átdolgozó és kiegészítő kompilátum. Összeállításának módszere és szellemisége jól megfelel annak a módszernek és szellemiségnek, amellyel a H műhelye magukat az ordókat is előállítja. Az ordó szerkezete szempontjából fontos kiemelni, hogy míg a PRG allokúciója kifejezetten a krizmáról szóló, liturgiamagyarázó fejtegetés, addig a H kompilátuma általános nagycsütörtöki beszéd (ez lehet felelős előzőleg a homília elmaradásáért is), amelyben különösen hangsúlyos az eucharisztikus téma. A nagycsütörtöki communio generalis, azaz a klérus és a nép általános szentáldozáshoz járulása széles körben elterjedt szokás volt. Ezt indokolta egyrészt az utolsó vacsora emlékezete, másrészt a vezeklőknek az eucharisztikus közösségbe való visszafogadása, harmadrészt az egyházi közösség hangsúlyos kinyilvánítása a krizmaszentelésben. Jóllehet a H explicit módon nem hivatkozik rá, a communio generalis „erőterében” nyeri el értelmét az ordó következő modulja. Az allokúció és a krizmaszentelés közé illeszkedik ugyanis az az abszolúciós rítussor, amelyet föntebb mint a rekonciliációs ordó befejezését határoztam meg. Ennek elemei a következők: (1) buzdítás a hitről, (2) hitvallás, (3) közgyónás, (4) abszolúció. Ezt követi majd egy buzdítás közbenjáró imára, amely föltételezi az abszolúciót, de már
átvezet a következő modulhoz. A sorozat logikája az, hogy a visszafogadott vezeklők és a hívek előbb kifejezésre juttatják azt az orthodoxiát, amely közösségük és kegyelmi állapotuk előfeltétele, majd megtisztulnak bűneiktől, és végül úgy „kamatoztatják” az elnyert közösséget és tisztaságot, hogy általa különleges hatékonysággal könyörögnek az egész Egyházért, a pápától kezdve a megholtakig és személyes barátaikig. Ez a hatékonyság érvényesül azután akkor, amikor a püspökkel nemcsak a tizenkét áldozópap, hanem az egész gyülekezet működik együtt a krizmaszentelésben, és ez az egység válik teljessé utána az eucharisztikus közösségben. Ugyanezt a rítussort (hitvallás, bűnvallás, föloldozás, közös közbenjáró imádság) írja le az a Speculum Ecclesiæ című beszédgyűjtemény, amelyben a H hitvallásának és közgyónásának a szövege is megtalálható. Az Autuni Honoriusnak tulajdonított mű későbbi a H-nál, ezért forrásaként nem jöhet szóba, mégis hasznos közelebbről megvizsgálni a szövegek kontextusa miatt. A Speculum Ecclesiæ a karácsonyi prédikáció után közli az abszolúciós rítussort, de azzal a megjegyzéssel, hogy minden nagyobb ünnepre érvényes — a karácsonyi ugyanis a gyűjtemény első prédikációja. E nagyobb ünnepeken népes gyülekezetre, ideális esetben a teljes közösség jelenlétére lehetett számítani, a fölkészülésnek része volt a gyónás vagy a bűnbánat aktuális formája, a liturgia tetőpontja pedig a communio generalis volt. A tényleges bűnbánati és szentségi fegyelem azonban nem volt ilyen színvonalon, így a realistább jogi és liturgikus előírások évenként egyszeri gyónásra és áldozásra számítottak, amint azt később a IV. lateráni zsinat el is rendelte. A H egy ilyen rítussort helyez el a krizmaszentelés előtt, ami a vezeklők szempontjából lezárása a rekonciliációnak, a hívek szempontjából előkészület a szentáldozásra, a klérus és a püspök szempontjából támogatás a szent cselekményhez. Mellesleg következtethetünk belőle arra, hogy a H szerkesztőinek elképzelése szerint nagycsütörtök volt az éves communio generalis eszményi időpontja.473 A hitről szóló beszéd (Si quis fratres carissimi vult ædificare domum) igen egyszerű. Forrása ismeretlen, de stílusa és terjedelme is emlékeztet a visszafogadott vezeklőkhöz intézett, korábbi, és a lábmosásnál mondandó, későbbi allokúcióra. Liturgikus beágyazottsága azonban nagyobb, mert zárószavai kifejezetten a rá következő hitvallásra vezetnek át. Ahogy korábban már kitértem rá, a H-ból mind az allokúció, mind a hitvallás és a közgyónás előtt kimaradtak a rubrikák, így liturgikus helyzetük, szerepük nem egyértelmű. A PZ-ből azonban pótolhatók a hiányzó rubrikák, így világossá válik, hogy szerves részei az ordónak. A hitvallás (Credo in Deum … et omnium creaturarum) előtti arról is tájékoztat, hogy a szöveget a püspök szakaszonként mondta elő a gyülekezetnek, azok pedig megismételték. Valószínűleg ugyanígy hangzott el a közgyónás is (Confiteor … et dominæ sanctæ Mariæ). Eredetét azok között a hosszú bűnkatalógusok között kell keresni, amelyek a penitenciálékban és a bűnbánati ordókban rendszerint követik a hitvallást, de a H-ban olvasható változat már egy rövidített, stilizált-liturgizált summája a Az inkluzív szerkesztés miatt nem lehet kizárni, hogy a H-ba is úgy kerül az az anyag nagycsütörtökön, ahogy a Speculumba karácsonykor, de a rubrikák és a buzdítás utáni imára hívás miatt nem hiszem. 473
lehetséges bűnöknek. Ilyen közgyónások Európa-szerte használatban voltak. Honorius művében a szónok fölhívja a figyelmet arra, hogy ez a közgyónás nem helyettesíti a személyes vallomástételt,474 hanem csak azokra a bűnökre érvényes, amelyeket a hívek vagy már meggyóntak, vagy tudatlanságból követtek el, de maradtak fönn —olykor egészen humoros— leírások arról, hogy egyes laikusok ezt tartották a gyónás tulajdonképpeni formájának.475 Az erre következő abszolúció a rekonciliációnál már említett Dominus Iesus Christus qui dixit discipulis suis. A H itt elszakad a Speculum Ecclesiæ szövegétől, ott ugyanis a közismert Indulgentiam et absolutionem tölti be ugyanezt a szerepet. A H változata egyértelműen Nyugat-Európában, különösen anglonormann és észak-francia területen jellemző: ez a tény is mutatja, hogy az előző, szintén nyugati jellegű rekonciliációs ordóhoz tartozik. A püspök ezután újabb allokúciót intéz a jelenlévőkhöz (Modo facite sicut consuetudo est), amelyben imára szólítja őket, arra hivatkozva, hogy Krisztus megígérte: ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az ő nevében, közöttük lesz. A közbenjáró ima a pápáért, a püspökökért, a klérusért, a királyért, a laikusokért (különös tekintettel a katonákra), a keresztények szükségleteiért, a bűnösök megtéréséért, a megholtakért és kinek-kinek a saját barátaiért szól. Ugyanilyen témájú, de más szövegezésű buzdítást találunk a Speculum Ecclesiæ-ben. Ez a pápa, a püspök, a klérus, a király, a világi elöljárók és a megholtak után még a zarándokokat, hajózókat, betegeket és foglyokat is megemlíti. Maga a közbenjáró imádság kinek-kinek a magánimája, nem kap liturgikus megfogalmazást. Az allokúció után mégis elhangik a püspök szájából egy formula, amely erre szólít: Fratres commune donum consecratur communis oratio prosequatur. A „communis oratio” az előző buzdítás tárgya volt, a „commune donum” pedig itt a krizma. Így létesít a H kapcsolatot az abszolúciós modult követő közbenjáró imádság és a krizmaszentelés között. Maga a formula annak a szövegnek a parafrázisa, amelyet a püspök az ordinációknál, közelebbről a fölszentelt diákonusok megáldása előtt mond, és amely így kezdődik: Commune votum communis oratio prosequatur.476 Mindjárt ezután a klérus a Protege Domine plebem tuam éneket énekli a Te sancta Dei crux verzussal. A nép ezalatt a Kyrie eleison szavakkal foglalja össze a maga imádságát, a püspök pedig elkezdi a krizmaszentelést azzal, hogy összekeveri a balzsamot és az olajat, háromszor, alakban rájuk lehel, majd halkan elmondja az exorcizmust. A Protege eredetileg Szent Kereszt Felmagasztalásának offertóriuma. Tematikája nem szokatlan nagycsütörtök összefüggésében, amikor az introitus és talán a prefáció is a Szent Keresztről szólt.477 Funkcionálisan értelmes helyen van: azon kívül, hogy „takarja” és megfogalmazza a hívek imádságát, a krizmaszentelés előtt kvázi-offertóriumként szolgál, ahogyan az Ave gratia plena Gyertyaszentelőkor vagy az Ante sex dies virágvaPL 826-827 Mansfield leírása az omnibus confession esetéről. 476 A BS használja, meg kell nézni, mennyire általános amúgy. 477 Keleten inkább ez, nyugaton inkább communis. 474 475
sárnap. A krizmaszentelő prex úgy hangzik majd föl utána, ahogyan a mise prefációja az offertórium után. Az is indokolttá teszi, hogy ahol a rekonciliáció a nagycsütörtöki mise része, ott az offertórium előtt szokott megtörténni. E második offertórium használata ismét a H „zenekedvelő” attidűdjének tanúja, vagyis annak az ízlésnek, amely szívesen iktat be énekeket a szertartás csöndes vagy halk részei alatt, és az euchológiai tételeket szívesen váltogatja énektételekkel. A balzsamhoz kapcsolódó szövegek az eredeti kódexnek nem voltak részei. Nem kifelejtették őket, mert a krizmaszentelést bevezető rubrika szól a balzsam és az olaj öszszekeveréséről, és külföldről is több példát ismerünk arra, hogy a balzsamra vonatkozó szövegeket a lapszélen vagy betétlapon, utólag illesztették a szertartásba. 478 A balzsamot egész Európában csak fokozatosan kezdték önálló szentelménynek fölfogni, amelyet saját szövegekkel kell megáldani.479 A III. kéz azonban, amely az utólag betoldott 65. fóliót írta, az I. kézzel körülbelül egykorúnak látszik, így a módosítás sem lehet sokkal későbbi a H keletkezési idejénél. A betétlap, amely fizikailag a krizmaszentelési prexet szakítja meg, három szöveget tartalmaz: az Oremus Dominum nostrum omnipotentem kezdetű buzdítást ’Benedictio’ cím alatt, a Hæc commixtio liquorum formulát a két folyadék elegyítésekor és a Dominator Domine rex unctus könyörgést, amely mintegy felajánlási könyörgésként, kvázi-szekrétaként szolgál a keverék fölött. A betétlapot záró rubrika szerint csak ezek után mondja el a püspök vagy megbízottja a krizmáról szóló beszédet, és csak azt követően lehel az olajra és kezdi az exorcizmust. Ez azonban nem felel meg a H eredeti dramaturgiájának, mert nem említi sem az abszolúciós modult, sem a Protege offertóriumot. Azért is valószínűbb, hogy a szertartást az eredeti, és nem a betétlap rubrikája szerint végezték, mert a betétlap a 64. fólió után, a krizmaszentelés kezdeténél, és nem az 54. fólió után, az allokúció kezdeténél lett a kódexbe fűzve.480 A betétlap rubrikája tehát irreleváns, minden bizonnyal a balzsamhoz kapcsolódó szövegek mintapéldányából származik. Maga a krizmaszentelés a közkeletű Exorcizo te creatura olei … ut fias omnibus qui ex te ungendi sunt in adoptionem filiorum exorcizmussal és a Qui in principio prexszel történik. A prex után a püspök társaival együtt köszönti a csupasz krizmás ampullát, majd betakarják, és így viszik le a szentélyből, hogy mások is köszönthessék. Miután ez megtörtént, nagy tisztelettel őrzik a hittanulók olajának megáldása alatt, hogy majd a kettőt egyszerre vigyék vissza a sekrestyébe. Mielőtt azonban sor kerülne a hittanulók olajának megáldására, a H egy újabb Amalarius-szöveget iktat be arról, hogy mit szimbolizál a krizma csupaszsága és betakarása (Dicit libellus Romani ordinis). A szöveg forrása, terjedelme, helyzete és layoutja is ugyanolyan, mint a betegek olajához kapcsolódó, előző Amalarius-szövegé. Jóllehet kiegészítő magyarázat vagy rubrika is lehetne, minden jel arra mutat, hogy ténylegesen elhangzó, liturgikus allokúciónak szánták a szerkesztők. Külföldi példák ide. A szokás vsz. Ibériából ered, ahol a kidolgozott balzsamszentelés általános, ennek a szövegei terjednek el, a PGD még a speciálisan iberoprovanszálokat is beépíti. 480 Így van a PZ-ben is, amely már főszövegben hozza a balzsamot. 478 479
Hasonló allokúció előzi meg a hittanulók olajának szentelését (Exorcismus igitur Græce Latine coniuratio), szintén Amalariustól. Ezt az olajat is úgy viszik föl betakarva a szentélybe, mint előzőleg a krizmát, és erre is ugyanúgy lehel rá a püspök. Maga a szentelés nem tér el a közkeletű szövegválasztástól: az Exorcizo te creatura olei … ut in hac invocatione trinæ potestatis exorcizmust és a Deus incrementorum könyörgést használja. A püspök és társai ezután köszöntik az olajat, majd leviszik a szentélyből, hogy a többiek is köszönthessék. Végül a processzió, amely előhozta őket, vissza is viszi mindkét konszekrált olajat a sekrestyébe, miközben a gyermekek az O Redemptor himnusz utolsó három strófáját éneklik (Læta mente – Sit hæc dies). A püspök ezalatt megmossa a kezét, a diákonusok kitakarják az oltáron hagyott Szentséget, és folytatódik a tulajdonképpeni miseliturgia. A püspök megtöri az aznapra szánt ostyákat, a többit viszont nem töri meg, hanem elkülöníti a másnapi, nagypénteki áldozásra. A szent vérből azonban nem hagy, hanem az egészet magához veszi. A harmadik Agnus Dei a cselekmény szintjén csak ekkor, akusztikusan körülbelül az O Redemptor befejezése után hangzik el,481 azaz keretbe foglalja a krizmának és a hittanulók olajának megáldását. A békecsók a szinte egyetemes középkori gyakorlatnak megfelelően, amely ezen a napon nem akart közösséget vállalni Júdás csókjával, elmarad. Közvetlenül utána éneklik a Dominus Iesus kommúniót zsoltárral482 és doxológiával, majd következik a klérus és a gyülekezet áldozása. A nap vesperását az áldozás alatt éneklik. Figyelembe véve a vesperás terjedelmét (legalább 20 perc), ez közvetve újabb érv a nagycsütörtöki communio generalis mellett. A hórát csak antifónákkal és zsoltárokkal, illetve Magnificattal végzik, az Európaszerte általános Calicem salutaris sorozat szerint; az első antifónát a kántor kezdi. Bár a H csak általánosságban ír a mise befejezéséről, szinte biztos, hogy a vesperás könyörgésének helyén a nap posztkommúniója hangzott el, ahogy a karácsonyi éjféli misében vagy nagyszombaton is. Erre következett a diákonus által énekelt Ite missa est, ami ugyanúgy szakítást jelent a böjtnapokon szokásos renddel (eszerint a miséket Benedicamus zárja), mint előzőleg a Gloria in excelsis Deo. A mise után a szolgálattevők visszatérnek a sekrestyébe, és a püspök megparancsolja az áldozópapoknak, hogy a régi krizmát és katekumenolajat —ha egyáltalán maradt— keverjék össze az újjal, és úgy osszák szét az egyházmegye papjainak.483 Az ordó szerkezetének alapja tehát az ünnepi mise. Ennek menetét három „idegen elem” szakítja meg: a betegek olajának szentelése, a krizma és a katekumenolaj szentelése, illetve a vesperás. Közülük az első és a harmadik nem áll párhuzamok nélkül: mind a kánon vége előtti szentelésekre, mind a posztkommúnió előtti vesperásra vannak más példák a római rítusban. A nap igazi unikuma a krizma és a katekumenolaj szentelése. Ennek fő szerkezeti motívumai a keretezés és a fokozás. A blokkot kettős Vsz. nem dona nobis pacem, hanem miserere volt, a békecsók elamaradása miatt, ahogy a térségben általában, és később Magyarországon mindig. A PZ ezt írja is. 482 Vsz. Beati immaculati 483 Ez az általános középkori gyakorlat, az elégetés iberoprovanszál szokás, amelyet csak a PGD terjesztett el. 481
keretbe foglalja egyrészt az Agnus Dei első és harmadik elhangzása, másrészt a proceszszió, amelyet az O Redemptor himnusz kísér. A blokkon belüli modulokat az Amalariustól vett, rövid allokúciók keretezik. A fokozás eszköze, hogy az egész modul egy nagyszabású kateketikai előkészítést kap az általános nagycsütörtöki beszéddel. Ennek önállóságát —hogy tudniillik nem egyszerűen a krizmához fűzött allokúció— terjedelme és az előtte énekelt második Agnus Dei is nyomatékosítja. Az előkészítés azonban nem merül ki ebben, hanem folytatódik az abszolúció és a közbenjáró imádság beiktatásával. Mindkettőt allokúciók nyitják. E két modul egyszerre kapcsolódik a szent olajok megáldásához, és mutat előre a communio generalis felé. Az ordó bonyolult, de nem áttekinthetetlen szerkezetét alább szemléltetem, a Hban nem kiírt, de kikövetkeztethető tételeket szögletes zárójelben közölve: (1) MISE (a) Intr. [Nos autem gloriari] Ps. [Deus misereatur] Gloria (b) Kyrie eleison (c) Gloria in excelsis Deo (d) Or. [Deus a quo et Iudas] (e) Lc. [Convenientibus vobis in unum] (f) Gr. [Christus factus est V. Propter quod et Deus] (g) Ev. [Ante diem festum Paschæ] (h) Off. [Dextera Domini] (i) Secr. [Ipse tibi] (j) VD [Qui salutem humani generis] (?) (k) Te igitur … Intra quorum (2) BETEGEK OLAJA (a) Alloc. De oleo quo unguntur infirmi (b) Ex. Exorcizo te immundissime … ut recedas (c) Or. Emitte Domine (3) ÁLTALÁNOS OLAJ BETEGSÉG ELLEN (nem kifejezetten nagycsütörtökre) (a) Ex. In tuo nomine (b) Ex. Exorcizetur Crucis Christi vexillo (4) MISE (folytatás) (a) Per quem hæc omnia (b) Ben. [Benedicat vos Deus] (c) Pax Domini sit semper vobiscum (d) 1. Agnus Dei (a püspök megáldozik) (5) PROCESSZIÓ (a) Hy. O Redemptor … Ut novetur (6) ELŐKÉSZÜLET (a) 2. Agnus Dei (b) Alloc. Magnum divinæ bonitatis … Tribus modis (7) ABSZOLÚCIÓ (a) Alloc. Si quis fratres carissimi
(b) Credo in Deum … et omnium creaturarum (c) Confiteor Deo omnipotenti et dominæ sanctæ Mariæ (d) Abs. Dominus Iesus Christus qui dixit discipulis suis (8) KÖZBENJÁRÓ IMÁDSÁG (a) Alloc. Modo facite (b) F. Fratres commune donum (c) Off. Protege Domine V. Te sancta Dei Crux (d) F. Kyrie eleison (az előző alatt) (9) BALZSAM (utólag betoldva) (a) Pf. Oremus Dominum nostrum (b) F. Hæc commixtio (c) Or. Dominator Domine rex unctus (10) KRIZMA (előtte lehelés, utána köszöntés) (a) Ex. Exorcizo te creatura olei … ut fias omnibus (b) VD Qui in principio (c) Alloc. Dicit libellus Romani ordinis (11) KATEKUMENOLAJ (előtte lehelés, utána köszöntés) (a) Alloc. Exorcismus igitur Græce (b) Ex. Exorcizo te creatura olei … ut in hac invocatione (c) Or. Deus incrementorum (12) PROCESSZIÓ (a) Hy. Læta mente … Sit hæc dies (13) MISE (folytatás) (a) 3. Agnus Dei (kenyértörés) (b) Comm. Dominus Iesus Ps. [Beati immaculati] Gloria (14) VESPERÁS (alatta communio generalis) (a) Ant. Calicem salutaris Ps. Credidi (b) Ant. Cum his Ps. Ad Dominum cum tribularer (c) Ant. Ab hominibus iniquis Ps. Eripe me (d) Ant. Custodi me Ps. Domine clamavi (e) Ant. Considerabam Ps. Voce mea (f) Ant. Cenantibus autem Ps. Magnificat (15) MISE (folytatás) (a) [Postcomm. Refecti vitalibus] (b) Ite missa est
Az összeállítás módja és eredetisége Mivel a krizmaszentelés rítusa meglehetősen ősi, és főbb vonásait tekintve egységes, a H viszonyát a későbbi magyar hagyományhoz és a külföldi úzusokhoz nem lehet olyan eszközökkel vizsgálni, mint a liturgikus év más ordóinál. A kutatást tovább nehezíti, hogy a későbbi magyar forrásanyag e tekintetben hiányos vagy semmitmondó.
A PZ ordója még a H ordójának szinte változatlan megismétlése. Szinte csak abban különbözik tőle, hogy a H-ban kiírt hosszú allokúciókat és más, nem tipikus szövegeket (hitvallás, közgyónás) rövid rubrikás utalással vagy incipitel említ, a misepropriumból viszont valamivel több tételt kiír.484 Ez annyit legalábbis bizonyít, hogy az ordót a XIII. századi Zágrábban még használták, sőt kis mértékben módosították, de nem árul el semmit a Zágrábon kívüli magyar egyházak gyakorlatáról. Az MNS-ből a megfelelő ordót tartalmazó rész elveszett, habár azon a töredéken, amely a rekonciliációs ordót megőrizte, szerepel a krizmamise ordójának első mondata, és az megegyezik a H-val. Perdöntőnek azonban ezt sem tekinthetjük, mert a mondat — mint föntebb írtam— azonos a PRG szövegével, így a kezdő rubrika nem tipikusan magyar. A Lat. 1219 tartalmazza ugyan az ordót, de egy olyan jellegtelen megfogalmazásban, amely nemcsak a H és a PZ hagyományához nem kapcsolódik a meghatározó pontokon, de más tekintetben is a legáltalánosabb korabeli gyakorlatnak (modernizált PRG) felel meg. A későbbi magyarországi pontifikálék a PGD változatát hozzák, így nem használhatók az összehasonlításkor. A XV–XVI. századi ordináriuskönyvek, az OS és az OA ugyancsak a PGD ordóját föltételezik. Bár nem adnak meg azonosítható incipiteket, erre utal az introitus doxológiájának elhagyása (csak Esztergomban) és a Credo használata, a szent olajokat előszólító akklamációk szövege, valamint az, hogy az O Redemptor himnuszt a Consecrare és az Ut novetur (monetur) strófa között dividálják. Egy jelentéktelennek látszó adatuk mégis figyelmet érdemel. A PGD a krizmaszentelést az Agnus Dei utánra helyezi. Ugyanígy tesz az OA, de valamiféle átszerkesztést sejtet, mert az Agnust nem a megfelelő helyen, hanem a püspöki áldás előtt említi. Ilyen sorrendcserék a szövegtörténetben akkor szoktak előfordulni, ha a kéziratos előzmények valamelyikében még lapszéli vagy interlineáris jegyzet volt az Agnusra utaló rubrika, amelyet azután nem az adekvát helyre másoltak be egy későbbi tisztázáskor.485 Hogy valóban ez történt, azt megerősíti az OS tanúsága, amely minden másban megfelel ugyan az OAnak, és így a PGD-nek, de a krizmaszentelést nem az Agnus után, hanem előtte helyezi el. Úgy látszik tehát, hogy a krizmaszentelésnek az Agnushoz viszonyított helyzete még a XV–XVI. századi Magyarországon sem volt megállapodott. A probléma nem magyar specialitás. A római rítus korai történetének egyik legismertebb kronológiai támpontja, hogy az Agnus Dei éneklését mint a mise állandó részét a kenyértörés alatt I. Sergius pápa vezette be 687-ben. Ez azt jelenti, hogy a római rítus első forrásai, amelyek a krizmaszentelést már tartalmazták (SGV, SGr), nem tudtak az Agnusról,486 és csak annyit rögzítettek, hogy a krizma és a katekumenolaj szentelésére valahol a Miatyánk (pontosabban az embolizmus) és a kommúnió között kerül sor. A képletet tovább bonyolította, hogy Rómában nem használták a A főszöveg szervetlen módosítása (rossz sorrend), hogy van Credo, utólag kivették a doxológiát az introitusból, és a balzsam már eredetileg is benne van. A vesperást a főesperes kezdi, kezében a kehellyel. 485 A PZ-ben ilyen a Credo, amely az offertórium után van beírva, a H-ból meg még hiányzik. 486 Nem említi OR 23, 24, 27, 28 sem. 484
hármasáldást, amelyet az Alpokon túli egyházakban szintén a Miatyánk és a kommúnió között adott a püspök. A legősibb, autentikus római források tehát nem szolgáltattak egyértelmű információt arról, hogy mi legyen az olajszentelés helyzete a hármasáldáshoz és az Agnushoz képest. A különféle úzusok ötféleképpen reagáltak erre a problémára: (1) Az archaizáló megoldás az volt, hogy az Agnust egyszerűen elhagyták. Ezt a döntést támogatta, hogy a szent háromnap következő két napján is elmaradt az Agnus, de ellene szólhatott volna, hogy a nagycsütörtöki krizmamise ordináriuma egyébként teljes, Gloriával, és néhol Credóval. Mindenesetre az Agnus elhagyását találjuk már az OR 29-ben (Corbie?, 870–890) és az OR 31-ben (Észak-Kelet-Franciaország, 850–900). Az érett középkorban egy roueni, egy soissons-i és egy besançoni forrásban találtam meg ugyanezt. (2) Az Agnust elhagyó pontifikálék, rajtuk kívül pedig néhány másik északfrancia (Párizs, Angers) és az összes anglonormann forrás a Miatyánk és a hármasáldás közt helyezi el az olajszentelést. (3) A PRG és vele a források döntő többsége a hármasáldás és az Agnus közé rendeli. Így tesz számos francia, a legtöbb német és kelet-európai, és az összes dél-európai forrás. (4) Szórványos ehhez képest az a megoldás, amely szerint az olajszentelés az Agnus után kap helyet, még akkor is, ha a PGD révén idővel ez a változat vált uralkodóvá. Ezt találjuk például Mainzban, Reimsben vagy Toulban. (5) Végül a legeredetibb pontifikálék nem foglalnak állást, hanem magán az Agnuson belül helyezik el, annak szétválasztott akklamációival keretezik az olajszentelést. Ez nemcsak elegáns, hanem liturgikusan is logikus döntés. Az Agnus eredetileg a kenyértörést kísérő tétel, és mint láttuk, a krizmamisében két kenyértörés van: a püspök ostyájáé az olajszentelés előtt, a klérus és a hívek ostyáié utána. A kevés példa itt is Észak-Franciaországból származik (Párizs, Sens, Noyon–Senlis), de egyik sem felel meg pontosan a H változatának, mert az Agnust nem három-, hanem csak kétfelé vágják. Az is szembeötlő, hogy ez a rendhagyó ötlet nem aratott osztatlan sikert. Párizsból és Sens-ból is ismerünk olyan pontifikálét, amely nem követi, és a fönnmaradt források egy kivétellel nehezen értelmezhetők, néha utólagos módosításokat is szenvedtek éppen ezen a ponton. Valószínű, hogy a H szerkesztői ismerték valahonnan ezt a lehetőséget, hiszen az észak-francia nagycsütörtöki ordók a rekonciliáció tanúsága szerint a látóterükben voltak. De az is biztos, hogy az ötlet kidolgozása az Agnus háromfelé osztásával már a magyarországi redakció kreativitását dicséri. Az olajszentelés pozicionálásán kívül csak egyvalamiben mutathatók ki változatok a krizmamisét illetően. Míg az órómai hagyomány és ezért szinte minden európai úzus a krizma után szenteli a katekumenolajat, addig az anglonormann ordók —kissé szofisztikusan— emelkedő hierarchikus sorrendbe rendezik át őket, és előbb a katekumenolajat, azután a krizmát konszekrálják. A meglehetősen egységes és jól elkülöníthető anglonormann csoporton kívül éppen az a sens–párizsi ordó használja még ezt a sorrendet, amelyben az Agnus szétválasztását is regisztráltuk. Ez a sorrend nem állt volna távol a H ordójától sem, amelynek egyik szervező elve a fokozás, és amely ezen a ponton nem idegenkedik a formabontó megoldásoktól. Mégsem élt vele. Ezért sem valószínű, hogy az említett sens–párizsi ordó és a H között közvetlen
kapcsolat lenne, anglonormann párhuzamok pedig, mint hamarosan látni fogjuk, itt szóba sem jöhetnek. Ami a szerkezet mellett a tételkészletet és a ceremoniális gesztusokat illeti, pontosan elkülöníthetők azok az adatok, amelyek egyetemesek, azok, amelyek alapján változatok különíthetők el, és azok, amelyek kuriózumnak számítanak. Mivel a hosszú ordó legnagyobb részét egyetemesen elterjedt szövegek és gesztusok teszik ki, elég lesz a változatokra és a kuriózumokra koncentrálnunk. A változatokon belül is hasznos lesz különbséget tennünk azok között, amelyek regionális, és azok között, amelyek kronológiai mintázatot követnek; azaz lesznek olyanok, amelyek Európa egyes tájai között tesznek különbséget, és olyanok, amelyek a korai és a későbbi forrásokat engedik megkülönböztetni. A kuriózumok —éppen azért, mert kuriózumok— nem engednek meg összehasonlító elemzést. Jelentőségük inkább az, hogy érzékeltetik: az arány, amelyben a H egyedi megoldásokkal él, megszokottnak vagy extrémnek számít-e az európai kontextusban. Az egyetemes vonások megállapításakor eltekintek azoktól az adatoktól, amelyek csak az archaikus, PRG előtti forrásanyagban mutathatók ki, és azoktól is, amelyek csak egy-egy forrásban találhatók meg, így jelentéktelen ritkaságnak számítanak (ezeket lábjegyzetben közlöm). A mise szempontjából az általánosságok és a sajátosságok megoszlása így a következő: (1) ÁLTALÁNOSSÁGOK (a) Intr. Nos autem gloriari Ps. Deus misereatur 487 (b) Van Gloria in excelsis Deo, de csak a krizmamisében, egyébként elmarad (c) Or. Deus a quo et Iudas 488 (d) Ep. Convenientibus vobis in unum (e) Gr. Christus factus est V. Propter quod et Deus (f) Ev. Ante diem festum Paschæ 489 (g) Off. Dextera Domini 490 (h) Secr. Ipse tibi (i) Communicantes, Hanc igitur, Qui pridie saját (j) Betegek olajának szentelése a kánon végén, az Intra quorum és a Per quem hæc között (k) Ben. Benedicat vos 491 (l) Vesperás a posztkommúnió előtt492 (m) Ant. Calicem salutaris stb.493 (2) SAJÁTOSSÁGOK A verzus a Cantate Poitiers 900 (AER III. 284.) és Soissons 17334 szerint. Ez és a továbbiak az SGr sorozata, de Toul megadja utánuk másodikként az SGV orációit is. Litomysl–Prága ezenkívül még apologetikus orációkat ad a püspök szájába. 489 Az OR következetesen az In illo tempore sciens Iesus kezdőformulát adja, de ez a PRG után nincs; Paris 8886 és Monte Cassino duplázza: In illo tempore ante diem festum. 490 Besancon és MR 177 kivételével, ahol Protege, ill. az is van. 491 Rómában nem használják. 492 Órómaiban és a PRG-ben a mise után, utóbbit követi Trier 13315 és Monte Cassino is. 493 A PR 12 egyik változatában van egy verzikulus is, Évreux 900 (AER III. 303.) szerint további antifónák is. 487 488
(a) Van-e doxológia az introitushoz? (b) Van-e homília az evangélium után? (c) Van-e Credo? (d) Mi a prefáció (közös, Szent Kereszt-, Clementiam tuam, más saját)? (e) Mi az áldás lezárása (Pax Domini, Et pax Domini, Et pax eius)? (f) Krizma és katekumenolaj szentelésének helye a misében (g) Krizma és katekumenolaj szentelésének sorrendje (h) Változik-e az Agnus Dei (szokásos, miserere 3×, elmarad)? (i) Mi a kommúnió, van-e második (Dominus Iesus, Hoc corpus)? (j) Van-e zsoltározás (Beati immaculati) és doxológia a kommúnióhoz? (k) Mi a posztkommúnió, van-e második (Refecti, Concede, Respice)? (l) Ite missa est vagy Benedicamus zárja-e a misét?
Az áttekintésből kitűnik, hogy a H-ból a sajátosságokra vonatkozó kérdéseknek csak kis része válaszolható meg. Van doxológia az introitushoz és a kommúnióhoz, nincs homília, sem Credo az evangélium után, az áldás a szokásos Pax Domini formulával zárul, a kommúnió a megszokottabb Dominus Iesus, zsoltárral, és a mise Ite missa esttel fejeződik be. Ezek az adatok azonban önmagukban kevéssé informatívak, és könynyen változnak egyazon hagyományon belül is. Az introitus doxológiáját például már a PZ-ben törölte valaki, viszont beiktatta a Credót — mindkét esetre mindenütt van példa. Történelmi tendencia, hogy a Pax Domini formulát a hármasáldás után idővel mindenütt az Et pax eius váltja föl, amely nyelvtanilag szervesebben kapcsolódik. A Dominus Iesus kommúnió és az Ite missa est annyira elterjedt, hogy inkább a tőlük való eltérés érdemelne figyelmet. Nem sokkal jellemzőbb a szent olajok megáldásának gesztus- és euchológiai készlete sem. Az első római ordóktól kezdve mindenütt megtaláljuk a szent olajokra való háromszori rálehelést alakban és az olajok köszöntését (a krizmánál csupaszon, illetve betakarva). A PRG óta a processzió rendje és az olajoknak a szentélybe való föladogatása is általánosan elterjedt. A vonatkozó imáknak egy-egy jellemző sorozatát kínálja föl a két ősi szakramentárium és a PRG, a következőképpen: SGV
SGr
PRG
BETEGEK OLAJA
BETEGEK OLAJA
BETEGEK OLAJA
Or. Emitte Domine Spiritum
Or. Emitte Domine Spiritum
Ex. Exorcizo … ut recedas Or. Emitte Domine Spiritum
KRIZMA
KRIZMA
KRIZMA
Or. Deus incrementorum VD Qui in principio
VD Qui in principio
Ex. Exorcizo … ut fias VD Qui in principio
KATEKUMENOLAJ
KATEKUMENOLAJ
KATEKUMENOLAJ
Ex. Exorcizo … ut in hac VD Qui mysteriorum tuorum
Or. Deus qui virtute
Ex. Exorcizo … ut in hac Or. Deus incrementorum
Az érett középkor úzusai egész Európában a PRG sorozatát és asszignációit alkalmazzák néhány az anglonormann tájat kivéve, ahol egy olyan változat dívik, amely a SGr sorozatát egy hosszabb exorcizmussal és számos speciális, angolszász eredetű orációval
egészíti ki. A kontinensen (Normandiát kivéve) ennek a típusnak semmi hatása nincs, legföljebb néhány fosszilis szerkönyv őrzi a gelazián vagy a gregorián örökséget — ezek könnyen felismerhetők a Deus incrementorum helyzetéről, illetve Deus qui virtute orációról. A H a PRG tételeit hozza (az általános olajszentelés két exorcizmusa is közéjük tartozik), így e tekintetben is megfelel az európai fősodornak. A szentelési imákon kívül a közkincshez tartozik még az O Redemptor processziós himnusz, amelyet Rómán kívül mindenütt megtalálunk. A PRG-hez közelebb álló ordókra jellemző, hogy nem a refrén (O Redemptor), hanem az első strófa kezdetével (Audi iudex) hivatkoznak rá, és szintén jellemző lehet egy-egy úzusra, hogy hol dividálják az éneket. Végül az általánosságok közé kell sorolni a balzsam megáldásának két szövegét, az Oremus Dominum kezdetű „prefációt”494 és a Hæc commixtio formulát. Ezek a szövegek valószínűleg iberoprovanszál irányból terjedtek el, és a XI– XII. században még sok helyen újdonságnak számítottak. Miután azonban használatba vették őket, nem akadt alternatívájuk. Mind az O Redemptor-t, mind a balzsamhoz tartozó két szöveget (habár csak függelékesen) megtaláljuk a H-ban. Mindebből jól látszik, hogy a krizmamise esetében nem sok lehetőség kínálkozott egy-egy hagyomány egyénítésére. A kötött struktúrán belül elsősorban a következő toldalékok, kiegészítések jelenthetnek újdonságot, változást: (1) Proklamációk, azaz a szent olajokat előszólító liturgikus formulák és ezek szövegezése (2) Köszöntések, azaz a szent olajokat köszöntő liturgikus formulák és ezek szövegezése (3) Hy. Veni Creator a krizmaszentelés előtt (4) A PRG készletén túli áldások-könyörgések (5) Allokúciók vagy liturgiamagyarázó rubrikák beiktatása (6) Vezeklők rekonciliációja, többnyire az offertórium előtt
Az említettek közül nem regionális, hanem történelmi jelenség előbb a köszöntő, utóbb a proklamációs formulák bevezetése. Valószínűleg ezek is az iberoprovanszál táj felől terjednek el (a rekonciliációnál már láttuk, hogy arrafelé különösen kedvelték a dialogikus elemeket), és különösen a proklamációk rendkívül változatos megfogalmazásban használatosak. Szintén a virágzó középkor divatjelensége —amint már a zsinattartásnál szó volt róla— a Veni Creator himnusz alkalmazása epikletikus helyzetekben. Hogy ezek a változatok kronológiai mintázatot követnek, az egyértelmű, ha azonos úzushoz tartozó, de különböző korú forrásokat hasonlítunk össze.495 A proklamációk és a köszöntések később Magyarországon is megjelennek, a Veni Creator megmarad angol–francia jelenségnek, de a H mindkét tendenciához képest korai forrás, így hiába keresnénk benne ilyesmit. A PRG készletén kívüli áldások-könyörgések mindenekelőtt az anglonormann úzusokra jellemzők, másodsorban az iberoprovanszál tájon találunk néhány olyan tételt, Azaz imára szólítást, ezzel rokon szövegek például nagypénteken vagy az ordinációk előtt fordulnak elő; a műfaj nem tévesztendő össze a miseprefációkkal, amelyek prexek. 495 Ebben az értelemben neveztem föntebb modernizált PRG-típusnak a Lat. 1219-et: a balzsam, az et pax eius formula, a proklamációk és a köszöntések jelentik az érett középkor idővel közkinccsé váló hozzáadásait. 494
főleg a balzsamhoz kapcsolódóan, amely különlegesnek számít. Közülük a Deus mysteriorum és a Creaturarum omnium kezdetű a PGD közvetítésével utóbb széles körben elterjedt. A H anyagából egyedül a Dominator Domine Deus rex unctus számít viszonylag különlegesnek a balzsamszentelési betétlap végén. Ezt a tételt a balzsammal elegyített olaj fölött, a krizma exorcizmusa előtt vagy után használták. A PRG ordója függelékesen közli. A törzsszövegben a H-n és a PZ-n kívül csak cseh és lengyel forrásokban (Płock, Prága–Litomysl), Toulban, a PR12 egy változatában, és érdekes módon Toledóban találkoztam vele. Az allokúciók tárgyalásánál külön kell választanunk a krizmaszentelés előtt mondott sermo generalis-t, a hitről, majd a közös imádságról szóló buzdítást az abszolúció előtt, illetve után, és a három rövid Amalarius-szöveget. Az elsőnek legalábbis a tényét számos forrás rögzíti, de csak általában, a „sermo congruens de consecratione chrismatis” megfogalmazással.496 Konkrét beszédminta ritkábban fordul elő, és ahol igen, ott mindig a Magnum divinæ bonitatis kezdetű. A Chrismate ungendum primum Moyses kezdetű allokúció egyes forrásokban másik, önálló beszéd, másokban az előző folytatása. A két szöveg a PRG-ben a krizmaszentelési ordó függelékében, utoljára kap helyet. Más pontifikálék azonban (Monte Cassino, Trier, Beauvais-St-Lucien497) beépítik az ordóba, a krizmaszentelés előtt. Ez az a beszéd, amelynek kezdőszavait a H két helyen is kiírja: egyszer a sermo generalis kezdetén, másodszor a balszamszentelési betétlap záró rubrikájában. A tulajdonképpeni, Tribus modis fratres carissimi kezdetű kompilációnak azonban mindeddig nem találtam külföldi párhuzamát: a H sajátjának, igazi kuriózumnak számít, és így joggal tekinthető magyarországi alkotásnak. Ez az eredmény azt sugallja, hogy a H műhelyének a liturgiaalkotás mellett homiletikai ambíciói is voltak, és fölbátorít arra, hogy a kódexben szereplő többi, mindeddig párhuzamok nélküli allokúciót is a magyarországi prédikációs irodalom zsengéi közé soroljunk. Valószínűleg közéjük tartozik a hitről és a közös imádságról szóló buzdítás is. A sermo generalis-hoz hasonló mértékben elterjedt a három Amalarius-részlet. Ezek sorozatként fordulnak elő a már hivatkozott trieri és beauvais-i kódexben, de rajtuk kívül használja őket még egy sens-i és egy cambrai-i pontifikále. A forrásvidék tehát talán itt is az észak-francia és lotaringiai térség, mint a rekonciliációs ordónál. A H eredetisége abban áll, hogy a három szöveget a sermo generalis-hoz hasonlóan allokúciónak fogja föl. A hivatkozott források ugyanis, sőt a PZ is, amely a betegek olajáról szóló szöveget még megőrizte (a többit már nem), rubrikaként kezelik őket. A korai pontifikálékban nem ritka, hogy egy rubrika a technikai információkon kívül allelgorikus magyarázatot is tartalmaz. Ennek legszebb példája talán az anglonormann ordó, amely hosszan kifejti a szent olajok processziójának szimbolikáját. A H azonban, amely nagycsütörtökön a rekonciliációs ordóban, majd a lábmosás ordójában is közöl egy-egy allokúciót, a krizmamisében pedig három másikat, ezeket a szövegeket tényleges elhangzásra szánja, és fölhasználja az egyes modulok keretezésére. A Lat. 1219, PZ, Plock, Prága, Mainz, Trier, Soissons, Angers, Rouen, Lisieux, Messina, Toledo, Aix, Arles. 497 AER szerint, de uo. írja, hogy egy noyoni és egy sens-i forrás is ugyanezt az ordót tartalmazza. 496
kateketikai-homiletikai hajlamot tehát, amely már több kutatónak föltűnt, bízvást fölvehetjük a H műhelyének meghatározó vonásai közé. A nagycsütörtöki misében elhelyezett rekonciliáció vagy abszolúció kérdését az előző fejezetben már érintettem. Tényleges adatot ilyesmiről csak kevés és korai forrás tartalmaz, ilyen például az OR 31 (Észak-Kelet-Franciaország), egy különös, a SGr-re épülő forrás Poitiers-ből, egy-egy pontifikále Beauvais-ből és Évreux-ből. Ezek mindnyájan a IX–X. századból valók. De a krizmamise anglonormann ordójának tipikus kezdő rubrikája is így fogalmaz: „conveniantque ad ecclesiam populi, gratia promerendæ absolutionis sive consecrandi olei et chrismatis”, jóllehet abszolúciós formulát az ordóban nem találunk. Ez azt jelenti, hogy az abszolúció olyan úzusokban is szokás lehetett, ahol a szertartásrend nem tér ki rá közvetlenül. A jelenség mindenesetre kifejezetten archaikus, párhuzamai pedig ismét a távoli nyugaton fedezhetők föl. Ezt támasztja alá a már elemzett abszolúciós formula elterjedési köre is. Az Autuni Honoriusnál fönnmaradt hitvallás és bűnvallás sem mond ellent az eredménynek. Habár Honorius az újabb kutatók szerint inkább német, semmint francia származású volt, állítólag főleg Angliában működött. Semmi sem szól tehát az ellen, hogy Nyugat-Európában használatos formulákat épített légyen be a Speculum Ecclesiæ-be. Eddig terjed a H ordójának az a rétege, amely rendelkezik külföldi párhuzamokkal. A forrásanyag töredékes, és különösen a korai anyagban aránytalanul több a nyugati adat, de ezt figyelembe véve is következtetni lehet a H kompilációs technikájára. Azt tapasztaltuk, hogy az alap mindvégig egy, a kornak és a közép-európai tájnak mindenben megfelelő PRG-ordó. A nyugat- és dél-európai rendhagyóságoknak semmi befolyása nincs rá. Az alapon túli „extrák” azonban ugyanahhoz a —fogalmazzunk így— austrasiai körzethez kapcsolódnak, amelyhez a rekonciliációs ordó. Itt viszont nincs közvetlen, pontosan megállapítható minta. A nyugaton külön-külön forrásokban és úzusokban kimutatható elemeket, mozzanatokat a H szuverén módon dolgozza össze, az Agnus és az allokúciók esetében pedig kimondottan extravagáns megoldást választ. Ami az összehasonlítható rétegen túl van, az a saját allokúciókon kívül a közbenjáró imádság modulja. Habár a Speculum Ecclesiæ is rögzíti ennek tényét, a konkrét szövegek és a liturgizáltság teljesen egyedi. Arról a szakaszról van szó, amikor a püspök a diákonusszentelésből parafrazeált Commune donum formulával fordul a gyülekezethez, majd a második offertóriumként énekelt Protege Domine alatt a hívek Kyrie eleison szavakkal teljesítik a kérést, és vesznek részt maguk is a szentelésben. A Commune donum egyrészt azokra a közvetítő formulákra emlékeztet, amelyeket az archidiákonus használt a zsinati és a kiközösítési ordóban, másrészt arra a rendkívül eredeti szövegalkotási eljárásra, amelyet a klerikusi degradációknál elemeztem. A Protege offertórium nagycsütörtöki használatára van ugyan egyetlen besançoni példa, de a kettős offertórium a H, és nyomában a PZ sajátja. Rajtuk kívül csak egy XV. századi, ismeretlen eredetű, de szintén Zágrábban őrzött graduáléban498 sikerült megtaKiss Gábor szerint német vagy osztrák, MR 177, 52r–v, ceruzás 87–88. A Dextera csak incipittel, a protege végig ott van. 498
lálni. Mint kiemeltem, a H zenekedvelő attitűdjéhez köthetjük. Végül a gyülekezet közös imádsága annak az integratív megközelítésnek a tanúja, amelyet a magánbűnbánat ordójánál észrevételeztem: a vezeklők, a laikus gyülekezet, a klérus és a püspök különféle adományokat bírván [having different gifts], de együtt „intrant in consecrationem chrismatis”. Mindez azt jelenti, hogy a H szerkesztői maximálisan kihasználták a mozgásteret, amelyet a római rítus egyik legősibb és legegységesebb ordója egyáltalán meghagyott nekik. Az utókor azonban túlzásnak ítélte az eredetiségnek ezt a fokát, így a kísérlet nem érhette meg a magyar középkor végét.499
499
Az MNS dönthetné el, hogy meddig tartott, így a Lat. 1219 a terminus ante quem.
