Vavyan Fable ÁLMOK TENGERE (fablasy) A legenda Yloniában, a Világ egyik varázslatos szépségû birodalmában élt egyszer egy nagy király. Castaq - népe örömére - igazságosságban, szabadságban uralkodott. Mivel nem kedvelte a tányér- és talpnyalókat, igyekezett távol tartani õket a palotájától. Az elõnyöktõl ily módon elesett törtetõk bosszút forraltak ellene, s fondorlattal, ármánnyal hatalomra segítették az idegen földrõl érkezett Szörnyetegeket. A démonfajzatok rémuralma nem állandósulhatott, mert a szabadsághoz szokott birodalomlakók a Viadorok és a Fivérek vezetésével véget vetettek az elnyomásnak. Ezután a Fivérek ültek a trónra. Az életben maradt Viadorok távoztak az udvartól. Búcsúzóul még figyelmeztették a három testvért: ha rosszul uralkodnak, elzavarják õket. A magát varázslónak nevezõ Kinson, a tudósnak mondott Retar, valamint Ermo, a hadvezér hamar megrészegült a hatalomtól. Bomlottságukról, zsarnoki tetteikrõl hallván a Viadorok Santo, Sirgeb, Esoto és Pronsas - visszatértek, hogy valóra váltsák fogadalmukat. A Fivérek azonban tõrbe csalták s a palota pincebörtönébe zárták õket. Csupán azért nem végeztek velük, mert egy baljóslatból úgy tudták, haláluk felébresztené varázsálmából a rettegett büntetõistent, Sheldet. A hajdani hõs szabadítók idõtlen ideje a tömlöcben sínylõdtek. A Fivéreknek a legveszedelmesebb viadortól, Hitehagyott Jassaltól sem kellett tartaniuk, mivel õ érzékeitõl, de nem életétõl fosztottan réges-régen a Halál Kertjében raboskodott. Ám a fogadók félhomályában, az istállók mélyén, a kazlak mögött és a sikátorokban a zsarnokság elsöprésérõl suttogtak az yloniak. S mindegyre terjedt a hír: Castaq király nem is halt meg! Egy távoli birodalom tengerében, a víz mélyére süllyesztett egykori trónvárosban mákonyszertõl alszik az elárult uralkodó. Hamarosan eljön a szabadulás ideje. Jassal, a Viador visszatér a halálisten fogságából, felébreszti Sheldet, harcosokat gyûjt maga mellé, és hazahozza az Alvó Királyt. Akit majd Virtuo, a fikarc varázsló ellenszerrel itat meg! Castaq újraéled, s elfoglalja trónusát. Bárha…! A jóslegendát terjesztõk tisztességbõl mindannyiszor hozzátették: hacsak… Hát igen, a hacsak azt jelentette, hogy Jassal, a Hitehagyott tusázó rég kivedlett a hõsi mivoltból, s ki tudja, mennyit ér majd, midõn kijut a Halál Kertjébõl. Elérkezett a nap, amelyen ez bekövetkezett. *
A Cél módfelett fontos, de ami igazán számít: az Út, amelyen odajutsz. (Új Szent Könyv) ............................................ * * *............................................... Részletek a regénybõl: A formátlanul suta kalapot, lompos, szürke nadrágot és terebélyes inget viselõ ifjú mímes és légtornász megpillantja a sokaság szélén ácsorgó, urasan öltözött, furcsán
ismerõs képû lovast, és a szûnni nem akaró tapstól lelkesülten odatörtet hozzá. Fellendül elé a nyeregbe, s a szárat megkaparintva elragadja Jassalt. Viador nem tiltakozik, hagyja magát sodortatni. Az elébe huppant fiútest túl közel kerül az övéhez, s bár ez idegenkedéssel tölti el, kíváncsisága is felébred. Miközben port kavarva vágtáznak a kalapozás elõl széledezõ nézõsereg körül, s ilyenformán együtt tartják és buzgóbb adakozásra bírják azt, Jassal két kézzel megragadja a vékonyka komédiás derekát. Megragadja s átéri. A rátörõ érzékletektõl gyanút fog. Elõrehajol, orrát a fiús öltözködésû szerzet tarkójához közelíti, bõrébe szimatol. Azután hirtelen elõrenyúl a süvölvény mellett, megmarkolja a kantárszárat, és hatalmába keríti a könnyedén nyargalászó hátast. A karjai közé zárult alak immár kinyilvánítja nemtetszését. Ám hiába kígyózik, vonaglik, tõle nem szabadulhat. Az egyenes pályára fordított paripa felgyorsul, maga mögött hagyja a piacteret, majd a várost. Az elragadott csepûrágó ficánkol, harap, karmol és sivalogva fenyegetõzik. Jassal játszva lefogja a vergõdõt. Vigyorogva egy különösen lombos, széles árnyékot terítõ fa alá irányítja a lovat, majd prédájával együtt leszökken a földre. Erõs jobbjával gúzsozza a harciasan ellenkezõ siheder karjait. Szabaddá tett baljával leüti fejérõl a kalapot, majd visszakézbõl szétnyitja terebélyes ingét. A leleplezett harcias döbbenetében megdermed és elnémul. Így aztán Viador kényelmesen szemügyre veheti az otromba kalap alól elõbomló, sötétvörös hajfürtöket, az önként lemálló pótszemöldök mögött ívelõ, kecses vonalú valódit, a széttárt ing által felfedett, többé-kevésbé kifejlett kebleket. Szemlélõdése végeztével hátrébb lép, és a zöld szempárba mered. - Hogy hívnak? - kérdezi. - Engem Nashuának! De neked mostantól Hulla a neved! Ha ezt apám vagy a bátyám megtudja, téged kizsigerelnek! Meg is érdemled! - Ugyan, ne zsivajogj! - legyint a férfi. Már nem is vigyorog. Egykedvûen elfordul. - Bújj vissza rongyaidba. Az én szememben továbbra is fiú maradsz. - Már aztán miért?! - hördül Nashua. - Nem vagyok eléggé nõ? - Nos: nem. Gyerek vagy. - Nem vagyok! - De az vagy! - De nem! - toppant a lány. - Tényleg nem? Hány férfit csábítottál el mostanáig? Sok kérõd van? - Bárkit elcsábíthatnék! Bárkit! Érted? Nõ vagyok! - Gyerek! - Most pedig te jössz! Kit vethetek meg személyedben? - Jassal vagyok. - Az nem lehet! A birodalomban ilyen név nem létezik! Ezt a nevet senki nem kaphatja meg, mivel tiltott! Idevaló vagy? - Ha én azt tudnám, hová való vagyok!? - sóhajt a férfi. A lány megragadja a karját. Közel lép hozzá, csizmaorra az övéhez ér. - Várj csak, várj! Azt beszélik, a Jassal nevû Viador az idõ múlásával kiábrándulttá vált, elvesztette a fajtájába, de még az életbe vetett hitét is, és lezüllött. Ezért Deniq a Halál Kertjébe zárta õt. A Viadorok már nem fiatal emberek. Te ifjú maradtál. - A Halál Kertjében nincs idõ. Ami nincs, az nem is telik-múlik, de még csak nem is áll. Így tartják. Ezt én nem éreztem. Igenis volt idõ, átfolyt rajtam és megvárakoztatott. Csupán a külsõmet hagyta érintetlenül. - Az a Jassal vagy?! - sikolt Nashua.
Hátralép, félrehajtott fejjel bámulja a férfit, majd váratlanul felugrik rá. Karjával a nyakát, lábával a derekát öleli, s miközben arcát csókolgatja, s lázasan turkál a hajában, hangosan ujjong változékonyan mély, simogató-borzongató hangján: - Te vagy a bálványom! Minden rólad zengõ dalt ismerek! Adj egy lantot, és én bármelyiket eléneklem neked! Te vagy a hõsöm! Jassal azon fáradozik, hogy megszabaduljon a sörényében kurkászó ujjaktól, lefejtse derekáról a mozdíthatatlanul szorító combokat, hogy lerakja s lehûtse a fruskát, ám az úgy tapad rajta, mintha hátralévõ életében ott akarna ragadni. - Nem vagyok hõs, sem a tied, se másé! - tiltakozik a férfi. Tovább feszegeti magáról a lányt. Mivel képtelen különválni tõle, váratlanul felhemperedik, így remélvén lemorzsolni koloncát. Csakhogy a hempergõzés felfokozza az amúgy is feszes testi közelséget. Jassalt a lány fölötti helyzetben ejti gondolkodóba a szorosság. A földhöz préselt Nashuát mélységesen felháborítja. - Hohó! - kiabál az összes végtagjával változatlanul csimpaszkodó lány. - Eressz azonnal! Én még szûz vagyok, s az is szándékozom maradni! Na persze, nem mindörökre, de ez nem rád tartozik! Mássz le rólam, ha becsesek a tojásaid! Különben tüstént lepényt sütök belõlük egy forró kövön! Szégyelld magad! Jassal elvigyorodik. Megmozdítja csípõjét. Látja elkerekedni a csitri szemét. Ám az tágra nyílt szemmel is a combjai közt szorítja az õ derekát. - Ha elengedsz, felkelek rólad - ígéri a férfi. - Jól tennéd! Már éppen ideje! - csattan a felelet. - Akkor hát eressz, vakarcs! A combok szorítása fojtássá fokozódik. - Kövess meg! Most azonnal! - parancsolja Nashua. Viador tovább vigyorog. - Így is jó - nyögi levegõfogyottan. - Akkor most megerõszakollak. Na persze, nem jókedvembõl! - Hanem miért? - hörren a szûz. - Legszívesebben elfenekelnélek! Ám nem férek a hátsó feledhez. Nashua leteszi lábait, és lelöki magáról a férfit. Felül, a fenekén csúszik arrébb. Összehúzza mellkasán az inget, változatlanul kerekre nyílt szemmel bámul Jassalra. - Tudod, talán nem is bánnám, ha megölelnél - suttogja. - Kicsi korom óta kívülrõl fújom a Viadorok nevét! Druth. Gerbert. Õk sajnos elestek a végsõ harcban. Santo, Sirgeb, Esoto és Pronsas. Õk megfogadták, hogy ha a Fivérek rosszul uralkodnak, visszaveszik tõlük a hatalmat. Szavukat megtartották, útnak indultak, hogy elûzzék a zsarnokokat, de nem jártak sikerrel. Mind a négyen a palota pincebörtönében raboskodnak, ha élnek még egyáltalán. Végül Jassal. A Hitevesztett Viador, akit Deniq a Halál Kertjében tart fogva, hogy megtörje nyakasságát. A nép téged vár! Apám és bátyám úgy emlegeti nevedet, mint a szabadságistenét! Megengeded, hogy leboruljak eléd? - A közelembe ne jöjj! - jajdul a férfi. - Rimánkodva kérlek, verd ki a fejedbõl, hogy bárki is rám vár. Ezek az ostobaságok engem rég hidegen hagynak. Többé nem tusázok senki hatalmáért. Azért jöttem, hogy beszéljek raboskodó társaimmal. Ennyi és nem több a megbízatásom. - Hõs létedre nem beszélhetsz így! - Mi következik ebbõl? Az, hogy: NEM VAGYOK HÕS! - Jaj, dehogynem! A Viadorok megtörték a birodalmat érzelmi és szellemi sötétségben tartó Szörnyetegek uralmát…
- És mire cserélték? Más szörnyetegek uralmára! - Téged menten visszazárnak a Halál Kertjébe! Te még most is züllött vagy! - Te pedig túlságosan gyerekes. Figyelj, vakarcs! Visszaülünk a lóra. Elviszlek apádhoz, tartson meg, vagy adjon férjhez, habár azt a boldogtalant már elõre sajnálom, aki téged a nyakába vesz. Én pedig megyek a dolgomra. - Ne merj még egyszer vakarcsnak nevezni! Tudok kardozni! Nyilazni! Lándzsázni! Megöllek! - Szörnyen zajos vagy - sóhajt Jassal. - Na, repülj föl a lóra! Nashua tüstént eleget tesz óhajának. Elrugaszkodás nélkül, helybõl pattan a nyeregbe. A mozgását bámuló Viador még alig hisz a szemének, mivel szerinte az ilyen ugrás kivitelezhetetlen, amikor a táltos farokfelvágva elszáguld a vakarék szûzzel, így aztán õ kénytelen tovább kétkedni a látásában. Midõn felfogja végre, hogy csakugyan rútul cserben hagyták, és a máris kõfáradt két lábán kell megtennie a visszavezetõ utat, szitkozódva indul a város felé. * Az erdõszéli fák közül kikanyarodó ösvény virágkárpitos réten emelt házikóhoz közelít. A kalyiba félköríves ajtaján kilépõ anyóka pazar színû szalagokkal ékes, sok-sok copfocskát, bokáig érõ tarka ruhát és színes kötényt visel. Öblös csuprot cipelve a guggolni tetszõen alacsony épület oldalához készített asztal mellé sétál. Leteszi edényét az ott sorakozó ibrikek, fazekacskák és göbrék közé. Felkap egy sötét kérgû, sokfelé ágazó, rövid gallyfélét, megritkult fogai közé harapva tör belõle egy darabot, és sebesen rágni kezdi. Megállítják a lovakat, köszöntik a mamókát. A merõ párna és pufókság arcú, kökénykék szemû néne szótlanul rájuk hunyorít. Állkapcsát jobbra-balra lengetve, szorgalmasan rág tovább. Az asztalra készített tálak tartalmát rakosgatja a kisebb-nagyobb, karcsúbb, pohosabb, áttetszõ és mázas falú edényekbe. Az egyik tálon különféle színû és formájú virágfejek, -füzérek és szirmok hevernek, a másikon piros, bíbor, sárga, aranyló és rózsás gyümölcsök illatoznak. A következõn apró tököcskék kacérkodnak, hosszúkásak, gömböcök, farkincás végûek, rücskös felületûek. Van még ott száznyi árnyalatú és alakú bogyó, bodocs és bingyó, valamint szagos ágacskák, tövisesek, kerek, karéjos, fogazott és szálas levélkéjûek. Továbbá pillangószárny, madártoll, férgecske páncélja, macska bajusza, tojás százféle. Az utolsó tálon muzsikás szenvedélyû tücskök-bogarak hevernek lusta kábulatban. Az anyóka mindenbõl tesz valamennyit az összes edénybe, utolsóul a döngicse bogarakból markol, s ezenközben lankadatlan buzgósággal csattogtatja állkapcsát. Amikor a göbrék, ibrikek és fazekacskák megtelnek, egyenként megrázza azokat, majd feneküket is az asztallaphoz kocogtatja, tömörítési céllal. Ezután sorban föléjük hajol, és a tetejükre pök egyegy dózisnyit az összerágott fakéregbõl. Bevégzésképpen oly íves gesztussal kanyarítja a fedõt az edényekre, mintha e mozdulattal csapdába ejtve, befogná a fényt a kompótok számára. A harcosok eltorzult arccal fintorognak a köpködõre. Egyszercsak elfogy a rágadék. A néne kevéske fogával a bámulókra mosolyog, és így szól: - Elrakom a nyarat. Télen aztán lesz fûszerillat, ziháló zenebonálás, mézlõ fények, simogató meleg és részegségvarázs! Akkor újra bekívánom a férfiakat az ágyamba! Feltéve, hogy nem jeges a lábujjuk. A hideg láb irtó lehangoló, nem igaz?! Na, készítek még eltartó-port! Nagyot harap az ágbogas gallyacskából, és lengõ állkapoccsal õrölni kezdi azt. Mivel így nem beszélhet, újfent rájuk hunyorít. Liláskék tekintete megállapodik Jassalon. Begörbített mutatóujjal közelebb inti-csalja a tusázót. Az vonakodva léptet az asztal mellé, majd bizalmatlan lassúsággal hajol lejjebb, még lejjebb.
Ennyi nem elég a mamónak, ám a férfi nem hajlandó jobban odakonyulni hozzá, attól tartva, hogy õt is a kompótba szánja; de milyen címszóval? Mint fûszerillat? Ziháló zenebonálás? Részegségvarázs? Vagy õ lenne a - mégiscsak megkívánt - irtó hideg láb? Mivel nem hajol mélyebbre, az anyóka pattan zsámolyra, hogy felérje Viadort. Kedves sercintéssel szép adag eltartó-port pök a férfi sebére, s tenyérpárnájával lágyan bedörzsöli az arcába. Mátkás hangszínû kuncogással végigsimít a lovas szoborrá rökönyödött tusázó mellkasán, végezetül - könnyed méretvétel után - megcsipkedi a combját. Az alaposan lemaradt sárkány bevánszorog az erdõszéli tisztásra. Az utolsó fa árnyékát maga mögött hagyva letottyan a fûre. Mellsõ lábaival megdögönyözi a szíve fölötti tájékot. A jobb hátsóval megpróbálja vakargatni a hónalját, ám e mozdulat folytán kibillen egyensúlyából, és rettenetesen felborul. Ezáltal renyhébb rengést okoz a környezetben. - Mikor alszunk? - bömböli a feldõlt pikkelyes. - Összeesek a fáradtságtól! - Már összeestél - jelzi Nashua. - Tényleg. Akkor alszok. Meg is tenné, ha az anyóka nem támadna rá. Ám a mamó odarohan egy tállal, és fürge ujjakkal megszedi a sárkányt: számolatlanul tépdesi a szálakat a szempillájából, drótszõrû szemöldökébõl. Fakanál szélével parázskaparékot vesz kilógó nyelvérõl, és éppen a szárnyát szegélyezõ csonttüskék egyikének tördeléséhez fogna, mikor Lekid zsémbelve felpattan. - Még ki sem hevertem a férfiasságomat ért kifosztást és szégyent! Ráadásul harmattá gyengültem tõle! Csak hálni jár belém a lélek! Nem ég le a bõr a képedrõl? Hozzásegítselek? - Azért egy kevéske vért adhatnál még! - háborog a kikosarazott anyóka. - A sárkányvérpárlatból egyetlen kortyocska is elég ahhoz, hogy feltüzeljen a vágy! - Minek neked a tüzelõ vágy, satrantyú? - Megmutassam? - Inkább csak írd körül.
