A calculus a tejgazdasági üzletben.1 A „túltermelés réme” czimü czikkemben rámutattam azok nézetének helytelenségére, kik a tejgazdaság terén Magyarországon ma túltermelésrıl beszélnek. Még hátramaradt egy második gyengeségünkrıl megemlékezni, melynek neve: túlságos calculálási mánia. Ha búzát eladunk, vagy gyapjút vagy hízóökröt, akkor egész pontossággal elıre tudjuk, hogy mily árt kérhetünk. Ha ily esetben néha nagyobb számot is szoktunk kiejteni, mint amelyet tulajdonképen várunk: azért a vevıt mégis semmiesetre nem fogjuk elszalasztani, ha ı csak megközelítıleg is azon árt kinálja, melyre igényt tarthatni vélünk. Egész másképen van az oly termékekre nézve, melyekkel eddig nem volt alkalmunk tapasztalatokat szerezni. Ott az eladó folyton megcsaltnak érezi magát. Akár alacsony, akár magas ár helyeztetik neki kilátásba, a gazda ily esetben örökösen bizalmatlankodik és határozottan amellett marad, hogy ily ár melletti eladás kész veszteség. Hogy a tejgazdaságban mely ár tulajdonképen azon minimum, melyen alól a tej termelése nálunk már nem fizeti ki magát, azt egy universális számba összefoglalni nem fogja senki megkísérteni. Nagyon különbözı lehet egy tehén tartásának költsége ahhoz képest, amint azt valamely erdélyi havason vagy egy dunántúli istállóban tartjuk. De még két szomszédgazdaságot is összehasonlítván egymással, az egyiknek teje hétszer oly drága lehet, mint a másiké; ha az egyik például ugyanazon tehénállománytól kétszer annyit fej, mint a másik. Nehéz tehát ily kérdésben átlagos számokról beszélni. Hogy azonban mégis bizonyos alapból kiinduljunk, melyet mindenki saját viszonyaihoz képest átidomíthat, iparkodtam nézeteimet Magyarország átlagos tehéntartási viszonyairól számokban kifejezni. E számítást mult év márczius havában azon 140 gazdának mutattam be,
1
Ugyane kérdéssel foglalkozott egy czikk, mely a „Mezıgazdasági Szemle” egyik utolsó számának élén e czím alatt jelent meg: „A szarvasmarhatartás és tejgazdaság jövedelme.” Az említett czikkben kritika alá vétetett Hauer Géza tisztelt barátomnak egyik röpirata, melyet az illetı úr bokros teendıi közepette kérésemre népszerő modorban azon czélból irt, hogy azt oly gazdák között terjeszthessem, kik általános tájékozódást kivánnak szerezni a tejgazdasági üzletre való átmenetelnél követendı eljárásra nézve. A czikk tehát nem a „Mezıgazdasági Szemle” számára volt írva s csak azon okból került oda, mivel ismeretes pénzviszonyaink miatt úgy ezen, mint a többi tejgazdasági röpiratok kinyomatása csak oly módon vált lehetségessé, hogy a „Mezıgazdasági Szemle” szívességbıl külön lenyomatok ingyen elkészítésére vállalkozott. Sem a czikk, sem a kritika tárgyára nem reflectálok; mindkettıben vannak pontok, melyek iránt egyik-másik olvasó eltérı véleményben lehet. A kritika modorára nézve azonban megjegyzem, hogy oly kifejezések alkalmazását, mint: „egy tudományos értékkel birni akaró értekezés” és hasonlókat csak akkor tartanám helyén, ha a kritikus, ismerve az irót, csakugyan ezen állítás jogosultságáról meg van gyızıdve, vagy ha mint megtámadott fél szándéka van, hogy szavaival sértsen. Mindkét föltevés azonban a jelen esetben elesik, sıt a gróf Festetich uradalmak felügyelıjénél kétszeresen elismerendı, hogy több évi tanári mőködése daczára ott, ahol éppen nem kiván tudományosan írni, még eltalálja a népszerő irályt is. Egyidejőleg beismerem azonban azt is, hogy a kritikus úr, kivel azóta személyesen megismerkedtem és ki az emlitett röpiratnak czikk alakjában való megjelenésének elızményeit persze nem sejthette, nekem személyesen kijelentette, hogy ha arról tudomással bírt volna, akkor más szemekkel olvasta volna és más szempontból bírálta volna a kérdéses közleményt. Ez okból (bár az ügyet a fentebbiek alapján nem Hauer úrénak, hanem saját ügyemnek tekinteni jogosítva vagyok) az emlitett kritikára részletesebben nem térek át. Hauer Géza barátomnak pedig e helyen külön megköszönöm, hogy kérésemre a felelettıl maga is elállott. Egán Ede.
kik akkor a Budapesten tartott tejgazdasági tanfolyam alkalmával az ország minden részébıl itt összegyőltek. Példa a tej termelési költségeinek megállapítására, oly tehenészetek részére, melyekben a tej közvetlen eladás által nem értékesíthetı, melybıl kiderül, hogy a tehenek kellı kiválasztása és rendes takarmányozása mellett 1 liter tej átlagos gazdasági viszonyok között nálunk loco istálló átlagban 4 krajczárért elıállitható illetıleg, hogy a tejnek 4 krral való értékesítése mellett a szálastakarmányt szintén megfelelı magas árban értékesítjük. (Alapúl vétetett egy 80 drb átlag 550 kilogramm élısulyu fejöstehénböl álló tehenészet oly vidéken, hol a tejet csak sajt- és vajgyártás által lehet értékesíteni.)
E calculus ez alkalommal senki által valamely lényeges pontjában nem lett megtámadva, bár a tanfolyam hallgatói nagyobbrészt tapasztalt gazdák voltak, kik e számitást akkoriban élénk eszmecsere tárgyává tették. Sok gazda e számitás végeredményét minimálisnak fogja tekinteni. Nem is szenved kétséget, hogy azon gazda, ki drágábban takarmányoz vagy nem az ott emlitett fejési eredménynyel dicsekedhetik, az magasabb számot lesz kénytelen elıállitási árnak tekinteni, mint a példában emlitettet. De époly igaz az is, hogy hazánkban számtalan esetben ezen a példában emlitett termelési költségek még túlságos magasaknak fognak bizonyulni. Például említem, hogy a gyergyó-szent-miklósi (csíkmegyei) tejszövetkezetben egy-egy oly tehén, mely azelıtt a borjún kivül semminemő egyéb jövedelmet nem adott, a mult évi rövid négyhavi havasi évad alatt a borjún kivül s az összes költségek levonása után átlagban még 17-20 frt sajt utáni jövedelmet adott. Mennyire becsüljük ily esetben a tej elıállitási árát? Vagy mennyire tehetı (hogy egy második példát említsek) a tej elıállitási ára KrassóSzörény megyében 2500 lábnyi magasságban az ıserdık közepette, hol két, a havason fekvı községben 700 drb jól tejelı pinzgaui keresztezéső tehenet találtam, de egyszersmind constatálhattam, hogy e vidék lakói minden forgalomtól elzárva és csak ösvények által nagy fáradsággal tartván fel az összeköttetést a völgygyel, eddig a tejet absolute nem birták értékesiteni? Folyó év április havától kezdve ott egy svájczi vállalkozó fog mőködni, ki a két község tejét literenkinti 4 krért több évre bérbe vette. Ezáltal pedig a helyzet lényegesen fog megváltozni, mert bár e hegyi lakók ezentúl alig fognak csak egy tehénnel is többet tartani, mint azelıtt, bár a borjút szintén épúgy fogjál fölnevelni, mint azelıtt, s a házi tejfogyasztást is alig fogják nagyon leszállítani; mégis minden befektetés és túlkiadás nélkül e két havasi falunak ezentúl lesz évi 25.000–30.000 frtnyi biztos jövedelme, mely azelıtt nem volt. Mily elıállitási árban fognánk ily esetben a tejet a sajtgyártás terhére írni, hol – mint láttuk – azelıtt is volt tehén, hol az állatállományt azelıtt is jól tartották és rendesen fejték s hol az egész munkatöbblet csupán abban áll, hogy a tejfölösleget, melyet eddig vagy nem, vagy a vaj által csak nagyon csekély árban és csakis némely évszakban birták értékesiteni: most a falu közepében levı sajttelepre viszik. Bár e havasi példa extrém alakban bizonyítja, hogy a tej drága elıállitása iránt általánosságban táplált félelem gyakran nem indokolt; mégis kétségtelen, hogy lent a völgyben is tehát az elıadottakhoz képest inkább átlagos gazdasági viszonyok közt szintén gyakori azon eset, hogy a tej termelési költségei egyáltalán nem jöhetnek tekintetbe, mert az illetı helyen a tej amúgy is már megvolt, csakhogy kárba veszett addig, míg be nem hozták annak okszerő felhasználását. De kísértsük meg a kérdést – eltekintve hazai viszonyainktól – azáltal is kellı világításba helyezni, hogy széjjel nézünk Európa nyugati országaiban s az ott talált fejlettebb viszonyokból közvetve következtessünk saját viszonyainkra. Akármily értékesitést találnánk például a franczia bérlınél vagy a német gazdánál, kinél egy hold föld ára háromszor akkora, egy tehén ára majd kétszer akkora, a takarmány elıállitási ára pedig valószínőleg szintén tetemesen drágább, mint minálunk; e külföldiekkel szemben saját tarmelési viszonyaink mindenesetre mindig tetemesen olcsóbbak lehetnek. Ha tehát a német és franczia meg volna elégedve például 7 krnyi értékesítéssel, mint azon minimummal, mely saját költségeit fedezi: akkor minálunk bátran 6 krt vehetnénk irányadóul?
Meg vagyok gyızıdve, hogy gazdáink közt sokan ily árakat képzelnek külföldön. És mégis mire tanít bennünket a tapasztalat? Svájczban a nagy chami tejsüritı-gyár, mely egy helyen 13.000 tehénnek tejét dolgozza fel folyó hó l-jétıl kezdve, literenkint 4·8 krban állapította meg tejbevásárlási árát. Szintén Svájczban, a szt-galleni cantonban a mult ıszszel kiadott tejbérletek átlagos ára literenkint 4·7 kr volt. Németországban a nagy városok melletti tejgazdaságokban ugyan 6-7 kr a tej átlagos literenkinti tiszta értékesitése (például Bolle elsırangu berlini tejcsarnokában, melyben mindennap 30.000 l tej nyer értékesitést, a tejtermelınek loco tejcsarnok 6·6-7·2 kr fizettetik átlagban). De kint falun, hol a nagy városokba való szállítás lehetısége megszőnik, ott Németországban 3·6–4·2 kr a tej átlagos tiszta értékesitése. Ismerek pedig Németországban meglehetıs sok oly gazdát, ki egész tejtermelését az utolsó években 3·6 krért (6 fillérért) bérbe adta. E gyenge ár daczára azonban nem tapasztalhattam sem azt hogy az illetı birtokosok tönkre jutottak volna, sem hogy gyógyíthatlan búskomorságban szenvednének. Nálunk Magyarországon a budapesti tejcsarnok fizet évi átlagban loco tejcsarnok literenkint 7·6 krt, aradi 8·3 krt, a pozsonyi és gyıri pedig mőködésük ezen elsı stádiumában szintén 7 kr körül. Ami pedig a fekvésük által nem tejeladásra, hanem sajt- és vajgyártásra praedestinált helyeket illeti, említhetem, hogy a ma Magyarországon mőködı tejbérlık nagyobbrészt literenkinti 4 krt fizetnek loco istálló; csak kivételes esetekben, ha a tejbérlet vagy a vasút melletti fekvése, vagy kiválóan gondozott marhaállománya stb. által különösen kiválik, ily esetben esetleg 41/2 krt is. Azon sajt- vagy vajtelepek, melyek saját kezelésük alatt dolgoznak, természetesen valamivel magasabb értékesitést szoktak elérni. Látjuk tehát, hogy az összehasonlítás a külfölddel nem derít ki nagy különbséget. Ha azonban van különbség, akkor az inkább honi viszonyainknak biztosítja az elınyt, illetıleg olcsóbban termelünk és drágábban értékesítünk, mint nyugati szomszédaink. A Különbség köztünk s a külföldi gazda közt tehát nem az értékesítés különbözetében, hanem csak abban áll, hogy azon gazdák csekély haszonnal dolgoznak és legrosszabb esetben már azon eredménynyél is megelégszenek, hogy ha takarmányukat biztosan értékesíthetik, trágyájukat olcsón elıállíthatják és rendes idıközökben készpénzt látnak gazdaságukban. Mi ellenben, a kezdetet és a dilettánst eláruló modorban, csak akkor akarunk valami vállalatba belekezdeni, ha óriási nyereségre van kilátásunk. E reménytıl kecsegtetve várunk, számítunk és elcalculáljuk a drága, idıt. Meg vagyok gyızıdve, hogy e szokástól mindinkább el fogunk térni, mihelyt gazdasági rendszerünk eddigi egyformaságától inkább el fogunk szokni és minél nagyobb körben fogunk gazdasági iparágakat ezentúl felkarolni. Legyen ezen igénytelen pár sor intı szó azok számára, kik ma még kihasználatlanul hevertetik legelıiket vagy istállóikban oly jószágot tartanak, mely nem jövedelmez, vagy kik még mindig várják a jobb idık bekövetkezését, amidın majd magasabb árakat fognak elérhetni, mint ma. E jobb idık nem fognak bekövetkezni, de az idı tovább fog haladni s vele csak az fog lépést tartani: ki várva nem calculál, hanem ki számít és tesz! Egán Ede
