A birodalom rémálmai: Nyugat-Afrika és a „dögletes lég” a brit közgondolkodásban, 1840-1874∗ Máthé László
Az európai gondolkodásban már a felvilágosodás időszakától kezdődően jelen volt az a gondolat, hogy az éghajlat hatással van az emberi létezésre, azt alakítja, az emberi kultúrákat és civilizációt formálja.1 A gondolatkör, az éghajlat befolyásoló tényezője a 19. században is jelen volt a tudományos gondolkodás egyes területein. Ezek közül a jelen tanulmány szempontjából legfontosabb terület az orvoslás tudománya, illetve egy kicsit áttételesen, a tudományágak között éles határvonalat nem húzva, a földrajztudomány területe is. Az orvosi topográfia műfaja egyes területek leírását kísérelte meg, külön kitérve a kultúra alakulására és fejlődésére, az emberi jellemfejlődésre. A korabeli földrajzi útleírásokban, és az orvosi szakkönyvekben egyaránt megjelent az éghajlat kiemelkedően fontos szerepe egy-egy térség fejlődésének alakulásában. Az alábbi cikk megkísérli felvázolni azt, hogy az európai, ezen belül is a brit közgondolkodás miként alakult a nyugat-afrikai térségről, illetve, hogy ebben milyen szerepet játszott az éghajlat korabeli értelmezése. A vizsgált időszak 1841 és 1874 közöttre tevődik. Amint az majd nyilvánvalóvá válik, az éghajlat korabeli értelmezésekor a kortárs szerzők egyöntetűen orvosi megközelítéseket is alkalmaztak, ami miatt a jelen írás egyik leglényegesebb kérdése, hogy a trópusi betegségek miként formálták a térségről kialakított elképzelést. A nyugat-afrikai térség irányába folytatott 19. századi brit politika a trópusi területekre irányuló európai imperializmus egyik legjobban dokumentált fejezete.2 Az írott források viszonylagos bősége egyaránt vonatkozik a hivatalos dokumentumokra, és a személyes, vagy magán narratívákra. Ez utóbbi megítélésünk szerint kifejezetten fontos eleme a közvélemény vélekedésének alakításában és az ennek nyomán kialakuló közképzet létrejöttében. Mindezek alapján vélelmezhetjük, hogy létezett egyfajta hivatalos elképzelés a régióról, ahogyan volt valamilyen szintű, érdemi tartalommal bíró közvélekedés is. Ez többnyire a rabszolgákról és halálos betegségekről szólt. A 19. század első felére vonatkozóan a betegségek és a közvélekedés közötti kapcsolatról már több szerző is értekezetett.3 Ez a cikk a 19. század négy évtizedét felölelő időtartamról szól.4 A nyugat-afrikai régió irányába folytatott 19. századi brit politika három jól elkülöníthető korszakra osztható. Az első időszak a 18. század utolsó éveitől tartott az 1841–42-es tragikus sorsú Niger-expedícióig, s alapvető jellemzője a rabszolgakereskedelem, majd a rabszolgaság elleni brit fellépés volt. A második korszak közel 35 évig tartott, 1841–42 és 1874, az ashanti háborúig. Ennek jellemzője alapvetően az afrikai kontinensre történő korai európai behatolás, illetve ennek a befolyás növekedésének alakulása volt, annak minden nehézségével, bizonytalanságával és korántsem irányított vagy tervezett jellegével. Az utolsó, harmadik fejezet az 1874-es ashanti háborúval
290
kezdődött, amely valójában tekinthető az egyik legelső, immáron a tudatos európai imperialista hódítás első elemének. Az afrikai kontinens megszerzéséért folytatott európai ún. versenyfutást közvetlenül megelőző évek és évtizedek – az 1840-es évektől kezdődően egészen az 1874-es ashanti háborúig – jellemzője volt, hogy a brit politika egyre kisebb érdeklődést tanúsított Nyugat-Afrika irányába.5 Az 1841es Niger-expedíció és az 1874-es ashanti háború egy olyan korszakot határol be, amikor a brit külpolitika talán az egész 19. század során a legkevesebb érdeklődést mutatta a térség irányába. Másfelől, a két esemény önmagában is korszakalkotónak, szimbolikusnak tekinthető, hiszen a Nigerfolyó expedíciója a század hosszú folyamatának, a rabszolgakereskedelem, illetve a rabszolgaság elleni küzdelemnek volt az utolsó – ha mégoly tragikus – állomása. Az 1874-es ashanti háború az első olyan fegyveres konfliktusnak tekinthető, amely egy afrikai állam és egy európai állam között zajlott le, pusztán azzal a céllal, hogy az utóbbi megtörje a helyi államalakulat hegemóniáját és utat nyisson a további politikai és gazdasági hódításoknak. Mindkét esemény fontos jelleggel bír a trópusi orvoslás történetében: közös bennük, hogy mindkettő történeti jelentőségét közvetve a trópusi betegségek, ezen belül is leginkább a malária adta. Míg az expedíció tragikus vége a hirtelen jött és váratlan halálozás miatt következett be, addig a hadjárat pont a betegségek felett aratott orvosi sikernek köszönhette tényleges eredményét, mivel a korabeli brit hadsereg szervezettségében és felszereltségében értelemszerűen felette állt az ashanti hadseregnek, azt csak a betegségek győzhették volna le. Mivel ez nem történt meg, s az akkori megelőző orvoslás, felhasználva a korszak tudományos és empirikus eredményeit – ha nem is teljes egészében tudatosan és szándékosan – sikerrel vette fel a küzdelmet a malária ellen, legyőzve a kortárs szemlélők számára annyira misztikus afrikai lázat. Vizsgált korszakunkban hatalmas fejlődés zajlott le a trópusi betegségek orvoslása területén. Ez különösképpen igaz az 1860-as és 1870-es évekre, amikor a mai értelemben vett malária értelmezésének első lépései megtörténtek. A nyugat-afrikai régióról alkotott kép, illetve a betegség értelmezése ugyanakkor keveset változott ebben az időszakban. Az is felvethető, hogy ez a kép egészen a 19. század végi európai hódításig nem változott meg érdemben. A közvélekedés – már amennyire ez létezőnek tekinthető, a brit politika, illetve az orvostudomány közötti kapcsolat nem volt elegendő ahhoz, hogy a gyorsan változó események során megjelenhessen az, amit a kortárs szereplők már kész tényként, illetve ismeretként kezeltek. Röviden összefoglalva, habár az afrikai lázak már többek számára nyilvánvalóan csak betegséget jelentettek, hiszen kezelhetőek, illetve megelőzhetőek voltak, addig a róluk meglévő kép nem ezt tükrözte, azok a vélekedés szerint továbbra is alapvető jellemzői és formálói voltak a nyugat-afrikai régiónak. Ezt támaszthatja alá az a tény, hogy 1874 és 1885 között a nyugat-afrikai régió az európai imperialista hódítás szempontjából nyugalmas, jószerivel eseménytelen helynek számított. Mivel az akkoriban újságokból és nyomtatott útleírásokból, illetve előadásokból tájékozódó kortárs közvélemény nem kapott érdemi híreket innen, így kevés esély volt arra, hogy komolyabb változások következhessenek be.
A MALÁRIA 19. SZ Á Z ADI ÉRTELMEZÉSE – A LÁZTÓL A MALÁRIÁIG Maláriáról szólni a 19. századi kontextusban problematikus, hiszen a betegség teljes patológiája, illetve fertőzési láncolata egészen a 20. század elejéig nem volt teljes egészében ismert. Ennélfogva a korabeli leírásokban, illetve orvosi szakirodalomban a maláriáról, mint napjainkban ismert önálló betegségről nem található utalás. Vélelmezhető, hogy a malária, illetve a hasonló tüneteket produkáló sárgaláz eredményezte a britek (és más európaiak) nyugat-afrikai halálozását. Különböző lázleírásokat 291
tanulmányozva ugyanakkor legalább részben rekonstruálható a betegség alakulása, annak hatása, illetve társadalmi leképeződése, annak ellenére, hogy az európai orvosi szakirodalomban az 1860as éveket megelőzően még említés szintjén sem jelent meg. A Nyugat-Afrikába látogató európaiak igen magas halálozási arányából arra következtethetünk, hogy a betegség nagyon komoly szerepet játszott a korszakban. Mivel nem volt ismert a malária pontos fertőződése, illetve lefolyása, emiatt a hatékony megelőzés, illetve gyógyítás sem volt lehetséges. Az európaiak számára a 19. század utolsó harmadáig az egyik fontosabb probléma maradt Nyugat-Afrikában. Annak érdekében, hogy átfogó képet kaphassunk az orvoslás helyzetéről Nyugat-Afrikában a 19. század második felében, érdemes röviden áttekinteni a korabeli európai orvosi szaktudást és szakismeretek alapjait a trópusi betegségekről, illetve a trópusok betegségeiről. Ezt a különbséget meg kell tenni, hiszen a két meghatározás pontosítja, hogy egyes létező betegségekről gondolkodtak trópusi környezetben, vagy specifikusan trópusi betegségekről gondolkodtak (ami részben a mai értelmezésnek felel meg). Ennek szellemében az elkövetkező néhány bekezdésben a malária, illetve a maláriás megbetegedések 19. századi brit értelmezését mutatjuk be. A malária elnevezés olasz eredetű, pontos, szó szerinti jelentése „rossz levegő”. Angol nyelven először valószínűleg az 1740-es években jelent meg, amikor Horace Walpole olasz utazó Róma környéki utazásairól szólva a város környéki lázas megbetegedéseket írta le.6 A mocsaras területek és a lázas megbetegedések közötti kapcsolatot már a legkorábbi időszaktól megfigyelték. Az állóvizes vidékek és mocsarak hagyományosan a lázak helyszínei voltak. Az afrikai lázas megbetegedésekre az 1840-es évektől kezdődően használták a malária kifejezést, ami valamilyen elméleti összefüggést feltételez az európai és az afrikai megbetegedések leírásában.7 A kifejezés használata rávilágít arra, hogy a korabeli orvosi értelmezés legalább a fertőzés módját azonosnak tekintette, amennyiben a megbetegedést lokalizálta a mocsaras, állóvizes területekre. A tényleges fertőző közegnek ekkoriban a levegőt tekintették, pontosabban a fertőzött levegőben lévő méreganyagot, a miazmákat. Az elgondolás szerint a meleg levegőben, a mocsaras, vizes területeken lassan lebomló növények és más szerves anyagok bocsátottak ki mérgező miazmákat, amelyek az emberi szervezetbe jutva okozták a megbetegedést. A tényleges megbetegedés mérgezésen alapult, ami felborította a szervezetben meglévő négy őselem (a föld, a víz, a levegő és a tűz) egyensúlyát. A mérgezés a szervezet folyékony részét fertőzte meg. A 19. század korai időszakában a lázakat azok periodicitása alapján osztályozták. Azok egyes földrajzi eredete egészen az 1830-as évek végéig nem játszott szerepet, azaz ugyanúgy tekintettek európai és afrikai lázakra, egyenlőként kezelve az adott földrajzi közeget is.8 Ez alapján háromnapos és négynapos lázakat különítettek el, amelyekről ma már tudjuk, hogy vélhetően a malária különböző stádiumát jelentették. Jelenthettek egyúttal különböző maláriás megbetegedéseket, úgy is, mint a trópusi vidékeken honos falciparum vagy a Földközi-tenger környékén honos vivax maláriát. A korai időszak általános megjelölése az afrikai láz volt. James Boyle munkássága, illetve a brit parlament által rendelt statisztikai felmérések mind a század közepén elterjedő empirikus megközelítést jelenítették meg.9 Már ezek a kezdeti adatok is segítettek a korabeli halandóság csökkentésében. Boyle munkája a régió-specifikus betegségeket, míg az ún. Tulloch-jelentés a legveszélyesebb sarkait a Földnek azonosította be. Ezek együttes alkalmazása érdemben csökkentette a halandóságot a britek körében Nyugat-Afrikában.10 Fontos kiemelni ugyanakkor, hogy az indiai brit orvosi szakma nem kötötte a lázas, maláriás megbetegedéseket az afrikai lázakhoz. Emiatt egységes megelőzés nem jött létre, a trópusok különálló egységet alkottak az orvosi szakmán belül. Az afrikai trópusi megbetegedések és az indiai trópusi megbetegedések közötti esetleges kapcsolat csak az 1860-as években merül fel, ami például brit India esetében a meglévő tudás hatékony alkalmazását késleltette.11
292
Az 1840-es évek erjedéses (zymotikus) lázértelmezése szerint (ld. előbb a mocsarak kipárolgása) a mocsárláz emberről emberre nem volt fertőző. Ennek különböző vállfajai voltak ismertek, és főként egyes régiókról kapták elnevezésüket. Így voltak bizonyos területeken angliai, honos lázak, ahogyan volt Niger-parti láz is. Az 1850-es években egyes elméletek a földből eredeztették a lázakat, így felmerült a gombás, spórás fertőzés lehetősége is. Az 1860-as években újból fellángolt a vita a malária levegőben történő terjedésének lehetőségéről, ami visszautalt a miazma elméletre. Ezt az elméletet fejlesztette tovább az Indiai Orvosi Szolgálat (Indian Medical Service) egyik tagja, C.F. Oldham, aki szerint a helyváltozás miatt bekövetkezett hőmérséklet ingadozásban keresendő az egyensúlyfelbomlás, aminek a kiegyensúlyozására törnek elő a hirtelen lázak. Amennyiben a korábbi évtizedek az empirikus gondolkodásnak adtak teret, annyiban az 1860-as évek visszakanyarodtak az ókori orvostudomány alapjait adó négy alapelem egyensúlyának gondolatához. 1864-ben jelent meg egy amerikai utazó tollából egy útleírás, ahol a szerző hosszan elemezte az afrikai betegségek és ezen belül is a lázak lefolyását, illetve eredetét. Felvetése szerint a szervezetbe bekerülő méreganyag okozza a lázat, ami valójában a megsemmisülő szervezet reakciója. Habár ez Reade magánvéleményeként jelent meg, jól összefoglalja a korszak alapgondolatát a lázakról.12 A szerző leírása szerint a méreg, azaz a malária bekerül a szervezetbe, ahol „összekeveredik a vérrel”; ezt követi egy lappangási időszak, majd a lázas állapot, amikor a szervezet felveszi a harcot a méreggel. Az eredetre több lehetőség kínálkozott: lehetséges, hogy a méreg „a levegőből, a földből vagy vízből és ételből” kerül be a szervezetbe. Mivel egy egyszerűbb, átlagosnak tekinthető útleírásról volt szó, a korszakhoz képest majdhogynem forradalmi értekezés egy laikustól nem került be a korabeli orvosi gondolkodásba, ahogyan az nem éreztette hatását más utazók életén sem. Reade laikus gondolatai részben előlegeztek egy olyan felfedezését, amelyre alapozva végül a modern orvostudomány egyik legfontosabb ága épült fel. Ez az 1870-es években megjelent baciluselmélet volt.13 1879-ben a francia Laveran, aki katonaorvos volt Algériában, elkülönítette a maláriaparazitát. Hosszú éveken keresztül ezt követően ismert volt, hogy a megbetegedés okozója ez a parazita. A fertőződés teljes ciklusát ugyanakkor még hosszú évekig nem értették meg, arról csak találgatások folytak. A szúnyogelmélet felfedezése Patrick Manson és Ronald Ross nevéhez kötődött, akik bebizonyították, hogy az anopheles szúnyogok a malária emberre történő fertőzésének hordozói. Ezt követően olasz orvosok igazolták, hogy a szúnyogok valóban terjesztik az emberre a maláriát. A maláriáról szóló tudás fejlődésében forradalmi lépés történt meg, hiszen a tényleges és teljes lefolyás ismeretében a gyógyítást felválthatta a megelőzés. Az elkövetkezendő években különböző preventív megoldások követték egymást, amelyek közös jellemzője volt – függetlenül azok földrajzi helyétől – hogy tényleges, adott helyhez köthető terepmunka alapján zajlottak le. Ezek mindegyike a maláriás fertőzési láncolat megszakítását célozta, valamelyik elemnél, lettlégyen az az ember vagy a szúnyog. A szúnyog, mint hordozó megcélzása azt jelentette, hogy a rovarok kiirtása megszakíthatja a fertőzés láncolatát. Az emberek kezelése lényegében gyógyszeres kezelés volt, ami Robert Koch német orvos Pápua Új-Guinea-i pozitív tapasztalatira alapozódott. A megelőzésre egy ideig úgy is tekintettek, mint egy társadalmi jelenségre vagy kísérletre. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy valóban vagy csak vélelmezetten fertőzött egyéneket elkülönítették a még nem fertőzöttektől, így próbálva megszakítani a maláriás fertőzési láncolatot. Ez volt az ún. egészségügyi szegregáció a 20. század elején. A trópusokon honos betegségek orvos-topográfiai értelmezése, ahogyan azt David Arnold felvázolta14, alapvetően járult ahhoz hozzá, hogy a trópusok a betegségekhez kötődjenek, azzal közeli kapcsolatot feltételezzenek. Annak ellenére, hogy a tünetek hasonlóak voltak, maguk a betegségek sokáig nem rögzültek azonosnak. Ennek kapcsán két problémakörre érdemes figyelni. Elsőként is a kommunikáció átjárhatatlanságára, illetve a brit birodalmon belüli tudományos, orvosi, és áttételesen 293
politikai fragmentációra. Rámutat ez egyúttal arra is, hogy a kortárs orvosi szakma lényegében nem az összegzett tudásra alapozódott, hanem kiszolgálója volt egyes területeknek (pl. brit India) vagy éppen szervezeteknek (Gyarmatügyi Hivatal). A másik problémakör a trópusokkal kapcsolatos előítéletek és téves képzetek kialakulásával kapcsolatos.
A LÁZAK ÉS A MALÁRIA KEZELÉSE Az európaiak többek között a lázas megbetegedésektől szenvedtek a trópusi területeken. A fekete himlővel ellentétben ezekkel kapcsolatban nem állt rendelkezésre olyan tudás az őslakosok között, amelyet az európai orvoslás fel tudott volna használni, illetve tovább tudott volna fejleszteni. A lázak korabeli önálló kórtana, illetve a lázakkal foglalkozó orvosok nem tudtak más tudást felhasználni, mint az európait. Egészen az 1840-es évekig a maláriát nem tudták megelőzni, csak – és ez hangsúlyozandó – a korabeli értelmezése alapján kezelni. Az alábbi sorokban röviden áttekintjük a lázak kezelésének történetét a 19. században, egészen az 1841-es Niger-expedícióig. A lázak kezelésének alapgondolata a négy őselem egyensúlyának megbomlásához vezethető vissza. Az alkalmazott kezelés az egyensúly helyreállítását célozta. Ez elsősorban az érvágást, az izzasztást, illetve egyéb olyan módszerek alkalmazását jelentette, ahol a fertőzött folyadék el tudott távozni a szervezetből. A megtisztításra különböző szereket alkalmaztak, de a legelterjedtebbek a különböző higanykészítmények, illetve a higanyszaruérc (merkuroklorid) használata volt.15 Ezekről napjainkra már tudjuk, hogy önmagukban mérgezők. Az 1860-as évekre egyre több szerző hangoztatta kétségét a higanyos tisztítás hasznosságával kapcsolatban.16 Ezek alapján valószínű, hogy mérgező anyagok alkalmazása az egyik alapvető oka volt az igen magas arányú halandóságnak az európaiak, és a britek körében a 19. század első két harmadában.17 Az érvágás egy maláriás betegen tovább rontja az amúgy is csökkenő esélyét a természetes túlélésre. Nem zárható ki az sem, hogy az alkalmazott gyógykezelések hiányában sokkal többen élték volna túl a maláriás fertőzést. Talán éppen ennek köszönheti sok egyéni utazó azt, hogy szervezetük sikerrel vette fel a küzdelmet a lázrohamok ellen. Mungo Park első útján talán éppen emiatt élte túl delíriumos lázálmát. Más gyógyhatású készítményeket kevéssé használtak, habár a kininről már a korai időszakban, évszázadokkal korábban ismert volt lázcsillapító hatása. A kínafa (lat. Cinchona) kérgének használatának gyakoriságát azonban mindenképpen csökkentette, hogy önmagában szinte ehetetlenül keserű volt. A Királyi Haditengerészet a 19. század folyamán végig használta a kínafa kérgének kivonatát, de kizárólagosan lázcsillapítóként, nem pedig megelőző orvosságként. Ennek felismerésére csak az 1840-es években került sor. A megelőzés ekkor még azonban a levegő megtisztítását célozta, ami egyértelmű utalás a miazma-elmélet jelenlétére.18 A levegő folyamatos cseréje, illetve az óvatosan fenntartott egyensúly mind azt sugallták, hogy a legveszélyesebb elem az ismeretlen összetételű levegő. Itt ki kellett szűrni a mocsarak káros mérgeit. Ettől eltekintve a személyes, egyéni étrend, illetve a megfelelő öltözködés volt előtérben. Érdekességként itt megemlíthető az ún. gerincpárna, amelyet a felsőruházathoz rögzítve hordtak, a gerinc és környéke folyamatos melegen tartása végett, amitől a test hőmérsékletének egyensúlyát remélték fenntartani. Elképzelhető, hogy milyen kellemetlen és kényelmetlen dolog lehetett egy gerincpárnával felszerelkezve Nyugat-Afrikában európainak lenni a 19. század első felében.
294
A B R I T E K É S N Y U G AT- A F R I K A – A „ D Ö G L E T E S L É G ” : A N Y U G AT- A F R I K Á R Ó L K I A L A K U LT B R I T K É P A 19. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN Az alábbi néhány bekezdés célja, hogy áttekintést adjon a Nyugat-Afrikáról a 19. század második felében kialakult brit képről, illetve elképzelésekről. Abból a feltevésből indulunk ki, hogy ez a kép rekonstruálható a korabeli nyomtatott írásokból, ezen belül is elsősorban sajtótermékekből és útleírásokból. Nyugat-Afrika ezeken a forrásokon keresztül úgy jelenik meg, mint egy idegen, barátságtalan kontinens. A feltevésünk, hogy ez a kép nagyon nagy mértékben a tévesen értelmezett betegségképből indult ki.19 További feltevésünk, hogy a 19. század első felében felhalmozott tapasztalatokból kiindulva, az 1840-es évek és a századforduló között a nyugat-afrikai régió a brit gondolkodásban a barbarizmus és az ellenséges közeg képzeteként jelent meg. A Nyugat-Afrikáról a 19. század második felében kialakult hivatalos és nem hivatalos gondolkodást két kifejezés írja talán le a legjobban: az egyik a „fehér ember temetője”,20 míg a másik a „dögletes lég”.21 A valóságban az 1841–42-es Niger-expedíció időszakában a britek által valamelyest ismert nyugat-afrikai közeg a partmenti kereskedőtelepekre, a városokra, és az aranyparti erődökre koncentrálódott. Az afrikai trópusi tér leképezése olyan helyeken keresztül történt meg, mint Freetown, Bathurst vagy Szt. Mária – sziget városi közegei. Ez a helyzet érdemben akkor sem változott meg, amikor a belsőbb területekről elvétve információk jutottak el a szélesebb olvasóközönség vagy a politikusi, parlamenti szakértők elé. Az így kialakult vélekedés alapvetően határozta meg a térség felé formálandó hivatalos politikát, ami magában foglalta a kereskedelmi jelenlét támogatását vagy a katonai expedíciók elindítását.22 Az európai imperialista hódítás 1870-es években történő megindulásáig ez a kép szinte nem változott meg. A tényleges hódítás legfontosabb akadálya mind a valóságban, mind pedig a térségről alkotott gondolkodásban a betegségek voltak. A 19. század utolsó évtizedeinek orvosi felfedezéseit megelőzően az afrikai lázakat – amelyek elsősorban maláriát és sárgalázat foglaltak magukba – nem lehetett semmilyen mértékben hatékonyan kezelni vagy megelőzni. Az 1840-es és 1850-es években ez megváltozott. Az empirikus orvoslás és a statisztikai adatok nyomán megállapított „relokációs ráta”23 hozzájárult ahhoz, hogy a britek legalább rövid ideig túléljék a térséget. A közvélekedés alakulására az orvostudomány változásai gyakorlatilag nem voltak hatással. Philip Curtin mai napig mérvadó, 1965-ös alapmunkájában azt bizonyította be, hogy a térség irányába a brit politikai folyamatosan csökkenő érdeklődést mutatott a 19. század első felében.24 A korszakot lezáró, legutolsó esemény a tragikus kimenetelű 1841-42-es Niger-expedíció volt. Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Hargreaves is, aki ezt a visszavonulást az egész nyugatafrikai térségre kiterjesztette.25 Az expedíció a korszak közvéleményét lázban tartotta, rengeteg cikk, és könyv jelent meg róla. A brit közvélemény legközelebb több, mint 30 év múlva tudott arról, hogy Nyugat-Afrika létezik, amikor az 1874-es ashanti háborúban az aranyparti erődök mögött elterülő afrikai államot a brit hadsereg, nagyon nagy részben azok orvosai révén megverte. Az időközben eltelt időszakban az orvostudomány fejlődött, a régióról kialakult kép azonban alig változott: 1874ben Nyugat-Afrika még mindig a barbár, élhetetlen temető volt, ahol a levegő is ölt. Az 1874-es hadjáratot követően az események felgyorsultak: London részben akarata ellenére belekavarodott az európai hatalmak közötti versengésbe Nyugat-Afrikában, ahogyan a kontinensen máshol is. Az 1884–85-ös Berlini Konferenciától kezdődően a térség az európai hatalmi politika játszóterévé vált. A kapcsolat – amennyiben a katonai hódítást az emberi kapcsolatrendszer részének tekintjük – az afrikai kontinenssel elsősorban a hadseregeken keresztül történt meg. Mindeddig soha nem látott létszámú európai találkozott afrikaiakkal, igaz, katonákként és ellenségként. A trópusokon 295
alkalmazott orvoslás elsősorban, sőt ekkoriban szinte kizárólagosan az európai katonák életének a megőrzését szolgálta.26 A hódítás utolsó esztendei egy új évszázad kezdetét jelezték. A gyarmati időszak első, korai szakasza 1905 és 1914 közé tehető. Az Indiai Orvosi Szolgálat mintájára ekkor, sietve és kapkodva szervezték meg a nyugat-afrikai gyarmati orvosi szolgálatot.27 A világháborút követő időszak bebizonyította, hogy a trópusi betegségek, illetve az orvoslás volt az egyik legfontosabb kérdése és problémája a korabeli gyarmati közigazgatásnak.28
A N Y U G AT- A F R I K A I T R Ó P U S I KÖ Z E G A 19 . S Z Á Z A D KÖ Z E P É N A nyugat-afrikai térség hivatalosnak tekinthető megjelenítését a brit parlament alsóházának utasítására felállított különbizottságok munkáján keresztül lehet feltérképezni. Ezek a bizottságok elsősorban a brit költségvetést ellenőrző, illetve lehetséges túlzott kiadásokat felderítő célzattal jöttek létre, eseti alapon. Vizsgált időszakunkban két ilyen bizottság létezett, az ún. Madden-bizottság, 1841–42-ben, illetve az Ord-bizottság, 1865-ben.29 Egy ilyen különbizottság működése hosszú hónapokig is eltartott, és alapvetően az adott térséggel kapcsolatbak került személyek meghallgatására alapozódott. Ezek az interjúk előre kialakított kérdésrendszerre épültek fel. A meghallgatottak között kereskedők, katonák, tengerészek, gyarmati tisztviselők vagy misszionáriusok szerepeltek. Ritkább esetben előfordult, hogy szakembereket, mint például orvosokat vagy felcsereket hívtak meg. A bizottság előtt megjelentek között a két alkalommal egy afrikai, nevezetesen egy kru tengerész jelent meg, tehát bizton állíthatjuk, hogy kellőképpen elfogult, egyértelműen az európaiak meglátásait és vélekedését megjelenítő információbázissal van dolguk. A meghallgatott szemtanúk által elmondott információk alapján rekonstruálhatjuk a trópusi közeg korabeli brit értelmezését, azaz, hogy valójában mire is alapozódott London Nyugat-Afrika képe. Személyes életutak természetesen komoly szerepet játszottak a bizottság véleményének alakulásában. Erre példa George Maclean, aki a Cape Coast-i erőd kormányzója volt, s aki saját, személyes elkötelezettsége és szándéka alapján kiterjesztette a brit fennhatóságot az erőd környéki területekre, annak ellenére, hogy ez London, azaz a Gyarmatügyi Hivatal érdekei és céljai ellen volt.30 Miután adott helyzet jött létre, ahonnan nem tudott a korona kihátrálni, kényszeredetten Londonban is elfogadták Maclean tevékenységét. Személyében egy olyan európaival van dolgunk, aki szerencsésen túlélte a maláriát, és érdemi szinten gondolkodhatott el az európai jelenlét lehetséges szerepéről. Ennek ellenpéldája Ord kapitány, aki az 1865-ös jelentésben szerepel, s aki kifejezett ellenszenvvel viseltetett az afrikai területek, illetve azok lakossága iránt. Röviden, az 1842es, ún. Madden-jelentés a folyamatosan terjeszkedő jogi fennhatóságról szólt, míg az 1865ös, Ord-jelentésként is ismert összegzés arra következtetésre jutott, hogy Nagy-Britanniának nem érdeke hosszú távon a nyugat-afrikai jelenlét.31 A rengeteg meghallgatott személy által elmondott információ ellenére annak jellege alapvetően korlátozott jellegű. London számára Nyugat-Afrika az 1840-es évektől az 1874-es hadjáratig a partmenti erődöket és kereskedelmi lerakatokat, illetve kisebb városokat jelentette. A belsőbb területekről szinte alig jelent meg valami érdemi információ, akár hivatalos csatornákon, akár utazók tollából. Egy kivétel volt, amikor Winniet kormányzó ellátogatott Dahomey államba 1848–49-ben. Ahogyan azt majd később látni fogjuk, Dahomey és az ashanti állam ugyanakkor – a rendelkezésre álló információk ritka mivolta miatt – teljesen más elbírálás alá esett, mint a partmenti területek közege. 296
A jelentésekben megjelenő Nyugat-Afrika nem kizárólagosan úgy jelenik meg, mint csupán a brit kereskedelmi vagy politikai érdekek színtere. Azokat olvasva megrajzolható a nyugat-afrikai trópusi közeg korabeli percepciója. A korabeli politikai szereplők ezekből, míg a közvélemény különböző nyomtatott könyvekből értesülhettek, és alakíthatták ki véleményüket. Ezeknek a jelentéseknek nem az volt az elsődleges célja, hogy a trópusokról szóljanak. A pálmaolaj kereskedelem, vagy a lehetséges gyapot-termelés feltérképezése ellenére egy ilyen trópusi közeg és környezet mégis létrejött, megjelent a jelentést olvasók számára. Az alábbi bekezdésekben ezt a 19. század közepi brit trópusképet próbáljuk megrajzolni. A két jelentés között komoly különbségek vannak. Míg a korábbi Madden-jelentés rengeteg adatot tartalmaz az időjárásról, a betegségekről, a klímáról, és az afrikaiakról, addig az 1865-ös Ord-jelentés alig tér ki a tényleges fizikai környezetre, annak elsődleges fókusza a kereskedelmi és politikai érdekek megállapítása. Az 1841–42-es jelentés elsősorban a nyugat-afrikai brit területek állapotát kívánat felmérni, annak érdekében, hogy javaslatot tudjon tenni a Maclean kormányzó által kifejtett tevékenység nyomán kialakult helyzetre. Az 1865-ös célok inkább a lehető legteljesebb visszavonulás lehetőségeit próbálták meghatározni. Az 1841–42-es dokumentumban két helyen jelenik meg Nyugat-Afrika, mint földrajzi egység. Az egyik kérdéscsoport az erődök és környékük állapotát mérte fel, míg a másik az éghajlatot vizsgálta. Az első kategória alatt olyan kérdések szerepelnek, mint az igazgatás, a jogrend, a kereszténység helyzete és elterjedtsége, iskolák és a misszionáriusok tevékenysége. A második kategória azt vizsgálja, hogy az éghajlat milyen hatással van vagy lehet az ott élő európaiakra. Az afrikaiakról szóló információk kizárólagosan az első szekcióban jelennek meg. A betegségek esetében két csoportról van szó, ahol az egyikben a kolera, a szifilisz, a tífusz és a fekete himlő, míg a másikban az afrikai lázak jelennek meg. Minden egyes területtel – Gambia, Sierra Leone, az Aranypart és az Öblök, azaz a Niger-delta vidéke – külön fejezet foglalkozik. Itt külön alfejezet foglalkozik az időjárással (eső, évszakok, csapadék mennyisége, talaj összetétele) és az ottlakókkal. Az általános állapotokat felmérő kérdéskör, illetve a kapott válaszok egyértelműen meghatározzák, hogy mit is értett a kortárs politikus, vagy éppen kereskedő a nyugat-afrikai közegen Gambiában vagy éppen Freetownban, ahol például Sierra Leone szinte egyet jelentett a várossal. A szövegben megjelenő afrikaiak elsősorban a kereszténységre való áttérés, illetve a „megvilágosodás” lehetőségének szempontjából említődnek. A legtöbb információ az Iskolák és keresztény missziók alfejezet alatt jelenik meg. A kérdések elsősorban az emberáldozatokról, a kannibalizmusról és a megtérés mértékéről érdeklődnek. A helyi varázslók, a női és férfi körülmetélés, illetve a többnejűség szintén olyan területek, ahol az afrikaiakról információkat akarnak a kérdezők. A meghallgatottakat megkérték arra, hogy becsüljék meg az afrikaiak szellemi képességeit is. A válaszok természetesen egyénektől függően különböztek. A kérdések összeállítása azonban már rengeteget elárul arról, hogy milyen alapszempontok szerint értékelték a korabeli politikusok a nyugat-afrikai társadalmakat. Míg egy külön alfejezet itt foglalkozott a térség honos betegségeivel, úgy mint szifilisz, kolera vagy himlő, addig az afrikai lázakról az éghajlatról szóló fejezet értekezik.32 Itt találkozunk a visszatérő és az állandó lázakkal, és a sárgalázzal. Olvasható a korszakra jellemző alaptudás ezekkel kapcsolatban. Az egyetlen összehasonlítás az egyes területekkel a Karib-térség szigeteivel történik. Az éghajlat nagyon fontos szereplőként jelenik meg, hiszen az afrikaiak erkölcsi és szellemi fejlődését alapvetően meghatározza.33 Érdemes elidőznünk a felosztásnál, illetve a kérdések szerkesztésénél. Az éghajlat, illetve a brit települések külön kategóriát képeznek. Ez utóbbi részét képezik az olyan betegségek, amelyekről a korabeli orvostudomány több-kevesebb bizonyossággal tudott nyilatkozni (szifilisz, kolera és a 297
himlő), mégha nem is ismerte teljes lefolyását, illetve nem tudta gyógyítani azt. Ez mutathatja azt, hogy a kortárs értelmezés számára milyen elemek tartoztak egyértelműen saját ellenőrzésük, saját tudásuk alá. A trópusi éghajlat bizonytalansága, a kiszámíthatatlan napsütés, és a misztikus, ismeretlen lázak mindösszesen a trópusi külvilágot jeleníthetik meg, annak minden ismeretlen, és kiismerhetetlen gócával egyetemben.34 A partvidéken megállapodott jelenlét mellett Nyugat-Afrika másik alapvetése az afrikai lázak állandó jelenléte volt. Jó példa erre Freetown leírása, amit a meghallgatottak szinte egyöntetűen és gyakran paradicsomi fekvésnek és látványnak írnak le. Az ismeretlen, a „dögletes léggel járó” belsőbb vidékek együttesen a nyugat-afrikai trópus másságához tartoztak. A nyugat-afrikai tropikalitás az 1865-ös jelentésben alig jelenik meg. A rövid leírások csak az időjárásra koncentrálódnak, amelyek nem vethetők össze a Madden-jelentéssel. Ennek oka a bizottság fent már említett célja. Amíg az 1841–42-es jelentés tényfeltáró volt, addig az 1865-ös alapvetően politikai szándékot elégített ki. A nyugat-afrikai partvidékről történő teljes brit visszavonulás természetesen nem tette részévé az afrikaiakat és a környezetet.
N Y U G AT- A F R I K A TA N Ú I Azok a korabeli munkák, amelyben szemtanúk részletes információt adtak az általuk látottakról, különböző jellegűek voltak. Elsőként is különbséget kell tennünk napi szinten, folyamatosan íródott naplók és a későbbiek során megírt visszaemlékezések között. A Niger-expedíció tagjai közül sokan voltak, akik naplót írtak, ugyanakkor Freetownról szinte csakis visszaemlékezések maradtak fenn. A szerzők is természetesen különbözőek voltak: voltak köztük tengerészek, katonák, expedíciók tagjai, kereskedők és misszionáriusok. Mindannyiuk nézőpontja természetszerűleg más volt. Ebben az értelemben a különböző területek különböző fajta tanúkat tudnak felmutatni: a Niger-delta az 1840-es és 1850-es években expedíciók tagjait, Sierra Leone ugyanekkor főként missziós leírásokat, míg például az Aranypart vagy az ashanti területek egyértelműen katonák és politikusok szemszögén keresztül látattak. Az 1841–42-es Niger-expedíció és az 1874-es ashanti hadjárat között eltelt időszakban forradalmi változások következtek be az orvoslás területén, ahogyan ugyancsak jelentős dolgok történtek a korábbi időszak képének továbbélésében, a „dögletes lég” fennmaradásában. Az elkövetkezőkben ezt az összetett képet próbáljuk áttekinteni a korabeli leírások alapján. A 19. század közepének legfontosabb eseménye az 1841–42-es Niger-expedíció volt, amelyet a brit kormány kiemelt anyagi támogatással valósított meg. Az esemény a századközepi filantrópia és a rabszolgaság elleni brit kereszteshadjárat csúcspontjának tekinthető. A Buxton-vezette rabszolgaság elleni hatalmas sikert könyvelhetett el, amikor sikerrel győzte meg a brit kormányt az expedíció támogatásának szükségességéről. Az eredeti elképzelés szerint a Nigeren felhajózva a három, kifejezetten erre a célra felszerelt és kiépített gőzhajó segítségével gyapotültetvényeket hoznának létre a Benue és a Niger találkozásánál, ahol a bérmunkában dolgozó afrikaiak maguktól levetkőznék a rabszolgaság intézményét, amint rájönnek a bérmunka adta szabadság ízére. A hajók a deltában csak rövid ideig maradtak, majd elindultak felfelé, a kontinens belsejébe. A vállalkozás záros határidőn belül teljes egészében kudarcot vallott, mivel a legénység körében olyan mértékű halálozási mutató volt, hogy az fizikailag tette lehetetlenné a további tevékenységet.35 Az érdeklődő otthoni közönség hatalmas mennyiségű információt kapott az expedíciót megelőzően, alatta, majd utána is.36 A nyugatafrikai térség belsejébe irányuló 19. századi expedíciók közül egy sem kapott ekkora publicitást.
298
A megjelent naplók, visszaemlékezések közel 2000 oldalt tettek ki, míg 1847 előtt öt könyv jelent meg az eseménnyel kapcsolatban. Minden korábbinál nagyobb hangsúlyt kapott az expedíció orvosi aspektusa. Az egyik ki nem mondott cél az afrikai lázak meghódítása volt. A korabeli miazma-elmélet alapján kerültek a gőzösök kialakításra, ami azt jelentette, hogy a folyamatos légkeverés volt a prevenció alapja. Ez valójában felgyorsította a maláriás fertőzés terjedését, mivel a szúnyogok még a legkisebb zugba is eljutottak. A legtöbb könyvnek a betegségek és az éghajlat adja meg a keretét. A csapat orvos tagjai külön fejezeteket írtak egyes könyvekhez, míg két orvos, Dr. Richard Thomson és Dr. James M’William külön könyvet írtak.37 A malária és az afrikai láz értelmezéséhez alapvetően ez a két könyv adja az alapot, amit kiegészítenek a többi munkában a megbetegedéssel kapcsolatos részek.38 Az expedíció bukását követően a nyugat-afrikai térség szinte minden addigi szintnél erősebben magáénak tudta az addigi jelzőket, amik alapvetően negatívan tüntették fel. Ezt követően a csökkenő hivatalos érdeklődés a régió iránt részben ennek tudható be. Az első lépések a preventív orvoslás irányába ugyanakkor szintén ekkor történtek meg: Thomson a Lancet-ben foglalta össze tapasztalatait arról, hogy az egész expedíció alatt miként használta a kínafa kéreg kivonatát (lényegében kinintartalmú port). Angliába hazatérvén a gyógyszeres kezelés abbamaradását követően maláriás láz vette le lábáról.39 Ez tekinthető az első lépésnek a kinin újramegjelenésében a trópusi lázak elleni küzdelemben. Szintén első lépését jelentette a kínafa kéreg, illetve kininszulfát megelőző jellegű használatának elterjedésében. Az 1870-es éveket megelőzően a trópusok betegségei nem voltak kiemelt témái az orvosi szakirodalomnak. A 19. század első felében összesen négy könyv és egy parlamenti vizsgálóbizottsági jelentés foglalkozott a nyugat-afrikai orvosi topográfiával, ami a korabeli értelmezéssel összhangban kombinálta napjaink néprajzi, orvosi és éghajlattani tudományait. A legfontosabb ezek közül Thomas Winterbottom 1802-es munkája volt, amely Sierra Leone bennszülötteivel foglalkozott. 1831-ig semmi nem jelent meg, amikor is Boyle megírta hosszú életpályát befutó munkáját az afrikai lázakról. Újabb 16 esztendő telt el, amikor Bryson munkája megjelent 1847-ben. Ez utóbbi már pusztán orvosi kérdéseket tárgyalt, kihagyva a korábbi orvosi topográfia elemeit. Jól látható, hogy miként zajlott a tudományos szakosodás. Alexander Bryson a haditengerészet orvosa volt. Összegző jellegű munkája közel két évtizedig alapmunkának számított.40 Empirikus módszerének az alapvető adatbázisa az 1825 és 1840 közötti nyugat-afrikai brit tengerészeti mortalitási és morbiditási adatokból állt. Az általánosan csökkenő halálozási ráta alapján Bryson elkülönítette a lázas megbetegedéseket és a sárgalázat. Ugyancsak ő volt, aki bebizonyította, hogy a váltóláz nem fertőz emberről emberre. Nem tett különbséget a betegek között azok származása alapján. Ellene volt a higanyos kezeléseknek, amelyeket mérgezőnek ítélt. Támogatta a kininszulfát használatát, mind a felépülés, mind pedig a kezdeti időszakban is. Bryson munkássága kiemelten fontos lépése volt a kinin korabeli elterjedésének, s részben hozzájárult, hogy a megelőzés lehetősége is felmerült az afrikai lázak kapcsán. Felismerte, hogy „nem tudhatjuk, vajon a lázak valós oka légbeli, földtől származik, vízi eredetű vagy elektronikus…”.41 Bryson és Boyle munkásságának összegzése a korabeli ismeretek alapján a leghatásosabb megelőzést már lehetővé tette, így elméleti háttér már létezett ahhoz, hogy a malária gyógyszeres kezeléssel megelőzhető legyen. Egy rövid kitérő erejéig érdemes összehasonlítani a korabeli indiai brit trópusi orvoslás fejlődését, mivel mindkét esetben megítélésünk szerint kiviláglik, hogy a tudomány milyen mértékben volt kiszolgálója a politikai szándékoknak. David Arnold részletezte az indiai brit orvostudományt, mint olyat, amely „maradni szándékozott” (ti. Indiában – a szerz.).42 Az alapvető különbség a brit indiai és az afrikai orvosi tudományok között az volt, hogy az előbbi az egész térséget, India egészét célozta meg, beleértve a bennszülött lakosságot is, aminek a legnyilvánvalóbb példája a visszatérő kolerajárványok 299
elleni fellépés, ami a század közepére, illetve az utolsó harmadára közegészségügyi reformok sorozatát eredményezte. Habár Arnold érvelése egyértelműen Foucault közvetlen hatását mutatja, amennyiben ezt az egészségügy-politikát a birodalmi politika szerves részének írja le, azt mindenképpen elfogadhatónak ítéljük, hogy Indiában az egészségügy politikai, gyarmatpolitikai eszköz volt. Ilyen értelemben a korabeli orvosi topográfiát szó szerint érthetjük a birodalom egyik építőeszközének. Ezzel szemben az afrikai lázakat kezelő orvosi tudás az európai életek megőrzésére helyezte az elsődleges hangsúlyt, teljes egészében kizárva abból az afrikaiakat. Tehát a két régió orvosi összehasonlítása rámutat a brit birodalmi politikán belüli alapvető különbségekre is. Míg Indiában a trópusok betegségeiből átalakult ez a specializált tudás trópusi betegségek orvoslásává, a nyugat-afrikai entitás esetében ez a 19. század folyamán megmaradt a trópusok betegségének.43 Összhangban az orvosi topográfia teljeskörű definíciójával, olvashatunk olyan írásokat is, amelyek az egészségtelen közeget összefüggésbe hozzák a bennszülött lakossággal. Az elsőt egy amerikai tengerésztiszt, Horatio Bridge írta 1845-ben, aki az amerikai rabszolgakereskedelem ellenes hajórajon szolgált.44 A másik, hasonló hangvételű munkát szintén egy tengerésztiszt, John Duncan tollából olvashatjuk, aki brit tisztként részt vett az 1841-42-es Niger-expedícióban.45 Bridge leírásában a vidék megműveletlenségét emeli ki, amely érvelése szerint egyenes következménnyel hat annak egészségtelen jellegére. Az afrikaiak áldozatokként jelennek meg, akik a rabszolgakereskedelem és a rabszolgaság áldozatai. A lakosság erkölcsi szintje a szerző szerint az éghajlatból következik. Duncan továbblépve Bridge értékelésén, Dahomey-i útjának leírásában összemossa a szörnyű testi elváltozásokat okozó frambiózis, illetve guineai féreg, és Dahomey erkölcsi fertőjét. Mindezek egyértelmű okozója a brit tengerész szerint az éghajlat, a lázak állandó jelenléte. Dahomey a barbarizmus, az emberáldozatok, a kannibalizmus és az európai ember számára elgondolhatatlan betegségek együttes képében tűnik elő az olvasónak. Kivétel is akad, még ha sajátos jellegű is: Thomas Poole katonai lelkészként szolgált a gambiai helyőrségben az 1840-es évek második felében, s megkapó empátiával ír az afrikaiakról, külön tárgyalva a lázak, az éghajlat és a klíma lehetséges hatásait.46 Poole esetében vélelmezhetünk egy keresztényi jóindulatot, ami a tengerésztisztek vonatkozásában nem tűnik elő. Az 1841–42-es expedíció kudarcát követően a Niger-delta iránti érdeklődés is visszaesett. A gyarmatpolitikai színtérre egészen Lagos 1861-es elfoglalásáig nem került vissza, amely esemény szinten nem Londonból irányítódott vagy szándokozódott. Fernando Po (a mai Egyenlítői Guinea része, mai néven Malabo, az egyetlen afrikai spanyol nyelvű állam) szigetének megvásárlása is emiatt került le a napirendről. A térségben meglévő brit fennhatóság az ún. konzuli fennhatóság képében jelent meg, ami átmenetet képezett a magán és a hivatalos jelenlét között. Ez volt az informális birodalom az 1840-es és 1850-es években.47 Az 1850-es évekre az átalakulás volt a jellemző, ahol London minimális érdeklődést tanúsított az események iránt, így a magánkezdeményezéseknek sokkal jelentősebb szerep jutott. A pálmaolaj kereskedelem fellendülésével a konzuli hálózat egyre fontosabbá vált a Biafrai- öbölben. Talán az össze konzul közül a legkiemelkedőbb, John Beecroft 1849-ben kapott megbízatást. Ő volt az aki a kereskedelem fellendítésének érdekében újabb expedíciót szervezett a Nigeren. Ellentétben a néhány évvel azelőtti eseménnyel, ezekre sem a kormányzat, sem pedig a közvélemény nem figyelt oda. Az 1850-es évek expedíciói ugyanakkor kiemelkedő fontosságúak voltak, mivel felhasználva a legfejlettebb orvosi és technikai újításokat, sikeresek voltak a túlélés szempontjából. A folyami gőzösök és a profilaktikusan használt kinin végleg a brit birodalom terjeszkedésének eszközeivé váltak.
300
Beecroft expedícióját követően közvetlenül nem jelentek meg írások, amik alapján a közvélemény értesülhetett volna a térségben zajló eseményekről. Samuel Crowther misszionárius, aki később az első nyugat-afrikai anglikán püspöki kinevezést is megkapta, két könyvet jelentetett meg, amelyek egy, Beecroftéhoz hasonló expedíció során születtek 1854-ben és 1857-ben. Ezek során történt meg először, hogy senki nem halt meg a hajók személyzete közül, mert egy korabeli orvos, Dr. Baikie utasításai szerint jártak el, aki megelőző jellegű kininszedést írt elő. Maga Baikie is összefoglalta 1854-es expedícióját, és maga sem kételkedett forradalmi eredményében.48 A kinin megelőző jellegű használata szétválaszthatta a betegségeket és azok környezetét, illetve közvetve az afrikaiakat. Ne feledjük, Baikie munkája szinte egy időben jelent meg Duncanéval, mégis, kettőjük értékelése mérföldekre áll egymástól. Az expedíció egy másik tagja is összefoglalta tapasztalatait egy könyvben. Thomas Hutchinson afrikai lázakról szóló munkája a legelső, ahol a malária megelőzése elvi szinten összhangban áll azzal, amit ma tudományos, orvosi megelőzésnek ismerünk. A kinin rendszeres, megelőző szedése megfelelő mennyiségben lehetővé tette, hogy a szerző határozottan érveljen mellette, és teljes egészében elítélje a higanykezelést, illetve az érvágást. Érdekesség, hogy Hutchinson ajánlja a szúnyogháló használatát is, habár érvei a kellemetlen rovarok távoltartását hozzák fel, pusztán kényelmi szempontból.49 A „dögletes lég” korábbi képe mindezek ellenére nem tűnt el. Sajátos érdekesség, hogy Baikie-vel 1854-ben egy hajón utazó kereskedő, Napier Hewett leírásában a civilizáció alapvetően meghatározódik az éghajlat által, s ennélfogva az afrikai bennszülöttek alsóbbrendűek.50 Nyugat-Afrikában hosszabb időt eltöltők is papírra vetették emlékeiket, gondolataikat. Közöttük szerepeltek egyházi személyek, de volt egy unatkozó feleség is. Ezek többnyire visszaemlékezések formájában jelentek meg, és sokszor sokkal elfogultabbak voltak, mint a katonák vagy utazók írásai. A betegségek, mint a környezet szerves része, vagy egyáltalán nem jelentek meg, vagy sajátos, egyértelműen személyes értékelésben. Ez utóbbi az egyházi személyek írásaira jellemző, s ott, mint a „Jóisten szándéka szolgái fel”51 vagy mint az „emberiségért vállalt áldozat”52 jelennek meg.53 Ők főként vagy misszionáriusokként vagy az Atlanti-óceánon hajókáplánként szolgáltak hosszabb ideig. Sajátos nézőpontot képvisel egy előben minden bizonnyal nagyon érdekes és figyelemreméltó asszony.54 Lady Colvile egy Freetown-i bíró felesége volt, aki több, mint 350 oldalas visszaemlékezésében örökíti meg mindennapjait Freetownban.55 Az afrikai környezet leírását szinte kizárólagosan a különböző növények, állatok és rovarok aprólékos ismertetése jelenti. Könyvében a 270. oldalon esik először szó arról, hogy Freetownban afrikaiak is élnek. A gyarmati hétköznapok ilyetén jellegű leírása vagy egyszerű korlátoltságot, vagy valaminek – esetleg valakinek vagy valakiknek – nagyon erős tagadását sugallhatja. Az 1850-es évek végére Lagos környékén lényegében megszűnt a rabszolgakereskedelem, a városban pedig a brit konzuli fennhatóság jelentette a politikai vezetést. Az ugrásszerűen növekvő legális kereskedelem – elsősorban is a pálmaolaj-kereskedelem – egyre több kapcsolatot eredményezett afrikaiak és európaiak között, habár ez a kapcsolat inkább egymás mellett élést, semmint együttélést jelentett. Ezzel párhozamosan – ahogyan azt fentebb már olvashattuk – forradalmi változások következtek be az orvoslás területén. Ezt a térségben hosszabb ideig élők, olyanok, mint Beecroft vagy Baikie felhasználták, éltek vele, s éltek is miatta. A hivatalos brit jelenlét mindezek ellenére változatlanul Gambiára, Freetownra és környékére, az aranyparti erődökre, Lagosra és Fernando Po szigetére koncentrálódott. Az erődök egyre komolyabb gondot okoztak, lassan már Londonnak is, hiszen az informális birodalom egyre komolyabb kihívást jelentett a belsőbb területek államának, az ashanti birodalomnak. 301
Az 1860-as éveket folyamatosan csökkenő brit érdeklődés jellemezte. Habár Lagost 1861-ben koronagyarmattá minősítették, annak előzményei miatt az esemény inkább értékelhető az előzmények betetőzésének, mintsem a jövőre is hatást gyakorló tudatos politikának.56 Az 1865-ös brit alsóházi jelentés a korszak alaphangját jól tükrözte: Londont nem érdekelte Nyugat-Afrika, ha tehette volna, mihamarabb maga mögött hagyja ezt a néhány Isten háta mögötti zugát a Földnek, Sierra Leone kivételével. A közvélemény érdeklődése talán soha nem volt ennyire messze Nyugat-Afrikától: 1864 és 1874 között egyetlen olyan könyve sem jelent meg, amely érdemben, mélységben tárgyalta volna a térséget, még olyan sem, mint Lady Colvile említett írása. Afrika nem került le természetesen a brit olvasók és érdeklődők horizontjáról, hiszen Livingstone utazásai vagy a Nílus eredetének kutatása ekkoriban zajlottak. Az összes nyugat-afrikai konzul közül egy sem olyan ismert, vagy kiemelkedő, mint Richard Francis Burton, az Ezeregyéjszaka és a Káma Szútra angol fordítója, aki négy évet töltött Fernando Po szigetén 1861 és 1864 között.57 Írásai között a térséggel három kétkötetes munka foglalkozik, amelyben szinte feldolgozhatatlan mennyiségű adat áll rendelkezésünkre. Burton különlegessége abból is áll, hogy ő nem csak írt, de olvasott is, hiszen tudjuk, hogy kortársai közül Hewett és Poole munkáját ismerte, ahogyan személyesen is találkozott Lady Colvile-el. Korábbról rendelkezett kelet-afrikai és indiai tapasztalatokkal, azokat használta is. Különösképpen érdekes, hogy indiai tapasztalataira hagyatkozva rendszeresen fogyasztott kinintonicot, amely Nyugat-Afrikában valószínűleg az életét mentette meg.58 Alapos megfigyelő volt, aki részletesen tanulmányozta a régió éghajlatát és betegségeit. Rámutatott, hogy számos utazó, aki Nyugat-Afrikába utazik, még mindig Mungo Park századeleji útleírásának hatása alatt van, ami hibás, ezen túl kell lépni. Hasonlóképpen kritikusan szemlélte a betegségekről uralkodó nézeteket: „…felhagytam azzal a gondolattal, ami még mindig Nyugat-Afrika nagy részét uralja. Ez a beteges éghajlat mítosza…”59 Éleslátásával rá tudott mutatni olyan dolgokra, amelyek egy külső, nagyobb tapasztalattal rendelkező szemlélőnek tűntek fel. Gambiáról például azt írta: „Szt. Mária szigetének települései szinte biztosan nem felelnek meg az egészséges feltételeknek, mivel mocsaras, vizes, miazmás és maláriás hely közelében vannak.”60 A káros kipárolgásokat ő is az éghajlathoz, illetve a betegségekhez kötötte, amiben nem különbözött kortársaitól. A malária értékelésében egyértelműen fogalmazott, amikor azt a nyugatafrikai fejlődés egyik kerékkötőjének tudta be. Soha nem kérdőjelezte meg ugyanakkor a fejlődés lehetőségét, habár az asszimilálódott viktoriánus afrikai elitről elítélőleg nyilatkozott.61 Sorai megírásának időpontja és az 1841-42-es expedíció tagjainak élményei között alig telt el húsz esztendő, s a betegség is ugyanaz maradt. Mégis, Burton számára a malária „nem vethető össze egy igazi angol megfázással vagy huruttal”62, addig húsz évvel előbbi kortársai még a láthatatlan afrikai ellenséget keresték rémálmaikban. Az alapos szemlélő számára a malária megváltozott. Az 1870-es években a brit közvélemény újból kiugró érdeklődést tanúsított Nyugat-Afrika iránt, habár ez az érdeklődés megint csak nem a térségnek és a kontinensnek szólt, sokkal inkább a reformok alatt álló brit hadsereg egyik éles hadgyakorlatának, az 1874-es ashanti hadjáratnak.63 1868-ban Magdalánál a brit hadsereg győzelmet aratott az etióp hadsereggel szemben. Ez nagyon nagy részben a Cardwell kezdeményezte reformok hatására történt. 1874-ben egy újabb alkalom adódott arra, hogy a modern hadsereg Wolseley vezetése alatt kipróbálhassa magát, ekkor már azonban egy igazán komoly ellenség, egy trópusi afrikai állam, az ashanti birodalom ellen. A gyors és győzelmes hadjárat a sikert legalább annyira köszönheti a logisztikai háttérnek, mint a katonáknak. A kórházhajók, a kinin és a gyorstüzelésű fegyverek mind hozzájárultak az afrikaiak legyőzéséhez. A hatás ugyanakkor nem volt teljes, mivel az afrikaiakról és Nyugat-Afrikáról alkotott képzet vajmi keveset változott. 302
A közvélemény hatalmas érdeklődést tanúsított a hadjárat iránt. Az ellenség kiválasztása talán még fokozta is ezt az érdeklődést, mivel az ashanti állam az egyik leghosszabb ideje a britekkel kapcsolatban lévő afrikai államalakulat volt. Összesen 2300 katona indult meg az őserdő mélyébe. A 270 fős tisztikarban 73 fő volt az orvosok száma. A halálozási ráta 12 fő volt ezerre vetítve. Ez óriási eredmény volt 1859 óta is (1859: 666, 1864: 115, 1871: 250). A csökkenés példátlan volt, ahogyan a hadjárat értékelése is. A korabeli szemlélő számára a leglényegesebb elem volt, hogy lehetővé vált a harc és a katonai erő sikeres alkalmazása az afrikai kontinensen. Amennyiben a háborút egyfajta eltorzult emberi kommunikációnak tekintjük, akkor a hadjárat kiemelkedő volt ebből a szempontból. A kortárs olvasók és szemlélők számára a Nyugat-Afrikáról szóló információ ezen a hadjáraton keresztül jelent meg. 1873-ban és 1874-ben összesen nyolc könyv jelent meg, ami az ashanti állammal, Nyugat-Afrikával és az Aranyparttal foglalkozott. A munkák többnyire napjaink értelmezése szerint haditudósítások, hadikrónikák voltak. Afrika, az afrikaiak, mint barbár ellenség jelentek meg ezeken az oldalakon. A nagy érdeklődést meglovagolva megjelent egy könyv 1874-ben, amelynek témája a Dahomey-i királyság volt.64 A korszakban ez a munka volt az egyetlen, amely hosszabban foglalkozott az afrikai királysággal. A szerző leírásai egy olyan államot mutatnak be, ahol az emberáldozatok, a kannibalizmus mindennapos. Külön érdekessége a könyvnek, hogy kihasználva a viktoriánus Anglia nemi szerepekről alkotott vélekedését, hosszas leírást ad az amazon harcosokról, mintegy alátámasztandó, hogy egy igazán barbár állam még a nőket sem kíméli és a hagyományos nemi szerepeket is teljes egészében felrúgja. Az afrikai környezetbe helyezett harcos nők egy újabb, meggyőzőnek szánt érvet adtak arra, hogy a nyugat-afrikai régió barbár, zsákutcás afrikai fejlődés. Ashanti és Dahomey úgy jelennek meg, mint az emberáldozatok, a kannibalizmus és ad absurdum a női harcosok államai.65 Az éghajlat nem szerepel már, mint a barbarizmus forrása, mint a láthatatlan ellenség, az afrikai láz hordozója. A barbarizmus nem tűnik el, csak a hordozója válik az afrikaiakká. Az 1874-es hadjárat győzelmével megítélésünk szerint egy másik győzelem is született: ez a nyugat-afrikai környezet feletti győzelem. Igazából a barbarizmus legyőzése vált lehetségessé az ashanti állam vereségével. A hadjárat előtti időben az éghajlattól féltek a legtöbbet, mivel ez volt az ismeretlen, a kiismerhetetlen elem. A hadjárat bebizonyította, hogy a kortárs tudomány és a brit hadsereg győzedelmeskedni tud az addig legfélelmetesebb ismeretlen felett is. A nyugatafrikai közeg, a környezet megmaradt ugyan barbárnak, de ennek megjelenítőjévé az afrikai államok váltak.
ÖSSZEGZÉS A nyugat-afrikai térségről alkotott brit elképzeléseket alapvetően határozták meg a régió honos betegségei. Ez olyan szintre jutott, hogy a brit gyarmatpolitikát is alakították a betegségek miatt szinte lehetetlenné váló jelenlét nehézségei. A Niger-expedíció és az ashanti hadjárat között eltelt időszakra kettősség volt jellemző, hiszen egyfelől a korabeli orvostudomány jelentős fejlődésen ment keresztül, másrészt a régióról korábban kialakult kép egyre mélyebben ágyazódott be a köztudatba. Ez a kettősség nyomon követhető a korabeli könyvekben, útleírásokban. A szerzők a legritkább esetben alkalmazták a korabeli orvosi szaktudást, amely így nem tudta megváltoztatni a nyugatafrikai trópusokról kialakult képet. Az orvosok sem hangsúlyozták ennek a változásnak a rezonanciáit minden esetben, habár a hadsereg és a haditengerészet orvosai alkalmazták a legújabb kutatások eredményeit, amivel sikerrel csökkentették a halandóságot. Azok, akik a brit informális birodalmat hozták létre, szintén használták ezt a tudást, de ez nem eredményezte, hogy a Nyugat-Afrikáról 303
kialakult kép megváltozzon. A betegségek és a nyugat-afrikai trópusi környezet közötti kapcsolat bonyolult képe túlélte az orvostudomány fejlődését. Az igazi változások már csak a gyarmati időszak első évtizedeiben érik majd el Nyugat-Afrikát, és ezáltal az afrikaiakat.
JEGYZETEK ∗
Az alábbi cikk doktori disszertációm egyik fejezetét képezi, és módosított változata a 2001-ben Imperial Nightmares: The Image of the the ’deadly climate’ of West Africa, c. 1840–74’ c. írásomnak, amely a European Review of History – Revue européenne d’Histoire, Vol. 8. No. 2., pp. 137156. alatt jelent meg. Szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak Füssi-Nagy Gézának azért, hogy 1996 és 2002 között bölcsességgel, türelemmel és megértéssel viselte útkeresésemet, amivel lehetővé tette, hogy ennek a cikknek a témáját is megleljem. 1 Erre a légkézenfekvőbb példa Montesquieu Törvények szelleméről c. munkája, ahol a harmadik rész 14-től 17. fejezetig foglalkozik az éghajlattal, mint politikaformáló erővel. 2 A 19. századi brit behatolás történetére vonatkozóan bevezetőként ld. Newbury, C.W. 1965, különsképpen annak bevezetőjét. A későbbi időszakra ld. uő. 1971. A legfrissebb historiográfiai összefoglalóra ld. Toyin Falola és A.D. Roberts fejezeteit Nyugat-Afrikáról, illetve trópusi Afrikáról: Robin W. Winks 1999: 463-486 és 486-500. 3 Curtin 1965 és McCaskie 1999. 4 Az olvasó a cikkben nem fog szépirodalmi forrásokra találni utalást, holott azok között is bőséggel akad olyan, amely vonatkoztatható témánkra. Itt említhetjük például Shelleyt, Dickenst, Wordsworthot vagy Keats-et. Ennek oka, hogy nálam szakavatottabb szerző monografikus mélységben, meggyőzően és részletgazdagon feldolgozta már a témát, körüljárva a betegségek, az irodalom, a trópusok és a gyarmatok témakörét. Ennélfogva jelen írás és Bewell munkája kiegészítheti egymást. Részletesebben ld. Bewell 1999. 5 Mindkét munka, amely a korszakkal foglalkozik, hasonló álláspontot foglal el. Részletesebben ld. Hargreaves 1966: 26-91. és McIntyre 1967: 80-104. 6 Kiple 1997: 99 7 Parliamentary Papers (PP) 1842 (551-II) XII. No. 1: 413 8 James Boyle orvos nevéhez fűződik annak a gondolatnak a kifejtése, hogy egyes megbetegedések esetlegesen földrajzi közeghez lennének köthetőek. Lényegében az ő munkássága volt az első lépés a specifikus trópusi orvoslás létrejöttéhez. 9 Boyle 1831 és PP 1840, XXX [C.228]. Ez utóbbi jelentés a külföldön állomásoztatott brit csapatok halálozási arányát mérte fel. A sokkoló megállapítás rámutatott, hogy a nyugat-afrikai Sierra Leone-i helyőrség ezer főre vetített, egy év alatti 458 fős (nem katonai cselekmények miatti!) halálozása meghaladja a racionalitás, de főként a költségvetés lehetőségeit. Ezek az adatok nagyban járultak hozzá ahhoz, hogy merre és mikor jelentek meg nagyobb számú brit csapatok a világ különböző helyein a 19. század közepén. 10 Curtin 1994: 69-82., de különösképpen 73-75. 11 Arnold 1993: 29. 12 Reade 1864: 388-397. 13 Worboys 1994: 61-67. 14 Arnold 1993: 23. 15 A legújabb kutatások szerint Napóleon halálát is a nagy mértékben túladagolt higanyszaruérc okozta. 304
Ezt is brit katonaorvosok adták be, igaz, vizsgált időszakunk legelején! Talán a legismertebb példa Richard Francis Burton, aki hosszan érvelt a káros szerek használata ellen. Ld. Burton 1863: 157. 17 Curtin 1965: 183-185. 18 Ld. például a Niger-expedícióra speciálisan kialakított hajókat, illetve azok légszűrőrendszerét. Temperley 1991. 19 A késő viktoriánus földrajztudomány egyik elmélete volt, hogy az éghajlatnak alakító hatása van a lakosság erkölcsi fejlődésére. Részletesebben ld. Livingstone 1992: 221-232. 20 Curtin 1961. A század második felére vonatkoztatható statisztikai adatokra ld. Curtin (1990): 63-88. 21 Madge – Cline-Cole (1996). 22 Curtin (1965): 77-81. 23 A kifejezést Curtin használja. Ld. Curtin (1989): 6. 24 Curtin (1965). 25 Hargreaves (1966): 27. 26 Az orvoslás szerepére a trópusok meghódításában ld. Curtin (1998). 27 Gale (1972-73): 277-317. 28 A gyarmati igazgatáson belül az orvosi szolgálat fontosságára vonatkozóan ld. Kirk-Greene (1999): 15-38. 29 Reports from Committees, 1841–42, XII (551), Report of the Commission of Inquiry on the West Coast of Africa és Reports from Committees, 1865, V (412), Report from the Select Committee on Africa (Western Coast). 30 Magyarul az informális birodalom kialakulására ld. Berczeli (2004). 32 PP 1841–42 (551), No 21. ’Climate and its infleunce on health’. 33 A jelentés szerint az afrikaiak nem alsóbbrendűként születnek, hanem a hosszantartó trópusi életvitel 18 éves korukra már visszafejleszti szellemi képességeiket. Ezért a visszafejlődésért egyértelműen az éghajlat a felelős. Ibid. 429-435. 34 Arnold (1996): 150-153. 35 Temperley (1991): 114-165. 36 A The Times az eseményről részletesen tudósított. Összesen 46 cikk jelent meg, ami 1840 és 1860 között kimagaslóan a legtöbb, ami Nyugat-Afrikáról a napilapot olvasó britekhez eljutott. Ld. részletesebben Palmer’s Index to the Times 1790–1905; http://history.chadwyck.co.uk/ 37 M’William (1843) és Allen – Thomson (1841). 38 Allen kapitány fejezetei, illetve Schön és Crowther reverendások útinaplója. Ld. Schön – Crowther (1841). Ld. még Walker (1847), illetve Simpson naplója, Simpson (1843), amely szinte teljes egészében a lázjárványt írja le. 39 Thomson (1846). A kininhasználat fokozatos terjedésére ld. Dale (1974). 40 Bryson (1847). A későbbi időszak szakembere, Hutchinson lényegében Bryson munkájára építi fel értekezéseit az 1850-es évek második felében. 41 Bryson (1847): 196. 42 Arnold (1993): 25. 43 Arnold (1993) 11-61, és Worboys (1996). 44 Bridge (1845). 45 Duncan (1847). 46 Poole (1850). 47 Lynn (1990). Hasonló, átmeneti helyzet volt jellemző az Aranyparton, ahol ugyanezt kezdeményezte a fentebb már említett Maclean kormányzó. 48 Baikie (1856): 452-455. 16
305
Hutchinson (1858). Hewett (1862). A szerző bevezetőjében büszkeséggel meséli el, hogy 1854-ben együtt utazott Baikievel! 51 Bowen (1862): 553. 52 Shreeve (1847): 58-59. 53 Ld. még Thomas (1864) és Leacock (1857). Mindketten később tartózkodtak hosszabb ideig a partvidéken, mintsem hogy Bryson publikálta volna kininről szóló meglátásait. Semmi sem utal arra, hogy akár Thomas, akár Leacock ismerték volna Bryson munkáját. 54 Az, hogy élőben érdekesebb volt, mint olvasva, feltételezhető, mivel Burton is említést tesz róla, mint Freetown egyik érdekes személyiségéről. Ld. Burton (1863): 242. 55 Colvile (1849). 56 McIntyre (1967). 57 Róla szólóan ld. Kennedy (2005). 58 Burton (1863b), I.: 7. 59 Burton (1863b), I.: 5 60 Burton (1863b), I.: 145. 61 Burton (1863), I.: 265-268. 62 Burton (1863), I.: 6. 63 Curtin (1998). 64 Skertchly (1874). 65 Ivor Wilks ebből a kannibalizmust cáfolta már. Ld. Wilks (1993): 215-241. 49
50
F E L H A S Z N Á LT I R O D A L O M ALLEN, W. - THOMSON, T.R.H. 1841 A Narrative of the Expedition sent by Her Majesty’s Government to the River Niger, in 1841 Under the Command of Captain H.D. Trotter. London, 2 kötet. ARNOLD, DAVID 1993 Colonising the Body, London. ARNOLD, D. (szerk.) 1996 Warm climates and western medicine: The emergence of tropical medicine, 1500-1900. Amsterdam – Atlanta. BAIKIE, W.B. 1856 Narrative of an exploring voyage up the rivers Kwóra and Bínue (commonly known as the Niger and Tsádda) in 1854. With a map and appendices. Pub. with the sanction of Her Majesty’s government. London. BERCZELI GÁBOR 2004 „Birodalom formális fennhatóság nélkül: George Maclean at Aranyparton, 1826-től 1844-ig”, in Frank 2004, pp. 221-237. BEWELL, ALAN 1999 Romanticism and Colonial Disease, Baltimore – London. BRIDGE, HORATIO 1845 Journal of an African cruiser: comprising sketches of the Canaries, the Cape de Verds, Liberia, Madeira, Sierra Leone, and other places of interest on the west coast of Africa. London. 306
BRYSON A. 1847
Report on the climate and principal diseases of the African station compiled from documents in the office of the director-general of the Medical department, and from other sources, in compliance with the directions of the right honorable the Lords Commissioners of the Admirality. London.
BOWEN, JOHN 1862 Memorials of John Bowen, late Bishop of Sierra Leone. London. BOYLE, JAMES 1831 A practical medico-historical account of the western coast of Africa embracing a topographical description of its shores, rivers, and settlements, with their seasons and comparative healthiness, together with the causes, symptoms, and treatment, of the fevers of western Africa, and a similar account respecting the other diseases which prevail there. London. BURTON, RICHARD F. 1863a Abeokuta and the Camaroons Mountains. London, 2 kötet. BURTON, RICHARD FRANCIS 1863b Wanderings in West Africa from Liverpool to Fernando Po., London, 2 kötet. COLVILE, ELISABETH 1849 A Residence at Sierra Leone. London. CURTIN, PHILIP D. 1961 ’The White Man’s Grave: Image and Reality 1780-1850’, Journal of British Studies. 1961. I., pp. 94-110. CURTIN, PHILIP 1965 Image of Africa: British Ideas and Action 1750-1850, Madison. CURTIN, PHILIP 1989 Death by Migration: Europe’s Encounter with the Tropical World in the Nineteenth Century, Cambridge. CURTIN, PHILIP 1990 ‘The End of the ”White Man’s Grave”? Nineteenth-century Mortality in West Africa’, Journal of Interdisciplinary History, XXI:1 (Summer 1990), pp. 63-88. CURTIN, PHILIP D. 1994 ‘Malarial immunities in nineteenth-century West Africa and the Caribbean’, Parassitologia 35 1994, pp. 69-82. CURTIN, PHILIP 1998 Disease and Empire: The Health of European Troops in the Conquest of Africa, Cambridge. DALE, C. SMITH 1974 ‘Quinine and fever: The development of effective Dosage’, Journal of the History of Medicine, XXX 1974, pp. 343-367. DUNCAN, JOHN 1847 Travels in Western Africa, in 1845 & 1846 comprising a journey from Whydah, through the kingdom of Dahomey, to Adofoodia, in the interior. London, 2 kötet. FRANK TIBOR (SZERK.) 2004 Angliától Nagy-Britanniáig: magyar kutatók tanulmányai a brit történelemről, Budapest.
307
GALE, THOMAS 1972–73 ’Official medical policy in British West Africa 1870-1930’, publikálatlan Ph.D. disszertáció, University of London, London. HARGREAVES, JOHN D. 1966 Prelude to the Partition of West Africa, New York. HEWETT, J. F. NAPIER 1862 European settlements on the west coast of Africa with remarks on the slave-trade and the supply of cotton. London. HUTCHINSON, THOMAS J. 1855 Narrative of the Niger, Tshadda & Binuë exploration: including a report on the position and prospects of trade up those rivers, with remarks on the malaria and fevers of western Africa. London. HUTCHINSON, THOMAS J. 1858 Impressions of Western Africa: With remarks on the diseases of the climate and a report on the peculiarities of trade up the rivers in the Bight of Biafra. London. K ENNEDY, DANE 2005 The Highly Civilized Man: Richard Burton and the Victorian World. Cambridge, MA. K IPLE, K ENNETH (szerk.) 1997 Plague, Pox and Pestilence, London. K IRK-GREENE, A. H. M. 1999 On Crown Service: A History of HM Colonial and Overseas Civil Services, 1837-1997. London. LEACOCK, JAMES 1857 The martyr of the Pongas being a memoir of the Rev. Hamble James Peacock, leader of the West Indian mission to western Africa. London. LIVINGSTONE, DAVID N. 1992 The Geographic Tradition London. LYNN, MARTIN 1990 ‘Britain’s West African Policy and the Island of Fernando Po, 1821-43’, Journal of Imperial and Commonwealth History, 18 1990, 2, pp. 191-207. MADGE, C. CLINE-COLE, R. 1996 ‘The West African Forest Zone in the European Geographical Imagination’, Geography, 1996. no. CCCLIII, 81. pp. 24-31. MCCASKIE, T. C. 1999 ‘Cultural Encounters: Britain and Africa in the Nineteenth Century’, in Andrew Porter ed, The Oxford History of the British Empire Volume III – The Nineteenth Century, Oxford, pp. 665-689. MCINTYRE, DAVID 1967 The Imperial Frontier in the Tropics, 1865–75. London. M’WILLIAM, J.O. 1843 Medical history of the expedition to the Niger during the years 1841-2 comprising an account of the fever which led to its abrupt termination. London. NEWBURY, C. W. (szerk.) 1965 British Policy Towards West Africa – Select Documents 1786–1874, Oxford.
308
NEWBURY, C. W. (szerk.) 1971 British Policy Towards West Africa – Select Documents 1874-1914, with Statistical Appendices, 1800-1914, Oxford. PORTER, ANDREW (szerk.) 1999 The Oxford History of the British Empire Volume III – The Nineteenth Century, Oxford. POOLE, T. E. 1850 Life, scenery and customs in Sierra Leone and the Gambia. London. SCHÖN, J. F. – CROWTHER, S. 1841 Journals of the Rev. James Frederick Schön and Mr. Samuel Crowther who, with the sanction of Her majesty’s Government, accompanied the expedition up the Niger in 1841 on behalf of the Church Missionary Society. London. SHREEVE, W. W. 1847 Sierra Leone the principal British colony on the western coast of Africa. London. SKERTCHLY, J. ALFRED 1874 Dahomey as it is: being a narrative of eight months residence in that country, with a full account of the notorious annual customs, and the social and religious institutions of the Ffons; also an appendix on Ashantee, and a glossary of Dahoman words and titles. London. SIMPSON, WILLIAM 1843 A private journal kept during the Niger expedition from the commencement in May, 1841, until the recall of the expedition in June, 1842. London. TEMPERLEY, HOWARD 1991 White Dreams Black Africa – The Antislavery Expedition to the Niger. New Haven and London. THOMAS,CHARLES, W. 1864 Adventures and observations on the west coast of Africa, and its islands Historical and descriptive sketches of Madeira, Canary, and Cape Verd Island their climates, inhabitants, and production accounts of places, peoples, customs, trade. London. THOMSON, T. R. H. 1846 ’On the Value of Quinine in African Remittent Fever’, Lancet, 1846 (1), p.244. WALKER, S. A. 1847 The Church of England mission in Sierra Leone including an introductory account of that colony, and a comprehensive sketch of the Niger expedition in the year 1841. London. WILKS, IVOR 1993 Forests of Gold: Essays on the Akan and the Kingdom of Asante. Athens (Ohio). WINKS, ROBIN W. (szerk.) 1999 The Oxford History of the British Empire Volume V – Historiography, Oxford. WORBOYS, MICHAEL 1994 ‘ From miasmas to germs’, Parassitologia 35 1994, pp. 61-67. WORBOYS, MICHAEL 1996 ‘Germs, Malaria and the Invention of Mansonian Tropical Medicine: From ‘Diseases in the Tropics’ to ‘Tropical Diseases’., in Arnold, D. 1996, (szerk.), Warm climates and western medicine: The emergence of tropical medicine, 1500–1900. Amsterdam – Atlanta. 309
