7. Röjtökmuzsaj, Kisboldogasszony r. kath. templom; a keresztény erély

7. Röjtökmuzsaj, Kisboldogasszony r. kath. templom; a keresztény erély EURÓPA KERESZTÉNY GYÖKEREI A keresztény erély, határozottság, tevékeny elkötelezettség, mint érték. >> Kegyelem nékünk és békesség Istentől, teljes SzentHáromság: (egyetlen)egy, örök, igaz, élő Isten. Ámen. <<

aki

Atya,

Fiú,

Szentlélek,

Az Újszövetségi Szentírásban a 4 evangélista több helyen is megörökítette, miként cselekedett és mit taní-tott az Úr a határozottságról, az erélyről, szoros összefüggésben a türelemmel és a megbocsátással: a szeretet megnyilvánulásaival. E kapcsolatok közül 3 tipikus alaphelyzetet az alábbi idézetekkel mutatok be: I. ( Mt 5,38-39 = Lk 6,27-29a ) „Hallottátok, hogy megmondatott: Szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda másik arcodat is.” ( A Hegyi beszéd ún. „boldog-mondások” utáni részlete ); Lukács evangélista gyűjtése alapján pedig e tanítás kezdőmondatában így szólt az Úr: „Nektek azonban, akik hallgattok engem, ezt mondom: szeressétek ellenségeiteket, …” Az Ószövetségből idézett „szemet szemért” a maga korában az arányos elégtételt kívánta megfogalmazni, felső(!) határt szabva a féktelen agresszióból fakadó aránytalan és gátlástalan bosszúval szemben. Jézus sem arra gondolt, hogy egy államilag szervezett társadalomban megszűnjön a közjó érdekében folyó bűn-üldözés, és a köztörvényes bűnözők elkerülhessék méltó büntetésüket. Hanem a meggyőzés, a jó útra térítés legutolsó lehetőségeinek a kihasználására figyelmeztet, amely akár önként vállalt további sérelmek árán is meglépendő: ahhoz hogy a bűnös elhagyhassa a bűn útját, minden lehetséges segítséget meg kell neki adni. De ennek van határa, ld. II. eset, II. alaphelyzet: II. ( Jn 2,13b-16 = Mt 21,12-13 = Mk 11,15-17, Lk 19,45 ) » Jézus … felment Jeruzsálembe. A templomban találta az ökrök, juhok és galambok árusait, és az ott ülő pénzváltókat. Ekkor kötélből korbácsot csinált, és kiűzte őket, valamint az ökröket és a juhokat is a templomból. A pénzváltók pénzét pedig kiszórta, az asztalokat felborította, és a galambárusoknak ezt mondta (( a régebbi Bibliafordítás a hangerőre is utalt: „fennszóval ezt mondta” )): „Vigyétek ezeket innen: ne tegyétek az én Atyám házát kalmárkodás házává!”; Máté evangélista így árnyalja: „Meg van írva: Az én házam imádság házának neveztetik, ti pedig rablók barlangjává teszitek”«. Az árusok jogosan tartózkodtak a templomkörzetben: a zsidó rítushoz szükség volt az áldozati állatok megvásárlására, és az áldozópapoknak átadására; a pénzváltók jelenlétét pedig az indokolta, hogy az egyházadót csak egyfajta pénznemben lehetett befizetni, míg az országban számos, különféle pénzverdékből származó pénz volt forgalomban, amelyeket itt lehetett átváltani. A kulcsszó a rablóvá minősítés: a szent helyhez főképpen nem méltó tisztességtelen haszonszerzési vagy profit-ráta alkalmazása, és a tiszteletet nem mutató, hangoskodó viselkedés. Amikor már nem használ a türelem, a többszörös figyelmeztetés, Maga az Úr is erélyesen lép fel. III. ( Lk 22,47b-53 = Jn 18,2-11 = Mt 6,50b-53 = Mk 14,46-52 ) »…íme, sokaság közeledett, amelynek élén Júdás, a tizenkettő egyike haladt,…Jézus így szólt hozzá: „Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát ?” Amikor a körülötte lévők látták, hogy mi készül, megkérdezték: „Uram, odavágjunk a karddal ?” Egyikük oda is csapott a főpap szolgájára, és levágta a jobb fülét. Jézus azonban megszólalt, és ezt mondta nékik: „Hagyjátok abba!”. És megérintve a fülét, meggyógyította őt.« János evangélista feljegyezte a heveskedő nevét, és az Úr indokát is: »Simon Péternél volt egy kard, azt kihúzta, lecsapott a főpap szolgájára és levágta a jobb fülét,… Erre Jézus így szólt Péterhez: „Tedd hüvelyébe a kardodat! Vajon nem kell-e kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya adott nekem ?”«.

Jézus méltósággal viseli el elfogatását, mint szenvedéstörténete ( passiója ) első lépcsőfokát. Láttuk, a tanítványok rákérdeztek, hogy kardot rántsanak-e, de nem várták meg Jézus válaszát, hanem „zsigerből” kaszabolt pl. Péter. Az agresszív heveskedést, értelmetlen vérontást azonban még önvédelemből sem tartja indokoltnak az Úr.

A továbbiakban történelmi helyzeteken, történelmi példákon keresztül vizsgáljuk meg, hogy milyen keskeny ösvény, mennyi buktatót rejt magába a keresztény határozottság, erély, markáns kiállás gyakorlása ill. gyakorlata. 2 fő témakör kínálkozik erre: a Compostela-i Szt. Jakabhoz vivő zarándokút eszmei hátterének egy része, és az idén 550 éves évfordulójú nándorfehérvári diadal. 1./ Compostela-i Szt. Jakab A 12 apostol között kettő Jakab volt; az ifjabbik talán - bár e vita az igen csekély hiteles forrás okán még nem jutott nyugvópontra - „az Úr atyjafia” ( = Jézus Krisztus öccse vagy unokaöccse ) volt; ám Compostelá-ban az öregebbikről van szó, aki Zebedeus és Salóme fiaként János apostol bátyja volt; s jó testvérek ( genetikai ) módján mindketten kicsit szangvinikusak…( „a mennydörgés fiai”--- jellemezte őket az Úr ). E Jakabot I. Heródes Agrippa pontosan nem részletezett bűnvádi eljárás keretében ( Apostolok Cselekedetei 12,2 ) „kard által kivégeztette” = lefejeztette, a mi időszámításunk szerint 44-ben - alig több mint egy évtizeddel Jézus Krisztus halála és feltámadása, és a keresztény egyház megszületése után - → így az öregebbik Jakab az első apostol-mártír; ( aki tehát már nem vehetett részt a 48 őszi jeruzsálemi apostol-zsinaton, ahol - akkor elsősorban Pálra bízták a pogány-missziót ). Jeruzsálemet és a Szentföld egészét a mekkai származású, damaszkuszi székhelyű iszlám-arab Omajjád kalifák 6 évszázad múlva: 638-ban foglalták el. A fenti tényekhez kapcsolódik a „szenthagyomány” és a legendárium: az öreg Jakab tetemét a hívek a D-júdeai pusztában - valahol a Negevben, tehát a Sínai-félsziget É-i peremterületén - lévő helyen temették el. Innen menekítették az apostol földi maradványait ( a szenthagyomány szerint: 3 „sivatagi” remete-szerzetes ) a korai iszlám által fanatizált - zömmel beduin - arabok elől a Távol-Nyugatra: Hispániába --- nem sejtve, hogy két emberöltő múlva az Ibériai-félszigetre is odaérnek a lóháton vágtatva hódító arabok. Egy legenda-változat tudni véli, hogy az Ibériai-félsziget ÉNY-i részén egy barlangban rejtették el az öregebb Jakab apostol Szentföldről menekített maradványait. Ha Szt. Jakab ereklyéit 638 körül ÉNY-Ibériába menekítették, a rá következő másfélszáz év politikai-történelmi viharaiban nemigen ért rá törődni velük senki: hihető, hogy még a pontos hollétük is feledésbe merült. A VIII. sz.-ban a nagy É-i szomszéd, a Frank Királyság élén dinasztia-váltás következett be: a Merovingok után - 751-től - a Karolingok következtek. A karoling Frank Királyság - miután 759-ben Narbonne-ból is kiverte „a(z Omajjád-)szaracénokat”, továbbá 768-ra felszámolta Aquitani(a) önállóságát - igyekezett „védőhatalmi státust” kialakítani mind Navarra, mind az immár Compostelá-ra is kiterjedő Asztúria felett: tehát az arab-mór fél-függést a frank „figyelem” váltotta fel. Az Omajjád Birodalom 750-ben belharcok során szétesett; dinasztiájának túlélő tagjai a kis részben arabokból, zömmel berberekből - jelesül maurus/mórokból - toborzott hadseregeik segítségével Ibériába menekültek, ahol 756-ban megalapították a ( Damaszkusztól immár független ) Córdobai Omajjád Emirátust; (( amelynek majd 929-től Córdobai Kalifátus lesz az államformája )). A Córdobai Emirátus peremterületeiről időnkét kisebb tartományurak le akartak szakadni, idegen - akár pl. keresztény ! - segítséggel is.

Az Omajjádokat elüldöző új damaszkuszi ( → választott új székhelye alapján: bagdadi ) kalifátussal is szövetséget kötő, a hatalom- és területszerzés tekintetében leggátlástalanabb Karoling, a ma „Nagy”-nak mondott Károly is így lépett át a Pireneusokon, amikor 777 őszén~telén a barcelonai muszlim emírnek (!) segítséget ajánlott a Córdobától elszakadáshoz, cserébe és hadizsákmányként néhány ibériai „hídfő”-város frank megszállását kérve. A karoling seregek a minden szomszédtól, így Asztúriától is független - zömmel a Pireneusokban és a hegyvidék előterében lakó - keresztény (!) baszkok fő szállásterületét = Navarrát* is „érintették”: feldúlták. * nafarro∟na → nafarro∟(ν)a → nafarro∟’a → ( a mai baszkban: ) nafarro’a /Nafarroa A Zaragoza környékéig eljutott karoling sereg vezérkara végül is - felmérve a córdobai központi arab~mór hatalom valós erejét, és saját hadtápjai egyre bizonytalanabbá válását - visszavonulást rendelt el 778 nyár elején. Augusztusra

visszaértek a Pireneusokig, ahol főleg guerilla-hadviseléssel a baszkok lényegében szétverték Nagy Károly „dicső” hadseregét; [ a frankok hatalmas vérveszteségével végződő egyik döntő ütközetben: 778. 08. 05.-én a

baszk ’Orreaga ( sp.: Roncesvalles ) település melletti szurdokban esett el Hruotland/Roland breton őrgróf is; Nagy

Károly ibériai teljes katonapolitikai kudarcának évszázadokkal későbbi „a pogányok* elleni diadalmas(?!) harccá” átköltése a Chanson de Roland… ]. *valójában: a keresztény baszkok !

NY-on Asztúria ( utóbb a fővárosról León-nak is nevezték ) közvetlen frank-érintettsége megszűnt: Nagy Károly kiebrudalása után a baszkok újjá szervezték Navarra Hercegséget; amely 905-től királyság, s az 1659-es ún. pireneusi békéig, tehát 7 és fél évszázadon át megőrizte önállóságát; ( igaz: főleg a XIII. sz. közepétől a megerősödő 2 szomszéd között manőverező ütköző-állam jelleggel ). Navarra 1035 előtt a térség egyik legerősebb keresztény királysága volt, a móroktól elszakítva ÉK-kasztíliai és ÉNY-aragóniai spanyol lakosságú területeket is: keresztény közegében lehetőséget adva a spanyolok reconquistá-ra felkészüléséhez. Kasztília és Aragónia önállósulása - 1035 után is nem kevés spanyol és még több francia költözött a baszk Navarrába. Az É-i Navarra Királyság államiságának utolsó háromnegyed évszázadában viszont még az is megesett, hogy Franciaországnak királyt adott: a hugenotta ( = kálvini református ) Navarrai Henrik ( akinek navarrai király mivoltát még az őt kiátkozó pápa sem vonta kétségbe ) 1584-ben Franciaország trónörököse lett, majd 1589~1610 között - Bourbon IV. Henrik néven - a királya; igaz, 1593ban - az országlakosok többsége és a római hitű „külföld” elvárásainak megfelelően - katholizált, ránk hagyva a baszk kesernyés szellemességű „Párizs megér egy misét !” politikai szállóigét. A fent említett baszkföldi, és a 791-es Kárpát-medencei, jelesül az avarok és a székelyek lakta ÉNY-dunántúli személyes katonapolitikai kudarcától függetlenül - vazallusainak NY-kárpátiai és NY-dalmáciai~közép-balkáni sikerei révén is - Nagy Károly már akkora hatalomra tett szert, hogy „óhajára” a reálpolitikus III. Leó pápa Rómában 800 Karácsonyán császárrá koronázta: a NY-római birodalmi császárokra - és az ezzel járó területi és hatalmi igényekre - való egyértelmű utalással; [ bár Nagy Károly kortárs és utód „ország-( birodalom- !)image megfogalmazó ideológusai és propagandistái” igyekeztek mindezt a Szt. Ágoston-i nagyszerű keresztény állameszmék hangoztatásával elködösíteni; a Pireneusoktól D-re azonban már a kortársak sem dőltek be e képmutató porhintésnek…].

És ekkor, és itt „jön be a képbe” az öreg Szt. Jakab apostol: egyfelől a frankok reálpolitikai hatalmi túlsúlyát is lélektanilag ellensúlyozni kellett; másfelől Ibéria keresztény államiságú részei függetlenségének megőrzése ( Nagy Károlytól is ! ), további részeinek pedig álmodott-tervezett ( ! ) visszahódítása ( a reconquista ), ill. nyelvi testvéreiknek és hitsorsosaiknak az iszlám-hitű afrikai jövevények ( arabok, mórok ) fennhatósága alól keresztény értelemben vett felszabadítása „mögé” szüksége volt a kialakulóban lévő portugál és spanyol elitnek egy erős lelki támaszra: Nagy Károly császárrá koronázásának hírére(!) elkezdték keresni az öreg Szt. Jakab földi maradványainak addigra feledésbe merült helyét, és a mai Compostela egyik barlangjában 813-ban ( vagy 814-ben )* meg is találták. ( Utóbb a legendárium egyik vonulata tudni vélte, hogy ez a sír a szent eredeti nyughelye, „mivel ibériai missziója közben itt halt meg” --ám az egyház e népfantázia-„költészettől” mindig elzárkózott, különös tekintettel az Újszövetségi Szentírás Apostolok Cselekedeteiről írott könyvében egyértelműen rögzítettekre ). * [ A Nagy Károly-történet „utó-fényezése”: »„Európa Atyja” személyesen zarándokolt el Compostelába, tiszteletét tenni «. A bibi: kínzó és ágyhoz kötő betegségek után ( ahogy az egyik kortárs rajongó udvaronca írta ) „kegyes urunk, Carolus” 72 éves korában, 814 januárjában lehelte ki a lelkét. ( Úgy „mellesleg”: pontosan ugyanennyi a történelmi hitele annak is, hogy „korábban” szentföldi zarándoklatot is tett volna… ) ].

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

A Szt. Jakab Compostela-i sírjához szervezett zarándoklatok a reconquista lelki előkészítő, majd megerősítő hatása mellett igen jelentős mértékben megteremtették annak anyagi alapjait is; [ hiszen ehhez még nem állhattak rendelkezésre az amerikai gyarmati (arany-)források ]. A reconquista során mind a portugálok, mind a spanyolok leggyakrabban Szt. Jakabot hívták segítségül; több mórellenes csatában, így pl. első ízben [ az 1076-ig Navarrához tartozó La Rioja tartományban Logroño-val szemközt az Ebrofolyó jobb partja közelében lévő Navarret falu melletti ] Clavijo-várnál vívottban 844-ben, vagy pl. 1139-ben a DNY-

luzitani(a)-i ( ma: D-portugáliai ) Ourique-iben is a véres harc hevében látni vélték, hogy [ „szent-lászlói módon” ] fehér lovon vágtatva, kardot forgatva ő maga is döntően kiveszi részét a győzelem kivívásában; a népi legendáriumban szokásos jelzőjévé vált a „mata(-)moros = mór-ölő”… Így hamarosan az Ibériai-félsziget keresztény népei az egyik legfőbb transzcendens segítőjüknek tekintették, s ekként lett az utóbb - 1469-ben - létrejövő Spanyolország védőszentje.

Nem tudom visszafogni a véleményemet: udvariasan szólva is nem szentírási ihletésű Jézus Krisztus egyik apostolának „mór-ölő” jelzője. Amikor az Úr a jeruzsálemi templom narthexéből és belső udvarából kiverte a szent helyhez méltatlanul viselkedő kufárokat, a keresztény erélyről adott mintát, míg amikor a Getsemáné-kertben visszaragasztotta az elfogatására kivezényelt egyik katona - Péter „heveskedése” kapcsán - levágott fülét, az agresszióval, a véres erőszakkal kapcsolatos, a felebaráti szeretet főparancsával harmonizáló helyes keresztény magatartást mutatta be. Percig sem mondom, hogy a haza védelme nem követel időnként véráldozatot, de hogy ehhez Jézus Krisztus mártír apostolát miért kellett bosszúálló vérengzőként „hadra fognia” a népi képzeletnek, és hogy e torzulástól legalább manapság már miért nem határolódik el az Ibériai-félsziget római katholikus szellemi elitje, ezt a mi időnkből nézvést föl nem foghatom… Egyébként a sok-sok ezer éves berber~mór szellemi teljesítményről itt és most csak annyit, hogy ÉNY-Afrikában a Numídiai Alpok D-i lábánál lévő Thagaste szülötte volt, itt és „Afrika Rómájában” = Karthágóban tanult, majd tanított, végül ( itáliai tanulmányait és egyházi szolgálatát követően hazatérve ) e nép püspökeként tevékenykedett a történelemformáló Gondviselés egyik legnagyobb kegyelmi ajándéka: a berber rokonságú Szt. Ágoston egyházatya.

A középkor magyarjai és Compostelai Szt. Jakab; ( vázlat )

--- 942-ben [ őseink persze nem voltak tudatában ] „közreműködtünk” az ibériai reconquistában: az akkor [ e célfeladatra (!) ] szövetséges É-Itáliából a Földközi-tenger partvidékén haladva egy itáliai „felvezetésű”, és 7 egységből álló magyar sereg „körülnézett” Katalóniában, és pár hétre betört a csak 929 óta kalifátus-rangú Córdoba-i Omajjád állam felségterületére; az É-itáliai szövetségesek hadicélja az egyre nagyobb hatalomnak számító kalifátus erejének a gyengítése volt; még nem keresztény őseink természetesen nem gondoltak Szt. Jakabra, és a közelében sem jártak Compostelának: hadmozdulataik legnyugatibb része Zaragoza térsége volt. --- A Kárpát-medencéből lényegében azonos a távolság Composteláig „vagy” a Szentföldig. Szt. István király és utódai számára ez mégsem volt vagylagos, mert az általuk kialakított nyomvonalú, és a lehetőségekhez képest biztonságossá tett szentföldi zarándokút hitéleti „fajsúlyával” természetesen nem vetekedhetett Compostela. Jeruzsálem és Konstantinápoly Szt. István-i alapítású magyar zarándokházain kívül Rómában is alapított egyet még maga Szt. István, ( ezt utóbb lebontották, és a mai Szt. Péter székesegyház sekrestyéje épült az alapjai fölé ), de Rómánál NY-abbra sem ő, sem utódai nem építtetek magyar zarándokházakat. --- A IX./X. sz. fordulójára a Bagdadi Kalifátus hatalma lehanyatlott: birodalom-szerte politikai irányzatok sorozata alakult ki, ezek az addig többé-kevésbé egységes iszlám tanokat a maguk érdekei szerint magyarázva iszlám szektákat alapítottak, és mindegyikük egyedül önmagát tartotta igazhitűnek, majd eme ideológiai köntösöket zászlójukra tűzve igyekeztek függetlenedni Bagdadtól, akár véres háborúk révén is. ( Formailag a kalifátus végét az európai tatár~mongol invázióval egyidejű ottani mongol dúlás jelentette: a mongolok 1258-ban porig rombolták Bagdadot ). Fokozta a kalifátus dezintegrációját a katonai szövetségesként beköltözött „nem arab” törzsek és népek sokasága, de a meghódított „nem arabok” többsége is, sőt a Bagdadtól távol élő egyes arab népcsoportok is igyekeztek lazítani a bagdadi gyeplőn. Ennek következtében a Szentföldön az iszlám-„szaracénok” ( ekkor még az arabok ) hatalmat éppen gyakorló csoportja a keresztény zarándokokat általában - mai szóval - „idegenforgalmi bevételi forrásnak” tekintette csupán. Mindaddig, amíg valamely fanatikus fundamentalista iszlám irányzat fémjelezte érdekcsoport nem került hatalomra. Ez történt pl. a XI. sz. 2. felében is, amikor az iszlám-szaracénok, jelesül a Szentföldre ( is ) ekkor betelepülő, és az iszlámra frissen áttért, ezért neofita buzgalmú szeldzsuk-törökök egyre ellenségesebben fogadták a keresztény zarándokokat, egyre több akadályt gördítettek a keresztény szent helyek látogatása elé, sőt időszakonként teljesen elzárták azokat. Az ennek ellenhatásaként meghirdetett korai keresztes hadjáratok a Szentföldről és környezetéből kiszorították a szaracénokat. Új, a keresztes vitézek által irányított és NY-európai keresztény

kolónusokat is betelepítő keresztény államok jöttek létre, de ezek - véres konfliktusokra vezető államszervezési és -igazgatási hibák sőt bűnök, vallási türelmetlenség, katonapolitikai voluntarizmusok okozta kudarc-sorozatok következtében is - csak váltakozó sikerrel tudták felvenni a harcot a térség iszlám túlerejével szemben, és a zarándokutak ismét egyre kockázatosabbá váltak. 1144~1187 között újra szaracén kézre került minden keresztes állam teljes területe és maga Jeruzsálem is. A későbbi keresztes hadjáratok Szentföldig eljutott része elért ugyan átmeneti sikereket, ám a keresztény szent helyek jeruzsálemi városrészei 1244-től ( egészen a XX. sz.-ig ) moszlim államigazgatás fennhatósága alá kerültek. --- Az Oderától, főként pedig a Rajnától NY-ra élők számára egyre fontosabbá váló Compostela-i zarán-doklatok híre Magyarországon a spanyol származású rend-alapító Szt. Domonkos szerzetes tanítványai révén terjedt el először igazán, majd III. Béla francia házassága és kitűnő francia kapcsolatai adtak ennek újabb nyomatékot. Szt. Jakab titulusú ( bencés, és még félköríves stílusú ) legkorábbi templomunk a lébényi, a XIII. sz. elejéről. Pár évtizeddel későbbi, és ugyanezen stílus képviselője a jáki bencés apátsági templommal egy időben és közvetlenül amellett épült, karéjos apszisú Szt. Jakab-( plébánia-)kápolna. A Burgundiából behívott, és nálunk a Párizs környéki és burgundiai korai gótikát meghonosító ciszterci szerzetesek révén még inkább közismert lett Compostela és Szt. Jakab neve. A meginduló zarándoklatok fő gyűjtőpontjain ( = pihenőhelyein ) és nyomvonala mentén, esetenként még a tatárjárás előtt megkezdett építésű, de már minden esetben gótikus Szt. Jakab-templomaink: Lőcse ( XIII. sz.; a zarándokút innen a Garam völgye mentén - Beszterce- és Selmecbánya érintésével - Lévánál érte el a Pozsony felé vivő utat ), Sopron-Szt. Jakab-kápolna ( a Szt. Mihály-templom mögött, XIII. sz., Sopron legrégibb, mindmáig eredeti funkciójú épülete ); Kőszeg-Szt. Jakab-templom, ( korábbi előzmények fölé a XIV./XV. szf.-n épült ). A Pozsonytól az Alpokalján ( Ják alatt Körmend → Hegyhátszentjakab → Zalalövő → Lendva/Varasd ) D-felé haladó út Aquileiánál érte el Itáliát, itt a Pó mentén felfelé haladva eljutott Genováig, onnan a Ligur-tenger partján a Rhône torkolatvidékéig, majd Avignon ( 1309-től a pápák átmeneti székhelye ) érintésével DDNY-nak fordult, végül a Pireneusoktól É-ra haladva elérte Navarrát, azaz Baszkföldet. Onnan már csak NY felé kellett haladnia a magyaroknak is azon a bizonyos „el camino”-n, amelyen az Oderától ill. a Rajnától Ny-ra élő európaiak már régóta jártak, lévén Jeruzsálem tőlük irdatlan távolságra, függetlenül a szentföldi aktuális iszlám-szaracén gondoktól… --- Eme „délies” zarándokút-nyomvonal mentén időnként fellángoltak az eretnekségek ( valdensek, albigensek, stb. ) és az ellenük folytatott háborúk. Ilyenkor a magyarföldi zarándokok egy „északias” utat választottak: Pozsony/Dévény ill. Királyhida államhatár-átlépése után a Német-Római Birodalomban a Duna mentén felfelé haladva végül eljutottak Basel-ig, itt Burgundia felé vették az irányt, és a Rhône vízgyűjtőjén haladtak lefelé, azaz Dnek: Lyonig. Lyonból aztán DNY-felé fordultak, és áthaladva Aurillac-on ( II. Szilveszter pápa szülőföldjén ), utóbb elérték a Baszkföldet. --- Nikápoly ( 1396 ), Galambóc, Várna, Rigómező, Nándorfehérvár ( 1456 ) a bőrünkön éreztette, hogy milyen dolog egy túlerőben lévő iszlám nagyhatalommal szemben védeni a keresztény hazát: kezdtük megérteni Ibériát és az erélyes Szt. Jakabot. ( Nálunk mégsem ábrázolták „térdig vérben” kaszabolva…). Hunyadi János kezdeményezésére a pápa - Európában kizárólag Magyarország lakosainak - engedélyez-te, hogy a teljes búcsú végett nem kell elzarándokolniuk Rómába vagy Compostelába, hanem [ tekintettel arra, hogy az oszmán-török hadseregek bármikor betörhettek az országba ] elégséges, ha Szt. István király és/vagy Szt. László király egyházi ünnepén a lakóhelyükhöz legközelebbi templomban részt vesznek az eukharisztiában: gyónnak és áldoznak, + 3 havi katonai szolgálatot vállalnak a török ellen; ( a szolgá-lat kiváltható volt katonai célú pénzadománnyal ). --- Mohács ( 1526 ) majd Budavár elvesztése ( 1541 ) 150 éves legfőbb nemzeti törekvésünkké tette a magyar „reconquistát”. Ehhez azonban nem Compostela-i Szt. Jakabot, hanem saját nemzeti szent királyainkat hívtuk transzcendens segítségül: Szt. István királyt és Szt. László királyt. A magyar keresztény Szent István és Szent László a török kiűzése után a Szt.Korona felségterületének 1000 éves államhatáraihoz közeli templomainkban mindenütt, de számos ország-belseji szent helyen is --- a Boldogasszony 2 oldalán áll mindmáig: őrzik a hitet és a magyarságot. 2./ Nándorfehérvár A nándorfehérvári diadalnak 5 főszereplője van, bár közülük 2 nem is volt jelen: --- a harcokban résztvevő hármas: az önazonosság- és küldetéstudatában elkötelezett magyar Hunyadi János, a „vízi”-horvát ( Vas-i ) Dugovics Titusz, és az olasz Kapisztrán Szt. János,

--- és - nélkülözhetetlen lelki háttérként - az elmagyarosodott bosnyák anyai ágú, apai ágon ősileg is magyar Vitéz János, és a spanyol származású III. Callixtus pápa. Emlékezzünk meg mindegyikükről. HUNYADI JÁNOS ÉS VITÉZ JÁNOS Az oszmán-törökök már 1352-ben kiépítették a Gallipoli-félszigeten az 1. európai hídfőállásukat, 1363-ban I. Murád szultán elfoglalta Hadrianopoliszt, azaz Drinápolyt, 2 évre rá török vazallussá lett É-Bulgária cárja, 1374-ben pedig átmenetileg a havasalföldi vlaĥ~oláh vajda is, majd rá egy évre a török elfoglalta Ništ és környékét. 1376-ban a Magyar Királyság korábban több évszázadon át D-i vazallusai, köztük a török által még térdre nem kényszerítettek is - Nagy Lajos Velence-ellenes háborúit kihasználva - felmondták a magyar királynak tett hűségesküjüket: bosnyák vezetéssel létrejött egy szerbbolgár-vlaĥ~oláh laza szövetség, amelynek a török korlátozott mozgásteret engedélyezett, miközben vazallusi jellegű adókkal igyekeztek megvásárolni mind a török, mind a magyar uralkodó jóindulatát. Alig 1 év múlva, 1377-ben Nagy Lajos sikeres balkáni háborúja helyreállította a rendet, és ezt követően Murád szultán egy évtizedig nem mert támad-ni, függetlenül a Nagy Lajos halála utáni idők magyarországi belpolitikai gondjaitól. Majd ( amikor már Magyarországra meg-érkezett, de még csak felesége társuralkodójának számított Luxemburgi Zsigmond ) e korábbi balkáni politikai „halmaz” bosnyák és szerb maradéka újra elfordult Magyarországtól, és 1388-ban hosszú távú érdekeit teljesen tévesen ítélve meg - szövetséget kötöttek az oszmán-törökkel.

Az oszmán-törökök 1. tényleges katonai felvonulása a D-i Kárpátokig, sőt betörésük a Barcaságba: 1395. Ezzel véget ért a középkori Magyarországnak - a kun misszióval is megerősítve - kb. 2 évszázada az Al-Duna térségében is kialakított folyamatos hatalmi jelenléte ( korábban ugyanis mind a kun fejedelmek, mind a később kialakuló államszervezetük élén a vlaĥ~oláh vajdák III. Béla óta folyamatosan hűségesküt tettek a Szt.Koronára, és Magyarország vazallusaként, azaz egyfajta ütközőállamként is, segédcsapataikkal is általában részt vettek bármilyen D-i - pl. bolgár vagy bizánci - katonai veszély elhárításában és/vagy megelőzésében ). 1395: a török saját

szövetséges új „ellen-vajdát” ültet Havasalföld vezéri tisztébe. Zsigmond magyar király ( később német-római császár is ) válaszlépésének, sőt meglőző~elhárító célú keresztes hadjáratának kudarca: Nikápoly 1396., ekkor az „éppen most megint” magyar-szövetséges vlaĥ~oláh vajda is „felmondja” Magyarországnak tett hűségesküjét, új hűségesküt tesz az oszmántöröknek, ennek nyomán 1397-től Havasalföld „nemzetközi jogilag” is, azaz vazallusként a töröké. Magyarország D-i határának Havasalfölddel szomszédos része tehát állandó veszélyeztetettségbe került. A havasalföldi trónviszályokban pedig folyamatos jelenség lett, hogy az egyik vajda-jelölt a magyarokat, a másik az oszmán-törököket hívta segítségül; az sem volt ritka, hogy a magyar segítséggel Havasalföld vajdájává lett vlaĥ~oláh fejedelem a hatalmát úgy igyekezett stabilizálni, hogy hamarosan mégis az oszmán-töröknek tett hűségesküt, és - új hódolata jeléül - immár a törökökkel szövetségben támadta Magyarországot, azaz Erdélyt… Az

oszmán-törökök és szövetségeseik valamennyi magyarországi betörésükkor nem „csak” pusztítottak, hanem minden hadifoglyot, és a civilek közül foglyul ejtettek tömegeit hajtották Dél: a rabszolgapiacok felé. Magyarország államhatárain belül is akadt gond: a korábban magyar királyi tulajdonú Fogarasföldet a magyar királyok a XIV. sz. 2. és a XV. sz. 1. felében az akkor még hűséges vazallus havasalföldi vajdáknak engedték át ( afféle haszonélvezeti jogú ) hűbéres magánbirtokként, így Fogarasföldön a többnyire bolgár eredetű és elvlaĥ~oláh-osodott bojárok* által igazgatott önkormányzati egység, azaz autonómia működött; s e fogarasi bojároknál a magyar királyok és az Esztergomi Érsekség türelme nem erőltette a római katholikus hitre áttérést. [ * avar → ( törökös ) protobolgár szó, a szlávoknál „(fő)nemes” értelmű ];

Más erdélyi területek gyakran kun, tatár vagy bolgár eredetű kenézei* esetében sem volt kényszer erre, még magyarországi ún. feltételes vagy fél-nemességi** rangjuk adományozásakor sem, ezek a kenézek azonban részben presztízsből ( = a történelmi magyar nemességgel azonossá válás társadalmi mimikri-okából ), részben a katolikus magyar nemesi családokkal kialakítandó házassági kapcsolatok felekezeti korlátjának elhárítása végett - saját elhatározásból és túlnyomó többségükben - katholizáltak. [* kenéz = lakatlan vagy ritkán lakott, pl. háborúkban vagy járványok miatt részben elnéptelenedett területeken a jövevény népesség, mint munkaerő betelepítését szervező vállalkozó, aki a betelepedő közösség bírójaként ill. képviselőjeként közigazgatási feladatokat is ellátott; több szomszédos kenézség integrációját Magyarországon az ún. kenézi szék nevű önkormányzati testületek igazgatták, sok-sok szomszédos kenézi szék összterületét pedig Magyarországon az államhatalom vagy a római katholikus egyház által kinevezett, nem vlaĥ~oláh nemzetiségű vajda felügyelte és igazgatta. Merőben más jogállásúak a magyar államhatáron kívüli, Moldovában és Havasalföldön nemzetiségileg többnyire vlaĥ~oláh vajdák, akik viszont 1395-ig vazallusi hűségesküt tettek a magyar királynak, aki ez után engedélyezte beiktatásukat; a Magyarországon kívül működő kenézek jogait az illető állam szabályozta, és pl. a Havasalföldön nem tudunk önkormányzati testületük által irányított területi szervezeteikről sem ].[ A szláv князь/knyaz =„főnök” ( értelme „fejedelem”-mé is alakulhatott ); бой = harc, война = háború, боев∟ой = 1. hadi, harci, 2. harcos; воeва∟тъ = hadakozni, воевода/vojevoda → voj(w)da → voj’da/vajda = hadvezér, ill. a régió katonai parancsnoka; ( utóbb a cigányok „átértelmezték” ) ].

** = meghatározott katonaállítási kötelezettség + rögzített mértékű adó- és/vagy szolgáltatás-mennyiség;

( A későbbi Partium nélkül értve ) Erdély lakossága ez időben mintegy fél millió lélek volt, ebből kb. 300.000 fő = 60 % magyar ( természetesen ebbe értve a székelyeket is ), kb. 50~75.000 = 10~15 % az „egyéb”, ezen belül zömmel szász; azaz 70~75 %-ban római katholikus és évszázadok óta itt élő őslakos volt; a még részben vándor pásztor életmódot folytató, részben már letelepült 25-30 %-nyi arányú vlaĥ~oláh jövevény népesség több tömbben, de elsősorban a D-i Kárpátok közelében élt, 125~150.000-re tehető az összlétszáma, és több, mint 90 %-ban orthodox ( görög-keleti ) vallású volt; kb. 5-10.000-re tehető a katholizált kenéz-családok népessége a vlaĥ~oláh-ok között, őket azonban - éppen római katholikus vallásuk és a magyar nemességéhez igazodó életmódjuk miatt - az orthodox vlaĥ~oláh-ság nem tartotta a „vlaĥ~oláh törvények szerint élő” azaz „igazi” vlaĥ~oláh-nak ( mai szóval: igazi románnak ), noha e katholizáltaknak e korban még csak egy elenyésző kisebbsége magyarosodott el nyelvileg is.

Az orthodox vlaĥ~oláh-ok papjai a tatárjárásig az 1185-ben keletkezett, és csakis az Al-Duna D-i, azaz jobb partjáig kiterjedő II. vagy Vlaĥo-Bolgár Cárság Oĥrid-i érsekségének bulgáriai területi szervezetéhez tartoztak; az Al-Duna mindkét partján - tehát már a kunok között is - élő vlaĥ~oláh-okat térítő orthodox egyháziakat 1234-ben a pápa „ál-püspököknek” mondja, mivel nem a Magyar Királyság ill. az Esztergomi Érsekség és a domonkos atyák által fenntartott Milkói Kun Püspökség latin nyelvű szertatása szerint miséztek, hanem pl. görögül és orthodox ritus szerint. [ A román orthodoxia a XVII. sz.-ig a macedóniai Oĥrid érseke alá tartozott ]. Majd 1250-től a konstantinápolyi pátriárka 2 korábbi püspökségből összevonással létrehozta a Duna-deltai, Vicina-i székhelyű orthodox érsekséget; a vlaĥ~oláh-ok papjait is felszentelő Vicina-i metropolita egy évszázad múlva áttette a székhelyét a Havasalföldi Vajdaság fejedelmi udvarába, mert az 1359-ben Magyarországtól elszakadva és török fél-függésbe kerülve önállósulási álmokat dédelgetett. 1366-ban Nagy Lajos rendeletet adott ki Erdélyre a „mindenféle nemzetbeli, különösen az oláh gonosztevők kiirtása” tárgyában, ez azonban a közrendet megsértő, vagy a feudális birtokosok villongásaiban részt vevő népességre vonatkozik elsősorban, nem valamiféle orthodoxüldözésre, vagy az erdélyi vlaĥ~oláh-ok kollektív kiűzésére. Igaz, egy pápai küldött felszólította Nagy Lajost az orthodoxok erőszakos áttérítésére, de ebben csak a ferencesek igyekeztek jeleskedni, nem túl nagy sikerrel. Az erdélyi birtokosok sem pártolták az ügyet, gazdasági érdekből: tartva a szolgáltatások, adók elmaradásától, ha birtokaikról az orthodoxiához ragaszkodó vlaĥ~oláh-ok esetleg elvándorolnának. Minden esetre: az 1. ismert vlaĥ~oláh katholizálásról éppen 1366-ból van adatunk. Az Oltközre ( Olténia ), amely 1372-1382 között újra és közvetlenül a magyar király - Nagy Lajos - fennhatósága alá tartozott, de Magyarország összes egyéb, vlaĥ~oláh-ok lakta területére is vonatkozóan a havasalföldi metropolita 1401-ben bejelentette a papszentelési igényét. Ez azonban csakis D-Erdélyben érvényesült, mert Máramarosba a konstantinápolyi pátriárka apátot ( igumen-t ) nevezett ki, azonos jogkörrel. Utóbb, Mátyás király idején a moldovai vajdával fennálló jó viszony és e vajda erdélyi hűbérbirtokai okán és területén a moldovai metropolita is szentelhetett vlaĥ~oláh orthodox papokat; ebből a 2 metropolita között komoly vetélkedés keletkezett, amely csak fokozódott, amikor a moldovai vlaĥ~oláh vajda és a havasalföldi vlaĥ~oláh vajda egymás ellen háborút viselt. A moldovai orthodoxia területén a huszitizmus, a havasalföldi orthodoxia területén a bogumilizmus eretneksége ütötte fel a fejét, mindegyikük az erdélyi vlaĥ~oláh-ok közé is begyűrűzött, papjaik révén.

A vlaĥ~oláh-ok számára az Oĥrid-i hagyományok okán a szertartás ó-szláv nyelven folyt, az egyházi iratok cirill betűvel, ó-szláv nyelven íródtak, egészen a XVI. sz. elejéig, amikor megjelent az 1., még cirill betűs, de már vlaĥ~oláh nyelvre lefordított zsoltáros könyv Máramarosban = ez az 1. írásos nyelvemléke a mai román nyelvnek… ( A teljes Szentírást - ugyancsak cirill betűkkel, de román nyelven - majd a református Bethlen Gábor erdélyi fejedelem adja a románok kezébe ). Erdély egyes részein vagy bizánci, vagy az erdélyi katholikus templom-építészetet utánzó orthodox kőtemplomok is épültek, míg római katholikus vonatkozásban az Esztergomi Érsekség 1192-ben létrehozott Szebeni Prépostságához tartozó, azonban a havasalföldi vajda hűbérbirtokának számító Szeben-vidék és Fogarasföld térségében nincs nyoma orthodox kőtemplomnak Mohácsig: valószínűleg csak romlandó fatemplomaik voltak.

A római katholicizmusra át nem térő vlaĥ~oláh kenézek családjaiból kerültek ki az orthodox pópák és esperesek is: a saját közösségük felett falusi-bírói, tehát közigazgatási hatalmat is gyakorló kenézek és a vlaĥ~oláh orthodox egyház összefonódása teljes volt, és idegen testként markánsan elkülönült Magyarország egészének kultúrájától. Mindössze egyetlenegy esetről tudunk, amikor erdélyi orthodox templom díszítésére a falra magyar szentek is felkerültek: István, Imre és László, de lehet, hogy ez is csak a római katholikus kegyúr óhajára történt… A Magyar Királyság ellen pártütő, majd hűtlen havasalföldi vajdák a velük hitsorsos, azaz orthodox fogarasi vlaĥ~oláh bojárok és népük vallási lázításával is igyekeztek zavart kelteni Magyarországon, azaz D-Erdélyben. A fogarasi vlaĥ~oláh-ok, mai nevükön: románok pl. 1434-ben ( mindössze 22 évvel Nándorfehérvár előtt ! ) nem csak tárgyaltak az őket adóik csökkentésével is hitegető oszmán-törökkel, hanem az ellenség behatolásának útját is előkészítették, ez az ország honvédelmét veszélyeztető árulás az erdélyi hatóságok szigorú fellépését vonta maga után.

1436-ban a huszita zavargások letörésére Erdélybe hívott Marchiai Jakab olasz ferences inkvizítor - a huszitizmus letörését célzó keménykezű tisztogatások mellett - megkísérelte az orthodox románok erőszakos áttérítését is, ennek sem lett érdemi eredménye, sőt még inkább felszította a parazsat. 1437-ben Erdélyben kitört az egyszerűség kedvéért ma Budai Nagy Antal nevéhez kötött felkelés, amely részben jogosan antifeudális, és az árutermelés lehetőségeinek bővítését célzó, részben adott korban illuzórikus társadalmi egyenlőség-álmodozó, azaz huszita eszmeiségű program mentén szerveződött: ebben csekély számú, belső-erdélyi és máramarosi vlaĥ~oláh is részt vett. A súlyosan beteg Zsigmond király az év végén meghalt, az utód Habsburg Albert még nem érkezett meg az országba, így Erdély magyar, székely-magyar és szász nemessége, és a Magyarország egyéb területeiről érkező segédcsapatok szinte önszerveződő módon verték le a felkelést 1438-ban. Ugyanekkor, tehát 1438-ban Hunyad megye felől újabb török-szerb-vlaĥ~oláh( = román ) reguláris hadsereg tört be az országba, amelyet ezúttal személyesen irányított maga a szultán: II. Murád. A megfogalmazott cél - már ekkor ! Buda elfoglalása volt: vagyis a Magyar Királyság központi hatalmának szétverése, az ország egészének oszmántörök vazallussá tétele volt; ( 88 évvel vagyunk Mohács előtt ! ). A törökök szövetségese és „kalauza” Vlad Dracul havasalföldi vlaĥ~oláh vajda volt, korábban Zsigmond császár és király hűbérese, sőt a Zsigmond-alapította Sárkányrend lovagja… A törökök és szövetségeseik D-Erdélyben pusztítottak, majd óriási prédával és sok ezer rabbal a Barcaságon át hagyták el Magyarországot, „megpihenve” a szászsebesi vérengzésért és a város lakossága zömének rabláncra fűzéséért személyesen felelős Vlad Dracul vlaĥ~oláh [ a legújabb korban felvett mű-nevükön: „római = ( latinul ) roman”] vajda Havasalföldjén… Erdélyben izzó belpolitikai parázs a véresen elfojtott felkelés után, potenciális hazaáruló népcsoport a D-i határokon belül, Európa legerősebb hadserege ellenségként a D-i határoknál, sőt betörve az országba is: ez volt az általános helyzet, mint Hunyadi János fellépésének közvetlen reális előzménye. Volt egy eléggé fantasztikus, és inkább elvi, mintsem gyakorlati külpolitikai álmodozás is D-Európa felől, amely Hunyadit is érintette: V. Alfonz aragóniai, nápolyi és szicíliai király ( 1416-1458 ), aki a török Európából kiűzése esetére már 1444 óta mind Athénnal és a Peloponnészosz-félszigettel, mind a Balkán egyes tartományaival, mind a magyar trónnal kapcsolatban is terveket szövögetett, jelentős pénzösszeget küldött Magyarországra, Hunyadinak: a török-ellenes hadsereg felszerelése céljából. A balkáni külpolitikai helyzet azonban pár év múlva még rosszabb lett: 1448-ban Koszovo-polje/Rigómezőn a Hunyadi-szövetséges vlaĥ~oláh vajda seregével együtt „eltűnt” ( = megszökött ) a csata megkezdésekor, a stratégiát már nem volt idő átdolgozni, így Hunyadi és maradék szövetségesei csatát vesztettek a török ellen; elbukott a szerb ütközőállam is, noha a szerbek a szultánnak átadás céljából túszul ejtették Hunyadit, és csak igen megalázó feltételekkel bocsátották szabadon, ( amelyek esküje alól a pápa utóbb felmentette ). Véget ért a Magyar Királyság Szt.László/Könyves Kálmán óta alig megszakadó, és egyre kiterjedtebb Közép-balkáni hatalmi jelenléte: az itteni államszerveződések vezetői 1448-ig a Szt.Koronára tett hűségesküjük által a Magyar Királyság vazallusai, országaik így ütközőállamok voltak, mind ez ideig, minden D-i támadással szemben. 1441-ben az alig 1 éve uralkodó I. Ulászló a déli magyar határok védelmét teljesen átszervezte: a korábbi, többek felelősségére bízott, és láthatóan eredménytelen határvédelmet egységesítette, és egyidejűleg Újlaki Miklósra és Hunyadi Jánosra bízta, akik egyenrangú felekként(!), tehát egymást bármikor helyettesítve lettek a vonatkozó határszakasz teljes közigazgatásának összes fő tisztségét betöltők, mindketten és egyszerre: erdélyi vajdákká, székelyispánokká és temesi ispánokká nevezte ki őket. A 2 katona a főbb teendőket ekkor még olyan területi bontásban osztotta fel egymás közt, hogy a D-i határok NY-i, azaz a magyar Alföldet határoló és Száva-torkolati szakaszának védelmét Újlaki, a K-i, azaz elsősorban az erdélyi szakaszáét pedig Hunyadi szervezte meg. Hunyadi Erdélyében a gondok mellett feltétlenül megemlítendő pozitívum: az Árpád-kor legvége óta a papok számára kötelező volt megtanulni ( latinul ) olvasni, 1385-től pedig írni is, az így kialakuló írástudó egyházi értelmiség mellett a világi értelmiség ( főleg az adminisztráció és a jogszolgáltatás területén ) ugyancsak kialakult; mindezek mellett a szerzetesek megkezdték a nemzeti nyelvű prédikálást is: a dominikánusok elsősorban a szászok között, tehát németül, a ferencesek női tagozata latinul nem tanult meg, tehát a liturgiát is magyarul mondták; a férfi ferencesek is elsősorban a magyarok között, tehát magyarul prédikáltak. Utóbbiak különösen felkarolták a magyar szentek ( kiemelten is Szt. László ) tiszteletét, és ezzel is a keresztény nemzeti érzésre és a honvédelemre tudták irányítani a széles néptömegek figyelmét is; nem véletlen tehát, hogy Hunyadi János és a ferencesek között elmélyült, és barátian szívélyes kapcsolat alakult ki. [ És nyelvi oldalról így érthető meg az is, hogy egy évszázad múlva a protestáns prédikátorok 1. generációjának a derékhadát a ferencesekből áttért szerzetesek adták: Isten Igéjét jól tudták magyarul hirdetni ].

Az 1444-es várnai csatában hősi halált halt I. Ulászló király; az addig Magyarország szövetségeseként harcoló havasalföldi vlaĥ~oláh vajda azonnal átállt a törökhöz; II. Murád szultán szabad rablást engedélyezett, amelynek

során díszes ruházata és jó fegyverei eltulajdonítása végett a csatában harcoló pápai nunciust a vlaĥ~oláh martalócok megölték és hullarablóként lemeztelenítették, maga a vajda pedig magas váltságdíj reményében foglyul ejtette Hunyadit. Amikor Magyarország nádora azonnali háborúval fenyegette meg a vajdát, csak akkor volt hajlandó szabadon engedni foglyát. Hunyadi a pápának küldött levelében leszögezte: „Úgy vélem, [ a török-ellenes harcba ] újra bele kell fognunk, mert ha elmulasztjuk tovább terjeszteni a kereszténység határait, eddigi határainkat is elveszíthetjük. Végre is szilárdan eltökéltem, hogy ennek az ügynek szentelem életemet, s ha kell, halálomat is. …. és ha velem marad az ég kegyelme, nem nyugszom, amíg hazámról le nem mosom a vereség gyalázatát!”. Az I. Ulászló halálát követő közel 2 évnyi ex lex állapot után az 1445-ben megkezdődött 1. rendi országgyűlés - tehát a nemzeti közakarat - 1446. júniusában kormányzóvá emelte Hunyadi Jánost, és ez a trónra került Habsburg V. László kiskorúsága miatt továbbra is érvényben maradt. Az 1453-ban nagykorúvá lett király 1 év múlva országos főkapitánnyá ( ma úgy mondanánk: vezérkari főnökké ) is kinevezte Hunyadit, rábízva az egész ország védelmét. Hunyadi török-ellenes Kelet-politikája 1448-ban egyik csúcsához érkezett: az általa trónra segített moldovai vlaĥ~oláh vajda cserében átengedte Hunyadinak a Duna-deltabeli Kília kikötőt, amely bázisról Hunyadi - pápai áldással védnökséget vállalva, a Zsigmond-i török-ellenes krími tatár szövetség politikáját még következetesebben folytatva - mind fegyverrel, mind katonasággal, mind élelmiszerrel támogatni tudta a Fekete-tenger É-i partvidékén 1266 óta kialakított keresztény genovai kereskedelmi kolóniák török-ellenes harcát. 1 évvel Nándorfehérvár előtt a pápa bíztatására Hunyadi még együttműködött a Fekete-tengeri genovai keresztény kolóniákkal…[ 1475-ben az oszmán-törökök elfoglalják a Krímet, a keresztényeket rabszolgapiacokra viszik, a tatár kán török vazallussá lesz, és 121 évnyi béke és nyugalom után újra - immár török szövetséges - tatárjárások sújtják Magyarország K-i, erdélyi részeit ]. Mostani témánk szempontjából Hunyadi János származásáról csak annyit: a rokonsága körében kun, tatár, szláv és vlaĥ~oláĥ személyneveket viselő családból származó (nevelő)apja római katholikus vallású kenéz = a vele együtt Magyarországra áttelepülésre engedélyt kapott néhány ezer fős telepes csoport egyszemélyi felelős vezetője volt; Luxemburgi Zsigmondtól kapott nemesi címe szerint „a királyi udvar vitéze”. Valószínűsíthető, hogy míg maga a telepes csoport többnyire vlaĥ~oláĥ-okból állt, akik orthodox ( = görög-keleti ) keresztények voltak; a kenéz családja viszont az oltközi ( szörénységi ) kenéz-családok legnagyobb részéhez hasonlóan kun, kisebb részben tatár eredetű, azaz eredetileg törökös anyanyelvű volt, és a kunok meg a tatárok elitjéhez hasonlóan Magyarország Kárpátokon kívüli latin-keresztény hittérítő szolgálata révén lettek római katholikussá. A 2 vlaĥ~oláĥ vajdaságban egyébként szép számban éltek ugyancsak latin-keresztény magyarok, lengyelek, szászok is, főleg a városokban; a vlaĥ~oláĥ nemzetségfők egy része - politikai érdekből néha még maga a vlaĥ~oláĥ vajda is - áttért a római katholikus hitre, de a lakosság köznépi részének többsége orthodox keresztény volt, és egyházjogilag végső fokon a konstantinápolyi pátriárka hatáskörébe tartozott. Hunyadi János édesanyja - nem tudni, hogy apai vagy anyai ágon, vagy mindkét ágon-e - vlaĥ~oláĥ származású volt, a kenézzel kötött házasságkötésekor azonban akkor is római katholikussá kellett lennie, ha netán korábban nem az volt. Hunyadvárt kapták a magyar királytól, Luxemburgi Zsigmondtól hűbérbirtokul, amelynek környékén akkor még magyar anyanyelvű lakosság élt, tehát a birtokkal együtt adományba kapott emberek abszolút többsége is magyar volt. Hunyadvárban és közvetlen környékén egyetlenegy korábbi orthodox templomról sem tudunk, ami annyit jelent, hogy vlaĥ~oláĥ köznép jelentős tömegei ekkor még nem éltek itt; a legelső orthodox templom kegyúri építési engedélyét majd Hunyadi János halála után fia, László adja ki, és 2 évre rá Mátyás király erősíti meg: azaz 1458 előtt - így Hunyadi János gyermekévei idején is - itt ilyen nem volt, mert korábban - orthodox hívők jelenléte híján - igény sem volt rá. Hogy hangzott-e el vlaĥ~oláĥ dal is Hunyadi János bölcsője fölött valamelyik anyai nagyanyjától, vagy akár az édesanyjától is, sőt esetleg a személyzet egyik-másik tagjától is, az azért nem nyom a latban, mert a kisfiú alig 3 éves lehetett, amikor a család Hunyadvárba költözött, 3 év múlva pedig Hunyadi János végképp elkerült még ebből a családi környezetből is: Zsigmond rendelkezésére apród lett, majd

katonai kiképzésben részesült: magyar főurak magyar nyelvű udvarházaiban, ill. pár évig a szerb despota Középbalkáni, és nyilván szerb nyelvű udvarában, végül 2 évig Itáliában: Milánóban; az itáliai humanizmus és előrenaissance légkörét hazajőve sem kellett nélkülöznie pl. az itáliai származású Ozorai Pipo főúr délvidéki birtokain tartózkodva, vagy későbbi és életre szóló barátja, Vitéz János társaságában. A szentmisék nyelve a latin, a királyi udvaré pedig eléggé vegyes volt, bár maga Zsigmond kitűnően beszélt magyarul is, sőt külhoni tartózkodásai idején szinte tüntetőleg magyar urakkal vette körül magát, akikkel magyarul beszélgetett vagy tanácskozott.. Hunyadi tehát csak akkor hallhatott vlaĥ~oláĥ szót, ha nagyon ritkán haza juthatott Hunyadvár tágabb környékére. Római katholikus hittant is nyilván magyarul tanult, és valószínűleg ferencesektől, ugyanis - a liturgiát leszámítva - soha nem tanult meg latinul; Kapisztránnal is részben olaszul, zömmel azonban csak szinkrontolmács segítségével tudtak beszélgetni.

Hunyadi 27~28 éves volt, amikor nőül vette horogszegi Szilágyi* Erzsébetet, házasságukból 1436-ban László, 1443-

ban Mátyás született meg. * A XIV. sz. elején Bosznia apró szláv kenézségek mozaikja volt, ezek egyike a Drina-folyó menti Gorazda ( ma: Goražde ) környéke is. Nagy Lajos 1353-as bosnyák házassága lehetőséget nyújtott a bosnyák kenézek magyarországi szolgálataira is, ezáltal nemesítésükre. A budai kancellária „népetymológiásan” adott magyar nemesi nevet a Gorazda-i kenéz-utódoknak: ez lett a Garázda (!) gens, amelynek tagjai a XV. sz. elejétől - köztisztviselőként, katonaként, egyházi tisztségekben - magyarországi birtokokat szereztek. Zsigmond a szolgálataikért különösen nagy hűségjutalom-birtokadományokat adott nekik Temes, Alsó-Fehér, Doboka, Nógrád és Heves megyékben, sőt, a nemzetség egyes ágai főrendekké lettek. Amint emelkedtek a ranglétrán, az egyes ágak már a XV. sz.-tól elhagyták a „Garázda” nevet, és új birtokközpontjaikról, mint előnevekről neveztették el magukat: zágorhídi, keresztúri, stb., így pl. a széki Telekiek, vagy a ( Temes megyei ) horogszegi Szilágyiak, [ a XVI. sz. legvégén már egyetlen ág egyetlen személye sem „tűrte” a „Garázda” nevet…]. E bosnyák gyökerű nemzetség Nagy Lajos és Zsigmond alatt - a magyar nemességgel való összeházasodás, ennek feltételeként pedig a katholizálás - révén lényegében teljesen elmagyarosodott, beleértve a szlavóniai ágakat is. E nemzetség lányai, asszonyai révén, azaz anyai vonalon kerültek egymással rokonságba pl. Vitéz János**, Janus Pannonius, és - horogszegi Szilágyi Erzsébet révén - Hunyadi Mátyás is. [** aki - az anyai részről a családhoz jutott - NY-szlavóniai Ó-Zrednán ( Kőrös megye ) született, ám atyai ősi „fészkük” a Pilisben volt ].

A szerbiai tartózkodása, hadapród gyakornok-évei során török-verővé vált Hunyadi tettre kész katonává és lovaggá érett Zsigmond környezetében, sőt diplomáciai érzékét is fejleszteni tudta. Hunyadi tudott olvasni, de írni sohasem tanult meg: kitűnő fiatal barátja Vitéz János - a kor egyik legműveltebb embere, 1439-től „Magyarország ( kancelláriai ) főjegyzője”, Hunyadi titkára és a Hunyadi-fiúk nevelője, a későbbi nagyváradi püspök, majd esztergomi érsek - volt Hunyadi János leveleinek, rendelkezéseinek az írásba foglalója --Hunyadi egész felnőtt életében. Számunkra az is történelmi jelentőségű, hogy Vitéz János volt a Szt.Korona-eszme első - 1440-es - írásba foglalásának formába öntője, megszövegezője, illetve „a haza” fogalmának a közéletbe bevezetője, ezáltal az újkornak is megfelelő szellemű magyarországi ( = hungarus ! , valamennyi országlakosra értendő ), ezen belül magyar hazafiság egyik első képviselője. Konstantinápoly eleste után a döbbenetből felocsúdva V. Miklós pápa 1453. szeptember 30.-án keresztes háborút hirdetett a török ellen, felajánlva az egyházi jövedelmek 1/10-ét. A német-római császárság birodalmi gyűlése tagjainak és más meghívott országok államfőinek a részvételére számító, 1454. tavaszától többször összehívott összeurópai fejedelmi kongresszusra Spanyolország azért nem küldött szavazati jogú delegátust, mert még harcban állt a mórokkal; Velence azért nem, mert fegyverszünetet kötött a törökkel; Franciaország azért nem, mert alig fejezte be a 100 éves háborút, és rettegett az angolok ellentámadásától; Németország fejedelmei és más földesurai pedig azért nem, mert arra hivatkoztak, hogy éppen konfliktusban állnak saját városaik polgárságával; a csehek pedig valóságos háborúkban álltak szinte valamennyi szomszédjukkal. Az érdemi részvételt tudatosan szabotálta el a legnagyobb hatalmú III. Frigyes német-római császár, de Rómából sem jelent meg legalább bíboros rangú pápai legátus, és a magyarok sem lehettek jelen mindegyik gyűlésen. Így e kongresszusok szócséplő hozzászólások után érdemi döntések nélkül szétszéledtek, mert nem lehet érdemi döntésűnek tekinteni azt az 1454. őszi gyűlést sem, amely ugyan szóba hozta 10.000 lovas és 32.000 gyalogos megajánlását a török ellen, de ezt semmiféle konkrét intézkedés nem követte . Végül az 1455 tavaszán pápai kívánságra megint összehívott német-római birodalmi gyűlés V. Miklós pápa időközben megérkezett halálhírére megint bármiféle érdemi döntés nélkül - szétszéledt, új ülését egy évre(!) elnapolva…; [ 1 év múlva a török már felvonulóban volt Nándorfehérvár felé ]. Magyarország érdekében azonban Vitéz János - akkor már nagyváradi püspök - a birodalmi gyűlést követően elment a német-római császárhoz, és személyesen érvelt: „A magyarok mindenkor verítékkel és vérrel borítva és mindig maguk vetettek számot szorongatott helyzetükkel; soha ki nem tértek az olyan küzdelem elől, amelyet hazájukért és hitükért kellett megvívniok, hanem a veszedelem oroszlánrészét viselték”. „ Mert ha ezután vereség következnék be, a gyalázatot az összes kereszténnyel együtt, de a balsorsot egymagukban a magyarok viselnék. És akkor méltatlanul vádolják majd a magyarok tehetetlenségét éppen azok, akik most elutasítják az erőfeszítéseket és megfutamodnak a megpróbáltatások elől”; --- a magyarokat gyűlölő és a Szt.Koronát fogságban tartó III. Frigyes német király, majd 1452-től német-római császár azonban semmi segítséget nem adott. Tehát 1455-ben, amikor már csak 1 évvel vagyunk Nándorfehérvár előtt: a pápaságot kivéve Európa hatalmai, noha tisztában voltak a töröknek a magyarokéhoz képesti túlerejével, ismét és végleg teljesen magára hagyták Magyarországot.

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

Ezt megelőzően pár évtized alatt Hunyadi lett az ország legnagyobb földterülettel rendelkező birtokosa: kiterjedtebb,

tehát térbelileg több földtulajdona volt Magyarországon, mint abban az időben a királynak, a Zsigmond-unoka V. Lászlónak. Az azonban egy betegesen osztályharc-mániás bolsevista hazugság, [ ifjúságom idején a hivatalos tankönyvekben még ez állt ], hogy Hunyadi azért állt az oszmán-török ellenes harc élére, mert főúri magántulajdonát védte: a Hunyadi-birtokoknak alig az ¼-e terült el a Maros vonalától D-re ( Erdélyben és a Temesközben együtt véve ), tehát „a török szájában”, azaz a túlnyomó része ettől É-abbra, sőt kb. az összes birtok 1/3-a az ország É-i 1/3ában: messze-messze a közvetlen török-veszélytől. Mohács előtt vagyunk közel 3 generációnyi idővel: ki féltette volna közvetlen török-dúlástól a birtokait, ha mondjuk (Német)Újváron, azaz Szentgotthárd környékén van, vagy éppen a Vágon túl, valahol Trencsén szomszédságában, vagy az ÉK-erdélyi Naszód és Beszterce vidékén, vagy Beregszász és Munkács tágabb körzetében van, mint Hunyadié ? Hunyadi és hűbéresei, ill. liga-béli időszakos vagy tartósabb szövetségesei együtt Magyarország összterületének több mint a felét birtokolták. Hunyadi nem csak a D-i, török-veszélyeztette birtokai jövedelmének egy részét áldozta a honvédelemre, hanem egész országbeli összes birtoka összjövedelmének jelentős hányadát, és ugyanezt követelte meg hűbéreseitől is, szövetségeseitől is. Nem azért fordította tehát anyagi javai egy részét az oszmán-török ellenes harcra, mert ezt követelte meg a magánérdeke ( noha ez is természetes lett volna adott helyzetben, és D-i birtokait illetően nyilván ez is az egyik ösztönző tényező volt ), hanem azért áldozott magánvagyona hasznából közcélra, jelesül a haza védelmére, mert neveltetése, Vitéz János Szt.Korona-tanítása, és a mindenkori pápákkal való együttműködés során kapott lelki eligazítások révén Hunyadi János jó keresztény volt, és jó magyar. Luxemburgi Zsigmondot 1433-ban Rómában iktatták be német-római császárnak, kísérete tagjai közt volt Hunyadi János is. Annak ellenére is, hogy Zsigmond egész uralkodása alatt ahol és amikor csak lehetséges volt, magyarul beszélt, öreg korában pedig - császári rangja és feladatai ellenére - lehetőleg ki sem mozdult Magyarországról, az országnak és lakosainak ebben az új, már-már összeurópai „uniós” összletben a szerepe leértékelődött: „az egész”hez képest „a rész” szerepére csökkent. Így pl. a zsinatokon ( akár a Basel-in, akár a Konstanz-in ) - noha Magyarország soha nem volt jogilag a német-római birodalom vazallusa - a magyar résztvevők nem szerepelhettek önállóan, mint pl. az angolok, spanyolok, franciák, hanem „a német nemzet osztályába” lettek hivatalosan besorolva, mint akármelyik német hűbéres tartomány, beleértve a nem német lakosságú, de ilyen joghelyzetű cseheket, stb. is. Maga Zsigmond is - az elmúlt 4 évszázad Magyar Királyságának a Szt.Koronához fűződő szakrális és államjogi kapcsolatát mintegy elhalványítva - , közel 4 évtizedes magyarországi uralkodása vége felé sok koronája közül csak az egyiknek tartotta a Szt.Koronát. Lánya, Luxemburgi Erzsébet pedig - a Zsigmond-utód Habsburg Albert magyar király özvegyeként - a még meg sem született magzata, a későbbi Habsburg V. László számára nem átallotta ellopni a Szt.Koronát.

Magyarországi, azon belül magyar gyökerek híján a Luxemburgiak és a korai Habsburgok nem tisztelték a Szt.Korona szerves részeként ahhoz évszázadokon át hozzátartozó eszmeiséget, amely pedig a koronázási szertartásokon minden egyes alkalommal a liturgia keretében az esztergomi érsek által felolvasott hagyományos szövegekben is rögzítve volt: a magyarok a Szt.Koronát a maga tárgyiasult megjelenési formájában éppen úgy a misztikus égi hatalom kifejezésének tartották, mint a Jézus Krisztus hatalmában részesülő minden püspök, mint apostol-utód püspöki süvegét. E mögött az eszmeiség mögött az a hitélmény állt, hogy a Szt.Korona végső, de még emberi, humán transzcendenciához is kötődő forrása maga Szt. István király, aki a nemzet megkeresztelése érdeméből apostollá lett, Isten és az egyház szentjei közé emelése által pedig Magyarország patrónusa: mennyei védelmezője. Szt. István eme karizmatikus szerepén túl további emberi hatás már nincs: a Szt.Korona Magyarország számára Isten rendelte misztérium, tehát a Szt.Koronán keresztül az országlakosok magát Istent tisztelik. Mária oltalmába Európa több királya ajánlotta fel országát, olyan király is, akit az egyház szintén szentjei sorába iktatott, ám közülük Róma egyes egyedül Szt. Istvánt ismerte el apostolnak. A Szt.Koronával kapcsolatban a Zsigmond és a lánya révén bekövetkezett torzulást is helyre kellett hozni, a németrómai birodalommal „egymás mellett élési”, azaz már-már összeurópai politikai helyzetben pedig meg kellett fogalmazni Magyarország egyedi, csak rá jellemző küldetését. Ennek kimunkáláshoz Vitéz Jánosnak és munkatársainak komoly inspirációt jelentett Pier Paolo Vergerio ( Itáliában egyetemi tanár, több pápa tanácsadója, ókor-tanulmányaihoz ógörögül, Újszövetség-tanulmányaihoz koiné-görögül is megtanuló tudós, a katholikus megújulást szorgalmazó reformer ), aki a Konstanz-i zsinaton 1418-tól már Zsigmond császári titkára volt, vele költözött Budára, és ( túlélve mecénását is ) a humanizmus magyarországi sója és kovásza lett. ( Nem is mellesleg: személyes ajánlása révén kerülhetett ki tanulni Veronába Janus Pannonius ). Nos, Vergerio az apostolok Kr.u. 48.-ban Jeruzsálemben tartott értekezletének és egyházszervezési~egyházkormányzási tevékenységének az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben és főleg Pál apostol leveleiben kifejtett módját ajánlotta már a zsinatnak is. ( Tudjuk, ennek a ma püspöki kollegialitásnak mondott joghelyzetnek és egyházvezetési gyakorlatnak a kimondására, bevezetésére a római katholikus egyházon belül csak a II. Vatikáni Zsinaton került sor, tehát már a mi időnkben, mert a Basel-i és Konstanz-i zsinati előterjesztésekor egyes forró fejűek huszita túlhajtás, azaz a népszavazásos képtelenség körébe akarták utalni az egész egyházvezetést, beleértve a dogmatikai kérdéseket is ).

Ha a szélsőséges megközelítést leválasztjuk - és ezt tették Magyarországon a kortársak, az ország-vezető politikai~szellemi elit - , az apostoli illetve az apostol-utód püspöki kollegialitás, azaz a testületi vezetői felelősség, jog és kötelesség XV. sz. eleji újra felismeréséhez járult a sokaság szerepének legtisztábban Pál apostol általi megfogalmazása: az egyház --- Krisztus teste, a hívek, az egyháztagok e Krisztus-test tagjai. Mivel a XV. sz.-ban még az volt a közfelfogás, hogy minden evilági dolog az égiek mása, kivetülése, a Szt.Korona joghelyzetét is megfogalmazó 1440-es budai dekrétum egyszer s mindenkorra a király személye fölé emeli a Szt.Koronát. Mert magát a Szt.Koronát - amely misztérium, s amelyen keresztül Istent tiszteljük - ismerték fel a bibliai analógia alapján a főnek, a fejnek, míg a test, az ország = a királyválasztó közösség, mint nemzeti közakarat, ( → majd Werbőczynél: a Szt.Korona tagjai ). Ezzel szentírási alapokra helyezték a Szt.Korona-eszmét ! Magyarországon a Szt.Koronához kötődő testületiség egyébként ekkor már 2 évszázada írásban is rögzült: gondoljunk az Aranybulla ún. ellenállási záradékára, vagyis arra, hogy a királyválasztóknak joguk, kötelességük és felelősségük a hatalom ellenőrzése, és a szükséges lépések megtétele. Az európai jogfejlődésben ez ekkor még sehol másutt nem volt meg. A budai dekrétum 1440-ben tehát lényegében kimondta, hogy Magyarországon a közhatalmat a Szt.Korona sűríti magába. Az a Szt.Korona, amely tárgyi valóságában kifejezi a Szt.István-i Magyarország területi egységét, integritását, és az országlakosok, mint a Szt.Korona tagjai egységét. Csak időbeli ki- és előretekintés, hogy a XV. sz. után hamarosan a Szt.Korona tagjai közé számláltattak már nemcsak a nemesek, hanem Magyarország városi polgársága is, majd 1848-tól a parasztság egésze, és a választójogi törvények fejlődésével Trianon előttre már gyakorlatilag minden büntetlen előéletű, és rendszeres jövedelemmel, megélhetési lehetőséggel rendelkező országlakos. Azaz: nincs Európának vagy a világnak még egy, a Szt.Korona keresztény eszmeiséghez fogható, egyúttal demokratikus alapelvű hagyománya. [ Más kérdés, hogy ennek megvalósulását a történelem során az emberi gyarlóság miként befolyásolta ]. Másfél évtizeddel Nándorfehérvár előtt tehát Hunyadi számára is a maga teljességében ragyogott fel a Szt.Koronaeszme. És annak egyik legfőbb magyar kimunkálója, Vitéz János volt Hunyadi talán legjobb barátja, munkatársa, és a Hunyadi-fiúknak - így a későbbi Mátyás királyunknak is - a nevelője. Hunyadi János tehát kristálytiszta keresztény eszmei megalapozottsággal, rendíthetetlenséggel tudta, hogy magyar emberként és magyar politikusként mi a kötelessége országa, hazája, a Szt.Korona iránt békeidőben is, háborúban is.

KAPISZTRÁN SZT. JÁNOS Giovanni de Capestrano --- a gyarló ember, Kapisztrán Szt. János --- a római egyház világhírű szentje és a magyar történelem hőse. 70 éves korában, és a magyar forradalom 1956-os születésnapja előtt pontosan 500 évvel: 1456. október 23.-án halt meg a Nándorfehérvárral szemközti Zimonyban Kapisztrán János. Ezt megelőzően csak kb. másfél évnyit élt Magyarországon, és ez alatt a néhány hónap alatt teljesedett ki életszentsége, s egyúttal világtörténelmet írt. Nézzük címszavakban, hol zajlott és miről szólt a megelőző 68 és fél életéve. 1377-ben a pápák végre visszatérhettek Rómába avignoni fogságukból, ám a Szentszék római újjászerveződését nagy mértékben hátráltatta, hogy a politikailag ellenérdekeltek - pl. Avignonban is - szinte menetrend-szerűen ellenpápákat is választottak, és a „az igazi” mögé - tehát mindkét, néha mindhárom(!) egyidejű pápa mögé - hatalmi-nagyhatalmi érdekcsoportok sorakoztak fel. Egy éppen avignoni ellenpápa érdekében egy hadsereg Itáliába tört, ennek egyik germán zsoldosvezére benősült egy Abruzzo-hegységbeli, Capistrano nevű kis falucska egyik „jobb módú család”jába; első fiúgyermekük 1386. június 24.-én, Keresztelő Szt. János napján született, így kapta a Giovanni/János keresztnevet. Jánoshoz 6 éves korától tanítót fogadtak, majd ( ma úgy mondanánk: a középiskola után ) végül egyetemre mehetett Perugiában, ahol 10 évnyi tanulmányi idejét követően egyházjogból és polgári jogból 1400-ban doktorált. Indulatosságával és rendkívüli emlékezőképességével tűnt ki a többiek közül, mert a gazdag aranyifjakra jellemző

élvhajhász életmódja e „már majdnem rinascimento/renaissance” korban eléggé megszokott volt; ( hajviseletét és ruházatát az aktuális divat szabta meg, 18 éves korától egy, a családjától átmenetileg megszökött grófkisasszonnyal élt élettársi viszonyban, de mellette - ahogy maga írja a memoárjaiban - „szertelen voltam a földi szerelemben”, ill. „bűnösebb voltam az ördögnél is” ); öreg korában maga mondja tollba, hogy 30 éves koráig egyetlenegyszer sem gyónt és áldozott…Érdekesség viszont, hogy mivel az egyetemen voltak zsidó és keresztény, de eretnek iskolatársai és ismerősei is, akiket észérvekkel igyekezett meggyőzni, a hitvédelem ismeretanyaga és a vitatkozás módszertana, sőt a szónoki beszéd eszközei iránti fogékonysága már ekkor megmutatkozott. Még az ő korában is ritka mértékben és mélységben sajátította el mind a pogány ókor, mind a keresztény ókor műveltségét. Munkába állásakor tehát így jellemezhető röviden: heves vérmérséklettel kísért nagy akaraterő, briliáns elme, ám az Istenhez tartozás személyes hitélményének szinte teljes hiánya. Okleveles jogászként Perugiában kezdett praktizálni, törvényszéki tanácsos lett; majd a nápolyi kormányzóság országos bírója, törvényszéki elnöke, amely tisztségében halálos ítéleteket is hozott. Nem vetette meg az anyagi haszonszerzést: maga vall arról, hogy a mohóságot és a dicsőség-hajhászást ekkor még nem tartotta bűnnek. Utóbb visszatérve Perugiába, államigazgatási tisztségeiben lelkes pártkatonaként vetette bele magát városa pártjainak küzdelmeibe is, majd egy politikai csatavesztés után ellenfelei vasra verve börtönbe zárták; több hónap után szökést kísérelt meg, de az általa tépésből összekötözött mászó-gyolcsról lezuhant és lábát törte, ez után még szigorúbb zárkába vetették, ahol csekélyke kenyéren és vízen élt, térdig szennyvízben állva. Itt következett be élete 1. látomása: Szt. Ferenc jelent meg neki, és hívogatta. Látomását világi, párt-ellenfél rabtartói is alkalmasnak tartották arra, hogy magas váltságdíjért, és a világi pályákról eltávolítás céljával megszabaduljanak tőle, ezért tárgyalásokat kezdtek a ferencesekkel, hogy Jánost vegyék fel a rendbe. A rend azonban - ismerve János előéletét, beleértve a még mindig fennálló vadházasságát is - megtagadta, hogy kolostorba vonulhat. Végül a rabtartók, a rend, és János sok hónapos egyezkedése, ill. János börtönbeli ferences tanulmányai alapján már csak egy dolog hiányzott: vezeklésként a nyilvános megaláztatás vállalása, jelezve, hogy a bűnös és gőgös gazdagból Isten alázatos szegényévé akar válni. János jól olvashatóan felírta süvegére és vászon-ruhájára az ellenségei által is felsorolt rengeteg bűnét, felkötözték egy szamárra menetiránynak háttal, azaz a szamár fara felé fordított arccal, és végig hajtották a város utcáin, miközben politikai ellenfelei és a plebs sárral, rothadt gyümölccsel, ürülékkel dobálta, és le is köpdöste --- mindezt zokszó nélkül kellett tűrnie. Ezt követően, miután - a nem csekély hozományt is visszaszolgáltatva - szerelmétől örökre el kellett búcsúznia, és miután minden adósságát hiánytalanul visszafizette adósainak, és miután összes személyes vagyonát pénzzé téve azt alamizsnálkodás keretében nyilvánosan szétosztotta a szegények és rászorulók között, 1416. október 04.-én, Szt. Ferenc napján átléphette a kolostor kapuját. „Amikor felöltöttem a csuhát, a városban minden józan polgár csodálkozott, mert rossz ember voltam” --- írja. 30. életévében járt ekkor, eddigi élete csakis a világé volt. A következő 40 évben János már úgy volt a világé, vagy akár az egyházé is, hogy elsősorban Isten munkatársa igyekezett lenni, most már nem csak theológiai ismeretei, tanulmányai, hanem saját belső Isten-élményei alapján. A kolostorban hamar kitűnt éles elméjével, jó fogalmazó- és beszéd-készségével: nem csak olaszul, hanem a klasszikus latin nyelven is könnyedén magyarázta Isten Igéjét. Még világi tapasztalataiból tudta, hogy kora szellemi elitje is, köznépe is elfordulóban van a sok politikai és egyéb botrányba belekeveredő hivatalos egyháztól, de - e korban már felértékelődvén az egyéni élet, a személyes sors is - szinte páni félelemmel gondol a túlvilágra, az elkárhozás esélyére. A válaszadás, az útkeresés az egyház berkein kívül is, belül is megindult: néha ami belül indult, eretnek mozgalomként szakadt ki abból, máskor meg az egyház központi vezetése nem volt képes - megrostálás után és a Szentírás fényében - integrálni a korszerűt, mint a kortárs Husz János esetében. Ám már fúj a katholikus megújulás és a reformáció előszele; Kapisztrán 2 nagyszerű kortársát kell itt megemlíteni: a francia Jeanne d’Arc = Szt. Johannát, aki hazája védelmére fegyvert fogott; és az itáliai Umbria Cascia városából való Szt. Ritát, aki imádsággal és meggyőzéssel békét tudott teremteni politikai ellenfelek között, emberileg reménytelennek tűnő esetekben is. És 1416-ban már fiatalember a későbbi legelső rinascimento/renaissance-pápa: V. Miklós, és már csak 2 generációnyira vagyunk Luther és Melanchton wittenbergi fellépésétől. És Isten kegyelméből valamennyien a korukat messze meghaladó, mindmáig fényesen ragyogó csillagaivá lettek az egyetemes egyháztörténelemnek. Kapisztrán János megérezte a kor kihívásait, és azt a választ adta rá, hogy: l./ a legszélesebb néptömegek előtt bizonyságtevő, hitvalló, egyúttal az észhez is szóló útmutatás erre alkalmas prédikátorok prédikációi által; 2./ a legszükségesebb reformok bevezetését követően szigorú egyházfegyelem; 3./ harc az eretnekségek ellen; 4./ pogánymisszió és fegyveres harc a pogány ( értsd: az iszlám ) térhódítás ellen.

A prédikáció sokrétűségéről és fontosságáról pl. ezeket írja, kora stílusában: a prédikálás a keresztény vallás erőssége, az igazság fénye, az erények iskolája, a vétkek rombolója, az üdvösség útja, az erkölcsök tanítója, a szentség háza, az ítélet székhelye, az ördög gyötrelme, a pokol zárja, az egek ajtaja, az igazak erőssége, a bűnök visszaverője, és minden eszes lény oktatója. A prédikátorok kiválasztásában Jánosnál elsődleges szempont, hogy a jelölt kiváló eredményeket mutasson fel a tudományok elsajátításában. Magas szintű követelményrendszert állított fel nemcsak önmaga, hanem munkatársai, sőt egész környezete elé is; pl. még a halálos ágyán fektében is kijavítja a nyelvtani hibát vétő szolgálóját…

És mert hatásos szónok is, nyilvános prédikációi nagy tömegeket vonzanak. Álljon itt egy gondolatsora és néhány szó szerinti mondata a bűneire ráébredő, bénultan kétségbeeső, mert elkárhozásától rettegő ember vigasztalására: A kétségbeesés a legsúlyosabb bűn ! „Ne tégy úgy, mint Káin és Júdás!”--- mondja. Emlékeztet arra, hogy Jézus még az őt eláruló Júdásnak is megbocsátott volna, hiszen a kereszten függve is ellenségeiért imádkozott. Júdás megátalkodottságán, majd kétségbeesésén múlt, hogy nem kért bocsánatot, ezért nem is kapta meg. A bűnbocsánathoz ugyanis valódi bűnbánat szükséges. És Kapisztrán felsorolja az igazi bűnbánat elemeit: a bűn beismerését, a szégyenérzetet sőt a fájdalom érzését, bűnös önmagunk megvetését, a megérdemelt ítélet miatti istenfélelmet, a kitartást a megújulásban, és a kegyelmes Isten iránti feltétlen tiszteletet. Ige-magyarázatai, eretnekség elleni vita-iratai felhívják rá a figyelmet magasabb egyházi körökben is, sőt hamarosan bejáratos lesz a mindenkori pápáknál is. Néha borotvaélen táncol az egyházpolitikában is: népgyűlés szervezésével, a hallgatóság feltüzelésével, és a pápa palotája elé vezetésével igyekszik nyomást gyakorolni a bíborosi karra és a pápára, hogy pl. egy alternatív döntési helyzetben a János által preferált megoldásnak kedvezzenek az egyházvezetők. Már ekkor is, élete során majd többször is püspökséget ajánlanak neki, de a püspök egyházfegyelemmel korlátozott mozgásterét a maga számára túl szűknek tartja, ezért az ajánlatokat elhárítja. Saját rendjén belül viszont 3 ízben megválasztják Itália ferences rendfőnök-helyettesének ( vikáriusának ). Döntéseiben általában véve rendkívül következetes és hajthatatlanul szigorú: nincs tekintettel címre, rangra; előfordul, hogy még a pápát is kérdőre vonja szemtől-szemben. Mindenesetre a ferenceseken belül is nagy tisztogató és rendcsináló: a szükséges mértékben korszerűsíti Szent Ferenc akkor már több évszázados reguláját, majd keményen végrehajtatja. Jogi végzettségeire való tekintettel a pápai hivatalok 5 ízben bevonják az inkvizícióba: első ízben Nápolyban egy ( a mi mai fogalmaink szerint: antiszemita ) zsidó-perben játszik kulcsszerepet, de sem felvilágosító prédikációival és vitáival, sem - a világi igazságszolgáltatást és karhatalmat bevonva - kínzásokkal nem sikerül keresztény hitre térítenie a megvádolt zsidókat; ezt követően 4 ízben egy különös eretnekség ellen hadakozik, amely mozgalom először éppen ferences körökből szakadt ki, és kétségbe von minden tekintélyt és rendet ( az egyházét is, az államét ill. a társadalomét is ), nem fogva fel, hogy ez szabadossághoz és végül anarchiához vezet, e mozgalom egyébként papírforma szerint a teljesen vagyon-mentes szegénység híve is; [ fennállása 2 évszázada alatt ez az eretnekség K-en ( Egyiptom, Szíria, Örményföld ) is követőkre talált ]. János olyan hévvel, elkötelezetten, szinte fanatikusan hitt az egyház és a saját meggyőződésében, hogy az sem zavarta meg, amikor megtudta, hogy e mozgalom tagjai orvgyilkosokat béreltek fel ellene. János olyan markánsan lépett fel hazájában eme eretnek mozgalom ellen ( pl. 86 eretneket máglyára küldött…), hogy az gyakorlatilag megszűnt Itáliában. Mivel azonban számos arisztokrata ill. nemes család, tehát „politikai tényezők” tagjai is belekeveredtek ebbe az eretnekségbe, és János velük sem volt elnéző, tervbe vette, hogy elhagyja Itáliát, és misszionárius lesz. 1437-től - az oszmán-török elleni közös fellépés érdekében - megkezdődtek az 1054-es nagy egyházszakadás feloldására és az újraegyesülésre irányuló tárgyalások Róma és Konstantinápoly között; a részben theológiai vitára meghívták Jánost is, de kimentette magát. Majd a Szentföldre ment ( 1439 ), és ott is „rendet csinált” a ferences kolostorokban, sok szerzetest elzavarva, másokat tisztségükből leminősítve. Innen a pápa kérésére az egyház-felekezetek újra egyesítésébe korábban be nem vont örmény monofüziták küldöttségét kalauzolta Itáliába, bár Kapisztrán - egészen a nándorfehérvári ostrom előtti hetekig ! - azt vallotta, hogy az oszmán-török ellen nemcsak a gyakorlati együttműködés, hanem a dogmatika szintjén is egységet mutató keresztények lehetnek csak eredményesek. A tömegek előtt Itáliában olaszul, külföldi útjain - tolmács segítségével a helyi nyelvre lefordítva - latinul prédikált; ha előre leírta a szöveget, annak legalább a vázlatát előre átadta a tolmácsnak, hogy az felkészülhessen a fordításra. 1442/43 fordulóján NY-európai körútra indult, hogy a ferences kolostorok „rendbe tétele” mellett számos uralkodót meggyőzzön a már Magyarország D-i határait ostromló oszmán-törökök elleni katonai fellépés szükségességéről.

Itt a hideg tél miatt húzott először fapapucs-talpat a lábára, ezt megelőzően csakis mezítláb járt; egyébként gondozatlan és foltos ruhát viselt, kolostoron kívüli szolgálata első 7 évében csakis gyalogolt, ezután már néha öszvérre vagy lóra, esetleg szekérre is felült, főleg idő-takarékosságból; a böjtön kívüli napokon naponta 1-szer evett: 2-3 tojást, vagy kevéske halat, húst csak nagybetegen ( a gyorsabb erőre kapás, gyógyulás érdekében ); kevés és vízzel felhígított bort ivott; a puszta földön vagy a szálláshelye padozatán aludt, farönk volt a párnája; lószőr-csuháját önsanyargatásképpen éjjelre sem vetette le: „mert még alvás közben is úgy gyötör, mintha sok tű szurkálna” --- írja. Egyébként naponta megkorbácsolta magát. Ha éppen rendtársai között tartózkodott, azokat térden állva szolgálta ki, illetve a szentmise után velük együtt ment koldulni. Amilyen kérlelhetetlen, inkvizítori szigorral üldözte a zsidókat és az eretnekeket, olyan megértő, türelmes volt a római katholikus egyházon belüli, ám gyarló, esendő hívekkel kapcsolatban, és már-már a reformátorok alapeszméinek egyike is megcsillan a véleményében: „Ha böjtölni nem vagy képes, ha Szent Jakabhoz nem tudsz elzarándokolni, ha szerzetbe nem léphetsz, ( akkor elégséges, hogy ) szeresd Istent, és elnyered a legfőbb jót”. 1451-ben, 65 éves korában lépte át Itália határát, ahová aztán soha többé nem tért vissza. Közép-Európába indult az oszmán-török ellenes harc lelki hátterének a megszervezésére: inkvizítorként is az volt a meggyőződése, hogy a hadseregek és a hadianyag biztosítása a világi hatalmak dolga, az egyház dolga pedig az, hogy elsimítsa a világiak közti nézeteltéréseket, illetve hogy - a zsidók és az eretnekek közti markáns missziós munka révén, sőt ha kell: likvidálásuk által - egységes római katholikus Európát teremtsen. Az eszmei alapot e ma már szokatlan, de adott korban általános véleményhez az adta, hogy korabeli közfelfogás szerint az oszmán-török nem egyéb, mint Isten büntetése a kereszténység vétkeiért ( tudjuk: eleinte - még Mohács idején is - maga Luther is így értelmezte ). Vagyis: előbb küzdjük le vétkeinket, amelyeknek legégetőbbje az eretnekség jelenléte, meg a zsidó-misszió sikertelensége, és ez után a pogánynak mondott iszlám törökök kiszorítása már gyerekjáték lesz, hiszen Isten megbocsát, és segíti azt. Utazásai során ferences „belügyként” „tisztogatta” a ferences kolostorok működését és megrostálta személyi állományukat is, prédikációival novíciusnak megnyerve sok-sok ifjút. Hosszú, ám végül is eredménytelen kísérletezésbe fogott, hogy Prágába is eljuthasson, és ott megtérítse a huszita = eretnek püspököt, és a huszita = eretnek Pogyebrád György királyt, ( aki mellesleg olyannyira tartott Kapisztrán János szónoki képességeitől és inkvizíciós módszereitől, hogy azt nyilatkozta: inkább 100.000 ördögöt ereszt be Prágába, mint egyetlen Kapisztránt ). A lengyelországi Wrocław/Boroszló-ba pedig az éppen tömeghisztériát keltő zsidóellenes vérvád és pogrom kellős közepén megérkezve, inkvizítorként vett részt a hivatalos eljárásban 1453-ban; az elrettentésül szokatlan kegyetlenséggel - megnyúzással - járó első nyilvános kivégzések után Kapisztrán a város főterére egy keresztelő-kutat és egy máglyát állíttatott fel egymás mellé, és választásra szólította fel az oda terelt zsidókat; kb. 20an megkeresztelkedtek, a túlnyomó többség a máglyára lépést választotta. Ez és más hasonló ügyek Róma tudomására jutottak, és 1455-től nem erősítették meg Kapisztrán inkvizítori megbízását. Már 1451-ben Hunyadi János is felvette Kapisztrán Jánossal a kapcsolatot levélben, amelyre utóbbi így emlékezik: „Az ősz János úr, a magyarok királyságának kormányzója, felajánlotta nekem, hogy teljes hatalmával és erejével a segítségemre jön, amikor akarom”. 1454-ben pedig Krakkóban Hunyadi Lászlóval találkozott Kapisztrán, és részleteiben tájékozódott a magyarországi helyzetről. Ám Krakkó püspökétől is kapott információkat és értékelést: a magyarok „kifáradt és elfogyatkozott seregeikkel képtelenek a törökök előrenyomulását megakadályozni”. Mivel Konstantinápoly eleste döbbenetéből ocsúdva V. Miklós pápa keresztes háborút hirdetett az oszmán-török ellen, Kapisztrán a németországi birodalmi gyűléseken igyekezett agitálni a NY- és Közép-európai világi hatalmak hathatós közreműködése mellett, gyakorlatilag sikertelenül: a Magyarország Szt.Koronáját fogságában tartó III. Frigyes császár Nagy Károlyi-i álmokat dédelgetett: a Kárpát-medence, azaz Magyarország germán uralom alá helyezését, ennek érdekében NY-magyarországi vára-kat tartott megszállva ( köztük egy ideig Győrt is, még huzamosabban Sopront, Kőszeget és más alpok-aljai várakat ); de magyarországi személyes tervei kapcsán még arra is vetemedett, hogy az általa Magyarország törvényes uralkodójának kikiáltott unokaöccsét, a gyermek V. Lászlót is fogva tartotta, még neki sem adva át a Szt.Koronát. Ugyanakkor annyira lenézte, megvetette a magyarokat, hogy pl. a győri székesegyház egyik oldali falszomszédságába a kedvenc paripái számára lóistállót építtetett, a másik oldalát pedig jó pénzért kiadta üzletek ( ma úgy mondanánk: bóvliárus butikok ) odatelepítésére. E Habsburg-családbeli császár sem ekkor, sem utóbb, azaz soha nem

tett semmit Magyarország oszmán-török ellenes harcainak megsegítésére, viszont a mindenkori pápánál mindent megtett az ország lejáratására. E császári „példa” láttán a többi NY-európai államfő ill. diplomata többsége a pápa felszólítása ellenére is szinte teljes közönyt mutatott a török-ellenes harcok ügye iránt, nem látva be, hogy a NY-i kereszténység sorsa Magyarországon dőlhet el. Azaz: messze túlnyomó többségükben cserben hagyták hazánkat, ez által a kereszténység önvédelmét.

Nem így a Kapisztrán prédikációin fellelkesült tömeg: Németország, Szilézia, D-Lengyelország területéről elsősorban ifjak, azon belül is elsősorban diákok, köztük egyetemi hallgatók több 10.000-es ( mai becslések szerint közel 70.000-es ) létszámban indulnak majd útra 1456-ban a D-magyarországi hadszíntérre, Kapisztrán hívó szavára önkéntesként, mint keresztesek - ; bár sajnos nem érnek ide a nándorfehérvári ütközet idejére. 1454 őszén a III. Frigyes környezetében aktuális magyarországi és oszmán-török információkhoz jutó Siena-i püspök levélben figyelmezteti Kapisztránt: „Mohamed, a törökök császára … nagy seregét egyesítette…azzal az eltökélt szándékkal, hogy a következő tavasszal elpusztítja Magyarország királyságát. Nincs kétségem afelől, hogy az országot és népét meg fogja hódítani. Ugyanettől félnek a magyarok is, hacsak a többi keresztény meg nem segíti őket. János ( értsd: Hunyadi ), aki most Magyarországot kormányozza, …ugyanezeket írta a császár őfelségének is”. Siena püspöke csak a támadás dátumában tévedett 1 évnyit, de már 2 évnyire sem vagyunk Nándorfehérvár ostromától… 1454 októberében Kapisztrán az őt megkülönböztetetten kedvelő és elismerő V. Miklós pápát erélytelenséggel és következetlenséggel ill. rossz szervezéssel vádolja levelében, majd közli, hogy „Jóllehet törődött öregember vagyok, nincs sem aranyam, sem ezüstöm, mégis elhatároztam, hogy Krisztus nevének felmagasztalásért, a vallás megvédelmezéséért, a Szentséged iránti tiszteletért életemet veszélynek teszem ki, véremet kiontom. … Magyarországra utazom, ahová a király, a tanács, a magyar főurak ismételten hívtak, legalább, hogy fékezzem őket, amennyire tehetem, nehogy elhirtelenkedve a törökkel szövetséget kössenek”. ( Kapisztrán itt arra gondol, hogy miután a Nyugat - a pápaságot kivéve - gyakorlatilag magára hagyta Magyarországot, a magyar államvezetés a török túlerő ismeretében behódol az oszmán-töröknek, miként korábban Szerbia ). Kapisztrán tervét égi jel is megerősítette: 1454 november elején Nürnbergben - szentmiséje közben - látomása volt Kapisztránnak, és az isteni sugallat azt mondta neki: „Magyarországra ! Magyarországra !”; a sugallat azt is közölte vele, hogy ott fog meghalni, nem vértanúként, de súlyos háború után. E látomást azonnal közölte a szentmise résztvevőivel is, majd ismerőseivel. És azt is, hogy e felhívást küldetésként éli meg és haladéktalanul aszerint cselekszik. Út közben - hosszas megvárakoztatása után - Bécsújhelyen 1455 áprilisában fogadta a császár is, ám a magyarokkal fennálló ellentéteit Kapisztrán sem tudta feloldani. Gráci megállót követően 1455. május 18.-án lépett Magyarország földjére, Lendván megszállva. Innen Győrbe indult, mert ott tartotta Hunyadi János az országgyűlést, és bő másfél hónapig Kapisztrán maga is Győrben tartózkodott, részt véve az országgyűlés honvédelmi szervezőmunkájában. Az oszmán-török elleni harc szervezéséről Kapisztrán folyamatosan tárgyalt az ország vezető politikusaival, mindenek előtt Hunyadi Jánossal. Együtt szőttek nagyszabású terveket, - sőt, a török reális katonai hatalmát pontosan fel nem mérve: álmokat - arról, hogy ha a pápaság és ( eleve a német császár nélkül értett ) Nyugat összesen mintegy 60.000 harcossal venne részt, Magyarország és perem-tartományai pedig mintegy 40.000-rel, e 100.000-es hadsereggel Hunyadi 3 hónap alatt kiszoríthatná egész DK-Európából az oszmán-törököt, sőt talán még a Szentföldet is fel tudná szabadítani. Maga Hunyadi a saját költségén kiállított 10.000 lovassal, tehát a tervezett sereg 1/10-ével(!) kívánt részt venni ebben hadműveletben. Hunyadi János kormányzó és országos hadsereg-parancsnok ( ma úgy mondanánk: vezérkari főnök ) később is minden ügyet megbeszélt Kapisztránnal, az államtitkokat is. És noha Róma 1455-től nem erősítette meg Kapisztrán inkvizítori megbízását, sőt az oszmán-török ellenes keresztes háború szervezése érdekében mind III. Callixtus pápa, mind a Közép-Európába, így Magyarországra is küldött képviselője: Juan Carvajal bíboros a leghatározottabban figyelmeztették Kapisztránt, hogy ne gyengítse félelemkeltésekkel a katonai fellépés népi támogatását, Kapisztrán csak „fél szívvel” fogadta ezen intelmeket: Magyarországon is „de facto” inkvizítorként viselkedett néhány ügyben, főleg a Délvidék bogumil eretnekei és huszitái ügyében. És ekkor még ugyancsak az ökuménikus gondolkodás teljes hiánya, sőt türelmetlenség és - mai szemmel - szűk látókörű katonapolitikai zsarolás jellemzi a szerbiai orthodox kereszténység megítélésében: előbb térjenek át római katholikussá, csak azután remélhetnek oszmán-török ellenes segítséget. Mondta és tette ezt annak ellenére, hogy Róma már 2 évtizeddel korábban egyfajta együttműködési egységet alakított ki az orthodoxiával, éppen az oszmán-török elleni egységes fellépés végett. Juan Carvajal bíboros, aki 1462-ig a pápák személyes képviselője ( = legátusa ) volt Közép-Európában, így Magyarországon is, éppen a fentiek miatt sem ért majd egyet Kapisztrán János halála után szentté avatásának kezdeményezésével…

Kapisztrán országjárásra - valláserkölcsi helyzetfelmérésre és eretnek-üldözésre - indult, miközben folyamatosan prédikált a hit védelme érdekében, nagy tömegek előtt. Útjának állomásai: Esztergom, Buda ill. Pest, Székesfehérvár,

Eger, Szeged, Csanád, Lippa, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Karánsebes, Vajdahunyad ( bár Hunyadi János kormányzó, erdélyi vajda itt nem tudta megvárni, mivel a katonapolitikai helyzet miatt előbb Brassóba, majd a Kárpát-íven kívüli közeli moldovai és havasalföldi részekre kellett mennie ), és már 1456. legelején Hátszeg, Gyulafehérvár, majd az Alföldön át újra Pest. A III. Callixtus pápa által még az előző év szeptember 8.-án a római Szt. Péter székesegyházban meghirdetett oszmán-török ellenes keresztes háború jegyében Juan Carvajal bíboros, pápai legátus 1456. február 15.-én Kapisztrán csuhájára tűzte a pápa által a keresztes-hadjárat megszervezésére küldött keresztet, Kapisztránra ruházva a magyarországi keresztes hadsereg megszervezését. A nándorfehérvári események előtti Kapisztrán János lelki mérlege megvonható történelmi szempontból: emberi gyarlóságait - bár önsanyargatással is küzdött ellenük - nem tudta teljesen leküzdeni; ugyanakkor a reformációt megelőző évszázadnak talán legnagyobb, leghatásosabb szónoka volt; fanatikusan küzdött az eretnekségek ellen, sőt Róma aktuál-politikai döntései ellenére szakadárnak tekintette Konstantinápoly egész fennhatósági területét, azaz a teljes orthodoxiát; ezzel együtt mély meggyőződésű, autonóm személyiség volt, és igaza tudatában akár egyházi elöljáróival is ellentétbe keveredett; összességében pedig kész volt vérét ontani a katholikus keresztény Magyarországért. Kapisztrán tehát korabeli egyházi szemszögből nézvést is „nehéz ember” volt, miként ( emlékezzünk pannonhalmi együttlétünkre ) „nehéz ember” volt pápasága előtt Gerbert d’Aurillac is, azaz II. Szilveszter pápa. Isten azonban végtelen úr: nem aszerint válogatja ki legfőbb munkatársait, hogy azokat a kortársak megértik-e. És Pál apostol meg Szt. Ágoston óta tudjuk, hogy általában nincsenek „100 %-osan vegytiszta” szentek: Isten ingyen kegyelme, mint elsődleges és legfontosabb ajándék után az illető életszentsége és emberi gyarlóságai közti arány ill. ennek a tendenciája a döntő tényező. Ami azonban percig sem jelenti azt, hogy ráérünk a bűnbánattal, és nem kell minden személyes erőfeszítést megtennünk, itt és most --- a megigazulásunkért. Hogy Isten kit tekint szentnek, az az Ő titka. S hogy az egyház kit minősít szentté, az meg az egyház felelőssége. Ám az átlagembernek is - minden gyarlósága mellett - törekednie kell az életszentség valamilyen fokára és mértékére: „legyetek szentek !” mondja az Úr, és sugallatára az apostol. 1956. október 23.-án több római katholikus történész és Kapisztrán-kutató gondolt arra, hogy az üdvözült egyházrész tagjaként Kapisztrán Szt. János napra pontosan fél évezrede segíti a magyarokat a Krisztus ellenségei elleni harcukban. III. CALLIXTUS PÁPA A megelőző pápák csakis Magyarországra és Hunyadira vonatkozó egyedi és megkülönböztetett döntései, tekintettel az oszmán-török helyzetre: --- lemondtak tizedeik egy részéről, átirányítva azt a magyarországi~É-balkáni oszmán-török ellenes harc céljaira; --- igyekeztek Európa szemben álló keresztény hatalmait megegyezésre ill. ellentéteik félre tételére rábírni, hogy erőiket egyesítsék az oszmán-török ellen; --- 1300 óta van „évszázad-záró/-nyitó év = szentév” ún. szekuláris búcsú ( teljes bűnbocsánat lehetősége ); a legelső „felező” azaz „50. év = szentév” búcsút 1450-re hirdette ki Róma, és Hunyadi kérésére kizárólag Magyarország népének nem kellett Rómába és/vagy Compostelába zarándokolnia, bár sok más állam is kérte a mentességet: első döntésként az született meg, hogy vagy Szt. István székesfehérvári, vagy Szt. László nagyváradi sírjához kell elzarándokolni az illető szent egyházi ünnepén; utóbb - ugyancsak Hunyadi demokratikus (!), de katonapolitikailag is igen praktikus kérésére - azt is jóváhagyta Róma, hogy ha Magyarországon a 2 szent bármelyikének az ünnepén bárki az otthonához legközelebbi templomban részt vesz az eukharisztiában ( gyón, áldozik ), teljes búcsút nyerhet; egyúttal a pápák úgy döntöttek, hogy a búcsúkból Magyarországon befolyó adományok, jövedelmek az oszmán-török ellenes harcra fordítandók;

Függetlenül attól, hogy az 1054-es nagy egyházszakadás miatt NY-on sokan keserűen gondoltak az orthodoxiára, szakadárnak nevezve a görög-keleti keresztényeket, amikor II. Mohamed szultán 1453. 05. 29.-én bevette a Jeruzsálem és Róma után 3. legtekintélyesebb keresztény várost, a K-Római majd Bizánci Birodalom több, mint 1000

éves székhelyét: Konstantinápolyt, ( = hódolatteljes jelzői szerint a K-i vagy Új Rómát, vagy „a” császárvárost ! ), ezt egész Európa a saját bűnössége miatt bekövetkező végítélet első lépéseként élte meg. Maguk a pápaválasztók is felismerték, hogy olyan egyházvezetés kell, amely össze tudja hangolni az iszlám, így DKEurópában és Magyarországon az oszmán-török elleni önvédelmi/védekező = igazságos háborút. A spanyol Alfonso Borgia ( Borhia, csak később el-olaszosodva lett a családnév kiejtése: Bordzs’a ) [ → a füst felszállta után III. Callixtus ] azért került a pápaválasztó konklávé elé jelöltként, mert hazájából pontosan ismerte az iszlám-keresztény konfliktusokat, átélve a reconquista egy részét. A több jelölt közül - a szokásos titkos szavazáson a Szt.Lélek ereje III. Callixtus javára döntött, 1455-ben, tehát alig 1 évvel Nándorfehérvár előtt.

III. Callixtus, az új pápa keserűen konstatálta a német-római császár és a magyarok kibékíthetetlenségét is, de a magyar belpolitikai közállapotokról is az volt a bécsi eredetű ( = lejárató célú ) információja, hogy „Magyarország fejében és tagjaiban megbomlott, viszályok színhelyévé lett, és így nagy dolgok véghezvitelére alkalmatlanná vált”. Az oszmán-török ellenes harc anyagi hátteréhez hozzájárulásként ez a nagyszerű pápa beolvasztatta és pénzzé tetette a pápai udvar teljes arany és ezüst étkészletét, a pápai könyvtár kódexeiről ugyan e célból leszedetett arany és ezüst csatokkal és más díszekkel együtt. Az előd-pápáktól a római kincstárban rámaradt készpénzt éppúgy a keresztes háború céljaira csoportosítja át, mint saját korábbi, Spanyolországból magával hozott pénzét. A pápa által egész Európára, elsősorban pedig Magyarországra meghirdetett keresztes háború nagyon gyakorlatias döntése volt, hogy bűnei teljes eltörlését, azaz teljes búcsút nyer mindenki, aki személyesen vesz részt legalább 3 hónapig a hadsereg tevékenységében, vagy adományával fedezi egy-egy katona legalább 3 havi költségeit.

1456 tavaszán, a török balkáni megmozdulása hírére a pápai legátus Juan Carvajal sürgősen kérte a pápát, hasson oda, hogy V. Alfonz szicíliai flottája támadja meg a török flottát, az albán keresztény Castriota György ( a nép nyelvén: ’Szkander bég ) támadja meg oldalról a törököt, az olasz városok, mint Genova, Milánó, Firenze és Velence is adjanak meg minden katonai és pénzügyi segítséget, mert NY-Európa hatalmaira, köztük a német-római császárra nem lehet számítani.

A török hadsereg, élén II. Mohamed szultánnal, éppen megérkezett és tábort vert Nándorfehérvár alatt, amikor III. Callixtus pápa 1456. június 29.-én elrendelte, hogy az egész keresztény világ a keresztes háború Isten általi támogatása érdekében böjttel és bűnbánattal engesztelje ki az Urat, s hogy a hívek erről meg ne feledkezzenek, szerte a földkerekségen naponként dél tájban, fél órás szünetekkel 3-szor húzzák meg az összes harangot. A fohász az összkereszténység és a keresztény Magyarország győzelméért és az erre az imára ösztönző déli harangszó tehát már Nándorfehérvár ostroma idején is az egekbe szállt, mint ahogy azóta is, minden nap, az egész világon erre emlékeztet.

A nándorfehérvári keresztény és magyar diadal hírét a pápa augusztus 6.-án kapta meg, ekkor hálaadó szentmise keretében erősítette meg a déli harangszóra vonatkozó rendeletét. És 1 év múlva végleg ugyanerre az örömhíremléknapra helyezte Urunk színeváltozásának ünnepét. [ Urunk színeváltozása = Krisztus elváltozott/fényességbe burkolódzó alakban szót vált Mózes és Élijahu/Illés próféta lelkével, néhány tanítvány látja az eseményt, de a „megbeszélés” tartalmáról az Úr nem tájékoztatja őket; theológusok szerint a 2 nagy látogató Isten küldötteként tájékoztatta Jézust a rá váró áldozat üdvtervi elrendeltségéről, mivel az Úr elsősorban eme esemény után beszél tanítványainak a Rá váró szenvedésekről, az áldozathozatal szükségességéről ]

III. Callixtus alig 3 és fél évig volt pápa, az egyetemes kereszténység és különösképpen a magyarság azonban soha

nem feledkezhet meg róla. És a déli harangszó mindörökké kell, hogy szóljon.

DUGOVICS TITUSZ Nándorfehérvár az Árpád-kor elején bolgár határőr vár volt, [ a magyarok szinonimaként használták a bolgárokra azok másik törzsnevét, a landor/nándor-t ]. Utóbb Bizánc határerődje lett. Az 1230-as években került tartósan magyar kézre, 1284-ben pedig Kun László király elajándékozta szerb sógorának. Az 1310-es években az Anjouk visszavették, és ettől fogva magyar várnak számított, bár hűségjutalomként néha átadták egy-egy szerb despotának. Nándorfehérvár az 1. ostroma ( = 1440 ) előtt - más D-i várakkal együtt - úgy került vissza közvetlenül a magyar korona alá, hogy a szerb despota belátta, nem képes őket megvédeni az oszmán-törököktől, ezért visszaadta a magyar királynak. III. Callixtus keresztes-háború meghirdetéséhez igazodva a király 1455-ben elrendelte a magyarországi általános nemesi felkelést, kijelölték a gyülekezőhelyeket és a felvonulási útvonalakat, megerősítették Nándorfehérvár és a többi végvár falait. A török balkáni mozgásai hírére azonban maga Habsburg V. László és szűkebb kísérete - 1456ban, tehát Nándorfehérvár évében ! - még tavasszal elhagyta az országot: Bécsbe, Habsburg III. Frigyeshez futott…

A jól felszerelt nándorfehérvári várat Szilágyi Mihály, Hunyadi sógora mintegy 7.000 fővel védi. Kapisztrán Magyarországon szervezett kereszteseinek zöme: harcot soha nem látott diák, kézműves, paraszt. A fegyverük: kasza, vasvilla, husáng… Összlétszámuk valahol 10.000 fő körül volt, mert az eredetileg fellelkesített és a keresztre felesketett 25~30.000 főt élelmezési gondok miatt haza küldték, a mostani riasztás pedig megkésve történt: a többségük nem érhetett ide. Noha a keresztesekhez eredetileg csakis római katholikusok csatlakozhattak, Kapisztrán e napokban jutott el theológiailag az ökuménia megérzésére, végre lelkileg is azonosulva Róma ekkor már több évtizedes, a török ellen az orthodoxiának is segítséget nyújtó állásfoglalásával; Kapisztrán így szólt kereszteseihez az egyik prédikációjában: „Bárkik, akik bennünket a török ellen segíteni akarnak, azok a mi felebarátaink*”. [ * valamennyi korabeli hallgatója azonnal a krisztusi főparancsolat 2. felére gondolt: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat !” ] Kapisztrán népe a nándorfehérvári váron kívül sátorozik, a törökkel ellentétes folyóparton, és kölcsönösen guerillaill. lélektani hadviselést folytatnak egymás ellen: nem hagyják egymást pihenni sem. A török folyamatosan kigúnyolja Kapisztrán népét, igazából nem is tekinti ellenfélnek. A vár ágyútüzes ostromának kezdőnapja után 10 nappal megérkező Hunyadi zömmel a magyar alföldön toborzott serege, és néhány főúré majdnem kizárólag katholikus magyarokból áll, akikhez csatlakoztak itteni környékbeli horvátok is, és a hívó szóra az országba jött már az év elején néhány száz lengyel, és a török elől menekült néhány orthodox görög család fegyverforgató férfi-tagjai is felajánlották szolgálataikat. És bár összesen sem tennének ki egy ezrednyit, de mégis felsorolandó a Kapisztrán-fellelkesítette regensburgi és bécsi német diákok egyetlenegy - időben ideért - összesen 600 fős, derekasan harcoló csapata, + ferences barátok párszor 10 fős fegyverforgató kis csapata, és 7 azaz hét főnyi felfegyverzett pálos barát is…, összesen 40~45.000 fős sereg. Hunyadinak is volt kb. 200 kis csónakja, sajkája. Mindösszesen 60.000 keresztény contra 150.000 török ( és velük szövetséges ).

És aki Nándorfehérvárral és a keresztényekkel farkasszemet néz: II. Mohamed szultán, a kitűnő hadvezér, a török tüzérség megalapítója, aki 3 évvel ezelőtt elfoglalta Konstantinápoly bevehetetlennek kikiáltott erődítéseit is. A török térfélen 300 ágyú, ostromgépek, 200 török hajóval dunai-szávai blokád július 3.-a óta: a vár magyar utánpótlásának vízi elvágására. Július 4.-étől a török folyamatos ágyútüzet zúdít a várra. A józan ész szerinti kilátás: a keresztények biztos csatavesztése. A szultán kijelenti: „Nemsokára Budán fogok ebédelni!”.

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

Hunyadi és a várőrség szétveri a Dunán a török folyami blokádját, felfrissítik a hadtápot, kijavítják a török tüzérség kártételeit. Kapisztrán is lelkesíti a védőket. Miközben a török még egyetlen katonája életét sem kockáztatja, bízva tüzérségében: a folyamatos ágyúzással úgyis egyre inkább romhalmazzá lövi a vár egy részét. Végül a türelmetlen szultán július 21.-én reggel mégis elrendeli az első általános rohamot, majd dél körül a 3.-at már ő maga személyesen vezeti, és az alsó várba be is jutnak a törökök. A felső vár 4 bástyájáról még azelőtt sikerül „elhárítani” a lófarkas zászlóval felfelé kúszó mindegyik törököt, mielőtt a zászlót kitűzhette volna. A felső várba vezető híd fölötti 5. bástyára azonban felért a zászlós török és néhány fős rohamcsapata. A zászlókitűzést Dugovics Titusz Vas megyei nemes csak úgy tudta megakadályozni, hogy fegyvertelenül a törökök közé rohant, és villámgyors birkózó mozdulattal átkarolva a zászlós törököt, szinte sebességvesztés nélkül, a nekiszaladás energiája segítségével zászlóstul magával rántotta a mélybe: önként életét áldozta a szent ügyért. Az alsó várban várakozó törökök tehát nem láthatták meg a várfokon a győzelmük 1. jelét és szimbólumát. Adott korban ennek óriási lélektani jelentősége volt mind az ostromlókra, mind a védőkre. Július 22.-én hajnalban Hunyadi és Szilágyi katonái - előbb égő szurkos rőzsefonatokat szórva az alsó várban éjszakára visszahagyott törökökre - rohammal kiűzték az alsó várból a kedvét vesztett illetve kicsit „megpörkölt” török őrséget. De a külső török főseregre rontást Hunyadi is stratégiai képtelenségnek tartotta, és azt is csak idő kérdésének, hogy a török túlerővel szemben maga az egész vár mikor fog végleg elesni.

Kapisztrán katonai fegyelemhez nem szokott keresztesei július 22.-én koradélután az alsó várból kiszálingóztak a korábban szokásos török-bosszantásukat folytatni. Kapisztrán ettől óvó, és visszatérésükre felszólító hangját nem hallották meg, ezért a híveiért aggódó atya maga is utánuk ment, a török tüzérség közeli ágyúi irányában. A várbeli többi keresztes ezt úgy értelmezte, hogy Kapisztrán maga vezeti a török hadsereg legfontosabb pontja felé a kereszteseket a hősi halál és mártíromság elnyerése céljából, és ők is utána rohantak, Szilágyi, Hunyadi, sőt maguknak a törököknek is a legnagyobb megdöbbenésére: hiszen a keresztesek gyakorlatilag fegyvertelenek voltak még a kézitusához is. A meglepetés azonban fontos katonai tényező, és itt és most nem a török, hanem Hunyadi ismerte fel először a kiaknázhatóságát: lovasaival kirontott a várból, és vágtában megrohanta a török haderő kulcsának számító ágyukat, majd a fejvesztve menekülő török tüzérektől elfoglalva azokat, a magyarok azonnal megfordították az ágyúkat, és elkezdték sűrűn lőni a törököket. Ez végképp megbénította török oldalon a józan észt, hiszen korábbi világhíres és modern ágyúikból most rájuk áradt a tűz. Maga a babonás szultán is égi jelnek tekintette a keresztet magasra tartva fennhangon imádkozó ill. utasításokat kiabáló - 70 éves ! - Kapisztránt, és a Hunyadi villámgyors rajtaütése által elvesztett korábbi legfőbb haditechnikai erejéből áradó torkolattüzet ill. lövedékeket, és a már-már romhalmaz vár még ép bástyáin diadalmasan lengetett SzűzMáriás magyar keresztény zászlókat, és --- maga a szultán is menekülésre fogta a dolgot, amit vezérei is a

visszavonulás elrendelésének tekintettek. A teljes török tábor - haditechnika, hadtáp, stb. - a keresztények kezére került. II. Mohamed szultán és futva menekülő demoralizált serege Szófiáig meg sem állt…

Mi Nándorfehérvár ? Véletlen ?! Tömegpszichózis ?! Katonai bravúr ?! Egyéni hősiesség és önfeláldozás ?! Megszállottság ?! Isten gondviselő beavatkozása a történelembe ?! --- Döntse el ki-ki maga. Szerintem: ez mind, együtt.

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

Mi lett a sorsa Nándorfehérvár hősei földi maradványainak ? Hunyadi Jánost a Szt. István alapította, Szt. László által is renováltatott és bővíttetett gyulafehérvári székesegyházban temették el: a mindmáig kb. közép-magasságáig eredeti felmenő falakkal, félköríves ablakokkal, bélletes kapuval megmaradt Árpád-kori magyar püspöki ( ma: érseki ) szék-templomunkban. Az ekkor már Padovában tanuló Janus Pannonius a gyászhírt véve sírfeliratot írt: „Pannonföld bástyája, török had mennyköve, János álmodik itt, ha ugyan fedheti sír röge őt. Mert miként Nándorfehérvárnál győzött a pogányon: lett a halálon is úr, s látta meg élve a mennyet. Ős Capitóliumot koszorús diadalmenet élén sok hős járta meg, --- ám égbe csak ő maga szállt”. A zsidóüldözések, deportálások ellen a szavát szószékről is felemelő, ezért a fasizálódó akkori magyar kormány által is megalázott, mert Kolozsvárról kiutasított, kitoloncolt, majd a román kommunizmus börtöneit, utóbb házi őrizetét is elszenvedni kényszerült Márton Áron püspök - legújabb kori történelmünk legnagyobb székely-magyarja - az elkötelezett hívő méltóságával és bátorságával ( idézem ) „az ősi magyar földön” üdvözölte a gyulafehérvári székesegyház kapujában, a nándorfehérvári diadal 500. = 1956-os évfordulóján oda látogató delegációk tagjait, beleértve az akkori román miniszterelnököt is, őt természetesen ugyanezekkel a szavakkal, román nyelven… --- Hunyadi János sírját már az oszmán-török is feldúlta.

Kapisztrán Szt. János végakarata szerint a temetése: Újlakon, Valkó* határ(!)-megye ÉK-i részén a Duna partján; szándékoltan „a török szájában”, ahogy a kortársak írták. Kapiszrán egy látomása nyomán ugyanis előre jelezte, hogy a sírja az 1. perctől zarándokhellyé válik, és ennek megóvása érdekében a hívek majd nem engedik, hogy a török átlépje az országhatárt: azaz haló poraival is védeni igyekezett a keresztény Magyarországot ! --- Földi maradványait rendtársai a Mátyás király halála után mégis betörő oszmán-török elől elrejtették, e rendtársak azonban az oszmán-törökök áldozatai lettek, ezért máig sem tudható, hogy hol van Kapisztrán Szt. János porainak végső nyughelye. [ * A megyét a török kiűzése után nem lehetett újjászervezni, területe túlnyomó többségét - Újlakkal együtt - Szerém megyébe olvasztották bele ]

Bár Mátyás király is - aki serdülőként ministrált Kapisztrán néhány szentmiséjén - szorgalmazta, Kapisztrán Jánost csak 234 évvel a halála után avatták szentté, az életszentségéből következő, megtörtént csodatételek okán. Egyházi ünnepe / szentté avatási naptári napja: a halála dátuma = okt. 23. !

Hunyadi Mátyás királyunk egyik első tette volt, hogy Dugovics Titusz árván maradt fiának újabb birtokot adományozzon Vas megyében… --- Mátyás király ( és Árpád-, és azutáni dinasztiáink tagjai többségének a ) székesfehérvári sírját az oszmán-török feldúlta.

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

Fontos tudnunk még, hogy - ugyanazon az 1440-es budai gyűlésen, amelynek dekrétumában Vitéz János és munkatársai megfogalmazták a végleges Szt.Korona tant - a magyar egyház az ország külügyi veszélyeztetettségéhez igazodva szabályozta papjai részvételét a harci cselekményekben, imígyen: „Főpap vagy más egyházi személy felkelésbe, verekedésbe, rablásba, fosztogatásba, gyújtogatásba és más vérengző dologba ne elegyedjék. Harcba se bonyolódjék, kivéve egyháza vagy a haza védelmére, azaz támadáshoz ne járuljon hozzá, sem üldözéshez, hanem csakis a védelemhez.” Mindszenthy József hercegprímás nem sokkal a bolsevik letartóztatása előtt Győrben kifejtette: a magyar nemzet történelme egy hatalmas sírkert, 3 különösen kiemelkedő sírhalommal: Muhi, Mohács, II. világháború. És mindhárom nagy sírdomb alatt nyugszik egy hősi halott győri püspök; ( részletezem: Gergely a tatárok, Paksy Balázs a törökök, Apor Vilmos a szovjetek fegyverétől esett el a hazáért, keresztény egyházáért, hívei védelméért ). 1956-nak és az azt követő terrornak is sok pap esett áldozatul, valamennyi történelmi keresztény felekezetből: nemzetünk hősi halottai ők, mindahányan.

A keresztény határozottság, tevékeny elkötelezettség és az önvédelem - hangsúlyozottan beleértve a nemzeti önvédelmet is - tehát nemcsak jogos, hanem erény és így érték is.

Ennek tükrében mi az aktuális tanulsága számunkra az itt és most a keresztény erélyről felolvasott szentírási helyeknek és a felsorolt történelmi példáknak Compostelától Nándorfehérvárig, sőt 1956-on át mindmáig ? Őseink fegyvert is ragadtak, amikor nem volt más út. Ma béke van, keresztény és magyar érdekeink érvényesítésére a mi mai fegyvereink a polgári engedetlenség ( sztrájk, tüntetés, útelzárás, petíciók, stb. ) és a szavazócédula. A hazai gazdasági és politikai élet csúcsain megszaporodtak a rabló kufárok, a gazemberek. És mivel múltbeli és jelenbeli bűneiket nem bánják meg őszintén, azaz nem változtatnak kereszténység-ellenes és nemzetvesztő magatartásukon, sőt bocsánatot sem kérnek, nincs is kinek megbocsátani. Hogyan szól ilyenkor a 2000 éves példa ? Nem kell kaszabolva heveskedni, de - rabló eszközeiket szimbolikusan is, esetleg valóságosan is „felborogatva” erélyesen, azaz fennszóval kell eltávolítani őket a gazdasági és politikai élet döntési pozícióiból.

Állítsuk félre, űzzük el a rabló gazember kufárokat --- a ma eszközeivel: ekkor leszünk őseinkhez is méltó hű keresztények és jó magyarok.

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

Röjtökmuzsaj római katholikus templomában is valljuk meg magyarként, európaiként és keresztényként/keresztyénként a mi múltunk, jelenünk és jövőnk legfőbb alapját, fundámentumát az Úrtól rendelt imádsággal, fennhangon és felállva:

( Mt. 6:9~13.) MI ATYÁNK, AKI A MENNYEKBEN VAGY, SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED, JŐJJÖN EL A TE ORSZÁGOD, LEGYEN MEG A TE AKARATOD, AMINT A MENNYBEN, ÚGY A FÖLDÖN IS;

MINDENNAPI KENYERÜNKET ADD MEG NÉKÜNK MA, ÉS BOCSÁSD MEG VÉTKEINKET, MIKÉPPEN MI IS MEGBOCSÁTUNK AZ ELLENÜNK VÉTKEZŐKNEK; ÉS NE VÍGY MINKET A KÍSÉRTÉSBE, DE SZABADÍTS MEG A GONOSZTÓL; MERT TIÉD AZ ORSZÁG, A HATALOM ÉS A DICSŐSÉG MINDÖRÖKKÉ. ÁMEN.

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

Megemlékezésünk alkalmából babérkoszorút készíttettünk, amelynek nemzeti szalagjain a következő felirat olvasható: URUNK ! SZEMÉLYES PÉLDÁD ÉS TANÍTÁSOD A ZSINÓRMÉRTÉKÜNK A MEGBOCSÁTÁS ÉS AZ ERÉLY KERESZTÉNY GYAKORLATÁBAN. Országos Erdészeti Egyesület - Röjtökmuzsaj, 2006. szeptember 09.

Felkérem az Országos Erdészeti Egyesület idei kitüntetettjei közül a Bedő Albert-díjas Dr. Kondor Antal erdőmérnök urat, és HCS-unk korábbi elnökét, egyúttal első Kaán Károly-díjasunkat: Börzsei László erdésztechnikus urat, továbbá Kovács Jenő erdésztechnikus urat, HCS-unk alapító tagját, hogy a koszorút helyezzék el az oltárasztalra.

Befejezésül valamennyien együtt kérjük a kegyelmes Istent, hogy a Kárpát-medence egészében is, de valamennyi más helyen is, ahol magyarok élnek, további évezredeket adjon a magyarságnak: közösen énekeljük el nemzeti imádságunkat, a magyar Himnuszt.

Írta és a röjtökmuzsaji római katholikus templomban 2006.szeptember 09.-én felolvasta:

Bolla Sándor erdőmérnök, a HCS elnöke