8. Szany, a Szent Kereszt felmagasztalása r. kath. templom

8. Szany, a Szent Kereszt felmagasztalása r. kath. templom >> Kegyelem nékünk és békesség Istentől, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, (egyetlen)egy, örök, igaz, élő Isten. Ámen. << A Kárpátok koszorúzta magyar hazát - a magyar nemzet földjét - állammá szervező Árpád nagyfejedelem 1.100 éve: 907-ben halt meg. Az Árpád vezette - 884-től felgyorsult, 895/’96-ban legjelentősebb, mert záró szakaszába érkezett, majd 903-ra teljesen bejeződött - II. magyar, azaz Hétmagyar honfoglalást követő nagyfejedelemségi államszervezés 3-as gyepű-rendszert, azaz 3-3 őrzött határsávot és a kifelé értve előttük lévő 3-3 ún. gyepűelvét, azaz a gyepűkön túli lakatlan sávot, senki-földjét alakított ki a belső területek népei életének biztonsága érdekében. É-on, ÉK-en, K-en és DK-en a külső gyepű őrhelyei a Kárpát-koszorú hágóiban voltak, a külső gyepűelve pedig a hegyvonulat külső lábainál; ÉNY-on a külső gyepű a mai Brünn ( Brno, Morvaország ) térségében, illetve a Duna mentén az Enns-folyócska ( innen nézvést: Linz előtt 15 km-re lévő ) torkolatánál volt, [ ami ezen túl volt, az az „Enns-en túl”, németül Über-( az ott lakók korabeli tájszólásában „elhasonulva”: Ober-)Enns, népmeséinkben az „Óperencia” ]. NY-i gyepűink közül közvetlen közelünkben a külső az Alpok lábánál, a belső pedig a mai 84.-es főút nyomvonala helyének és a Répce-mentének a sávjában volt, gondoljunk csak a határőr-foglalkozásnévből keletkezett olyan neveinkre, mint Lövő itt nálunk is, Zalában is, továbbá az Alpokalja 1920-as államhatárokon túli részein az Őrvidék ( Felsőőr, stb. ), az innenső oldalain az Őrség táj- és helységnevekre. Az Árpád-i magyar gyepű~gyepűelve rendszer része volt DDNY-on a Száva alsó szakszán e folyó sodorvonala, középső szakaszán a Száva teljes jobb parti vízgyűjtő területe; végül a Rába forrásvidékén és a Mura középső szakasza mentén a Gráci-félmedence. Tehát ÉNY-on, NY-on, és részben DNY-on Árpád és munkatársai honszerző harcai révén a Magyar Nagyfejedelemség valamivel messzebbre terjedt ki, mint majd Szt. István keresztény Magyar Királysága, amely utóbbinak a határait, tehát a

keresztény magyar haza határait viszont a magyar honvédelem erőit felmérve a külföld - Európa és a világ is - évezredes léptékben ismerte el: a tatár és a török megszállást kivéve --- Trianonig.

Az Ószövetségi Szentírásban ( Mózes I. könyve 15. rész 1. és 7. vers, Mózes V. könyve 7. rész 9. és 13. vers részletei ) ezeket az Igéket mondja Isten a haza - nemzeti történelem által megszentelt - földjéről ( a szent szerzők szavaival ): „... így szólt az Úr ...: Én az Úr vagyok, aki ... neked adom ezt a földet örökségül; ... tudd meg tehát, hogy a te Istened, az Úr ... állhatatos ..., aki hűségesen megtartja szövetségét ezer nemzedéken át is azok iránt, akik szeretik őt, és megtartják parancsolatait ...,( az Úr ) szeretni fog, megáld és megsokasít téged ... azon a földön, amelyről esküvel ígérte atyáidnak, hogy neked adja”; [ és a Királyok I. Könyve 8. rész 31.~37. vers szerint: veszély, baj, szorongatott helyzet, csapások idején, ( de máskor is ) hittel, reménységgel elmondott imáinkat ] „Te hallgasd meg lakóhelyedről, a mennyből, bocsáss meg, cselekedj és bánj mindenkivel tettei

szerint, - ahogyan megismerted a szívét, hiszen egyedül Te ismered minden embernek a szívét -, hogy féljenek Téged egész életükben, amíg csak azon a földön élnek, amelyet őseinknek adtál”. Az Újszövetségi Szentírásban megőrzöttek alapján pedig egy évezrede gondolja bele a Miatyánk záró hitvallás-sorába minden keresztény magyar ember - méltán - , hogy „Uram, Tiéd az ország --- Tiéd a Kárpát-koszorúzta, 1.100 éves Magyarország”. Mert hitünk szerint Isten Országa, Isten hatalma, Isten dicsősége egyfelől valóban a megdicsőült lelkekből összetevődő diadalmas egyház-rész révén is a Mennyek Országának „szférájában” van, vagyis a színről-színre látás világában. Másfelől azonban mindez megtapasztalható valóság és örök feladat itt a földön is, az úton lévő, vándorló egyház-rész keresztényeinek életében is. És ebben a mi itteni hazánkban~országunkban immár több mint 1 évezrede a keresztény jelképekkel gazdagon ékes magyar SzentKorona a (köz)hatalom szimbóluma. És a magyarok országában a nép mindig is, a keresztény egyház egésze pedig - igaz, felekezetenként különböző idő óta - mára már kivétel nélkül magyarul dicséri, dicsőíti Istent.

A ( nyelvileg + identitásilag ) magyarok Kárpátiába költözése több hullámban történt. A Hún Birodalom korát követők közül kettőt - tervszerűségük és közép-európai jelentőségű hadműveleteik miatt is - megillet a „végleges honfoglalás” minősítés. Mindkét „fő” honfoglalás is szakaszos volt.

A székelymagyarok és a [ későbbi ] Hétmagyarok, továbbá a húnok egyik alapnépe, a *hung∟ár törzsszövetség K-európai szállásterülete 375-től - a húnok jelentős részének Európába átköltözésétől - kezdődően [ az Ufa-folyó teljes vízgyűjtőterületével együtt értett ] Déli-Urál hegységtől a [ Voroñež alatti ] Közép-Don bal partjáig terjedt, É-i sávjában a magyarok, a D-iben a hungár-húnok törzsei alkottak szövetségeket; ez volt az itteni őshaza: ÓMagyarország. [ = Magna Hungária; középkori latin „magna” ( aszinkronban használva ) = régebbi, korábbi ].

A megnevezett kiterjedésű őshaza ÉK-i, és részben a K-i sávjában már a húnok európai megjelenése előtt is réges-régen ott élt székelymagyarok ősi törzsszövetségi neve a Kr.e. 5. sz.-i Hérodotosznál *thüšəgetə, az Épontusi gót hegemónia idején ( Jordanes ) *m/bəš’ga∟rt, a Kr. sz. u. VI. sz.-tól *bäšəgo∟rt/božəgu∟rt leírás-változatú volt; [ az »-∟(ə)r« a törökös névadásban „férfi”, „ember”, → „emberek/nép”; a t’ vagy d’ itt *szaka/*iszkíta/*’szkíta eredetű hátravetett jelző, jelentése: erős, bátor ]. {{ Ám e nevekhez semmi köze nincs az ősi szállásaik korábbi területére ( is ) vlsz. csak a tatárjárással odatelepült kipcsák-török nyelvű, kicsit hasonlóan hangzó *baškí∟r [ ma, népetimológiásan: „baškort” = „vezérfarkas” ] nép-névnek !; noha Julianus maradék magyarjai a tatárjárás ottani pusztításai után kétség kívül beolvadtak a szomszédos népekbe, így egy részük nyilván az ott kései jövevény baskírokba is. Még szerencsétlenebb ötlet a „z-” v. köztörök bäš = 5, és az „r-” v. csuvas és ó-bolgár(-török) gur = „nép, törzs” szavak összevonásával nyelvészek kreálta műnév(!): »bäš-gur ÷ 5 törzs«, hiszen az „r-” v. csuvas és ó-bolgár(-török) nyelvekben - soksok évszázaddal korábban - szabályos lambdacizmussal az „š”-ből „l” lett, azaz 5 = bäl, ld. pl. a mai csuvasban: pilĕ∟k; és képtelenség egyetlen nép saját (!) nevében kombinálni az őstörténeti korokban szétvált „r-” és „z-” török nyelvek egy-egy elemét …}}.

A törökös nyelvű királyi ’szkíta *paralatə népesség, és a nevében is *türk [ *yürkə, *„héraklə”, a Nagyenyednek nevet adó ’szkíta *bəruklə → ( Dacia provinciában ) Brucla, stb. név-változatú ] népesség szinte „kötelékként” fordulnak elő egymás mellett, ( vö. Hérodotosz IV./22.), előbb-utóbb ikernevű »karlu∟kə~türk« - törzscsoportot alkotnak, amelynek egyik névadó nemzetsége, az *ata-ogrul [ = ( Fény-)sas atya ] → t’o(γ)rul → t’u’rul/Turul - házasságok révén - a húnok szintén ’szkíta eredetű *»D’ulə« uralkodói nemzetségével - így Attilla hún nagykirállyal is - rokonsági kapcsolatba került; ám már sokkal korábban, és szintén házasságokkal a magyarok vezető → törzsszövetségi névadó törzse, a *Medzs∟er(i)/ ( mai kiejtésünkben: ) Megyer(i) törzs irányítójává lévén, nyelvileg is magyarrá vált. Ezt követően valahányszor a - magas hangrendű - Medzs∟er(i)/Megyer(i) törzs lett a szomszédos magyar nyelvű törzsek törzsszövetségi vezértörzse, dinasztiájának paralatə~türk származása okán az egész törzsszövetséget ill. népét „türk”-nek nevezik majd pl. Bizáncban is; noha - az egyértelműség kedvéért maguk az össz-törzsszövetségi magyarok ilyenkor a vezértörzs nevének mély hangrendű változatával nevezték meg önmagukat: a korabeli kiejtésben *modzs∟är(i)-nak, már a Kárpát-medencében kialakult formájában magyar-nak nevezve meg a törzsszövetség teljes népességét, tehát a nemzet egészét ill. tagjait, beleértve az egyes embereket is. A karlu∟k~türk királyi ’szkíták szilágysági székhelye Poroliš, a Római Birodalom Poroliss(um) [ Mojgrád-Zsákfalva] határvárosa volt; tőle É-ra és NY-ra éltek a »szabad „dákok”« : a provincia léte előtt dák-szövetséges 'szkíták, szarmaták, ( kelták is; majd: gepidák ), s ők (!) megérték, és itt érték meg a Hún Birodalom korát.

Ó-Magyarország az É-turáni eredetű össz-magyarságnak az Etelközbe vonulásig, tehát közel fél évezredig volt a hazája ill. annak egy része; a Közép-Volga alsóbb szakaszai mentén hungár, böngér/wangar, langar, stb. név-változatú hún szövetségeseinkkel együtt, akiket már „ÉK-Turán óta” hagyományosan űzött foglalkozásuk, jelesül - erdő-öv peremi ! - nemesprém „exportjuk”, Európában pedig [ 506 óta kialakult ] szoros *szabər[t] kapcsolataik felemlítésével ( Jordanes, 551 körül ) *hung∟ur/hun(u)g∟ur, a VI./VII. szf. körüli Kínában *dzsang∟ár/gyang∟ár/ [ kínai jelekkel: yüanhu(r) ] név-változattal jegyeztek fel, Kínában mint a NY-i *tingli-’ng → *t’ie-lö /„tielö” törzsek egyikét, amely a Türk Birodalomtól függőséget ( ez itt 567-től, tehát 1 generációnyi időtartamig állt fenn ) szabadságharccal szüntette meg, [ s amelynek az Ordoszkörnyéki hún őseit *rong, *žung, stb. törzsi név-változatokkal írták le a kínaiak, már a hyung-nu hún törzs ottani hegemóniáját megelőző időkben is ]; e hungárok az európai Hún Birodalom 455-ös felbomlása óta még szorosabbra fűzték kapcsolatukat a

magyarokkal, pl. együtt hadakozva vagy csak portyázva a Kaukázusig, sőt azon is túl; Arany János kedves szavaival: » Hunor s Magyar, két dalia, két egytestvér «, azaz szinte ikrekként. [*Hungár → Hunγor → Hun’or ].

455 után a D’ulə-nembéli Attilla nagykirály Irni∟k nevű fia a Közép-Don melletti *’di/uti- és a Közép-Volga térségi *hungárhúnokhoz költözött, királyukká lett. Mind a közeli alánoknak, mind a húnok DNY-i szomszédságába költöző - törökös nyelvű ó-( v. proto-)bolgároknak is e dinasztiából származó uralkodóik lettek. Az V./VI. szf.-n a DK-i szomszédságba települő szabírok - maguk fölé emelve egy, a hún D’ulə-dinasztiából származó uralkodót - 506~557 között a térség középhatalmává váltak, kettős következménnyel: 1./ dinasztiájuk okán évszázadokig „hún”-nak tartotta és nevezte őket szomszédaik többsége, ( sőt, e megnevezés átszármazott a 650~660 után térségi középhatalommá vált, és a hún-szabírok többségét magába olvasztó kazárokra is … ); 2./ 557-ig a hegemón szabírok szövetségébe tartozó valamennyi törzs - így a hungárokkal eleve szoros kapcsolatban élő valamennyi magyar törzs is - szövetségi~politikai értelemben vett „szabart”-nak nevezte magát „kifelé”; e név t–jének ’szkíta „erős”, „bátor” alapjelentése Bizánc - magához a t–jelhez képest - megismételt, valójában azt lefordító/megmagyarázó választékos tükörfordításában: „rendíthetetlen”. A felderítő, kereskedelmi, időnként pedig [ lásd a csodaszarvas-mondánkat ] új szállásterület- ( és asszony-)szerző utak során hún és magyar néprészek [ 557~567 között korai avar néprészekkel is kiegészülő ] csoportja - a D-ebbi magyarság - le is telepedett a Kaukázus ÉNY-i lejtői, a * cTauro-polisz-i → ( mai nevén ) Sztavropoli-i hátság, így tehát a Kubán- meg a *Koman(!)-/Kuma[ν]-folyó középső szakaszai, és a Manücs-csatornák által határolt területen, folyamatos kapcsolatot tartva a Dél-Urál~Közép-Don közötti „anyaországiakkal”, akikkel szerencsés történelmi helyzetekben még katonapolitikai egységet is tudott alkotni; időnként „kibocsátott” egy-egy rajt a Kaukázuson-túlra. Ám java részük mindig is [ = a tatárjárásig ] itt maradt: Sztavropoltól a Manücs-csatornákig; és [ 589 után ] örmény misszionáriusok jóvoltából jelentős hányaduk megkeresztelkedett. E D-ebbi magyarságból „(hó)fehér”-[ hún: *(w)əy∟ər/bəy/ba’-]*lang∟ár és modzsar/magyar nevű csoportok a 670-es években csatlakoztak a Közép-Volga bal parti többi *„fehér”-hung∟ár, -wang∟ar, stb. nevű húnhoz és a székelymagyarokhoz, a ma I. honfoglalásnak nevezett hadjárat tagjaiként együtt indulva a Kárpát-medencébe. Másik részük a törzsszövetségi nevükön „3 kabar”-nak mondottak egyik alkotójaként vett részt az Árpád nevével fémjelzett IX. sz. végi II. honfoglalásban, [ örmény-keresztény kapcsolataik őrzésével Kárpátiában meghonosítva a szíriai~arméniai~kaukázusi karéjos kerek-templomok, rotundák Közép-Európában addig ismeretlen építészeti stílus-változatát ]. Ezt megelőzően, vlsz. a VI./VII. szf.-t követően egy hún és magyar csoportjuk - még a „rendíthetetlen szavárd” korábbi ill. felújított össz-szövetségi néven, és egy közép-turáni bázisú kangar~besenyő törzsszövetségi támadás elől kitérve - a Kaukázuson túlra költözött. Végül e D-ebbi nemzetrészünk K-i, Kuma’-környéki lakossága - eredetileg is a legszorosabb kapcsolatokat ápolva a szomszédos, Kászpi-tenger parti szabírokkal önálló népi azonosságtudatát: saját nevét + nyelvét megőrző közösséget alkotott, keresztény fejedelmük a tatárjárás előtt még a római pápával is levelezett; majd a tatárjárás pusztításait túlélő töredékei beolvadtak a DNY-ról szomszédos népekbe, így a még az avar kor elején, 557~567 között ide is települt korai avar, majd a VI./VII. szf.-n ide áttelepült karlu∟k~türk eredetű *bulak/balk∟är - népekbe, és a Kaukázus hegylábi~hegyi, már kaukázusi nyelvűvé vált szomszédságba, részben pedig az alánok kultúráját és árja nyelvét öröklő osz∟et népbe.

{ A kora avar-kori 2. népmozgás részeként, legkésőbb 580-ban ÉNY-Turkesztánból a róluk elnevezett *(W)əläk-( ma: ’Ilek-)folyóhoz [ → Ó-Bulakia ] költözött karlu∟k *(w)ermi~bulak törzszövetség népeinek egy része, a ( Szál-folyócska forrásvidékén hódoltatott ) *onoG∟ur néprészből szervezett előhaddal (!) az Avar Kaganátus Al-Duna delta közeli határaihoz költözött, és 582~602 között a többi avar segédnéppel együtt, ám még a saját nevein, így pl. „un(n)uG∟ur”-ként harcolt; majd Konstantinápoly 626-os ostromában *’Ermi∟čə [ görögösen: Hermi∟tzi/’Ermik(osz)] nevű fejedelmükkel az élen, már „avar”-ként vettek részt; ( Theophülaktosz Szimokattész feljegyzései )}.

A hungárok és a magyarok Dél-Urál~Közép-Don között élő túlnyomó többségének helyzete és történelme pedig úgy alakult, hogy a későbbi erőviszonyok folytán a magyarok vezető szerepe mellett a *hung∟ár ( böng∟ér, lang∟ár, stb.) nevű húnok a hadi cselekményekben az előhad, béke-időkben pedig dél felől a határvédelem fontos katonai szerepét töltötték be, miközben nyelvileg fokozatosan elmagyarosodtak. Az előhad „bemutatkozásai” okán a szomszédok és „a külföld” a teljes szövetséget, tehát a magyarokat is ( tágabb értelemben ) hungár-nak nevezte --- és nevezi mindmáig !!! Ebből az őshazából költözött a Kárpát-medencébe [ az Avar Kaganátus É-pontusi helytartójának távozta után alig egyetlen generációnyi ideig (!) teljesen független államnak: Ó-Bulgáriának - a Türk Birodalom szellemiségét 659~687 között is őrző kazárok általi szétdúlását követően ] krónikáink szerint 677-ben egy jelentős magyar népesség, hungár/böngér/wangar hún

szövetségeseik Közép-Volga bal parti, K-i, azaz „fehér” jelzésű részével, mint előhaddal együtt. E honfoglalás népei között

érkeztek Kárpátiába a székelymagyarok legfőbb alkotóelemei, tehát ősei is. És két hún-eredetű - 375-ig a D-Urál elő-dombvidékein élő - törzs részei már 677 előtt, tehát még K-Európában beépültek a székelymagyarságba: a derékhaduk névadója a *taryán / odurján törzsrész, az előkelő(bb) balszárnyuké pedig a *yeneγ/jenő törzsrész. [ E 2 népből a székelymagyarokkal akkor Kárpátiába nem költözők a Hétmagyarok alkotói lettek: Tarján és Jenő törzseinkre gondoljunk ! Későbbi csatlakozónak tűnik a székelymagyarok *örlőc nevű jobbszárnyában, tehát hadában, annak is az újabb, Meggyes nevű nemében ún. ágat alkotó *kürt nevű csoport is; és azt is tudjuk, hogy magukhoz a Hétmagyarokhoz is később csatlakozott a Kürt törzs, egy ideig ikernevet alkotva az eredetileg is a hetekhez tartozó Gyarmat törzsünk nevével ]. Nincs köze a székel’/székely törzsszövetségi névhez a Volga-Don szögletébe, a *(W)əlubəl-[ ma: ’Ilovl∟я-]folyócskához még a ’szkíta időkben odaköltözött *maszkut/*beszkit törökös nyelvű törzseknek, ők - a szarmata kultúrát átvéve - Ptolemaiosznál ( II. sz. ) *(a)r’-vaszk, 375 körül ( Jordanes ) *böszk, a hún időktől *(w)äszkil néven szerepelnek, és 455 után elbolgárosodtak. Az ó-bolgárok VI./VII. szf. körüli 1. terjeszkedésekor előhadként és a *(W)əlubəl-hoz képest ÉNY felé szereztek új szállásokat, névadójaként az ’Oszkol-, Tuszka∟r- és a »(hó)fehér = bəy/bə’ → p’/b’/v’« jelzőjű V- orszkl(a)-folyóknak. A *(w)äszkil nép egyes részei eljutottak a Kárpát-medencébe ( Ruszka, Röszke, Deszk, Bászka, stb. szállásterület-neveik is jelzik ); az Al-Duna jobb partjára is: ők az itteni ó-bolgárokhoz tartozó ’äszkil nép, a »(hó)fehér« jelzőjű egyik telepük P’-liszka városa, [ ez a honfoglaló ó-bolgárok 1. törzsszövetségi székhelye is volt ! ]; Volga-Don szögletbéli maradékaik pedig ’äszkil néven a volgai bolgárok részeként húzódtak É-abbra, a VIII. sz. végétől a IX. sz. elejéig. [ E ’szkíta, részben Belső-Ázsiában is ottmaradt ’äszkäl nép neve - az utóbb az összes türkre értett - NY-türk *(w)ermi/ĥermi~ĥyon törzsszövetségi ikernevű csoportban 536-ban és 651-ben is előfordul ]. A kerecset-/kerecse∟n-sólyom [ az ősszlávok által is átvett ] ’szkíta neve a *szikül’/székely; --- a téli napfordulóhoz kötött - ún. elektrum-színű - sólyomfaj a *szəkolot nevű ’szkíta törzsszövetség vezértörzsének névadó jelképe volt; [ Hérodotosz is ír a thüšəgetə~’szkíta szomszédságról: pl. IV. / 6., 19~20., 22., 57. és 123. ].

A székelymagyarok alkották a 895/’96-os Árpád-i honfoglalás előtti Kárpát-medence igen jelentős hányadán az alaplakosságot: az I. honfoglalással megérkezett egyes magyar nemzetrészeink itt született utódai számára tehát 677 óta, azaz 1330 éve az anyaföld már a Kárpátok koszorúzta édes haza földje.

Ez az a pillanat, amikor középkori magyar krónikáinkról, gesztáinkról szólni kell, mint a nemzeti emlékezet hű őreiről. Krónikaíróink igen magas, éspedig vagy egyházi, vagy jogi műveltségű értelmiségiek voltak, többnyire a királyi udvarban dolgoztak. Saját vallomásuk szerint a történelmi információikat részben az azóta megsemmisült korai magyar írásbeliségből ( = a rovásírásos ősi magyar évkönyvekből ! ), részben a fő- és köznemesség szóbeli családi emlékezetéből, részben a nép körében megőrzött elbeszélések és hősi énekek hagyományanyagából merítették elsősorban. Művelt olvasóközönségük - tehát általában a királyi udvar és koruk európai szellemi elitje - igényeihez igazodva megkísérelték feljegyzéseiket az Ószövetségi Szentírás őstörténeti részével „indítani”, továbbá az európai írott forrásoknak a magyarokra és őseikre vonatkozó - általában szélsőségesen magyar-ellenes - részét is tanulmányozni, és ezekből a ténynek gondoltakat forrásként felhasználni. Tevékenységük az 1054-es nagy egyházszakadás, a szkizma utáni időkre esik, ezért külhoni források szempontjából sajnos bizánci ill. általában orthodox kolostori anyagokat, feljegyzéseket csak elvétve használhattak, a latin-kereszténység kultúrkörébe eső, azaz NY-i forrásokhoz képest. Középkori magyar krónikásaink Isten-félő és nagyon alapos, becsületes emberek voltak: tudatos elferdítés, megtévesztés, csalás fel sem merülhetett bennük. Megrendelőik valószínűsíthető aktuál-politikai elvárásai, vagy saját terepismeretük, korabeli tapasztalataik, értékítéletük is csak itt-ott színezik írásaikat.

Tudós magatartásra, igényességre vall náluk, hogy a sokféle információt igyekeztek mérlegelni, illetve „egységes szerkezetbe foglalni”. És mivel a 375-ös évtől kezdődően a Hétmagyar honfoglalásig mind a Nyugat, mind a magyar nemzeti emlékezet – egyébként több-kevesebb joggal ! – tágabb értelemben húnnak tartott minden K-ről jövő fontosabb személyt vagy népet: ezt és így írták le krónikásaink is. Arról pedig igazán nem tehetnek, hogy pl. a Nyugaton Attilla hún nagykirály tévesen Catalaun(um)-inak rögzített nevű csatája, meg a Hétmagyarok, „mint húnok” közel fél évezreddel későbbi katalóniai hadjárata a névhasonlóság miatt úgy került „egységes szerkezetbe”, hogy egymás utáninak illesztették őket. És

mivel soha nem volt tabu az *Avitigulə/Avitiγla/Avtiγla/Attilla-személynév: sok személy viselte, a 453-ban elhunyt hún nagykirály és a 677-es „fehér” hungár~székelymagyar honfoglalást vezérlő ugyancsak Attilla

nevű fejedelem, mint történelmi személyiség emlékanyagát szintén „egységes szerkezetbe foglalva” adják elő. Hírt adnak a VII. sz. végén hont foglaló „fehér” hungár előőrsű székelymagyarok nagyszerű középbalkáni [ és a Vardar-folyó forrásvidékét + a mai Albániát is érintve: D-balkáni ] hadjáratáról, amelyet Bizáncban is feljegyeztek, mert onnan került át a kijevi krónikákba, s amely hadjárat során a székelymagyarok és az I. honfoglalás más szövetséges népei a *Brogn(osz)-/*Marg(us)-/Morava-folyó irányából támadó Bizánczsoldos vlaĥ/’oláhokat ( is ) majd’ fél évezredre visszaszorították a D-Balkánra. Arról viszont nem a mi középkori krónikaíróink tehetnek, hogy ezt éppúgy a VII./VIII .szf.-n Kárpátia D-i harmadának győztes hadvezér-fejedelme: Attilla fiainak trónviszálya követte, mint egykor - az V. sz. közepén - a hún nagykirály Attilla halálát is fiai trónviszálya, így aztán geszta-íróink következetességére vall, hogy e két, egymástól 2 és fél évszázadnyi különbséggel megtörtént eseményből is „egységes szerkezet” lett krónikáinkban, hiszen mindkettő a tágabb értelemben vett húnokkal esett meg. ( Bizánci forráshasználat híján pedig saját koruk hasonló hangzású NY-európai, főleg germán személyneveivel behelyettesítve az egykori bizánci neveket, így lett pl. Theodór(osz)-ból Dietrich/Detre … ). És a 600-as évek legvégének, a 700-as évek legelejének kárpátiai testvérgyilkos hatalmi belharcai, meg a 3 generációval későbbi, tehát a 700-as évek legvégi, 800-as évek legeleji frank és al-dunai bolgár véres invázió, megszállás, sőt jelentős néptömegek kényszer-lakhelyekre átüldözése és/vagy áttelepítése, így pl. a székelymagyarok nagyobbik részének a Csigla-mezőre ( az Érmellékre, Szatmárba, és az erdélyi Mezőség középső + K-i harmadára ) költözése is egyetlen eseménysorozatnak látszik krónikáink sűrítésében. Kifejezetten hálásnak kell lennünk egyik legnagyszerűbb krónikaírónknak, Anonymusnak, hogy a II. honfoglalás során az ÉPontusból beköltözésünknek a IX. sz. 60-as éveitől tervszerűen megkezdett, majd a 80-as évektől lényegében tervszerűen felgyorsuló, végül 903-ban tervszerűen befejeződő több szakaszát, és - a Dunántúlt, meg a Garamtól NY-ra eső Felvidéket sem kivéve - az egész Kárpát-medence elfoglalását apró részletekig leírta, igaz: mindezt szinte „egyetlen hadjárat”-ként „egységes szerkezetbe foglalva”. Sőt ő még azt is megörökítette, hogy a testvér-népek egyes, nem székelymagyar, és Árpád Hétmagyarjainak nem igazán örülő egyik-másik csoportját Árpádnak hogyan sikerült jobb belátásra bírnia, jelesül ahol és amikor csak lehetséges volt: békésen, így pl. Biharvár és környéke *marót arisztokrácia vezette népeinek hosszabb ostromát ill. bekerítését 903-ban szövetségkötéssel zárták le, megpecsételve egy dinasztikus házassággal. E több évtizedes bel-kárpátiai csatározásokat, az őslakosok egy részének rovására a Hétmagyarok számára kialakított új szállásterületek kijelölését ugyanis sem Bizánc, sem a latin Európa nem ismerte, vagy nem tartotta elég jelentősnek a megörökítésre. Ezzel szemben a bolgárokat, Bizáncot és NY-Európát érintő, a honfoglalással kapcsolatos és azt követő harcok, jelesül a legtöbbször elsöprő magyar győzelmek pedig úgy is szerepeltek a D-i és a NY-i évkönyvekben. A közel másfél évszázad múlva gesztákat írni kezdő magyarok az ekkorra már jótékony feledésbe merültek fölemlegetésével „az egyébként sem mindig barátságos” közeli vagy távolabbi partnerek önérzet-sebeit miért is tépték volna fel: latinul írt gesztáinkba beleszőtt ilyen „sikertörténeteink” ugyanis egyházi „futárszolgálattal” is terjedve - rovásunkra felszíthatták volna az egykori kárvallottak revans-szándékait. Ám mindezekkel együtt is:

krónikáink „egységes szerkezetbe foglalt” hún-története a valóságot tükrözi, a nemzeti történelem része, és a Kárpát-medencén kívüli - akár latin, akár orthodox - emlékezet ezeknek legfeljebb csak egy-két töredékét őrizte meg, míg a magyarok az események teljességét illetve a lényegét. Hát nagy-nagy tisztelettel hajtsunk fejet középkori krónikásaink, geszta-íróink előtt !

A VIII./IX. sz. fordulóján az „É-i emberek”, tehát a *nordmann-ok/nor’mann-ok *var∟ing→varjag/varég és rusz/orosz nevű, germán ( svéd ) nyelvű harcos kereskedő csoportjai családostól megtelepedtek pl. a Kijev környéki szlávok területén is, és több próbálkozás után államot szerveztek; ez eleinte kizárólag a Skandináviától K-Európán át részben Bizáncig, részben – Turán érintésével – Iránig, sőt ÉNY-Indiáig terjedő távkereskedelem hasznából működött. [ A germán elit - mivel a skandináviai népi utánpótlása lassan elapadt - 2~3 évszázad alatt elszlávosodott, ám a minket érdeklő időszakban a „rusz/orosz” megnevezés még kijevi svéd kereskedőket és messze többségében svéd harcosokból álló katonai kíséretüket jelentette, s csak kb. Szt. László idejétől származott át e nevük az őket addigra nyelvileg teljesen elnyelő szlávságra. A svéd-varégok asszimilációját a helyi szláv arisztokráciával való összeházasodáson kívül az is siettette, hogy a Kijevi Rusz-ban tevékenykedő bizánci hittérítők nemcsak görögül, hanem egyre inkább szláv nyelven is miséztek, és a kijevi svéd dinasztia is áttért az orthodoxiára ].

A hungár/hún[’ουνν∟ων ]~magyar őshazában - Magna Hungáriában, a VIII. sz. első felében - bizánci görög nyelvű orthodox missziós püspökség kezdte meg a működését.

A szomszédos kazár állam ( kaganátus ) a 820-as évek legelején szövetséget újított - a formálódó Kijevi Rusz távkereskedelmében játszott tranzit szerep, egyúttal az ebből eredő vámok és adók, mint kazár jövedelemforrás biztonságossá tételéért, továbbá a határvillongásokat megelőzendő, - a Dél-Urál~Közép-Don közötti őshaza egykori területét is

magába foglaló, ám ekkorra NY felé szinte megkétszerezett kiterjedésű szállásterületen élő Hétmagyarokkal és a velük már lényegében kulturálisan is összeolvadt, ám előhad- és határőrizet- szerepük okán megkülönböztetett, Közép-Volga jobb parti, NY-i, „tehát fekete” hungárokkal, rendezve az előző évszázad utolsó harmadában megromlott viszonyt. A viszony-megromlásnak az volt az oka, hogy a Dzsemba-folyó környékén állandósult kazár↔besenyő és kazár↔ogúz-török katonai konfliktust a magyarok nagyon bölcsen használták ki törzsszövetségük javára, ( részben kiürítve a Volga-Káma találkozása körüli Közép-Volga bal parti részeket, ahová ugyanekkortól a kazároknak tovább adózni nem akaró ún. volgai bolgárok és szövetségeseik költöztek fel, a magyarok egyetértésével; kisebb magyar népcsoportunk azonban a Káma torkolata közelében Julianus-ig illetve a tatárjárásig az őshaza e részében maradt ). A 770-es évektől ugyanis a magyarok - mit sem törődve a besenyőktől, majd az ogúzoktól is K-en szorongatott kazár központi hatalom érdekekeivel - kiterjesztették a [„fekete”]hungár~magyar fennhatóságot az

egykori ó-bulgáriai nánd∟or/dent∟ü(r)~[„fekete”-]bolgár törzsek lakta Közép- és Alsó-Dnyeper környéki területekre is, elérve a D-i Bug-folyó torkolata és az Azóvi-tenger ÉK-i öble között a Fekete-tenger partjait: az így megnövekedett szállásterület a krónikáink *Dent∟ü(r)~Modzs∟är/Dentü’~Mogyär országa. Kazár oldalról viszont lényegében ekkorra csengett le az az uralkodó osztályon belüli belpolitikai válság, amely amiatt tört ki 775 után, hogy a K-i ( besenyő + ogúz ) fenyegetettség kellős közepén a kazár dinasztia felvette a zsidó vallást, sőt, vezérkarának egy része is, mások pedig az iszlámot. Ugyanakkor a kazár állam lakosságának zöme a nomád népek ún. táltos-vallása ( részben sámánisztikus ) rítusait követte, a népesség egy kisebb része pedig valamelyik keresztény felekezet tanításai szerint élt. Kazária azonban kiheverte ezt az államigazgatási krízist, és újra a térség középhatalmává vált.

A kazár főkirály ( a kagán ) és államigazgatása a zömmel törökös anyanyelvi lakosságú Kazáriához legközelebbi, a KözépVolga bal oldali mellékvízének, a *Kingul-/Kinγul-( ma: Kiń’el-)folyócskának a torkolatvidékén, így a tulajdonképpeni hungárok egyes szállásaival szemközti, azaz jobb partján is élő magyar nyelvű törzs fejedelmét ruházta fel a kazár érdekeket képviselő egyfajta helytartói tisztséggel, amely a „kündü∟r-kán” török megnevezésű rang volt, és tisztségviselője az összes magyart igyekezett a hatáskörébe vonni. A Levéd(i) nevű magyar törzsfőnök-fejedelem e címét~rangját a magyarok kündü’/kende’ magas hangrendű alakban őrizték meg. Levédi családja ettől fogva az „(égi-)kék kende” presztízs-nevet is viselte. A korábbiakhoz képest ekkortól érdemileg annyi többlet-hatalma lett Levédi törzsfőnek, hogy a Közép-Volga alsóbb szakaszai menti, kazárokkal közvetlenül szomszédos hungárok, mint - a magyarok harcaiban előhad szerepű - katonai segédnép közvetlenül a kende fennhatósága ( = irányítása és ellenőrzése ) alá tartoztak; továbbá hogy a kende a kazár kagántól kazár/koszár és barszil törzsi öntudatú harcosokból álló katonai kíséretet, testőrséget is kapott, és persze - a szövetséget megpecsételendő - : kazár feleséget is. Ez a tisztség azonban még a Kazáriához kötődő 23 évnyi szorosabb szövetség idején sem jelentett valamiféle kettős fejedelemségi hatalmat a magyarok körében: az akkor még *modzs∟är-nak/madzsar-nak hangzó törzsszövetségi nevű összes többi magyar törzs továbbra is a szentségi~karizmatikus Turul-nemzetséget tekintette igazi vezetőjének, amelynek Levédi-kortárs fejedelmét éppenséggel „a Szent”-nek, régi török~magyar szóval „Ügy∟ek”-nek nevezték. Amely névnek a „szent” jelentésű „igy/ügy/ëgy” töve mindmáig él az „ëgyház” = „szent ház” szóösszetételben, ( úgy is, mint épület, úgy is, mint szervezet, azaz a hívek lelki háza ); vagy a „Hegy”kő-vé torzulása előtt még időben németre lefordított Heilige Stein, azaz Szent kő, tehát eredetileg *Ëgy-kő nevű településünk ősi megnevezésében is; amiképpen az erdélyi Meszes-hegység erdőrengetegének is a Hétmagyar honfoglalás idején még *Ügy-fon/Igy-fon volt a székelymagyar neve, amelyben a „fon” = „fonadék, szövevény” régi magyar értelmű szótövet mai szóhasználattal helyettesítve „Szent sűrűség”, „Szent rengeteg” néven neveznénk manapság a hatalmas területet. ( Azt sajnos nem örökítették meg a krónikáink, hogy a térségben élőknek milyen kultusz-ünnepségeit rendezték meg abban a Bihar környéki erdőrengetegben, milyen gyakorisággal, ismétlődéssel, rendszerességgel, és milyen volt maga a rítus ).

A „Levédia” elnevezésről: az ókorban a hellenizmus ismert olyan gyakorlatot, hogy egy tartományt, sőt egész államot a főkirály által oda kinevezett helytartó személynevéről nevezzenek el. E hellenista hatás Róma, majd Bizánc révén NYEurópában is előfordult ( ld. pl. Lotharingia neve ), és a jelek szerint a sok mindenben a bizánci mintát követő kazárok is alkalmazták a saját államigazgatásukban ill. szövetségi rendszerükben. Ezért csakis ők, meg a nyomukban Bizánc nevezte Levédi kende hatásköri~működési területét „Levédiának”. A magyaroknál később is az volt a szokás, hogy pl. elneveztek egyegy várat az építtető személyről, majd utóbb ennek körkörös birtokait, szűkebb-tágabb körzetét. Ám a tőlünk idegen „Levédia” ország-megnevezést nem is tartotta fenn a magyar emlékezet, hanem csakis a földrajzi és/vagy a nép-neveken alapulókat, mint pl. *Dent∟ü(r)~Modzs∟är-t, amely 2 vezértörzsi eredetű népnév egyszerű egybeforrasztása: ikernév, és e módon is a kb. megkétszerezett nagyságú szállásterület-bővítést jelzi, még Levédi kendévé kinevezése előttről, jogfolytonosan. [ A dent∟ü(r) a Dnyepernél maradt *gund∟ur/nánd∟or/land∟or (stb.) ó-bolgár csoport név-változata ].

A „kende” méltóságnév Etelközben már csak tiszteletbeli titulus volt, ilyen értelemben nevezi a honfoglaláskor Kurszánt vezér apját a krónika 7-vezér névsora „Kond”-nak. Ám a rang-kórságos Bizáncban a régi kazáriai államigazgatási és szövetségi szempontokat vették alapul még 950 körül is, ezért vélték úgy, hogy a kende nemcsak kazár szempontból, hanem a magyarok között is a legelső rangú törzsfő, így került a kende törzsének neve a Hétmagyar törzs bizánci felsorolásában az első helyre. Kurszán vezért, a Kárpátiában már végképp csak „címzetes” kendét - akinek elévülhetetlen érdemei vannak a II. honfoglalás diplomáciai előkészítésében is, [ ld. pl. a Szvatoplukkal szemben casus belli-nek értelmezett fehérló-történet ], a hadműveleti felderítések terén is, s aki hadvezérként a magyarok [„fekete”]hungár előhadait is irányította, - 904-ben egy határ-közeli béketárgyaláson a bajorok lemészárolták, azaz diplomáciai gyilkosság áldozata lett. Ezt követően - hiszen a Kárpát-medencéből legfeljebb kereskedelmi kapcsolatunk volt a kazárokkal - a Hétmagyarok között a kende cím további használata oka-fogyottá vált, azaz sem Kurszán családjában nem örökölte meg senki, sem nem ruházták át valamelyik másik törzs vezetőjére. Ettől kezdődően ugyanis a törzsszövetségi külpolitika irányításának egészét Árpád nagyfejedelem és utódai a saját kezükbe vették.

„Onogoria” = a magyar őstörténet-kutatásban a hún-( hungár- ! )név „pótléka”, ezért ( is ) csapda. A húnok hátvédjeként a mai mongóliai Hentij-vidéktől a Közép-Ĥingán hg.-ig terjedő tájról érkezett meg Közép-Turánba, [ É-on a Turgaj-ig hatolva ], majd a Hún Birodalom kora után a Don alsó szakasza környékére a *gund∟ur( stb. név-változatú )~bolg∟ár ikerneves vezértörzsű *uroG, *eszeGel, *onəGal/in’Gul( stb. név-változatú ) derékhad, ( ám a Ĥingán-nál maradt pl. az azóta elmongolosodott *anaGa törzsük is ); továbbá az *onoG∟ur nevű balszárny, amely a Szál-folyócskához települt, a Don-torkolat bal partjától az Azóvi-tenger keskeny parti sávjában a Kercsi-szorosig is időnként lehúzódva; [ csakis név-hasonlóság az alkotó törzsek számát tükröző szövetség-nevek közül a »10-ogur = on-ogur « ]; a jobbszárnyuk szállt meg a *Szürgi(sz) [ = Donyec ] mentén → a *szərəg∟ur: csuvasos és óbolgáros népetimológiával „fehér [ = šar-/szar-] ogur” csoport. Az onoG∟ur törzs ( is ) 525 után a Dnyeper torkolati húnmarótok { Jordanes, 551 körül: *bard∟or, Pszeudo-Zakhariasz, 555 körül: ’br[d] } fennhatósága alá tartozott, ám a Szálkörnyékiek ( még ) pogány *’bə-onoG∟ur → ( metatézissel és n/m váltással leírt ) „Mu-vager” „funkció-nevű” vezére megölte testvérét, a keresztény hún-marót Gorda nevű uralkodót. Az onoG∟ur-ok pár év múlva a Tamań-félszigettől a Donig is hegemónná lett szabírok fennhatósága alá kerültek, majd 557-től egy évtizedre a korai avarok hegemóniája hatáskörébe. 567-től a Krímig kiterjedő hatalmú Türk Birodalom alattvalói lettek: vazallus fejedelem fősége alá rendelve: *o[νə]G∟ur [ romlott alakban: o’G∟ur ] néven, amely nép szállásterületének K-i határai a Szál-folyócska forrásvidékén voltak, „nem messze a Volgától”, ( kb. 100~110 km-re, ám az informátor több ezer km-es útjához képest kell érteni ). Vlsz. Ištemi NY-türk kagán 575ös halálakor függetlenedni akartak, ám mozgolódásukat gyors és véres hadjáratban törték le a türkök, és 576-ban már szolgahelyzetében említik az *uniG∟ur törzset, együtt az azonos sorsú szomszédos alánokkal; 589-től mindkettőjükhöz örmény hittérítők érkeztek. Bizánc és a Türk Birodalom közti legrövidebb útvonal harántolta Onogoriát, viszonylagos sűrűbb említésének pusztán ez az oka. A VI./VII. szf. eredményes türk-ellenes NY-i *t’ie-lö /„tielö” - köztük hungár ! - szabadságharca révén a karlu∟k *(w)ermi~bulak szövetség kiterjesztette a fennhatóságát az onoG∟ur-okra is. A *(w)ermi/’Ermi törzs adta dinasztia azonban hamarosan türk szövetséges lett, egyik vezetőjük pedig a türk~bizánci kapcsolatok tovább javítása végett 619ben megkeresztelkedett. Ám a hún ősökkel is büszkélkedő ifjú Kuvrát 619-ben szintén megkeresztelkedett Konstantinápolyban, majd hazatérve a szülőföldjéről, az onoG∟ur törzsnévből Bizáncban kreált nevű Onogoriából dinasztiástól elűzte a Türk Birodalom érdekeit túlságosan képviselő *(w)ermi törzset. A 630 körül a Don jobb parti független Ó-Bulgáriát ( és nem „Onogoriát” ! ) megszervező D’ulə-nembéli(!) *Kobar∟t/Kuvrát kagán utóbb kiterjeszti a hatalmát a Közép-Dnyeper melléki, »10-*gund∟ur = on(o)-gundur« törzsszövetségi nevű Ny-i = „fekete” bolgár törzsekre is. Így az onoG∟ur-ok szállásterületei az ekkortól lassan elkezdődő szaltovo-kultúra bolgár részének a DK-i perem(!)területeivé lettek … Itt a 670~680 és a kb. 775-ös év között történik 2 utolsó említésük: a krími ( gót ) metropolita missziós püspököt küld hozzájuk, ill. a Szál-folyócska menti szállásterületüket Onogoriának írják le --- ez azonban ekkorra már a Kazár Birodalom kicsiny tartománya lehetett, tehát nem független állam. Ezt követően egyébként soha többé nem említik e Kazária NY-i peremi onoG∟ur entitást: vlsz. „kazárrá” lettek. [ És a kb. 775-től az É-Pontusig szállásaikat kiterjesztő Hétmagyarok országa nem is terjedt ki a Don-torkolat bal partjára, tehát az egykori Onogoriára, noha azt követeik a Manücson túli D-ebbi magyarokkal való kapcsolattartás során (Új-)Šarkel megépítéséig - gyakran harántolták ]. Még a 670/680-as kazár támadások elől az onoG∟ur-ok egy csoportja az Al-Dunához költöző ó-bolgár néprészhez csatlakozott, vlsz. az ó-bolgárok egyik előhad-komponenseként, ugyanis mindössze egyetlenegyszer említik őket: 713-ban, onoG∟ur~bolgár ikernéven; ( ld. Agathón feljegyzését ). A magyarok tehát soha és sehol nem vehettek fel és nem is kaphattak „onoG∟ur” szinonim nevet. A 7 magyar és a 3 kabar törzs együtt ugyan 10-et ad ki, ám ebből 8 volt a magyar nyelvű, 1 az alán nyelvű, és csak egyetlenegy a törökös nyelvű, továbbá egyik törzsnevünknek sem része az ogur: ugyan miért vettük volna fel a törökös »10-ogur = on-ogur « szövetségi nevet, vagy ki és miért hitette volna el ezt pl. a kijevi K-i szlávokkal, a germánokkal, vagy a bagdadi arab al-Maszúdival ?!

Saját törzse szállásterületén született Dentü’~Modzs∟är/Mogyär-ban, 810~815 között Ügyek és Emese fia,

*Almys/Álmos herceg, aki atyai ágon a Medzser(i)/Megyer törzs „( karlu∟k-)~türk” jelzőjű Turulnemzetségének a sarja volt.

Álmos vezérlő fejedelemmé választása előtt Dentü’~Modzs∟är/Mogyär K-i, Alsó-Don~Közép-Volga-parti gyepűelvi sávját mind a kazár kereskedők, mind a szerveződő Kijevi Rusz = germán/varég-orosz + szláv (→ „mimikri”-orosz ) kereskedői szabadon használhatták; { majd 943-tól - rusz/orosz katonai helyőrségekkel kiegészülve - rusz/orosz kereskedők és családjaik egy csoportja - a korábban itt hegemón kazárok beleegyezésével - a Don-torkolat bal parti részétől az Azóvi-tenger partjai mentén a Kubán torkolatáig terjedően le is telepedik: ez a „Tamań-[ Tmu(ν)-]tar(a)kan-i Rusz” }. Ugyancsak e K-i gyepűelve volt a 830-as évek legvégéig a kazárok egyik felvonulási folyosója Kijevbe: ahová a „rendes évi adóbehajtás” céljából mentek, ehhez időnként magyar katonai segítséget is bérelve. Békében a magyarok a kijevi adó kincs-képző - nemesfém, drága- és borostyánkő - részéből is, adó-megtagadás esetén a kazárokkal közös katonai műveletek kapcsán a (rab)szolga-piacra bocsátható szláv hadifoglyokból is részesültek. Az év zömében azonban a Kijev és Bizánc közti kereskedelmi tranzitszállításokban működtek közre őseink, hiszen az áruforgalom óhatatlanul a magyar szállásterületeket harántolta oda-vissza menet, tehát megvámolható volt. A magyarok a germán/varég-oroszoktól = svédektől szerezték be fegyvereik egy részét, amely fegyvereket a mai D-svéd területeken gyártották; oroszokból = svédekből ( és szlávjaikból ) álló zsoldos-csapatok még Szt. Imre herceg idején és parancsnoksága alatt is részt vettek a magyar gyepűk védelmi láncolata személyi állományában, ld. „Orosz”szal kezdődő helyneveinket. { Egy ma még vitatott hitelességű forrás szerint pedig valamelyik ősünk - akár a svédországi fegyvergyártó műhelyeket a helyszínen megtekintendő, akár csak puszta kalandvágyból jutott el odáig - Skandináviában csatlakozott egy viking csapathoz - akik persze egyszerre voltak felfedezők is, kalandorok is - , és a térkép-„hajónapló” tanúsága szerint ez a „türk” velük együtt áthajózott Grönlandra, majd a mai Új-Foundlandra is, azaz részt vett Amerika viking felfedezésében, századokkal Kolumbusz előtt … }.

A 830-as évek közepén a Hétmagyarok kiterjesztették szállásterületeiket a Podóliai- hátságra és ÉMoldovába, Keleten pedig kiürítették a Közép-Volga környékét; [ „az Etel folyót … tömlőn ülve úsztatták át” --Anonymus 7. fejezet ]. Az új szállásterület K-i gyepűje~gyepűelve a Donyec- és a Don-folyó közti sáv volt. A korábban főként a Volga jobb partján élő, azaz NY-i, tehát „fekete” hungár előhad együtt költözött át a tulajdonképpeni Hétmagyarokkal az új szállásterületre, részben éppenséggel az újonnan birtokba vett területekre. Ám csatlakozott hozzájuk a kazárok ellen

fellázadt 3 törzs: a törökös nyelvű szabírok NY-i [ = Tamań-félszigeti ] csoportja; továbbá a D-ebbi hún~magyar népcsoportból kivált *ákoš és *borša/varšá∟ń törzs-nevű, magyar nyelvű és - az 589 óta folyó örmény misszió, ill. a VIII sz. közepétől a Phanagoreia-i bizánci görög orthodox püspökség működése révén már többnyire keresztény néprész, [ hún eredetű *ba’-lang∟ár előhadunkról „*’U[ν]g∟or-hegyek”-nek hívták a Sztavropoli-hátságot még 837 körül is ! ]; végül az - árja nyelvű - alánok *’ász/osz∟lár nevű Kubán-menti néprészének 1. hulláma; tehát törzsszövetségi nevén a „3 kabar” törzs is; akik már szövetségesekként vettek részt a kazároktól függetlenedőben lévő Hétmagyarok hadjárataiban. Így 836~’38-ban az al-dunai hadjáratokon a már szláv nevű Malamir és Preszjan bolgár cár oldalán, Bizánc ellenében Dentü’~Modzs∟är/Mogyär ország küldte harcolni mind a [ korábban Közép-Volga jobb parti → ott NY-i, tehát „fekete” ] hungár ( = elmagyarosodott hún ) előhadat, mind a bizánci felfogásban [ paralatə/karlu∟k~türk Turul dinasztiája okán ] „türk” ( tehát magyar ) derékhadat is, és a Hétmagyarok új katonai segédnépének: a „3 kabar”-nak nevet adó - szabír/szabar → *kubar/kovár/kabar - törzs *D’ulə vezér-nemzetségének eredete okán a „hún” hadat is.

A Hétmagyar-ellenes Don-parti kazár (Új-)Šarkel erőd építése 839 augusztusától kezdődött, „főépítésze” 840/41-es távozása után, vlsz. 844/45-re lett készen. Kazár hívásra és szövetségesként Kherszonban 841-től bizánci katonai kormányzóság ( thema ) szervezésére is sor került. A korábbi, 23 évnyi szoros kazár~magyar szövetséget, sőt a Hétmagyarok egyfajta laza politikai függőségét követően , [ a politikai realitásokat felismerő Levédi „benyújtotta a lemondását”, maga helyett Álmost vagy Árpádot ajánlva a kazárok által kinevezendő új helytartónak … ], minden új kazár lépést megelőzendő, válaszként Šarkelre és a függetlenedés jegyében – a vérszerződéssel szövetségüket megújító~megerősítő Hétmagyarok közös

(had)vezérlő fejedelmet - ez a *dzsila/gyula tisztség - választottak, vlsz. 844/45-ben: a törzsszövetségének is nevet adó Medzser(i)/Megyer törzs vezetője, Álmos személyében. Álmos egyik fia, az ekkor nagykorúvá lett ( 16. életévű → dísz-övvel felövezett ) Árpád vlsz. 829-ben született.

A 830-as évek végétől, majd Álmos gyulává = (had)vezérlő fejedelemmé választásának kezdetétől Kijevben megszűnnek a veretésük évével ellátott, tehát keltezésekhez igen jól használható kazár pénzérmék: a Hétmagyarok kiszorították a

tranzitkereskedelem zöméből a kazárokat, sőt saját maguknak hajtották be Kijevtől a „védelmi díjakat” is, vagyis az adókat is. Másfél nemzedéknyi időre az É-pontusi térség legjelentősebb hatalma a Hétmagyarok lettek. [ 882-ben lejegyzett ] földrajzi név őrzi az egykor kis kiterjedésű Kijev akkori falain kívüli helyet, ahol a „rendes évi adóbehajtáskor” felállították Álmos fejedelem időszaki szállását.

A Kárpát-medence középső részein a Felső- és Közép-Tisza térsége, a Kárpát-koszorú alatt pedig a Felvidék K-i sávja, Kárpátalja, Észak- és Közép-Erdély avar kori, törökös és magyar - pl. székelymagyar - nyelvű lakossága az Avar Kaganátus központi államigazgatásának frank és óbolgár szétdúlása után, tehát a IX. sz.-ban is lényegében megőrizte függetlenségét: mentes maradt idegen hatalmak megszálló katonai különítményeitől. Az Álmos-vezette Hétmagyarok szövetségre léptek velük. A IX. sz.-i K-kárpátiai régészeti anyagban „É-pontusi ( tehát a mai D-ukrajnai és DNY-oroszföldi ) eredetű vagy közvetítésű” tárgyak is megjelennek; valószínűsíthető, hogy „importjukat” a Hétmagyarokkal azonos anyanyelvű Csigla-i székelymagyarok szervezték. Ebben az időben a székelymagyarok NY-i csoportjaira, és az előhadaiknak számító [„fehér”-]hungárok Alpokalja-i - frank megszállta - szállásterületeire egy Kőszeg környéki [ latinul~németül leírt ] gyepű-elnevezés utal: „mons Wangariorum marcha = a vangárok/böngérek határhegye”.

861-ben Kónsztantinosz, azaz Szt. Cirill – diplomataként Kazáriába igyekezvén – a Krím-félsziget közelében kazáriai törökös nyelven prédikált a magyarok egy csoportjának, akik megértették az Ige-hirdetést, és gazdagon megajándékozták Cirillt, aki feljegyezte azt is, hogy e népnek sajátosan önálló írása van. Ez nyilvánvalóan a magyar rovásírás, amely jelrendszerének jelentős hányada már a VII. század előtt is megvolt, hiszen a 677-ben a Kárpát-medencébe költöző magyar néprészek, így a székelyek is már ennek a birtokában voltak. Valószínű, hogy Cirill az akkor általa szerkesztett ún. glagolita, azaz ószláv ábc-be 2 rovásjelünket át is vette.

862-ben - [„fekete”-] hungár előhaddal az élen - az Álmos vezette Hétmagyarok és a Kijevtől DK~K-re élő [ al-Idríszi: „Belső”( = nem tengerparti ) Kumánia; még el nem szlávosodott ( = még nem „szeverján” )] -, az 567-es türk expanzió elől ide húzódott ÉNY-i szabír~szemen∟dər/»7-kumán« törzs-szövetség - köztük a D-ebbi magyarság néprészei is: beleértve az előhadukat képező ba’-lang∟ár-húnokat és a dinasztiájukat adó ’di/ uti-gur húnokat is, - újonnan csatlakozottként, [ a Sárosi-kapu és Verecke felől érkezve, - a Zemplénnek is nevet adó, balkáni eredetű, Laborc-vezette „bolgár” öntudatú népcsoportjának a „pacifikálása” után -, vlsz. a Hernád torkolatától indított ] felderítő hadjáratot vezettek Közép-Európa NY-i tájaira, ahol „korábban ismeretlen ellenség”-ként írták le őket. Ám kárpátiai átvonulásuk előtt a Csigla-mező érmelléki~szatmári részeiről őket a Dnyeszteren túl felkereső székelymagyarokkal egyeztettek: a hadjárat

után a Sárosi-kaputól D-re a Hernád mentén + a mai Kárpátalja síksági részein a Hétmagyarok és szövetségeseik honfoglaló településeket és katonai kolóniákat is hagytak, a későbbi hadjárataikat biztosító, immár a Kárpátokon belüli hídfők gyanánt; [ ld. Anonymus 9b.~13a. fejezeteit ]. Feltételezhető, hogy az ÉK-i Kárpátokhoz és K-i Beszkidekhez legközelebb élő Dnyeszter-közeli 2 vagy 3 magyar törzs és a „fekete” hungárok harcosaiból jelölték ki a magyarok eme telepeit és a fegyveresek előretolt őrseit; a katonák így a saját, még É-pontusi anya-törzseikkel fenn tudták tartani a kapcsolatot, amely a házasságkötéseik végett is fontos volt, másrészt a negyed évszázad múlva megkezdődő tömeges Hétmagyar beköltözés során előjogot szereztek e korai településeik megtartására. 862-től a szövetséges Hétkumánok* a Bükkaljára és a Sajó alsó szakaszai mellé költöztek: a türk barkók szomszédságába. [ * A Hétkumánok egy része nem jött be az új hazába Álmossal, ld. a magyar krónikák „nem Anonymus-i” hagyományanyagát, pl. „Ed Szküthiában maradt”, hanem a rusz, a [ Szejma-folyó térségi ] szabír ( utóbb, elszlávosodásuk során és után népetimológiásan: „(s)zbor”, ill. „szeverján”, noha a leginkább DK-iek ! ) és a *vent∟ič/vяtič ( állam-)szerveződések D-i határvidékein élt még a XI.~XII. sz.-ban is, együtt a szintén itt maradt kabar néprészek és az É-pontusi, törökös nyelvű egykori bolgárság maradékaival; mindezt törzs-, személy- és földrajzi neveik kijevi ill. muszlim feljegyzései is bizonyítják ]. A 670/680-as É-pontusi politikai változások során az Al-Dunához és D-Avariába költözött ó-bolgár néprészek korábbi Épontusi szállásterületeinek ÉK-i részét egy türk népcsoport [ egyik telephelyük népnév-őrző eredetű: *Ĥark(ow) ], a Dnyeper és a Dnyeszter torkolatvidéke környékét pedig kazár/kozár és barszil néprészek foglalták el. 775 után a Közép-Dnyeperig szállásaikat kiterjesztő Hétmagyarok Harkov térségéből a Dnyeszter középső szakaszához szorították a türk barkókat. A Hétmagyarok Dnyeper jobb parti, majd közép-dnyeszteri ( podóliai és É-moldovai ) gyepűelve-rendszerének közelsége okán is,

és mert az al-dunai ó-bolgár Krum kagán magyarokkal szövetségkötése, majd Omurtag kagán magyar-ellenes katonai hadjárata sem volt elégséges a barkók e szállásterületeinek megőrzéséhez, nevezett kagánok szövetségeseként, „tehát ( szövetségpolitikai ) bolgárként” a türk barkók, és a Dnyeper~Dnyeszter alsó szakaszai közti „NY-i Kazárföld” ( erről írja még másfél évszázad múlva is a Bíborbanszületett Kónsztantinosz császár: „… a Dnyeper folyó, ahonnan a rusz-ok jönnek - Fekete Bulgárián, Kazárián … át - ”) kozárjainak és barsziljainak többsége a IX. sz. első harmadában - Orsova felől érkezve - behatolt a Duna-Tisza közére, fennhatóságát és részben a szállásait is kiterjesztve a Garam és a Hernád/Sajó közötti Felvidék-részre is: elsősorban ezt az utóbbi térséget nevezik krónikáink e „Bereka-fiak”-ról „Bərak∟tá”-nak. A barkók, a kozárok és a barszilok 862 után - a katonapolitikai erőviszonyok függvényében - hol a magyarokkal, hol a bolgárokkal és Szvatoplukkal szövetkeztek. Az utóbb szét nem telepített, azaz mindmáig a térségben élő töredékük a környezetétől elég jelentősen eltérő testi jellegű *barkó néprészünk a Mátra É-i lejtőin.

881-ben a magyarok és az eredetileg részben törökös anyanyelvű, részben törökös közlekedő nyelvű, többségükben hún öntudatú kabarok még mindig külön-külön, saját önálló önmegnevezésüket használva vezettek hadjáratot pl. Bécs környékére, ám ehhez képest ¾ évszázad elmúltával a kabarok többségi nem magyar komponense, tehát a 3 törzsből a másik 2-nek a népessége is már jónak látta, ha a szövetség zökkenőmentessége végett magyarul is megtanul. A 2 nem magyar törzs eredeti nyelvi különbözősége sem akadályozta meg, hogy a kabarok már korábban teljes mértékben átvegyék a magyarok tárgyi kultúráját, ezért a Hétmagyarok és szövetségeseik kárpátiai honfoglalása után a népi emlékezet által kedvesen „Hetedhét ország”-nak mondott új haza régészeti leletei teljesen egységesek.

882-884 között volt az az alkalom, amikor Szt. Cirill bátyja, Szt. Methód az etelközi magyarok egyik hadtestével, és az azt vezető egyik törzsfőnök-fejedelemmel találkozott, valahol az Al-Duna közelében; a magyarokról alkotott – pl. a keresztény tanítások iránti toleráns, megértő - pozitív tapasztalatai minden tekintetben megegyeztek öccse, Szt. Cirill tapasztalataival --- és ezeket mindketten, kortársként fel is jegyezték !

Még az Etelközbe átköltözés előtt a Turul-nemzetségből származás okán szintén egyfajta szentségi, karizmatikus képességűként tisztelt Árpádot a vezérek - korabeli bizánci és Bizánc-másoló kazár rítus alkalmazásával - oly módon ruházták fel a minden korábbinál szélesebb jogosítványokat jelentő új, nagyfejedelmi főhatalommal, hogy pajzsra emelték: a megválasztással kreált új vezető új joghelyzetét eme általánosan elismert szertartással legalizálva~legitimizálva.

A 880-as évek közepére az ókori Tyras-( ma: Dnyeszter-)folyón [ *T’rullə → a magyar hagyomány egyik „Et’il”folyóján ] átkelést követően a Hétmagyarok a szállásterületeiket kiterjesztették az Al-Dunáig, miközben K-en kiürítették a Közép-Don környékét. Az új szállásterület K-i gyepűje~gyepűelve a Donyec és a Don ( alsó szakasza ) közti sáv volt. A 2 nagy határfolyó, a Don és a Duna közül a Don még az alsó szakaszán is kisebb folyó a Dunánál, noha a Don e szakaszát is Etil-nek nevezték, mivel az ugyancsak Etil-nek mondott Volga alsó elágazásának tartották. Régi magyar szokás, hogy 2 folyó közét a kisebbik folyóról, vízről nevezzük meg, így lett az új, Alsó-Don( azaz Etil )~Al-Duna(-delta)

közti magyar szállásterület neve Etilköz/Etelköz.

Az V. sz. második felében a hún-utód *kangar szövetség 3 törzse, és a tkp. kipcsák-török nyelvű *peče∟ńeγ ( kizárólag a magyarok megnevezésében: besenyő ) 5 törzs az ’Angara-folyó~Bajkál-tó közeléből a Szír-darja mellé költözött. A kangarok felderítő hadműveletei a Kaukázus É-i előterébe költözött D-ebbi magyar néprész szállásterületeit is sújtották, már 541 óta. Az 1., Európában 557~567 közötti korai avar vándorlás a kangarok és a tkp. besenyők összesen 8 törzsének a fúzióját eredményezte, és a Türk Birodalom 567-es NY-i expanziójakor szövetségesként „türk”-ké lettek. Az ÉNY-Turkesztán és Turán felől a VI. sz. végén meginduló kora avar kori ún. 2. népmozgás és a NY-i „tielö”-k sikeres türk-ellenes szabadságharca ellenében a türk-szövetséges kazárok és kangar~besenyők [ végül is csak részben sikeres ] háborút indítottak a VI./VII. szf.-ig egészen a Krímig terjedő türk status quo visszaállítására. Ekkor az 506~557 közötti idők számukra nagyon előnyös politikai és gazdasági viszonyainak visszaállítása végett átmenetileg újra „rendíthetetlen szavárd” össz-szövetségi (!) nevű magyarok Debbi részének jelentős hányada átköltözött a Kaukázus gerinceitől D-re: a Kur(a)-folyó alsó szakasza mellé, ahonnan pl. 950 körül még fenntartották a távoli Hétmagyarokkal való kapcsolataikat is, sőt, az 1029-es ún. 1. D-i oguz-török ( = azeri-török )

betelepedésig megőrizték identitásukat: nevüket és nyelvüket. A Kaukázus É-i előterében élő D-ebbi magyarok, húnok többsége azonban a Sztavropol~Manücs-csatornák közt maradt. 745ben a Türk Birodalom megszűnt, ekkortól a kangar~besenyő szövetség – a Szír-darjánál létrejött kenger~äsz ikernevű szövetség-részük is – önállósult. Ám a Dzsemba- és az Urál-folyóhoz húzódtak a 760-as évektől a 820-as évekig Turkesztánból K- és Közép-Turánba átköltözött ogúz-törökök É-i törzsei elől, Kazária K-i határait támadva. A Volgától NY-ra a 889-es, ún. „új 1.” besenyő támadás is a Kaukázus É-i előterében élő, már korábbról a Dentü’~Modzs∟är-béli, majd etelközi Hétmagyarokkal a Krím-félszigeten át összeköttetésben, sőt szövetségben lévő magyar néprészt sújtotta, ( ld. a Tamańfélszigeti, a kárpátiai Hétmagyar honfoglalókéval azonos felszerelésű - talán egy itt elhunyt hírvivő~hírhozó futár - ősmagyar testvérünk sírját ! ): ám e Kuma’-mentiek és az etelközi, majd Kárpát-medencei többségi néprészeink többé-kevésbé rendszeres kapcsolatai is fennmaradtak: a tatárjárásig, amely a K-en maradt magyarok e részét is felőrölte.

Árpád nagyfejedelemmé választásakor Álmos fejedelem mögött már éppen 40 évnyi hatalomgyakorlás állt, kazár analógiára tehát éppen „lejárt a választási ciklusa”. Életének utolsó évtizedéről nincs hagyományunk; többen fölteszik, hogy a törzsszövetségi kultuszban szakrális feladatokat látott el. Álmos fejedelem ugyan megközelíthette DK-Erdélyt is, ám a kárpátiai új haza erdélyi peremén [ talán a 895-ös ún. 2. besenyő támadás idején ] az egyébként is megrokkant egészségű szent aggastyán élete - a vezetők ókor óta ismert engesztelő feláldozásának hagyománya szerint - valószínűleg rituálisan ért véget. Évszázadokkal későbbi keresztény krónikaíróink, majd Mohács után főként a protestáns magyar történészek, végül a szépirodalom is párhuzamba állította ezt az Ószövetségi Szentírás Mózesének halálával, aki - bár egész öntudatos életét népe új hazájának honfoglalása érdekében szolgálta végig - meghalt az új ország határán: Isten döntése alapján nem telepedhetett be [ sőt, Mózes be sem léphetett ] az Ígéret Földjére, a nép új és végleges hazájába.

881-ben, majd 884-ben, legfőképpen pedig 889-ben ( az utóbbi dátum összefügg a magyar győzelemmel járó 888-as 1. al-dunai magyar-bolgár háborúval: a vesztes bolgárok ugyanis szövetkeztek a magyarok K-i, doni határain már megjelent besenyőkkel ) Árpád etelközi Magyar Nagyfejedelemségének több népcsoportja betelepedett nemcsak a

Sárosi-kapu felől a Felvidék K-i részére és a Kárpátaljára, hanem ami a legfontosabb: a Törcsvári-, a Tömösi-, a Tatár-, a Bodza-, az Ojtozi-, a Gyimesi- és a Békás-szoros hágóin, mint kapukon át DK-Erdélybe költözött mind a 7 törzs hadseregéből néhány had, majd nyomukban a katonák családtagjai. Több krónikánk és néhány külföldi híradás is e dátumokat nevezi meg a magyarok II. honfoglalásaként, és valóban: annak az egyik legfontosabb és tervszerű hadműveleti szakaszáról van szó. Több megfontolás támogatja, hogy e hadműveletekben az előhadakat Levédi fia Kurszán, a kabarokkal kiegészült magyar derékhadakat Álmos fia Árpád irányította.

A Tolvajos-hágótól a Homoród- és a Vargyas-vize közti vízválasztó, aztán Oltbogát, majd a Persányi-hágó és a Királykő között húzható vonal jelöli ki e település-rendszer NY-i természetföldrajzi határait, K-en és D-en pedig a Kárpátokból a Csíki-havasok, a Nemere, a Háromszéki- s a Brassói-havasok. A K-i határok persze csak szimbolikusak, hiszen külső oldalukon a Hétmagyarság továbbra is etelközi része élt. Az eddigi kutatások szerint e Hétmagyar népesség a X. sz. közepéig élt DK-Erdélyben. Kézdivásárhely, Réty-Telek, Eresztevény, Sepsiszentgyörgy-Eprestető, Köpec területén a felszerszámozott ló bőrében hagyott koponyájával és végtagjaival együtt eltemetett harcosok sírjai, és a Csíkimedencétől a Barcaságig előkerülő, a Kárpát-medencében előzmények nélküli, eleinte csakis a Hétmagyar honfoglaló nagycsaládokat jellemző cserépbográcsok, és a Fekete-tengertől É-ra eső tájakat jellemző „szaltovo-i” típusú egyéb kerámiák sora mutatja, hogy e korábban csak szláv szórványok, a Barcaságban talán törökös jellegű szórványok lakta területre új nép érkezett.

A DK-Erdélybe beköltözést és a bő fél évszázadnyi, legfeljebb 2 generációnyi időtartamú itt maradást az tette lehetővé, hogy a később a tkp. Királyföldnek, még később és ma Szászföldnek mondott területen akkor élő ún. D-i székelymagyarság - szövetségben a Hétmagyarokkal - „semlegesítette” a D- és Közép-erdélyi sóés arany-lelőhelyek, bányák kitermelését felügyelő bolgár katonai helyőrségek fegyvereseit, megszűntetve az itt kereken 2 generációnyi idő óta fennállt bolgár függőséget; a Csigla-mezei ( az Érmelléken, Szatmárban, a Mezőség középső + K-i harmadában élő ) ún. É-i székelymagyarság pedig - szövetségben a Hétmagyarokkal - „blokkolta” a Hétmagyarok honfoglalásáért „nem lelkesedő”, csak a IX. sz. elején a térségbe D-ről(!) ideköltözött bihari ( részben már keresztény ) hún-utód *marótok ( + D-szlávok ), és a később Kalotaszeg-nek nevezett kistájon, és a Gyalui-havasok körül élő karlu∟k~türk nyelvű *bulak, magyarosan: valkó nevű nép esetleges ellen-hadműveleteit.

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

A 670/680 körül eredetileg az Avar Kaganátus Száva torkolatvidéki területeire költözött, saját türk rovásírást használó, magyarul leggyakrabban valkó-nak nevezett karlu∟k~türk bulak-ok neve csak felületesen hallva vagy leírva hasonlít a *vlaĥ/’oláh-ra: utóbbiak, tehát az 1848/49-es óhajuk nyomán 1850 óta hivatalosan [ al-dunai ] román-nak nevezendő nép legelső és igen szórványos megjelenése D-Erdélyben az 1241/’42-es tatárjárást alig megelőzve - Al-Duna menti, kipcsák-török nyelvű - kései vagy kipcsák~kumán/kunokhoz csatlakozva történt, alig valamivel számosabb megjelenésük pl. a Fogaras-földön pedig e tatárjárás után. A népnevek fintora, hogy mind a Fogaras-földtől D-re lévő kárpáti kapukat, mind a Bodzai-kaput elsősorban - a IX. sz. elején a Száva-torkolat térségéből széttelepülő, többek között az Erdélyi-Középhegységbe is eljutó [ Anonymusnál rájuk következetesen, kivétel nélkül *blac(us), ( kiejtve: blak ); 1 ízben „szláv palatalizációs” többes számban ( kiejtve: ) blaszij ], majd a Hétmagyar honfoglalás befejezésekor innen: Gyalu-ból D-i határőrizetre áttelepített bulak/valkó [ II. András Andreanumában *blac, ( kiejtve: blak ); 1-szer blacc, a „k” nyomatékosításával kiejtve: blak(k); Kézai Képes Krónikájában ugyanez, más jellel megközelítve: *black; egyedül és kizárólag az Andreanum-kortárs római III. Honoriusnál - a távolról és szóban kapott információt tollhibával leírva - „blah” ] nevű határőrök védték, így itt a tatároktól ők szenvedték el a legnagyobb vérveszteséget.

A karlu∟k~türk eredetű bulakok/valkók lakatlanná vált D-Erdély D-i peremi korábbi szállásterületeire telepedtek be - az ókori Közép- és D-Balkán határvidéki latin + albán, majd középkori szláv adsztrátumos nyelvű - az ’Oĥri∟d-tó ( tágabb ) környéki [ utóbb - főként a germánok népvándorlás-kori D-balkáni rabló-hadjáratai elől kitérve, részben pedig demográfiai okokból - a Vardar-folyó bal oldali vízgyűjtőterületére és Thesszáliába, majd Épeiroszba is kiterjedő ] őshazájú, s ott(!) évezredekben mérhető múltú indogermán vlaĥ/’oláh nép, így ennek

pl. az arumuń nevű néprésze is. {{{ őstörténetük egy részét ld. e honlap Tanulmányok → III. Történelem című témacsoportjában is }}}

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

A Hétmagyar honfoglalás előtt késő avar kori tárgyi kultúrájú székelymagyarság K-i - a Csigla-i és a D-erdélyi - része előbb a Kárpátalja~Felső-Tisza vidéki, majd az Oltbogáttól a mai Székelykeresztúr és Segesvár között a Nagy-Küküllőig szállásaikat kiterjesztő DK-erdélyi Hétmagyarok szomszédsága okán is, és mert egyazon anyanyelvet beszéltek - 1~2 évtizednyi idő alatt átvette a Hétmagyarok frissen K-ről hozott tárgyi kultúrájának nagyobb részét ( ld. pl. Székelyderzs e korból származó leleteit ).

A DK-erdélyi Hétmagyarok is, az ÉK-Kárpátiába beköltözöttek is a Kárpát-koszorú hegyeinek, erdeinek erős bástyái mögül szervezett hadjárataikkal tudták megvédeni etelközi néprészeiket, birtokaikat, és az É-D-i tranzit-kereskedelemhez fűződő gazdasági érdekeiket. Az egész Erdélyre utóbb átszármaztatott „7 vár = ( a szászok német nyelvén: Siebenbürgen )” régió-név talán azt a még régészetileg nem igazolt helyzetet tükrözi, hogy a 7 vezér számára földvárakat emeltek, amelyek földsáncainak koronáját fagerenda-rácsozattal magasították meg, és e kazetták belsejét szintén földdel ill. törmelékkel töltötték ki, oldalait az erózió ellen rőzsefonatokkal védték. [ Szt. László ~ Könyves Kálmán idejétől a fagerenda szerkezetű falakat fokozatosan a kőfal váltotta fel. Az ország peremterületein igazi kővárakat majd csak a tatárjárás után kezdtek építeni ]. Van olyan krónikánk,

amely tudni véli, hogy néhány évig Árpád nagyfejedelem közigazgatási központja, tehát a törzsszövetség „székvárosa” is már a természet, azaz a magas hegyek és sűrű erdők által is védett bástyának számító DKErdélyben volt. Maga az egyik legkitűnőbb Árpád-kor kutatónk, a nem rég elhunyt Györffy György pedig lehetségesnek tartotta, hogy a Segesvár-közeli, az Árpád-kor óta mindmáig okmányokkal igazoltan fennálló „Hétúr” nevű településünk a 7vezér DK-erdélyi időszakos ( pl. téli évszaki ) jelenlétét is bizonyíthatja, amely helyen törzsszövetségi vezéri gyűlésen tervezték meg a következő vegetációs időszak, azaz a soron következő hadiév hadműveleteit; hozzáteszem: együtt a szomszédos és szövetséges székelymagyarság vezetőivel. [ Tudjuk, az „úr” titulus ebben az időben - Isten, így a keresztény SzentHáromságos Egyetlenegy Isten megnevezésén kívül - még csakis a törzsfőket ( a kereszténység felvétele után pedig a királyt ) illette meg ].

Ezekben az években - vlsz. 889-ben - és a hagyomány szerint már az új haza földjén, alkalmasint tehát DKErdélyben látta meg a napvilágot Árpád legkisebb, 5. fia: Zsolt. [ Anonymus gesztájának pl. a 33.~37., 42., 44.~46. és 50. része több idősík, időpont „egységes szerkezetbe” foglalása, Zsolt születés-leírása is ilyen ]. Az al-dunai bolgár-ellenes háborúkban - Bizánc szövetségeseként részt vevő - magyar hadak irányítását Árpádtól a legidősebb fia, Levente vette át, és eleinte átütő sikerrel. A 894-es al-dunai magyar győzelem után a Havasalföld Olttól NY-ra

eső részén is fellazult a bolgár fennhatóság, és a Hétmagyarok DK-Erdélybe költözése felgyorsult.

A külpolitikai helyzet a 892-t megelőző 3 évtizedben úgy alakult, hogy az egyik oldalon állt a bolgár~germán ( frank, bajor ) szövetség, vele szemben pedig a bizánci~magyar~morva szövetség, de ez utóbbiban a - Felvidéken K-en a Garamig kiterjedő morva volt a „leggyengébb láncszem”, hiszen időszakosan frank vazallusságba kényszerült. Már a Kárpát-medencei

szállásaikról, a felső-tiszai hídfőkről indultak a magyar hadak 892-ben a frank-bajor vazallusságot levető Szvatopluk Ó-Moráviája ellen, bajor felkérésre, azaz bajor szövetségben. A magyarok feltétele az volt, hogy az elfoglalt területeket birtokba vehessék. A magyar győzelmet követően 893-ban az Ipolyig, sőt a Garamig egész ÉK-Kárpátia ( a Bihar és a Kalotaszeg kivételével ) a magyaroké lett. Ez tehát a II. honfoglalás újabb tervszerű szakasza: a türk barkó népcsoport, krónikáink „Bereka-fiai” az Ipolytól a Mátráig terjedő egyik konkrét szállásterületét, és a fennhatóságuk alá tartozó, róluk „Bərak∟ta”-nak nevezett – a Garamtól a Hernád/Sajóig terjedő – Felvidék-részt is kivonták Szvatopluk korábbi katonai szövetsége alól. Szvatopluk a magyarok szomszédságát és erejét a saját céljaira akarta fordítani, ezért 894-ben a magyarok számára igen kedvező feltételű szövetséget ajánlott. A Kárpát-medence egészének birtokba vétele, mint stratégiai cél érdekében a magyarok elfogadták a morva szövetséget, amelyben a kabarokkal kiegészült magyar derékhadat maga Árpád vezette: a Halmágytól ( a mai Szász-)Sebesig kiterjedő tulajdonképpeni Királyföldön ekkor élő D-i székelymagyar szövetséges testvérek hozzájárulásával a szállásterületeiket harántolva Szebennél érték el a régi római utat, azon haladva a Marost, amelynek a bal partján a római úton Szegedig jutottak el, innen Árpád ÉNY felé, a morvákhoz csatlakozás színterére vezette hadseregét. Idő közben Szvatopluk meghalt, ez mindenkor a szövetségesi vállalások megszűntét is jelentette, így a magyar főhad katonai ereje érintetlen maradt: 1 évvel a 2. besenyő támadás előtt ! A vesztes bolgárok 895-ben ismét a Hétmagyarok hátba támadására kötöttek szövetséget az ogúz invázió során a Volgán túl tönkre vert és éppen földönfutóvá vált, így új szállásterületeket kereső *peče∟ńeγ/besenyőkkel, akik a Levente vezette magyar hadsereget ekkor legyőző bolgárokkal összehangoltan 895-ben meg is kezdték magyar-ellenes támadásaikat. Mivel azonban a magyar hadak és a nép jelentős része már a Kárpát-medencében tartózkodott, a besenyő támadás – bár nyilván érzékenyen érintette a még Etelközben élők közül főleg a K-i részeken tartózkodókat – korántsem volt végzetes a Hétmagyar nép egészére nézve. A NY-i irányú tervszerű visszavonulást, a Kárpátiába való teljes körű beköltözést a már korábban kimunkált stratégiai terveknek megfelelően Árpád nagyfejedelem irányította. Az al-dunai bolgár és a Fekete-tenger parton NY-ra törő besenyő hadak „ollója” elől a mindeddig még etelköziek ÉNY felé tértek ki, így a honfoglalásuk a Borgói-szoros hágója és a Sárosi-kapu közti számos „kapu”-n át történt, elsősorban Vereckénél.

A Hétmagyarok és szövetségeseik 1~2 generációnyi idő alatt Kárpátia összes olyan részét „belakják”, amelyet nem borítanak legeltetésre is, szántóművelésre is alkalmatlan lápok, bükkös és fenyves erdők, ill. sziklarengetegek --- a tatárjárásig kedvelt, a Hétmagyar(ok által az É-Pontus térségéből Kárpátiába hozott ) cserép-„bográcsok” általános elterjedtsége, mint egyértelmű tény alapján ugyanis ez volt a valóság. Bizánctól eltérően magyar krónikáink besenyő-története szimbolikus, és szimbólumrendszeréből kibontva csakis az éppen még etelközi K-i határvédelemre és a közelében még nagyállattartó nép-részeinkre vonatkoztatható, amelyek egyébként is készültek a Kárpát-medencébe történő tervszerű átköltözésre; s amelyeket éppen azért mert megtámadni a besenyő hadsereg, mert már csak kisebb létszámban éltek ott e hátvéd szerepű néprészeink, miközben a túlnyomó többség már a Kárpátokon belül tartózkodott, továbbá mert hadseregeink zöme is éppen le volt kötve az al-dunai és a közép-dunai hadszíntereken.

Bizáncban e 895-ös eseményeket illetően 950 körül hitelt adtak a magyarok korábbi etelközi szállásaira betelepült besenyők túldimenzionált dicsekvéseinek. Ez jól illeszkedik ahhoz az erdős-sztyeppei~sztyeppei nagyállat-tartó életformát, és az ezzel járó mozgékonyságot ill. kitűnő harci felkészültséget zsigerből gyűlölő

germán-frank Nagy Károly által NY-on, majd a bolsevik Sztalin által K-en következetesen képviselt előítélethez, hogy e nagyállat-tartóknak - tehát a szkítáknak, húnoknak, avaroknak, ó-bolgároknak, magyaroknak, és a később érkezőknek – nincs is igazi, értékteremtő történelmük, hanem barbár hordák egymással való véres leszámolásairól, népirtásokról van szó olyankor, amikor éppen nem a békés földművelő szomszédaikat sanyargatják. Egyébként még a közelmúltban is azt írta egyik, bolsevik iskolázottságú történészünk, hogy a besenyő túlerő katasztrofálisan elsöprő támadása elől a magyar férfiak csatában oda nem vesző része - a családokat és a vagyont besenyő prédául odahagyva – fejvesztve menekült be a hágókon a Kárpát-medencébe 895/96-ban, ahol a medencét kitöltő, nagyszerű kultúrájú békés szlávok jóságos könyöradományai tették csak lehetővé, hogy ez a kóbor, szakadt magyar férfi-horda éhen ne vesszen … Nagyjából hasonlókat hallhatott az én generációm is az akkor hivatalos történelemszemléletből.

Ezzel szemben állnak a régészeti leletek tényei éppúgy, mint a 896-hoz képest mindössze 38 év múlva, 934ben első ízben létrejött - alkalmasint lándor-, tehát bolgár-ellenes besenyő~magyar szövetség, mint egyenrangú szerződő felek kapcsolata. Az akkor Biharból a Küküllő-vidékre látogató Falicsi ( mára eltorzult nevén: Fajsz ) „1. számú” trónörökös herceg a terepen tanulmányozta az össz-erdélyi helyzetet, és megegyezésre jutott az etelközi besenyőkkel. Ennek megpecsételésére Zsolt nagyfejedelem fia, Taksony, a „2. számú” trónörökös herceg feleségül vette a besenyő törzsszövetség vezetőjének a lányát. 934-ben a bolgárok és a segítségükre siető Bizánc elleni magyar~besenyő hadjáratban az erdélyi É-i székelymagyarok a későbbi marosszéki *požoń ág vezetésével, ezért a neve alatt vettek részt, a D-i székelymagyarok pedig még a saját őseredeti *bëšəgo∟rd/božəgu∟rd népnevükön. A kortárs (!) al-Maszúdi világosan megírja, hogy közös az ősük a mi szóhasználatunk szerinti Hétmagyarokkal, vagyis - mi tudjuk: az előőrse alapján *hungárd/wungurd / [ pl. »’unkurdə« alakban leírt ] külföldi ( ld. al-Maszúdinál is ) megnevezésű - II. honfoglalókkal. [ E kortól a mohamedán írók „szintetizálják” a közös gyökerű, azonos nyelvű 2 magyar néprész 2 ősi nevét, a *božəgu∟rd + *[Hét-]modzs∟är nevet: »bašdzsi∟rt/ba”sz”dzsi∟rt« vagy »madzsgi∟r« alakban ]. Al-Maszúdi megemlíti mind a konstantinápolyi, mind a NY-európai közös hadjárataikat is; --- és valóban: Erdély földjéből is rendre előkerülnek az ún. kalandozásokban részt vevők NY-ról vagy D-ről hozott „emléktárgyai”, valójában: hadi zsákmányaiknak egy része.

Al-Maszúdi azt is írja, hogy e 3 hadnak rokona ( ! ) a peče∟naγ/bedzse∟nak/besenyő hadnép is; hozzáteszem: ez csakis azért lehetséges, mert mind a besenyők „kiemelt” törzseinek - a kangaroknak - nagy része, mind a másik 5 törzs némelyike is legalább részben hún eredetű volt.

Al-Maszúdi mind a Hétmagyarok, mind a 2 székelymagyar néprész, mind a besenyők összefoglaló közös gyűjtőneveként a „türk”-öt használja, és azt írja, hogy „mindnyájan egyaránt vitézek a védelemben és a támadásban”. Mivel ez időben a kazárok zsidó hitű harcos kereskedőikből álló népes félkatonai kolóniát tartottak fenn pl. Kijevben, és mivel az így „felügyelt” Kijevi Rusz a X. sz. közepétől kezdődően időnként a mi DK-galíciai~É-moldovai külső gyepűnkig~gyepűelvénkig terjesztette ki a fennhatóságát, al-Maszúdi joggal írhatta, hogy mind a 4, katonailag önálló fellépésű „türk” nép szállásterülete szomszédos, határos a kazár érdekszférával.

A K-i határok békéje Falicsi számára nagyfejedelemmé választásakor, azaz 943-tól lehetővé tette a Szt. István előtti, majd a szászok beköltözése előtti legnagyobb jelentőségű K-magyarországi, ezen belül erdélyi átrendezést: a 900-as évek legelejétől a Bodrogközben ill. Zemplénben lévő Hétmagyar nagyfejedelmi központot áttelepítette a Közép-Duna Duna-kanyar~Mohács közötti szakasza mindkét partja melletti kb. 40~50 km-es sávba, ahová feltétlenül hűséges katonai kíséretként is áttelepítette a DK-erdélyi Hétmagyar népesség minden mozgatható családját, személyét; az így szinte néptelenné vált DK-Erdélyt pedig átadta a székelység D-i és É-i tömbjének: határvédelmi célú betelepedésre. Ekkor, tehát Falicsi nagyfejedelem idején alakult ki Erdélyben a Beszterce-Naszód-i Sajó-folyócska felső szakaszától a Mezőség közepén, majd a Küküllők felső szakaszán át a Szebeni-medence NY-i pereméig húzható vonaltól K-re a Kárpátok gerincéig kiterjedő egységes Székelyföld. Természetesen nem egyenletes népsűrűséggel, mert pl. a Gyergyói- vagy a Csíki-medence népességgel feltöltődése Szt. László~Könyves Kálmán idejében vett csak igazi lendületet, majd a szászok 1150-es években megkezdődött betelepítésekor a székelyekre értve kötelezően kiürítendő Királyföldről átköltözőkkel a székelymagyarok K-

erdélyi honfoglalásának végső fázisa is elkezdődött. A D-erdélyi gyulák és a Hétmagyarok közé tartozó törzsük ugyancsak 943ra tehető beköltözése [ a Maros mentén az aranyosi~tordai sóbányákig és a Küküllők középső folyás-szakaszáig ] szintén a székelyek kisebb K-re húzódásával járt.

Az erdélyi székelymagyarokat sem Szt. István, sem utódai nem tagolták be a vármegye-rendszerbe, hanem a székelyek önigazgató ( autonóm ! ) katonai szervezeteiből lassan és fokozatosan területi szervezeteik alakultak ki; főleg a Szt. László-féle 1079-es letelepedési, és templom köré temetkezési törvények kezdtek hatni ebbe az irányba, de már zömmel Könyves Kálmán idején; aki királlyá létele előtt Nagyvárad tudós püspöke volt, ám a szomszédos, 1009. óta gyulafehérvári székhelyű erdélyi püspökség etnikai és gazdasági viszonyait is jól ismerte.

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

Volt-e a Kárpátok és a Királyhágó közti Erdélynek Árpád-kori külön-kormányzata ? A. --- A Hétmagyar honfoglalás befejezésétől Szt.István keresztény királlyá koronázásáig, majd Szt. István államszer-vezése idején: nem volt. Az erdélyi „Gyulák”-nak minden saját kezdeményezésű, az ország többi régiójához képest különleges többletjogosítványokra vonatkozó igényét és lépéseit a központi hatalom megfelelő alkalom adtán megszüntette: ld. a nagyfejedelmek trónörökös-kori szállásainak eloszlását, vagy pl. Falicsi/Fajsz nagyfejedelem és a még trónörökös Taksony erdélyi rendezéseit, ill. e térségből folytatott besenyő tárgyalásait és békekötését, stb.; majd Szt. István király markáns ( benne: katonai ) küzdelmét a „centrifugális erők” ellen.

--- A magyarországi ( tulajdonképpeni ) dukátus időszaka ( XI. sz. 2. fele ~ XII. sz. legeleje ): nem volt Erdélynek különkormányzata. A bihari dukátus különleges jogi státusa addig terjedt, amíg maga a dukátus, és ez alig érintette Erdély NY-i peremét.

--- A tatár~mongol invázió belső-ázsiai majd turáni hírei által is inspirálva ( a II. András idején még trónörökös, későbbi IV. ) Béla „Erdély hercege”-ként ( = 1226~1235 között ) Erdélyből ( néha pedig a helyszínen ) irányította [ a valószínűsíthető tatár hadmozdulatok felőli szövetséges ütközőállam kialakítása céljából is ] a kunok megtérítését célzó, a Kárpát-kanyaron kívüli, ám az esztergomi érsek fennhatósága alá tartozó latin-keresztény misszió meg-szervezését. A [ tatár~]mongol birodalom-alapító eurázsiai katonai expanzió kapcsán e Béla trónörökössége, majd ( 1235~1270 ) királysága idejére esett az a szerencsétlen kísérlet, amely a tatár veszélyt úgy kívánta elhárítani, hogy a királyság árpádi~szt.istváni alapterületének előbb „csak” a NY-i ( kb.) 3/4-e és K-i ( kb.) 1/4-e ( = Erdély ) között - 1262 végétől 8 éven át pedig már az ország NY-i és K-i fele(!) között feldarabolta a királyi központi ha-talmat. A kísérletnek több, időben megszakításos szakasza, a jogosítvány-megosztásnak pedig több fokozata volt: Béla „herceg” a maga 9 évében még csak részleges külön-kormányzatot gyakorolhatott Erdélyben; majd a(z 1241~’42-es, tehát 1. és országos - a 2 és fél milliónyi országlakos kb. 15 %-át, azaz minden 6.~7. embert, jelesül elsősorban a sík- és dombvidékek ill. medencék magyar lakosságát a hadjáratokkal, ínséggel, az ezeket követő járványokkal elpusztító - ) tatárjárás után sem szűnő tatár fenyegetés okán a 18 éves életkorú trónörökös István „herceg” 1257~’58-ban Erdélyben apja egykori tevékenységével azonos, ám a honvédelmi felkészüléssel kiegészí-tett „hercegi” jogosítványokat gyakorolt; ezt követően [ István rövid stájerországi feladata után ] az 1259-es újabb óriási tatár~mongol invázió ( Istennek hála: „csak”ál-)hírére IV. Béla király 1260-ban visszarendelte Istvánt K-re: Erdély mellé csatolva Sáros~Abaúj~Szabolcs~Bihar vármegyéket és a tőlük K-re, ÉK-re lévőket az ÉK-Kárpátok-ig: mindazt, amelynek elsősorban meg kell törnie egy tatár~mongol támadás főcsapását. István azonban kun fele-sége révén a mai Nagy- és Kiskunság népeivel is külön szövetséget kötött, hatásköri területét pedig kiterjesztette a Duna-Tisza közére - NY-on a Duna főmedre É-D-i szakaszáig történő „határkiegyenesítéssel”, a Dunakanyartól ÉK-re pedig a Középhegység térségének „bekebelezésével” - Magyarország teljes K-i felére. 1262-ben kisebb, erő-demonstrációs belharcban István megütközött apjával, IV. Béla mutatkozott a gyengébbnek és a tatárokra felké-szülés okán a bölcsen engedékenyebbnek is, így Pozsonyban egyezséget kötöttek a hatalommegosztásról: István 1262-végétől az „ifjabb király” címet is felvéve, teljes fennhatósági területén már mind a bel- mind a külpolitikát szinte teljes körben gyakorolhatta, erdélyi székhelyéről ( udvartartás, pénzverés, kereskedelem, hadjáratok, stb. ) az 1262~1270 közötti 8~9 évben. [ IV. Béla és István között 1264/65 telétől ’65 közepéig ( = isaszegi csata ) újabb katonai konfliktusokra került sor, majd az erőegyensúly okán és a tatár-veszély miatt a korábbi területi hatalom-megosztó állapotok maradtak fenn ]. Ám mindennek a veszélyeit maga István látta be: 1270-ben V. István királyként trónra lépve azonnal - és szándéka szerint: egyszer s mindenkorra

- megszüntette a K-i országrész, ezen belül pl. Erdély jogi különállását. Míg Ó-( = Tenger-melléki )Horvátországnak, Ó-( = a Közép-Száva vízgyűjtőterülete és a Dráva~Száva köze --- Pozsega, Valkó és Szerém nélkül ! )Szlavóniának, vagy Halicsnak a Hétmagyar honfoglalás előtti sajátos történel-me és etnikai viszonyai indokolttá tették a SzentKoronához tartozásuk idején is a folyamatos, bár részleges közjogi ( pl. tartományi ) különállásukat, külön-kormányzatukat, addig Erdély a több évszázadnyi időtartamú avar korban és azóta - a IX. sz.-i D-erdélyi só- és aranybányászat-felügyelő, max. 2 generációnyi össz-idejű szerény bolgár helyőrség-jelenlét intermezzoját leszámítva - a mindenkori [ ( pl. IX. sz. ) a legalább a Duna É-D szakaszáig terje-dő ] Kárpát-medencei államszerveződések szerves része volt, részleges közjogi különállása csak a K-i veszélyek fel-erősödése ( = a tatár~mongol expanzió ) idején, kizárólag Magyarország össz-honvédelmi céljából volt időszakosan (!) indokoltnak tűnő. B. --- A királyi székvárostól való távolságok miatt még a XII./XIII. szf.-n - egyidejűleg ! - létrehozott 2 térségi/regionális kormányzati~közigazgatási feladatkör, az erdélyi vajda ( előbb csakis a D- és Közép-erdélyi, utóbb az össz-erdélyi vármegyékre kiterjedő ) és a székelyispán ( az összes székely hadra, majd a belőlük kialakuló székek összességére kiterjedő ) hatásköre kizárólag a végrehajtó hatalom gyakorlása volt: a király nevezte ki őket, és a király megbízottjaként, képviseletében kellett végrehajtatniuk a központi akaratot - a helyi viszonyokhoz alkalmazkodva. A király koronázási esküje alkalmából megerősített, szentesített székely kiváltságok és az autonómia korlátozására, csorbítására tehát a székelyispánnak sem volt jogosítványa. A székely önszerveződés, önigazgatás pedig ősi demokratikus alapokon állt ! A székelymagyarok eredetileg 3 hadból, hadanként 2-2 nemből, nemenként 4, össz-székelymagyar vonatkozásban tehát 24 ún. ágból álló katonai szervezetet alkottak, amelyet csak a tatárjárás után váltott fel az immár tartós/végleges szállásterület: a haza édes anyaföldjéhez kötődő szervezet: a székelymagyar szék-rendszer. Az Anjou-korra 7 önigazgató ( autonóm ! ) területi szervezetet, azaz székely széket alakítottak ki. Az össz-székelység közügyeit választott képviselőik köz-(nemzet-)gyűlése intézte; (( már akkor is, amikor még híre-hamva sem volt pl. az angliai demokráciának … )). [ A székelység szabadság-(autonómia-)jogai kiteljesedésének napjainkig 4 csúcspontja volt: a Hunyadiak kora, majd Bocskai István, II. Rákóczi Ferenc és 1848/49. szabadságharcának kora. A centralizáló Habsburg Mária Terézia mérte az első döntő csapást az ősi autonóm székely szervezetre: a madéfalvi székelymagyar golgotához is elvezető erőszakossággal úgy szerveztetett határőrséget, hogy a határőr-állításra kötelezett székely szék-területrészek köz- és magánügyeit német tisztek katonai igazgatása alá helyezte. II. József pedig megkezdte a székely székeknek a szomszédos vármegyékhez csatolását. Utódaik hol visszaadtak jogosítványokat a székely önkormányzatoknak, hol a megyékhez tartozást erőltették. 1877-ben a székely székeket a vármegye-rendszerhez csatolták ].

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

Térjünk azonban vissza Árpád nagyfejedelemhez ! A Hétmagyaroknak, mint a térség legnagyobb katonai potenciáljának tömeges és 896-ra végleges beköltözése a még frankmegszállta Dunántúl és Dráva-Száva-köz frank-bajor urait és a bajor-német uralkodót is arra késztette, hogy helytartójukat, Braszlav/Breszalav szlovén őrgrófot legalább Szlavónia, a DNY-Dunántúl és Szlovénia védelmének megerősítésére szólítsák fel 896-ban. Arra gondolni sem mertek, hogy 892-ben a Duna bal parti, Dévény alatt éppen Braszlav által elfoglalt és kialakított, róla Breszalav’s-burgnak elnevezett frank hídfő-várat is megvédjék. Ha valakinek a fülében összecseng a Breszalav’s-burg, azaz Breszalav-vára név hangzása a régi iratokban a tót atyafiak által a XIX. sz.-ban tévesen elolvasott, de Trianon után mindmáig hivatalossá tett Bratislava névvel, annak jó hallása van: pontosan Pozsonyról van szó, amely a környékén élő székelymagyarok egyik ágáról kapta a magyar nevét, amiképpen a velük együtt érkezett húnokról Dévény, utóbbi név a Braszlav/Breszalav gróf haditette és vár-felújítása előtt közel 3 generációnyi idővel már ismert …

A IX. sz.-i Ó-Morávia teljes D-i sávját nem a szláv morvák és szlov’ánok ( utóbbiak törökségi eredetű magyar szóhasználatban a tótok ) lakták, hanem az Avar Birodalom államigazgatásának szétzilálását túlélő „nem-szlávok”, köztük székelymagyarok is. 896-hoz képest 4 év múlva, 900 nyarán - egy É-itáliai győztes hadjáratukról térve vissza - a magyarok a

korabeli híradások szerint is már úgy érkeztek meg Pannóniába, azaz a Dráva-Száva közére és az egész Dunántúlra is, mint saját hazájukba. Sem itthon, sem NY-on nincs hagyomány itteni nagyobb hadműveletekről: a bajor-frank hatalom nyilván felmérte a Hétmagyarok aktuális túlerejét, meg a Fertő-tó~Bécsi-medence térségében, az Alpokalján, a NY-Dunántúlon, továbbá főként a későbbi Pozsega, Somogy, Baranya, Tolna és Bács-Bodrog vármegyék területén ekkor élő NY-i székelymagyarok viselkedését, akik a Hétmagyarokban a felszabadító testvéreiket üdvözölhették; így: a germán ( karoling ) és szlovén katonaság is békésen elvonult, amíg ezt megtehette. Szvatopluk regionális hűbéri elöljárója ( a morva helyzetet a frankok képviselőjeként felügyelő „marót-ügyi” „atyja”: Braszlav őrgróf ) eleinte a *Moosaburg(ium)-i [ a magyar szájhagyományban ebből „lett” a(z „m”→ „b” váltással ) „*Beszprém/Veszprém-i” ] várába húzódott vissza, de ezt is nyilván fel kellet adnia. 902-ben pedig a Hétmagyarok és az erdőháti - azaz a Morva-folyó bal parti vízgyűjtő területén, a Kárpát-gerinceken kívül, a későbbi Pozsony meg Nyitra vármegyék NY-i, és Trencsén DNY-i részein élő - székelymagyarok „rendet raktak” az ÉNY-i Kárpátokon kívüli Morvaországban, a magyar gyepűket Brünntől É-ra kijelölve. A morva lakosság, a köznép békésen élte a maga mindennapi életét a magyar állam keretei között is, sőt a morva harcosok a magyarokhoz szerződve részt vettek az egykori frank és bajor uraik elleni magyar hadjáratokban.

Végül 903-ra körkörösen és véglegesen mindenütt kijelölték - ahogy a krónikaíróink mondják: „megállapították” - , és honvédő őrsökkel betelepítették az új haza határait --- Anonymus ezért mondja e dátumot az Árpád-vezette Hétmagyarok és szövetségeseik ( végleges ) honfoglalása időpontjának. A NY-i határvédelem megszervezése és működtetése Árpád legidősebb fiára, Leventére hárult, aki a Morva-mezőn, a Thaya-folyó torkolata közelében építtette meg várát.

903-ban tehát a Magyar Nagyfejedelemség egész területén megkezdődött a békés berendezkedés, az új haza „belakása”. Ekkor került sor a székelymagyar és a törökös nyelvű őslakosok illetve Árpád hétmagyar népe végleges szerződéskötésére is, amelyet házasságkötéssel pecsételtek meg: az Avaria központi államigazgatásának megszűnte után is pl. a Csigla-i székelységet – az É-i székelyek elődeit – felügyelő, részben avar/apor(!), részben hún gyökerű, marót öntudatú bihari vezér-dinasztia hercegkisasszonya Árpád legkisebbik fia - a még kiskorú, hiszen még csak a 14. életévét betöltött - Zsolt felesége lett. [ A 16. éveseket - szó szerint - felövezték felnőtt férfivá ]. (Puszta-)Szer ( uruszág-)gyűlésén adta át Árpád nagyfejedelem a *gyula tisztséget Té’tény törzsfőnek.

Az Etelközből történt végleges, 896-os Hétmagyar beköltözés után 11 évvel Pozsonynál a Kárpát-medencei új, és újra össz-magyar (!) haza léte került életveszélybe, ám a magyarok ( túlzás nélkül ) európai történelmi jelentőségű győzelmet arattak: a 907. július 4.-ről 5.-re virradó éjjel a Dunán teljes harci felszerelésben átúsztató magyar sereg fegyverétől esett el a csatamezőn a bajorok fővezére, Liutpold herceg, a bajor hadtestek vezetői közül 19 gróf, Theotmar salzburgi érsek és 2 püspöke, 3 apátja, a germán katonák közül pedig sok-sok ezer harcos holtteste borította a csatamezőt, akiknek közegészségügyi okokból is mielőbb szükséges elhantolása heteket vett igénybe. Erre a véres tapasztalatra volt

szüksége a Nyugatnak ahhoz, hogy tudomásul vegye: létrejött az össz-Kárpát-medencei Magyarország. És az Árpádot követő Szabolcs és Zsolt nagyfejedelmek bő 1 generációnyi időtartamú országlása idején – miközben a magyar lakosság békésen berendezkedett itthon – az esetek túlnyomó többségében rivalizáló európai keresztény hatalmak szövetségeseiként: magyar hadseregek szereztek győzelmet győzelem után a közeli Bajor-, Frank- és Szászföldön, É-on Dániáig, túl a Rajnán Elzászban és Lotharingiában, Burgundiában; többször Itáliában, egészen a „csizma” talpáig lejutva; 924-ben átkeltek a Pireneusokon is, és „meglátogatták” Katalóniát, 942-ben újra még Andalúziát is; 926-ban egyik seregük a Loire mentén lefelé haladva, a másik pedig a Franciaföld ÉNY-i részein, az Atlanti-óceánban megmosták szablyáikat, kardjaikat; időnként pedig a Balkánon is portyáztak, egészen Konstantinápolyig. A 933-as merseburgi csatavesztés nemcsak a legyőzhetetlenségünk mítoszát foszlatta szerte, hanem a nagyfejedelemségen belüli belpolitikai következményei is lettek, de erről itt és most nincs mód beszélni. Egyébként viszont pl. Itáliába oly gyakran vezettek hadjáratokat, hogy a Szávától az Adriáig vezető hadiutat legkésőbb 947-ben, tehát alig fél évszázaddal az állítólagos besenyő megsemmisítésünk után a nyugati írások már „strata ungarorum”-nak = a magyarok felvonuló hadiútjának kezdték nevezni, és e név még évszázadokig használatban maradt …

Zsolt esküvője után 4 évvel az Árpáddal kapcsolatban bekövetkezettekről így ír egyik krónikánk: „Eljött a

napja, megöregedett, elgyengült, megbetegedett, a szíve megtört, végül a szemét földdel takarta be a lejárt idő, vagyis elhalálozván eltemettetett.” A Kárpát-medencei székelymagyarok és Hétmagyarok ím már magyar földjét, országát - az össz-magyar nemzet hazáját - állammá szervező Árpád nagyfejedelem 1.100 éve: 907-ben halt meg, saját korában már nagyon idősnek számító szervezete felélte végső energia-tartalékait is a 907-es nyári magyar honvédő háború győzelemre vitele során. Ugyanis - mint fentebb utaltam rá - Kárpát-medencei új államunkat, a Magyar Nagyfejedelemséget a föld színéről letörölni igyekvő, minden korábbinál elsöprőbb erejű és igen jól felszerelt, egyesített - bajor, sváb és frank - nyugati hadsereg támadta meg: nyugati részről a hadicél a magyarok függetlenségének megszüntetése, a Dunától NY-ra pedig a német birodalmi, jelesül a frank fennhatóság visszaállítása volt. E háború nemcsak a magyar államiság,

hanem a magyar nép, nemzet történetének is az egyik legfontosabb, sorsdöntő eseménye volt, amelynek magyar honvédő hadműveleteit még maga Árpád készítette elő, szervezte meg.

A nagyfejedelem haldoklásának a híre, sőt talán a halálhíre ( hiszen ennek a pontos dátumát nem ismerjük ) az ország NY-i = Linz környéki határain már összegyűlt ellenséget a támadás tervezettnél korábbi, június 17.-i megkezdésére késztette. Árpád

egyetlen még élő fia, Zsolt éppen csak átlépte nagykorúsága határát, és a sztyeppei szokások is a szeniorátus elve alapján történő hatalom-öröklést írták elő: a dinasztia felnőtt és legidősebb, legtapasztaltabb férfitagját kellett jelölni és megválasztani. Ez a személy Álmos unokaöccse, Szabolcs volt, akit ÉKmagyarországi birtokairól a törzsfők a Duna térségébe meghívva, a háborús körülményeknek megfelelően igen gyorsan beiktattak a nagyfejedelemségbe, és azonnali főfeladata a honvédelem lett. Idő közben az ellenség már áttörte a 2 külső gyepű magyar határvédelmét. Több, mindkét oldalon igen nagy véráldozatokkal járó csata után 907. július 4. és 6. között Pozsony közelében történelmi fontosságú és súlyú magyar győzelem született, szinte megsemmisítve az ellenséget, maradékait az Enns-i gyepűelvén túlra űzve. A pozsonyi magyar diadal több mint egy évezredre – tehát napjainkig kihatóan - megalapozta KözépEurópában a magyarok helyét és súlyát, ezzel együtt meghatározva a közép-európai térség egésze fejlődésének és további történelmének irányát is. Árpád már nem érhette meg honvédelmi előkészületei pozsonyi eredményét, mint ahogy azt sem, hogy a még általa kitűnően megszervezett hadseregünk e diadal eredményeit 3 év múlva, az 1. Lech-mezei ütközetben megerősítette: immár saját országaikban, szállásterületeiken negyed évszázadra tönkre verve a sváb, bajor és frank németség Pozsonyt még túlélő katonai potenciálját, adófizetésre kényszerítve a német királyt.

»A honfoglalás diplomáciai és katonai előkészítése és tervszerű végrehajtása kétségtelenül Árpád (nagy)fejedelem személyes érdeme. Az új haza megszállásában, a gazdasági és katonai szempontból egyaránt célszerű berendezkedésben megnyilvánuló tudatosság és tervszerűség - a maga mélyreható következményeivel – az egész nemzet életerejének, fejlődőképességének és államalkotó tehetségének bizonyítéka. Árpád magyarjai nemcsak honfoglalók, hanem egyben a középkori ( keresztény ) magyar állam alapjának a megvetői is voltak« --- írta briliáns méltatásként Hóman Bálint az 1935-ben kiadott Magyar történet-ben.

Árpád magyarjai részben a húnok, részben a korai és a kései avarok utódainak tartották magukat, és egyhangúlag ugyanezt tudta róluk Európa többi népe is.

A Kárpát-medencei kései Avar Kaganátus területének NY-i felében élő magyar, pl. székelymagyar nemzetrészeket, és más ( utóbb a magyarságba olvadó ) rokon turáni népcsoportokat a VIII/IX. sz. fordulóján a keresztény Nagy Károly császár hadserege hódította meg, kirabolva az avar uralkodó-dinasztia híres kincstárát, majd Európa-szerte hűbéri ill. egyházfenntartói~kegyúri ajándékként szétajándékozva a hatalmas zsákmány nagyobb részét. Mivel a IX. sz. végén honfoglaló Hétmagyarok is ezt saját jogos örökségük részének tekintették, valamennyi D- és NY-európai hadjáratukon törekedtek e

művészettörténetileg is páratlan, és nem kis részben már Avariában is keresztény eszmeiségű kincsek visszaszerzésére. Ma már a történészek közmegegyezése, hogy - a sokáig megtévesztően „kalandozásoknak” nevezett – szinte egyetlen hadjáratukra sem mentek a magyarok ottani keresztény hatalom hívása, sőt szövetségkötése nélkül; tehát valójában ottani térségi politikai rivalizálásokban vettek részt valamelyik fél oldalán.

A X. sz. közepének időnkénti német~magyar konfliktusai nemcsak magyar erődemonstrációs hadjáratokhoz vezettek, hanem a 895/’96-os döntő honfoglalás-szakasz után egy évszázaddal a Német-római Birodalomból „kilógó” bajorokkal való szövetségkötéshez is, amit dinasztikus házassággal is megpecsételtek: bajor Gizella így kötött házasságot - Regensburg

vidékén és vlsz. 995-ben - a latin-keresztény neveltetésű Vajkkal, keresztény nevén Istvánnal. Közös életük első éveit Nagy-Duna bal parti kisalföldi birtokaikon töltötték, nyitrai székhellyel. 997-től ( Géza halálától ) István lett az ország keresztény nagyfejedelme, és tényleges hatalmi területén intenzív térítő~egyházszervező munkába kezdett.

Ezt ismerte el kora egyik legműveltebb embere, II. Szilveszter pápa az 1000. Karácsonyán = Jézus Krisztus megtestesülésének 1. millenniumán Istvánnak megígért, 1001. Húsvétján megszentelt és Magyarországra küldött koronával és a keresztény király egyéb felség-jelvényeivel.

Árpád - törzsszövetségi pajzsra emelésétől - a Hétmagyarok nagyfejedelmi felségjelvényeit viselte ünnepeken. A 895/’96-os döntő szakaszú honfoglalás előtt már a Kárpát-medencében élő, korábbi honfoglaló magyar és szövetséges népek az Avar Kaganátus központi államigazgatásának IX. sz. eleji frank és bolgár szétdúlása, és Kárpátia NY-i és D-i területeinek idegen megszállása után is megőrizték a teljes függetlenségüket: a Közép- és Felső-Tisza térségében, a Felvidék K-i sávjában és Kárpátalján, továbbá ÉErdélyben; velük Árpád szövetséget kötött, amelyet fia, Zsolt házasságkötésével is megpecsételt. Ennek során formailag nászajándékként, valójában azonban hatalom-átruházásként az Árpád-dinasztiához kerültek a szintén hún, jelesül Attilla-i hagyományokat őrző őslakók vezetői által megőrzött avar kaganátusi koronázási ékszerek is; köztük a kagánoknak - a frank~óbolgár katonai inváziót már több generációval megelőzően - keresztény szimbólumokkal ékes felségjelvényei, koronái is. Mindezek – az Árpád-i felségjelvényekkel együtt - Géza nagyfejedelemről annak halála után, tehát 997-ben Vajk, azaz István nagyfejedelemre szálltak át, aki mint a szövetségi, tehát országos közhatalom általánosan elfogadott és tisztelt jelképeit viselte őket több mint 4 éven át: keresztény királlyá megkoronázásáig.

Szt. István keresztény királlyá koronázása Székesfehérváron 1001. nyarán, Nagyboldogasszony ünnepén történt. Ez a keresztény magyar állam születésnapja. Az egyházszervezés is új lendületet nyert.

István kiválóan beszélt - és ami az ő korában unikumnak számított - olvasott és írt latinul; levelezésben állt kora egyházreformjának kiválóságával, Odilo Cluny-i bencés apáttal is; zarándokházat alapított Jeruzsálemben, Konstantinápolyban, Rómában.

Fia, Szt. Imre herceg a biharvári központból irányította az országhatárok, ill. a ma Pozsonyhoz tartozó oroszvári alközpontból a nyugati határ védelmét, eközben sem feledkezve meg a - saját lelki élményein is alapuló - hittérítés elősegítéséről. A „vetés” Szt. László és Könyves Kálmán idejére ért be: független - Európában szokatlan mértékben még Rómától is részben független - keresztény magyar állam, stabil gazdaság, biztonságosan őrzött határok. És

akik Isten kegyelméből és segítségével mindezt megalkották: --- a kereszténységnek legtöbb szentet adó európai dinasztia = a magyar Árpád-ház jeles férfi- és nőtagjai, és mindazok a szentéletű férfiak, akiket művük teljessé tételéhez munkatársul külhonból segítségül hívtak. Pozsonyban a Koronázó-templomban - mint a történelmi Magyarország ezeréves államhatárainak közelében mindenütt - a templom védőszentje ( Pozsonyban Szt. Márton, a mi földünk által még az ókorban a kereszténységnek adott 1. szent ) főoltár fölötti ábrázolása jobboldalán Szt. István király, baloldalán Szt. László király szobra áll: tisztük szerint - amiképpen földi életükben, azonképpen üdvözült állapotukban is őrzik a hitet, a magyarságot, és a magyar földet, a magyar hazát, ( amely nemcsak ma nem egyezik meg a közigazgatási, pl. az állam-határokkal ... ), és őrzik a magyarokkal együtt élő valamennyi jóakaratú országlakos életét, anyagi és lelki javait. Magyarország az árpádi~szt.istváni alapokon egy évezreden át az európai fejlődés élvonalához tartozott, amit többek között a Kárpát-koszorú = az 1.100 éves magyar, ezen belül az 1.000 éves keresztény magyar államhatár K-i~DK-i = erdélyi szegélyén mindennél jobban mutatnak: „az építőkövekkel igazolhatóan megállt” gótika, reneszánsz, barokk, és az eszmékkel igazolhatóan ugyanott „megállt” humanizmus, kálvini reformáció, a nemzeti szabadságharcok és az európai típusú polgári fejlődés is. E magyar szellemi fejlődés egyik csúcspontja volt, hogy Erdélyben, az 1568-as tordai országgyűlés törvényként hagyta jóvá - a világon először (!) – a teljes körű lelkiismereti és vallásszabadságot. Szt. István óta sokmillió magyar megvallotta és élete alapélményének, vezérelvének tartotta és tartja keresztény/keresztyén hitét, és gyakorolja vallását. Isten kegyelme, mint alapvető feltétel, és az árpádi~szt.istváni történelmi jelentőségű megalapozások mellett kizárólag ennek a hitvalló keresztény/keresztyén magyarságnak köszönhető, hogy Európában az egyetlen K-ről jött nép a magyarság, amely államalkotóként fenn tudott maradni, és ha külső túlerő vagy nagyhatalmi politikai gonoszság, bűn miatt időszakosan nemzetrészekre szakították is, mint pl. Mohácsot vagy Trianont követően, „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem --- él nemzet e hazán” ! A trianoni nemzetgyalázó diktátum 87 év óta sújtja a magyar nemzet egészét. A csapással kortárs nemzedék egyik jelese így vall erről:

JÓZSEF ATTILA 3 VERSE --- A NEMZETGYALÁZÓ TRIANONI DIKTÁTUM GYÁSZNAPJÁNAK ( 1920. 06 .04. ) 2. ÉVFORDULÓJA KESERŰ IHLETÉSÉRE (( a versekben vastag-betűsre szedem a nemzetvédelmi hangsúlyokat; aláhúztam a felolvasáskor nyomatékosítva ejtendőket --- B.S. )) 1. Az apja származása szerint { [ „ nemzett József Áron, szappanfőző” --- írja J.A. 1928 elején ] „az apám félig székely, félig román vagy tán egészen az” ( --- írja J.A. 1936. júniusban ), } orthodox ( = görög keleti ) vallásban nevelt József Attila 1922. első felében – 17. életévét betöltve, a 18.-at megkezdve – írta e verset, amely az 1948/49-es [ már újra ! csonka-]magyarországi bolsevik puccs ( a választási csalásos – az ún. „kékcédulás” – „hatalomátvétel” ) után soha semelyik „minden verse és műfordítása” „J.A. összes”-ben nem jelenhetett meg.

Nem, nem, soha !

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége, Nem lehet, nem, soha ! Oláhország éke !

Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret ! Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett !

Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel, Ha eljő az idő – a magyar talpra kel, Ha eljő az idő – erős lesz a karunk, Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk !

Majd nemes haraggal rohanunk előre, Vérkeresztet festünk majd a határkőre És mindent letiprunk ! – Az lesz a viadal !! – Szembeszállunk mi a poklok kapuival !

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár, Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ Teljes egészében, mint nem is oly régen És csillagunk ismét tündöklik az égen.

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk, Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk ! Felhatol az égig haragos szózatunk: Hazánkat akarjuk ! vagy érte meghalunk.

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem, Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen ! Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át: Nem engedjük soha ! soha Árpád honát !

2. 1922. nyarán írta

Pogányos hitvallás magyarul

Hol vagy erős pogány sereg, Hős Vata, bálványos berek ? Hol alszol bátor Bocskay ? Kossuth dicső csapatjai ?!

A bősz magyar vér nem buzog ? Mint gyáva, hitvány koldusok Könyörgünk már az életér’ ? Hadúr öszvérként mendegél ?

Ó nem, ilyet ne higgyetek – Hadúr itt van közöttetek, Hadúr a roppant Őspogány Üget sötétpej vadlován.

Szegődjünk hát nyomába mi Gyávaságot irtani, Álljuk helyünket emberül – Ki küzd: megél, más elmerül.

Megáll Isten, meg a világ, Gyönyörrel bámul ily csudát, Hogy vasököllel ha akar, Szabad s egész lesz a magyar.

3. Ugyancsak 1922-ben és megkeseredve írta. A győztes nagyhatalmak a népszavazásos határmódosítást csak Sopron és az Őrség~Őrvidék környékén engedélyezték. Tudjuk: mindkét térség dicső magyar győzelmet hozott, és így lett Sopron a leghűségesebb magyar városunk, és néhány Vas megyei település a leghűségesebb, legbátrabb magyar

falvaink, ám ( ekkor ) nagyságrendileg nem módosulhattak az utód-államok felfegyverzett ellenséges hadseregeivel körülvett, saját hadseregét kötelezően leszerelt, lefegyverzett Csonka-Magyarország gyalázat-államhatárai. Trianon nemzetközi jogi – nagyhatalmi ! – „garantálása” pedig 75 évre szólt …

Bús magyar éneke

Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán, Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván Bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról. Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre, Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja, Régi honát, testvéreit – mást se tehet – siratgatja. Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben, Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken. Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre, Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek, Rajt’ pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek. Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány. Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre, Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon, S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom. Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed !

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre, Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

A lélek síkján üzenjük József Attilának innen Szanyból is, az erdélyi Barótról is, és az egyetemes magyar nemzet össz-kárpátiai hazájának minden pontjáról, hogy lehet, és Isten segítségével mielőbb legyen is magyar feltámadás ! Mert még ma sincs minden veszve. A 87 évvel ezelőtti nemzetvesztő trianoni tragédia és következményei ugyan legalább akkora sebet ütöttek a magyar nemzeten, mint Muhi és Mohács együttvéve, ám amiképpen a tatárjárás után 1-2 évvel, Mohács után pedig közel másfél évszázad múlva nekifogtak őseink az anyagi újjáépítésnek és a nemzet szellemi újraegyesítésének, azonképpen ma is - az utolsó megszálló szovjet katona és tank kitakarodása óta - ez a fő feladatunk.

A XX. sz. fasiszta és bolsevik diktatúráiban a magyarság nem kis hányada fizikailag is megsemmisült, más része kényszerűen elmenekült innen, de a Kárpát-medencében bárhol itthon maradók túlnyomó része is újra megélte a Himnusz sorait, hogy „bújt az üldözött, felé kard nyúlt barlangjába, szertenéze, s nem lelé honját e hazában”; és a polgári szabadság hiánya miatt a diktatúrák idején a nemzet veszélyesen magas hányada megnyomorodott mind anyagilag, mind lelkileg. Ma is a nemzeti újjá-építkezés és felemelkedés legnagyobb fékje egyfelől a több milliónyi testvérünk tragikus anyagi helyzete, és pl. a Magyar Köztársaságban élő nemzetrészt még évtizedekig sújtó, részben a 70-es évektől a még a nyílt bolsevizmus alatt, részben az utóbbi másfél évtizedben felhalmozott államadósság, amely igazán érdemi fejlődést mindeddig nem eredményezett, és már nem is fog; másfelől a nemzeti újjá-építkezés és felemelkedés legnagyobb fékje a közösségi célokra világnézettől függetlenül mozgósítani képes egészséges magyar nemzeti önismeret, öntudat hiánya vagy elégtelensége. Elemi szükség van tehát egy, hiteles személyiségekből álló, magyar nemzeti értékrendű szellemi elit által kimunkálandó ún. nemzeti minimum-stratégiára. Emellé azonban csakis akkor fog felsorakozni a nemzet többségi színe-java, ha olyan nemzeti küldetéstudatos vezető-réteg veszi át a nemzetrészek kormányzását bármelyik közigazgatási egységben - a kisközségektől a nagyvárosokon és a kisebb területei szervezeteken át az országrészekig, sőt az államokig - , amely a közösség iránti, kiemelten a magyar nemzet, mint Istentől rendelt közösségünk iránti - cselekvő szeretet jegyében él és dolgozik a mindennapokban is, azaz méltó Árpád nagyfejedelemhez és közel 1 évszázadig még nem keresztény, majd keresztény utódaihoz. Lehet, hogy ma nem olyan arányban kellenek szentek vagy hadvezérek a magyar nemzeti újjászületés ügyének élére, mint egykor, hanem sokkal nagyobb arányban közgazdászok, jogászok, kül- és belpolitikusok, műszaki és humán értelmiség. Az azonban bizonyos, hogy a vezetői rétegbe nem kellenek extrém liberális szélhámosok, és/vagy akár elméletileg is, akár „csak” gyakorlatilag bolsevik szellemiségű rabló vadkapitalisták, hanem a Szentírásból származó értékrendet valló és megvalósító, magyar nemzeti küldetéstudatos vezetők; beleértve a Szentírásból néha szó szerint átmásolt ún. baloldali, valójában szociális értékeket a mindennapi gyakorlatba átültető, egyúttal a személyes kezdeményezés, a magántulajdon és piac törvényeit nem tagadó, sőt felkaroló, ám a magyar nemzeti érdekeknek alárendelő szellemi elit. A legjobb elit sem képes mozgósítani a széles néptömegeket, a közembereket, ha egyfelől nem mutat példát, másfelől nem tudja elfogadtatni, szinte hitvallássá tenni a nemzet egészében, hogy minden magyar felelős minden magyarért. És e személyes, senkire át nem hárítható felelősség nem fennkölt érzelmeket, nem is kizárólag a nemzeti múlt megbecsülését, hanem a nemzet bármely része mai és jövendőbeli megmaradását, megerősödését, az éppen most jobban rászoruló magyarok iránti cselekvő szeretetet jelenti. Minden forint vagy euro ilyen célú adomány kedves a magyar nemzet kereteiben való létünket elrendelő, és arra gondot viselő Isten előtt is. És ugyanilyen alapvetően fontos az őszinte szó, a magyar nemzet együvé tartozását kifejező minden testvéri gesztus. És ekkor a közigazgatási határokkal ugyan még szétszabdalt,

azonban az össz-Kárpát-medencében ma is többségi, mert legnagyobb lélekszámú egyetemes magyar nemzet, és szállásterülete, a haza: a magyarok lényegileg (!) egybe tartozó országa nem gazemberek prédája lesz, hanem újra a Tiéd lesz, ÚrIsten, és újra a Te magyar népedé. A ma nemzedékének feladata tehát a sebek gyógyítása, és kinek-kinek a lehetőségeihez képest azon munkálkodás, hogy Istenünk rendjének megfelelően újra egybeforrasszuk, ami összetartozik. Ezt kívánja meg személy szerint és kivétel nélkül mindannyiunktól a Krisztus-i főparancsolatból közvetlenül következő felelős, cselekvő szeretet elszakított nemzetrészeinkért, Trianonnal közigazgatási-( állam-)határokon túlra kényszerített magyar honfitársainkért is.

És ugyanezért valóban méltó, hogy csakis évezredekben mérhető európaiságunk és kereszténységünk/keresztyénségünk büszke öntudatos vállalása mellett mi magunk is megemlékezzünk egy keresztény templom megszentelt helyén is a még nem keresztény, de az állama területén élő ország-lakosok körében a már Krisztussal elkötelezett magyarok és nem magyarok vallásgyakorlatát soha nem gátló, honszerző, Magyarországért élő, harcoló és e harcokban ill. az új haza megszervezésében erejét felőrlő, feláldozó, küldetéstudatos első nagyfejedelmünkről, Árpádról.

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

Szany római katolikus templomában is valljuk meg magyarként, európaiként és keresztényként/keresztyénként a mi múltunk, jelenünk és jövőnk legfőbb alapját, fundámentumát az Úrtól rendelt imádsággal, fennhangon és felállva:

( Mt. 6:9~13.) MI ATYÁNK, AKI A MENNYEKBEN VAGY, SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED, JŐJJÖN EL A TE ORSZÁGOD, LEGYEN MEG A TE AKARATOD, AMINT A MENNYBEN, ÚGY A FÖLDÖN IS; MINDENNAPI KENYERÜNKET ADD MEG NÉKÜNK MA, ÉS BOCSÁSD MEG VÉTKEINKET, MIKÉPPEN MI IS MEGBOCSÁTUNK AZ ELLENÜNK VÉTKEZŐKNEK; ÉS NE VÍGY MINKET A KÍSÉRTÉSBE, DE SZABADÍTS MEG A GONOSZTÓL; MERT TIÉD AZ ORSZÁG, A HATALOM ÉS A DICSŐSÉG MINDÖRÖKKÉ. ÁMEN.

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

Megemlékezésünk alkalmából babérkoszorút készíttettünk, amelynek nemzeti szalagjain a következő felirat olvasható :

A MAGYAR HAZA HATÁRAIT A KÁRPÁTOKNÁL KIJELÖLŐ, A KÁRPÁT-MEDENCEI MAGYAR ÁLLAMISÁGOT MEGTEREMTŐ, UTÓDAI - DINASZTIÁJA - RÉVÉN EURÓPÁNAK ÉS A VILÁGNAK A LEGTÖBB KERESZTÉNY SZENTET ADÓ ÁRPÁD NAGYFEJEDELEM HALÁLA MILLECENTENÁRIUMÁNAK TISZTELETÉRE

Országos Erdészeti Egyesület - Szany, 2007. augusztus 04.

Felkérem Doros István urat, az Országos Erdészeti Egyesület alelnökét, Ormos Balázs urat, az OEE főtitkárát, Káldy József urat, az OEE korábbi elnökét, továbbá mai rendezvényünk helyi szervező erdészkollégáit: Csordós Albin, Pagonyi Zoltán és Vincze Ferenc urakat, hogy a koszorút helyezzék el az oltárasztalra --- a kegyelem forrását kiábrázoló feszület mellé.

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

Befejezésül valamennyien együtt kérjük a Kegyelmes Istent, hogy a Kárpát-medence e g é s z é b e n is, a jelenlévők többsége számára az édes haza illetve a szülőföld élményét közvetlenül jelentő Győr, Moson, Pozsony és Sopron szentistváni vármegyék mai területén is további évezredet adjon a magyarságnak: közösen énekeljük el nemzeti imádságunkat, a magyar Himnuszt. (( Írta, felolvasta, és - a kiválasztott idézeteken belüliekkel is őszinte szívvel azonosulva - valamennyi gondolatért teljes felelősséget vállal: Bolla Sándor ))