56. évfolyam
2008. október
Ára 40 dinár
Köszöntő Tudok valakit, aki közelebb hozta egymáshoz az embereket, és az emberekhez a csillagokat. Van valaki, akinek homlokán ott a jel; a csillag, az ékcsillag, a körcsillag vagy a virágocska. Ők azok, akiknek színe lehet: selyemfehér, hollófekete, bársonyfekete, világossárga, bronzsárga, mézsárga, zsemlyefakó, mogyorófakó, gerlefakó, rozsdafakó, pejderes, vasderes, seregélyszürke, daruszürke, szeplőszürke, porcelántarka, párductarka stb. Hogy kik ők? Ők a lovak, kedves barátaink. A középkori ember, ha utazni akart, nyeregbe szállt. Lovon járt a király, a pap és a diák. Lóháton vonult a hadsereg is. * Élt régen Magyarországon egy versenyló, a Kincsem, akiről egész Európa beszélt, akinek hírét az egész világ ismerte. 1874-ben született, 2 évesen kezdte dicsőséges pályafutását, sorra nyerte a lóversenyeket. Kincsem rendCIP – A készülő kiadvány katalogizálása A Matica srpska Könyvtára, Újvidék (Novi Sad)
kívül jó természetű telivér volt; nyugodt, higgadt. Etetés után több órát feküdt. Szinte semmire nem volt érzékeny; hideget, meleget, esőt, szelet egyaránt jól tűrt. Talán csak az ivóvizére volt kényes: felforralt, majd lehűtött vizet ivott csak. Soha magyar lóról ennyi festmény és rajz nem készült, mint Kincsemről. Sőt, egy budapesti cukrászdában csokoládéból öntötték ki Kincsem szobrát! * Te készítettél-e már kedvencedről szobrot? Miből? Mit gondolsz a lovakról? Írd meg nekünk! Csilla
Kincsem, a csodakanca (metszet)
A Mézeskalács megjelenését támogatta: SZERBIAI MŰVELŐDÉSI MINISZTÉRIUM
ISSN 0352–6070 COBISS.SR.-ID 16291074
Vajdaság AT Oktatásügyi, Tájékoztatási, Valamint Kisebbségi Titkársága
A határon túl élő magyarok megsegítéséért
Levéleső Levéleső hull az égből, szállingózik a mesékből egyhangúlag, hogy a sárkány elalszik a saját lábán.
A boszorkány nyűgölődik: lovával az utcát söprik, ó, hogy adnák már alája, s röpülne át Afrikába.
Fedőlap és illusztrációk: Recskó Diana (6–7., 8. o.) és Belec S. Anikó (3., 10., 11. o.) MÉZESKALÁ CS – óvodások és kisiskolások lapja n Megjelenik a tanévben havonta egyszer n n YU ISSN 0352-6070 n n Alapító: Magyar Nemzeti Tanács n Kiadó: Magyar Szó Lapkiadó Kft., Újvidék, Szerbia n n Igazgató: Mihók Rudolf n Főszerkesztő: Kókai Péter n Szerkesztő: Tripolszki Csilla n n Grafikai szerkesztő: Buzás Mihály n n ( 021/475-400-8, fax: 475-400-9 n Leveleiteket az alábbi címre küldhetitek: Mézeskalács, 21000 Novi Sad, Vojvode Mišića 1/III. n n Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza n URL: http://www.jopajtas.info, e-mail:
[email protected] n n Terjeszti a Magyar Szó Lapkiadó Kft. terjesztőosztálya. Tel/fax: 021/557-304, 021/557-244 n n Nyomtatja: Magyar Szó Ktf. – FORUM Nyomda, Újvidék, felelős vezető: Berta Zoltán igazgató n n Előfizetés egy évre 400 dinár (csak belföldi kézbesítéssel) n
2
Ilyen nem volt a világon: sündisznó érik az ágon, s kibújnak – kacag az ég! – bőrükből a gesztenyék. Farkas Árpád
3
Hét fa Égnek mered a jegenye, alig látni, hol a hegye. Fölmásztam a tetejébe, áglétrákon föl az égbe. Szomorúfűz földre hajlik, ágairól rigó hallik. Fölém borult, vállamig ért, csiklándozva orrom hegyét.
Varga Valentin 3. osztály, Martonos
Óriás tölgy, dicső termet, lábainál gomba termett. Nem kezdte ki idő, vihar, égig ért az ágaival.
Sárkány Ágnes 3. osztály, Martonos
Emlékezzünk most a hársra, fölmásztunk az egyik ágra, lemásztunk a másik ágról, s teát főztünk hársvirágból. Nem nőhet az égig ő se, nézd a lábát, hó a törzse. Csíkokkal van teleírva, kérge papír, ez a nyírfa.
Fák és tündérek Nacsa Anetta, 3. osztály, Bácsföldvár
Azt mondják, nem látni a fától az erdőt. Van benne valami, de én inkább azt tapasztaltam, hogy egy-egy szép és érdekes fát észre sem veszünk az erdőben, belevesznek a rengetegbe. A magányos fákat mindig megcsodáljuk. Így maradt meg az emlékezetemben a nagyapám kertje végében égbe nyúló jegenye; a házuk előtt illatozó hárs; az udvarunkban díszelgő szomorúfűz; a már említett, erdei tisztáson álló, Rózsa Sándor nevéhez kötött tölgy; a házunk mellett ékeskedő nyír; az udvar közepén árnyat vető diófa, és a termése miatt is nagyon szeretett eperfánk.
4
Dús a lombja diófánknak, köszönjük meg nagyapánknak. Ő volt, aki elültette, én meg, ki a diót szedte.
Doroszlovácski Sztefán 3. osztály, Petőfi Sándor iskola, Újvidék
Udvarunkban hét fa állott, ki ültette, legyen áldott. Eperfánkon üldögéltem, jaj de vígan éldegéltem.
Petrović Jasna 3. osztály, Martonos
Nagy Bandó András
5
(Részlet) Odakünn ólmos esőt csapkodott az ablak üvegéhez a rosszkedvű késő őszi szél. Odabenn rosszkedvűen krákogott az öreg nagyapa, dörmögött, hogy a kályha füstöl, hogy az ajtórésen behúz a szél, hogy a csúz hasogatja a térdét... De igazság szerint azért volt rosszkedvű, mert a kisunokája várakozóan tekintett rá az ágyból, a ma esti mesét várta, és a mese csak nem akart az eszébe jutni. Talán a rosszkedvű szél fújta ki onnan, talán az ólmos eső mosta ki belőle; akár így, akár úgy volt, egy fia mese se jutott az eszébe. A nagyapa rosszkedvűen kibámult az ablakon, a fekete estébe, s a fecskék jutottak eszébe, akik mindig feketében járnak, a mellényük fehér, és ha nálunk hűvösre fordul az idő, egyszerűen Afrikába repülnek. Nem kell nekik hozzá se útlevél, se útiköltség, ilyen jó dogluk van. Ő meg sohase jár ünneplőben, mint a fecskék, nincs frakkja, nincs fehér mellénye, és még mesét se tud mondani, mert nem jut az eszébe semmi. Amint így töprenkedett meg szomorkodott, egyszer csak valaki kopogtatott az ablakon. Pedig második emeleti ablakon ritkán szoktak kopogtatni, ha az az utcára nyílik. Nagyapa arra gondolt, hogy talán jégeső kopog az üvegen. De a kopogtatás egyáltalában nem volt jégesőszerű, és egyre halkult, halkult, végül teljesen elhalt. Különös jégeső – gondolta a nagyapa. Odalépett az ablakhoz, és kíváncsian kinyitotta. A hideg őszi esővel együtt csapzott tollazatú fecske hullott be a nyitott ablakon. – Szegény kis jószág – sajnálkozott nagyapó. Felemelte a földről az elalélt fecskét, odavitte a kályhához, melengette, szárítgatta. De a szegény madár meg se moccant, még a szemét se nyitotta ki. – Vége – sóhajtotta bánatosan a nagyapa. – Elpusztult szegényke.
6
A fecske meséje
– Temessük el – szipogott az unoka. – Az ágy alatt van egy üres cipődoboz... – Tudom, tudom – bólogatott a nagyapa. Kikotorta az ágy alól a cipődobozt, belefektette a halott fecskét, s még utoljára megsimogatta. A fecske ebben a pillanatban kinyitotta a szemét, mert úgy látszik, mégsem volt egészen meghalva, és így szólt: – Köszönöm, hogy megmentettétek az életemet. A jó öreg nagyapa annyira meglepődött, hogy majd elejtette az ócska cipődobozt. A fecske pedig ránézett és megkérdezte: – Min csodálkozol? Talán azon, hogy beszélek?
– Ó, csak azon, hogy mégis feléledtél – felelte a nagyapa. – És nem is annyira csodálkozom, mint inkább örülök. És nagyon kíváncsi vagyok, hogyan kerültél ide hozzánk. – Elmeséljem? Akarjátok hallani? De mennyire! Semmi egyebet nem akartak hallani, csakis ezt. A fecske pedig elkezdte: – Azt ne higgyétek, hogy én valami különös – táltos vagy tündér – fecske vagyok. Szó sincs róla. Engem ugyanúgy fecsketojásból költött ki a mamám, mint a testvéreimet, akikkel együtt éltem a családi fészekben. A mi családunk egészen szegény, úgynevezett hétkukacos család volt, éppen csak hogy elfértünk a szerény kis családi fészekben. De új ruhára sohasem tellett, szüleim ugyanazt a
kopott fekete kabátot, fehér mellényt hordták születésük óta, és mi gyerekek se kaptunk soha új öltönyt. Végül egészen hozzánk nőtt az az egy szál fekete frakk, már akkor se tudtuk volna levetni, ha akarjuk. Nagy szegénységünkben kénytelenek voltunk Afrikába utazni, amint beállt a hűvös idő, hiszen a fészek oly hideg, még kályha sincs benne, s ha lenne, hát úgyse jutna belé tüzelő. Amikor útra készülődtünk, odaugrált hozzám egy kövérre hízott veréb, és gúnyosan a fülembe csiripelt. Még sokági folytatta gúnyolódását, mintha mi bizony valami előkelő és drága hajón vagy lökhajtásos repülőgépen indultunk volna a tengerentúli útra. Pedig erről szó sincs, a tulajdon két szárnyunk vitt, és ez bizony nem a legkényelmesebb utazás. Sokat szenvedtünk, sokat nélkülöztünk útközben. Csapatunkból többen a tengerbe vesztek, de nem segíthettünk rajtuk, röpülnünk kellett tovább, nehogy mindannyian ott pusztuljunk. Végül nagy keservesen megérkeztünk Afrikába. Ott keserves csalódásban volt részünk. Erdőotthonunk, amelyről mamánk, a jó Csivit anyó annyit mesélt, nem volt sehol. Talán kivágták, talán tűz pusztította el. S amellett micsoda fogadtatásban volt ott részünk! Tarka madarak, amelyeknek még a nevét se hallottam, körénk sereglettek, nevettek, gúnyolódtak rajtunk. Egy szavukat se értettem, hiszen idehaza csak verébül, csókául, varjúul, gerléül, fürjül tanultam. Szavuk nekem csak értelmetlen vartyogás volt, de a gúnyos hunyorgatásokat és szárnylengetéseket megértettem. Megvallom, nekem egyáltalában semmi sem tetszett ebben az Afrikában. Elhatároztam, hogy hazaszököm szülőföldemre. És úgy is tettem. Egy éjszaka, amikor az egész család szárny alá dugott csőrrel aludt, én nesztelenül a levegőbe emelkedtem...
7
A fecske meséje Mondhatom, ez volt csak az igazi keserves utazás, egymagamban, szemközt a széllel, esővel, tengeri viharral. Szerencsémre hajóra bukkantam, annak az árbocán megpihentem. Az utasok összesereglettek az árboc alatt, s nem győztek ámuldozni az egy szál fecskén, aki északnak utazik, ahelyett hogy délnek tartana. Kenyérmorzsát szórtak le a fedélzetre, s éjszakánként, amikor minden elcsendesedett, én felszedegettem a morzsákat. Így értem partot. Megint repültem! Közben arra gondoltam, hogy a legkeményebb sorsa mégiscsak a fecskének van. A veréb, a széncinke, a feketerigó sokat nélkülöz ugyan, de a fecskének egyre csak repülnie kell. Hol innen oda, hol onnan ide. Amellett mindig fekete ruhában jár, mintha a saját sorsát gyászolná. Egészen meghatódtam saját sorsomon, és mélységesen sajnáltam önmagamat. Aztán hazaértem. Megleltem elhagyott fészkünket, és vissza akartam kötözni belé. Csakhogy a fészket elfoglalta egy verébcsalád. Köztük volt az a kövér veréb is, aki indulásunkkor gúnyolt, csúfolt. Most, ahelyett hogy befogadott volna, újabb gúnydalt csiripelt.
A többiek nem énekeltek, hanem felzúdultak. Azt csiripelték: „Mit keres itt ez az előkelő fickó? Magunknak is alig van betevő falatunk, most még neki is juttassunk, aki Afrikában élhetné világát?” Elkapkodtak előlem minden szemet, minden kenyérmorzsát. S amint hasztalan keresgéltem élelmet, az eső vágott, a szél nekem rontott. Áztam, fáztam, éheztem, úgy hittem, elérkezett az utolsó órám. Már alig volt jártányi erőm, amikor bekopogtattam hozzátok. Köszönöm, hogy megmentettétek az életemet. Nincs semmim, nem róhattam le mással a hálámat, csak életem történetével. Elmondtam, hogy okuljatok belőle. – És mi a tanulsága? – kérdezte a kis unoka. De azt már magának kellett kitalálnia, mert a fecske addigra már felcsapott a levegőbe, és egyenesen nekirepült a falon függő képnek. Aranykeretben napsütötte erdő tündökölt a képen. A fecske egyenest berepült a festett erdőbe, s eltűnt a festett lombok között. Úgy látszik, mégiscsak táltos fecske volt, ha ugyan nem tündérfecske... Hárs László
Napról napra a természetben Október a szüret ideje. A szüret időpontja meghatározott naphoz nem köthető tevékenység. A szüret szó hallatán a szőlőszüretre gondolunk, de tudatosítani kell a gyermekekben, hogy a szüret az, amikor egy termés beérik, s egyszerre szedjük le. Lehet szilvaszüret, almaszüret, diószüret. Szüretelni ősszel szoktunk.
A diószüret is egy különleges élmény, ha a gyerekkel közösen végezzük.
Az igazi szüret a szőlőszüret. Ma már kevés helyen találjuk meg a régi hagyományát, de ha az óvodában megteremtjük hozzá a hangulatot, egy héten át is játszhatunk a témával. Réges-régen ökrös fogatok, később lovas kocsik vitték a hatalmas hordókat fel a hegyre, ki a szőlőföldekre. A szüretelők is felültek a kocsikra, és énekelve vonultak. Amikor befejezték a szüretet, hordókban hazahozták, idehaza pedig várta őket a bográcsban főtt paprikás. (Szőke Anna nyomán)
Népszokások Október 31. – Farkas napja Ezen a napon kell a facsemetéket elültetni. A faültetés az élet folytonosságát szimbolizálja.
8
Időjóslás Októberben zivatar: szeszélyes telet jelent. A mennydörgés szép őszt, de kemény telet jelez.
Figyelem!!! Ha küldesz egy fényképet magadról, amelyen épp kis fát ültetsz, nyerhetsz! A fotó megjelenik a Mézeskalácsban. Röviden írd is le, milyen fát ültettél, hova és kivel!
9
A szürke ló Egyszer volt egy szegény ember, akinek a világon semmi egyebe nem volt, csak egy szürke lova. Azzal kereste a mindennapi kenyerét, hogy eljárt a szürke lovával őrölni; éjjel-nappal mindig őrölt rajta. A szürke ló nagyon megunta ezt a dolgot, látta, hogy a más ember lova mindig párjával őröl, neki meg magának kellett húzni a malmot, azt mondja hát a gazdájának: – Édes gazdám, mi dolog az, hogy más ember mindig két lóval őröl, te meg engem csak magamat fárasztasz itt a malomban? – Biz annak az az oka, kedves lovam, hogy egy árva bogaram sincs, akit melléd foghatnék. – Ha csak ez a baj, eressz el engem, majd kerítek én magamnak egy társat. A szegény ember mindjárt kifogta a malomból, eleresztette. Elindult hát a szürke ló, hogy társat kerítsen magának; mén, mendegél hetedhét ország ellen, egyszer meglát egy rókalyukat. Kapja magát, ráfekszik a lyukra, mintha meg volna dögölve, mintha már a farkát se tudná mozdítani.
10
Odabent a rókalyukban egy öreg róka lakott három fiával. Egyszer a legkisebb fia ki akar menni, meglátja a szürke lovat, azt gondolta a fehérségéről, hogy hó van. Visszamegy az anyjához. – Jaj, anyám, nem lehet most kimenni, nagy hó van odakint. – Már hogy volna – feleli az öreg róka –, hiszen éppen nyár közepe van most. Eredj ki te, fiam – mondja a középső fiának –, te öregebb vagy, többet tudsz, nézd meg, mi az. Kimegy a középső fia is, az is meglátja a szürke lovat a lyuk száján, az is visszamegy. – Jaj, anyám, csakugyan nem lehet most kimenni, hó van. – Már hogy volna most hó, hiszen éppen nyár közepe van. Eredj ki te, legöregebb fiam, te legtöbbet láttál már a világon, nézd meg, mi van ott. Kimegy a legöregebb fia is, de az is csak azzal megy vissza. – De bizony csakugyan hó van, akárhogy van a dolog, semmit se láttam, csak a nagy fehérséget.
– Nem lehet most hó, hisz éppen nyár közepe van – mondja az öreg róka, azzal maga ment ki. Látja, hogy nem hó, hanem szürke ló. Gondolkozóba esik, hogy kellene azt elhúzni onnan; ha ott marad, még csak ki se tudnak járni tőle. Próbálták elhúzni a három fiával, de meg se tudták mozdítani. Elmegy hát a farkas komájához. – Kedves komám, ugyancsak jó pecsenyére tettem szert, már oda is vittem a lyukam szájához, de sehogy se fér bele, pedig ha kívül marad, mind kikezdik a varjak; ezért hát azt gondoltam, húzzuk el a te barlangodhoz, abba talán belefér, majd rájárhatunk ketten is. A farkas megörült a jó pecsenyének, gondolta magában: csak egyszer az ő barlangjában legyen, nem eszik abból a róka egy fél falatot se. Mindjárt visszamentek a róka lyukához; még akkor is ott feküdt a szürke ló, tette magát, mintha meg volna dögölve. Mikor odaértek, elkezd a farkas tanakodni: – Hogy kellene ezt az én barlangomhoz elvinni, koma?
– Hát csak úgy – felel a róka –, ahogy én idáig hoztam: a farkam a farkához kötöttem, úgy hoztam árkon-bokron keresztül, még csak nehéz sem volt. Most hát kössük a te farkadhoz a farkát, úgy a legszebben elviheted. A farkas mindjárt ráállott, az bizony jó lesz! Már előre fente a fogát a jó pecsenyére – a róka meg jó erősen összekötötte a farkas farkát a szürke ló farkával. – Húzhatod már, koma! Húzza a farkas, majd megszakad, de meg se bírja mozdítani, amint legjobban erőlködik, hirtelen felugrik a szürke ló, elkezd szaladni, húzza ám a farkast farkánál fogva maga után árkon-bokron keresztül, mint a dögöt – vitte egyenesen a gazdájához. – No, gazdám, hoztam magamnak társat. A szegény ember mindjárt agyonverte a farkast, a bőrét eladta a zsidónak jó pénzért, azon vett egy másik lovat, attól fogva sohasem őrölt magában a szürke ló. Ha magában őrölt volna, az én mesém is tovább tartott volna. Arany László népmesegyűjteményéből
11
Szárnybontogató Szünidei élmény A legszebb élményem az volt, amikor két hetet a családommal tölthettem a kelebiai erdőben lévő víkendházunkban. A testvéremmel homokvárat építettünk, sokat fürödtünk a medencében. Esténként néztük a csillagokat és hallgattuk a tücskök cirpelését. Reggelente madárcsicsergésre ébredtünk. Láttunk az erdőben mókust, nyuszit, harkályt, őzet. Sajnos gyorsan elmúlt a két hét és haza kellett jönni, de az ott töltött napokra szívesen fogok emlékezni. Golić Attila, 3. osztály J. J. Zmaj iskola, Szabadka
Sőregi Tamás, 3. osztály, Magyarkanizsa
Mészáros Laura, 2. osztály, Beodra
Papp Iván 3. osztály, J. J. Zmaj iskola, Szabadka
Közmondások Lóra ültet valakit (becsap, elámít valakit) Annyit eszik, mint a ló (nagyon sokat eszik)
A Földön 60 millió éve létezik ló. A mai ló akkori őse inkább emlékeztetett ragadozóra, mint növényevőre. Fogazatuk néhány millió év alatt kezdett növényevővé válni, és az ujjak száma is lassan csökkent ötről négyre, hátul pedig háromra – az ujjak helyén kialakult a pata. Az ősember először élelemként tekintett a lóra, és a húsát fogyasztotta. Később rájött, hogy ennek az erős növényevő állatnak a fizi-
kai erejét is a saját szolgálatába állíthatja. A ló háziasítása 6000 évvel ezelőtt kezdődött, az első ilyen leletek Dél-Ukrajnából származnak. A jégkorszak után egyetlen vadlófaj létezett, így minden mai ló erre a vadlóra vezethető vissza. A mai lovak tehát mind egyazon őstől eredeztethetőek, és a fajták között meglévő különbségek a földrajzi, éghajlati eltéréseknek köszönhetők.
Lovak fajtái a) Meleg vérű lovak (arab telivér, lipicai, fríz), versenylovak (angol telivér) b) Hideg vérű lovak (magyar, belga...) c) Pónik
Találós kérdések Zöld burokban születtem, mikor aztán nagy lettem, a zöld burok kifeslett, és az úrfi kiesett.
*
Nékem olyan kislányom van, hogy a szemén nőtt a haja.
12
A ló eredete
A lovak, mint minden más állat, kommunikálnak egymással és környezetükkel. A ló hangja a nyerítés. A kanca finoman röhög a csikójának, amikor hívja. A csikó magas hangon nyerít, ha anyját keresi. A szomjas vagy éhes ló rövideket röhög, gyorsan egymás után. Ha megijed, felhorkan, fújtat. A mének, ha harcra hívják ellenfelüket, hajókürtszerű hangon ordítanak. Miért kapál a ló? Mellső lábbal való kapálással jelzi, hogy éhes. Ugyanez, csak felemelt nyakkal már azt jelenti, hogy „jobban jársz, ha távozol!”. Ha pedig mellső lábával kapál, ám a feje bánatosan le van engedve, azt jelzi, hogy fáj a hasa, segíts rajta.
13
Hogyan vált el a hátasló Réges-régen, ősidőkben, sok-sok tegnap és sok-sok holnap múltán, élt egyszer a lovak apja, név szerint Fehérlófia és anyja, Rejtezőló lánya. Miután ezek házasságra léptek a Kancarét szállásán, a Madárasszony völgyében, életet adtak egy csikónak. A paripák birodalma akkoriban a mennyben volt, de nem találtak a széles szájúaknak füvet, a hosszú torkúaknak vizet. Aláereszkedtek hát a mennyből az istenek országába, az Égi Mezőre. Itt vertek tanyát, itt találtak szállásra. Egy ház asszonyai között kaptak lakóhelyet, fűzfarügyet és zöld fűszálból apróra vágott szénát ételnek meg cukornád levét italnak. Megtelepedtek hát.
14
De a lovakkal rosszul bántak, a paripákkal epések voltak. Végül is hát a paripák összevesztek az Égi Mező asszonyával, és továbbvándoroltak a Pásztorvölgy rétjeire. Ott találkoztak egy pásztorral, akinek földjén letelepedtek, és házasságukból csikók születtek. A legidősebb testvért Fényeshomlok bátyának, a középső testvért Tarkasörénynek hívták. A legkisebb öcsöt pedig úgy nevezték, hogy Selyemparipa. De a Pásztorvölgy rétjein a széles szájúaknak nem volt elég fű, a hosszú torkúaknak nem volt elég víz, ezért a legidősebb fivér, Fényeshomlok bátya az Észak Nyolc Nyúlvá-
testvérétől, a vadlótól nyának országába ment, hogy a széles szájúaknak füvet találjon, a hosszú torkúaknak vizet leljen. Tarkasörény a Külső Vadon Nyolc Fennsíkjára ment, hogy a széles szájúaknak füvet találjon, a hosszú torkúaknak vizet leljen. Selyemparipa pedig a Külső Vadon Hármas Székhelyére ment, hogy a hegyi legelőkön egy harapás füvet találjon, a mezei bolygók levét igya. Nem sokkal ezután Fényeshomlok találkozott a jakbikával. A jakbika így szólt: – Az Ég magasságának a végzéséből úgy van rendelve, hogy a lovak birodalma a hegyi
legelők vidéke, a jakok országa pedig Észak legyen. Ezért, Fényeshomlok bátya, menj a magad útjára. Fényeshomlok így válaszolt: – Bár való igaz, hogy az Ég magasságának végzése rendelte a hegyi legelőket a lovak országának, Északot pedig a jakok földjének, de azért ma és holnap a lónak és a jaknak nem kell ellenségként harcolnia egymással. Mégis vitába szálltak azon, hogy a ló egyee előbb a füvet, a jak igya-e utána a vizet, vagy a jak egye előbb a füvet, és a ló igya utána a vizet. A jakbika nem engedett, ellenfelét jobb
15
Hogyan vált el a hátasló testvérétől, a vadlótól
szarvával megragadta, bal szarvával ellökte, s Fényeshomlok bátya ott helyben kimúlt. Tarkasörény és Selyemparipa a lovak nyelvén hívogatták bátyjukat. „Cser-cser” – szólongatták, de csak nem jött válasz. Így nekivágtak Észak Nyolc Nyúlványának, hogy bátyjukat megleljék. Ahogy mentek, mendegéltek, megtalálták a tetemét. Ekkor Selyemparipa így szólt: – Nem állunk bosszút mi, öcsök, bátyánk életéért? Teljesítsük a Szeretet parancsát, rójuk le Fényesholmok iránti kötelességünket, végezzünk a jakbikával. Tarkasörény így válaszolt: – Ki volt gyorsabb Fényeshomloknál, ki volt erősebb a lovak között? Mégsem bírt a jakbikával. Ha te meg én kettesben vagyunk is, futva sem érjük utol, küzdve se győzzük le. Ezért bátyánk életét mi, öcsök, nem tudjuk megbosszulni. Selyemparipa így válaszolt: – A lovak között kicsi a merszed, a paripák között csekély a bátorságod, Tarkasörény! – Majd hozzátette: – Elindulok az emberek országába. Mire Tarkasörény megátkozta: – Selyemparipa öcsém, ha te az emberek országába mész, és ott az emberrel barátságba keveredel, akkor én csak azt kívánom, hogy örökre a te lószájadat zabolázzák, a hátadat megnyergeljék, oldaladat nyomja a nyeregszíj, szíved szenvedjen kebledben. Selyemparipa öcs visszafordította az átkot: – Tarkasörény bátyám, ha te a Külső Vadon Hármas Székhelyére mész, a magas Ég csillagai lovagoljanak rajtad, ha nem is lesz lovasod, a hegyi legelők füvét magad kutatva, magad törjed zabolába, ha zabolázód nem is lesz, sebes vérebek űzzenek, ha sarkallód nem is lesz. Ha ember nem tart féken, érjen utol az ügyes íjász nyila!
16
Tót Andor 3. osztály, J. J. Zmaj iskola, Szabadka
Berényi Ákos 3. osztály, Magyarkanizsa
Ferenczi Béni: Ágaskodó ló
Ezután Tarkasörény a Külső Hármas Vadon Székhelyére ment, hogy a széles szájúaknak füvet keressen, a hosszú torkúaknak vizet leljen. Selyemparipa pedig elment az emberek országába, s ott egy ember elé került. Így szólt hozzá: – A lovak értelme csekély, a paripáktól a félelem nem áll távol, te, ember, tudsz-e okos lenni? Tudsz-e a rettegéseden úrrá lenni? – Tudok okos lenni, tudok a rettegésemen úrrá lenni – felelte az ember. – Akkor ma és holnap, egy emberöltőn át hordozni foglak. S akkor az ember és a ló kölcsönösen megegyeztek. Megegyeztek abban is, hogy az öszvér és a ló között különbséget fognak tenni, szétválasztják az alacsonyt a magastól. Az ember felült ekkor Selyemparipára, a lóra, s az mint a rohanó tigris, mint a száguldó leopárd, messze földön híressé vált az emberek között. Tibeti népmese Róna Tas András fordítása
Lovasok Tripp-trapp, tripp-trapp. Fekete ló, fehér ló. Baljós az ég, viharló! De a két ló belevaló,
fehér ló és fekete ló – süvít a szél: futnak! Kisüt a nap: futnak! Tripp-trapp. Tripp-trapp. Varró Dániel
Kabai Kornélia 3. osztály, Széchenyi István iskola, Szabadka
Orosz Tamás 3. osztály, Magyarkanizsa
17
A csillagos fejű Philipposz* fürkésző tekintettel méregette Alexandroszt**; szerette volna tudni, hogy figyel-e a szavaira. A fiú azonban felkapaszkodott az egyik pályajelző pillérre, s nagy érdeklődéssel nézte a csikókarámot, ahol nagy munka folyt: a tesszáliai ménesekből összeszedett csikókat egymás után kihajtották a tér közepére, s Philipposz lószakértői kiválogatták közülük a legjobbakat. Az egyik fiatal állattal sok baj volt, mert minduntalan ki akart törni. Sima, fekete szőre fénylett a reggeli nap sugaraiban; ideges fején, mely vadul rángatta a kötőféket, egyetlen fehér csillag ragyogott. Alexandrosz egy pillanatra sem bírta levenni szemét erről a fekete csikóról, s gyönyörködve szemlélte a fiatal állat pompás testét, izmos lábait és erős fejét. Végül oda is ment hozzá, olyan közel, amennyire csak meg merte közelíteni a nagy munkában levő lószakértőket. Amikor a fekete csikó szemügyrevételére került a sor, az állat felágaskodott, farolni kezdett, belegázolt a körülötte álló embercsoportba, s vadul rugdalózott. Őrzői, türelmüket vesztve, csuklyát próbáltak húzni a fejére. Amikor egyikük felugrott a hátára, a csikó felágaskodott, s az ember a következő pillanatban elterült a földön. Alexandrosznak olyan érzése támadt, hogy ez a fehér csillagos homlokú fekete ló emberi kétségbeesést és izgatottságot tanúsít, amikor a köréje csődült emberek ordítoznak rá. Az egyik szakértő felügyelő kijelentette, hogy ennek az állatnak vele született hajlama a vadság. Alexandrosz egyszerre megkívánta a dacos természetű csikót. Többet ér az minden más lónál, melyet valaha is látott. Alexandrosz átszaladt a Philipposz körül álló tisztekhez; közben még hallotta, amint
20
Nagy Sándor-mozaik
a ménesfelügyelők kijelentették: ezt az Ökörfejet nem lehet bevenni a válogatott csikók közé. (Ökörfejnek – Bukephalosznak – nevezték el, mert fehér csillagos feje némileg az ökrökére emlékeztetett.) Alexandrosz odatoppant eléjük, és méltatlankodva felkiáltott: – Szégyen, gyalázat lemondani arról a lóról! Remegett izgalmában és félelmében, mert tudta, hogy senki sem ügyel a szavára. – Nézd... nézz oda... – dadogta. – Azt a csikót ott... nem szabad... Többen szórakozott pillantást vetettek a csikóra, melyet éppen elvezettek. Alexandrosz érezte, hogy egész testét elönti a forró indulat. – Hallgassatok rám! – kiáltotta. – Különben késő lesz! Most aztán felfigyeltek, abbahagyták a beszélgetést, és Philipposz hunyorogva pislogott a fiára. Egy ménesfelügyelő megjegyezte, hogy a fekete csikó teljességgel idomíthatatlan, pedig a gazdája tizenhárom talantont kapott érte. Alexandrosz érezte, hogy maró könnyek szöknek a szemébe, s valami fojtogatta a torkát. Philipposz újra a hadigépek szállításáról kezdett beszélni, és figyelemre sem méltatta a fiát.
Ivan Meštrović: Nyilazó indián
– A legnagyszerűbb ló a világon! – tört ki Alexandroszból a kétségbeesés. – Csak azok ott nem tudják, hogyan kell vele bánni! Ez alkalommal Philipposz is hajlandó volt észrevenni őt. – Azt mered állítani, hogy nem tudnak elbánni egy csikóval? Alexandrosz tüstént belátta, hogy baklövést követett el, de kétségbeesett elszántsággal kibökte: – Én tudnék bánni azzal a lóval. Kezes bárányt faragnék belőle. Philipposz nem mosolygott. Komolyan megkérdezte tőle: – És körüllovagolnál rajta a versenypályán úgy, hogy engedelmeskedjen a kantárszárnak? Alexandrosz bólintott. – És ha nem sikerül a dolog, mit fizetsz a bolondságodért? – szólt közbe Antigonosz. – Tizenhárom talantont – felelte a fiú. – A Bukephalosz árát. Mindenki nevetett, csak Philipposz nem. Megkérdezte fiától, van-e tizenhárom talan-
tonja. Alexandrosz azt felelte, hogy nincsen, de meg tudja szerezni a pénzt. – Helyes. Szóval fogadást ajánlottál fel – mondta Philipposz. – Nos, próbáld meg, ha sikerül, ráadásul még megkapod azt a hogyhívjákot... Ökörfejet. Alexandrosz rohant, vágtatott a fekete ló felé, se gy pillanatig ugyanazt a bénító, jeges dermedtséget érezte, mely akkor fogta el, amikor Ptolemaiosszal állt ki kardviadalra. Eszébe jutott, hogy Bukephalosz az imént milyen vad ellenállást fejtett ki, amikor a csikósok csuklyát akartak húzni a fejére; ezért válláról lekapcsolta a saját csuklyagallérját, ledobta a földre, s csak azután közelítette meg a lovat. Nyugodtan, lassan ment oda hozzá, kezébe vette a kötőféket, elküldte onnan az embereket – s akkor a jeges zsibbadtság is elszállt belőle. Szelíd, megnyugtató hangon beszélt a lóhoz, gyönyörködve nézte a sima bőr alatt dagadozó izmokat, a nyugtalanul csapkodó füleket. Nagy örömét lelte benne. Fejét lassan elfordította, felnézett a napra, de azalatt is folyvást beszélt a lóhoz. Csak akkor pattan fel Bukephalosz hátára – csak úgy szőrén ülte meg –, amikor az már lehajtotta fejét, s a füvet kezdte szaglászni. A kötőféket lazán hagyta. Bukephalosz megfeszítette testét, előreszökött, Alexandrosz pedig ráhajolt a nyakára, s a kötőfék egyik szárával úgy irányította az állat fejét, hogy az mindig a nap irányába nézzen. Nem ütött rá, nem rugdalta az oldalát, hanem amikor Bukephalosz mintegy a maga jószántából bevágtatott a lóversenytérre, a kötőfékkel a pálya vonalára irányította. A fekete ló egy-két pillanatig ellenszegült akaratának, tovább akart száguldani előre, de aztán engedelmeskedett az irányításnak, egyenletes, könnyű vágtában körbefutotta a pályát, s szépen lassított is, valahányszor lovasa úgy kívánta. Alexandrosz csak most vette észre, hogy az egész tisztikar meg az apja élénken figyelik
21
A csillagos fejű őt. Amikor leszállt a lóról, odakiáltották neki, hogy derék dolog volt. Philipposz azonban nem nyilatkozott, csupán kiadta a parancsot, hogy magánpénztárából fizessék ki a csikó árát. Aztán intett Alexandrosznak, hogy menjen utána, s elsántított a hippodrom néptelen részébe, az üres kő padsorok felé. Amikor már hallótávolságon kívül voltak, Philipposz dörmögve megszólalt: – Hát szép volt, szép volt, de hogyan csináltad? Megvesztegetted a lovászokat, hogy ugráltassák a lovat, mi? Szavai szíven ütötték a fiút. Majdnem rákiáltott az apjára: „Hogy mersz ilyesmit gondolni rólam?!” De fegyelmezte magát, és kurta szavakkal elmagyarázta neki: megfigyelte a csikót is, a lovászokat is, és észrevette, hogy abban a korai órában még nagyon hosszúak az árnyékok; Bukephalosz szeme előtt ott táncolt a füvön a saját nyugtalan árnyéka meg a sok sürgő-forgó ember árnyéka – emiatt volt olyan rémüldöző és ideges. Neki, Alexandrosznak nem kellett egyebet tennie, mint a nap felé fordítania az állat fejét és szelíden bánni vele. Nagyszerű csikó az, nincs annak semmi hibája az égvilágon. Harold Lamb Részlet a Világhódító Nagy Sándor című regényből Terényi István fordítása
22
Giorgio de Chirico: Lófej * Philipposz – II. Fülöp hódító makedón Király, Nagy Sándor apja (olvasd: Filipposz) ** Alexandrosz – Nagy Sándor (i. e. 336–323-ig) Makedónia királya, 331-ben megdöntötte a perzsák hatalmát, győzelmesen vonult végig egész Keleten, s még Indiába is benyomult zsoldoshadaival; ura volt az általa ismert világ jó részének. Az indiaiak harci elefántokat – az ókori India legveszedelmesebb hadiállatait vetették be ellene, ezekben a harcokban pusztult el történelmi hírnevű lova, Bukephalosz
Franz Marc: Kék ló
A kiscsikó (Részletek) Bágyadt nyerítés zavarta fel mély álmából a verandán alvó kislányt. Kinyitotta a szemét. Még csak hajnalodott. És megint furcsa nyerítés! Felült ágyában, szíve megdobbant, s kikukucskált a légyhálón. A farakás mellett megpillantotta Dozy zömök testét, amint mozdulatlanul áll, alakja a
homályban óriásivá nő a meredek háttér előtt, s téli bundája felborzolódik a hidegtől. Fejét búsan lehajtotta, sűrű üstöke a szemébe hullott, s lába mintha a puha földbe gyökerezett volna. Körülötte pedig bizonytalanul mozgó, tompán fénylő apró árny hullámzott, mintha csak az anyaállat vízre vetődő árnyéka lett volna; innen hallatszott a gyenge nyöszörgés...
23
A kiscsikó ...Az öreg már fenn baktatott a csapáson lovai mögött, a kislány pedig – anélkül hogy megmosakodott és felöltözött volna – ott ácsorgott egy szál pendelyben az elülső ablaknál, várva, mikor pillanthatja meg a kiscsikót. S nicsak, ott is volt a korlát tolókájánál, ott ugrabugrált soványka, pipaszárlábain anyja körül, s apró patáival a puha földet döfködte. Így kellett mozognia, hogy megtartsa egyensúlyát, mert ha megállt, ügyetlenül imbolygott. A kislány habzsolta a látványt, a csikó hosszú fülét, rövid fejét, rozsdabarna – hasán fehéres – szőrét. Göndör kis sörénye fodrosan ölelte körül nyakát, farka pedig, mint hajtincs, kunkorodott fel. Nyakát furán nyújtotta, s hosszú lábacskái annyira összegabalyodtak, hogy úgy látszott, bármely pillanatban elpattanhatnak, mint a száraz gallyak. Dozy olykor-olykor félrehajtotta a fejét, rápillantott nedvesen csillogó szemével, s orrlyukai meg-megremegtek szelíd nyerítésétől. Háta, mint a teknő, mélyen behorpadt. Nagyon öregnek látszott. Mégis, amikor egy kutya bújt elő a bozótból, és szapora léptekkel átszelte a kifutó sarkát, Dozy egy pillanat alatt megelevenedett. Fejét felrántotta, s szemében fény lobbant. Fülét hátracsapva hirtelen megugrott, és fürgén a kutya után iramodott. A kutya eloldalgott a drótkerítésen át. Volt ebben a nekirugaszkodásban valami, ami a kislányt rémült csodálattal töltötte el. Azelőtt sohasem látta Dozyt ilyen izgatottnak, ilyen vadnak. Hiszen annyit bujkált a ló hasa alatt, annyit játszadozott a lábai körül, s annyiszor baktatott hátán a boltba! Olyan szelíd állat volt, hogy az ember restellte a cipője sarkával ügetésre nógatni. Mondogatta is az apja, hogy lusta egy állat ez a Dozy; még
24
Leonardo da Vinci: Lovasszobor
a bögölyöket sem hessenti el, pedig ott zúgnak körülötte, hogy petéiket hosszú szőrébe rakják. Merőben új tulajdonság jelent meg hát most Dozyban, s ez oly különös volt. Mintha az állat szemével intett volna: ne gyere túlságosan közel! A nap már magasra, a fák koronája fölé kapaszkodott, a harmat eltűnt a fűről, s a nyulak a barázdákba bújtak. A kifutó egyetlen fájának árnyékában Dozy a csikó hátára fektette fejét, és elaludt. – Lena! – kiáltotta egy éles hang. – Egész nap ott kint fogsz bámészkodni?! Van elég dolog a ház körül is! A gyerek kelletlenül elindult, néhány lépést hátrálva tett meg, majd besomfordált a házba, és elnyelte a konyha sötétje. Késő délután, mire visszaérkezett a faluból, különös dolgot látott a kifutón. Dozy higgadtan, de kissé fontoskodva azzal próbálkozott, hogy csikóját a füves, meredek lejtőn levezes-
Ferenczi Károly: Tanulmány a lovagló gyerekek című képhez
se a vízhez. Türelmesen irányítgatta őt a lejtő oldalán, egy-egyet lejjebb lépett, azután várt, hogy a kicsi kövesse. Az azonban riadozott, és inogva topogott hosszú lábain. Megmakacsolta magát, és bolondosan-durcásan fel-le dobálta fejecskéjét, néhány lépést bukdácsolt, majd megbicsaklott, és térdre rogyott, és nekivágott az emelkedőnek. Dozynak már-már elfogyott a türelme. Prüszkölt egyet, felcammogott a lejtőn a kiscsikó után, odafönt hátravetette fejét, és zavarodott tekintettel vadul felnyerített. A kiscsikó bizonytalanul szökdécselt végig a kifutón; anyja kirúgott, és utána indult. Váratlanul idegen lovak tűntek fel a kerítés túloldalán – fejüket peckesen felcsapva, szélborzolta sörénnyel –, és szikrázó szemüket a kiscsikóra meresztették. Valósággal megtáltosodtak. Nyerítettek, horkantottak, féktelenül bokkolva vágtattak körbe, majd ismét megállapodtak, s átbámultak a kerítésen.
Szinte biztatták egymást: „Gyertek, nézzétek ezt a fura kis teremtést. Gyertek, nézzétek!” A kiscsikó teste e nagy kavargásban kicsinynek és törékenynek tetszett, bármely pillanatban eltiporhatták volna. Oly bolondul ugrándozott, mintha a kinti dühös horkantások fújták volna ide-oda, mint könnyű pihét, s ahogy Dozy beérte, a kicsi menten ismét továbbszökkent. Megint elmúlt egy nap. Apja ott állt az ajtóban, a barázdaforgatásban elnehezült testtel, s figyelte, hogyan esznek a lovak. Lámpása fényét a kancára és csikójára vetítette; szinte első ízben vette őket alaposan szemügyre. – Elég vadóc – dünnyögte fanyar mosollyal. – No persze, az anyja se nagyon mutogatni való! Csak ne legyen a kicsi is afféle világlustája... Megpróbálnád betörni, kislányom? – Nem – mondta a gyerek józanul, mintha már jól megfontolta volna a dolgot. – Még sokáig nem. – Pedig hamar megnő. Izmos, szikár állat lesz ebből is, kalapácsfejű, tevejárású. Egy-két év múlva már beügethetsz rajta a városba. Csakhogy ő éppen ezt nem akarta; azt akarta, hogy a kiscsikó kiscsikó maradjon. Hiszen most már hárman vannak – ábrándozott: Dozy, ő meg ez a szelíd tekintetű teremtés, az ő húgocskája, aki máris közelebb áll szívéhez, mint bárki más körülötte. Tavasszal majd, egy reggel, együtt indulhatnának el, ki a nagykapun, egy darabig az úton, aztán arrafelé, ahol már se házak, se kerítések nincsenek, csak a napsütésben aranyosan csillogó füves pusztaság. S tovább, egyre tovább, és ha ő elfárad, Dozy a hátára veszi, a kicsi meg ott ugrándozik előttük. Azután egyszer csak azon kapnák magukat, hogy – hármasban beszélgetnek... Vance Palmer Mohay Béla fordítása
25
Lótenyésztés
A lótenyésztő a ménesben pónikat vagy lovakat nevel és gondoz. Megtanítja őket engedelmeskedni, és lovaglóórákat is ad.
26
1 – lótenyésztő; 2 – a patkolókovács teszi fel és ellenőrzi a lovak és a pónik patkóját; 3 – a lovász gondozza és eteti a lovakat, takarítja az istállókat; 4 – az állatorvos; 5 – az oktató tanítja a gyerekeket lovagolni.
27
Keresztrejtvény 1
2
4
5
6
7
8
9
10
11
12
1. A ló kedvenc gyümölcse 2. A ló hangja 3. Ilyen fakó színű lovat említek a köszöntőben 4. Nem buta állat a ló, hanem... 5. Lovasiskola 6. A ló egyik ízülete 7. Az itatás mellett a legfontosabb 8. Egyik fajta melegvérű ló 9. Az etetés mellett a legfontosabb
28
10. Egyfajta lójárás 11. Ezt jelenti, ha a ló első patájával kapál 12. A ló kedvenc zöldsége
Kösd össze a számokat 1-től 48-ig, s megtudod, kivel barátkozik a fiú.
3
A kiemelt függőleges oszlopba került betűket összeolvasva kiderül, melyik a világon a legjobb versenyló A vízszintes sorok megfejtéséhez a Mézesben kell böngészned!
29
Rajziskola
Érik a gesztenye Erkenye, berkenye, megért a gesztenye, fényesre, barnára, szedjük a kosárba, koppanó gesztenye, játszani jó vele, ez lesz majd a juhász, gyufaszálfurulyás, ez meg a katona, táncot jár a lova,
30
hangzik is a csodás rézpatkó-dobogás, kipi-kop rézpatkó, röpít a szárnyas ló, magasba, messzire, hét tenger szélire... Jer, te is, kis komám! – zúg már az óceán!... Szűcs Imre
31
Szárnybontogató Csodalovam Csodalovam vágtat, lebbennek tollpuha szárnyak. Földről magasra röppen, aranycsengő csilingel, csörren. Halványrózsaszín szőre ragyogóan fénylik, sörénye sötéten kéklik. Színaranyból van a patája, nincs neki a Földön párja.
Tápai Ramóna, 3. osztály Petőfi Sándor iskola, Újvidék
Szomorú voltam Vasárnap kint voltunk a gyümölcsösben, ahova kivittük a kutyámat is. Amikor mentünk haza, az autóban Gombóc felugrott az ülésre. Toltam le az ülésről és közben megrántottam a mancsát. Nagyot nyüszített. Szomorú voltam, mert azt hittem, hogy nem bír lábra állni. Anyu megvigasztalt, hogy elvisszük az orvoshoz. Mire hazaértünk, Gombócnak már nem fájt a lába. Molnár Andor, 3. osztály J. J. Zmaj iskola, Szabadka
Szabó Emese 6 éves óvodás, Zenta
Az én cicám Nekem van egy cicám. Már régóta nálunk van. A cicám neve Kormi. Színe fekete, a szeme zöld. Sok egeret fog. Nem szokott egérrel játszani. Nagyon szeretném, ha sokáig élne velünk. Jánosi Tamás, 2. osztály Bácskertes
A cicáink Nekünk van négy cicánk. Anyu és én kaptuk őket. A cicák neve: Cic, Túr, Dina, Kapar. A bundájuk szürke, fehér-fekete. Szemük szép zöld. Szeretek velük játszani. Papíregerezünk, és kergetem a cicákat. Amikor lusták, simogatom. Saszivárevity Edvárd, 2. osztály Bácskertes
Szomorú voltam
Keresd a rejtett csillagot, szívet, csizmát! Ha megtaláltad, színezd ki! Számold meg, miből mennyit találtál!
32
Katona Kinga 3. osztály, Kókai Imre iskola, Temerin
Akkor voltam szomorú, amikor megtudtam, hogy szemüveget kell viselnem. Ez tavaly decemberben történt. Szüleim, osztálytársaim és a tanító néni vigasztalt meg azzal, hogy jól áll a szemüveg. Besnyi Botond, 3. osztály J. J. Zmaj iskola, Szabadka
33
Lovak • Lovak • Lovak
Pergel Kata 7 éves, Péterréve
Pálinkás Elizabett 3. osztály, Kókai Imre iskola, Temerin
Lapzártáig a következő óvodások és iskolások küldeménye érkezett a Mézeskalács címére: Szabadka, J. J. Zmaj iskola, 3. c (tanítónő Grubanov Martinek Emília): Győrfi Tihamér, Gyurcsák Hajnalka, Bencun Mia, Pető Dávid, Golić Attila, Besnyi Botond, Papp Iván, Darazsac Diána, Imamović Inesz, Sziveri Dániel; Đuro Salaj iskola, 2. c (tanítónő Csíkos Tímea): Sztanojevity Dajana, Fleis Szabolcs, Varga Dániel, Kanyó Krisztina, Szabados Adrianna, Kispál Sara, Baka Andrea, Lőrik Izabella, Bleszity Evelin, Rajcsányi Nazmija; 4. c (tanítónő Fleis Anasztázia): Fodor Ákos, Liscsevity Lili, Farkas Szilveszter, Juhász Attila, Romić Béla, Majlát Szebasztián, Tari Mónika; Péterréve, Labud Pejović óvoda (óvónő Mihalecz Éva): Rajsli Dominik, Koncz Edina, Sörös Dénes, Péter Emese, Tóth Anabella, Seres Szandra; Muzslya, 2.5 (tanítónő Kovács Lídia): Kónya Anita, Német Edvin, Babuskov Norbert, Kónya Leon, Kocsmáros Enikő, Szalma Eleonóra; Hódegyháza: Vastag Hédi óvodás, Kobrehel Ákos 1. osztály, Kobrehel Réka 3. osztály; Bácskertes: Zámbó Illés 1. osztály; Topolya, Csáki Lajos iskola: Mogyorósi Vivien 2. d; Torda: Márton Adriána 1. osztály. Továbbra is küldjétek rajzaitokat, meséiteket a Mézeskalácsnak!
PÁLYÁZATOK: – Gombahatározó – Élethű, aprólékosan kidogozott rajzokat várunk 1-2 gombáról, névvel ellátva. Határidő: október 15-e.
Tóth Emília 3. osztály, Kókai Imre iskola, Temerin
Vida Alekszandra 2. osztály, Nikola Tesla iskola, Topolya
– A világ gyerekei – Lerajzolhatod barátaidat, társaidat; tervezhetsz plakátokat a világbéke jegyében. Írd meg, hogy miért jó gyereknek lenni, és hogy vannak-e barátaid a nagyvilágban. – Környezetvédelmi plakátokat – Az én falum, az én városom
Besnyi Botond 3. osztály, J. J. Zmaj iskola, Szabadka
34
– Meseíró pályázat Szabó B. Anett 7 éves, Péterréve
Tudnivalók a lóról • A legszebb ló sem ér semmit, ha rosszak a lábai, mindig sánta. • A lóra is igaz: a szem a lélek tükre. • A lótól ne féljünk, de tiszteljük, az idegen lóval legyünk óvatosak. • Ne feledjük: a lónak nagyon jó az emlékezőtehetsége. • A lóval bánjunk határozottan, de ne durván. • A ló nagy hidegben sem fázik. • A ló gyakran eszik, de mindig keveset (szénát, szalmát, zabot, árpát, kukoricát, sárgarépát, almát).
35
Lovak • Lovak • Lovak
Tripolszki Péter 2. osztály, Thurzó Lajos iskola, Zenta
Futó Valentina 3. osztály, Széchenyi István iskola, Szabadka
Horváth Edina 2. osztály, Emlékiskola, Zenta
Virc Pamela 3. osztály, Petőfi Sándor iskola, Újvidék
Bencun Mia 3. osztály, J. J. Zmaj iskola, Szabadka
Golić Attila 3. osztály, J. J. Zmaj iskola, Szabadka
