400
ÉRIK
A
A
LÉLEK.
NAP MÁR j ó v a l túlhaladta delelőj ét, hát nem is egészen ő lehet e t t a hibás abban, h o g y ilyen meleg v o l t a pusztán. N a g y marokká sűrűsödött valahol v a l a m i , nyúlt a torka felé bűnös nek, ártatlannak. F o j t o g a t t a az e m b e r t ez is, más is. — P é t e r öcsémet ültessük le itt a f ű z f a alatt, ne j á r j a velünk a határt ebben a hőségben — mondta Palla I s t v á n és f e l j e b b emelte a f e j é t m e g az arcát is szívélyesebbre derítette. Jólelkű, a végtelenségig önzetlen ember v o l t . A l e g j o b b f a j t a úriember. E g y j ó r a h a j l ó család évszázados f e j l ő d é s é n e k k o r o n á j a . Mióta ú g y megkoloncolta a gond, l e h a j t o t t f ő v e l járt, de a más j a v á t most sem f e l e j t i . P é t e r e n f o g o t t a j ó szó, a n a g y darab f e k e t e kamasz k é m l e l v e indult a t ó p a r t n a k , az árva f ű z f a felé. E z z e l a pusztával sem cserélném el a hegyeim e t ! H a n e m az ég, ez a t e m é r d e k n a g y ég, nagyon szép ! — gondolta. F e l n é z e t t és m e g l e p ő d ö t t . T e k i n t e t e f ü g g v e maradt ég és f ö l d között a fűzfa tetején. — D e csúnya kis jószág v a g y ! — szalasztotta ki a szót m e g gondolatlanul. A fa e g y i k ágán n a g y g o m o l y a g piros f o l y o n d á r látszott. A g o m o l y a g felső v é g é n e g y iszonyúan boglyas f e j , f a k ó arcocska, nagy, szeplős h o m l o k . A z alsó v é g e n két csupasz láb. A l u l csupa sár, felül csupa véres karmolás és e g y k e d v ű e n k a p á l ó d z o t t a l e v e g ő b e n . A megszólításra a két láb leesett a f ö l d r e . A g o m o l y a g szétterült. E g y alig 12 éves f e k e t e blúzos-szoknyás kis lány bukkant elő. K é t n a g y , haragos szem v i l l á m l o t t dacosan. — Én? — Te ! Te ! A kis lány f e l k a p t a a f o l y o n d á r g o m o l y a g o t a földről. Most látszott csak, h o g y az e g y kész virágruha és koszorú. Gyors mozdulatt a l magára v e t t e a ruhát, f e j é r e illesztette a koszorút s táncolni kezdett. K ö r ü l t á n c o l t a a f á t . Szeszélyes f é l m o z d u l a t o k a t csinált a piros virágruhában. A p r ó , s z a g g a t o t t lebegéseket, mint a pillangók. K ü l ö nösen b á j o s v o l t . — E z m e g f i g y e l t e a pillangókat, onnan tanulhatta az egészet — állapította meg magában P é t e r és g y ö n y ö r k ö d v e nézte a g y e r m e k e t . A kis lány megállt az idegen előtt. Büszkén f e l v e t e t t e a f e j é t . A szemében még mindig o t t cikázott a sértődött önérzet. — N o ! Most szép v a g y o k ? — H á t , t u d o d m i t ? Mindent visszavonok, ha . . . A kis l á n y gőgösen v á g o t t közbe :
401 — Szép v a g y o k én, de nem m u t a t o m akárkinek ! — m o n d t a k e v é l y e n és k i v o n u l t a f ű z f a alól, mint e g y kis királynő. — H o r v á t h P é t e r v a g y o k , igazán n a g y o n s a j n á l o m . . . P é t e r udvarias meghajlása k á r b a v e s z e t t . A kis lány hátra sem nézett. Ellépkedett a t ó széléig, o t t leült, háttal Péternek, lábaival a v i z e t paskolta s az égre nézett. P é t e r sajnálkozva ment utána és barátságosan kérdezte : — Mit nézel? — Semmit. A kis lány elfordult és felszegett f e j j e l nézett t o v á b b az égre. — Mégis? — Semmit ! — h a n g z o t t dacosan a válasz. — Aha . . . az eget nézed? N é z z ü k e g y ü t t ! A lányka ellenségesen k i t ö r t : — E g y e d ü l a k a r o m ! — és megismételte gőgösen és h a t á r o z o t tan. — E g y e d ü l a k a r o m ! — Tessék ! — P é t e r k e sarkonfordult. L e ü l t a f ű z f a alatt. Furcsa kis jószág ! A z egész arca két v i l l o g ó szem ! Most m e g ú g y nézi az eget, mintha keresztüllátna r a j t a egészen a mennyországig. H á t csak hadd nézze egyedül, ha ú g y j o b b a n esik neki. K i s paraszt ! H a n e m táncolni t u d — ismerte el békétlenül. — É s z r e v e t t e , h o g y az egész part a g y a g o s . K i v á j t az u j j a i v a l belőle egy j ó csomót. Csinál e g y kis asztalt. E l kell ütni v a l a h o g y a n az i d ő t . A lányka még mindig az eget nézte. Csak e g y k a p á t l á t o t t f e k e t e felhőből, de aztán annak is elgörbült a nyele. E l k e r e k e d e t t . M á r n e m is kapa. Nincs az egész égen felhő, amiből kiolvashatna v a l a m i t . I g a z á n bosszantó ! És gondolkodni sem lehet, mert i t t v a n ez a fiú. N e m szól semmit, de itt v a n . L e h e t , h o g y őt nézi. Egész biztosan nézi ! L o p v a arra nézett. N e m ! A f i ú kis asztalt csinál ! Egészen belemerült ! N é z t e , milyen fürgén g y ú r j á k u j j a i az a g y a g o t . « E z érti», állapította m e g elismeréssel. Ő is t u d o t t a g y a g b ó l b ú t o r o k a t csinálni. A f i ú l e t e t t e a kész asztalt és ismét a g y a g é r t nyult. Ő m e g visszafordult az ég felé. N e lássa a fiú, h o g y f i g y e l i ! A felhők végtelen lassúsággal úsztak. N e m v o l t a z o k o n semmi érdekes. U n a t k o z o t t . N i , a fiú most szekrényt csinál ! D e igazán ! E l c s o d á l k o z o t t . S z e k r é n y t csak ő t u d o t t csinálni a g y e r e k e k közül. A z t hitte, h o g y e z t ő találta ki s lám csak, ez a f i ú megcsinálja. É p p e n ú g y , mint ő ! D e mégsem! A lába n a g y o n v é k o n y lesz. — N e m f o g megállni — m o n d t a ki önkénytelenül. — Csakugyan ! — A f i ú v a s t a g a b b r a n y o m t a össze az a g y a g o t . — — — Napkelet
I g y j ó ! — j e g y e z t e meg műértően. M á r megúntam — f e l e l t e P é t e r s mellé ült. — A felhőket nézed? Igen, de nincsen most r a j t u k sok néznivaló. 28
402 P é t e r is az égre nézett. — D e h o g y nincs ! — kiáltott fel élénken. — N é z d azt a felhőt ! Egészen közel v a n a naphoz és piros, m i n t e g y bíbortrón ! E z a nap t r ó n j a , m e r t ő a király. A t ű z k i r á l y . N é z d csak ! O t t leng utána a k i r á l y i palást. Szivárványszínű. S arrébb a felhőkatonák. Minden csapatnak másszínű egyenruhája v a n . É s milyen n a g y hadsereg ! — Ó ! — a kis lány szeme kerekre nyilt a bámulattól. H o g y nem látta ő ezt eddig ! Mi ehhez az a görbe kapa, amit ő l á t o t t . Önkénytelenül k i m o n d t a : — E g y f e l e m e l t k a p á t l á t t a m az előbb, ott . . . L á t o d ? A h o l az a rózsaszínű f e l h ő v a n . De' már n a g y o n széles és kerek lett. — V á r j csak ! — felelt e l g o n d o l k o z v a P é t e r . — M e g v a n ! A z a t ű z k i r á l y n ő s z o k n y á j a . I g e n ! Igen ! — f o l y t a t t a örömmel. — K é t pici láb is látszik alatta ! L á t o d ? Most a nap felé úszik. N i ! N i ! A r a n y haja lett a t ű z k i r á l y n ő n e k . Csak még a korona hiányzik. Keressünk neki koronát ! D e most barna f e l h ő k jönnek. N é z d ! M e g f e k e t é k . . . A kis l á n y n a g y f i g y e l e m m e l hallgatta a f i ú t s a szeme k é m l e l v e szántotta az eget. — Ott, a f e l h ő k háta m ö g ö t t v a n e g y félköralakú a r a n y s á v — m o n d t a k o m o l y a n — az a t ű z k i r á l y n ő k o r o n á j a . — J ó — felelt P é t e r , de miért v a n tőle olyan messze? A kis l á n y arca kipirult. — M e r t a f e k e t e f e l h ő k elrabolták ! Szegény tűzkirálynő, a n n y i t sír ! Csak most nem alkarja m u t a t n i a királynak. H a n e m este ezüstbe öltözik. S l e j ö n ide, a tóra. O l y a n h a l v á n y szegényke ! Végigszalad a habokon és sír ! — E l h a l l g a t o t t és a fiúra nézett. P é t e r f e k e t e szeme m e g n y u g t a t ó a n , melegen r a g y o g o t t . Mindent elmondhatok neki. N e m f o g csúfolni e g y cseppet sem és mindent megért, mert ő n a g y o n okos, a f e l h ő k b e n is m e n n y i mindent l á t o t t ! — gondolta és beszélt t o v á b b . — Csak a k i r á l y o k és a királynők sírnak í g y , azoknak minden j o b b a n f á j . . . É n t u d o m . A z o k annyi m i n d e n t gondolnak össze és o l y a n k o r n a g y o n szomorúak . . . Most P é t e r csodálkozott percről-percre j o b b a n . Sohasem l á t t a m m é g ilyen kislányt ! A m i k o r i d e j ö t t e m , olyan v o l t , mint e g y neveletlen kis k ö l y ö k , most m e g olyan, m i n t e g y kis bölcs — gondolta ámulva és nézte, h o g y m i l y e n furcsa ellentét az a maszatos, véres lábacska a v í z b e n , a b o g l y a s h a j s a f i n o m , f á j d a l m a s kis arc a n a g y homlok alatt. N é z t e a kis l á n y t és egyszerre n a g y szeretetet és szánalmat érzett. Szerette v o l n a m e g s i m o g a t n i a h a j á t . — B á n t o t t v a l a k i s ezért gondolsz ilyeneket, úgy-e? — kérdezte csendesen. — N e m ! N e m ! Igazán í g y van. É n t u d o m , mert én is király v a g y o k . V a d ó c k i r á l y . I g y h í v n a k a gyerekek, mert én t u d o k l e g j o b b a n mesélni, úszni s én ülök m i n d i g a legmagasabb ágon. S látod, ők játszanak, én meg ülök k ö z t ü k és sok mindenre gondolok és szomorú v a g y o k és nem t u d j á k .
403 A kis lány fáradtan hunyta le szemeit és olyan e l g y ö t ö r t e n kuporodott ott, hogy Péter megijedt. — H á t miért v a g y szomorú, v a d ó c k i r á l y ? — Ó, ha tudnád, mennyi minden rossz most minálunk. És még t ö b b is lesz, mert édesapa fél. N e m m u t a t j a és nem is t u d j a senki, de én l á t o m és nem merem kérdezni és mástól sem m e r e m . . . V á r j csak! — V a d ó c arca megélénkült. — T e velük j ö t t é l , l á t t a m . É d e s a p á v a l és azzal a magas f e k e t e emberrel. N á l u n k azt a f e k e t é t z á r g o n d n o k n a k h í v j á k és édesanya sírt, mikor m e g j ö t t és édesapa nem sírt, csak szégyelte a parasztok előtt. T e biztosan tudod, h o g y ki az a z á r g o n d n o k ? N a g y o n rossz e m b e r ? — N e m ! D e h o g y ! — P é t e r s z é g y e n k e z v e erősködött. — A z az én apám ! — A k k o r nem rossz — m o n d t a v a d ó c meglepetten, de t e l j e s meggyőződéssel — hanem mégis rosszat jelent, h o g y i t t v a n , ú g y - e ? — f ű z t e hozzá félénken. — H á t , h o g y el kell mennetek a t a n y á r ó l . H o g y másé lesz . . . N e m ! N e m ! V a d ó c , mi v a n v e l e d ? . . . Úgy elsápadtál ! Vadócból ú g y t ö r t elő a hang, mint a sikoltás. — M i t mondasz? — F e l u g r o t t és sápadtan, t á g r a n y i l t szemmel nézett Péterre. — N e m lehet az ! N e m lehet az ! — m o n d t a ki hangosabban is. M é g egyszer m o n d t a . M é g a f e j é t is megrázta és d o b b a n t o t t a lábával. — M i nem mehetünk el — m o n d t a h a t á r o z o t t a n , de azért ijedten k é m l e l v e nézett Péterre. — Úgy-e, nem mehetünk el? I n k á b b valld be, Péter, h o g y t e sem t u d o d egészen biztosan, h o g y ki az a zárgondnok és mit j e l e n t ? P é t e r nem tudta, m i t f e l e l j e n . — Szegény v a d ó c — g o n d o l t a . V a d ó c azt hitte, h o g y haragszik. — N e haragudj — kérlelte — m e r t azt m o n d t a m neked, h o g y nem tudod. Én t u d o m , h o g y t e n a g y o n sokat tudsz s látod, mindent t ő l e d kérdezek. P e d i g a g y e r m e k e k k ö z ö t t király v a g y o k és mindig ők szokt a k engem kérdezni. Most meg olyan, mintha t e v o l n á l a v a d ó c k i r á l y , én meg Jenőke lennék, aki n a g y o n kicsi és t e ülnél a k i r á l y f á n , én pedig o t t ülnék a fűben és néznék rád és hallgatnám, h o g y m i k e t mesélsz . . . — P é t e . . . eer ! — v a s t a g , m é l y hangot h o z o t t messziről a szél. — Visszajöttek — m o n d t a P é t e r és tölcsért csinált a kezéből. — M e g y e k ! . . . És nézd — f o l y t a t t a s a j n á l k o z v a — ha el kellene mennet e k . . . hát ez nem olyan n a g y b a j . . . Dacos f é n y b e borult a kék szem, de v a d ó c m a g a csak ennyit m o n d o t t csendesen : — Szervusz, P é t e r k e ! — és m e g f o r d u l t . P é t e r k e sem tudja — v i g a s z t a l g a t t a m a g á t — csak édesapja t u d j a . J ó lenne odamenni hozzá és megkérdezni : M i t ő l félsz, édesapa? Megmondaná vajjon? Most nem m e g y haza. Nincs k e d v e játszani a gyerekekkel és szólni sem a k a r hozzájuk. I n k á b b sétál a határban. N i ! A kocsisné,
26*
404 a juhász meg a P a l k ó fia, h o g y összedugják a f e j ü k e t a kútnál ! Most m e g a tehenészné is helyet f ú r m a g á n a k k ö z t ü k a hegyes orrával. U t á l a t o s e g y asszony ! M é g a k o n t y a is hegyesen szúr az ég felé. Mikor v a d ó c odaér, elhallgatnak. Miről beszéltek v a j j o n ? M i t tudnak ezek? « A z t » t u d j á k ? — L e k a n y a r o d i k a szénáskertnél. N e m akar beszélni v e l ü k . L á t n i sem akarja őket. M i t csináljon? A z aratókhoz m e g y . P e r s z e ! Megkéri Esztikét, h o g y tanítsa m e g őt is kosarat fonni búzakalászból ! H o l n a p egész nap kosarat f o n és nem gondol «arra» t ö b b e t . U n a l m a s lesz egész nap ülni és fonni, de nem b a j ! N a g y o n szép kosarat akar csinálni. Biztosan találkozik még P é t e r r e l . M a j d m e g m u t a t j a a g y ö n y ö r ű kosarat és ha P é t e r dicséri, h o g y m i l y e n szép, v a d ó c azt f o g j a rá felelni : N e k e d a d o m ! *
*
*
Másnap 11 óra f e l é k é t autó érkezett. A z t á n még e g y . Csupa f é r f i a k . Józsi bácsi is j ö t t . A t ö b b i e k idegenek. O l y a n otthonosan sürögtek-forogtak a kapu előtt. A jószág oda v o l t t e r e l v e . N é z e g e t t é k ... — Sohse búsuljon ! — A h o l v o l t pénz, o t t lesz is ! — A m i t Isten e l v e t t , vissza is a d h a t j a ! I l y e n e k e t m o n d t a k és m o s o l y o g t a k hozzá és s i m o g a t t á k az édesapa hátát. Édesapa nem felelt, csak állt köztük. A k a l a p j a a szemére húzva, a f e j e a f ö l d r e szegve. A bajuszát pedergeti mindig e g y formán . . . egyformán . . . V a d ó c sápadtan hasal a fűben. Mi lesz i t t ? J a j ! Már i t t v a n «az». É s nem t u d elszaladni innen, mert tudni kell, h o g y mi az? — A k k o r k e z d h e t j ü k — m o n d t a e g y magas e m b e r és int. — Hatszázhúsz katasztrális hold f e k e t e f ö l d ! H o l d a n k é n t 600 pengő . . . — H a t s z á z t í z ! — n a g y , v a s t a g ember terpeszkedik a tornácon. — Hatszáztizenöt ! — Hatszázharminc ! N ő n e k a számok. A z t á n megállnak. A vaskos s z é j j e l v e t e t t lábbal törli a h o m l o k á t . K é t ember m e g y el v a d ó c előtt. — Jó f ö l d , de a n n y i t nem ér — l e g y i n t az e g y i k — v a j j o n P a l l á é k h o v a mennek? — P é t e r n e k v o l t igaza ! V a d ó c n a g y hideget érez. J a j ! Istenem ! Istenem ! — E g y s z e r . . . K é t s z e r . . . H á r o m s z o r . . . Húsz darab gulyabeli jószág. M e g i n t a vaskos, ellenség az ! E z é lesz? E z é lesz ! V a d ó c dobogó s z í v v e l hallgatja és m e g i n t csak ezt g o n d o l j a : E z az ellenség. F a j anyakanca . . . E g y s z e r . . . K é t s z e r . . . A z A l m á s . Édesapa büszkesége ! Csikó korában ő is adott neki enni ! Most is ismeri v a d ó c o t . N y e r í t , ha j ö n . . . — Szürke csődör. A kanca p á r j a , négyszáz pengő . . .
405 A Pista, Jancsival egyszer bement a szénáskertbe. Akárhogy ugrált Jancsi a hátán, nem fordult meg. Csak ette a szénát. Mindenki nevette. Vadóc most is látja a hátán a szégyentől pityergő Jancsit, ahogy mondogatja : Azért mégis tudok lovagolni. Fekete bajuszú ember vette meg őket. Egyik lábára sántít. Már viszik is. Idegen kocsisok viszik . . . És egyenként mindet. A Csárdás, a Pompás, meg a teheneket is. A Rózsit, a Narancsot... a bárányokat. Kis fehér falka. Igazán, mint a felhők. Hajtják . . . Olyan édesek voltak! Olyan szelídek. Szaladtak Vadóchoz és ették a kezéből a füvet. Bee . . . bee . . . és elhajtják . . . mind. Nem lehet ezt végignézni ! Nem lehet ezt ! . . . Vadóc szalad be a kapun a kertbe, a rózsafák alá. Már nem bízik semmiben, mint tegnap. Már csak sír. Istenem ! Istenem ! Elvitték őket ! Mindent . . . Idegen emberek itt szaladgálnak és ordítoznak : Húsz ! — Harminc ! — Negyven ! — Egyszer ! — Kétszer ! — Ellenség ez mind ! És rosszak... nagyon rosszak... Vadóc tépte a füvet és rugkapálva hánykódott a rózsafák alatt. — Gyere ! Egyél valamit ! — Józsi bácsi ment arra, ő szólt. Vadóc nem maent. Nem is felelt. Józsi bácsi is idegen. Mindenki idegen. És idejönnek és bántják őt, pedig ő még csak egy gyerek . . . Kicsi gyerek . . . őt még hagyni kellene. De nem hagyták. Most már ő nem kel fel innen ! Soha többé nem kel fel innen ! . . . Édesapa is jön. Pödri a bajuszát lassan . . . lassan . . . Ő nem idegen. Neki nem fáj úgy, mint vadócnak vagy még jobban. Vadóc biztosan tudja, hogy neki jobban fáj ! Édesapa lehajtott fejjel megy el mellette és nem veszi észre vadócot. Az arcát két fényes csík szántja végig ! Jaj ! Édesapa ! Vadóc még sohasem látta édesapát sírni. Meg kell vigasztalni, gondolja hirtelen és már fel is ugrik. Megmosta az arcát, úgy tett, mintha nem búsult volna egy csöppet sem és bement édesapához. Édesapa az íróasztalnál ült. Rendezgetett a fiókban. — Látod? Ez itt hadikölcsönkötvény. Persze, nem tudod, hogy mi az, de mindegy. Egy vagyont fizettem értük. Ez a képviselőnk levele. Köszöni, hogy annyit jegyeztem. Voltam én is valaki ezelőtt . . . Voltam én valaki ! — Igen, igen — sietett őt meggyőzni vadóc. — És nem ittam el ! — Dehogy itta, dehogy itta ! — Nem is kártyáztam soha ! — Nem, nem kártyázott édesapa soha ! — És nincs ! Elvette az Isten ! A két ajak piros vonala lefelé görbült a bajusz alatt. És ekkor vadóc kiegyenesedett és olyan határozottan, hogy édesapa meglepetten nézett fel, azt mondta : — Nem baj, édesapa ! Visszaszerezzük ! Egész biztosan visszaszerezzük !
Sándor Magda.
