4 út a jövőbelátásra való fogékonyságra Mezopotámiában és a hellén világban Claudie Baudoin A Tanulmányozás és Elmélkedés Parkjai la Belle Idée - 2012
Bevezetés
Kutatásunk során meglepett bennünket az a tény, hogy bizonyos „fogékonyságra” van szükség, mintsem „adottságra”; ez volt az első közös pont ennél a jelenségnél, amely egymástól eltérő időkben és helyeken bukkant fel.
Ez a fogékonyság egy szellemi elhelyezkedés, melyre Silo utal az Üzenetében:
„Nem ugyanaz azonban, ha egy többékevésbé megfelelő szellemi hozzáállást alkalmazunk (amivel egy technikai feladathoz közelítenénk), mint ha egy olyan hangulatot, illetve érzelmi nyitottságot teremtünk magunkban, melyhez hasonlót a költészet ébreszt. Ezért az ilyen igazságok átadásához használt nyelvezet próbálja elősegíteni ezt a hozzáállást, mely sokkal inkább magához a belső érzékeléshez, mintsem a „belső érzékelésről” alkotott elképzeléshez visz közel.”
A fogékonyság jellemzői
Meghallani azt, ami a látszólagoson túl van A lelkesedés A szükség
A kérés Nagy érzelmi töltés
A keresés (és Cél)
kitartó elmélkedéssel és megszállottsággal
Kétfajta fogékonyságot különböztetünk meg:
allegorikus és intuitív megközelítések absztrakt és elmélkedő megközelítések
Vonunk néhány párhuzamot a Silo által kidolgozott diszciplínákkal: Minden diszciplínának más a keresztmetszete. Szándékos munkáról van szó, mindig egy adott cél felé, de különböző utakon. Nagyon más az anyagi tárgyak által belépni, mint az aktusok és tárgyak által. Ugyanakkor, bár a bejáratok különbözőek, mindig ugyanazzal a pszichofizikai energiával dolgozunk.
Terv
Allegorikus és intuitív megközelítések
Elvont és elmélkedő megközelítések
Morfológia (Püthia) Szellem (Parmenidész mint iatromantis)
Álomlátás
Anyag (Gilgames és a duplája) Energia (Inanna és a komplementere)
Samas Inkubációs álom
A Szibilla: rendkívül inspirált jósnő: a belépés 4 útja
A párbeszéd feltételei
A jóslás szónak két megfelelője van: A görögben: manteia - jóslás, a jóslás művészetére utal
A latinban: divinare - jelentése „isteni dolgokat végezni”
A jóslás a múlt, a nem ismert jelen vagy a jövő megismerését jelenti.
Mi a jóslással kapcsolatban arra a szokásostól eltérő tudatállapotra összpontosítunk, melyre a szükség van ehhez a tevékenységhez. Ez az „anomália”, mely néha véletlenül, néha a keresés eredményeként jelenik meg, egy módosult, néha pedig inspirált tudatállapot, ami olyan eljárások és technikák kialakításához vezetett, melyek lehetővé teszik a jelenség megismétlését. Másrészről ezen a területen felismerünk egy közös és időtlen Célt, ami arra irányul, hogy túllépjünk az idő korlátain vagy még inkább a végesség által állított korlátokon, és elvezet annak kereséséhez, hogy „mi a halál valójában?”
Silo : Felismerhetünk olyan tudati struktúrákat, melyek véletlenszerűen jönnek létre, és olyanokat is, melyek annak a vágyainak vagy terveinek felelnek meg, aki egy bizonyos szellemi állapotba állapotba „helyezi magát” annak érdekében, hogy előidézze a jelenséget. Természetesen elismerjük, hogy ahogy a művészi ihlet vagy a szerelmes állapot vágyának esetében is történik, az ilyen dolgok egyszer működnek, másszor pedig nem. Az inspirált tudatot néha jobban leírhatjuk úgy, hogy az inspiráció elérésére nyitott tudat.
I. Allegorikus és intuitív megközelítések
Mezopotámia
1. Egy kis háttér
Mezopotámiával kapcsolatos tanulmányozásunk alapja egy nagy, akkád nyelven írt kőtábla, mely a ninivei királyi palota könyvtárából származik. Assurbanipal, Asszíria királya az i.e. VII. században készíttetett egy másolatot, amely fennmaradt számunkra. A dokumentumokat a sémi asszír nyelvű változat segítségével értették meg, mely az ősi akkád szöveget kísérte. Az akkád „halott nyelv” volt, de annak tulajdonították a jóslás szabályainak hitelességét. Az akkád civilizáció rendelkezett varázslókkal, akik egyidejűleg voltak jósok, ördögűzők, orvosok és képviselték a jóslás művészetének teljes palettáját.
„Az élet egy istennőtől fakad” és „az univerzum túl azon, hogy megfogant, az istennő szándékosan életre hívta.” Ki-Ninhurszag volt az élet és a termékenység istennője. Az akkád birodalom északi részén Arurunak hívták. Az egyik legfőbb sumér istenség volt: „minden élőlény anyja”, az istenek és az emberiség anyja, a Föld bolygó, minden növény és kultúra anyja, valamint a vadállatok és a nyájak anyja is. A jövendőmondás képessége már ebben a korban is az istennőtől származott, azaz ezt a képességet „isteni jognak” tekintették. Az istennő önmagára összpontosított mielőtt alkotott vagy jósolt.
Inanna (és később Istár, Ízisz és Kübelé) Holdistennővé alakult át, továbbra is a Föld királynője volt, de most már az égé is. Így tehát kettős természettel jelenik meg (fény-sötétség, alkotóromboló…) Miközben Ki-Ninhurszag (Aruru) istennő kultusza fokozatos hanyatlásnak indult, Inanna/Istár kultusza 4000 éven át fejlődött. Mint Hold-istennő, az élet minden formáját „elrendezte”. Inanna a városnak a „ME”-ket, azaz a civilizáció törvényeit adta. Inanna testesítette meg a bölcsességet és az igazságot, így ő volt az egyetlen, aki élhetett a jövendőmondás képességével.
2. Rezonálás az anyaggal Nem elegendő a műveleteket pusztán végrehajtani az anyagokon, hanem az is szükséges, hogy az alany „rezonáljon” velük.
Minden – és így a jóslás – bevezetéseként dicsőítették az isteneket, azok teremtményeit, a természetet és annak tökéletességét. (Felolvasás a nagy csillagászati értekezés bevezetőjéből)
Bizonyos helyek, melyek távol vannak a városoktól és a mindennapok gondjaitól, melyek természetes ereje tiszteletet és csendet parancsol, az elemekkel való olyan egyesülést eredményez, hogy a szokásos pszichológiai én finoman elmozdul, egybeolvad és néha összefolyik a tájjal, és így különleges érzelmi nyitottságot hoz létre.
Az akkádok úgy gondolták, hogy a legfelsőbb isten őrzi a „Sors tábláit”, melyek őt minden lény és a különböző Erők jelenének és jövőjének urává tették. Így ezekre a táblákra sokan sóvárogtak, és ezek a vágyak sok mítosz tárgyává váltak. Ezek a „táblák” magát az életet jelentették, vagy pontosabban, az élet mozgását: Nélkülük a Mozdulatlanság mindent elárasztott…
(Felolvasás: Anzu mítosza bevezetésének részlete, 19. o.)
Talán meg lehet itt jegyezni, hogy minden anyagban megfigyeltek egy rejtett „átalakulást”; és azt, hogy az anyag felfedhet lehetséges átalakulásokat, folyamatokat.
Mezopotámiában szinte minden jóslási eljárás kapcsolatban volt az anyaggal: előjelek (egyesítve a különböző jóslási művészeteket, a természeti jelenségek megfigyelése alapján), a madarak repülésén alapuló jóslás, béljóslás (állatok belei), esők és felhők formáin alapuló jóslás, tűzjóslás, pegomantia és hidromantia (források és folyók), drágakövek csillogása, filomantia (fák és bokrok levelei)… Voltak olyan jóslások is, melyeket nem engedélyeztek a „hivatalos jóslás” keretein belül: a halottjóslás és a Pitón szellemeinek megkérdezése.
De ez a nép, amely olyan gyakran használta a különféle jóslásokat, még egy eszközt használt a jövő megismeréséhez: a halottak szellemeinek kikérdezését; így akart többet megtudni a halálról, a rejtettebb jövőről is. Így az a képtelen Céljuk volt, hogy szembeszegüljenek a Sorssal, melyet az istenek szabtak az embereknek, és hogy a halhatatlanság felé forduljanak. Ezért be kellett hatolniuk Éreskigal birodalmába, aki a poklok királynője volt, és aki a „Tudás” tábláját birtokolta.
Gilgames, a nagy ember, aki nem akart meghalni lesz az a mítosz, amely közvetíti ezt a keresést. Ez a merészség nem lett volna elképzelhető Enkidu, a barát, a cinkos, a „dupla” ismételt beavatkozása nélkül. Enkidut, aki bölcs volt vagy pontosabban bölcs lett, profetikus álmok vezérelték. Amikor Enkidu meghalt, nem tudott kikerülni „abból az országból, ahonnan nem lehet visszatérni”, de mégis kapcsolatban volt Gilgamessel. Ő szintén kudarcot vallott a halhatatlanság keresésével.
Vajon Enkidu (emlékezzünk rá, hogy ő egy „dupla”) ellentmondásos cselekedetei (Humbaba meggyilkolása, amit nem bocsátottak meg az istenek) miatt nem születhetett újjá felsőbb szinteken? Vajon a haláltól – melyet hű társa elvesztésén keresztül fedez fel – való félelme miatt keresi Gilgames hiába a halhatatlanságot?
„Olyat nem fogadok el az én oldalamon, aki a transzcendenciát félelemből vetíti maga elé, csak olyat, aki lázadón kel fel a halál végzetszerűsége ellen.”
Gilgames két jövőbelátó álma, British Museum, London. (105. o.)
3. Az energia potenciálja
Inanna megjelenésével belépünk az áhítat világába, amely még erőteljesebb lesz Istárnál, és ami aztán évezredeken keresztül folytatódik. (23. o.) A hierogámiában – vagy szent házasságban – magát a jövő hozták létre. „A szenvedélyes vágy és szerelem, amely a szexuális egyesülésben csúcsosodott ki, és biztosította az ‚anyaméh’ megtermékenyítését a megtermékenyítő ondó, a „szív vize” által. Ezek a gyengéd és heves érzelmek Inanna, a vonzó, csábító, érzéki és buja istennő kezében voltak.” (Kramer)
A szexuális egyesülés a szent tér és idő keretében történt, olyan céllal, melyet érzelmileg feltöltöttek az ünneplés napjai során, amikor is a főszereplők módosult tudatállapotba kerültek az én helyettesítése által: belülre helyezték az istennő és az istenek cönesztéziás megjelenítését, ami átalakította és megváltoztatta az emberek egymás közötti viszonyát, és felismerhették a másikban az isteni lényeg lángját. Újra átélhették az alkotó egyesülés cselekedetét, amely az idők hajnalán történt, és megtapasztalták azt, hogy az ellentéteket egy, az egymás kiegészítéséről és a női és férfi princípium egyesüléséről szóló tapasztalat váltotta fel, ami hatalmas és rendkívül minőségi energiát szabadított fel.
Feltételezzük, hogy közvetlen kapcsolat volt a hierogámia és a jóslás képessége között, melyet aztán az istennő át tudott adni bárkinek, aki képes volt befogadni ezt. És valóban, számos vers mondja el, hogy a szexuális egyesülés befejeztével és amennyiben az extázisban végződött, hogyan jósolja meg a papnő/istennő a királynak/istennek a kezdődő év eseményeit, látomásainak és megsejtéseinek köszönhetően (olvasás 25. o.) Ez a képesség nem véletlen jelenség volt, amely a hierogámia alatt vagy közvetlenül utána kialakult módosult tudatállapot következménye volt. Ez egy vágyott jelenség volt, melynek eléréséhez különlegesen fogékony állapotba kellett kerülnie, fel kellett készülnie, meg kellett tisztulnia (25. o.) „A jóslások megfogalmazásához
felemelkedem, felemelkedem a tökéletességben.”
Bizonyos keresések, melyeket nagy kitartással és érzelmi erővel folytatunk, olyan „tónus” kialakításához vezetnek, ami nem hétköznapi, nem evilági, nem a szokásos, ábrándok és mechanizmusok által meghatározott ébrenlétre jellemző. Ez a „tónus” néha a misztikum rezgéséhez közelít, a szent megtapasztalásának pszichikus jelenségéhez, ahogy azt Silo leírja: (S. 25. o.) Ezek a nem szokásos állapotok, ezek a tapasztalatok elvezethetnek ahhoz is, hogy bizonyos elemeket új módon értelmezzünk.
Inanna látása nem lett volna olyan éles, ha nem merészkedett volna el nővére, Ereskigal birodalmába, és nem tért volna vissza „abból az országból, ahonnan nem lehet visszatérni”. Miután átélte a teljes kifosztottságot, miután megtapasztalta a lemondást, miután átszelte a várakozás mérhetetlen tereit, Inanna visszatérhetett ebből a hatalmas birodalomból azzal a feltétellel, hogy valaki helyettesíteni fogja őt. A szent egyesülés által az istennő életre kelti a királyt annak szimbolikus halála után, a félistenek rangjára emeli, erőt ad neki ahhoz, hogy termékenyen térjen vissza a Földre. De Innana nem kételkedik abban, hogy meg kell változtatnia szeretője életét, aki beképzelt lett és nem akart letérdelni előtte, ezért talált egy ürügyet arra, hogy elküldje őt, Dumuzit a poklokba.
Ez az alászállás a poklokba mindenekelőtt egy beavató utazás. Része az Élet-HalálÚjjászületés struktúrának, melyre minden mítosz épül.
Inanna tehát azzá válik, aki „visszatér onnan, ahonnan nem lehet visszatérni”, a nagy prófétanővé válik, aki megkoronázza Istárt ezzel a dicsőséggel.
II. Elvont és elmélkedő megközelítések A hellenizmus
1. Egy kis háttér
Az asztrológia a káldeusok legfontosabb témájává válik, és ebben voltak kiemelkedőek az ókor népei között. Az égbolt nagy szemlélői, akik elámultak a csillagok harmóniájának csodáin és a nap aktív szerepén a növénytermesztés jelenségeiben, végül mindent, ami a természetben található, a csillagokkal és azok közül is a legfényesebbel kapcsoltak össze. A káldeusok-babiloniaiak egész élete (és az asszíroké is, akiktől átvették ezeket a gondolatokat), minden nyilvános- és magánéletbeli cselekedetük a csillagokból kiolvasott jóslatoktól függött, úgy, ahogy az semmilyen más nép esetében sem.
A szeleukidák alatt kapcsolatok jöttek létre a babiloni népesség és az ott létrejött görög kolóniák között. A két nép között jelentős eszmecsere alakult ki, amiből kiemelkedik az, hogy a görögök egy csoportja magáévá tette a káldeus iskolák tanításának és tudományának egy részét. A sztoikusok népszerűsítették a különféle jóslásokban való hitet, ami ahhoz vezetett, hogy elfogadták a felvilágosult szellemek nagy részét, és mindennek filozófiai alapot adtak. Krüszipposz volt az első, aki megfogalmazta a jóslások és a jövendőmondás valóságának sztoikus elméletét, és írt egy könyvet a jóslásokról, egy másikat pedig az álmokról. A jósdák és a jövendőmondó templomok hatalmas területre terjedtek ki több mint 500 éven keresztül.
A jóslás jellemzői ebben a korban:
Az idő kör alakú és ciklikus felfogása (az idő kerekei)
A világ periodikus megújulásán (metacosmesis) túl a pitagoreus és neopitagoreus iskolák munkái a számokkal és a formákkal.
Hérakleitosz, Parmenidész, Platón stb. alapvető tanításai
Ezek azok az elemek,melyeknek jelentős befolyásuk volt az inspirált tudat állapotaira való fogékonyságra és arra, hogy a jós minél beljebbről hallgassa a jövendölést
2. Számmisztika és lelkesedés
Az asztrológus-matematikusok kiszámították a tereket, a mozgásokat. A távolság-mozgás összekapcsolása által megoldottak rejtélyeket. Új módon értelmeztek, a megfigyelő elhelyezkedésétől függően. Mindez része volt a világ térbeli megközelítésének, a világ egy bizonyos módon való szemlélésének, amely magában foglalta a következőket: honnan végezzük a megfigyelést, hogyan mozog a megfigyelő, milyen térben van az, amit megfigyelünk. Visszatértek a káldeus jóslási eljárásokhoz is, és azokat a saját olvasási módszereikhez alakították.
Bevezették az olvasás „templomát”: a jósnak egy Naptemplumot kellett rajzolnia a földre, egy négyszögletű alakzatot, amely egy templomot szimbolizált; a jóslatokat ebből a formából kiindulva és a formán áthatoló madarak repülése alapján fogalmazták meg. A madarak énekének és éles kiáltásainak ritmusára a „divium” létrehozott egy titkos nyelvet, mely csak a beavatottak számára volt érthető. (OLVASÁS 34. o.) Ugyanakkor ez egy olyan forma is volt, melynek segítségével fejlődni lehetett, és amibe bele lehetett kerülni, ami önmagában fogékonnyá tett az isteni gondolat befogadására: fogékonnyá arra, hogy szellemileg a középpontba kerüljön, és arra, hogy a hordozója, az edénye legyen az isteni üzenetnek.
A morfológusok egyre behatóbb elemzésre törekedtek, de nem tudták kikerülni a jelek közötti zűrzavarból és az olvasó eszközök tökéletlenségéből származó hibákat és bizonytalanságokat. Ezért a szimbolikus nyelvhez hozzá kellett adni egy, az emberi lélekkel való közvetlenebb kommunikációt is. Használni kellett az „isteni őrületet” (olvasás 35. o., Platón)
Ez a manikoï (az őrület művészete) lesz tehát az alapja annak, amit a görög filozófusok egyhangúan „inspirált jóslásnak” neveztek. A „lelkesedés” nem a „racionális” állapotok jellemzője. Amikor erőteljesen érzékeljük ezt az érzelmet, akkor gyakran megsejtünk egy olyan erőt, amely „hátrébbról” jön. (olvasás Silo 36. o.)
A lelkesedés fertőző. Szemtanúi lehetünk egy bizonyos tudatállapotba való kollektív belépésnek, melyet egyesek átadnak másoknak. Így jobban meg lehet magyarázni azt, hogy a hatásai ezen „isteni kinyilatkoztatásnak”– azaz először magának Apollónak, később jósnőinek a jóslatai – miért voltak rendkívüliek, és hogy hatásuk miért érintette az emberi tevékenység minden területét. Delphoinak, mint jóshelynek már jóval Apolló előtt volt előtörténete. De Apolló jellegzetessége egyrészt abban állt, hogy bűnhődnie kellett az általa megölt Piton haláláért, és így a megtisztulások istenévé vált; másrészt Delphoiban telepedett le, ahol az lett a küldetése, hogy átadja Zeusz jövendöléseit.
Apolló ilyen módon felvállalja és egyesíti az ellentéteket, és személyében egy új, nagyobb és összetettebb alak jön létre. Dionüsszosszal való kibékülése része ennek az újdonságnak: az, hogy az ellentéteket folyamatukban és kiegészítő módon szemléli. Apolló nézetei az értelmet ösztönözték és az elmélkedéshez vezetettek, Dionüsszoszéit pedig a szellem dicsőítésével kapcsolták össze. Egymással vegyítve ezek az erények a bölcsesség felé vezetnek. Apolló jós szavainak nagy jelentéstani értéket tulajdonítanak, melyek értelme abban rejlik, hogy megalapozzák és alakítják a teret: ez egy centripetális hang, amely magához vonzza az embereket, megmutatja nekik az utat és kijelöli számukra az irányt a térben.
Apollóval megváltozik a holtak birodalmával való kapcsolat. A halottaik kiengesztelése, a hibáik kijavítása és a megbékélés vajon mind lehetőség volt arra, hpgy eljussanak az egység érzetéhez, amely megnyitja az utat az örökkévalóság felé? Belép majd távozik ebből a birodalomból, ciklikus módon, majd őt követően más istenek (Perszefoné), félistenek, sőt emberi hősök is (Orfeusz). A legjelentősebb az inter-szubjektivitás és a megjelenítés tere kommunikációjának megsejtése. Ez mindazon nagyszabású játékokon, rituálékon és ceremóniákon nyilvánult meg, melyek az Omfalosz körül zajlottak, és hozzájárultak a jós inspirációjához, aki ezután a sokaságot inspirálta.
Ez nyilvánvaló a jóssal való kapcsolat keresésében is: megtapasztalhatóak – és túlléphetőek – a nyelv, a szavak és a hangok határai. Mivel a jós kinyilatkozásának alapvető jellemzője az akusztikai alkotóelem volt. (olvasás 39. o. 110) Noha az ilyen lefordítások rendkívül inspirálóak, továbbra is azt a hitet látjuk, hogy az én-t más entitásokkal szükséges helyettesíteni.
Olvasás 39. o. : 114 Platón 115 Silo
Ez korlátozást jelent a Mélyhez való hozzáférésben. Mégis a helyettesítés pillanatában megszólalt egy visszhang: Olvasás 40. o., 116, Plutarkhosz
És nyilvánvaló, hogy a morfológusok és a jósnők igen jelentős mértékben hozzájárultak a hallásunk fejlesztéséhez. Olvasás 40. o., Silo
3. A Szellem világossága
40
Ebben a környezetben, ahol nagymértékben fejlődött a filozófia és az egzisztenciális témákról való elmélkedés, ezt az elmélkedést befelé irányították, „annak meghallására, amit az istenek sugalltak a szívükben”, így tehát adottak voltak a feltételek ahhoz, hogy más út nyíljon meg a jóslásra. Elkezdhették felébreszteni a „belső tekintetet”, amely a tudat aktív iránya és lehetőség az időbeli korlátokon való túllépésre.
A preszokratikusok kezdtek el kérdéseket megfogalmazni egy őselemről, mint eredet és lényeg; az egységről, amely ebből egy világot hozott létre, az egyetlen anyag, amely a létezését alkotta, az egyetlen törvény, amely szabályozza alakulását. És vajon az idő létezik önmagában, van saját létezése az egyének tudatán túl? Egy olyan lényeg, amely „feltárulhat” vagy amelyet meg lehet sejteni akkor, amikor az ember túllép az észlelés szokásos módjain? Parmenidész csodálatos módon fordította le e másfajta észlelés tapasztalatát, ezt a transzcendens tapasztalatot, amely lehetővé teszi a LÉT megtapasztalását a maga lényegében.
42
Sokan Parmenidészt tartották a iatromantia (gyógyító jóslás) iskolája alapítójának vagy elindítójának. Ez az Apolló-kultusz beavatott gyógyító-látnokainak iskolája, amely legalább ötszáz éven át állt fenn, titokban működött, és valószínűleg sokakat tanított. A képviselt szellemi irány a Léttel való tapasztalatról szólt, és nem a különleges erők megszerzéséről. A gyógyítás és jóslás ezen képessége azon tapasztalat gyümölcse volt, amely a legmélyebb egzisztenciális jelentések felé vezetett, és nem pedig az eredetileg keresett célok eredménye volt.
Mély meditációban lehetőség van a szellemi képek távollétének megtapasztalására. Ebben a mély meditációban átélhetőek mély és „megindító” érzések: hogy egy olyan univerzumhoz tartozunk, melynek nincs kezdete és vége, ez egy olyan mély érzet, melyből kiindulva azt hisszük, hogy képesek vagyunk létrehozni egy „hidat a végtelenen át”. Silo a tanításain keresztül elvezet minket az idő fogalmához és tapasztalatához. Olvasás Silo 45. o. Jegyzetek: 131, 136, 129.
43
A tiszta idő egy teremtő anyag, amely a Mély birodalmának sajátja, és amelyről csak lefordításaink vannak a tudat és az én útjai által, akik maguk is a tiszta idő kifejeződései a maga kreatív folyamatában. Másképpen mondva és a tanulmányunk keretébe helyezve: „én” vagyok a jövő. Ez a tapasztalatban néha egy „csendes kiáltásként”, egy „végtelen, ok nélküli örömként”, egy „valamire irányuló kivetítésként” fordul le… megszakítás nélkül.
44
45
Ezt látjuk Parmenidésznél is. Azt is, hogy a Szellem erőfeszítései, hogy megközelítse ezeket futó megsejtéseket, az alázat, bámulat és a szeretet felé vezetnek ez iránt a fejlődő szándék iránt, ami mindennek a teremtője. A preszokratikusok számára csakúgy, mint a modernek számára a költészet a végső lehetőség, hogy visszhangozzon a szívekben az, „amit nem hallunk akkor, ha meg akarjuk ragadni”, és több vagy kevesebb inspirációval lefordítsa „a valóság visszhangját, mely az észlelő fülétől függően sustorog vagy zeng”.
Elődje is ott volt, Mezopotámia felé fordulva énekelt: Óh Atyám, mutasd meg a szent betűk rejtett titkát. Hozd közelebb a forrást, melyben láthatóvá válnak a jövő nyitott kapui!
III. Álomlátás Az álomlátás (oniromantia) görög eredetű kifejezés, ami álmot és jövőbelátást jelent. Ez a jövőbelátás művészete, mely az álmokat használja a jóslás eszközéül. A tanulmányozott korszakokban a következő megkülönböztetéseket tették
„Előjelek” vagy „véletlen”, nem kívánt álmokon keresztüli jövőbe látás, „Jóslatok” vagy olyan válaszok, melyeket valamilyen módon „előidézett álmok” hoztak, „próféciák” vagy „látomások”, melyeket 47 „ébrenléti álmok” fedtek fel.
1. Egy kis kontextus Mezopotámia A „Jövőbelátás nagy értekezése” az első értekezés, amelyik megkísérli jegyzékbe szedni az álmokat, osztályozni, értelmezési és olvasási szabályokat felállítani: az oniroszkópia az álmokban feltűnő jelek megfigyelése, az onirokritika pedig ezeknek a jeleknek az összekapcsolása, magyarázata, értelmezése. Az asszírok és korábban az akkádok szilárdan hittek az álombeli látomások végzetes jellegében, és hogy ezek az istenek figyelmeztetései, melyeknek helyet is adtak a történelmükben azokkal az eseményekkel együtt, melyeket ezek a látomások megjövendöltek (Asszurbanipál krónikái). A babilóniai civilizáció számára az álmok anyaga egy szubsztancia vagy egyfajta fuvallat volt, ami a „nagy Földből” áradt ki. Az álmoknak ez az anyaga egy másik világból érkezett, és az üzenetet, amit hordozott, isteninek tartották. 48
A hellenizmus világa Artemidorusz az i.sz. 2. században megírta az ebben a témában született korábbi művek első gyűjteményét és a saját osztályozását és elemzését több mint 3000 álomról. A hétköznapi álom - ami eltorzulva érkezik – a „gyöngyház szaruból” jön. Az „előjelző” álmok „Thor szarvából” érkeznek, felfednek eseményeket. Ezek a „valódi álmok”. A jósoknak (auguroknak) „valódi álmai” voltak, az orákulumoknak, püthiáknak, szibilláknak „inspirált álmaik” voltak. Később megjelentek Aszklépiosz és Szerápisz templomai. Ezeket a templomokat a gyógyító álmoknak tartották fenn. Egy istentől érkező megmentő álomnak csak a templomban lehet helye, innen ered a görög enkoimesis kifejezés, amelyet inkubációnak fordítanak, és amely „templomban való alvást” jelent.
2. A véletlen jelenségektől a keresett jelenségek felé
2.1 A mezopotámiai Samas
Úgy hitték, hogy Samas (a Nap) a rossz előjeleket hozó álmok szétszórója. És az álmok, amikben előjelek vannak, válaszok a Samashoz intézett kérésekre és imákra.
(Olvasás 54. o. 160. j.) 50
Az álmok már nem egyszerűen véletlenszerűek voltak, hanem keresett jelenségek. Tudták, hogy ahhoz, hogy a prófécia kifejeződjön mindazonáltal szükség van az istenek „jóváhagyására”. Ők pedig nagy többségükben nem akarták, hogy zavarják őket; ezért nagy hatalmú közvetítőket használtak, mint például a Hegy esetében.
A babilóniai korszakban élt Sha’ilou, pap-jós-váratlan álmok fordítója, akinek hatalmában állt előidézni kérésre ilyen vagy olyan álmot. Voltak látnokok is, pl.Sabru, akiknek az a kiváltság jutott, hogy a profetikus álmok istenének kegyeltjei voltak. Jós kamrák voltak a zikkurátokban vagy a közelükben vagy az asztrológusok tornyában. A szent kurtizán, papnő megosztotta ágyát az istennel, és így álmában isteni válaszokat kapott.
2.2 Az inkubáció Görögországban Az inkubáció a görögök által adott elnevezés minden olyan megfigyelt rítusnak, melynek célja, hogy előidézzen álmokat, melyek információt hordoznak a jövőről, vagy gyógyítóak. Minden esetben arról volt szó, hogy isten meglátogat álmodban, és ez nem szerencse kérdése, hanem hevesen vágyott dolog.
52
53
Megvannak a szertartások és ceremóniák részletei. A zarándoklatok (tereken keresztül vezető pontos útvonalak), tisztító boráldozatok a kutaknál, ahol megnyilvánult az isteni, a babér fogyasztása és a tömjénfüst belélegzése hozzáadódnak a hosszú napokon át tartó várakozáshoz és imádkozáshoz, amíg a jelentkező végül megkaphatja fogékony lelkébe és alvó testébe a jövőbe látó választ a pontos kérdésre.
„Mágikus szövegek a görög papiruszokban” sok elemet felsorol a görög jósló álmok gyakorlatairól, főleg a kántálást követő álomlátásról és ennek eljárásairól. A fogékonyság: A
54
Pontosítani a kérést, és hogy mit akar elérni. Ha az érdekek gyengék, akkor ezeket az eljárásokat használni azt jelenti, hogy csúfot űz az istenekből. Rituális felkészülés: A hely átváltoztatása szentéllyé valamilyen módon, és a gyakorlónak mélyen meg kell tisztulnia.
A megszentelés: Vannak varázslatok és imádságok (nagyon költői himnuszok, Apolló, Hermész vagy Samas segítségül hívása). (olvasás 58. o. Párhuzam Silo-val 57. o. 173. j.)
55
A felszabadulás: Az isten felszabadításáról van szó, aki az emberek alacsony frekvenciáján ragadt, és a felszabadulás a köszönetmondáson és a hűségen (áhítaton) keresztül történik. (olvasás 58. o.)
Párhuzamok (a mi munkáinkkal): A fogékonyság: A Cél, ami irányítani fogja az álmainkat. A rituális felkészülés: Figyelembe kell venni, hogy mire vállalkozik az ember, a felkészülés nagy erőfeszítést kíván. A megfelelő érzelmi töltésre van szükség. A megszentelés: Költői kántálások(Gnózis) a Szent felidézése, felkészülésképpen az Én szükséges áthelyezéséhez a felfüggesztés előtt. A felszabadulás: Köszönetmondás és belső áhítat. 56
3. A keresett jelenségektől a Mélység reminiszcenciáiig Aki álmodik, bensőséges kapcsolatban van az istenséggel (Artemidorusz)
„Belemerülni” az álomba egy olyan „anomália”, melyet évezredek óta gyakorol az ember, válaszok és/vagy a szentséggel való kapcsolat után sóvárogva. Artemidorusz fáradhatatlanul hívja fel a figyelmet arra, hogy az értelmezésbeli hibák gyakran abból származnak, hogy összekeverik az istenek által küldött látomást és az istenektől kért látomást. Silo egy informális beszélgetésben magyaráz az alvásról és bizonyos álmokról, melyeket nehéz 57 értelmezni:
(olvasás 59. o. Silo)
58
Ahogy ebben a tanulmányban, úgy a tapasztalatainkban és a gyakorlatainkban megfigyeljük: ezeknek a különleges álmoknak a szimbolikáját és textúráját, a kontextust, amelyben előtörnek (szükség, mély inspiráció, érzelmi töltés), az ismétlődő, nem irányított álmok különleges jelenségét (ugyanazon az éjjelen vagy több éven át), a nagy szuggesztív erőt, melyet különleges érzelmi töltés kísér. És hozzátehetjük (tanulmányozás és gyakorlás után) • Álmodás előtti szándék (a Cél) • Fogékonyság, készségesség • Még több érzelmi töltés
Tudjuk a tudat saját mechanizmusait illetően, hogy az érzelmi töltés ad irányt a szellemi folyamatoknak a tudat szintjétől függetlenül. De igazolni tudtuk tapasztalatokkal, hogy a Cél érzelmi töltésének nagyon különleges ereje van, és az irányának pontossága teljesen elképesztő az álombeli lefordításokban.
Olvasás Silo 61. o. 184 (és 5. függelék, ha van rá idő)
59
III. A Szibillák: az összegzés
Olvasás 62. o. Silo, Pszicho IV.
60
61
A Küméi Szibilla nem akarja, hogy magával ragadja a szörnyű ihlet, kétségbeesik és eltorzulva így üvölt: „Íme az isten, az isten!”. És Apolló isten szinte erőfeszítés nélkül aláereszkedik szent ligetéből a mély barlangba, ahol megszállja a jósnőt. Ebben az esetben csakúgy, mint más kultúrákban, a transzba való belépés az „Én” belülre helyezése és érzelmi felindulás által történik meg, mely során jelen van a társjelenlétben egy isten, egy erő vagy egy szellem képe, amely felülkerekedik az emberi személyiségen és kiszorítja azt. A transz eseteiben az alany megnyílik egy olyan inspiráció felé, amely lehetővé teszi számára, hogy felfogjon valóságokat, és olyan erőket vegyen igénybe, melyek ismeretlenek a mindennapi életben.
1. Az inspirált jóslás Az ókori Görögországban két jóslatot állítottak egymással szembe:
62
egyrészt a Püthia jövendőmondó válaszai, melyek az intézménytől függtek, kapcsolódtak a korszak politikai érdekeihez, és ugyanazon papok irányítása alá tartoztak, akik a jóslatkérések naptárát és a szertartást megalkották; másrészt ezzel szemben a Szibilla profetikus szavai álltak, aki a szentélyen kívül helyezkedett el, egy sziklán, egy barlangban vagy katakombában.
A Szibilla hangja nomád és centrifugális, ami elvegyül a valóság minden hangzó formájával. Ez a hang nem babonáz meg, nem kötöz le, nem dalol lágyan. Mikor átalakul „mézédes hanggá”, ez nem azért történik, hogy elcsábítson, hanem azért, hogy mély kapcsolatot hozzon létre a jóslat és a jóslat szavai között. Ez a hang visszhangzik, vibrál, mint ahogy minden szó, mely „az istenektől és a démonoktól érkezik”, mondták a görögök, vagy „mint a Mély impulzusainak lefordításai” mondja Silo. (olvasás Hérakleitosz, 63. o.) A Szibilla maga, hallja az isteni hívást. Nem vár választ. Csak átadja magát, és próbálja hagyni, hogy az isteni jelenlét áthassa. (olvasás Plutarkhosz 193, 63. o.)
A Szibillák, és velük együtt a Püthiák vagy a delphoi jósnők, és a dodonai papnők is az „inspirált jóslás” képviselői. Azt feltételezték róluk, hogy entheoi, azaz az enthousiasmos egy olyan állapotában vannak, mint a költők és a múzsák. Az entheoi feltételezi:
vagy az isteni beavatkozást (és ebben az esetben azokra utalnak, akiket megszállt az isten) vagy az isteni természetet, theia physis-t, ahogy később Arisztotelész jellemez bizonyos kivételes emberi lényeket, mint a Szibillákat.
A Szibilla egyik jövendölésében megindítóan fogalmazza meg legmagasabb Célját : Megénekelte a saját sorsát hirdetve, hogy ha meg is hal, nem hagyja abba a jövendölést, lénye átalakul a Holddá, és onnan folytatja ciklusait, azonosul az állítólagos arccal, melyet ott megfigyelhetünk, lehelete a levegővel elkeveredve, szüntelenül kóborol a földön, előidézi a hangokat és jóslatokat, és teste végül szétbomolva a földben létrehozza a füveket és növényeket, a szent állatok táplálékát, kiknek különböző formái és jellemzői megmutatják a jövőt az embereknek.
2. A Szibilla és az Alvilág
66
Silo a Pszichológia IV-ben megemlíti Vergiliust, aki fantasztikus leírást alkotott Kümé történetéről, és aki biztosan több mint elegendő információval rendelkezett a Szibillák eljárásairól a görög és római történelem során. Ebben a fejezetben hivatkozunk az Aeneis-re, Vergilius 12 énekből álló eposzára.
Az Alvilág volt a jövő, amit az embereknek fenntartottak, és a pontos helyük benne annak az életnek felelt meg, amilyet éltek. Az Alvilág a Föld mélyében helyezkedett el. Több bejárat is vezetett oda, többek között Avernus, a sűrű erdő, mely az aranyágat védte. A hely őrzője a Szibilla volt. Ő ismerte a bejáratokat. És ismerte a megfoghatatlan dolgokat, az érzelmi töltéseket, melyek szokatlan módon „képesek voltak megnyitni a kapukat” a tiltott terekbe.
67
Elsősorban alaposan meg kellett indokolni neki egy ilyen kérést. (olvasás Vergilius 66. o. 202. j.)
68
Hűvösen hangsúlyozza mindenekelőtt a kérés bátorságát, és figyelmeztet a próbatétel nehézségére és kíméletlenségére. Elismerve azonban, hogy ha „oly nagy a vágy benned”, akkor le lehet győzni a vállalkozás nehézségeit. Elküldi, hogy átszelje Avernus Berkeit, hogy dús aranyágát leszakítsa, tudva, hogy ezt a „kulcsot” csak akkor kaphatja meg, ha olyan ügy hívja, mely meghaladja az emberi akaratot. (olvasás Vergilius 66. o. 205. j.)
69
Aeneas abban a helyzetben van, hogy belépjen az Alvilágba, és a Szibilla a vezetőjévé válik. Aeneas teljesen rábízza magát, és ő mindenben közbenjár érte. A Szibilla ismeri a helyeket, az őrzőket, és a „tetteket” is, amelyeket végre kell hajtani, hogy egyik térből a másikba léphessen. Elaltatja Cerberust, az őrt, meggyőzi a Styx révészét, elviszi Aeneast Didohoz, hogy megbékéljen, eltéríti Aeneas-t, hogy ne lépjen be a Tartarusba, ahol az „igaztalanokat” szörnyű büntetés gyötri. Aeneas beszél apjával Anchises-szel. Ott egyébként az apja felfedi neki, hogy „mi a halál valójában”, a folyamatot, amelyen a lelkek végigmennek, és a jövőt is feltárja, amit Aeneasnak magára kell vállalnia életében és az országában.
A Szibilla utazása az Alvilágba: • Lefordítása a jó Tudáshoz való hozzáférésnek; • Lefordítása a szeretet erejének, ami hajtja; • Lefordítása a Cél erejének, ami elkíséri, és vezeti.
3. A Szibilla inspirációjának négy útja
71
A Szibilla távol volt a görög városok extravaganciájától és független minden hatalomtól; ez a tény megvédte őt a hízelgéstől csakúgy, mint a korrupciótól, a vádaktól és fenyegetésektől, a gőgtől és az elvárásoktól. „Ez a nagyszerű, szolgálatra kész hozzáállása, ez a belső alázat, és az a képesség, hogy fogékonnyá tegye magát, mintha ez lenne az utolsó alkalom” a legjobb feltételeket hozták létre számára, hogy „átadja és befogadja ezeket az érzékszervi hatásokat, és hogy az előfeltétel”, amely lehetővé tette a Szenttel való kapcsolatot jól megalapozott legyen.
Fogékonyság az Anyagon keresztül
Ahhoz, hogy eljusson a barlanghoz, mindenekelőtt hatalmas tájakon kellett keresztülvágnia, a tenger felé nyitott kilátással, néha erdőkön át, melyek hol elvarázsoltak, hol nyugtalanítóak voltak. De minden esetben be kellett hatolni a hegybe. A Küméi Szibilla emellett Avernus Berkeinek úrnője is volt: rezgésbe lépett ezzel az anyaggal, amely átalakult feketévé, élettelenné, fenyegetővé… leereszkedik, és aztán lassanként megszabadul a félelmektől, míg végül eggyé válik ezzel az élettelen porral, ez az egyetlen átjáró ezek felé a világok felé, amelyekből később újjá kell születnie. Csak a Szibilla vezethette a nagy szükségben lévő lelkeket az ághoz, amelynek levelei aranyból voltak, szimbóluma a feltámadásnak és megújulásnak (az alkimisták úgy mondják „megtöbbszöröződés”) Az önmagába merült figyelemben, amit az Ő Jelenlétére fordított a kövekben, állatokban, növényekben és a levegőben, a Szibilla a Céljában énekli a bensőséges összhangot, melyet fenntart az anyaggal.
Fogékonyság az Energián keresztül A Szibilla vidékein az ember a Föld gyomrában, sőt néha alhasában van (sűrű, földalatti élet, kénforrások, kitöréseik miatt félelmetes vulkánok…) A szerelem érzésétől hajtva egyesül a szerelmével, a szeretőjével, hogy átadja magát neki, hogy kölcsönadja a testét és a hangját, és felvidítsa a lelket. Ebben a szent hierogámiában a szerető Zeusz maga. És a Szibilla ismeri azt az erőt és félelmet, melyet ez az erő kelt. Belép ebbe az istennel való egyesülésbe, hogy az „az ő szájával szólhasson”. (olvasás 72. o.
Fogékonyság a Formán keresztül
A Szibilla számára ez azt jelentette, hogy ő legyen az „edény”, nemcsak az isteni üzenet számára, hanem magáé az istené. És azért, hogy ez a tartály működni tudjon, a Szibilla saját magát is belefoglalja egy inspiráló tartályba. A barlangjához vezető úton végtelen síkokra (a tengerre), aztán konvex (az emelkedő hegyoldalra), majd konkáv (a hegy szívéhez vezető lejtő…) formákra nyíló rések vannak, míg végül a szikla szívébe egyre mélyebbre hatolva fejezi be útját. A legjobb módon használta a forma cselekvését (sötétség, csend és üresség). Miközben belefoglalja magát e tapintható, gömb alakú határok közé, emberi tudata már felkészült arra, hogy átlépjen ezeken a határokon; különösen mivel ezt a lépést az enthusiasmos (istennel való elteltség) által teszi és a Maniké (megszállottság) hajtja.
Fogékonyság a Szellemen keresztül
Azon napok során, melyeket a barlangjában töltött az istennel való elteltség előtt, a Szibilla egy sajátos szellemi állapotba került, és „a várakozás tereiben” járt. Nem kérve, és anélkül, hogy tudta volna, mit vár, mégis „várakozásban”, el tudta érni, hogy „visszavonuljon”, és aztán „eltűnjön” a tárgy; az aktus „megnyúlik”, és a várakozás kiterjed „valamivé, amiről nem tudni, hogy mi” valami felé „ ami ki tudja meddig tart”… Az aktus-feszültség átalakul aktus-tehetetlenség-iránnyá. Átváltozik „a várakozás lendületévé”, ami nem vár semmit, mint valami, ami saját életre kelt, mint egy „életlendület”(„elán vital”, Bergson)… egy „nem-mozgás-forma”. A tudat struktúrája így nagyon különleges terekbe juthat el… Ezt a teret néha a „csenddel” azonosítjuk, ahol eltűnik minden megkülönböztetés az én, a másik és maguk között a dolgok között. A Szibilla vajon túllépett a kezdeti maghatározottságon, a faj meghatározottságán?
Végkövetkeztetések a Szibillákról Igazi csatorna Szolgálatában van annak, ami hatalmába kerítette őt Alázatos és névtelen hozzáállásal Személyek fölötti Cél által hajtva
A fogékonyság négy útja az ő esetében valódi uttá vált a belépéshez, amelyeket használhatott, hogy megismételje a tapasztalatot, és kétségtelenül, hogy elmélyítse. 77
A tanulmány végkövetkeztetései A fogékonyság a jövendölésre a következő jellemzőket egyesíti: A véletlen jelenségeknél, a szellem készségessége, mint az „akarat” hiánya, nyugalom, ami „teret ad” nagy érzelmi vagy megindító töltés vagy nagy szükség is. A keresett jelenségeknél, kapcsolódik hozzá egy ritualizáció, beleértve a teret (a helyet) és a megtisztítás eljárásait, a hév, amely bizonyos korszakokban az áhítat formáját öltötte magára, különösképpen fogékonnyá tette az alanyt az én áthelyezésére. 78
Tanúi lehetünk így annak, hogy hogyan működik az inspiráció spirálja, ami a jövendölés művészetének esetében nagyon is nyilvánvaló. A fogékonnyá válás útja, a megélt tapasztalat által befolyásolja a prófécia utáni lefordítás módját. Ezek az inspirált lefordítások inspiráló elemekké alakulnak és megerősítik a belépés útját, egyre távolabb lendítve a tapasztalatot. Olyan, mint egy emelkedő spirál, és az egyes körök pontjai egy görbe vonalat alkotnak, amelyről képzelhetjük azt is, hogy egy másik, nagyobb emelkedő spirál része. Olyan, mint egy magától mozgó impulzus, mint valami korábban is létező, mint egy Szándék, amely vezet.
Arról van szó, hogy felébresszünk meghatározott szellemi tájakat, és bizonyos feltételek kedveznek ennek, annál inkább, minél jobban felkészítenek a keresésre. (Olvasás 239. j., Silo, 78. o.) A jövendölés nem cél önmagában: ez valami, amiben az Aszkéta - aki behatol ezekbe a világokba - részesülhet, mintegy ajándékként azért, hogy a föld emberivé tételén munkálkodik. Olvasás 240. j.
80
Mert a szent jóslás, vagyis: a fejlődő szándék rendelkezésére állni, és az emberi lényeket szolgálni számunkra a következő dimenziót hordozza: irányt mutathat, vezethet és hozzájárulhat a távolabbi jövő: az ember és az egész emberiség transzcendens Sorsának megmutatásához
