2009/4. július-augusztus
Kedves Olvasó! Mit is mondott Sándor Atya? Vissza kell találnunk a hagyományainkhoz... nem felejtve történelmünket. Hinnünk kell magunkban, egymásban, a szeretet erejében. S ha tudnák milyen boldog vagyok, hogy nem adtam fel a legnehezebb pillanatokban! Ehhez kellett annak a sok Emberkének a segítsége, amit kaptam az elôkészület során. Köszönöm Mindenkinek aki bízott ennek a csodálatos megemlékezésnek a sikerében, mindenkinek aki ha csak egy gondolattal is, de részt vett benne és hozzáadott valamit. Köszönöm Arankának, hogy segítségével újra együtt ünnepelhetett a három falu: Isztimér, Bakonykuti és Guttamási. Köszönöm a többi polgármesternek is a környezô településekrôl, hogy megtisztelték ünnepünket jelenlétükkel. Köszönöm Önkormányzatunk testületi tagjainak, a Bakonykuti Alapítvány Elnökének, hogy együtt koccinthattunk, Marikának aki a Templommal kapcsolatos dolgokat irányította, Magdolnának aki nem sajnálta szombat délutánjait, hogy betanítson bennünket az egyházi énekekre és végül, de nem utolsósorban Egyesületünk segítô tagjainak, hogy idôt, energiát nem sajnálva dolgoztak. Mert nem csak a Templom borult virágba , hanem a szívünk is, mert hittünk magunkban, egymásban, a szeretetben. Én ezt hívom Isteni erônek. Miklósa Erika
Bakonykuti 250 éve Tóth János 2009. augusztus 15-én elhangzott beszéde Tisztelendô Esperes Úr! Tisztelt Elnök Asszony, polgármester asszony és polgármester urak! Hálás köszönet Önöknek és ünnepi megemlékezésünk minden kedves résztvevôjének, amiért megtisztelnek bennünket jelenlétükkel. Külön tisztelettel köszöntöm testvértelepülésünk Isztimér német nemzetiségi énekkarát. Különleges év ez falunk történetében. 250 évvel ezelôtt 1759-et írtuk. Több mint 70 éve, hogy 1687-ben Palota várának visszavételével vége a 150 éves török hódoltságnak környékünkön. De ez a 70 esztendô is kevés volt ahhoz, hogy a Török Birodalom és a Magyar Királyság határmezsgyéjén lévô teljesen kifosztott, elpusztult falunk önerôbôl életre kelljen. Ugyanarra a sorsra jutott, mint a hajdani Csák nemzetségbeli urainak Bátorkô vára falunktól néhány km-re nyugatra, ahol már 1426-ban együtt emlegetik Kutit Csernyével, Csôsszel, Inotával, Csórral, Mellárral, mint uradalmuk részeit: a teljes pusztulásra. Ahogy a túloldalon a magyar végvárak környékén is elpusztult minden élet, ugyanúgy a török végvárnak számító Újpalota várától 5 km-re is ugyanez történt. 1759-ben a környék világi urai Zichy János és István grófok vagy 30 német nemzetiségû jobbágy családdal – akik nyelvész kutatók szerint elbajorosodott Rajna menti frank népcsoportok fiai – letelepítési szerzôdést köt, ami falunk újjáalapítási dátumának tekinthetô. Nagy részük már korábban, 10-20 éve áttelepült jobbágy és most Bánhidáról, Isztimérrôl, Pusztavámról, Szárról, Sólyból, Oszlopról vándorolt tovább. Említsük név szerint is a falualapító ôseinket: a Millner, Knôbel, Metzenbauer, Lutz, Lauer, Hufnagel, Schuster, Schneider, Maar, Losenbaher, Praft, Gall, Aigner, Hegedûs, Perger, Neubauer, Musical, Matheisz, Kreitner, Spilman, Rauchoffer, Helmer, Tschida, Lauffer, Metzenbauer, Fôllinger, Molnár, Mochler, Staud, Stollar, Majer, Hidegh, Szaller, Litsauer, Röhri, Schwartz, Szemft családokat. És emlékezzünk meg falunk, saját anyakönyvünk szerinti elsô, 1760 szeptember 1-én itt született gyermekérôl Rauchoffer Mátyásról, és temetônk elsô 1762-es halottjáról, a 60 éves Hidegh Mihályról. Hatalmas munkát végeztek elôdeink! Gondoljunk bele: fel kellett építeni otthonaikat, kiirtani a környék erdeit, megtisztítani a gyenge minôségû földeket a kövektôl, hogy mûvelni tudják, és ezzel életben tartsák családjukat, és persze jobbágyként szolgálják terménnyel, robottal uraikat fizetségként a kapott jobbágyföldekért. Mindezt hihetetlenül rövid idô alatt megtették úgy, hogy csak két kezükre és nagyon kevés igás állatukra hagyatkozhattak. Arra pedig, hogy alapítóként milyen kiváló munkát végeztek bizonyíték falunk sokak által ma is irigyelt településszerkezete. Községünk fôutcája és a két „kisutca” a falualapítás óta semmit sem változott. Arményi Aquilinius kapucinus barát már 1786-ban ugyanazokkal a házszámokkal látta el az anyakönyvi bejegyzéseket, amiket ma is használunk, azzal az eltéréssel, hogy a Fô utcánk számai után ott még a falu két „kis” utcájának házai következtek egészen 55-ig. Ma is 58 ház áll az ôsi falumag területén. „Az egész falu egy nagy tér”, mondják az ide látogatók, és igazuk van. Valóban nálunk, mint a tereken 2
folyamatosak a házszámok, nincsen páros-páratlan oldal. Hogy a széles utcának, portáknak köszönhetôen a krónikák szerint soha nem volt tûzvész, nem égett porrá a falu, és már az elsô házak megépítésénél gondoltak arra, hogy helyet biztosítsanak a valamikor felépítendô templomuknak. Ôseink – egyszerû jobbágyként – nem csak a kor korszerû mezôgazdaságát hozták magukkal a Rajna mellôl, hanem tudatosan egy olyan falut építettek, amire ma is büszkék lehetünk. A megmûvelhetô termôföldek gyarapodásával együtt folyamatosan nôtt a lélekszám is. A kezdeti évi 5-10 születésszámtól az 1770-es évekre 20-30 gyermek születik falunkban. 1772-ben 39. Voltak azonban megrendítôen kemény évek is. 1775 elsô öt hónapjában 32 gyermeket temetett a falu, feltehetôen az akkor dúló himlôjárvány következtében. Mai fejjel fel sem foghatjuk a Pecknig család fájdalmát, akik május 10-én Erzsébet, 14-én János, 19-én Mihály gyermeküket vesztették el. Vagy az 1805-ös járvány 22 gyermek halottja, köztük a Weisz család Anna, Anna-Mária és Mihály gyermekével. De még ezek a tragédiák sem törték meg a fejlôdést. 1870-re elérte falunk lélekszáma a legmagasabbat története során az 557-et, mindezt úgy, hogy közben belsô lakóövezete nem nôtt, a megélhetést biztosító termôföldbôl egy talpalatnyi sem veszett kárba. Ekkor alakultak ki a falunkra oly jellemzô, a legutóbbi évekig fennmaradó közös udvarok. Valamennyi portán egymás mellett kettô család – általában közeli rokonok- háza állt. De már ez is kevés volt! A túlnépesedés, a gyenge minôségû és az öröklések során „nadrágszíj” szélességûre oszlott föld nem tudta biztosítani a megélhetést. Kialakult itt is, mint a Magyar Királyság többi területén a történészek által „földéhség”-nek nevezett helyzet, és megindult az 1880-as évektôl tôlünk is a tömeges kivándorlás. A költôt idézve: s kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk. 1910-re – még a világháború elôtt vagyunk – falunk elvesztette lakóinak majd felét! Az Ellis Island, az amerikai bevándorlás központi kikötôjének hajónaplóiban 280 nevet találtam, akik tôlünk vándoroltak ki nagyrészt New-Jersey állam Passaic városába, köztük nagyapám és nagyanyám három-három testvére. A lista ráadásul nem is teljes. Mindennapos volt, hogy amíg a szülôk kinn dolgoztak az ott született gyermekeiket hazahozva a nagyszülôk nevelték itthon. Ôk nagykorúvá válva visszatértek az I. háború után az államokba, és mint amerikai állampolgárok már nem is szerepelnek bevándorlókként a hajónaplókban. Falunk kiheverte ezt a kivándorlási hullámot, mint ahogy kiheverte a Nagy Háború vérveszteségét is. 15 hôsi halottunk, akik németként és magyar katonaként adták életüket a Galíciai Limanowában majd Doberdónál, arányaiban kétszeresét teszik ki az ország veszteséginek. Mint ahogy túlélte a II. világháború pusztításait is. Hat honvédünk nem tért vissza a doni harcokból. A fél falu elmenekült a front elöl, voltak, akik Ausztriáig jutottak. Templomunk tornyát szétlôtték, temetônk sírköveit tankok taposták, a falunk déli dombjain, a Haláldombon, pedig még ma is jelöletlen, tömegsírban fekszik az egyre halványuló emlékezet szerint is több tucatnyi német sorstársunk. Többen, mint leventék szinte még gyerekként kerültek hadifogságba gyakran évekre. 3
Az igazi megpróbáltatás, falunk hanyatlása paradox módon csak ez után, a felszabadításnak nevezett megszállással kezdôdött, amit itt nálunk egy kíméletlen megtorlás vezetett be. Az indok egyszerû: német nemzetiségû emberek németnek merték nevezni magukat. Elvették házaikat, földjeiket, megtizedelték 11 család 31 tagjának kitelepítésével a falut. De ami a legpusztítóbb: megtörték a falut lélekben. 1941-ben 313 itt élôbôl 234 német anyanyelvûnek vallotta magát. Ez valójában a falu teljes népességet jelenti, hiszen a magukat magyarnak vallók a hozzánk tartozó Kutipusztán éltek. 1949-ben már nem volt senki, aki merte volna vállalni anyanyelvét. De nem voltunk ezzel egyedül, hiszen testvértelepülésünkön Isztiméren az ezer fölötti megkérdezettbôl 1941-ben 881-en német anyanyelvûnek vallották magukat, 1949-ben 4 voltak. Egy éve voltunk túl a kitelepítéseken! Újra József Attilát idézve ez volt az idôszak mikor minden német ajkú településre igaz volt, hogy a „Fortélyos félelem igazgat”. De nem csak a statisztikai adatokban érhetô ez tetten. A szomorú valóság: nemzedékem egyetlen emberöltô alatt elvesztette archaikus német anyanyelvét, sokan még német nevüket is. Majd következtek a kolhozosítás hullámok, ami elöl a fiatalabbak még a környék bányáiba menekültek, de ezzel is csak azt érték el, hogy a falu idôvel az „özvegyasszonyok” településévé vált. Bizonyára mindenkinek vannak olyan egészen kisgyermekkori emlékei, amelyek furcsa módon kitörölhetetlenül beleégnek az emlékezetébe. Nekem egy ilyen – talán négy éves lehettem – mikor az agitátorok nagyapámat gyôzködték, lépjen be és vigye lovát a közösbe. Nagyapám, akinek mindene a földje és ez a lova volt, számomra akkor hihetetlen haraggal válaszolt: „Nem! Inkább eladom.” És eladta. De megtörték, ahogy megtörték a többieket is: a Kauffman Józsi bácsit, Staudt János bácsit, Mayer Imre bácsi, Röhry Feri bácsit és a többieket. Ôk, akiknek valamennyi felmenôje, még jobbágyként is – a robot napját leszámítva – saját földjét mûvelte elkezdtek munkaegységért dolgozni. Bányába koruk miatt már nem mehettek, és élni kellett.
Majd az országban elsôk között elvesztettük iskolánkat is, ami akkor a kegyelemdöfés volt. A falu határában eközben permanens háború dúlt. Mi, akik 45–után Visszatekintô születtünk, hû képet kaptunk arról milyen lehetett a világháború. A tankok végeláthatatlan Nem aszeretném hosszasan kommentálni miért jöttünk össze a Templomtéren. sora, katyúsák süvöltése, az ablaküvegeket repesztô ágyúzások, ahol a béke Mindenki tudja velejéig tegnap volthazug 89 éve indokával a Trianoni békediktátum megôrzésének bombáztákaláírásának. szét nagyapáink elkobzott Azt, hogy magyarok vagyunk nem kell szégyellni. szôlôhegyének pincéit. Remélem jövôre a 90. évfordulón többenamire leszünknemigen ott egy száltalálunk virággal, más egy példát, hogy egy Minden adva volt tehát arra, mécsessel5éskm-re egy szépkihaljon verssel, melyet képen Egy látható fiatalember szavalt. várostól egyafalu. város mellett, amely a kor egyik ipari Talán a „bolygók állása“ is kedvezôbben alakul központja volt! De nem történt meg, és addig. ezt, aki úgy gondolja, tulajdonítsa a Köszönöm, hogy eljöttetek.menybevitelét vakszerencsének! Mi itt, templomunkban Nagyboldogasszonyunk Judit megörökítô oltárképek elôtt természetesen másképp gondoljuk. Látjuk gondoskodó védelmét, a sok apró csodát, aminek köszönhetôen most itt ünnepelhetünk. Elôször a pénzüktôl fosztotta meg a csak fegyverek szavában hívôket, majd ellenségképüktôl is, hogy még értelme sem legyen a falunk dombjairól nyugatra irányított ágyúcsöveknek. Megteremtve csöndet, elônyévé és vonzerejévé változtatva az eddigi hátrányt, az elszigeteltséget. És mindig idevezetett a legnehezebb idôkben olyanokat, akik önzetlen munkájukkal átvezették a falut a legnehezebb idôszakokon. Egy magyar embert, aki négy év hadifogság után a záhonyi határon tudta meg: nem az Ipolyság felé tartó vagonokra kell átszállnia, mert apját, testvérét már egy Kuti nevû településre számûzték, egy onnan elüldözött német család házát jelölve ki nekik új lakhelyül. Vagy hogy idevezette hozzánk a világ egyik legragyogóbb hangját, akinek köszönhetôen évtizedek után újra legszebb ünnepünk és nem egy szimpla falunap
2009. június 4.
Nagyboldogasszony napja, és akinek köszönhetôen újra közössége és nem lakósai vannak Kutinak. És persze az, hogy idevezette önöket, benneteket, akik egy ékszerdobozzá változtatjátok a falut, azzal hogy rendbe teszitek a dédapáink düledezô házait. A legnagyszerûbb az, hogy érzitek: nem elég csak a romos házakat felújítani, a lelkekben és a fejekben is rendet kell tenni. A falu bevezetô keresztjeinek, temetôjének gondozása, a háborúk számotokra idegenül hangzó nevû hôsi halottai emlékmûvének felújítása, betlehemi játékok, körmenetet szervezése, mind-mind egy apró lépés ahhoz, hogy visszatérjük közösségünk igazi összetartó erejéhez, kereszténységünkhöz. És egyre többen vagyunk, akik úgy látják: egy olyan faluban, ahol a határokon kívül majd mindenkinek több unokatestvére él mint belül, nem történhet meg az, ami 2004 decemberében itt megtörtént. Nagyon tiszteletlen lennék e falak között, ha nem emlékeznék meg azokról a tisztelendô lelkipásztorokról, akik itt élô plébánosként, vagy helyettesítôként átsegítették a két évszázad alatt elôdeinket a legnagyobb csapásokon is: Mogyorósy László 1810 - 1815 aki elsô plébánosunk Kauth György 1816 Csáky Máté 1816 - 1847 aki fôúri ôsöket sejtetô neve ellenére még végsô nyughelyéül kis falunk temetôjét választotta Véber Ferenc 1843 - 1847 Glazer József 1848 - 1858 Balogh Jenô 1859 - 1891 aki 32 évi papi szolgálat után fél életét itt töltötte és halála után sem hagyta el falunkat Spanjevich Márk 1892 - 1897 Fiátska Károly 1898 - 1902 Jelinek Antal 1902 - 1905 Puli György 1906 - 1908 Lechner János 1909 - 1911 Csomós Sándor 1912 - 1916 Lisznyai Ferenc 1917 - 1920 Mayer József 1920 - 1928 Répászky Ferenc 1928 - 1930 Maurer Ferenc 1931 - 1943 Szittyai Dénes 1944 - 1948 Geiger Jakab 1948 - 1950 Pásztor Pál 1951 - 1952 Makay Lajos 1952 - 1957 aki megkeresztelt Berecz Ferenc 1958 - 1963 akinek szigoráról már személyes emlékeim is vannak Krasznai Zoltán 1963 - 1970 akinek arra is volt ideje számunkra a hitoktatás mellett, hogy segítségével elsô tranzisztoros rádiónkat is megépítsük. Mikolai József 1975 - 1976 aki megesketett Molnár Dezsô 1970 - 1975 majd 1976-1985 aki plébániánk utolsó lakója volt
Hálás köszönetünk Gerendai Sándor helyettes esperes úrnak, és segítôjének Szendrei Mihály diakónus úrnak, akik 12 község lelki életének terhével a vállukon is mindig készek segíteni. És köszönet Marika néninek, templomunk gondnokának évek óta tartó áldozatos munkájáért! Végezetül emlékezzünk meg ünnepi szentmisénk és megemlékezésünk helyszínérôl, az 1795-ben felszentelt templomunkról is, amelynek döntô érdeme volt katolikus közösségünk 250 éves fennmaradásában. Kisharangjáról, melyet 1796ban Budapesten öntöttek. Nagyharangjáról mely felirataival az 1901-ben született és 1924-ben meghalt Staudt József emlékét ôrzi. Köszönjük azoknak a helyi és elszármazott –kivándorolt, kitelepített – kutiaknak, akiknek adományaiból felépült, akiknek segítségével a háború utáni csonka tornyát újjáépítették, akik adományaiból felújították belsôjét, oltárképét, majd legutóbb tetôszerkezetét. Bizonyára az sem véletlen, hogy most is itt ünnepelhettünk. Ünnepelhetjük és köszönhetjük templomunk és falunk védôszentjének Máriának, menybemenetele napján közbenjárását. Máriát, akinek elsô szent királyunk egész országát ajánlotta kegyelmébe halálakor, és akit mindig a legelesettebbek választják védelmezôül, legyenek azok a kuti vagy oszlopi németek, székely, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki vagy csángó-magyar testvéreink, akik nyelvükben most ugyanazt élik meg, mint mi az 50-es években. Köszönet áldozatos faluépítô munkájukért, és Isten segítse Önöket ebben a jövôben is. Tóth János
Összefoglaló gondolatok a templom búcsúról Az idei búcsún megtelt kis templomunk ünneplô vendégekkel és hívekkel. Ez nagy örömömre szolgált. 1985 óta járok ebbe a kis faluba, melynek szépségét egyre többen kezdik felfedezni. Elsô szentmisémet 1985 nagyböjtjén mutattam itt be, zömében német ajkú embereknek, de voltak közöttük felvidéki magyarok is. Akkor még „sokan” voltak, ami azt jelentette, hogy karácsonykor majdnem megtelt a templom, és egy átlagos vasárnapon 30-an is jöttek a szentmisére. Huszonnégy év telt el, közülük nagyon sokat jól ismertem, eltemettem. Ma már csak szombat délutánonként van szentmise, vagy istentisztelet hét-nyolc nénikének, néha egy-egy távolról érkezett rokon vagy gyermek, vagy unoka jön még, s talán egy kíváncsi vendég… Röviden szólva: A falu emberi vonásai teljesen megváltoznak, mert a régi arcok lassan eltûnnek, és újak jelennek meg. Sokáig azt hittem, hogy feladatom csupán az öregek elkísérése az utolsóig, azután majd a templomot szépen bezárhatjuk. Most örülök, mert megtapasztaltam, hogy ez nem így van és lesz még feladatom Bakonykúti megújult közösségében is. Örömmel tapasztalom, hogy az új lakók is magukénak érezik az Isten házát és vonzódnak hozzá. Az elmúlt év adventjét és karácsonyát nagyon széppé és meghitté tették. Minden évben Nagyboldogasszony ünnepén, augusztus 15-én van a templom búcsúja. Idén nagyon sokan jöttek és az ünneplô közösség egy igazán jó atmoszférát tudott teremteni a régi falak között. Az elsô német betelepülôk emlékére tartott körmenettel kezdtük a szentmisét. Elhoztam az ô neveiket és családi eseményeiket ôrzô XVIII. századi anyakönyvet és vittem a körmeneten azzal a gondolattal, hogy ôk is legyenek közöttünk, hiszen akik itt felépítették házaikat, templomukat és mûvelték földjeiket és éltek népes családjuk körében, nem csak a kezük nyomát hagyták itt és nem csak az anyakönyv megsárgult lapjai ôrzik nevüket, hanem valóságosan létezô, élô emberek. Mert Szûz Mária mennybemenetele nem mást jelent, mint az ember feltámadását és örök életét. Az anyakönyvek adatai szárazak, és szûkszavúak. Az igazán lényeges dolgokat nem lehet szavakba foglalni és leírni. Minden egyes sorshoz egy külön anyakönyvet kellene rendelni és minden egyes családhoz egy külön könyvtárat, de a lényeg így is titok maradna. Az élet titkai megfejthetetlenek, csak az Élet Ura az Isten ismeri, aki nem halottak anyakönyvét, hanem az ÉLET KÖNYVÉT írja. Ô azt mondta, hogy „minden egyes hajatok szála számon van tartva” „ Azt akarom, hogy ti is ott legyetek, ahol Én Vagyok…” és „Elkészítette helyünket…”, örök lakóhelyünket, és ez nem a halványuló emlékek országában van. Ebben az ünnepi atmoszférában melyet sokak munkája készített elô jelen voltak az egykori bakonykútiak is, akik már az Égben ünnepelnek és sokkal többet tudnak az életrôl mint mi. Nagyon köszönöm ifjabb Tóth Jánosnak, hogy nagy szeretettel elevenítette meg a falu múltját és köszönöm Miklósa Erikának, hogy magáénak érzi ezt a falut és sokat tesz azért, hogy itt egy élô közösség legyen, mint régen… És meg kell köszönnöm az Edelweiss kórusnak is, hogy eljöttek Isztimérrôl, hogy széppé tegyék az ünnepünket. Gerendai Sándor plébános
