4. Fejezet A BRÜSSZELI EU MA: Amit az olaj- és gyógyszerkartell és politikai képviselői titokban szeretnének tartani Ön előtt

4. Fejezet A „BRÜSSZELI EU” MA:

Amit az olaj- és gyógyszerkartell és politikai képviselői titokban szeretnének tartani Ön előtt

4. Fejezet

Az EU Alapszerződései: Az olaj és gyógyszerkartell kísérlete a politikai hatalom megszerzésére Európa felett A ’90-es években és a XXI. század első évtizedének politikai arénájában azt láthattuk, hogy az Olaj- és Gyógyszerkartell egyre ambiciózusabb kísérleteket tett politikai hatalmának egyesítésére Európa felett – azzal a végső céllal, hogy egy globális politbürót alakítson ki, és így védelmezze szabadalmazott gyógyszerei monopóliumát a természetgyógyászat elterjedésének fenyegetésétől. Ezeknek az akcióknak a fő elemei az 1992-es Maastrichti Szerződés, az 1997-es Amszterdami Szerződés, a 2001-es Nizzai Szerződés és a 2009-es Lisszaboni Szerződés, amely 2009 decemberében törvényerejűre emelkedett. Megjegyzendő, hogy mindegyik szerződésről elmondható, hogy az európaiak túlnyomó többségének egyáltalán nem volt lehetősége, hogy elutasítsa kormányainak döntését, mely e szerződések aláírásával megfosztja őket jogaiktól és szabadságuktól. Ha a „brüsszeli EU” valódi demokrácia lenne, az EU valamennyi polgárának lehetősége nyílt volna népszavazásokon kinyilvánítani akaratát, és valószínű, hogy ezeket a szerződéseket sohasem írták volna alá. A Maastrichti Szerződés: •

Átalakította az EU szerkezetét, megnyitva az utat a politikai integráció felé, nagyobb politikai ellenőrzést biztosítva ezáltal a kartell számára Európa országai felett.

•

Gazdasági és monetáris uniót teremtett, nagyobb gazdasági ellenőrzést biztosítva ezáltal a kartell számára Európa országai felett.

176


•

Közös külügyi és biztonságpolitikát alakított ki, nagyobb fokú ellenőrzést biztosítva ezáltal a kartell számára az EU országok nemzetközi tevékenységei felett.

•

Fogyasztóvédelmi politikákat alapított, lehetőséget adva a kartellnek, hogy ezekkel álcázza erőszakos érdekérvényesítő politikáját. Az EU úgynevezett 2002-es Étrend-kiegészítő Direktívája ennek klasszikus példájává vált, ahol Európa szintű korlátozásokat vezettek be vitaminokra és ásványi kiegészítőkre, hogy biztosítsák a „magas szintű fogyasztóvédelmet”. A valóság-ban természetesen ezek a korlátozások azt a célt szolgálták, hogy megvédjék a gyógyszeripar több A Maastrichti Szerződés aláírása milliárd eurós, szintetikus 1992. február 7. szabadalmazott gyógyszerforgalmát, amelyet, a skorbut és a szívbetegségek közti összefüggés felfedezésével a szabadalmaztathatatlan terápiák és vitaminok konkurenciája fenyeget.

További információ: GB3MT347

177

4. Fejezet

Az Amszterdami Szerződés: •

Az EU jogi keretrendszerébe vontak olyan kérdésköröket, mint például a személyek szabad mozgása. Ehhez szükségessé vált európai szintű információs rendszerek kiépítése, mely a kartell számára nagyobb betekintést/beavatkozást tesz lehetővé az EU polgárainak magánéletébe.

•

Jóváhagytak egy, az Europol kifejlesztését célzó programot (európai rendőrség), felhatalmazva a kartellt, hogy országhatárokat is átívelően tovább bővíthesse ellenőrzési körét Európa polgárai felett.

•

Továbbfejlesztette a közös biztonságpolitikát egy fokozatosan kialakított védelmi politikáról, ellátva a kartellt azokkal az eszközökkel, amelyek segítségével idővel globális katonai uralomra tehet szert.

Európai vezetők az Amszterdami Szerződés aláírásakor, 1997. október 2.

További információ: GB3AT833

178


Az olaj- és gyógyszerkartell befolyása az Amszterdami Szerződés tartalmára és az EU kockázatelemző rendszere: 2010 januárjában az egyesült királyságbéli Bath és Edinburgh egyetemein bizonyítékokat tettek közzé arról, hogy az 1990-es évek közepén az olaj-, gyógyszer-, vegyianyag-, élelmiszer- és dohányipari vállalatok közösen megegyeztek egy hosszú távú lobbistratégiáról annak érdekében, hogy az Európai Unió politikáját a saját érdekeik szerint formálhassák. A tanulmány szerint, amelyet a Public Library of Science Medicine újságban tettek közzé, valamint az euobserver.com weboldalra is feltöltöttek, a jelentős vállalatok, pl. a Shell, a BAYER, az AstraZeneca, a GlaxoSmithKline, a Beecham, az Unilever, a Tesco és a British American Tobacco egy többéves lobbikampányt szerveztek, hogy az EU hatáselemző rendszerét úgy módosítsák, hogy az üzleti érdekeket előbbre helyezze a közegészségügynél. A hatáselemzés módját, amelyet ezek a multinacionális vállalatok kényszerítettek ki, az EU végül az Amszterdami Szerződés aláírásával el is fogadta. Lényeges szempont tehát, hogy a 2002-ben bevezetett EU Étrendkiegészítő Direktíva a kockázatfelmérést eszközként használja fel arra, hogy európai szintű korlátozásokat vezethessenek be a vitamin- és ásványianyag-készítmények értékesítésére, és ezzel védelmezzék a gyógyszeripar szabadalmazott szintetikus gyógyszereinek piacát.

A Nizzai Szerződés: •

Bevezette az Európa Tanácsban a minősített többséggel történő szavazási rendszert, tovább korlátozva a lehetőséget arra, hogy az EU tagállamai szembehelyezkedjenek a kartellel. E változtatás eredményeképpen a kartell fő bázis-országai – Németország, Franciaország és az Egyesült Királyság – Olaszországgal együtt hatékonyan kézben tartják a hatalmat az Európa Tanácsban. További információ: GB3NT972

179

4. Fejezet

•

Megnövelték és újraosztották az Európai Parlamenti képviselők számát úgy, hogy az új helyzet leginkább a három fő kartell országnak kedvezzen – Németországnak, Franciaországnak és az Egyesült Királyságnak – és Olaszországnak.

A Nizzai Szerződés aláírása, 2001. február 26.

A Lisszaboni Szerződés A Lisszaboni Szerződés, amely 2009 decemberében emelkedett törvényerőre, teljesen új szintre emelte az olaj- és gyógyszerkartell azon törekvését, hogy politikai befolyását összevonja Európa felett. Az eredetileg a „brüsszeli EU” szervezeti felépítését legitimálandó szerződés egy olyan jövőbeli Európa alapját fekteti le, amely alapjaiban antidemokratikus berendezkedésű. A szerződésben foglaltak egy egyértelmű és félreérthetetlen lépést jelentenek egy európai diktatúra kialakítása felé:

180


•

Nem választja szét az alkotmányos hatalmi ágakat – felszámolva ezzel minden demokrácia kulcselemét.

•

Nem nyújt lehetőséget Európa polgárainak, hogy elnöküket demokratikus úton választhassák. Ehelyett az elnököt az európai politikai elit titokban választja kiszolgálva a nagyvállalati érdekeket.

•

Nem nyújt lehetőséget Európa népének a 27 tagú Európai Bizottság megválasztására. Ehelyett az Európai Parlament végrehajtó szintjét vagy kabinetét az európai politikai elit a nagyvállalati érdekeknek megfelelően választja.

•

Nem nyújt lehetőséget Európa népének az Európai Bizottság leváltására – még akkor sem, ha úgy gondolják, az megsértette vagy korlátozta emberi jogaikat.

•

Nem nyújt lehetőséget Európa népének, hogy jogaikat és szabadságukat a további erőszakos korlátozásoktól megvédjék. Mivel „önkorrekciós” jogszabálynak tervezték, a Lisszaboni Szerződés felhatalmazza a „brüsszeli EU”-t, hogy eldöntse, mikor akarja hatalmát növelni, mindezt népszavazásra bocsátási kötelezettség nélkül.

A Lisszaboni Szerződés antidemokratikus története Az Európai Konvent, egy Valéry Giscard d'Estaing, korábbi francia köztársasági elnök elnökletével működő testület, eredetileg 2002 februárjában kezdte el kidolgozni az úgynevezett Európai Alkotmányt. A vázlatot egy 2003. júniusi EU csúcson nyújtották be és 2004 júniusában fogadták el. 2005 májusában azonban Franciaország polgárai népszavazáson utasították el az alkotmányt. A következő hónapban Hollandia polgárai szintén nemmel szavaztak. Az alkotmányt ezek után „hidegre” tették, és, legalábbis rövid időre úgy tűnt, a téma ezennel lezárult.

181

4. Fejezet

2007 januárjában, Angela Merkel kancellársága alatt Németország átvette a soros EU elnökséget, és bejelentette, hogy az útkeresési időszaknak vége. Csupán két hónappal ezután, márciusban, minden EU tagállam elfogadta a Berlini Nyilatkozatot – ismertetve az összes EU tagállam azon szándékát, hogy a 2009-es európai parlamenti választások idejére új EU alapszerződést hozzanak tető alá. Az új szerződés szövegét, amely innentől kezdve már a Lisszaboni Szerződésként vált ismertté, 2007. június 4-én tették közzé. A francia és holland – és egyéb nemzetiségű európai demokraták millióinak – megdöbbenésére azonban a cikkelyek 96 százaléka a visszautasított EU Alkotmány szövegéből volt átemelve. Ahogy a megdöbbenést felváltotta a düh, még a fő megszövegező, Valéry Giscard d'Estaing is beismerte, hogy az új szerződés és az alkotmány közti különbségek „szórványosak és inkább kozmetikai, mint valódi változtatások”.

Angela Merkel német szövetségi kancellár főszerepet játszott a visszautasított Európai Alkotmány feltámasztásában és Lisszaboni Szerződésre történő átnevezésében.

A nyilvánvaló csalás ellenére a 27 EU tagállam vezetői 2007. december 13-án Lisszabonban aláírták a Lisszaboni Szerződést. Írország volt az egyetlen ország, amely demokratikus népszavazásra bocsátotta a szerződést; a fennmaradó 26 tagállamban a nemzeti parlamentek népszavazás nélkül ratifikálták a szerződést – még Franciaországban és Hollandiában is, ahol korábban a majdnem azonos EU Alkotmányt népszavazáson elutasították. Portugáliában a népszavazás kérdését Gordon Brown, az Egyesült Királyság miniszterelnöke és Nicolas Sarkozy francia köztársasági elnök nyomásgyakorlása után vetették el. Brown és Sarkozy felhívták José Sócrates portugál miniszterelnököt és kitartottak amellett, hogy a népszavazás nem szükséges. (Sarkozy már korábban megtagadta

182


a népszavazást Franciaország népétől, méghozzá a közvélemény kutatási eredmények ellenére, amelyek szerint pedig a francia szavazók 58%-a szeretett volna szavazni a kérdésről).

Gordon Brown brit miniszterelnök és Nicolas Sarkozy fel- hívták José Sócrates portugál miniszter- elnököt, hogy arról győzzék meg, nincs szükség népszavazást tartani a Lisszaboni Szerződésről.

2008 júniusában az ír polgárok vonultak a szavazóurnához, és hangsúlyos elutasító válasz adtak, hasonlóan a 2005-ös francia és holland eredményekhez az EU Alkotmányról. Egyértelműen markáns, a „brüsszeli EU”-t és a Lisszaboni Szerződést elutasító eredmény született a 43 ír választókerületből 33ban. 53%-os részvételarány mellett minden valódi demokráciában elfogadták volna ezt az eredményt, hallgattak volna a nép szavára és a történelem szemétdombjára vetették volna a szerződést, pontosan ahová való.

Ehelyett – és azon a közvélemény kutatások ellenére, amelyek kimutatták, hogy az írek háromnegyede ellenez egy újabb népszavazást a szerződésről – a „brüsszeli EU” megmutatta valódi arcát azáltal, hogy kikényszerítette Írországtól az újabb népszavazást a „megfelelő” eredménnyel. A nép akaratának elfogadása helyett, ahogyan ez bármely valódi demokráciában történt volna, az Európai Unió vezetői négyhónapos ultimátumot adtak Írországnak, hogy dolgozza ki, hogyan tudná a közvéleményt a szerződés oldalára állítani. Különösen Nicolas Sarkozy szorgalmazta, hogy „Az íreknek újból szavazniuk kell.”

183

4. Fejezet

Ezt az Európai Bizottság inter- Írországi népszavazás a Lisszavenciója követte: az ír szavazó- boni Szerződésről, 2008. június bázis széles körében fenyegetéseket és hazugságokat terjesztettek. Azt, hogy a „nem” eredmény Írország gazdasági elszigeteltségét eredményezné, valamint nyomást gyakorolt a Ryanair (amely félmillió euróval pénzelte az „igen” kampányt), az Intel (amely több százezerrel járult ugyanehhez) és a Pfizer gyógyszergyár (amely nyíltan azzal riogatott, hogy a „nem” a „tőke kimenekülését” eredményezné Írországból), továbbá végül, de nem utolsósorban, nyilvánvaló módon felszámolták az ír média A 2008. júniusi írországi népszapártatlanságát (garantálva, hogy vazáson a Lisszaboni Szerződésről a 43 választókerületből 33-ban a vitázó oldalakról ne egyenlő elutasító eredmény született. Az műsoridőtartamban tájékoztas- elutasító választ adó választókesanak a kereskedelmi rádió és rületek a térképen rózsaszínűek. televízióadók), mindezek után Forrás: Wikipedia. Írország polgárai „igen”-nel szavaztak a második, 2009. októberi népszavazáson. A szerződés így 2009. december 1-jén jogerőre emelkedett.

184


Tények és tévhitek a Lisszaboni Szerződésről Tévhit: A Lisszaboni Szerződés nem változtat Európa berendezkedésének alaptermészetén. A tények: A Lisszaboni Szerződésnek az Európai Uniós Alapszerződést és az Európai Közösséget alapító szerződést módosító 1. cikkelye kimondja, hogy „Az Unió váltja fel az Európai Közösséget, melynek jogutódjává válik”. Továbbá, a 46. cikkely kimondja, hogy „Az Unió jogi személyiséggel rendelkezik.” Nyilvánvaló tehát, hogy a Lisszabon utáni Unió egy teljesen új alkotmányos és jogi entitás és az Európai Közösség, amelynek a 27 tagállam a tagja volt, megszűnt létezni. Továbbá, az Európai Uniós szerződést és az Európai Közösséget alapító szerződést módosító 24. cikkely kimondja, hogy a „brüsszeli EU” szerződéseket írhat alá más országokkal és nemzetközi szervezetekkel a tagállamok nevében, kompetenciájának minden területén.

A Lisszaboni Szerződés alapján Herman van Rompuy-t az EU elnökének választották, Catherine Ashton-t pedig az EU külügyminiszterének. Európa polgárai egyik esetben sem kaptak semminemű lehetőséget, hogy e kinevezésekről szavazzanak.

Továbbá ne feledjük, hogy a szerződés megalkotta az elnöki posztot (melyre Herman van Rompuy-t mindennemű népszavazás nélkül választották), az EU külügyminiszteri posztot (melyre Catherine Ashton-t mindennemű népszavazás nélkül választották) és az EU diplomáciai testületét. A valóságban tehát látható, hogy Európa „alaptermészete” alapvetően meg lett változtatva.

185

4. Fejezet

Tévhit: A Lisszaboni Szerződés lehetővé teszi a nemzeti parlamentek számára az az EU feletti intenzívebb demokratikus ellenőrzést. A tények: A szerződés 7. cikkelye a szubszidiaritás és arányosság elvei alapján a nemzeti kormányoknak csak panaszbenyújtásra ad lehetőséget azokkal a kérdésekkel kapcsolatban, amelyekkel nem értenek egyet. Így valójában kifogás csak akkor emelhető, ha a panaszt a nemzeti kormányok legalább egyharmada támogatja. A „brüsszeli EU”-nak azonban semminemű kötelezettsége nincs a cselekedeteinek visszavonására vagy módosítására, és ha akar egy ilyen panaszt simán elvethet. Továbbá, még abban az esetben is, ha a nemzeti kormányok többségben kifogást emelnek az Európai Bizottság egy jogi előterjesztésével kapcsolatban, a Bizottság még ekkor sem kötelezhető cselekedeteinek felfüggesztésére, visszavonására vagy módosítására. Ilyen esetben egyszerűen elutasítja a panaszt és továbbadja az Európa Tanácsnak vagy az Európai Parlamentnek rendezésre. Így ahelyett, hogy a nemzeti kormányok demokratikus befolyása növekedhetne, a gyakorlatban nagyon valószínűtlenné válik, hogy a „brüsszeli EU” diktatórikus természetét ebben a bürokratikus kiskapukkal teli világban meg lehessen fékezni.

186


Tévhit: A Lisszaboni Szerződés a „brüsszeli EU” döntéshozatali mechanizmusát demokratikusabbá teszi. A tények: Minden félretájékoztatása közül ez a „brüsszeli EU” állításainak legálnokabbja. Először is, egy valódi demokráciában az Európai Parlament nem kezdeményezhetne és iktathatna be jogi szabályozásokat minden területen, saját döntése szerint. Másrészt, ahogy fentebb már említettük, a Lisszaboni Szerződés megalkotta az EU elnöki posztját, az EU külügyminiszteri posztját és felhatalmazást biztosított, hogy mindkettő választás nélkül kinevezhető legyen. Továbbá, természetesen az Európai Bizottság mind a 27 tagját, az EU végrehajtó testületét is népszavazás nélkül fogják megválasztani.

A Lisszaboni Szerződés önkorrigáló, népszavazás megtartása nélkül módosítható.

Súlyosbítja a helyzetet, hogy a Lisszaboni Szerződés 48. cikkelye, amely az Európai Uniós szerződést és az Európai Közösséget alapító szerződést módosítja, egyértelművé teszi, hogy a szerződés önmagát korrigálhatja, kormányközi konferencia, a választók megkérdezése vagy népszavazások tartása nélkül. A fenti tényekre tekintettel látható, hogy a „brüsszeli EU” döntéshozatali gépezete távol áll a demokráciától, valójában az egy választási felhatalmazás nélküli diktatúra.

187

4. Fejezet

Tévhit: A Lisszaboni Szerződés reagál az európai polgárok aggályaira és növeli a „brüsszeli EU” legitimációját.

A tények: Annak fényében, hogy aggódó polgárok Franciaországban és Hollandiában 2005-ben népszavazásokon elutasították az úgynevezett Európai Alkotmányt, az a tény, hogy a Lisszaboni Szerződés 96 százalékban megegyezik az alkotmány szövegével és az, hogy az európai szavazók 99 százaléka nem kapott semminemű lehetőséget a szavazásra, nevetségessé teszi az EU ilyen kijelentéseit.

EU VERKIEZINGEN 2009 4% az EU ellen szavazott 57% nem szavazott az EU-ra

A választásra jogosultak 57%-a 2009-ben távolmaradt, további 4% pedig elutasító szavazatot adott az EU diktatúrájára.

Nem szabad elfelejteni továbbá, hogy 2009 júniusában a választásra jogosultak 57%-a távolmaradásával tüntetett a „brüsszeli EU” ellen, további 4% pedig elutasította szavazatával az EU diktatúráját, EU ellenes és/vagy a Lisszaboni Szerződést ellenző pártokra szavazva. Így bármely állítás arról, hogy a Lisszaboni Szerződés ezeknek az embereknek az aggályaira tekintettel van, illúzió.

188


Tévhit: A Lisszaboni Szerződés nem hozza létre az Európai hadsereget. A tények: A Lisszaboni Szerződés az Európai Uniós szerződést és az Európai Közösséget alapító szerződést módosító 28A (c) 3 cikkelyének 1. bekezdése szerint „a tagállamok a Tanács által meghatározott célkitűzések megvalósításához való hozzájárulásként a közös biztonság- és védelempolitika végrehajtásához polgári és katonai képességeket bocsátanak az Unió rendelkezésére.” A 2. bekezdés tovább militarizálja a „brüsszeli EU”-t, kimondva, hogy „a tagállamok vállalják, hogy fokozatosan fejlesztik katonai képességeiket.”, világossá téve ezzel, hogy az Európai Védelmi Ügynökséget ezek a módosított szerződések be fogják kebelezni.

189

4. Fejezet

Mit mondtak a „brüsszeli EU” haszonélvezői a Lisszaboni Szerződésről? Összehasonlítva a visszautasított Európai Alkotmánnyal: „A közvéleményt pedig rá fogjuk venni, hogy ismeretlenül is fogadják el a javaslatokat, amiket nem merünk közvetlenül meghirdetni [...] Minden korábbi javaslat benne lesz az új szövegben, de valamiképpen vagy el lesznek rejtve, vagy pedig álcázva lesznek.” Valéry Giscard d'Estaing, korábbi francia köztársasági elnök és annak a bizottságnak az elnöke, amely az Európai Alkotmányt kidolgozta. Le Monde, 2007. június 14. és Sunday Telegraph, 2007. július 1. „Az alkotmány lényegét megőriztük: Ez tény.” Angela Merkel német szövetségi kancellár beszéde az Európai Parlamentben, 2007. június 27.

„A jó dolog abban, hogy nem hívjuk alkotmánynak az az, hogy senki nem teheti népszavazás tárgyává.” Giuliano Amato, korábbi olasz miniszterelnök és annak a bizottságnak az alelnöke, amely az Európai Alkotmányt kidolgozta. Előadás a London School of Economics-ban, 2007. február 21.

190


„Amiről 2004-ben megállapodtunk, annak a lényege megmaradt. Ami nem maradt meg, az az „alkotmány” kifejezés.” Dermot Ahern, ír külügyminiszter, Daily Mail Ireland, 2007. június 25.

„Tehát az EU reformjával kapcsolatban az egyszerűséget lecserélték a lényegbeli megérthetetlenségre. És hogy az alkotmányos egyezséggel kapcsolatos változtatásokról is szót ejtsünk, nagyrészük csak cicoma, és semmi gyakorlati hatásuk sincs. Egész egyszerűen azért hozták őket létre, hogy bizonyos államfők beetethessék a választóiknak, hogy elég egy parlamenti jóváhagyás, és nincs szükség népszavazásra.” Dr. Garret FitzGerald, korábbi ír Taoiseach (miniszterelnök), Irish Times, 2007. június 30. Dr. Garret FitzGerald, korábbi ír Taoiseach (miniszterelnök), Irish Times, 2007. június 30.

„Úgy döntöttek, hogy a dokumentumnak olvashatatlannak kell lennie. Ha olvashatatlan, akkor nem alkotmányos, legalábbis ez volt a gondolatmenet… gondoljunk pl. az angol miniszterelnökre – azt mondhatja majd a parlamenti alsóházban, hogy "Nézzétek, az egész abszolút olvashatatlan. Tipikus brüsszeli egyezmény, semmi új, és nincs szükség népszavazásra." Ha az ember első olvasásra megértené, akkor ez esetleg indok lenne a népszavazásra, mivel azt jelentené, hogy van benne valami új.” Giuliano Amato, korábbi olasz miniszterelnök, annak a bizottságnak az alelnöke, amely az Európai Alkotmányt kidolgozta. Az Open Europe felvétele, Európai Reformközpont (Centre for European Reform), London, 2007. július 12.

191

4. Fejezet

„Az alkotmány szándéka az volt, hogy olvashatóbb legyen; ennek a szerződésnek viszont az a célja, hogy olvashatatlan legyen… Az Alkotmány szándéka az volt, hogy egyértelmű legyen, míg ez a szerződés ködös. Ez már siker.” Karel de Gucht, Belga külügyminiszter, Flandreinfo, 2007. június 23.

Az írországi elutasító népszavazásról 2008-ban: „Minden [politikai vezető] tökéletesen tudja, hogy ha népszavazás keretében hasonló kérdést tettek volna fel a szavazóbázisuknak, a tagállamok 95 százalékában ugyanúgy elutasító eredmény született volna.” Charlie McCreevy, ír EU-biztos, Irish Times, 2009. június 27.

Vélemények 2005-ben az Európai Alkotmányt elutasító francia népszavazásról (amelynek 96%-azonos a Lisszaboni Szerződéssel): „Franciaország csak időben előzte meg a többi országot elutasító válaszával. Minden tagállamban ez történne, ha népszavazást írnának ki. Szakadék tátong a népek és a kormányok között… .Most egy népszavazás veszélybe sodorná Európát, soha nem kerülne tető alá a szerződés, ha Franciaországban és az Egyesült Királyságban újabb népszavazást írnánk ki.” Nicolas Sarkozy francia köztársasági elnök vezető európai parlamenti képviselők előtti felszólalása, The Economist, 2007. november 14.

192


Arról, hogy az embereket megfosztják hatalmuktól és szuverenitásuktól: „Nem tartom jó ötletnek, hogy nagy intézményes ugrásokra cserélnjük le ezt a lassú és hatékony eljárást – amely megóvja a nemzetállamokat a hatalmuk elvesztése feletti aggodalomtól… Tehát a lassú előrehaladást preferálom, apránként felmorzsolva a szuverenitást, a hatalomnak a nemzetiből a szövetséges formába történő goromba és gyors átvitele helyett. Vséleményem szerint ez az az út, amin haladva ki kell alakítanunk Európa közös politikáját....” Giuliano Amato olasz miniszterelnök, mielőtt az EU alkotmányozó bizottságának alelnökévé választották volna, interjú Barbara Spinellivel, La Stampa, 2000. július 13.

193

4. Fejezet

Az olaj- és gyógyszerkartell hatalomra segíti Nicolas Sarkozy-t Franciaországban Nicolas Sarkozy-t az olaj- és gyógyszerkartell segítette hatalomra 2007-ben Franciaországban. E nemesi család sarjának a felemelkedése a kartell B-tervének része volt. Arra az esetre, hogy ha George W. Bush helyét a Fehér Házban egy a kartellt kevésbé lelkesen támogató elnök venné át – ami meg is valósult 2008 novemberében, amikor Barack Obamát elnöknek választották – a kartellnek be kellett biztosítania, hogy más befolyásos kormányok élén meglegyen a megfelelő „helyettes”. Erre az esetre a nukleáris arzenállal rendelkező Franciaország elsőrendű jelöltnek számított. Sarkozy hatalomra jutásának stratégiáját a kartell dolgozta ki. 2004-ben, amikor még belügyminiszter volt, kierőszakolta a Sanofi gyógyszeripari törpevállalat és a svájci/német gyógyszeripari óriás, az Aventis/HOECHST fuzionálását. A HOECHST vállalat, e kikényszerített frigy legértékesebb „menyasszonya” természetesen a hírhedt vállalati trió tagja volt (a BASF-fel és a BAYER-re együtt) amely Hitlert is hatalomra segítette, finanszírozta a második világháború előkészületeit, ideértve az Auschwitz-Birkenau Koncentrációs Tábor felépítését. A HOECHST vállalat Németországból Franciaországba történő áttelepülésével minden know-how is oda vándorolt – hogyan lehet politikai képviselőket kinevelni, végrehajtói hatalomra szert tenni, és végezetül világuralomra törni. A gazdasági hatalom és a politikai know-how áthelyezése a poszt-náci Németországból Franciaországba, egyike volt a kartellre annyira jellemző tökéletes álcázási manővereknek volt.

194


Sarkozy választási kampánya tökéletes mása volt a második világháború előtti Németországban tartott utolsó választási kampánynak. A kartell jelöltjének kampányát olajipari, gyógyszeripari és atomenergiai nagyvállalatok finanszírozták – a kartellpárti média propagandájának kísérletével. Hasonlóan az 1930-as évek gyakorlatához, Sarkozy is az idegenek és bevándorlók elleni gyűlöletre építette fel kampányát, hogy Franciaország többségét megfélemlítve a kartell jelöltjének támogatására buzdítsa népét. Sarkozy még arra is vetemedett, hogy a Párizs külvárosában élő jogfosztott fiatalokat „csőcseléknek” nevezze, tovább hevítve a politikai hangulatot, magát a „törvény és rend” jelöltjének állítva be. Miután 2006 májusában megkaparintotta a hatalmat, Angela Merkel német szövetségi kancellárral együtt a „brüsszeli EU” új vezetőivé koronázták magukat, középkori uralkodókra emlékeztető módon. De Európa nem volt elég Sarkozy és nagyvállalati szponzorai számára. Két év hivatali idő elteltével egy Mediterrán birodalom vezetőjének nyilvánította magát, a kartell uralma alá hajtva több mint egy tucat Földközi tenger-parti országot. Az EU/Mediterrán közös birodalom felemlegetése kísértetiesen hasonlít az ókori Julius Caesar idejebeli Római Birodalomra, egy újabb történelmi figura Napóleon mellett, akit Sarkozy felülmúlni igyekszik. Ha megnézzük, hogy mit tud felajánlani Sarkozy az európai, északafrikai és közel-keleti országoknak, egyből nyilvánvalóvá válik, hogy ez a 21. századi kísérlet milyen egy kétségbeesett lépés.

Sarkozy – és nagyvállalati kapcsolatai Sarkozy 2006-os hatalomra kerülését a „nagyvállalati Franciaország” támogatta. Fő szponzorai lentebb találhatók. Ez a nagyvállalati támogatás mindazonáltal nem lett volna elég a megválasztásához. Ezért választási kampányának fő eszköze a szisztematikus félelemkeltés volt – hasonlóan Bush elnök 2004-es újraválasztásához. Sarkozy azonban egy lépéssel tovább ment: Belevonta kampányába az idegengyűlölet és a bevándorlók gyűlöletének elemeit. Sarkozy kijelentése, melyben „csőcseléknek” nevezte a Párizs külvárosaiban élő fiatalo-

195

4. Fejezet

kat, bejárta az egész világot – ez olaj volt a tűzre a fajgyűlölet kirobbantásához. A pszichológiai hadviselés e formája a saját népe ellen arra irányult, hogy a megfélemlített választókat magára szavaztassa. Sarkozy választási kampányának két fő alappillére – nyíltan kartellérdekeket szolgálni, és közben a szavazói támogatottságot megfélemlítéssel kikényszeríteni – tökéletes mása annak a választási kampánynak, amelyet 1933-ban finanszírozott az olaj- és gyógyszerkartell. Abban az évben a németországi bázisú IG Farben (a BAYER, a BASF és a HOECHST vállalatok kartellja, ma a francia Sanofi Aventis csoport tagja) egy másik gátlástalan politikust segített hatalomra, ami bolygónkra nézve pusztító következményekkel járt. A nürnbergi háborús bűnök bíróságának 1948as, IG Farben elleni periratai tartalmazzák azokat az adatokat is, hogy 1933-ban hogyan támogatta az olaj- és gyógyszerkartell a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt felemelkedését. A történelem arra tanít minket, hogy: „Akik nem emlékeznek a múltra, arra ítéltetnek, hogy megismételjék azt.” (George Santayana) A Nicolas Sarkozy-t hatalomra segítő nagyvállalati érdekcsoportok képviselői:

196


Akkor amikor az egész világ készen áll rá, hogy átálljon a hidrogénre és az egyéb megújuló energiaforrásokra, nem csak az autók meghajtásánál, hanem a teljes energiaellátás főbb szektorai területén is, Sarkozy – mint holmi kétségbeesett bolti eladó – az elavult nukleáris technológiát próbálja ráerőltetni fejlődő és feltörekvő országokra, hogy az olaj-, gyógyszer- és atomenergia-kartelltől tegye őket függővé. Sarkozy a kartell szemében George W. Bush utóda, érdekeik hű képviselője.

197

4. Fejezet

Szabadkőműves- és maffiabeszivárgás, csalás, korrupció, propaganda és a polgári szabadságjogok felszámolása a „brüsszeli EU”-ban Erkölcsi értékek vagy gyanús kapcsolatok? Az Európai Bizottságban a kezdetektől gondot okozott a tisztviselői korrupció. A biztosok erkölcsi hozzáállása talán legjobban a 2004 novemberében történtekkel jellemezhető. Rocco Buttiglionét, az istenfélő katolikust, II. János Pál akkori pápa személyes jó barátját kinevezték EU-biztosi posztra. Nem sokkal ezt követően leváltották nyilvánosan megvédett rendíthetetlen katolikus hite miatt. Buttiglionét Franco Frattini váltotta, Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök közeli szövetségese. Amint azt a The Times 2004. november 10-én közölte, távozása alkalmával „Buttiglione vészjósló megjegyzést tett, miszerint reméli, hogy meghallgatása során senki nem kérdezi meg Frattinitől, hogy vajon nem szabadkőműves-e?” E nyílt figyelmeztetés ellenére, Frattini az Európai Bizottság alelnöke lett, paradox módon épp az igazságügyi, szabadságjogi és biztonsági területekkel megbízva. Ebben a tisztségben 2004 és 2008 között mentora volt annak a jogszabályi struktúra kidolgozásának, amely Európa szerte korlátozza a polgári jogokat, beavatkozva az EU polgárai életének minden területébe. Ez az incidens, jóllehet ártatlannak tűnik, felfedi a „brüsszeli EU” valódi erkölcsi értékeinek természetét.

198

Franco Frattini, az Európai Bizottság alelnöke (igazságügyi, szabadságjogi és biztonságügyi biztos) 2004-2008.


A szabadkőművesek és a maffia beszivárgása a „brüsszeli EU”-ba. A szabadkőművesség 1981 óta nagyon érzékeny téma volt Olaszországban, amikor egy titkos jobboldali szabadkőműves páholy, a P2 (Propaganda Due) nyilvános botrány keretében feloszlott. Megjegyzendő, hogy a jelenlegi olasz miniszterelnök, Silvio Berlusconi, rajta volt a majdnem ezer tag nevét tartalmazó listán – banki felsővezetőkkel, titkosszolgálati tagokkal, újságírókkal, katonatisztekkel és politikusokkal együtt. Berlusconit, aki 1978-ban csatlakozott a P2-höz, 2009-ben egy maffiózóból lett tanú kapcsolatba hozta egy robbantássorozattal is. Közismert történelmi tény, hogy a P2 erősen Licio Gelli, a P2 (Prokötődött a nácizmushoz és szélsőjobboldali paganda Due) illekörökhöz. Licio Gellit, korábbi nagymestert gális, náci kötődésű jobboldali szabadkő1998-ban bebörtönözték a Banco Ambrosi- műves páholy korábbi ano botránnyal kapcsolatban csalásért és nagymestere. A P2 korrupcióért. A New York Times nyíltan egy tagja volt Silvio Berlusconi is, Olaszország „ismert fasisztának” nevezte. David A. Yal- jelenlegi miniszterellop, tényfeltáró író az „In God’s Name: An In- nöke is. (Kép forrása: vestigation into the Murder of Pope John Wikipedia) Paul I” (Isten nevében: Nyomozás I. János Pál pápa meggyilkolásának ügyében) című könyvében azt is állítja, hogy, Gelli egy olyan összeesküvésnek is tagja volt, amely az 1978-ban mindössze 33 napot uralkodott I. János Pál pápa meggyilkolására szövetkezett. Még zavaróbb, hogy néhány forrás, pl. a New Zealand Herald és az egyesült királyságbéli The Observer kapcsolatokat feltételeznek a P2 és az állami szintű terrorizmus között. Megint mások, pl. a BBC pedig azt állítják, hogy a P2-nek kapcsolatai voltak a maffiával és jobboldali terrorista szervezetekkel.

199

4. Fejezet

2000-ben egy BBC-nek adott interjújában Paul van Buitenen, Európa egyik „vészharangkongatója” leleplezte a Jacques Santer vezette Európai Bizottságban uralkodó fejetlenséget és csalásokat, amely Santer lemondásához vezetett, nyíltan beszélt a „brüsszeli EU”-ba történő maffia és szabadkőműves beszivárgástól való félelmeiről. Csalás az Európai Bizottságban és a „vészharangkongatók” megbüntetése 1999-ben az egész Jacques Santer vezette Európai Bizottság kénytelen volt testületileg lemondani egy „vészharangkongató” jelentés közzétételét követően. A jelentés egyik fő célpontja a francia Edith Cresson EU-biztos volt, akit a jelentés többszörösen elkövetett nagyértékű csalással, szerződés- és okirat-hamisítással és EU-pénzek személyes célokra történt elsikkasztásával vádolt. EUbiztosi tisztsége idején még közeli ismerősét, a fogorvos René Berthelot-t is magas fizetéssel HIV/AIDS EU-tanácsadónak alkalmazta anélkül, hogy az bárminemű szakmai tapasztalattal rendelkezett volna e területen. Berthelot-t később alkalmatlannak találták: Cresson munkatársaként mindössze 24 oldal értéktelen jegyzetet produkált két év alkalmazotti viszony alatt. 2006-ban az Európai Közösségek Bírósága fellépett ellene EU-biztosi kötelességeinek megszegése miatt. Az állítások, amelyek végül is a bizottság menesztését eredményezték Paul van Buitenen holland európai parlamenti képviselőtől származtak, aki akkoriban a bizottság pénzügyi ellenőrző egységében volt könyvvizsgáló. A „vészharangkongatás” büntetéseként EU-tisztviselők szabálysértésért vonták felelősségre, négy hónapra megvonták fizetésének 50%-át, és áthelyezték egy alacsony beosztásba tárgyi költségeket vizsgálni (pl. a villanykörte kiadásokat). Más EU „vészharangkongatókkal” szemben azonban van Buitenen még olcsón megúszta. 2004-ben Marta Andreasent, Az Európai Bizottság korábbi főkönyvelőjét azért rúgták ki állásából, mert azt állította, hogy az EU könyvelése hemzseg a „kenőpénztől és a csalástól”.

200


A könyvvizsgálók 2004-ben megtagadták a bizottság könyveinek 10 évre történő jóváhagyását csalás gyanújára hivatkozva, és jelentésükben egyértelműen támogatták Andreasen kijelentését. Mindezek ellenére az EU polgári bírósága visszautasította a korábbi főkönyvelő fellebbezését a döntés ellen, és az 55 oldalas ítéletben minden panaszt felsorolnak, amivel az Európai Bizottság Andreasen személye ellen élt. Csalás az Európai Parlamentben A Galvin-jelentést – mely Robert Galvin EU belső ellenőrről kapta a nevét, akinek neve a címoldalon szerepel – 2006 végén írták egy több mint 160 európai parlamenti képviselőből álló mintacsoport költségelszámolásáról és juttatásairól. Az eredmények komoly, többszörösen előforduló anomáliákat mutattak az irodai szolgáltatások területén, gyanúsan magas készpénzkifizetéseket a munkatársak és szolgáltatók részére a bérükön túlmenően, inkorrekt bejelentést és adózást, számlázási hanyagságokat, valamint homályos vagy jegyzőkönyvezetlen költségelszámolásokat. E sokkoló jelentés puszta léte 2008 februárjáig titokban maradt, amikor Chris Davies európai parlamenti képviselő közzétette. Még ekkor is, csak a képviselők egy szűk köre férhetett hozzá, a jelentést csak egyedül olvashatták egy bezárt és őrzött szobában. Miután a jelentés napvilágra került és a képviselőket „hatalmas csalással” vádolták, a képviselők leszavazták a közzétételét, hogy a költségtérítési csalásaikat titokban tarthassák. Korrupció az EU „bűnmegelőzési hivatalában” Még az Eurojust, az EU úgynevezett „bűnmegelőzési hivatala” is korrupciós botrányokba keveredett. 2009 decemberében például lemondott az Eurojust vezetője, José da Mota. Lemondása előtt már 30 napra felfüggesztették hivatalából azért, mert nyomásgyakorlással élt portugál ügyészek ellen, hogy ne vizsgálódjanak egy korrupciós ügy körül, ami José Sócrates portugál miniszterelnököt érintette.

201

4. Fejezet

Az UPI hírügynökség szerint Sócratest azzal vádolják, hogy kenőpénzt fogadott el azért cserébe, hogy Portugália minisztereként jóváhagyjon egy építkezési projektet természetvédelmi területen. A „brüsszeli EU” propagandaháborúja Az átlátható működéstől igencsak távol áll, hogy a „brüsszeli EU” az adófizető polgárok pénzén hatalmas propaganda gépezetet üzemeltet. Maria Rankka szerint, aki a svéd Timbro kutatóközpontot vezeti, a megválasztatlan Európai Bizottság a 213 millió eurós költségvetését messze meghaladóan pénzel EU-szponzorált rádióállomásokat és weboldalakat. Az általa felhozott példák között szerepel az európai rádióhálózat, az Euranet, és az EU YouTube csatornája, az „EU Tube” is. Fentiekhez hasonlóan Rankka azt is állítja, hogy az Euronews rádióadó 10,8 millió eurót kap évente a „brüsszeli EU” pénzéből ráadásul a maastrichti European Journalism Centre (Európai Újságíróközpont), mely a jövő újságíróit képzi, állítólag egymillió euró támogatásban részesült 2008-ban. Nyilvánvaló tehát, hogy ha az ilyen szervezetek nagy összegű támogatásban részesülnek egy politikai szervezettől, akkor teljesen jogos objektivitásuk alapos vizsgálata. Rankka azonban azt állítja, ez még nem minden. A „brüsszeli EU” olyan szervezeteket is támogat, mint a Centre for European Policy Studies (Európai Politikatudományi Központ), az European Movement (Európai Mozgalom), az Europe for Citizens (Európa a Polgárokért) és a Friends of Europe (Európa Barátai). Azt meggondolva, hogy ezek a szervezetek mennyire elkötelezettek az EU mellett, jogosan feltételezhető, hogy ezeket az EU pusztán azért pénzeli, hogy alátámasszák a „brüsszeli EU” azon állításait, hogy a polgári társadalom támogatja politikáját.

202


Eleddig a „brüsszeli EU” propaganda erőfeszítései főleg a választókorban lévő polgárságot célozták. A jövőben azonban valószínűsíthető, hogy a figyelem kiterjed a gyermekekre is. „Hazugságokra” és „bizalomhiányra” hivatkozva néhány európai parlamenti képviselő azt szorgalmazza, hogy mind a 27 tagállamban kötelezően oktassanak EU tanulmányokat az iskolákban. Minden kétséget kizáróan azonban ez a felvázolt tananyag – amely bizonyára kiterjedne olyan tárgyakra, mint az „Alapító atyák” és a „Hogyan befolyásolja az EU mindennapi életünket” – nem arról fog szólni, hogy a diákoknak a tényeket tanítsák meg, azokat, melyekről e könyv is szól. A „brüsszeli EU” félretájékoztatásai az emberi jogokról és az alapvető szabadságjogokról A „brüsszeli EU” komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy fenntartsa az a látszatot, miszerint védelmébe veszi polgárai emberi jogait és alapvető szabadságjogait. Minden e területen elkövetett megtévesztés közül a „Szaharov-díj a gondolatszabadságért” a legnagyobb. A díjat 1988-ban alapították azzal a céllal, hogy „személyek és szervezetek erőfeszítéseit jutalmazza az emberi jogokért és alapvető szabadságjogokért”, és minden évben az Európai Parlament adományozza ünnepélyes ülés keretében Strasbourgban. Miközben nyilvánvalóan semmi szín alatt nem szeretnénk elhomályosítani az elmúlt évek során a díjat elnyert személyek bátor és önzetlen tetteit, tény az, hogy mélységesen álnok lépés a „brüsszeli EU” részéről egy ilyen díj alapítása, miközben egy polgárait megfigyelő rendőrállamot épít ki, amely beavatkozik a polgárok mindennapi életébe és aláássa polgári szabadságjogaikat, mindeközben gúnyt űz a demokrácia alapelvéből azzal, hogy nem engedi polgárainak hogy a kormány végrehajtó szintű képviselőit megválasztani, továbbá lépéseket tesz azért, hogy megakadályozza polgárait a tudományosan bizonyított életmentő természetgyógyász terápiák használatától, még az ezekről szóló információt is visszatartva.

203

4. Fejezet A BRÜSSZELI EU MA: Amit az olaj- és gyógyszerkartell és politikai képviselői titokban szeretnének tartani Ön előtt

Recommend Documents