4. Antropozófia. Világhelyzet Alexander Morawitz: Az iszlám mint céltábla

Szabad Gondolat ANTROPOZÓFIA NEVELÉSMÛVÉSZET SZOCIÁLIS ÉLET

Antropozófia Werner Kuhfuss: A játszó ember

Világhelyzet Alexander Morawitz: Az iszlám mint céltábla

Gyógyászat Dr. Olaf Koob: Rohanás és unalom

Melléklet Repertórium 1998-2007

2007. december

10/4

TARTALOMJEGYZÉK ANTROPOZÓFIA Werner Kuhfuss: A játszó ember Ita Wegman: A Karácsonyi Gyûlésre emlékezve Johannes Greiner: Müncheni kongresszus vagy Beuys? A Rudolf Steinert ért rasszista vádak felelevenítése Per Hinrichs: Atlantiszi tanok Steffen Hartmann: A gondolkodástól a meditálásig Werner Kuhfuss: Néhány gondolat a szellemi közlésekrol

2 7 9 20 21 22 23

VILÁGHELYZET Alexander Morawitz: Az iszlám mint céltábla Frisch Mihály: Gondisapuri Akadémia és Mohamed próféta világtörténeti jelentõsége Ertsey Attila: Kormányzati jósda

25 30 33

GYÓGYÁSZAT Dr. Olaf Koob: Rohanás és unalom

35

HÍREK, KÖZLEMÉNYEK, HIRDETÉSEK

38

MELLÉKLET Repertórium 1998-2007

SZABAD GONDOLAT Az antropozófia, nevelésmûvészet és szociális élet folyóirata Szerkesztõbizottság: Buella Mónika, Ertsey Attila, Frisch Mihály, Galántai Ágnes, Kádas Ágnes, Kálmán István, Tóth Márk Kiadja: Natura-Budapest Kft. Felelõs kiadó: Tóth Márk Felelõs szerkesztõ: Buella Mónika Borító és tördelés: HÉT-fõ Bt. – eMeLA Nyomdai munka: Kintner Attila ISSN 1418 4443 Olvasói levelek, hirdetések, információ: a szerkesztõség címére lehet beküldeni 1089 Budapest, Bláthy Ottó u. 41., Tel: 303 77 46 Honlap: www.szabadgondolat.hu E-mail: [email protected] Beküldött írásokat nem küldünk vissza, és nem õrzünk meg. Elõfizethetõ a szerkesztõségben. Éves elõfizetési díj: 2400 Ft (postaköltséggel együtt)

Beköszöntõ

„Öregisten, Nagyisten mit akarjunk s mit nem: törvényed vezessen hogy e kis nép oda ne vesszen át ne lyukadjon helyünkön a térkép ki ne radírozzon a világi lét végképp serkentsd fel szolgád a Magyarok Istenét kend meg könnyektõl elhomályosult szemét küldd le a magasból újra e véres-veres földre tartsd köztünk szellemét most és mindörökre. (A Születés elõtt túl hosszú volt az Advent – hiszen életünk hovatovább ráment – mielõtt nem késõ, Te mondd ki az Áment.) (Jókai Anna: Ima Magyarországért)

Az élet túl hangos, nyugtalan, a sors túl nehéz, drámai. Adventi csönd……vajon vihar elõtti csönd? Az nem lehet. Az adventi csönd az áldott állapotban lévõ nõ csöndje. A benne hordozott remény nem egy semleges eseményre vonatkozik, amely egyszer bekövetkezik. A csöndes várakozás ideje alatt átöleli annak a lénynek a lelke, akinek testet ajándékozhat. És szívesen viseli a szülési fájdalmakat, mert tudja, hogy mindez a reményért van. Az elmúlt 20 (50) évünk egy folyamatos várakozásban telt…és valami újnak kell megszületnie. Krisztus 2000 évvel ezelõtti megérkezésekor sem volt csönd és nyugalom a világban. Lázas felindulás és súlyos elnyomás uralkodott. Akkoriban az emberiség egy újjászületés fájdalmát élte. Ma is. Tüntetések, vízágyúk, rohamrendõrök. Az ebben megnyilvánuló sors értelme nem a pusztításban van, hanem ami mögötte felszáll, ami nem látható. Egy új karácsonyi esemény elõtt állunk. Mit hoz az Újév? A külsõ történések elé lélekjelenléttel, félelem nélkül álljunk. A belsõ történések pedig saját magunktól függnek. Nem kell vakon, bekötött szemmel mennünk a jövõbe. Az isteni felhívás egyre folyamatosabban és hangosabban szól. Krisztus ismét megnyilvánul? Úgy, mint amikor vége van az apálynak, és a dagály idején az óceán vize a szárazföldre zúdul. 2000 évvel ezelõtt Krisztus-lény emberré válásában, földi láthatóságában volt a jóság és a kegyelem. A kortársak közül sokan csak a Jézus nevû embert látták. Csak kevesen ismerték föl testén keresztül igazi arcát. Az õ bizonyosságuk a szívükben lévõ bizalom, hit és jóakarat volt. S mi van a mi szívünkben? a felelõs szerkesztõ

„Nem az okosság és a hasznos célszerûség a forrása az igazi és jótékony szociális életnek, nem is a morális erõfeszítés és aszkézis, hanem a jóakarat rejtélyes eleme. Ezt nem lehet akarni, megszervezni és eltervezni, hanem hajlamként, hajlandóságként keletkezik, szinte mint egy új gyermekiség az emberek között.” Részlet Werner Kuhfuss: A játszó ember címû írásából

SzG 2007/4

1

ANTROPOZÓFIA ANTROPOZÓFIA Werner Kuhfuss

A

JÁTSZÓ EMBER

Játék Mi a játék? Friedrich Schiller szerint a játszó ember a tulajdonképpeni ember. Vagyis aki nem játszik, az nem teljes ember. De mire gondol Schiller, és mi a játék ebben az átfogó értelemben? Manapság olyan valóságok világában élünk, melyeknek ránk tett hatása kényszerítõ és kikerülhetetlen. Ha mindennapi tudatunkat nézzük, állandóan követelmények, nehézségek, kényszerûségek ostromolnak bennünket, amelyek alól a legkevésbé sem tudjuk kivonni magunkat. Kiútként választjuk a szórakozást, a televíziót, az internetet, az elektronikus zenét, az alkoholt, a drogokat stb., hogy elmeneküljünk attól, ami szorongat bennünket. Ha a mindennapi valósággal ismét szembesülünk, akkor megint fellép a kényszer érzete, a kényszerrel pedig a növekvõ zûrzavar. Mert minden, ami ránk zúdul, egymásnak ellentmondó. Ha megpróbálunk „mindenen úrrá lenni”, okos képzetekkel és racionális cselekvésekkel, rövid idõn belül észrevesszük, hogy ezek ismét csak kényszerhelyzetekhez vezetnek, és hogy a látszólag megoldott problémák kerülõúton, gyakran felnagyított formában, újból megjelennek. A játszó ember másféle magatartást tanúsít az élettel szemben: a „valóságokat” egy darabig távol tartja magától. És mivel ezt teszi, lehetõségek nyílnak meg elõtte. A valóság, ahogyan az ma az embereket szorongatja, beszûkíti a tudatot, megbénítja a cselekvéseket, ellentmondásaival összezavarja az életet. Nem vagyunk szabadok, hajszoltaknak érezzük magukat, aminek a következménye „kiégettség”, kimerültség és betegségek. A játszó ember nem vonja ki magát a valóságok alól, hanem azokat mint egészet kevéssé eltartja magától és csodálkozással ismeri fel, hogy 2

SzG 2007/4

az ezután felbukkanó lehetõségek a tudatot kitágítják, az akaratot ösztönzik és az életet gazdagítják. Amikor – ezt most így kell neveznünk – a látszólagos valóság fogságába kerülõ ember növekvõ mértékben nem-szabadnak és kívülrõl irányítottnak érzi magát, a lehetõségek szférájában élõ és gyakorló ember fokozatosan szabadabban kezd lélegezni. Abból, ami lehetõségként – elõször talán fantasztikusnak tûnõ módon – az érzésben, a felismerésben felbukkan, abból, amennyiben tétovázva vagy bátran mellette döntünk, egy magasabb rendû és mindenekelõtt sokkal tartósabb jellegû valóság származhat, mint minden mégoly bevált, de kényszerûen követett, belülrõl vagy kívülrõl elõírt „realitás”. A realitások – szívesen nevezik így – páncéljától, kényszerzubbonyától, ostorától, amelyek bilincsbe vernek, megbénítanak és hajszolnak bennünket, nem minden további nélkül szabadulhatunk meg. Schilleri értelemben vett játszó emberek nem értelmes elhatározás alapján leszünk. Ám van bennünk egy terület, amely többnyire mélyen lesüllyedt, mégis elveszíthetetlenül hozzánk tartozik. Ezt kell megtalálnunk. És még ha közvetlenül nem is juthatunk el oda, tudjuk, hogy létezik. Ez a gazdag tapasztalatok szférája, éppenhogy a lehetõségek birodalmában, amiben éltünk és gyakoroltunk egészen addig, amíg a felnõttvilág „az élet komolysága” nevében el nem rabolta tõlünk ezt a világot. Ez a világ a játék világa, ami által gyermekként – amennyire csak tudtuk – szabadon és állandóan választva a lehetõségek áradatában, felépítettük életünk testi, lelki és szellemi alapjait. A gyermekkori emlékeket érzékletes-képszerûen, hálával szemlélve és azoknak átadva magunkat, újra feléleszteni és hozzájuk kapcsolódni: ez a gyakorló út alapja, amirõl itt írnunk kell. Ez az a mûvészi életút, amire Schiller, de

ANTROPOZÓFIA Goethe, Rudolf Steiner és sok más szellemi nagyság is utal.

Szabadság Egy agykutató (Wolf Singer) és egy szellemtudós (a Schiller életrajzát megíró Rüdiger Safranski) között zajló „tükör”-beszélgetésben az akaratszabadságról volt szó. Az agykutató természetesen a gondolkodás és a cselekvés nemszabad voltát állította. Safranski felhozta Schiller testi kötöttségtõl mentes belsõ szabadságát, mindenekelõtt élete utolsó heteinek teljesítményét tekintve, amikor, a késõbbi boncolás szerint, tulajdonképpen már életképtelennek kellett volna lennie. Állítás állt állítással szemben, meggyõzõdés meggyõzõdéssel szemben. A természettudóstól mégis meg kellett volna kérdezni: az Önök felfogása alapján tehát Ön egy biológiai automata? Mint ilyen, honnan tudja Ön, hogy nézete az igazságot fejezi ki, vagy sem? Amennyiben Ön egy automata, úgy számadással tartozik arról, hogy miképpen képes ilyen önminõsítésre! És ha Ön automata lenne, hogyan juthatna önmaga megítélésének különbözõ szempontjaihoz, amelyeket Önnek, ha becsületesen elismeri, mégiscsak – minden saját magában való kételkedése mellett – végig kellett tekintenie, hogy az igazságra vonatkozó felfogáshoz jusson? Ezenkívül: ha az ember egy biológiai, genetikusan meghatározott, a kauzalitásnak alávetett automata, akkor miképpen képes valami egyébhez is eljutni, mint az igazság egyetlen, minden ember számára közös vagy legalábbis nagyon hasonló felfogásához? A kérdés, hogy vajon az ember szabad-e vagy megkötött, egy olyan személyhez intézett kérdés, aki körbejár egy hirdetõoszlopot, és mivel állandóan ezt csinálja, azt állítja, hogy be van zárva egy körkörös térbe. Igaza is van, meg nincs is. Amíg pillantása az oszlopra tapad és azt hiszi, hogy ahhoz van láncolva, addig nem-szabad. Ha elhatározza, hogy az oszlopot elhagyja, akkor meg is szabadul tõle. Aki azt állítja, hogy az ember nem-szabad, és egyszerûen csak puszta kötöttségre hivatkozik, az elvéti az igazságot. Csak ha valóban be tudná bizonyítani, hogy a kötöttségnek és kauzális oknak az ellenkezõ esete, az ellenpárja, a poláris ellentéte nem is létezhet és sohasem alakítható ki, akkor kezdene az igazsághoz hû lenni. Két ellentétes kötöttség egy közepet eredmé-

nyez, amely szabad választást tesz lehetõvé. Ha minden embernél fennállnak biológiai, genetikai, pszichológiai, szociális kötöttségek, akkor azok – ezt tanítja az önmegfigyelés – úgy rendezõdnek el, hogy folyton-folyvást intervallumokat, köztes tereket és köztes idõket eredményeznek, amelyekben mi – bár tétovázva, kételkedve, szenvedve, tévedve, keresve – mégis csak megmozdulhatunk. A kérdés, hogy az ember szabad, vagy nem, így hangozhatna: Hogyan találjuk meg a kiutat a mindenféle ellentétes szabadságtalanságok útvesztõjébõl, hogyan találunk ki a jelenségek barlangjából, amirõl már Platón, a nagy görög filozófus is írt? A belsõ és külsõ egyensúly képességét, ami nem nélkülözhetõ ezen a labirintusszerû úton, nevezi Schiller játéknak.

Gondolkodás Ha az elõzõ mondatokban van valami meggyõzõ, annak az az oka, hogy átjárja õket a gondolkodás. A szavak úgy vannak csoportosítva és elrendezve, hogy általuk és közöttük gondolatok jelennek meg, amelyeket az olvasó maga is véghezvihet. Mármost mik a gondolatok? Nevezhetõk próbálkozásnak, ha a gondolkodás folyamatát megfigyeljük. A problémákra, amelyeket meg akarunk érteni, mindenféle mércéket helyezünk, végigpásztázzuk õket, megvizsgáljuk a legkülönbözõbb viszonyokban; a probléma részeibõl úgyszólván egy épületet építünk fel, és azt gondolati vizsgálódásoknak vetjük alá, hogy megállja-e a helyét. Ha a problémarészekben egy hordozó-tartó rendet találunk, akkor érezzük (fühlen) annak helyességét, sõt azután az igazságot is. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a gondolkodás egy folyamat, és hogy e gondolkodás megítélése az érzésen (Fühlen) keresztül történik. Ez pedig összefügg a légzéssel. A légzés összeszorul, amíg gondolkodunk. Ha viszont megtaláltuk a megoldást, akkor ezt érezzük is és fellélegzünk – kilélegzünk. Heuréka, mondták ilyenkor a görögök. Ebben a szóban rejlik a „fellélegzõ” kilélegzés. Ha az igazságnak mint a gondolkodás megismerõ eredményének valódi bizonyosságot kell adnia az életben, akkor annak igazolnia kell magát. Az igazságnak az életben is, miként a gondolkodásban, megfelelésekhez, rokonszerûségekhez SzG 2007/4

3

ANTROPOZÓFIA kell vezetnie, mintegy további építõelemekhez, amelyek egymást hordozzák. A mindennapokban, az eszmecserében, az emberek közötti párbeszédben is beigazolódik az igazság. A valódi igazság olyan kapcsolódásokat, rokonságokat mutat fel, amelyek végigvonulnak az élet és a lét minden területén. A mai természettudományos és mechanikus gondolkodásmód az „igazságkeresést” áthelyezi a többnyire elektronikus természetû mûszerekbe és a statisztikába. Nem értik meg, hogy a legintelligensebb mûszernek is csak annyi intelligenciája van, amennyit abba belehelyeztek. Még ha azt úgy is alkotják meg, hogy intelligenciája a mennyiséget és a gyorsaságot tekintve látszólag felülmúlja az emberi intelligenciát, ez akkor is csak a mûszer kigondolásának, tehát az emberi intelligenciának köszönhetõen lehetséges. A tévedések lehetõségének száma végtelenül nagy. A mûszer semmilyen körülmények között nem képes ítéletet hozni, és így képtelen az igazság megismerésére. Amikor egy ember az elektronikus eredményeket „igazságnak” és „megismerésnek” nevezi, akkor maga ez az ember az, aki ezeket az eredményeket erre a rangra emeli. A számítógép semmit sem tud a „megismerésérõl” és nem is létezik valami efféle. Az elektronikus gondolkodás mindig oksági jellegû, mindig függ az adatoktól, tehát a múltbelitõl, a már korábban meglévõtõl. Vagyis csak a múltbelit tudja továbbszõni. Az emberi gondolkodás viszont nem csak oksági jellegû, hanem képes ugrásokat tenni, képes az új, az ismeretlen közelébe férkõzni és mint ilyet megismerni. Lehetnek intuíciói, amikor szünetet tart a gondolkodásban. A meditáló ember tudja, hogy az emberi gondolkodás képes önmagát kikapcsolni, és az eredményeket csendben várni, talán hosszú éveken keresztül. Képes bölcsebbé válni, érni. De nincs bölcs számítógép. Az egész kultúrfejlõdés a teljesen új dolgok örökös felbukkanásából áll, ami a fejlõdést továbbviszi. Mindenekelõtt azonban az igazi gondolkodás, vagyis az olyan, amely összefügg a légzéssel, az érzéssel (Fühlen), és így a spontán cselekvéssel is, egészségesít. Az ilyen gondolkodás gyógyító hatással van a lelki, testi és szociális viszonyokra. És ez ismét felismerhetõ lesz a természet, a mûvészet, az emberi kapcsolatok elfogulatlan szemlélésében. Az automataszerû „gondolkodás” kényszerekkel jár együtt, kényszerít és kiszipolyoz, egy ellenvilágot hoz létre, eltávolít a Földtõl, amelyen mégis mindannyian rajta állunk. Mi azonban a gondolkodás a játékhoz való 4

SzG 2007/4

viszonyában? Az igazi, a megismerõ, az élethez kötõdõ gondolkodás nem egyéb, mint szabaddá vált, a külsõ tárgyaktól eloldott játék. A lehetõségek belsõ kimunkálásában, megvizsgálásában, kipróbálásában él – pontosan abban az értelemben, ahogy a gyermek játszik. És a lehetséges, a szabad, a változékony minõsége a gondolkodásban – ez teszi lehetõvé számunkra, hogy a velünk szembekerülõ problematikus valóság minden formáját megvizsgálva, azokat mintegy leképezve, ezt a gondolkodást megragadhassuk. Amit a fizikai játékban a kezek, sõt az egész test tesz a valóság elemeivel, amit a gyermek meseszerû fantáziajátékában a belsõ képvilág teremtõen megalkot és ahogy ez a dolgokba beleéli magát – az a gondolkodást a látszólag absztrakt jellegû képzetekkel „megragadó módon” leképezi, amíg az intuíció ugrásában már teljesen szabadon a képzetektõl is, úgyszólván az ismeretlen ürességébõl ismeretekhez és felfedezésekhez jut el. Ezt ismerik a természettudományos feltalálók is és tudósítanak róla. Ezeket az ismereteket azután ismét gondolatoknak nevezett „szellemi kezekkel” kell megragadnunk.

A gyermek A mai világban a gyermek, a gyermekkor stádiuma pusztán átmenet. A felnövekvés a cél, az idõsebbé válás elõször törekvésre méltó, majd sajnálkozni való, végül el kell szenvedni. Krisztus mégis azt mondta: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek...” Az öregedés a halálhoz vezet. Aki az életre törekszik önmaga miatt és kultúrimpulzusként, annak még felnõttkorában is arra kell törekednie, ami a gyermek – amit adottságként elveszíthetetlenül magunkban hordozunk, bár elfedve és betemetve, és így hatástalanul, de ami mégis itt él és vágyakozik bennünk. A spirituális út a gyermek és a gyermekkor felé fordul, hogy tanuljon, hogy meglelje és megragadja azt az irányultságot, amit minden ember eredeténél fogva magában hord. Itt az idõ a pedagógia átfordulására. Többé nem elõre kigondolt tapasztalat alapján történõ képzésrõl és formálásról van szó, hanem minden egyes gyermek feltárására, kibontakoztatására kell törekednünk, akik segítségünkkel szeretnének kijutni testi és lelki hajlamaik megzavaró labirintusából. Sok évtized tapasztalatai mutatják, hogy a kis gyermekek szinte kaotikusan belegabalyodnak a legellentmondásosabb, testileg is jelentkezõ akadályokba és adottságokba, illetve

ANTROPOZÓFIA lelki jellegû zavarodottságokba, amelyeket a körülöttük élõ, hozzájuk közelálló felnõttek idéznek elõ tehetetlen „nevelésükkel”. A kis gyermekeket mindenkor úgy kell átélnünk, mint akiken a felnõttvilág átgázol – ami gyakran a legjobb szándékkal történik –, és teljesen bizonytalanok az örökölt testi alapokhoz való viszonyukban, legyenek azok „jók” vagy „rosszak”. Ami teljesen el van fedve, az ennek az embernek a lénye maga, aki megkísérli, hogy szuverén módon és méltóságteljesen kerüljön ki az adottságok zûrzavarából, és aki ritkán éli át azt, amire a leginkább szüksége van: individuális létének és törekvésének tanúit. De ha minden gyerekkel szemben minden helyzetben az a kérdés van bennünk: „ki vagy Te, mi szeretne belõled elõjönni, mi akar válni belõled?”, akkor érkeznek válaszok és útbaigazítások is. A tanú bábává változik. Ahogy a szülész a megszületendõ gyermeket nem formálja és alakítja, hanem olyan tisztán és sértetlenül igyekszik világra segíteni, amilyen õ önmagában, úgy a jövõ pedagógusának is ez a feladata. Ez bátorságot és újszerû gondolkodást igényel, a gondolkodás és az akarat ugrásszerû irányváltását. Rudolf Steiner ezt a pedagógia 180 fokos fordulatának nevezte.

Életmûvészet Aki megkísérli, hogy önmagával szemben olyan pedagógus legyen, aki a kisgyermek tanúja és bábája akar lenni, az alkalmazhatja önmagára ezeket a tapasztalatokat. Adottsága szerint minden ember életre-segítõ (Gebärender); a „bennünk levõ ideális ember”, miként Schiller nevezi, akit mindenki szeretne megszülni. Schiller nem az embertõl távoli ideálokat lát, amelyekre törekednünk kellene. Az ideált úgy látja, mint saját magunknak egy bennünk elrejtett részét, amely szeretne elõbújni és fejlõdni. Ennek a részünknek, amely maga „egy ember”, tehát egész és szent, mi mintegy az anyja és apja vagyunk. Az ölünkben hordjuk, mint egy anya. Szigorúsággal, védelemmel, felelõsséggel tartozunk a bennünk élõ emberrel szemben, mint saját magunk apja. Az ideális ember, azaz a jövõ tökéletes embere: ezt a célt hordozzuk a saját lényünkben. Ez az ideális ember olyan, mint a jelen tökéletlenségeibe beleágyazott csíra. A könnyelmû és felületes gondolkodás, érzés és cselekvés révén elfojtjuk ezt az embercsírát. A túl kemény és méltánytalan önkritikával is bomlasztóan hatunk rá. De táplálnunk, gondoznunk kellene és en-

gednünk kibontakozni, mint egy gyermeket, aki mi magunk vagyunk és nem vagyunk. Mi vagyunk az, mint remény és irányultság. Nem mi vagyunk – abban a betokosodott, nem-szabad, valamilyen zûrzavaros labirintusba zárt alakban, amelyben a mindennapokban, vágyakkal és szorongásokkal terhelten élünk. Az életet energikusan két részre hasítani, amit a Biblia úgy mond: add meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené – ez a kezdõdõ életmûvészet. A „császár”: az „élet realitásai”. Ezeket figyelembe kell vennünk és meg kell munkálnunk, amikor szembejönnek velünk. Így válnak ezek kövezetté az életutunkon. Az „Isten” azonban: az az ismeretlen, várakozó gyermek, aki bennünk van, de elõttünk jár. Felnõtt életünket képzetek határozzák meg, amelyek közül igen keveset alakítottunk ki és szereztünk meg mi magunk. Azt követjük, amit „az emberek” tesznek, „az emberek” helyesnek tartanak. De létezik bennünk egy fórum, ami mindig hallatja a hangját, a korai gyermekkorban jól hallhatóan és érthetõen, késõbb viszont egyre inkább hallgatásra ítélve. Mint gyermek tudjuk, mi a helyes, mi a téves – legtöbbször azzal ellentétben, amit a „nagyok” mondanak és akarnak. Hogyan hívják ezt a bölcs hangot? Érzésnek (Empfindung, érzet, érzés). Az érzés a legtisztább forrás bennünk. Az érzés az „ideális ember” hangja! A forrás fehér és tiszta, ha a világ jelenségeire irányítjuk. Zavarossá és beszennyezetté válik, ha arra használjuk, hogy a világból kivonjuk magunkat, ha siránkozók és önirányultak leszünk. Az érzékenység és az érzelgõsség az érzés betegségei. Ha önmagunk szigorú apjaként tárgyiasítjuk azt, ha érzelgõsségünk minden kényeztetését elkerüljük, akkor az érzés mint „ujjhegyérzék” a legbiztosabb tapintószervünk lesz, hogy megtaláljuk azt az utat, amelyik a miénk, minden okoskodás és ellenállás ellenére. Mert az érzésnek van egy háttere, ami úgy hívnak, hogy érzék. A svédek azt mondják: van érzéke valamihez. Vagyis, ennek az embernek van érzéke az élet értelme iránt – nem mint eszmény iránt, hanem mintegy a dolgok, a cselekvés értelme iránt, annak a szálnak alapján, ami a cselekvésekben rejlik. A gyermeknek van érzéke az élet iránt – az érzésbõl fakadóan. Ha újra megtaláljuk a kapcsolatot e bölcs érzés képességéhez, akkor az életmûvészet ennek az érzéknek az iskolázása lesz. És növekvõ mértékben felismerjük: bármenynyire is zavarosan jelenik meg az élet, felfedezzük benne az értelmet, megérezzük azt napi SzG 2007/4

5

ANTROPOZÓFIA jövés-menésünkben. És azzá válunk, amit gyermekként bensõleg mélyen átéreztünk mint öntudatlan életcélt. Az ellenállások azonban a mûvészi út lépcsõfokainak bizonyulnak. Ha ezeken a gyakran oly sok veszõdséggel járó fokozatokon meg akarnánk állni, és fáradtan és rezignáltan leülnénk, olyankor megszólal az érzés belsõ hangja: menj és figyeld, ami jön. Ez más, mint ahogy gondolod. És ez a tiéd.

A szociális mûvészet Amiket a szociális élet ma – nálunk – még lehetõvé tesz, azok békés jellegû tradíciók és szokások. Ami rombolóan belehat, az kettõs: az értelem minden problémát meg akar oldani, miközben végtelenül sok újat teremt. Ellenpólusa, az erõszak, e problémák mélyérõl bukkan fel, és szétzúzza azt, ami számára megoldhatatlanként jelenik meg. Mi itt Európában átmeneti korban élünk. Még van idõ elõkészíteni és csíraszerûen megvetni az alapját annak, ami egykor képes lesz modellként és magként hatni, ha a szociális életet a hideg értelem és az izzó akarat végleg tönkretette. Egyedül a szociális érzékelõ-képesség iskolája fogja teljesíteni azt, amit a halott értelem és a puszta erõszak nem képes nyújtani. Lehetséges a szociális mûvészetet úgy megalapoznunk, ahogy azt Schiller a leveleiben leírja. A feladatunk az, hogy megtaláljuk és mûvészi érzékkel gyakoroljuk ennek törvényszerûségeit. A többi mûvészet - szám szerint hat - a hetedik, a szociális mûvészet tanárai lesznek. A mai szociális élet elhal a „mi”-ben, szenved a „hogyan”-tól. A haszon uralja és nem okoz örömet. A korábbi kor egyesülései megteremtették a közös életet; ez áttekinthetõvé vált, ha közösen alkották meg. Ilymódon léteztek az igazság pillanatai, miként a szépségé és a jóságé is. Ha alemann nyelvterületen, vagy egyebütt, ma felvilágosítást ad nekünk valaki, a résztvevõk kedvüket lelik az adásban és elfogadásban, örülnek a kölcsönösségnek és a gesztusoknak. Ha a köszönetre egy „Isch scho recht” (jól van így) következik, akkor a segítõkész válaszadó kifejezi a segítségadásban lelt örömét is. Mindenekelõtt azonban a szabadság, az önkéntesség az alapja annak a kis szociális mûalkotásnak, amely az ilyen alkalmak során létrejön. A gyógyulás pillanata a résztvevõk számára érzékelhetõ lesz. Ez az egészségesítõ ragályos. A szociális mûvészet, ahol kialakul, fertõzõen hat, jó értelemben véve. Felébreszti a jóakaratot. 6

SzG 2007/4

Nem az okosság és a hasznos célszerûség a forrása az igazi és jótékony szociális életnek, nem is a morális erõfeszítés és aszkézis, hanem a jóakarat rejtélyes eleme. Ezt nem lehet akarni, megszervezni és eltervezni, hanem hajlamként, hajlandóságként keletkezik, szinte mint egy új gyermekiség az emberek között. Ez a közös érzés révén terjed tovább, amennyiben elfogadjuk és nem akadályozzuk tépelõdésekkel. Az érzés a másik ember megpillantása a keletkezõ szituációban. Az érzés a statikusság feloldása, és az emberek egymással való érintkezésébe fordul át – egy magunk alakította, az adott pillanatban közösen képzett mozgássá, tulajdonképpen szociális tánccá lesz. A szociális folyamatokat mint mozgásokat megismerni, amelyeket az idõ áramából szabadon kell kialakítanunk: ez levegõt teremt az együttélésben, idõközöket, ritmusokat, szüneteket hoz létre. Korábban az emberek a szépséget és bájt a társas érintkezésben „jó hangzásnak” nevezték. Ha a társadalmi életet zeneiesítjük, még ha nem is hallható módon, akkor az elkezd euritmizálni, és szívesen vagyunk benne, mert a feszültségek fel tudnak oldódni . Amit a terapeutáknak fáradsággal kell gyógyítaniuk, az meggyógyul a kialakuló szociális tánc révén, egészen a szürke hétköznapokig menõen, amely színessé válik. A szociális ellentmondások feloldásáról írt Schiller a Kallias avagy a szépségrõl címû tanulmányában. Ami szociális ellentétként kibékíthetetlenül szemben áll egymással: az egyéni akarat és a közösségi akarat, a személyes szándék (Wollen) és a külsõ kötelesség (Sollen), az fel- és megoldódik, mondja Schiller, a táncban, ha az egyén önérvényesítõ akarata a többiek akaratának óvásával és ápolásával átmegy a közösen megtalált mozgásba. Báj, kellem keletkezik. Ekkor kezdi a „látszat” („Schein”, fény), a szépség legyõzni a valóságot, amint Schiller írja a Levelek az ember esztétikai nevelésérõl címû mûvében. Mi pedig elkezdünk eleget tenni a kötelességeknek és megbirkózni a szükségszerûségekkel, mert ezek elkezdenek örömet szerezni és erõt gerjeszteni bennünk, amit csak a mûvészet adhat az embernek. Ismét tudjuk szerethetni az embereket, mert az oldást és kötést mint egy magasabb mûvészet eszközeit ismerjük fel, amibe segítõleg a sors is belejátszik. Mert a sors is játszani akar. Életmûvészet és szociális mûvészet egymásba áradnak akkor, ha – mint Schiller elõrelátta – a sors komolysága és terhei iránt, bármilyenek is legyenek azok, bizalommal vagyunk, hiszen a

ANTROPOZÓFIA benne mûködõ lények és erõk is végeredményben a szabadság felé, közösségben való fejlõdésünket akarják elérni. A gyermekek azonban tudják ezt, különben nem születtek volna meg.

Mikor szociális az ember? Az ember akkor szociális, ha a többi emberrel, akikben megvan a jóakarat, észlelõen és érzékelõen egy tárgyban összekapcsolódik. Azon túl ez az objektum, velük együtt, teremtõen formálódik és fejlõdik tovább, úgyhogy az egyéni akarat és a közösségi érzés (érzék) együttmûkö-

dik a schilleri értelemben: Jelentsd ki az akaratodat, kíméld mások akaratát. Ennek az ellentétnek a feloldása csakis egy áramló mozgásban lehetséges, egyfajta táncban. Ez egy építõ tánc és így egy élõ, keletkezõ és elmúló építmény, nemcsak a térben, hanem az idõben is. A jóakarat idõalakzataiban (Zeitgestaltungen) teremtõen és érzõn összekapcsolódni annyit jelent, mint gyakorolni a hetedik, a szociális mûvészetet. Fordította: Szabó Attila A cikk Kallias Schule: Der spielende Mensch címû kiadványában jelent meg.

Ita Wegman

A KARÁCSONYI GYÛLÉSRE

EMLÉKEZVE

Tiszta tudattal, de anélkül, hogy egyetlen szót is ejtett volna a jövõrõl, hogy utalást vagy üzenetet hagyott volna hátra bárki számára, elment tõlünk a Mester. És egy erre vonatkozó kérdésemre tudatosan nemmel válaszolt. Miért? Tisztán áll tudatunk elõtt a Karácsonyi Gyûlés, ami döntõ eseményt jelent az Antropozófiai Társaság számára. Egyetlen olyan tag sincs, aki ezt a gyûlést végigcsinálta, aki ne lenne teljesen meggyõzõdve arról, hogy az Antropozófiai Társaság ezzel a gyûléssel elmélyítést és irányt kapott, ami a korábbival szemben egy új, önálló kezdetet teremtett. A társaság ettõl kezdve már nemcsak az Antropozófiai Társaság volt, hanem ettõl kezdve benne volt az Antropozófiai Mozgalom, mert Rudolf Steiner, ennek a mozgalomnak a vezére, hallatlan belsõ tûzzel, megújult erõvel, új impulzusokkal átlelkesülve a mozgalmat és az Antropozófiai Társaságot egybeolvasztotta. A társaság korábban a mozgalomtól elválasztott, saját igazgatással és saját vezetõséggel rendelkezett. Ettõl a pillanattól azonban, 1923. december 25-tõl új karma keletkezett az Antropozófiai Társaság számára; a régihez, amivel rendelkezett, hozzákapcsolódott az új; ettõl kezdve Rudolf Steiner identifikálta (azonosította) magát a Társasággal! Vajon felfogta-e akkor igazából minden tag, vajon felfogta-e, hogy ettõl kezdve új és súlyos

felelõsséget hordoz? Felfogta-e, milyen áldozati tett ment végbe? Rudolf Steiner felvette saját karmájába az Antropozófiai Társaság karmáját. Ez hallatlan merészség (Wagnis) volt, olyan tett, melynél, mikor végbement, az ember szinte az egész kozmosz megrendülését érzékelhette és érezhette. Ettõl a történelmi pillanattól függött, hogy a szellemi hatalmak, melyek olyan hatalmas jóakarattal és olyan bõkezûséggel áldották meg szellemi tudással az Antropozófiai Mozgalmat – ami maga Rudolf Steiner volt -, és úgy, hogy errõl a tudásról szabad volt beszélni is, méghozzá úgy beszélni, ahogyan ez történt, hogy most ezek a szellemi hatalmak vajon továbbra is ugyanilyen jóakarattal fognak-e viseltetni az Antropozófiai Társaság iránt. Az Antropozófiai Társaság vezetése igazgatást követel; a társaságban megnyilvánulnak a tagok kívánságai, gondolatai és akarata. Lehetséges, hogy a szellemi világból a fény mindezeken keresztül változatlan erõvel és intenzitással áradjon? Ez volt a szorongató kérdés, és várni kellett, hogy hogyan fognak a dolgok továbbfejlõdni. A gyûlés ragyogóan folytatódott. Rudolf Steiner beiktatta a társaság elnökségét. Ezt az elnökséget Mihály-impulzussal õ választotta és rendezte be úgy, ahogy számára ezzel az elnökséggel a munka lehetséges volt. Nem a társaság iktatta be az elnökséget, hanem õ, Rudolf Steiner, azzal az indoklással, hogy ez az SzG 2007/4

7

ANTROPOZÓFIA elnökség összhangban/összefüggésben áll vele; ezért nevezte az elnökséget ezoterikusnak. Ez világosan ki lett mondva, és az Antropozófiai Társaság, amely nagy számban küldte el a gyûlésre tagjait, bizonyára felfogta a helyzet horderejét, lelkesedett és egyetértett, és sokan, a legtöbben szentül megígérték, hogy ebbe az új helyzetbe beilleszkednek és megújult erõvel, új érzéssel és akarattal készek a Mestert szolgálni. Lelkesedési hullám csapott a magasba, valami nagyszerû történt, ezt mindenki érezte tudatosan vagy tudattalanul, az érzés jelen volt. De az aggódó kérdés továbbra is elõttünk állt: hogyan fog tovább alakulni a szellemi? Nos, egy napon erre is válasz érkezett. Megrendítõ volt Rudolf Steiner szájából hallani ezt a választ. Párizsban történt, amikor az ott jelenlévõ tagoknak, akik csak kis számban gyûltek össze, Rudolf Steiner elsõ alkalommal adta hírül azt a fontos üzenetet, hogy a szellemi megnyilatkozások áramlása nem szûnt meg, és hogy a szellemi hatalmak a korábbinál még nagyobb jóakarattal áldják meg az Antropozófiai Társaságot szellemi javakkal. Hogy oldódott fel egy pillanat alatt a feszültség, hogy ujjongott boldogságában belsõleg az ember. A szellemi hatalmak jóindulattal vannak irántunk, mert a Karácsonyi Gyûlést a tagok helyes érzülettel vették fel. Hogy sugárzott Mesterünk arca, milyen boldog volt õ maga is, milyen hálával ültek körülötte hûséges tanítványai Párizsban, a szép, kicsi teremben. És az igazságok hatalmasan áradtak szájából. Egyre többet és többet adott. A boldogító üzenetet, melyet elsõ alkalommal Párizsban mondott el, megismételte Dornachban, Torquay-ban, Londonban, Hollandiában, és a szellemi világ fontos igazságait adta. Átéltük, mintha megnyíltak volna a szellemi világ szelepei, hogy áteresszék a szellemi javakat. Feledhetetlen idõszak, mindenki fölemelve érezte magát, mindenki minden nap ünnepi hangulatban érezte magát, olyan volt, mintha az istenek is ünnepet ültek volna! Rövid volt az idõ, de hatásaiban intenzív. Mindenki, aki a Karácsonyi Gyûlést, a Mihálygyûlést a helyes módon végigélte, az saját magán átélhette, mennyire átváltozott, milyen más emberré lett, a szellemi világ egészen közel került, igen, az ember benne volt a szellemi világban. Aztán megbetegedett a Mester. Elõször csak testi kimerültség volt, de aztán megmutatkozott, hogy a betegségnek mélyebb okai vannak, 8

SzG 2007/4

a karma mûködött. 1925 januárjától már nem beszélt kimerültségrõl, hanem karmahatásokról. Ó, bárcsak ne mennének el a tagok az ilyen kijelentések mellett, ezeket a legkomolyabban kell vennünk. Nos, elhagyta a fizikai térséget, és hátrahagyta számunkra a korábbihoz az újat, amit a Karácsonyi Gyûlésen mondott ki, ami új helyzetet teremtett. Ami új csoportosulásokat tett szükségesé. Mindazt, amit szabályozni szándékozott, és amirõl a Karácsonyi Gyûlés után különféle konferenciákon beszélt, életének két utolsó hónapja során rendezni lehetett, a sors kegyébõl röviddel halála elõtt minden üzleti ügy is lezárult. És úgy hagyhatta el fizikai testét, hogy nem találta szükségesnek, hogy az Antropozófiai Társaság vezetésére vonatkozó további utalásokat hátrahagyjon. Nekünk, akiket elnökségül választott, világos volt, hogy az általa meghatározott posztunkat nem hagyhatjuk el; világos volt számunkra, hogy szent kötelességünk - ha komolyan akarjuk venni azt, amit a Mester a szellemi világból közvetített -, hogy együtt maradjunk körülötte, hogy õ, ha fizikailag ugyan nincs is már közöttünk, mégis mûködhessen közöttünk és bennünk. Ez a hangulat élt bennünk. És így ma is Rudolf Steinert tekintjük elsõ elnöknek az elnökségben, és minden elnökségi tagot elismerünk abban a funkciójában, melybe Rudolf Steiner beiktatta. Bárcsak a tagok ugyanolyan érzéseket táplálnának irántunk, mint mi a társaság iránt, hogy Vezetõnk, Rudolf Steiner intencióinak értelmében tudjunk tovább mûködni és dolgozni, hogy a Karácsonyi Gyûlés örökségét hatékonnyá tehessük.

Fordította: Kádas Ágnes Forrás: Ita Wegman: An die Freunde. Natura Verlag Arlesheim, 1968. 11. o.

ANTROPOZÓFIA

Johannes Greiner KONGRESSZUS VAGY

I.

BEUYS?

RÉSZ

A 2007-es esztendõben van egyrészt a müncheni kongresszus és ezzel az antropozófiából eredõ mûvészeti impulzus 100 éves jubileuma, másrészt Joseph Beuys halálának 21. évfordulója. Mindkét eseményre ebben az évben publikációkkal, elõadásokkal, konferenciákkal és kiállításokkal emlékeznek meg.

A müncheni kongresszus – mint a Zarathusztra-impulzus megújítása Mi is történt 100 évvel ezelõtt, amikor Rudolf Steiner vezetésével Münchenben lezajlott a teozófiai kongresszus, és az antropozófia összekapcsolódott a mûvészettel? Röviden szólva: Rudolf Steiner az õt követõ embereket arra ösztönözte, hogy megtegyék a lépést az indiaiaktól a perzsákhoz! Hiszen ismerjük a különbözõ kultúrkorszakokra való felosztást. Tudjuk, hogy az õsindiai kultúrkorszak embereire mennyire az volt a jellemzõ, hogy az istenit a természetben többé már nem érzékelték olyan intenzíven, mint még a régi atlantiszi kor idején. Az õsindiai ember a természetet illúziónak, majának érezte, és a pillantását befelé fordította, hogy ott az õsi isteni bölcsesség utóhangzásait újra megtalálja. A lótuszülés a mai napig fennmaradt mint meditációs testtartás: a lábak nem érintik a földet, a tekintet befelé irányul. Az õsperzsa kultúrkorszakban Zarathusztra vezetése alatt egy másféle viszonyulást alakítottak ki az emberek a Földhöz. Zarathusztra nem a lótuszülést tanította, hanem a Föld megmunkálását és átalakítását. Üzenete így hangzott: ha

a természetben többé már nem élhetjük át olyan intenzíven az isteneket, mint korábban, úgy az nemcsak számunkra, emberek számára jelent problémát, hanem az egész természet számára is. Nemcsak az ember került bizonytalanságba/tompaságba [Dumpfheit], hanem vele együtt az egész világ is. Ez a probléma a maga egészében nem azáltal oldható meg, hogy az ember leül valahol és meditál, azért, hogy a saját bensejében az isteneket újra megtalálja. Mert nem csupán az egyes embert, hanem az egész világot is ismét fel kell emelni és fénnyel telíteni. Hogy ez megtörténhessen, az egész Földet át kell alakítanunk és gondjainkba vennünk. Így például a füvet maggá kell nemesítenünk, a farkast kutyává kell szelídítenünk, az egész természetet meg kell változtatnunk.1 Ez azonban akkoriban nemcsak Zarathusztra követõinek tana volt, ez volt impulzusa ellenfeleinek is: a turániaknak. Bennük még sok minden továbbélt abból a tisztánlátásból, ami a régi emberek sajátja volt. Nem akarták megérteni a turániak, hogy a Földet meg kell mûvelni és átformálni, és hogy az embernek a Föld egy helyét meg kell kedvelnie, ahol letelepszik és a talajt termékennyé teszi. A turániak nomádokként kóboroltak, és mindent elvittek, elloptak, amit csak találtak. Ez a magatartás, amely a Föld kirablásához, rablógazdálkodáshoz vezet, a saját korunkban is világosan felismerhetõ (ipar és gazdaság). Ebben az értelemben a régi turániság újraéledésérõl beszélhetünk. A Zarathusztra világ-átalakítási impulzusa és Raffael Szent Cecilia

MÜNCHENI

SzG 2007/4

9

ANTROPOZÓFIA a turániság közötti ellentét a müncheni kongresszuson ismét felszínre került és újból problémává vált. Rudolf Steiner önéletrajzában, az Életutam-ban2, amely egyébként a müncheni kongresszus leírásával félbeszakad, Steiner arra utal, hogy akkoriban a Teozófiai Társaságban sokan voltak olyanok, akik nem akarták belátni, hogy a teozófiát be kell vinni a mûvészet közegébe. Megelégedtek a belsõ élet kialakításával, valamilyen külsõ kulturális tett nem tûnt számukra szükségesnek. Az ezáltal keletkezõ konfliktus lett a tulajdonképpeni oka annak, hogy az Antropozófiai Társaságnak ki kellett válnia a Teozófiai Társaságból. Rudolf Steiner a müncheni kongresszussal megújította Zarathusztra Föld-átalakítási impulzusát. Ezzel azonban ismét elõkerültek a régi ellenfelek is.

Az antropozófia kialakulásának három szakasza A Káli Júga, a sötét korszak – amelyben megnehezedett az emberek számára, hogy a szellemhez elhatoljanak – véget ért 1899-ben. Rudolf Steiner ebben az évben írt egy tanulmányt Goethe Mesé-jérõl Goethe születésének 150. évfordulója alkalmából. Kevéssel ezután ugyanerrõl a témáról egy elõadást tartott, amelyrõl késõbb azt mondta, hogy ez volt az antropozófiai mozgalom õssejtje.2 Az ezután következõ mintegy hét év során Steiner lerakta az antropozófia szellemi alapjait. Azt is mondhatnánk, hogy ebben az idõben az antropozófia megragadta a gondolkodást. 1907-ben megtörténik a müncheni kongresszus. Ezzel megkezdõdik Rudolf Steiner antropozófiai mûködésének második szakasza, amely körülbelül az I. világháború kitöréséig tart. Az I. világháború idején dolgozta ki Steiner a hármas tagozódás eszméjét. Ennek bázisára épült a harmadik szakasz, amely az akaratot ragadta meg. Ez az az idõszak volt, amelyben létrejött többek között a Waldorf-pedagógia, az antropozófiai orvoslás, a gyógypedagógia, a mezõgazdaságra vonatkozó számos javaslat. Mi történt mármost a középsõ idõszakban, 1907 és az I. világháború között? Ebben az idõben, amely a „gondolkodási szakasz” és az „akarati szakasz” közé ékelõdött, Rudolf Steiner lefektette a mûvészetek megújításának és a Krisztus-megértés megújításának alapjait. Ebbe az idõbe esnek egyéb megújítási impulzu10

SzG 2007/4

sok is: az építészeté (a Goetheanum építése), a szobrászaté (az emberiség reprezentánsainak szobrai), a festészeté (a Goetheanum mennyezetképei), a zenéé (az elõadások a zeneiség lényegérõl 1906 végén), a beszédé (E. Schuré Az eleusziszi szent dráma címû drámájának bemutatása a müncheni kongresszus alatt), illetve az euritmia megalapozása, de az elõadásciklusok is az evangéliumokról, az Apokalipszis-rõl, Krisztus megjelenésérõl az éteri síkon, és Az ötödik evangélium. Hogy a Krisztus-hírüladás (Christusverkündigung) és a mûvészetek megújítása egymás mellett található, azt a benyomást kelti, hogy ez a két impulzus úgyszólván ugyanannak az éremnek a két oldala. Ha a mûvészet megújítását és a Krisztus-megismerést ugyanabban az áramlatban hozta Rudolf Steiner, akkor vajon miben rejlik a krisztusi (das Christliche) Rudolf Steiner mûvészet-impulzusában? Miket állított szembe impulzusokként az általános fejlõdéssel?

Az antropozófia fejlõdése Kr.e. 3100-tól, a Káli Júga

1899-tõl (a Káli Júga vége) GONDOLKODÁS Szellemi alapvetések, világkép, iskolázási út Elõadás: Goethe titkos kinyilatkoztatása, mint az antropozófiai mozgalom „õssejtje”. Teozófia, Hogyan jutunk a magasabb világok megismeréséhez?

1907-tõl ÉRZÉS Mûvészet és Krisztus-hírüladás Megújító impulzusok: építészet, szobrászat, festészet, zene, beszéd. Az euritmia újrateremtése. Evangélium-ciklusok, Az ötödik evangélium, az éteri Krisztus hírüladása.

Az I. világháború után AKARAT Antropozófia a gyakorlati életben Hármas tagozódás. Waldorf-iskola, orvoslás, mezõgazdaság, gyógypedagógia, a Keresztény Közösség.

ANTROPOZÓFIA

A mûvészet útja az égbõl a földre Ha az õsi mítoszokban a mûvészet eredetét kutatjuk, mindig az istenekre vagy héroszokra vagyunk utalva: a mûvészet az istenektõl jött. Ma ez másképp van. Ma a mûvészet valahonnan az emberbõl jön. A mûvészet lépésrõl lépésre közelebb húzódott az emberhez. A szellemi régióból egyre mélyebben alámerült az anyagiságba, mindinkább összefonódott a fizikaisággal. A mûvészet leereszkedése az isteni világból a Földre egyúttal annyit jelentett, hogy az anyag, amelyet a mûvészet területén használtak (pl. a zenekar nagysága a zenében), jelentõségében megnövekedett és egyre fontosabbá vált. De azt is megfigyelhetjük, hogy az emberek mindinkább elveszítették annak lehetõségét, hogy az anyagot megformálják, neki szárnyakat adjanak, úgyhogy végül csupán az átalakítatlan anyagok maradnak vissza, és a zenében már csak a zaj. Elõfordulhat, hogy amikor az ember belép a jelenkori mûvészet valamelyik múzeumába, az a benyomása keletkezik, hogy egy raktárcsarnokba jutott, ahol különféle anyagokat halmoztak fel, és egyfajta nyersanyag-kiállítást lát. Ez történt egyszer valakivel, aki 1968-ban Hamburgban elment Joseph Beuys kiállítására. Így írta le a látottakat: „Rothadó patkányok az elszáradt fûben. Egy barna padlófestékkel bemázolt frankfurti virsli. Palackok, nagyok és kicsik, nyitottak és zártak. Halott méhek egy süteményen. Mellette egy cipó feketekenyér, az egyik végén fekete szigetelõszalaggal körülkötözve. Faggyúval teli bádogdoboz, benne hõmérõ, feszületek filcbõl, fából, gipszbõl, csokoládéból. Tégla nagyságú zsírtömb egy régi villanyfõzõ lapján. Egy cumisüveg. Barna csokoládészeletek, barna színnel átfestve. Szürke filcdarabok. Egy rakás régi újság madzaggal átkötve és barna keresztekkel bepingálva. Megpenészedett kolbászok. Két bogrács, dróttal egy paladarabhoz erõsítve. Levágott lábkörmök. Körtével rakott befõttes üveg. Filccel átkötött rézrudak. Kolbászvégek. Színes húsvéti tojáshéjak. Fogsorlenyomat faggyúban.”4 Nyersanyag-bemutató – ide érkeztünk el a 20. században. Hol vannak itt a szárnyak? A mûvészet többé már nem képes repülni? Ezentúl nem mesélhet nekünk a szellemi világról? A mûvészet meghalt? Az átalakítatlan anyagok egymásra halmozása valóban hasonlítható a halott emberhez, akinek földi maradványait többé már nem járja át a szellem, a lélek, az élet. Va-

jon az utóbbi évszázadokban egy halálfolyamaton ment keresztül a mûvészet? Egy kép: a távoli múltban a mûvészet egy fénylõ égi kastély volt a szellemi világban. Amikor az ember mûvészileg tevékenykedett, olyankor felemelte magát, belépett ebbe az égi kastélyba és ott vendégeskedett. Amit ott látott és hallott, azt elmesélte a többieknek. Majd az emberek még feljártak ugyan az égi kastélyba, de lassacskán nem akartak többé valóban odafigyelni arra, amit az istenek beszélnek. Õk maguk akartak beszélni, õk maguk akartak a szerzõk lenni. A Káli Júga korszaka azt eredményezte, hogy az ember személyisége fényleni kezdett, a szellemi világ azonban elsötétedett elõtte. Ez oda vezetett, hogy ez az égi kastély a személyiség súlyának köszönhetõen egyre inkább elnehezedett. A mûvészet mintegy a személyes elem tûfokán haladt keresztül. Részben a romantikában lett a mûvészet túlzottan személyes jellegû. Minél inkább elnehezedett ez az égi kastély, annál nehézkesebb lett az embereknek azt mûködtetni és benne rendet tartani. Majd az égi kastély olyannyira súlyos lett, hogy recsegve szétesett (ist aufgekracht) a fizikai világban. Itt szilánkokra tört. És amikor a jelenkori mûvészet valamelyik múzeumába ellátogatunk, vagy a mostani kiállításokat megnézzük a Goetheanumban, kapcsolódva a „Jövõ megalapozása” címû üléshez, akkor láthatjuk azokat a törmelékeket, amelyek abból az égi kastélyból hátramaradtak. Úgy tûnik, mintha valamilyen végponthoz érkeztünk volna. Ez így nem mehet tovább. Szükségünk van új impulzusokra! Feltámadási erõknek kell a dolgokat magukkal ragadniuk! A törmelékekbõl egy új égi kastélynak kell keletkeznie, egy olyannak, amit az emberek alkottak meg, és ami az emberek által ismét felemelkedhet a szellemi világ magasságaiba.

Az étertest válsága korunkban Ha a 19. és 20. század folyamán a mûvészet egyre inkább az élettelen holttest képmásává változott, akkor a probléma talán az ember felépítésében keresendõ? Elképzelhetõ, hogy az emberiség az étertest válságának van kitéve? Vajon a mûvészet alakulása annak tükörképe, hogy az éteri elem annyira meggyengült bennünk, hogy a fizikaiságnak már nem adhatja meg az élõszerûség látszatát? És ezért van ma nekünk ilyen élettelen mûvészetünk? SzG 2007/4

11

ANTROPOZÓFIA Úgy vélem, ebben található a tulajdonképpeni magyarázat a mûvészet válságára! 2000 évvel ezelõtt az emberiség fizikai teste volt katasztrofális állapotban. Annyira megkeményedett, hogy nem volt képes hordozni az ember magasabb részeit: az étertestet, az asztráltestet és az ént. Ezért kellett Krisztusnak fizikai testben megjelennie a Földön. Meg kellett ismernie a fizikaiság elemét, és halálán keresztül az embernek és a Földnek egészen a fizikaiságig leható feltámadási erõket kellett adnia. Azóta minden egyes ember számára – függetlenül személyes hitvallásától – a fizikai testbe helyezõdtek azok az erõk, amelyek lehetõvé teszik, hogy az ember magasabb részeit továbbra is hordozni és kifejleszteni tudjuk magunkban. De ma más a helyzet, mint 2000 évvel ezelõtt volt. Ma az étertest az, ami válságba került. És a mûvészet mélypontja, amit a 20. században tapasztalhatunk, ennek a válságnak a kifejezõdése. Az anyag-bemutató, a holttesthez hasonlító mûvészet, az átalakítatlan, legfeljebb elgondolt nézõpontok alapján csoportosított tárgyak kiállítása, mind az ember olyan felépítésének kifejezõdése, ahol a gyenge étertestet az a veszély fenyegeti, hogy felszívódik a fizikai testben, és így elveszíti kapcsolatát az ember magasabb részeivel. A szórakoztató zene (pop, rock stb.) példáján világosan megmutatkozik a válság, amiben találja magát az étertest a mi korunkban. Ezzel kapcsolatban fontos utalást adott nekünk Rudolf Steiner. Tõle tudjuk, hogy az ütem a fizikai testhez tartozik, a ritmus az étertesthez, és a melodikus elem az asztráltesthez.5 Amikor a popzenében a ritmus a taktus rabszolgájává válik, amikor a ritmus mechanikus lesz, akkor ebben egy olyan konstitúció fejezõdik ki, amiben az étertest a fizikai testhez láncolódik. A mechanizált ritmus fölött erõs érzelmek lebegnek, de ezek nem kötõdnek a ritmushoz, mivel a dallam fõként szinkópaszerûen építkezik.

Az étertest megerõsítése a mûvészet által Mivel az emberek éterteste válságban van, ami ténylegesen összehasonlítható azzal, amikor 2000 évvel ezelõtt a fizikai test volt válságban, Krisztus ma étertestben járja a földi világot. Szükségünk van a segítségére, amelynek köszönhetõen az étertest újból megkapja azokat az erõket, amelyek révén általában biztosíthatja számunkra az emberlétet. Már megérthet12

SzG 2007/4

jük, hogy a középsõ idõszakban, 1907-tõl 1914-ig, Rudolf Steiner miért tartott elõadásokat mind a mûvészetrõl, mind a Krisztus-megértésrõl – egyetlen megnyilatkozás két oldaláról. És megállapíthatjuk, hogy a jövõben a mûvészet kétféle irányba fog fejlõdni. Az egyik fajta mûvészet a holttesthez hasonlító mûvészet irányába halad, a másik Krisztussal megy az útján. Ez utóbbinak nincs köze valamely hitvalláshoz. És nem jelenti, hogy feszületeket vagy más Krisztus-ábrázolásokat kell csinálnunk. Ez inkább egy magatartás kérdése a Földdel kapcsolatban. És e magatartás az, amit elsõ ízben Zarathusztra mutatott meg, és amit Rudolf Steiner a müncheni kongresszussal újból felélesztett. Nem véletlen, hogy Steiner az euritmiával egy olyan új mûvészetet teremtett meg, ami különleges viszonyban áll az éteriséggel. Az euritmiában a fizikai test annyira mozgékony lesz, mintha maga is étertest lenne. Vagyis: az emberben a fizikaiság úgy tud megjelenni, mintha valami magasabb rendû lenne. Az euritmiát azért kaptuk mi emberek, hogy az éterikus test erõit felélénkítsük és megerõsítsük, és az éteriség érzékelését megtanuljuk.

A világháborúk utáni hidegség és az érzés elcsökevényesedése A kultúrfejlõdésben a müncheni kongresszus egy irányváltás, egy fordulat kezdete volt. Mi lett ebbõl az impulzusból, és hol állunk ma? Bizonyára sok minden létrejött a müncheni impulzus értelmében, de még nem elegendõ! A müncheni kongresszus után két világháború robbant ki. Különösen a II. világháború pusztító következményekkel járt a mûvészet számára. Hogy mi történt a világháborúk hatására, világos lesz számunkra, ha a mûvészet fejlõdését a 20. században a melegség és hidegség szempontjából tekintjük, abban az elemben, amiben az emberi én is él. 1900-tól az I. világháború kezdetéig tartó idõt kulturálisan meleg atmoszféra jellemzi. Sok helyen burjánzik a szecesszió növényszerû formavilága, fellép az expresszionizmus... Az atmoszféra meleg, és olykor fülledt, mint egy melegházban. Azután sokan lelkesen elmennek az I. világháborúba. Az emberek virágokat szórnak a katonákra. Lucifer az embereknek szárnyakat adott. Az I. világháború folyamán bekövetkezik a kijózanodás, ami a mûvészetben lehûléshez és összezsugorodáshoz

ANTROPOZÓFIA vezet. A forma, a kristályos szerkezet lesz a fontos: klasszicizmus. Majd jön a II. világháború. Ez megfagyasztja a lelket az emberben. A II. világháború után valamiféle tétlenség, fagyhalál figyelhetõ meg. Csak azok a mûvészek alkotnak tovább, akik a saját stílusukat már megtalálták a II. világháború elõtt. A fiatal nemzedék olyan, mint aki megdermedt. Ez a hidegség különbözõ módon hat a gondolkodás, érzés és akarat lelki erõire. A gondolkodás lehet hûvös, megõrizhetjük a fej hûvösségét, amikor gondolkodunk. De ha valakinek jéghideg az akarata, az már nem olyan jó. Az akaratnak melegnek kell lennie. Az érzés e kettõ között helyezkedik el. A II. világháború utáni hidegségben nem éledhet fel az akarat, amikor arra kívánják használni, hogy az anyagot valóban átformálják. Hiányzik számára a meleg. Az érzés is szinte megfagyott. Az elsõ, ami a halálos alvásból kitámolyog: a gondolkodás. Ezért annyira intellektualista a mûvészet a II. világháború után. Gondolatokat hangsúlyoz ki, mert ebben a hûvösségben még csak az értelem képes munkálkodni. Ebben az idõben még csak fel sem vetik azt a kérdést, hogy mi a mûvészet hatása az érzésre. Koncepciók, a követett eszmék az egyedül meghatározók. A mûvészetet összetévesztik a tudománnyal. Csakhogy: a mûvészet szférájában valójában nem kompetens a gondolkodás. A gondolkodás az igazság területén a mérvadó. A szépség az érzéshez tartozik, ahogyan az akarathoz a jóság. Ha azonban az érzést kikapcsolják, hol van ott még mûvészet? Az itt leírt problematika például igen világosan megmutatkozik Joseph Beuys esetében. Õ nagyon sokat gondolkodik és beszél. Eközben szerfelett értékes gondolatai is vannak, mert részben az antropozófia talaján alkot. Mégis, ha érzéssel megállunk mûvei elõtt, aligha lehetséges kapcsolatot találnunk aközött, amit mond, és aközött, amit a mûveinél érzünk. Az átformálatlan, csak intellektuális szempontok alapján csoportosított tárgyakból annak tehetetlensége sugárzik, hogy az anyagot valóban úgy formálja meg, hogy az szellemi ruhát kapjon.6 Hogy a 20. század második felében az ember az érzést kikapcsolta, és még csak a gondolkodást engedte érvényesülni, az nem volt pusztán jogosulatlan. Az idõk során az emberek érzése egyre inkább a világra való irányultságukból fakadt, egyre egoistább, egyre személyesebb lett, sõt túlontúl személyessé vált, ízlés dolga lett.

Ami a 20. században mint érzés még megmaradt, az egy olyanfajta érzés, amit már nemigen vehetünk komolyan. A tehetetlen érzés vákuumába betört a gondolkodás. De ahelyett, hogy a gondolkodás az érzésnek iránymutatást és támasztékot adott volna – amiként a szubjektumban való megrekedést képes volt szétfeszíteni és a goetheánista érzékelési gyakorlatok révén visszatalálhatott az objektivitáshoz –, a gondolkodás inkább elnyomta, kiszorította az érzést. Egy ilyen mûvészet azonban nem hordozza a középutat. Megfagy és kiszárad az intellektus vértelenségében. Véget kell vetnünk ennek az érzés feletti gyámkodásnak! De az érzésünk nem lehet kompetens egymagában, jóllehet ezt hiteti el velünk az önszeretet és a kényelmesség. Elõbb az érzést fel kell nevelnünk, hogy a maga helyét méltón betölthesse. Ehhez szükségünk van a gondolkodásra, mert minden önnevelés – és itt effélérõl van szó – az igazi gondolkodással kezdõdik. Az összes mûvészeti terület számára meg kell találnunk az érzés iskolázási útját, úgy ahogy azt Rudolf Steiner például a vázlatrajzaival a festészet számára megadta. Az érzés iskolázási útján való munkálkodás szerintem egy új mûvészeti korszak napfelkeltéjét alapozza meg. Máskülönben itt marad nekünk az éjszaka, amelyben egyedül csak a régmúlt fény teli korok elhunyt mûvészeinek csillagfénye világíthat. Számomra a müncheni kongresszus a feltámadási fény legelsõ felvillanását jelenti, amit a Feltámadott és ma az éteri szférában Újramegjelenõ az ember és kultúrája megmentésére küldött. Rudolf Steinertõl tudjuk, hogy egy impulzus, amikor a világba belép, 33,3 éves ritmusban tovább rezeg.7 Háromszor 33,3 év után ez az impulzus mondhatni végigment egy gondolati szakaszon, egy érzésszakaszon és egy akarati szakaszon. Azután fennáll a lehetõség, hogy ez az impulzus egy újra-feltámadást éljen meg – vagy pedig felszívódjon-elszivárogjon. Hogy a müncheni kongresszusnak ez az impulzusa a mûvészet hatalmas feltámadásához fog-e vezetni, vagy a semmibe vész – ez tõlünk függ.

Hogyan állunk Joseph Beuysszal? Napjainkban létezik egy mûvészeti áramlat, amely még mindig a régi idõkhöz akar kapcsolódni. Ehhez tartoznak azok, akik nyers-anyagokat SzG 2007/4

13

Joseph Beys: Zsírszék

ANTROPOZÓFIA

használnak, hogy ezzel valamifajta szellemit igazoljanak vagy megmutassanak, például az ikonmûvészet vagy a szimbolikus ábrázolások. Van azután egy másik mûvészeti áramlat, amit – kapcsolódva Goethéhez – Rudolf Steiner impulzált. Ez nem arra irányul, hogy a gondolatszerût hozzuk le az anyagba, hanem hogy az anyagot változtassuk meg és emeljük felfelé. Joseph Beuys még teljesen a régi, leszálló áramlatban áll, amely az anyagot gondolatok illusztrációjára használja. Anélkül hogy tagadni akarnám Beuys nagyszerû és lenyûgözõ érdemét példának okáért a politika és a társadalmi élet területén, mégis úgy vélem, hogy aligha gondolható nagyobb ellentét, mint a Rudolf Steiner által megalapozott antropozófiai mûvészeti impulzus és aközött, amit Joseph Beuys csinált. Ennek Beuys teljesen tudatában is volt, ellentétben sok utánzóval és követõvel. Az erre vonatkozó alkalmatlanságát nyíltan beismerte. Günther Mancke, Beuys egykori diáktársa hagyta ránk a következõket: „Ha szóba hozták elõtte mûvészi tevékenységét és általában a feladatairól kérdezték: miért nem törekszel erre az antropozófiai nézõpontra, olyankor azt mondta: ’Nem tudok, valóban nem tudok!’ Ezt sokszor nem hitték el neki. De konstellációjából fakadóan valóban nem tudta megtenni. És így szólt: ’Ezt nektek kell megcsinálni, ezt másoknak kell megtenni. Én nem vagyok rá képes.’ Ezt többeknek is így mondta, akik ezt a témát ismételten megemlítették neki: A goetheánista mûvészet útja nem volt járható számára, amit pedig tulajdonképpen jogosultnak és szükségesnek tartott.”8 A Joseph Beuys körüli vitában a múlt szokásai a jövõ impulzusával ütköztek. Emellett vég14

SzG 2007/4

zetesen hat, hogy Beuys rendelkezésére álltak a „jövõ gondolatai” – az antropozófia –, és ezek a gondolatok néhány embert azzal tévesztettek meg, hogy mûvészi alkotásainak szelleme egy letûnt kor maradványa. Olykor az egész valamiféle próbának látszik: a még zsenge és fiatal antropozófiai mûvészet néhány évtized után egyfajta kísértésnek van kitéve. Ha Zarathusztra örökségét csak kevéssé tudatosítja, konfrontálódik egy hatalmas és meggyõzõen ékesszóló turánival. Az új erõk már megszilárdultak annyira, hogy a mûvészet képes legyen ellenállni? Hogy a müncheni kongresszus évfordulója egybeesik Joseph Beuys halála után eltelt háromszor 7 évvel, az elgondolkodtathat bennünket. Hogy a Goetheanumban és a Duldeckházban az idei év nyarán kiállításokkal és elvi cikkekkel emlékeznek Joseph Beuysra és követõire, azoknak a mûvészi alkotásoknak az átfogó bemutatása helyett, amelyek Rudolf Steiner impulzusát követve évtizedeken át tartó fáradozások eredményeként születtek – erre valóban felfigyelhetnénk. Alig akad valaki, aki Rudolf Steiner mûvészeti impulzusát olyan messzire kerülte volna, mint Joseph Beuys. Hogyan lehetséges, hogy a müncheni kongresszus évfordulóján az akkoriban megjelenõ impulzusnak éppen az ellentéte tûnik fel a színen? Talán a félreértett mûvészettel való foglalkozás révén kell eltalálnunk egy annál szilárdabb világossághoz a Rudolf Steiner szándékában álló mûvészettel kapcsolatban? Joseph Beuys úgyszólván egy olyan útkeresõ volt, akinek el kellett tévednie, hogy mi megtudjuk, milyen utat kell elkerülnünk? Akkor neki és mindenkinek, aki figyelmünkbe ajánlott õt, valóban köszönettel tartozunk! Esetleg a zarathusztrai világ-átalakító impulzus, amit Rudolf Steiner a mûvészetek megújulása érdekében adott, annál világosabban felismerhetõ lehet számunkra, ha azt a Joseph Beuys-féle földileg mulandó impulzus mellé állítjuk. E fejtegetések második része még részletesebben tárgyalja azt a kérdést, hogy a mûvészet megítélésében miben található a döntõ különbség Rudolf Steiner és Joseph Beuys között.

Fordította: Szabó Attila Der Europäer, 11. évf. 9/10. sz., 2007. júl./aug.

ANTROPOZÓFIA

Jegyzetek 1. 2. 3.

Ld. Rudolf Steiner: Máté-evangélium, GA 123, 1910. szept. 1-én és 2-án tartott elõadást. Rudolf Steiner: Életutam, GA 28, 34. – 38. fej. Elõadás Dornachban 1920. szept. 25-én. Ld. ehhez Rudolf Steiner: Goethe titkos kinyilatkoztatása, Dornach, 1999, 300. o.

4. 5. 6. 7. 8.

Heiner Stachelhaus: Joseph Beuys, Düsseldorf, 1988 Rudolf Steiner: Az euritmia mint látható ének, GA 278, 1924. febr. 22-i elõadás Ld. Johannes Greiner: Des Kaisers neue Kleider oder die FKK-Kunst... in: Der Europäer, 6. évf. 2/3 sz. Rudolf Steiner, GA 180, 1917. dec. 23. és 26. Das Goetheanum. Wochenschrift für Anthroposophie. 27. sz., 1994. júl. 3.

Kapott-e Beuys okkult megbízatást Steinertõl? Walter Kugler, a Rudolf Steiner Nachlassverwaltung vezetõ munkatársa egy szócikket írt Joseph Beuysról a Bodo von Plato által kiadott életrajzi lexikonban: Anthroposophie im 20. Jahrhundert. Kugler szócikke Beuys egy „kulcsélményére” való utalással végzõdik. Így hangoznak Beuys saját szavai, utána pedig következzen Kugler kommentárja: „Egy mezõn futok, Kleve-ben, egy kép, és ekkor befut egy vonat. ... A vonat megáll, kiszáll egy úr, teljesen feketébe öltözve, cilinderrel, közeledik felém – és azt mondja: én megpróbáltam a magam eszközeivel, próbáld meg te – rajta! – a saját eszközeiddel (nevet). Ez volt minden.” Kunst-Nachrichten, 1977/3, Luzern – Mirõl van itt szó, amirõl egy levél is beszámol, amit Beuys írt 1971. október 21-én egy freiburgi rádiórendezõnek és antropozófusnak? Abban ez áll: „De kérem higgye el: az Ön szavai mélyen megérintettek, mert ezzel Rudolf Steiner nevét juttatta eszembe, akirõl gyermekkorom óta mindig gondolkodnom kell, mert tudom, hogy éppen tõle egy küldetés hárult rám: az, hogy a magam módján az embereket lassanként eltereljem az érzékfelettiség iránti idegenkedéstõl és bizalmatlanságtól. Anthroposophie im 20. Jahrhundert – Ein Kulturimpuls in biografischen Porträts, Dornach, 2003, 88.o. Amit Beuys átélt, az az egyik dolog; ennek az élménynek az általa való és a Kugler általi interpretációja (amelyek egybevágnak), egy másik dolog. A leírt vízió nyilvánvalóan tény, amit Beuys valóban átélt. Hogy Beuys az abban megjelenõ „urat” Rudolf Steinerrel azonosítja, az a saját interpretációja. Hogy ezt az interpretációt Kugler kérdezés nélkül átveszi, az éppolyan szembetûnõ, mint amilyen meghökkentõ. Mert, vajon milyen alapon? Teljesen kizárt lenne, hogy Beuys – talán vágyaitól indíttatva – egy félreértés áldozata lett? Walter Kugler számára ez fel sem merül. Õ minden további nélkül meg van gyõzõdve a Steinertõl való okkult megbízatás tényérõl Beuysot illetõen. Amennyire ez a naiv meggyõzõdés objektíve meglehetõsen kérdéses, úgy talán nem egyebet, mint azt a szívós igyekezetet mindenesetre megmagyarázza, amellyel sok éven át azzal kísérletezett, hogy a „Steiner/Beuys üzenetet”, vagy méginkább a „Beuys/Steiner üzenetet” a földgolyón körülhordozza. Thomas Meyer

SzG 2007/4

15

ANTROPOZÓFIA

II.

RÉSZ

E tanulmány I. részében a XX. századi mûvészet válságáról volt szó, ami az emberi étertest válságának kifejezõdése. Száz évvel ezelõtt a müncheni kongresszuson Rudolf Steiner megadta a mûvészet új impulzusait.

A mûvészet két eredendõ bûne Milyen impulzusokat ültetett el Rudolf Steiner a halódó mûvészetbe? Milyen feltámadási csírákat adott? 30 évvel a Goethe, egy új esztétika atyja1 címû alapvetõ tanulmánya után a Münchenben tartott elõadások egyikén a mûvészet két eredendõ bûnérõl beszélt, amelyeket el kell kerülnünk: „De a mûvészi érzés és mûvészi teremtés vonatkozásában mindenesetre szükségesnek tûnik számomra két eredendõ bûnrõl beszélnünk. Az egyik eredendõ bûn: a mûvészi teremtésben, a mûvészi élvezetben a másolás, az utánzás, a puszta érzékelhetõnek a reprodukálása. A másik eredendõ bûnnek pedig az tûnik számomra, hogy a mûvészet által akarják kifejezni, ábrázolni, kinyilvánítani az érzékfelettit.” 2 Az elsõ „eredendõ bûnt” (a naturalizmust) könnyû belátnunk. A fényképezés feltalálásával végérvényesen kérdésessé vált a természet másolása a mûvészet által. A második „eredendõ bûn” meglepõbb számomra. Bûnnek számít, ha az érzékfelettit, amit a tisztánlátó a szellemi világban láthat, az ember érzékileg fejezi ki. Ez nem különös? A legnagyszerûbb mûalkotások nem érzéki ábrázolásai az érzékfeletti lényegiségeknek és törvényszerûségeknek? Ezeknek egy eredendõ bûn szolgálna alapul? És mégis azt mondja Rudolf Steiner: „A saját értelem, a saját ész által történõ egyfajta ördöngösség tartozik ahhoz, ha az ember azt akarná kívánni, hogy egy eszme, a tisztán szellemi mûvészileg testet öltsön. Világszemléleti költemények, világszemléletek ábrázolásai a mûvészet által mégis csak egy kimûveletlen ízlésnek felelnek meg, az emberi érzésvilág barbarizálódásának.”3 A XX. század nagy mûvésze, Michael Ende, aki Rudolf Steiner mûveit valóban feldolgozta, ezt írta: „Ha a mûvész arra kezdi használni mûvészetét, hogy világszemléletet tanítson, akkor megszûnik mûvész lenni.”4

16

SzG 2007/4

A harmadik út Ha tehát a mûvészetben nem annak ábrázolásáról van szó, ami a természetben és a szellemi világban mutatkozik meg, akkor mit kell ábrázolnia? Általában mi ábrázolható a mûvészetben? Mi maradt még? Valóban semmi sem maradt! Mert a mûvészetben egyáltalán nem arról van szó, hogy valamit ábrázoljon! Akkor mirõl van szó benne? Nem arról, hogy a szellemit földi ruhába öltöztesse. Ez lenne a második eredendõ bûn. Amirõl szó van, az az, hogy a földit mutassa meg az ember szellemi ruhában.5 Rudolf Steiner szavaival: „A szép nem az isteni valamilyen érzéki-valóságos öltözékben; nem, a szép az érzéki-valóságos egy isteni öltözékben. A mûvész nem azáltal hozza a földre az istenit, hogy beleszövi a világba az istenit, hanem hogy a világot emeli fel az isteni szférájába.”6 ... „A mûvésznek nem az a feladata, hogy az eszmének érzéki alakot adjon, nem, hanem hogy a valóságost eszmei fényben jelenítse meg.”7 ... „Nem az anyag, amit a mûvész a természetbõl merít, teszi a mûalkotást; hanem csakis az, amit a mûvész a saját bensejébõl helyez bele a mûbe. A legmagasabb rendû mûalkotás az, amelyik elfeledteti, hogy természeti anyag szolgál neki alapul, és amely csakis azáltal kelti fel érdeklõdésünket, amit a mûvész ebbõl az anyagból csinált.”8 Steineri értelemben tehát ott van mûvészet, ahol az anyag, a matéria eltûnik. Ha ezt a nézõpontot alkalmazzuk, azzal nem jár jól a Joseph Beuys-féle nyersanyag-bemutató! Tárgyak, amelyeket valaminek a szimbólumaként állítanak ki9, ez szomorú tanúbizonysága annak, amit a Káli Júga hozott számunkra. A mûvészet halálfolyamatát jelképezik. Egy világ-nagypéntekre utalnak. A mûvészi átalakítás, ami által a földi anyag mint valami magasabb rendû jelenik meg, nem fejezhetõ ki azzal, hogy például egy zsírfoltot kenünk a falra és ahhoz valamilyen gondolatot társítunk. Ezzel a zsírfolt nem válik valami mássá. Arról van szó, hogy az anyag mûvészi megformálása útján egy olyan élmény keletkezzen az em-

Joseph Beys

ANTROPOZÓFIA

berben, hogy az anyagot a szelleminek lehelete veszi körül.

Csak aki szereti a Földet, tudja megváltoztatni Hogy az anyagnak el kell tûnnie egy szellemi öltözékbe burkolózva, nem azt jelenti, hogy az anyagot semmibe vegyük! Ellenkezõleg. Fontosnak kell éreznünk, hogy ez az anyag képes valami magasabb rendûként megjelenni. Szeretnünk kell az anyagot. Mit jelent ez konkrétan? Ha például megpróbálok egy képet festeni, akkor nem szabad csupán arra tekintettel lennem, hogy közben magamat élem ki, a saját szellemi-lelkiségemet fejezem ki színekben és formákban; hanem örömöt kell kifejlesztenem az iránt, hogy ez a kevéske szín, amit alkalmazok, ez a kis föld, ez a csekélyke anyag úgy alakul át, hogy már nem mint puszta szín jelenik meg számomra, hanem a színen keresztül valami másra nézek, egy olyan valamire, ami magasabban áll, mint az anyag. Nekem mint mûvésznek meg kell tanulnom úgy tekinteni az anyagokat, hogy arra helyezem a súlyt, hogy azok többé nem mint anyagok, hanem mint egy magasabb rendû kifejezõdései jelennek meg. Ez a magatartás nagy önzetlenséget kíván. A régi mûvész belevéste saját szellemi-lelkiségét az anyagba. Ezzel õ beérte. Az új mûvésznek szeretnie kell a földi anyagot, mivel azt ismét felfelé vezetheti, amennyiben a földi anyagoknak égi fényt kölcsönöz.

Ha ezt komolyan akarjuk venni, a mûvészi tevékenységben és szemléletben mindent teljesen újra kell tanulnunk. Ha példának okáért megnézzük Az emberiség reprezentánsá-nak szobrát, gyakran hajlunk arra, hogy ezt a második „eredendõ bûn” befolyása alatt tegyük. Hajlamosak vagyunk azt figyelni, hogy Rudolf Steiner milyen módon ábrázolta földileg a szellemi lényeket. Talán arra gondolunk, hogy neki az volt a fontos, hogy a szellemi világot ábrázolja a fában az emberi érzékszerv számára érzékelhetõ módon. Egy ilyenféle szemlélet Az emberiség reprezentánsa szobrában úgyszólván egy fában kifaragott fotót lát arról, amit a szellemi látó a szellemi világban láthat. Természetesen így is nézhetjük azt. De akkor tudományosan, nem pedig mûvészetileg fogjuk fel. A tudománynak az a feladata, hogy a természetben mûködõ eszméket, a természeti törvényeket tárja fel. A mûvészetnek az a feladata, hogy a földi anyagokat átalakítsa úgy, hogy azok valami magasabb rendûként jelenjenek meg. Éppen ha intenzíven foglalkozunk szellemi dolgokkal, könnyen hajlamosak vagyunk arra, hogy mindent szimbólumban akarjunk látni a szellemirõl. A mûvészet azonban nem lehet szimbóluma valaminek. A mûalkotásban arról lenne szó, hogy az alakító folyamatban az anyag mintegy elvész és ezek után a szemléletben létrejön a magasabb rendûnek, a szelleminek az illúziója, a látszata. Az emberiség reprezentánsa szobrának szemlélésekor tehát az lenne a mûvészi nézõpont, hogy azt figyeljük meg: Rudolf Steinernek mennyire sikerült a fát mint anyagot úgy kidolgoznia és megformálnia, hogy az átalakulva jelenjen meg és a szellemi lények látszatát öltse fel. Persze elképzelhetõ, hogy ez a szellemi öltözék megegyezik azzal, amit a látó a szellemi világban lát. Akkor sikerült az, hogy az anyag át lett alakítva (mûvészet), de a szobor egyidejûleg ábrázolja azt is, ahogyan a lények a szellemi világban ténylegesen kinéznek (tudomány). A mûvészet útja és a tudomány útja azonos célhoz vezethetnek: „A merev, halott anyagról elhitetni az életet és szellemet, ez a mûvész célja; az elillanó, mozgékony szellemnek alakot és szilárdságot adni, ez a kutató törekvése. És ha elérik a munka csúcsát, akkor mindkettõnek találkoznia kell egy egységben.”10 Jóllehet mindkét út azonos célhoz vezet, mégis egymást kiegészítõ módon különböznek. Ami a tudomány útján alapfeltételnek számít, az a mûvészet útján „eredendõ bûn”! Itt egy hosszú gyakorlási út áll elõttünk! Szakítanunk kell a mûvészi szemlélet régi, évszázados szokásaival, és ehhez nemcsak gyökeresen másképp kell gondolkodnunk, hanem teljesen SzG 2007/4

17

ANTROPOZÓFIA másképp látnunk és másképp hallanunk is. Ez pedig valóban nagy belsõ aktivitást tesz szükségessé!

A mûvészi látszat szellemi realitása Az átalakítás, amit a mûvész az anyaggal végez annak formálása során, nemcsak a földi pillantás számára jelentõs, amennyiben ennek számára megsejthetõvé teszi a szellemi világot, hanem az átalakítás a szellemi világban is valami realitás az érzékfelettien észlelõ szellemi kutató számára. „...Azután megmutatkozik, hogy aki megtanult az érzékfeletti életben benne állni, érzékfeletti megismerést végezni, az valóban abba a helyzetbe kerül, hogy bizonyos idõre kikapcsol minden érzéki benyomást és az emlékezetben megmaradó minden képzetet, amelyek ezekhez a benyomásokhoz kapcsolódnak. Hiszen ezek kiszoríthatók, eltávolíthatók a lelkébõl. Ha most az, aki tehát képes az érzékfeletti látásra, megkísérli egy mûalkotással szemben mindazt világosan szemügyre venni, amit a külsõ, érzékelhetõ jelenséggel szemben szokott megfigyelni, akkor egészen másféle élménye jelentkezik. A látó az érzéki jelenséggel szemben mindig képes arra, hogy az érzéki észleletet és az emlékezésszerû képzetet kikapcsolja, a mûalkotással szemben azonban nem képes erre. Annak ellenére, hogy minden érzékelhetõ és képzetszerû magától értetõdõen kikapcsolódik, a látó számára a mûalkotásból mindig visszamarad egy fontos belsõ tartalom, amit a látó nem zárhat ki és nem is akar.”11 Így képeznek a mûalkotások úgyszólván olyan tornyokat, amelyek fizikai világunkból belenyúlnak a szellemi világba, és mindkét világban láthatók. Ami a szemünkben mûvészi látszat, az a szellemi világban realitás. Ami számunkra valami magasabb rendûnek a látszata, az a magasabb világban lét.

A mûvészet jelentõsége a Föld és az ember jövõje számára Ami ma számunkra „csupán” mûvészi látszat, az a jövõben fizikai valósággá lesz. Az antropozófiából tudjuk, hogy nemcsak az egyes ember testesül meg újra és újra, hanem ilyen különbözõ megtestesülései vannak Földünknek is. Egykor a Föld el fog tûnni, és minden, ami korábban látható volt, szellemi állapotba megy át. Amikor Földünk ismét testet ölt, a viszonyok másmilyenek lesznek rajta. A Föld legközelebbi inkarnáci18

SzG 2007/4

ója, az úgynevezett „Jupiter-állapot” másmilyen környezetet fog nyújtani: az embert a saját alkotásaival veszi körül! A ma létrehozott mûalkotások válnak akkor a bennünket körülvevõ „természetté”! „Mindaz, amit csináltunk és megalkottunk, egykor látható lesz a Jupiteren, így például a kölni dóm, Raffaello mûvei, vagy a zene stb. A Jupiteren a kölni dóm terjedelmes alakzatban lesz látható. Raffaello képei olyanok lesznek, mint a Fata Morgana, felhõként körülveszik a Jupitert. A zene a szférák zenéjeként csendül fel ott a Jupiteren.”12

A szellemi átélése a mûvészetben és a szellemi gondolása a tudományban A Föld átalakulása – a Rudolf Steiner által bevezetett antropozófiai mûvészeti impulzus tulajdonképpeni szívügye (Herzanliegen) – magában foglalja, hogy a mindenkori mûvészi tevékenységnek alapul szolgáló anyag úgy van megformálva, hogy valami magasabb rendûként jelenik meg, úgy, mintha szellemi öltözéket hordozna. Az anyagnak ez a mûvészi átalakítása hiányzik, ha az anyagot csupán átcsoportosítják, miként Joseph Beuys tette. Kárpótlásként az embereknek Beuys gondolatokat és elméleteket nyújt, amelyeknek azt kellene elérniük, hogy az átalakítatlan anyagokat másképp szemléljük, mint ahogyan ez a hétköznapi kontextusban történik. Ezáltal gazdagodhat ugyan a figyelem az észlelés terén, azaz az ember bensõleg valamit nyerhet ezzel. De hogy a Földdel mi történik, hogy keresztülmegy-e az anyag egy átalakuláson, vagy sem, az egy ilyenfajta mûvészeti beállítottság számára lényegtelen marad. Ezzel pedig ellentmondásba kerül Rudolf Steiner mûvészeti impulzusával. Ha a zsírt, a filcet és egyéb anyagokat megtanuljuk más szemmel nézni, és ezek jelentõségteljes szimbólumokká válnak számunkra a világ alapvetõ erõit tekintve, ez valóban érdekes lehet. Érzékszerveink és mindenekelõtt az értelmünk talán tanulhatnak valamit ezáltal. Ennek azonban semmi köze nincs az antropozófiai mûvészeti impulzus értelmében vett mûvészi átalakításhoz. Nem terjed odáig, hogy valamit újszerûnek lássunk, vagy annak új jelentést kölcsönözzünk. Ez kielégítheti a tudományt. A mûvésznek viszont a mûalkotásban azt kell átélnie, hogy a földi mint valami szellemi jelenik meg, de nem azért, mert a földihez valamit hozzágondolunk, hanem azért, mert a földit úgy formáljuk meg, hogy az a maga anyagi jellegétõl elszakad, és azt a látszatot

ébreszti, hogy valami mássá – éppen valami magasabb rendûvé – vált. A mûvészet területén a szellemi az észlelés és nem a gondolkodás által nyilatkozik meg a földiben! A tudós a szellemit gondolkodva szeretné megtalálni a földiben, a mûvész a földit átformálja, hogy a szellemet a földiben átélhesse. Ebben az értelemben Beuys tudós volt és nem mûvész. Ezért azt a tételét, hogy „minden ember mûvész”, oly módon igazítanám ki, hogy legalábbis Beuys nem volt az. Joseph Beuysban sok mindent csodálhatunk: társadalmi elkötelezettségét, az antropozófia képviselését, mozgékonyságát a gondolkodásban, szeretetre méltó jellemét, és még sok egyebet. De õt mint mûvészt ünnepelni, mint aki talán még Steiner mûvészeti impulzusát is továbbvitte volna – ezzel igazságtalanságot követnénk el vele szemben. Egyoldalúan az intellektust hangsúlyozó korunkban sok ember kétségkívül hajlik arra, hogy csak azt méltányolja, ami gondolati formában jelenik meg. Az ilyen embereknek a mûvészet tulajdonképpeni területe elzárva marad, mivel a mûvészetben a lényegeset átélni kell, az nem mutatkozik meg a gondolatban. De éppen az ilyen emberek számára értékesek lehetnek Beuys mûvei, mert intellektusukat foglalkoztathatják közben. Csak nem szabad azt hinniük, hogy ezzel már beléptek a mûvészet birodalmába is. Ezzel nem azt mondom, hogy a mûvész ne gondolkodjon és hogy szellemi tompaságban tengõdjön. Egy mai embernek természetesen gondolkodnia kell. Aki nem gondolkodik, azt az élet hullámverése mint valami kormány nélküli hajócskát ide-oda veti, anélkül, hogy tudná, merre van és hogy merrefelé tart. Ez a mûvészre is vonatkozik. De a mûvésznek a gondolatokat mintegy le kell nyelnie, hogy azok kezének formáló erejévé váljanak. A gondolkodás így megemésztõdik és alakító erõvé válik. A mûvészetben a meg nem emésztett gondolkodás az intellektuálisan hiperaktív ember számára létezik. De ez a tulajdonképpeni mûvészi elemtõl eltéríti. A mûvészet átalakítást jelent. A mûvészetet átélni annyi, hogy az átalakítást átélni. A mûvészetben ez az átalakítás egy élmény lesz, és nem egy gondolat. Az átalakítás azáltal észlelhetõ, hogy a mûvész szelleme formálóan hatott rá az anyagra, és ennek egy másik külsõt adott, ami az anyagot elfeledteti velünk és egy magasabb rendûnek a látszatát engedi átélnünk. Ez az átalakulás a szemünkben látszat, a magasabb világban azonban realitás, és a jövõben is realitás lesz. Erre az öszszefüggésre hívta fel Rudolf Steiner a figyelmet. A müncheni kongresszussal kezdte meg ezt átél-

Rudolf Steiner: Az emberiség representánsa

ANTROPOZÓFIA

hetõvé tenni. A 3-szor 33,3 évvel ezelõtti mûvészeti impulzussal Münchenben az antropozófia – amely addig fõleg az emberek fejében élt – elérte az emberi érzést mint a szíverõk helyét. Az ember középsõ részének ez a kifejlõdése együtt jár a jelenkorban mûködõ Krisztus hírüladásával. A Föld átalakítása az emberi középsõ rész erõibõl fakadóan – ez a müncheni kongresszus üzenete. Fordította: Szabó Attila Der Europäer, 11. évf. 11. sz. 2007. szeptember

Jegyzetek 1. 2. 3. 4.

Rudolf Steiner: GA 271 GA 271, 1918. febr. 15-i elõadás GA 271, 1918. febr. 15-i elõadás Michael Ende: Zettelkasten, Stuttgart/Wien 1994, 307.o. 5. Lásd: Johannes Greiner: Des Kaisers neue Kleider oder die FKK-Kunst; zwei grundsätzlich entgegengesetzte Kunstauffassungen, in: Der Europäer Jg. 6. Nr. 2/3 6. GA 271, Goethe, egy új esztétika atyja 7. GA 271, egy jegyzetfüzetbõl 1888 körül 8. GA 1, Einleitungen zu Goethes naturwissenschaftlichen Schriften, 343.o. 9. pl. filc és zsír Joseph Beuysnál 10. GA 40, Wahrspruchworte, 239.o. 11. GA 271, 1918. máj. 5-i elõadás, 128.o. 12. GA 266/1, 195.o.

SzG 2007/4

19

ANTROPOZÓFIA

A RUDOLF STEINERT

ÉRT RASSZISTA VÁDAK FELELEVENÍTÉSE

2007 júniusában jelent meg Németországban Helmut Zander* terjedelmes áltudományos értekezése két kötetben 1884 oldalon. A könyv címe: Antropozófia Németországban, alcíme: Teozófiai világszemlélet és társadalmi praxis 1884-1945. A könyv ára 248 Euro. A szerzõ történelmi-kritikai mûnek tekinti könyvét. Szerinte Steinernek nacionalista és kultúrimperialista ambíciói voltak, és számos mûvét rasszista tendencia szövi át. Megjelenésekor a könyv jelentõs médiatámogatást kapott (Frankfurter Allgemeine Zeitung, Süddeutsche Zeitung, 3SAT TV, INMEDIA…). A Spiegel 2007. szeptember 3-i 36. számában Per Hinrichs gyalázkodó cikkben közli, hogy a Tartományi Családügyi Minisztériumban döntést fognak hozni arról az indítványról, amely szerint Rudolf Steiner két elõadássorozatát az azokban található állítólagos rasszista kijelentések miatt be kellene tiltani.** Hinrichs a cikkében Helmut Zanderre mit tekintélyre hivatkozik, aki az eddigi legátfogóbb elemzést adta az antropozófiáról. A minisztérium végül a javaslat ellen foglalt állást (rövid idõre fellélegezhetünk - ?). Mivel várható, hogy a jól bevált rasszizmus-vád Magyarországra is begyûrûzik, szerkesztõségünk szükségesnek látja Per Hinrichs cikkének közlését, hogy ezzel is felhívja az olvasók figyelmét azokra a módszerekre, melyekkel az antropozófia és a Waldorf-pedagógia megátalkodott ellenségei dolgoznak. Karl Heyerrel egyetértve mi is azokhoz az emberekhez fordulunk, „akiknek van érzékük a megbízhatóság iránt, és az igazságot keresik. Nekik azzal tartozunk, hogy lehetõséget adjunk számukra, hogy felvilágosítsák magukat bizonyos ellenségek lényérõl. Errõl van szó.”*** Szerkesztõség

„A szövetségi Családügyi Minisztérium megbízásából a szövetségi vizsgáló bizottság (Prüfstelle) hozott döntést abban a kérdésben, hogy Steiner két, lejegyzett elõadásait tartalmazó könyvét - mint amelyekben az ifjúságot veszélyeztetõ kitételek vannak, - indexre kell-e tenni vagy sem. A döntés: Rudolf Steiner nem kerül indexre – mindenesetre egy üdvözlésre méltó kitétellel. … Ahogy a Bundesprüfstelle az Info3 újsággal közvetlenül a döntés után közölte, a döntéshez hozzátartozik az a kötelezõ kitétel, hogy a döntés meghozatalánál jelen lévõ Rudolf Steiner Kiadó rövid idõn – fél-egy éven – belül köteles kiadni az érintett mûvek kommentált új kiadását. Erre azért van szükség, mert a beadványt benyújtók szerint Steiner kijelentéseiben olyan rasszista elemek vannak jelen, melyeket ma már csak megfelelõ történelmi magyarázattal lehet megérteni. A kiadó bejelentette, hogy a régi kiadások még meglévõ példányait ugyancsak el kell látniuk a könyvekbe belehelyezett kommentárral; ennek kivitelezését már az eljárás elõtt megkezdték.” Symptomatologische Illustrationen – Nr. 59 - Okt/Nov. 2007

* Helmut Zander (1957) történész és teológus, a berlini Humbold Egyetem tanára. ** GA 107 (Szellemtudományos emberismeret), és GA 121 (magyarul „Az egyes népszellemek missziója”, Genius Budapest) *** Karl Heyer: Wie man gegen Rudolf Steiner kämpft, Stuttgart 1932 20

SzG 2007/4

ANTROPOZÓFIA

Per Hinrichs

ATLANTISZI A fiatalkorúakat veszélyeztetõ médiumokat Ellenõrzõ Hivatalnak kényes kérdésben kell döntenie: Rasszista volt-e a Waldorf-iskolák alapítója, Rudolf Steiner? A tartományi Családügyi Minisztérium levele kétséget kizáró egyértelmûséggel fogalmazta meg: a két mû „alkalmas a gyermekek és fiatalok helyes társadalmi erkölcsének megzavarására”, mivel „faji megkülönböztetést tartalmazó kijelentések” találhatók bennük. A szerzõ: Rudolf Steiner. A minisztérium javaslata szerint a két Steinerkönyvet a fiatalokat veszélyezetetõ írások listájára kell tenni. A tartományi Ellenõrzõ Hivatal jövõ csütörtökön dönt a kérdésben. Amennyiben a 12 fõs testület kétharmados többséggel elfogadja az indítványt, úgy a 206 németországi Waldorfiskolának – melyek közül a legtöbb a vitatott szerzõ nevét viseli – komoly problémával kell szembe néznie. A csavaros eszû Steiner (1861-1925) agyalta ki a vitatott antropozófiát, azt az „emberrõl való/szóló bölcsességet”, amelyre a Waldorf-pedagógia is épül. A mozgalom vezetõjének állítólagos rasszizmusára vonatkozó vádak az idõk folyamán újra és újra szárnyra kaptak. Azonban az, hogy az Ellenõrzõ Hivatal immár napirendre tûzte a beadványt, azt mutatja, hogy a Waldorf-hívõk túl sokáig helyezkedtek védekezõ álláspontra és becsülték le az õket ért vádakat. Detlef Hardrop például, a „European Council for Steiner Waldorf Education” (Európai Steiner Waldorf Oktatási Tanács) német képviselõje szerint is találhatóak a mozgalom szülõatyja életmûvében teljességgel „idõszerûtlen szófordulatok”. Emellett magáért beszél a következõ megnyilvánulás is: „Azok az emberek, akik túl kevéssé fejlesztették ki én-érzésüket, keletre vándoroltak és az ottmaradottaktól származik Afrika késõbbi néger lakossága” – írja Steiner a most indexre javasolt Szellemtudományos embertan címû könyvében. Ebben a „passzív négerlélekrõl” is fecseg, amely „teljes egészében a környezet, a külsõ fizikai hatásoktól függ”. A „kaukázusi fajnak” ezzel ellentétben Steiner szerint „az érzékeken keresztül kel eljutnia a szellemhez, mert ez a faj az érzékekre organizálódott.”

TANOK

Csupán egyszeri kisiklás volt? A waldorfiánusok rendszerint azzal utasítják vissza a kritikát, hogy Steiner gyakran nyers és okkult írásait nem tanítják az iskolákban. Az oktatás középpontjában a „szeretett tekintélyszemély”, a tanár áll. Ennek ellenére Steiner agyszüleménye ezek után is beszüremlik az iskolába. A SWR ’Érintõ’ c. mûsorában 2006 végén elhangzott, hogy feltûnt a tankönyvekben az antropozófiai „evolúciós elmélet”, amely szerint az emberiség Atlantisz legendás szigetérõl származik. Nyoma sincs benne Charles Darwinnak. Azt Andreas Lichte, grafikus, a berlini Waldorf-tanárképzõ egykori hallgatója is elmondta egy, a Családügyi Minisztérium számára készült szakvéleményben, hogy az egyik iskola ötödik osztályosainak a steineri „emberiségfejlõdést” kellett megtanulniuk. Az empirikus kutatások semmit sem számítanak – áll a Stuttgarti Szabad Waldorf Fõiskola leendõ Waldorf-tanárok számára összeállított oktatási kísérõ anyagában. A kezdõk az államilag elismert képzésen Steiner ’Theosophie’ c. könyvét nemcsak olvassák, hanem egy olyan „szellemi iskolázáson” is át kell esniük, amely során a „szöveg tartalmát nem kommentálják, illetve értelmezik”. A cél – szó szerint – „az analitikus megismerési módszerekkel ellentétben álló termékeny megismerés szintjének fokozatos megközelítése.” Steiner terjedelmes életmûvében mesél szellemlényekrõl, éter-, asztrál- és fizikai testrõl, egy földtörténeti kor „atlantiszi kultúrkorszakáról” és mindenek elõtt az „Akasha-krónikáról”. Steiner tisztánlátóként ebbõl a rejtélyes iratból nyerte volna az ismereteit. Gyakorlatilag tehát kizárólag csak neki állt volna rendelkezésére ez a legendás szellemi kincs. Majdnem semmi sincs összhangban a tudományos ismeretekkel. Ezzel természetesen Steiner is tisztában volt és ezzel a mondattal utasította el a kritikusait: „Már pusztán az ellenvetés, hogy tévedhetek, zavaró hitetlenség.” Emellett a Waldorf-mozgalom oszlopszentje még csak nem is maga fantáziálta össze a vízióit, hanem gyalázatos módon gyakran plagizált. Helmut Zander, berlini történész nemrég elkészítette az antropozófia elsõ átfogó elemzését. Végkövetkeztetése 1800 oldal után: Steiner felhasz-

SzG 2007/4

21

ANTROPOZÓFIA nálta számos kortárs ezoterikus szerzõ munkáját, majd az egészet összekeverte. Zander olyan keresõnek tekinti Steinert, aki a technikai-tudományos átalakulások korában a végsõ igazság megismerésére vágyott. Zander szerint azonban ezt mindig látnunk kell a Steinertmûvek keletkezéstörténetének hátterében, különben egy õrült írásaiként olvashatnánk õket. „Steiner fajelmélete át- meg átszövi a munkáit, ezek nem véletlen támadások voltak” – vélekedik a kutató. A Családügyi Minisztérium osztja ezt a néztet.

A „faji megkülönböztetést tartalmazó kijelentéseket” Rudolf Steiner mûveiben különösen súlyosnak kell tekinteni, mivel „semmi esetre sem beszélhetünk véletlenszerû kijelentésekrõl, illetve a korszellem által meghatározott rasszista sztereotípiákról”. Sokkal inkább „egy speciálisan steineri ezoterikus fajelmélet megnyilvánulásairól” van szó – áll az állásfoglalásban. Fordította: Takács György Forrás: Der Spiegel 2007. / 36. szám

Steffen Hartmann

A

GONDOLKODÁSTÓL A MEDITÁLÁSIG

A filozófiától az antropozófiához való átmenetet egy bizonyos szempontból tekinthetjük a tiszta gondolkodástól a meditáláshoz való átmenetként. A tiszta gondolkodás tiszta fogalmakat és fogalmi összefüggéseket ragad meg; az ekkor gyakorolt gondolkodástevékenységet átéljük ugyan, de nem áll figyelmünk középpontjában. Intenzív meditációs gondolkodáskor viszont a figyelem fokozottan a gondolkodás tevékenysége felé fordul. Vagyis az a folyamat lesz lényeges, ahogyan a gondolkodás gondolattá válik. A meditáció szisztematikus intenzívebbé tétele következtében a gondolkodást mint áramlást, mozgást és erõt élhetjük át. A tiszta filozófiai gondolkodással ellentétben a meditáció lényege abban áll, hogy valamely gondolattartalom kiformálását tudatosan elhatároljuk, ennélfogva a gondolkodást e tartalmi elhatárolás háttere elõtt áramlásként, erõeseményként tudatosíthatjuk. A gondolattartalmak aktív továbbszövésében a gondolkodáserõt „csak” arra használjuk, hogy fogalmi és eszmei belátáshoz jussunk. A meditáció ott kezdõdik, ahol ezt a továbbszövést feltartóztatjuk, és a gondolkodáserõ mint ilyen intenzitását és plasztikusságát fokozzuk. A saját gondolkodáserõ észlelése az elsõ tudatosan elõidézett érzékfeletti észlelés. A további út a szellemi világba megnyílik, ha a meditációban elõször megragadott gondolat tartalmát elengedjük a gondolkodáserõ élményének fenntartása közben. Az ezután megjele22

SzG 2007/4

nõ élményt hasonlatképpen nevezhetnénk intenzív keresésnek, beletekintésnek a teljes sötétségbe. Ez a sötétség a szellemi világ. Pontosabban mondva: e sötétség a szellemi világ formája, megjelenése, amit az magára ölt egy olyan tudat számára, amely képes megragadni magát a saját gondolkodáserõ áramában, miután elszakadt minden adott érzékszervi benyomástól. Csak a folyamatos kitartás e sötétség megélésében vezet el ahhoz, hogy azoknak a lényeknek az erõi, akik e sötétséghez tartoznak, úgy hassanak rá a meditálóra, hogy számára a sötétség kivilágosodjon, tagolódjon, differenciáltabban érzékelhetõ legyen. Ezen az úton a meditáló gondolkodástevékenysége és gondolkodásereje az érzékfeletti észlelések érzékszervévé válik. Egyes spirituális tradíciók az említett sötétséget ürességnek vagy formátlanságnak nevezik. De ezt nem sokáig kell mondanunk, ha tisztába jövünk azzal, hogy ez az üresség csak valami átmeneti szakasz az érzékfeletti észlelések új bõsége felé. A tiszta ürességben való puszta tartózkodásnak, elidõzésnek hosszú távon kétségkívül a fizikai és szellemi világ problematikus elszigetelésének kell bizonyulnia. A gondolkodás itt vázolt meditatív átalakítása nem a filozófia fejlõdésébõl adódik szükségképpen, hanem egy új szellemi fejlõdési lépésként kell tudatosan akarnunk és kialakítanunk. Egy ilyen akarat ama belátás által ébreszthetõ

ANTROPOZÓFIA fel, hogy a gondolkodás ereje magában rejt olyan lehetõségeket, amelyek nem használhatók ki a tiszta filozófiai gondolkodásban, amely elsõdlegesen a fogalmak tartalmára irányul. A meditáció azoknak a szellemi észlelési lehetõségeknek a fejlõdését szolgálja, amelyek a gondolkodásban szunnyadnak. Rudolf Steiner mûveiben számtalan kapcsolódási pont található a gondolatmeditációk számára az itt megadott értelemben. Mellékelem Rudolf Steiner három mondatát, amelyek tartalmilag behatárolt, de a saját gondolkodáserõ számára sokrétûen átélhetõ meditációs tárgyaknak bizonyulnak. „A gondolkodásban megragadjuk a világesemény csücskét, amiben jelen kell lennünk, amikor valami létre akar jönni.”

„Így a közös õslényeget, ami minden embert áthat, ragadja meg az ember a saját gondolkodásában.” „Gondolkodva egynek érzem magam a világesemények áramlásával.”1

Jegyzet 1.

Lásd Rudolf Steiner: A szabadság filozófiája, 3. fejezet, 25. bekezdés, és utolsó fejezet, 2. bekezdés; valamint A szellemi világ küszöbe, 1. fejezet.

Fordította: Szabó Attila Forrás: Der Europäer, 11. évf. 6. szám., 2007. április

„E lelki tennivalók egy fajtája a gondolkodás folyamatának való erõteljes átadásunkban áll. A gondolkodásfolyamatoknak történõ ezen átadást az ember addig végzi, amíg megszerzi magának azt a képességet, hogy a figyelmét többé már nem a gondolkodásban elõforduló gondolatokra irányítja, hanem csakis a gondolkodás tevékenységére. Ekkor a tudat számára eltûnik a mindenkori tudattartalom, és a lélek tudatosan átéli magát a gondolkodás tevékenységében. A gondolkodás átváltozik így egy tiszta belsõ akarati tetté, amelyet teljesen bevilágít a tudat. – A szokásos gondolkodásban gondolatok élnek; a jellemzett cselekvés kiiktatja a gondolatot a gondolkodásból. Az elõidézett élmény egy belsõ akarati tevékenységben való mûködés, amely a valóságát saját magában hordozza. Arról van szó, hogy az ebben az irányban folytatott belsõ átélés során a lélek odáig jusson, hogy a tisztán szellemi valósággal, amelyben tevékenykedik, annyira közeli kapcsolatba kerüljön, amennyire az érzékszervi észlelés a fizikai valósággal van kapcsolatban. – Hogy valami valóságos, arról éppúgy meggyõzõdhetünk e belsõleg tapasztalt valóság esetében, ahogy ez a külsõleg létezõ valóságnál történik. Aki azt a kifogást emeli, hogy a belsõleg valóságos nem bizonyítható, az csak azt árulja el, hogy õ még nem látta be, hogy a külsõ valóságról sem szerezhetõ másképp bizonyosság, mint egyedül azáltal, hogy az ember a valóságosan létezõt a vele való átélt együttlétezés révén érzékeli.” Idézet Rudolf Steiner tanulmányából: A halál és az újraszületés közötti állapot megismerése, 1916. GA 35, 276. oldaltól, Dornach, 1984.

WERNER KUHFUSS NÉHÁNY GONDOLAT

A SZELLEMI KÖZLÉSEKRÕL

„Az elementáris világba való belépéskor létrejön a tudatkapcsolat azokkal a lényekkel, amelyeket képi formában észlelünk. Ez a tudat egyáltalán nem kerül abba a helyzetbe, hogy az elementáris világon belül e lényekkel szemben hasonló belsõ lelki tevékenységet fejtsen ki, mint ami kifejlõdött a gondolati életünkben a fizikai világon belül. – Mégis lehetetlen lenne az elementáris világban nekünk, mint emberi lények-

nek eligazodnunk, ha oda nem gondolkodva lépnénk be. Gondolkodó szemlélõdés nélkül az elementáris világ lényeit látnánk ugyan, de valójában semelyikükrõl sem tudhatnánk, hogy micsodák. Hasonlíthatjuk ezt egy olyan emberhez, aki elõtt ott van egy írás, de nem tudja elolvasni. Egy ilyen ember a szemeivel pontosan ugyanazt látja, amit az az ember is lát, aki az írást el tudja olvasni. Mégis az írás jelentése és lényege csak az SzG 2007/4

23

ANTROPOZÓFIA utóbbi számára létezik.” (Rudolf Steiner: A szellemi világ küszöbe, GA 17) Belátható, hogy a mai idõkben az érzékfeletti világ lényei – az elementáris lények, a hierarchiák lényei, a meg nem született és a meghalt lelkek – szeretnének megnyilatkozni, hogy szemléletmódjukat segítõkészen megosszák a világgal. Az elementáris lények közlései különösen ismertekké váltak. Ezeknek kijelentései gyakran anynyira meggyõzõen és konkrétan hangzanak, hogy az ezeket tapasztaló emberek hajlamosak arra, hogy úgy vegyék õket, ahogyan megjelennek. Mit gondoljunk ezekrõl a dolgokról? A Földön inkarnálódó emberen – és bizonyos, még a szellemi világban élõ beavatottakon – kívül minden lénynek csak azokhoz az aspektusokhoz van hozzáférése, amelyek azokra a helyekre és szférákra vonatkoznak, amelyekben õ maga is található. Egyedül az inkarnálódó ember képes életviszonyainak esetlegességétõl szabaddá tenni magát, mégpedig az elõfeltevés nélküli gondolkodás által. Amikor tehát szellemi lényektõl kapunk üzeneteket, amelyek lehetnek mégoly világosak és egyértelmûek is, mégis az a helyzet, hogy e szellemi lények nem rendelkeznek azzal a tudati képességgel, hogy a földi viszonyokat objektíven átlássák és megismerjék. Pusztán az a tény, hogy a szellemi világ tagjai ezek a lények, nem emeli õket az ember fölé. Jóllehet õk „messzebb és tovább” látnak, ez a látás mégis relatív marad, és e lények sajátos egzisztenciájához, szubsztanciájához, feladatához kötõdik. De mindenekelõtt: egyik szellemi lény sem szabad. Csakis a Földön élõ ember képes a dolgokat szabadon megítélni és szabadon cselekedni. Az angyalok például lényükbõl következõen végtelenül többet látnak, mint az ember a maga földi tudatával. De az angyal teljességgel függ az „õ” emberétõl. Így az angyal magasabb betekintése összefonódik azzal a vágyával, hogy az ember a saját életcélját megismerje és az angyal üzenetét magába fogadja. De éppen ezen alapvetõ vágya következtében nem szabad az angyal. Közlése sohasem akarhatja a kritikus, földi gondolkodástudatot eltéríteni vagy beárnyékolni, mert akkor az ember – éppen azáltal, hogy az angyal közléseit közvetlenül követheti – a feladatot nem teljesítené, amire pedig az angyalnak is szüksége van a maga továbbfejlõdéséhez az ember-énnel együtt. Még átfogóbb értelemben érvényes ez az elementáris lényekre. Az elementáris lények végtelen vágya, de félelmük is, „szubjektívvé” teszi õket a szellemi viszonyok látásában, legfõként 24

SzG 2007/4

pedig jövõjóslataikban. Õk maguk abszolút objektívnek élik meg szemléleteiket. És így is adják ezt tovább az embereknek. Hiszen mint lények „objektívek”, azaz, õk azok, amik, és ami a saját lényüket illeti, nincsenek alávetve semmilyen tévedésnek, úgy ahogyan az ember téved, akit befolyásolnak lelki hajlamai. Az elementáris lények úgyszólván objektív lények egy szubjektív helyzetben, mert nincsenek „tér-koordinátáik”, amelyek kiszabadítanák õket a helyzetükbõl. Ebben az értelemben egy elementáris lény éppen olyan, mint egy légy, amely valami objektívet lát ugyan, de ezt a légyszem struktúráján keresztül teszi, ami csak az õ számára mutat valami értelmeset. A szellemi és elementáris lények közlései tehát értelmetlenek lennének, és ezért nem kell azokat figyelembe vennünk? Ellenkezõleg: mivel egész egzisztenciájuk összefügg az emberi fejlõdéssel és a Föld-fejlõdéssel, azért meg kell nekik nyilatkozniuk irányunkban. És ezt a megnyilatkozásukat olyan komolyan is kell vennünk, amilyennek szánták. De hogyan kell õket felfognunk és megítélnünk? Az ember legmagasabb rendû szellemi képessége az intuíció. Ha az intuíció szintjén lennénk és az intuitív akaratnak meglenne a bátorsága és rugalmassága bennünk, akkor mindenkor közvetlenül tudnánk azt, hogy – szellemi jelenvalóságában – mivel és milyen módon kerültünk kapcsolatba. Ha az intuíció a világos, kipróbált gondolkodásfolyamatból származik, akkor függetlenné válunk minden földi és szellemi eredetû közléstõl. Átfogóan tudjuk, hogy mi volt, mi van és mi lesz. Ha felveszünk az intuíciónkba egy közlést, mindegy, hogy honnan jön, akkor ez korrigálja magát, elveszíti viszonylagosságát, a helyes módon betagolódik, felmutat egy összefüggést, és körvonalat ad az intuíciónak, – vagy pedig az üzenet kiszorul mint hamis vagy szükségtelen. Egy téves közlést is, egy részigazságot is képes az intuíció egésze segítõleg kiegészíteni, ha magunkat középként (als Mitte), „az események uraként” tekintjük és érvényesítjük. A jó szellemi lények legmélyebb vágya is ez, bármelyik szellemi régióból is származzanak. Nem akarhatják, hogy az intuíciónkról lemondjunk, és belátásunkat mellõzve kövessük közléseiket, mert akkor a biztonságos fejlõdés talaja számukra is veszendõbe menne. Fordította: Szabó Attila Forrás: Der Europäer, 11. évf. 2/3. sz., 2006/2007. december/január

VILÁGHELYZET VILÁGHELYZET Alexander Morawitz

AZ

ISZLÁM MINT CÉLTÁBLA

Gondolatok az „ellenségképrõl“

I. Miközben a hidegháború idõszakában világos és egyértelmû ellenségképek voltak, válság keletkezett az egykori Szovjetunió és a keleti blokk összeomlása után. Sem a hajdani Jugoszlávia, sem Irak nem jelentett akkora fenyegetést, mint amit azelõtt a Szovjetunió a Nyugat számára és az egész Nyugat a keleti blokk számára ellenségképként képviselt. Csak az „iszlám szélsõségesek” megjelenésével találtak még idejében egy új ellenségképet, hogy a politikai tevékenységeket célirányosan a „terror elleni küzdelemben” „egyesítsék”, és egy új polaritást prezentáljanak. Miért éppen az iszlámot szemelték ki erre? Hogy az elhamarkodott választ elkerüljük, a következõkben megkísérlem e kérdést különbözõ oldalakról megközelíteni. A politikai polémiában túlléptek az eleinte feltételezett „Gonosz tengelyén”, amellyel a Bush-kormány felvette a harcot mint „a Jó megtestesülése”: „Amerika minden külsõ konfliktusban szeretné megismerni a Jó erõit és a Gonosz erõit, és szövetkezni akar a Jó erõivel”, mondja Samuel P. Huntington A kultúrák harca címû könyvében. Ez a kép kontúr nélküli volt, az ellenség túlságosan szétszóródott. De az „iszlám szélsõségesek” fogalmának is még szüksége volt egy gyûjtõfogalomra, amely azután megjelent az Al-Kaida megfoghatatlan szervezetében. Ezzel a fantomszervezettel, amely megtámadhatatlanul Afganisztán, Pakisztán, Irak barlangjaiban – tulajdonképpen mindenütt és sehol az olajban gazdag területeken – rosszban töri a fejét, találtak egy csoportot, amely mindjárt többféle célnak is eleget tett. Elõször is adva volt egy árnyékszerû vezéralak a halálosan beteg Osama Bin Laden személyében,

akinek idõközben 2003 óta halálhírét is költötték, és aki csak kétséges és rossz minõségû videófelvételeken mutatkozott a világ elõtt. Másodszor, az Al-Kaidát beállíthatták valamilyen megfoghatatlan szervezeti hálózatként, minek folytán szükség szerint új „terrorsejtek” keletkezhetnek és tûnhetnek el. Harmadszor, de nem utolsó sorban, mindenféle „öngyilkos merénylõk” toborzásával megteremtették a teljesen irracionális iszlámisták mítoszát. Ezek olyan férfiak, akik látszólag szabályos külsõ életet folytatnak, családjuk van, de hirtelen – a derült égbõl – magukat vagy egy buszt a levegõbe repítenek. Irracionalitás az egyik oldalról és ellenállhatatlan logisztika a másikról nyújt kezet egymásnak: megszületett az összeesküvés-elmélet hamisítatlan szennyvize. E teória bizonyítékaival adósok maradnak a politikusok. Ezzel szemben a tények azt mutatják, hogy káosz mindig csak akkor keletkezik, amikor a titkosszolgálatán vagy a hadseregen keresztül az USA valahol beavatkozik. Az irracionális iszlámisták képe mégis gyökeret vert a fejekben, éppen úgy, ahogy a Harmadik Birodalomban az „alsóbbrendû” zsidók képe vésõdött be oda. Ezzel e kultúra minden egyes embere potenciálisan gyanússá és ijesztõvé válik számunkra. Senki sem tudhatja, hogy a szomszédos házban az idegen család nem tartozik-e valamelyik terrorsejthez. Fejkendõk és szakállak lesznek egy propagandamechanizmus beindítói – kialakul a félelem atmoszférája, amely minden elkövetkezendõ politikai cselekvés bázisává válik. Az arab kultúra és az iszlám különösebben nem áll közel hozzánk, és általában e vallásról és kultúráról nagyon szegényes ismereteink vannak. Ennélfogva ez a kultúra kiváltképpen alkalmas egy ilyenfajta ellenségkép számára. Az emberek a hétköznapokban egyéb SzG 2007/4

25

VILÁGHELYZET problémákkal vannak elfoglalva, és csak kevesen veszik a fáradságot, hogy az iszlám kultúrájával valóban foglalkozzanak. A félelem a tudatlanságból keletkezik: az idegen addig nyugtalanít bennünket, amíg össze nem ismerkedünk vele. De minél kevesebb lehetõség adódik erre, és minél jobban felgyorsulnak az események, annál könnyebb dolga van a propagandának. Gondoljunk csak arra, hogy a nyugat-európaiak fejében mennyire meggyökereztek az elõítéletek „az oroszokról”, noha a legtöbb ember soha nem járt Oroszországban, és valószínûleg soha nem került ismeretségbe egy orosszal sem. Hány embert ismer Ön, kedves Olvasó, vagy hány emberrel kötött barátságot Afganisztánból, Irakból vagy Iránból? Már e tendenciák elterjedésére is minden közép-európainak fel kellene figyelnie. Honnan származnak ezek az elõítéletek? A legtöbb a médiák tudósításai alapján jön létre. Akik ezeket az országokat meglátogatták, vagy ott dolgoztak, egészen mást mondanak. Akkor miként lehetséges, hogy a sajtó beszámolói kiáltó ellentétben állnak a valósággal? Hallgassuk Samuel Huntingtont: „A globális film-, televízió- és videóipar amerikai ellenõrzése felülmúlja még Amerikának a repülõgépiparban fennálló dominanciáját is. 1993-ban a világszerte leginkább keresett 100 filmbõl 88 Amerikából jött; az egész világon két amerikai és két európai szervezet uralja a hírek beszerzését és terjesztését.” (A. M. kiemelései) Mivel pedig a médiák tudósításai mindenekelõtt az érzéseket/érzelmeket célozzák meg, a médiákon csüngõ emberekhez ésszerû érvekkel többé nem lehet közeledni.

II. Adolf Hitler a Mein Kampf-ban egy statikus, determinista emberképet képviselt. A „létért való harcot” a kulturális-politikai fejlõdés mozgatóerejének tekintette. Mindenféle álezoterikával és vallási-patetikus fajelmélettel vegyítve Hitler a legerõsebb népet arra látta kiválasztva, hogy más népeken uralkodjon. Következetesen meg is maradt azután ennél a gondolatnál, amikor a háború elveszett. Utolsó parancsai a német nép alapvetõ létfeltételeire vonatkoztak, mivelhogy a német nép a zsidósággal és ennek manifesztációjával (a bolsevizmussal és a plutokráciával) szembeni harcban 26

SzG 2007/4

túl erõtlennek bizonyult, és ezzel – szerinte – az élethez való jogát eljátszotta. Hitler már korán felismerte, hogy a propagandának arra kell összpontosulnia, hogy az

összetett történelmi folyamatokat leegyszerûsítve és állandóan ismételve sulykolja bele az emberek fejébe. A nép összetartását arányosan fokozta egy hatalmas külsõ ellenségtõl való félelemmel. Hasonlóképp világosan látta Hitler, hogy az ellenségképnek egyértelmûnek kell lennie. A „zsidók” megfeleltek ennek a követelménynek, mert a világban mindenütt szétszóródtak, ezáltal lehetséges volt mindenhol egy bûnös zsidót találni. Hasonszõrû dogmát találunk Samuel P. Huntingtonnál is. Könyvében, A kultúrák harcá-ban az embert mint a saját kultúrájának bélyegét megmásíthatatlanul magán hordozó lényt írja le; maguk a kultúrák összeegyeztethetetlenül ellentétesek, és a közöttük levõ konfliktusok törvényszerûek. Ezzel Huntington a társadalom területén a neodarwinizmusnak hódol, és „sikeresen” folytatja Hitler gondolatszegény, propagandisztikus történelemmagyarázatát. Könyvének végén Huntington mindenen túltesz egy ijesztõen hasonló pátoszban, amikor kijelenti: „A civilizáció és a barbárság között dúló nagy harcot, globálisan ’tényleges harcot’ folytatnak a nagy világkultúrák a maguk nagy teljesítményeivel a vallás, a mûvészet és az irodalom, a filozófia, a tudomány és a technika, az erkölcs és az együttérzés területén. E világkultúráknak éppannyira együtt kell menetelniük, mert egyébként különszakadva õk is eltiportatnak.” (A. M. kiemelései) Már csak az a kérdés, hogy kik Huntington barbárai, és kik a barbárok valójában? Bizonyos mechanikusan mûködõ dinamika található történelemábrázolásában, miközben minden, amit Huntington az emberrõl kijelent, a merevség bélyegét viseli magán. A belsõ fej-

VILÁGHELYZET szeptember 11-ei események fényében ezek a szavak egészen más súlyt kapnak. Ezzel a merénylettel a „valóban súlyos és közvetlen külsõ fenyegetés” esete adva volt, ami egyéb módon aligha jöhetett volna létre. Mindenekelõtt kinek volt jó a helyszín? Iszlámista terroristáknak? – És kinek származott haszna belõle? Az Al-Kaidának?

III. Van-e lehetõségünk arra, hogy ebben az összefüggésben az iszlám jelentõségét megértsük? A Mohamed próféta (kb. 570–632) által alapított iszlám éppen úgy, mint a zsidó vallás, monoteista. Olyan korban keletkezett, amelynek drámaisága csak a szellemtudomány megvilágításában válik érthetõvé, ahogy azt Rudolf Steiner a különbözõ elõadásciklusokban kifejtette. Ott megtaláljuk az utalást arra a jelentõs kiegyenlítõ szerepre, amit az iszlám az akkori idõben betöltött. Gondishapur Akadémiája megalapításának idején egy erõs ahrimáni impulzus útján a Krisztus utáni VII. században egy teljesen a külsõ világ megismerésére irányuló, bölcsességgel teli tudomány akart a felkészületlen emberiségbe behatolni, hogy ezzel a tudati lélek fejlõdése idõ elõtt meginduljon. Ennek az lett

volna a következménye, hogy a tudati lélek mint kinyilatkoztatás jött volna létre, és az emberiség elszakadt volna a szellemi eredetéhez fûzõdõ kapcsolatától ennek a teljesen a földire-láthatóra irányuló bölcsességnek a hatására. Ugyanebben a földrajzi térségben ellenáramlatként alakult meg az iszlám vallása, amely luciferi vonásokat hordoz. E luciferi vonások megmutatkoznak bizonyos fanatizmus lehetõségében a vallásgyakorlás során, hasonlóképpen a sors fatalista jellegû szemléletében. Ennek ellenére nem az ellenség vallásáról van szó – ezt sokkal inkább világtörténeti SzG 2007/4

27

Térképrészlet az Economistból, 1990. szeptember

lõdés és változás megtapasztalásában a szerzõnek nyilvánvalóan sohasem volt része. Egynéhány kínos tárgyi tévedés (Huntington például a keresztény vallást monoteistának mondja), a relativizálások, amelyek csaknem lehetetlenné teszik, hogy a szerzõ valamit megállapítson, és a kevés, sehová sem vezetõ alaptézis imamalomszerû ismételgetése mellett Huntington könyvében egy figyelemre méltó idézetre bukkanunk Barry Buzantól: „Egy társadalmi hidegháború az iszlámmal összességében az európai identitás megerõsödését szolgálná az európai megegyezés folyamata számára felettébb fontos idõpont bekövetkezéséhez. Ezért Nyugaton egy meghatározó közösség álljon készen arra, hogy az iszlámmal folytatott társadalmi hidegháborút ne csak támogassa, hanem alkalmas stratégia felhasználásával elõ is idézze.” (A. M. kiemelései) Ezt 10 évvel szeptember 11e elõtt írták. 1997-ben fogalmazta meg Zbigniew Brzezinski: „Nyugat-Európa már közös piac, de még nagyon messze van attól, hogy politikai egységet alkosson. A politikai Európának még ki kell alakulnia. A boszniai válság szomorú bizonyítékot nyújtott arra, hogy egy ilyenre szükség lenne. Nyilvánvaló tény, hogy NyugatEurópa és növekvõ mértékben Kelet-Európa is messzemenõen Amerika védnöksége alatt maradnak, amelynek szövetségre lépett államai egyszer még emlékeztetik õket a hûbérességre és az adókötelességre. [dessen alliirte Staaten an Vasallen und Tributpflichtige von einst erinnern.] Ez nem egészséges állapot, sem Amerika, sem az európai nemzetek számára.” A fenti idézettel összefüggésben világos lesz, hogy a geostratégiai körök milyen intézkedéseket irányoznak elõ, hogy az európai egységesülési folyamatokat elõbbre lendítsék. Mindeddig ez alig sikerült, mert az európai országok az iraki háború kérdésében nem tudtak közös álláspontra jutni. A jövõbeli konfliktusoknál ébereknek kell lennünk. Még mindig nélkülözi Európa a szellemi impulzust, aminek alapján lehetne csak életképes a valóságos Európa. Szeptember 11-e esetében is errõl van szó. Brzezinski írja Az egyetlen világhatalom címû könyvében: „Mivel Amerika társadalma növekvõ mértékben multikulturális vonásokat vesz fel, a valóban súlyos és közvetlen külsõ fenyegetés esetén kívül, egyre nehezebb konszenzust kialakítani a külpolitikai kérdésekben. (Vö. Th. Meyer: Der 11. September, das Böse und die Wahrheit, Basel 2004, 22.o.) A

VILÁGHELYZET kontextusban kell néznünk. E nélkül az impulzus nélkül a földi emberiség elvesztette volna további fejlõdése lehetõségét. E vallás luciferi jellege mellett nem szabad elfelejtenünk azt a kiegyenlítõ feladatát sem, ami ráhárult – hasonlóan a keresztény értelemben eljáró orvosláshoz, amely egy ahrimáni erõk által okozott betegségnél luciferi módon ható orvosságot adna be. Másfelõl, e vallás fanatikus elemét ma arra használják fel, hogy aggodalmat keltsenek az iszlám híveinek kiszámíthatatlansága miatt, függetlenül attól, hogy ez a propaganda igaz, vagy sem (és a propaganda – lényege szerint – mindig hazug). A döntõ kérdés ebben az összefüggésben az, hogy ki pártolja és pénzeli ezt a fanatikus erõt, hiszen egy ilyen kifelé irányuló erõ hatékonysága csakis megfelelõ infrastruktúrával lehetséges?

IV. Nem titok, hogy Osama Bin Laden a CIA nevelt gyermeke. Kiképzését, más vezetõ tálibbal együtt, az amerikai titkosszolgálattól kapta: az afganisztáni hadmûveletek fegyvereit és kommunikációs technikáját az USA finanszírozta. Brzezinski egy interjúban késõbb a bölcs elõrelátásával büszkélkedett, hogy megmondta Reagan elnöknek: a tálibok megerõsödése Afganisztánban kiprovokálja a szovjet haderõ behatolását – ami valóban be is következett. Viszszapillantva Brzezinski ezt a háborút „a Szovjetunió Vietnamjának” nevezte. Egy olyan sakkhúzás volt, amely a szovjet állam meggyengítésére irányult. De ez a háború nemcsak gazdaságilag végzõdött rosszul: a nagy áldozatok tartósan megrendítették a lakosság bizalmát a szovjet vezetésben – ami fontos lépés volt a szocializmus összeomlásának útján. Ne tévesszen meg bennünket a külsõ kép: még ha mindenekelõtt az USA harcol is az iszlám ellen, éppen az újkonzervatívok impulzusaiban Gondishapur Akadémiájának sok vívmánya érvényesül. A „fekete idealizmushoz” hozzátartozik a materialista érzületnek és annak tudományának terjesztése és alkalmazása is, amire az egész amerikai rendszer épül. Ez olyan, mintha ennek az impulzusnak a hordozói be akarnák pótolni azt, ami akkoriban az iszlám terjedése miatt nem sikerült nekik. Enynyiben e kultúra elleni irtó hadjárat tekinthetõ azon személyiségek újbóli beavatkozásának, akik ezeket az impulzusokat már abban az idõben is igyekeztek képviselni. 28

SzG 2007/4

Az olajban gazdag területek meghódítása szorosan összefügg ezzel, mert a mai technika egész fejlõdése az olajhoz kötõdik. Az olaj csak külsõ kifejezõdése egy gépi kultúrának, amely fõként romboló erõkkel dolgozik, egy olyan technikával, amely kiszakad a természeti összefüggésbõl, és abban pusztítóan lép fel. Éppen a technikának ez a jellege váltja ki a materialista érzületet. Az ilyenféle természettudomány alapvetõ impulzusait a XVII. században pl. Francis Bacon, Verulam bárója (1561–1626) adta meg kis könyvében, az Új Atlantisz-ban. Ebben a mûben nemcsak a mai kor találmányait látta elõre, hanem az újabb természettudomány gondolkodásának egész eljárásmódját is példaszerûen felvázolta, – egy olyan szemléletet, amely az ideális állam utópiájában kerül kifejtésre, és amelynek alapjai teljesen materialista jellegûek (még ha folyton az államalakulat keresztény gyökereit hangsúlyozza is). Az iszlámnak köszönhetjük az újabb természettudomány fejlõdését elõsegítõ impulzusokat, mert Arisztotelész írásai és nézetei a nagy arab szellemeken keresztül jutottak el Európába. Ezt a fajta természetmegismerést elõször a VIII. század elején hozták át Spanyolországba. Ezzel szemben 1683-ban Bécs törökök általi ostroma még az erõsödõ ellenségeskedéshez járult hozzá az iszlám és a kereszténység között. Ez az utóbbi hadviselés semmiféle kulturális impulzust nem hozott magával, mivel a törökök a vallást igen, de a magasan fejlett arab kultúrát nem vették át. E tény ellenére a VIII. századot követõen az arab jellegû tudomány befolyása elterjedt Európában, és felszámolta a régi, szellemi természetmegismerés maradványait a tárgyi tudat javára. E befolyás nélkül és az iszlámon keresztül Európába történõ beszivárgása nélkül nem alakulhatott volna ki a mai tudat. Csak kevesen õrizték meg és ápolták Európában a szellemi természetmegismerést – ezek olyan csírák, melyeknek korunk számára a legnagyobb jelentõsége van, mivelhogy csak ezekkel teremthetõ meg az ellensúly a materialista természetmegismeréssel szemben. Mégis ennek a fejlõdésnek köszönhetjük szabadságunkat.

V. Ebben az értelemben fontosabb, mint bármikor, hogy ne sablonosan ítélkezzünk. A világtörténelem összefüggései rendkívül össze-

VILÁGHELYZET tettek és semmi esetre sem ragadhatók meg fehér-fekete ábrázolásokban. A valódi szellemés vallásszabadság értelmében tehát nem lehet szó a vallások bármiféle osztályozásáról. A kultúrákat nem lehet megértenünk önmagukból, hanem csakis az egész emberiség fejlõdésének összefüggésében. Huntington annyiban teljességgel félreismeri a valódi tényállást, amikor úgy véli, hogy a kultúrák közötti konfliktusoknak az egyetértés hangsúlyozásával elejét lehetne venni. Valójában csak a mélyreható megértés eredményezheti a kultúrák közötti békés együttélést; vagyis a különbségeket tudatosítanunk kell, és meg kell tanulnunk megérteni, hogy ezek a különbségek miért mély értelmûek. Csak így lehetséges egy másik kultúra tényleges elfogadása. A látszólagos „egyetértések” túl gyakran csupán külsõlegeseknek mutatkoznak, és valójában inkább a félreértésekhez járulnak hozzá. Mindezek a tendenciák bénítólag hatnak a tudatra. Ennek kétféle jellege van: vagy fel nem ismerten mennek végbe a dolgok, és a médiák által felkorbácsolt hullámok aggodalmakat, kétségbeesést és gyûlöletet gerjesztenek; vagy a történelmi megismerésre törekvõk konfrontálódnak a dolgokkal, amelyekkel egyedül a hétköznapi tudat segítségével már nem lehet megbirkózni. A külsõ szabadság folyamatos korlátozása a szemmel tartott nyugati-európai államokban – ebbõl a szempontból olvassuk el még egyszer George Orwell 1984 és Aldous Huxley Szép új világ címû mûveit – ismét figyelmezteti az embert tulajdonképpeni hazájának helyére/hollétére: a tevékeny szellemre. E külsõ fejlõdés egyetlen lehetséges kiegyensúlyozása az emberlény belsõ fejlõdéséért folytatott éppannyira energikus fáradozásban rejlik az antropozófiai iskolázási út értelmében. Minél inkább ezen az úton járnak az emberek, minél inkább megkísérlik a megerõsödött és félelemnélküli egyének megismerni az igazságot, annál kevésbé mûködhetnek azok az erõk, amelyek arra törekednek, hogy megsemmisítsék ezeket a szellemi embereket és teljesen felszámolják a belsõ fejlõdés lehetõségét az emberiség tudatában. A jelenkor rendkívül sötét tendenciái mögött így fénylik fel egyidejûleg a közelebb kerülõ szellemi világ. Papírfal választja el a tudatot a valóságtól. Az utolsó lépést mégis a tudati lélek emberének kell megtennie – ez a lépés csak szabadon tehetõ meg, ez hozzátartozik a tudati lélek lényegéhez –,

különben minden fáradozás hiábavaló. Világosabbak nem is lehetnének a jelek.

Fordította: Szabó Attila Europäer 11. évf. 11. sz. 2007 szeptember

Források – – – – – – – –

– – – – – – – –

Francis Bacon: Új Atlantisz, Nippon Kiadó, Budapest, 1995 Zbigniew Brzezinski: Das gescheiterte Experiment, Wien, 1989 Zbigniew Brzezinski: Die einzige Weltmacht, Weinheim, 1997 Interjú Zbigniew Brzezinskivel a Financial Times-ban és a Washington Note-ban 2007. febr. 1-én Adolf Hitler: Mein Kampf, München, 1941 Samuel P. Huntington: Kampf der Kulturen, München, 2002 Aldous Huxley: Szép új világ, Kozmosz Könyvek, 1982 Donald Kagan/Gary Schmitt/Thomas Donelly: Rebuilding America’s Defences – Strategy, Forces and Resources For a New Century Project for the New American Century (PNAC), Washington, 2000 George Orwell: 1984 Rudolf Steiner: Antropozófiai alapelvek, GA 26 Rudolf Steiner: Okkult történelem, Genius, Budapest, GA 126 Rudolf Steiner: Az állandóság és a fejlõdés polaritása az emberi életben GA 184 Rudolf Steiner: Történelmi szimptomatológia, Genius, Budapest, GA 185 Rudolf Steiner: A karmikus összefüggések ezoterikus vizsgálata I.–VI., Genius, Budapest, GA 235–240 Rudolf Steiner: Mit tesz az angyal az asztráltestben? Gerhard Wisnewski: Verschlussache Terror, München, 2007

SzG 2007/4

29

VILÁGHELYZET

Frisch Mihály

GONDISAPURI AKADÉMIA

ÉS

MOHAMED

PRÓFÉTA

VILÁGTÖRTÉNETI JELENTÕSÉGE meg a világ és benne Európa fejlõdését és mind a mai napig ezt a tanítóhelyet tekintik a természettudomány bölcsõjének. De a történet valódi összefüggéseinek megértéséhez az a világtörténeti szemlélet szükséges, amelyet Steiner a „Történelmi szimptomatológia” címû elõadássorozatában világít meg. Itt mutat rá arra is, hogy egyes történelmi tények között, - amelyek idõben nem pontosan esnek egybe, néha akár évtizedek is lehetnek közöttük, - a késõbbi visszatekin-

ezt a gondolatot átlátni, megemészteni. Nehezíti a helyzet megértését, hogy a Gondisapuri Akadémia története a Steiner által feltárt összefüggésben a világ elõtt teljesen ismeretlen. Magáról az Akadémia létérõl sok irodalom található, hiszen ennek mûködése döntõ módon határozta

tés összetartozást fedezhet fel. Meg kell ismernünk a Gondisapuri Akadémia másik történetét ahhoz, hogy az iszlám valódi jelentõségét megérthessük. Természetesen a cikk keretei csak egy vázlatra adnak lehetõséget, de Steiner elõadásainak tanulmányozása további elmélyülést tesz lehetõvé.

Gondisapur egy 1960-ban készített légifelvétel alapján. A képen az erõdítményszerû rész I. Shapur idejébõl egyértelmûen felismerhetõ.

Alexander Morawitz: Az iszlám mint céltábla címû cikkében szerepel az a megállapítás (Rudolf Steiner szellemtudományi kutatása alapján), hogy a VII. században az emberiség elleni rendkívüli ahrimáni támadás kivédésére született a luciferi karakterû, fanatizmussal átitatatott, a sorsot fatalista módon látó iszlám vallás, amely Krisztus-ellenes tendenciája ellenére ebben a világtörténeti összefüggésben a kereszténység, az emberiség megmentését szolgálta. Nem egyszerû

30

SzG 2007/4

VILÁGHELYZET Az alábbi összefoglalót Steiner elõadásai, illetve Paul Emberson könyve alapján készítettem néhány egyéb irodalom felhasználásával (lásd az irodalom jegyzéket). Áttekintésünket a hellyel kezdjük. Gondisapur (más helyesírással: Gondhishapur) városát I. Shapur (Kr. u. 224-241) perzsa király alapította. A város eredeti neve Beth Lapat, amelyet késõbb sokféle írásmóddal Gondisapurra változtattak. Ez az a város, ahol Manit, a manicheizmus alapítóját 276-ban a legkegyetlenebb módon kivégezték, bõrét lenyúzták és a város egyik kapuja fölé kitûzték. Steinertõl tudjuk, hogy a modern szellemtudományhoz is hozzátartozó, de legkevésbé ismert manicheizmus olyan jövõimpulzus, amely gyógyító-erõt hordoz. Ezen jövõimpulzus kibontakozása során Krisztus szolgálói megkísérlik a gonoszságba zuhant lelkek megváltását. A manicheizmus célja tehát megtanulni a gonosz jóvá változtatását. Ugyanakkor ebben az összefüggésben kell tekintetünket az ellenerõknek arra a tevékenységére vetni, ahogy Manit kivégezték, és - ami a most tárgyaltak szempontjából nagyon fontos - ahol ez a rítusszerû gyilkosság történt. Mert a gonosz erõk 666-ban ezen a helyen akarták megvalósítani ördögi tervüket, és a megvalósítást szolgálta volna a történelembõl jól ismert, híres Gondisapuri Akadémia. A Gondisapuri Akadémia létrejöttét két döntõ esemény határozta meg. Az egyiket úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a Krisztus utáni V. évszázadban, 489-ben Zeno császár a bizánci intolerancia miatt bezáratta az edesszai iskolát. Az edesszai iskolában nesztorianusok tanítottak, akik a kereszténységet platonikus módon értették és tanították, bár az idõk folyamán ez kismértékben átitatódott az arisztotelianizmus. A következõ esemény Jusztiniánusz császár nevéhez fûzõdik, aki Kr. u. 528-529 között lényegében az összes görög filozófiai iskolát bezáratta. A két különbözõ idõben elüldözött filozófusok, tanítók mind Perzsiába menekültek. A történethez szorosan hozzátartozik, hogy a görög iskolák bezárásának idõszakában Perzsiában egy bölcs, felvilágosult király, I. Kushraw uralkodott. Õ a görög-római kultúra nagy csodálójaként nagyon szerette volna a görög tudományokat Perzsiában is meghonosítani. Arról álmodozott, hogy hazájában az Alexandriai Akadémiához hasonlatos intézményt hoz létre. Az ide menekült újplatonisták így a király támogatása mel-

lett megalapíthatják a Gondisapuri Akadémiát, amely a filozófiai fakultás mellett az orvostudományokkal is foglalkozik. Ez annak köszönhetõ, hogy a király orvosát, Barzuyát Indiába küldi tanulmányútra, aki onnan orvosokkal, és orvosi könyvekkel tér vissza, de ezen út során hozza be Indiából Perzsiába a sakkjátékot is. Így a Gondisapuri Akadémia megkezdi a munkáját, amelynek során egyre több ismeretet gyûjtenek össze. Azt lehet mondani, hogy az Akadémia fejlõdésének csúcspontján, Mohamed születésének idején a görög és a keleti tanítások évszázados bölcsességét gyûjtötték össze. A görög tanítások részben a görög tudósoktól származtak, de az anyagot nagyobb részben asszimilálódott szíriaiak gyûjtötték össze, akik ugyan már nem rendelkeztek azzal a képességgel, ami a görög tudósokban megvolt, de ezt a hiányt szorgalmukkal pótolták. A jellemzõ példa ahogyan az Akadémián megismerték Arisztotelész mûveit. Edesszában kezdõdik a történet, ahol a nesztorianus tanítók lefordítják Arisztotelész mûveit szír nyelvre, hogy megmentsék azokat. Amikor Zeno császár bezáratja az iskolát, a menekülõk Perzsiába viszik a lefordított szövegeket. A szír nyelvû szövegeket késõbb arabra fordítják, és így tanítják Arisztotelészt a Gondhishapuri Akadémián. Steiner a 666-ra tervezett ahrimáni tettel összefüggésben felhívta a figyelmet, hogy talán egyfajta elõkészületként is felfogható, hogy az Akadémián nem Arisztotelész eredeti gondolatait tanították, hanem egy olyan tant, amely a kétszeres fordítás következtében átitatódott az arab lélek fényével. Errõl az arab lélekrõl pedig Steiner azt mondja, hogy az éles gondolkodás összekötõdik a fantasztikum egy bizonyos fajtájával, amely logikai úton haladva egyféle szellemi látásig jut el. Ebben a különös helyzetben, ahol a görög gondolkodás legjobb gyümölcsei a fordítás által árnyaltan átalakulva egyesültek valamifajta speciális szellemi látóképességgel, ott felléphetett egy rendkívül jelentõs ahrimáni impulzus. Steiner szellemtudományi kutatásai felfedték, hogy a terv szerint a gonosz egyik legnagyobb hatalmassága, Krisztus ellenfele Szorát, az apokalipszis kétszarvú fenevada a VII. században meg akart jelenni az emberek számára, és szándékai szerint a manicheizmus ezoterikus áramlatainak erõit akarta átfordítani rosszra, eltérítve ezzel az emberiséget a helyes fejlõdési irányától. A következõ módon válhatott volna legmagasabb rendû jó a legalantasabb gonosszá: SzG 2007/4

31

VILÁGHELYZET Az emberiség ebben a korban az ún. értelmi lélek korát élte. Ez azt jelenti, hogy ebben a korban kezdtük az értelmi lelken keresztül megtanulni a külvilágot, a külvilág reakcióit. De ekkor még nem tudtuk mik is vagyunk mi magunk szellemi valóságunkban, így nem tudtuk olyan módon kimondani az „én vagyok”-ot, mint ma. Így ezekben a századokban az ismereteink, a tudásunk is ennek a ténynek felelt meg. A XV. században kezdõdött meg azután a tudati lélek kora, amelynek során képessé vált az ember a világ dolgait új szinten megközelíteni, és mondhatjuk úgy is, hogy tudatában lett saját identitásának. Ez a tudati lélek azután teljes mértékben a harmadik évezred közepére fog kifejlõdni. Szorát célja az volt, hogy 666-ban megjelenve – ez a megjelenés nem fizikai lett volna, de a kiszemelt emberek számára külsõleg is jól észrevehetõ lett volna – a napnyugat tanult embereire rázúdítja mindazt a tudást, amelyet normális menetben kb. 2500-ban értek volna el. A még kiegyensúlyozatlan értelmi lélekbe áradt volna a tudati lélek minden tudása, tehát mindaz, amit ma tudunk, és amit a következõ 4-500 évben tudni fogunk. Az emberek döntõ többsége természetesen nem tudta volna ezt a tudást befogadni, de a Gondhishapuri Akadémia segítségével néhány ember alkalmassá válhatott volna erre. Nehéz elképzelni és felfogni, mi lett volna a világ sorsa, ha feltûnnek ezek a zsenik. Mert ezen zseniális erõk birtokában az emberiségnek nem kellett volna végig járnia a természettudomány fejlõdésének lépcsõit, hiszen minden lehetõ gép ideáját megsejtve a mainak megfelelõ vagy annál úgymond modernebb gépeket készíthettek volna. A kevés zseni mellett az értelmi lélek szintjén lévõ emberiségre rázúdult volna egy olyan modern technika, amiben elveszett volna. A Gondhishapuri Akadémia egész fejlõdését ennek a tervnek a fényében kell megvizsgálnunk. A filozófia, a természettudományok, benne az orvoslás átalakulása mondhatni egyféle olyan képzést jelentett, ami megteremtette volna a lehetõséget Szorát tettéhez. Szorát végül nem tudta megvalósítani ezt a gonosz szándékát, mert tettét egy másik szellemi esemény elõzte meg. 610ben, Arábiában az ifjú Mohamed megkapja azokat a kinyilatkoztatásokat, amelyek azután az iszlám tanítások és magának a vallásnak is alapjává váltak. Mohamed új hitet adott az araboknak. A tanítás szerint ez az egyetlen igaz hit, ezért feladatukat abban látták, hogy minden embert meg kell téríteni erre a hitre. Az arab harcosok felnyergelték lovaikat, tevéiket és elindultak 32

SzG 2007/4

meghódítani, jobban szólva megtéríteni a világot. Arábiától északra végigsepertek Perzsián és azon túl is. Eközben 641-ben, tehát mindösszesen 25 évvel Szorát tervezett megjelenése elõtt elfoglalták Gondisapurt. Az Akadémia vezetõinek, Szorát tanítványainak kevés választásuk maradt, az iszlám felvétele vagy a halál. Látnunk kell, hogy Mohamed látnoki tanításai szétáradtak mindazon területeken, ahol Szorát el akarta terjeszteni Gondisapur gnosztikus bölcsességét. A mohamedanizmus születését és történetét napjainkig csak akkor érthetjük meg, ha átlátjuk ezt a történetet, amelyben a hatalmas méretû fanatikus luciferi erõ, a világtörténelem bölcsességébõl mintegy kioltotta azt az ahrimáni erõt, amely az emberiséget saját céljaira akarta felhasználni, eltérítve eredeti szellemi fejlõdési irányától.

Felhasznált irodalom -

Rudolf Steiner: Die Polarität von Dauer und Entwicklung im Menschenleben (Dornach 1918. október 6-13, GA 184)

-

Rudolf Steiner: Történelmi szimptomatológia (Dornach 1918. október 18-november 3. GA 185)

-

Paul Emberson: ,The Etheric Dimensions Press 2000. (Gondisapurtól a Szilicium völgyig)

-

Dr. De Lacy O’Leary: „How Greek Science Passed to the Arabs, Routledge 1949 (Hogyan jutott el a görög tudomány az arabokhoz)

-

Dr. E. G. Brown: Arabian Medicine, Cambridge University Press, 1960 (Az arab orvostudomány)

-

Heinz Herbert Schöffler: Die Akademie von Gondischapur, Freies Geistleben 1979 (A Gondhishapuri Akadémia)

VILÁGHELYZET

Ertsey Attila

KORMÁNYZATI

JÓSDA

„A mi két országunk az1, amelyik a világ jövõjét kontrollálja. A jövõ pedig a tudomány, a technológia és a kultúra szabályozását jelenti. A jövõ a tudás-, a gondolatalapú impériumé. Azt kontrollálni, hogy az ember mit gondol, fontosabb lesz a termõföld, vagy más anyagi javak birtoklásánál.” Churchill – 1943. szept. 6.

A Szabad Gondolat 2006 decemberi számában beszámoltunk a tavaly augusztus 20-i idõjárási katasztrófa körülményeirõl. Írásunk igyekezett a jelenségek elfogulatlan megfigyelésébõl levonni következtetéseket, illetve kérdéseket feltenni, a végleges magyarázatadás igénye nélkül. Lehetséges kiváltó okként az égi és földi viszonyok közti példátlan diszharmóniát jelöltük meg, a hazugság összesûrûsödését, mely akkor és ott kulminált. Az idõjárási jelenségek 2007ben szinte azonos idõzítéssel megismétlõdtek, a katasztrófa ezúttal elmaradt. Figyelemreméltó jelenség volt a 2007 elején nyilvánosság elé kerülõ hír az ú.n. „Kormányzati Jósda” ténykedésérõl.

Mit állít a Jósda? A kijelentésekben keverednek az áltudományos zagyvaságok pontatlan okkult megnevezésekkel. Az átlagolvasóból kiváltott reakciók nagyjából egységesek voltak, a sajtóvisszhangok is egységesek voltak, politikai oldaltól függetlenül, ami figyelemreméltó módon ritka. Ezek szerint a Jósdát üzemeltetõ Szilvásy Péter nem komplett, amirõl beszél, az idiotizmus, eszement fantáziálás. Ez a vélekedés nyilvánvalóan igaz, különösen, ha bárki megnyitja honlapukat, ahol ostobán ízléstelen grafikai arculattal és elképesztõ programok egymásmellettiségével találkozhatunk: Lélekkutató Intézet, a természetgyógyászat és misztika határterületeivel foglalkozó Yrisz Klub, a parapszichológiai képességek fejlesztésére szakosodott X-party, szépségverseny, magyar õstörténet, satöbbi.

Mi köze a Jósdának a Kormányhoz? Miért kerül azonban egy ilyen idiotizmus a nyilvánosság elé, hogy köznevetség tárgyává váljon? Elsõ olvasatban azért, mert Szilvásy Péter annak a Szilvásy György kancelláriaminiszternek az öccse, aki a fõ, de mindezidáig felelõsségre nem vont felelõse a tavaly augusztusi katasztrófának. Amellett õ az a szürke eminenciás, aki a miniszterelnök mögött a legnagyobb háttérhatalommal rendelkezik: õ felelõs a polgári titkosszolgálatokért, rendelkezik annak teljes eszköztárával, vagyis törvényesen vagy törvénytelenül mindenkit megfigyelhet, azonkívül részese és irányítója Gyurcsány Ferenc gazdasági érdekeltségeinek, kulcspozícióban van a közvagyon feletti rendelkezésben, a privatizáció irányításában és szinte mindenben, ami a gazdasági hatalom gyarapítását szolgálhatja. A miniszter természetesen elhatárolódott öccse ügyeitõl, sõt morális elõnyt kovácsolt a családi tragédiában vájkáló, örökös kötözködõ Fidesszel szemben. Itt rögtön tettenérhetjük az ügyes figyelemelterelõ akciót, mert a jósda-ügy után már senki sem firtatta tovább Szilvásy György tényleges felelõsségét. De más és lényegesebb hozadéka is van az ügynek. A Jósda-ügy által sikerült minden okkult ügyet kompromittálni. Aki ezen túl bármikor a „kis Szilvásy” által emlegetett kifejezések bármelyikét elõhúzza – kollektív tudatmódosítás, stb. – vagy akár azzal rokon témát vet fel - idõjárás-manipuláció, stb. -, azt a közvélemény félkegyelmûnek tekinti. Ezzel kettõs eredmény született: az okkult vizsgálódások és kutatások le lettek járatva, másrészt viszont az okkult eszközökkel való manipuláció szabad kezet kapott, mert ugye ilyen nincs is, tehát aki esetleg ezek leleplezésével foglalkozik, az elmebeteg.

SzG 2007/4

33

VILÁGHELYZET

Van-e a kijelentéseknek valóságtartalma? A legérdekesebb Szilvásy Péter kijelentéseiben az, hogy féligazságokat tartalmaz. Ezzel az általa elmondott tartalmakat mindenestül hiteltelenítette, egyúttal lehetetlenné tette, hogy a továbbiakban bárki az augusztus 20-i események okkult magyarázatát kutassa. Vegyük konkrétan ezt a „bárkit”: ezek lehetünk éppen mi is, a Szabad Gondolat szerzõi. Tekintsünk el a sûrû lila ködtõl, mely Szilvásy szavai körül gomolyog – aki egyébként magát meggyõzõdéses materialistának és kommunistának vallja, de ez nem akadályozza meg abban, hogy okkult szellemi jelenségekrõl beszéljen - és szûrjük ki az érdekesebb részleteket. Lényeg: a 2006. augusztus 20-án este 21.10kor Budapesten hirtelen kitört orkánszerû vihar nem spontán, véletlenszerûen létrejött természeti jelenség volt, hanem szándékosan, elõre megfontoltan és felkészülve létrehozott kollektív tudat manipulásán keresztül kiváltott paranormál jelenség.(…) Az alkalmazott „viharcsináló” módszer lényege, hogy átviteli mágiával, pszichotronikai eszközökkel még a rendezvény elõtt olyan negatív gondolatokat, gonoszságokat szuggeráltak az ünnepség résztvevõire, amely negatív gondolat társulva a tömeg hatalmas energiájával, ünnepi hangulatával, képes volt ilyen paranormál jelenség kiváltásához.(…) Az Indexnek elmondta, hogy a szakirodalom számos olyan esetrõl számol be, amikor politikai célokra használtak parapszichológiai eszközöket, és úgy látja, a mai magyarországi politikai szembenállást és megosztottságot is mesterségesen generálták, mivel ennek tartós fennmaradása egyik oldalnak sem lenne érdeke. Állítja, a megosztottság csak egy nevetõ harmadik érdeke lehet, ami ebben az esetben csak egy, az Oszd meg, és uralkodj! elvet hangoztató egyház lehet. Szilvásy máshol a szcientológiai egyházat nevezi meg tettesként, összefogva a KGB-vel. A jelenség leírása szerint valakik gonoszságot szuggeráltak a tömegre, mely társult a tömeg ünnepi hangulatának óriási energiájával, és ez váltotta ki a jelenséget. A leírás felszínesen olvasva hasonlónak mondható a Szabad Gondolatban megjelentekkel. Nem beszél azonban egy szóval sem az eseményt megelõzõ hazugságözönrõl és a tömeg manipulálásáról, amit a 34

SzG 2007/4

rezsim és a média végez. Nem, mert a cél a figyelem elterelése. Az okot kívülre helyezi, egy mumusra – a Szcientológia Egyházra – keni, aki a hatalom megszerzésére tör, ezért akarja a kormányt lejáratni. Ha a Fideszt nevezte volna meg felelõsnek, az hatalmas felháborodást vagy nevetséget keltett volna, így a bûnbak kérdését viszont frappánsan megoldotta: ismeretlen, misztikus, nincs mit tenni ellene. Figyelemreméltóbb azonban a parapszichológia politikai célokra való használatának említése. Miután leírja, hogy a politikai megosztottságot kívülrõl generálják az Oszd meg és uralkodj! elve alapján, a valódi manipulátor megnevezése helyett ismét a misztikus bûnbakra keni a felelõsséget. Számos írásunkban foglalkoztunk az angolszász háttérdiplomácia Rómától örökölt technikáival, melyek a dualitás fenntartásával és kijátszásával a Közép – és Közép-Európa - eltüntetésében ténykednek. Fontos a jelen és a közelmúlt, a XX. század történelmének szimptómái alapján e mûködést felismernünk, mert enélkül a történelmi jelenléttudat elérése illúzió marad. Volt alkalmunk Thomas Meyer és Andreas Bracher elõadásai révén megismerni az amerikai politikát irányító háttérszervezetek tevékenységét és az általuk alkalmazott okkult technikákat. Mindennapjaink tapasztalata a tudat manipulálása, a démonizálás, a hazugság, a sugalmazás, a tudatot inspiráló jó és gonosz szellemek mûködése. Korunk feladata a démonok, a Gonosz megismerése a szellem világosságával. A Kormányzati Jósda mûködése, illetve mûködést imitáló színjátéka nem szolgál mást, mint a kor követelte megismerést korrumpálni, eltéríteni, ezzel elleplezni a professzionális, okkult machinációkat, melyek már lassan egy évszázada a nagypolitika eszköztárába tartoznak.

Jegyzetek 1.

értsd: az Egyesült Államok és Nagy Britannia

GYÓGYÁSZAT GYÓGYÁSZAT Dr. Olaf Koob

ROHANÁS

ÉS UNALOM

„A nyugalmat már most szégyelljük, a hosszas tûnõdés pedig majdnem lelkiismeret-furdalást okoz. Órával a kezünkben gondolkodunk, fogyasztjuk el az ebédet, miközben a tõzsdei híreket olvassuk – úgy élünk, mint aki bármikor elmulaszthat valamit.” Friedrich Nietzsche: A vidám tudomány

Arisztotelésztõl, a görög filozófustól származik az a felismerés, amely szerint bármely erényt és lelki rátermettséget és ezzel együtt a testi-lelki egészséget mindig két véglet között középen találhatjuk meg, illetve folyamatosan tennünk is kell azért, hogy ezen tulajdonságokat felébresszük és kialakítsuk magunkban. Ilyenformán kijelenthetjük, hogy a stressz, a kiégés, valamint a belsõ kiüresedés, a szenvedélybetegségek korában – amikor a szórakoztatóipar, amelynek lepleznie kell a járványszerûen terjedõ unalmat, mellyel kapcsolatban nem minden ok nélkül használjuk a ’halálos’ jelzõt – egy komolyan veendõ orvosi és pedagógiai kihívással állunk szemben. Az arany középút (az egészséges közép), amelyre a mindennapok során törekednünk kell: a kikapcsolódás, a tartalommal megtöltött és saját magunk által alakított idõ, amikor megragadjuk a jelenünket és ezáltal énünk szabadon rendelkezhet testi-lelki és társadalmi körülményeink fölött. A kezdetben amerikai kórnak titulált idegi eredetû, a sietségbõl és az unalomból adódó (franciául az ’ennui’ szóval leírt és belsõ ürességként meghatározott) jelenségek kialakulásának és járványszerû terjedésének diadalmenete már a 19. század közepén, az ipari forradalommal kezdetét vette, amikor a gõzgép és a vasút, valamint a rohamosan terjedõ elektromosság felgyorsította az idõt, az éjszakát nappallá változtatta és felszabadította a természetes ritmus korlátai alól, ami által az emberi lélek saját ritmusai és az immár meghatározóvá váló külsõ, automatizált idõbeli történé-

sek közötti összhang egyre inkább veszendõbe ment. Megindult a folyamat, amely során „elvész a közép” és végleg felbomlik a gondolkodás, az érzés és az akarat közötti kapcsolat. Ezt a pszichológiai irodalom az érzelmek leépüléseként, pusztulásaként írja le és olyan – korunkra jellemzõ – betegségek formájában terjed rohamosan, mint a szív- és keringési rendszer károsodása, alvási- és más ritmuszavarok. Nem véletlenül vágyódunk manapság egyre erõteljesebben a szemlélõdés, a kreatív szabadidõs tevékenységek után és szeretnénk kivonni magunkat a fogyasztói társadalom nyomása alól. Korunkban a felgyorsult munkakörülmények és a növekvõ idõhiány miatt nem rendelkezünk valódi szemlélõdésre, kikapcsolódásra fordítható idõvel és fennáll annak a veszélye, hogy az életünket egyre inkább külsõ erõk kezdik SzG 2007/4

35

GYÓGYÁSZAT irányítani, a bennünk és körülöttünk lévõ dolgok pedig önállósítják magukat. Valójában minden idegi eredetû kórképet így pl. a tévképzeteket, az emlékezetkiesést, a koncentrációzavart, a pszichoszomatikus panaszokat és a testrészek vagy izmok akaratlan rángatózását is annak tüneteként foghatjuk fel, hogy énünk elvesztette az uralmat testünk és lelkünk fölött, ami által különféle önállósodó automatizmusok lépnek föl. A modern ember – ahogy ezt Goethe Faust címû drámájában zseniálisan ábrázolja – elátkozza a türelmet és ezáltal nem képes élvezni a pillanatot, mert már a jövõben él. Végsõ soron a türelmetlenség ûzött ki a Paradicsomból, amelytõl a növekvõ sietség folytán egyre távolabb kerülünk! Friedrich Nietzsche már jóval korábban megsejtette a modern idõk növekvõ ütemû gyorsulásából, illetve a magunknál- és a magunkban levésre való képtelenségünkbõl fakadó negatív következményeket: „A nyugalom hiánya miatt rohan civilizációnk egy új barbárság felé. Soha még ilyen sokra nem becsülték a tevékeny, azaz nyughatatlan embereket. Szükség van tehát arra, hogy a szemlélõdõ hajlamot nagymértékben fokozzuk az emberekben, mert ez is nemesíti az emberiség jellemét.”1 Szerinte ugyanis idõvel a nyughatatlanságból és a zabolátlanságból tévedés és ennek nyomán erõszak fakad. Az idõs Goethe, amikor a civilizáció gyorsulási folyamatai megindultak, megalkototta a ’velociferi’ kifejezést, amely a latin ’velocitas’ = sietség és Lucifer, az illúzió és a felfokozottság istenének nevébõl tevõdik össze. E miatt a felgyorsultság miatt sem a természetben, sem az emberben nem tudnak igazán megérlelõdni a dolgok, és így lemaradunk a számunkra döntõ fontossággal bíró pillanatról, de arról is, hogy jelen legyünk (fizikai-)térbeli környezetünkben. „Korunk legnagyobb, a megérlelõdést gátló csapásának tartom azt, hogy a következõ pillanatban az azt megelõzõn már túl is lépünk, eltékozoljuk napjainkat, és így máról holnapra élünk anélkül, hogy bármit is létrehoznánk. Hiszen van már hírlapunk minden napszakra, ám ha valaki ügyes, még ezt vagy azt közbe tud iktatni. Ezáltal minden, amit valaki tesz, gondol vagy tervez, a nyilvánosság elé kerül. Senki sem lehet boldog vagy szomorú a többiek idõtöltése kedvéért; és ez így terjed „velociferi” módon házról házra, városról városra, országról országra, végsõ soron földrészrõl földrészre.”2 Azt gondolhatnánk, hogy Goethének már egész pontos fogalma volt korunk modern információs társadalmáról! 36

SzG 2007/4

De hogyan is állunk a rohanás ellentétével, a változatlanságba merevedett idõvel: az unalommal? Mindig olyankor kezdünk el unatkozni, amikor azok a külsõ benyomások, melyeknek a hétköznapokban lelki tartalmaink legnagyobb részét köszönhetjük, kiesnek és kénytelenek vagyunk nélkülözni a külsõ, rövid távú benyomásokat. Elõször egy belsõ ürességhez hasonlatos érzés fog el minket, amelyet egy tartalom nélküli, hosszú idõszakként3 élünk meg. A dán filozófus, Kierkegaard egy ízben ezt a „semmi szubjektív kiegészítésének” nevezte, amelybõl számos szenvedélybetegség fakad, melyek ezt a semmit csupán leplezni és tompítani hivatottak. Ám valójában az unalom arra szólít fel minket, hogy aktivitás és öntevékenység segítségével töltõdjünk fel belsõleg, hiszen ezt az ürességet hosszú távon képtelenek vagyunk elviselni, vagy éppen ellenkezõleg: további külsõ tevékenység és sokrétû szórakozás útján tereljük el a figyelmünket róla. Érdekes ebben az összefüggésben megfigyelni, hogy a francia filozófus, Blaise Pascal, már a 17. században foglalkozott a mai kor emberét érintõ alapvetõ problémákkal. Egy olyan korban tehát, amikor a kikapcsolódás, a szórakozás, a passzív életvezetés következményeit még nem is lehetett sejteni. „Unalom. Semmi sem olyan elviselhetetlen az ember számára, mint a tökéletes nyugalom, mint a szenvedélyek, ügyes-bajos dolgok, szórakozás, iparkodás nélküli teljes tétlenség. Ilyenkor átérzi semmi voltát, elhagyatottságát, elégtelenségét, függõségét, ájultságát, ürességét. Lelke mélyérõl azonnal rátör az unalom, a gyászos hangulat, a szomorúság, a bánat, a bosszúság, a kétségbeesés.”4 Mivel az ember ritkán viseli el az önmagával való szembesülés ilyen formáját, kitalál egy sor olyan dolgot, amelyek elterelik a figyelmét saját magáról, és az önérzéstelenítés (?önámítás?) és a szórakozás segítségével elnyomják ezt az ürességérzetet: ez a parti- és élvezetközpontú társadalom, amely végsõ soron az unalomtól és ezáltal az önmagával való valódi szembesüléstõl retteg. A külsõ hiperaktivitás és a belsõ passzivitás növekvõ veszélyére manapság minden lélek fogékony és ezt az egyénnek akarati erõfeszítések árán kell legyõznie. Csak akkor fedezzük föl az érzékelés és a mozgás közötti egészséges kapcsolatot – ahogy azt séta vagy kirándulás közben átéljük, és amely eközben oly jótékonyan hat a kedélyre, a légzésre, a szívre és a keringésre, hogy erre tudatosan, egész-

GYÓGYÁSZAT séges kiegyenlítõdés gyanánt törekednünk kell –, ha a modern civilizációs szokások – mint az autózás, a filmek és a TV okozta képáradat – hatására a fejünk és érzékszerveink úgy túlterhelõdnek (a pszichológusok manapság ’képelhízásról’ beszélnek), hogy mozgásrendszerük formálisan (valósággal) egyensúlyért kiált. Ekkor gyakran azt a hibát követjük el, hogy kocogás vagy futás közben a másik egyoldalúságba esünk: keresztülrohanunk az erdõn anélkül, hogy elidõznénk és megszemlélnénk a természetet – amit a koncentrációzavar egy formájaként foghatunk föl. Tekintsük az újkori problémát az aktív egészségalakítás – egészségtudatosság, salutogenezis – szemszögébõl: annak érdekében, hogy ne essünk bele valamely automatizmus csapdájába, a rohanás ellen szükségünk van a szemlélõdésre, illetve a lelassulásra; a fellépõ belsõ üresség ellen belsõ aktivitásra, lelki-szellemi tartalmakkal bíró gondolatokra és érzékletekre, mint amilyeneket a magas mûvészetek vagy a mélyreható és átfogó világnézetek területén találhatunk. Mivel a modern életvitel – a közlekedési eszközök segítségével fizikailag is – folyamatosan kiszakít bennünket közvetlen környezetünkbõl, és a legkülönbözõbb, a jövõt érintõ szorongásból kifolyólag egyre kevésbé tudunk és akarunk a pillanatnyi jelenben élni és annak kihívásainak megfelelni, ismét meg kell tanulnunk a körültekintés, az érdeklõdés és a fokozott figyelem segítségével integrálni, úgymond inkarnálni magunkat az életbe. Mert sok félelem fakad manapság abból, hogy a gyorsuló idõ magával ragad minket, mi viszont lelkileg már nem tudunk lépést tartani ezzel a túlzott fejlõdéssel, aminek következtében nem értjük a világot, illetve nem látjuk, mindez hová is vezet. Pascal itt is segítségünkre lehet saját lelki megfigyelésébõl származó tanácsával: „Sohasem kötõdünk a jelen idõhöz. A jövõt képzeljük magunk elé, mert úgy érezzük, lassan közeledik, sürgetni akarjuk eljövetelét; vagy ellenkezõleg: a múltat idézzük fel, hogy így fékezzük túlságosan gyors szökését; oktalanságunkban oly idõkben barangolunk, amelyek nem a mi birtokunk, és megfeledkezünk arról az egyetlenrõl, amelyik a miénk; hívságunkban azokon az idõkön jár az eszünk, amelyek immár semmivé lettek, miközben meggondolatlanul elszalasztjuk az egyetlen jelenvalót. A jelen ugyanis rendszerint kellemetlen. Eltakarjuk önmagunk elõl, mert elszomorít; ha pedig kellemes, azon bánkódunk, hogy kisiklik a kezünkbõl. A jövõt hívjuk segítségül elviseléséhez, s azt, ami felett semmi hatalmunk sincs, a jövõre akarjuk bízni, holott semmi biztosítékunk sincs

rá, hogy ezt a jövõt megérjük. […] Ezért sohasem élünk, hanem azt reméljük, hogy majd élünk; s mivel állandóan boldogságra készülünk, elkerülhetetlen sorsunk, hogy sohase legyünk boldogok.”5 Ha képesek vagyunk belsõ aktivitás által elkerülni a rengeteg haszontalan, nagyobbrészt érthetetlen, lelkileg feldolgozhatatlan információval való látszattelítõdést, akkor észrevehetjük, hogy lassacskán, fokozatosan megnyílik elõttünk az élet lényegét feltáró érzék, egyfajta belsõ ösztön. Nekem úgy tûnik, hogy a mai ember számára az a legjelentõsebb a stressz és az unalom legyõzése érdekében: meg tudjuk-e különböztetni a lényegest a lényegtelentõl? Gyakran szeretik fontosnak képzelni magukat azok, akik azt állítják, hogy semmire sincs idejük. Vannak barátaim, akik lassacskán fölfedezik a lassúságot, és ezáltal valójában bármikor tudnak idõt szakítani egy találkozóra vagy beszélgetésre – feltéve, ha van mit mondani egymásnak… Ha mi magunk fokozatosan elkezdjünk lelassítani az élettempónkat és megpróbálunk ott, ahol éppen vagyunk, valóban ’jelen’ lenni, még inkább megérthetjük Goethe minden rohanó embernek szánt szavait: „Nagyon sietsz, kedves barátom / az ajtót keresed, mégis túlszaladsz rajta.”6

Fordította: Takács György Forrás: Der Europäer 11. évf. 9/10. száma, 2007. júliusaugusztus

Jegyzetek: 1. 2.

3.

4. 5. 6.

Friedrich Nietzsche: Emberi – túlságosan is emberi. Gönczöl Kiadó. Budapest. é. n., p. 189 Goethe: Levél Nicoloviusnak. In: Manfred Osten. Alles veloziferisch oder Goethes Entdeckung der Langsamkeit. Frankfurt a. M. 2003 Németül a hosszú idõszak (lange Weile) jelzõs szerkezet összevonásából jön létre maga az unalom (Langeweile) szó. Blaise Pascal: Gondolatok. LAZI. Szeged 2000, p. 48 Blaise Pascal: Gondolatok. LAZI. Szeged 2000, p. 61f J. W. Goethe: Sprichwörtlich

SzG 2007/4

37

HÍREK, KÖZLEMÉNYEK, HIRDETÉSEK Óvoda a városban 2007. szeptember 29.-én, Szombathelyen megnyitotta kapuit- immár a város és a világ felé is- az új, Középhegyi Waldorf Óvoda. A gyönyörû, mind fizikailag, mind szellemileg-lelkileg a gyermekek és pedagógusok életét praktikusan szolgáló épület elõtt állva – mely Litkei Tamás építész-tervezõ, háromgyermekes waldorf-szülõ szemét és kezét dicséri -, idézhettük fel az elmúlt 10 évet. Annak a tíz évnek a történetét, melynek indí-

sét, s azt engedték magukban megfoganni, s kezük által valósággá lenni! Így fél év múlva, 1998. márciusában a Benczúr utcai óvoda tetõterében 12 gyermekkel megkezdte életét a Sziványvár waldorf csoport, s 2000. szeptemberében elindult három osztálylyal a Perintparti-Szófogadó Waldorf Általános Iskola, amelynek teljes neve ma alig fér rá a bélyegzõre, hiszen idén már 10 osztályossá bõvülve éli küzdelmes mindennapjait. S eközben- az iskolának is biztos alapot - adva nõtt, növekedett az óvoda. 2001-ben új cso-

tó eseményérõl épp tíz évvel ezelõtt adott hírt hasábjain ez az újság, beszámolva a Szombathelyi Waldorf Társaskör kiállításáról, ahol is az alapító szülõk a város elé tárták álmukat, elképzeléseiket egy új nevelési kezdeményezés elindításáról, erõket hívván waldorf óvoda alapítására. Köszönet Nekik, akik elsõként hallották meg gyermekeik szívbõl szóló, a jövõbõl hozott kéré-

port indult a Babits utcai kis családi házban, s szûk kereteit hamar kinõve, 2003-ban költözött a belvárosba, a volt MÁV óvoda épületébe. A szülõkbõl, fenntartókból, óvónõkbõl álló munkacsoport /„Óvoda Jövõje”- igen reményt keltõ névvel/ kitartó munkával kereste az immár 60 gyermek játszó-terét, a nevelés kívánt minõségéhez méltó helyet. Köszönet nekik, akik hordozták ennek az

38

SzG 2007/4

Hírek, közlemények, hirdetések S köszönetet kell még mondanunk waldorf óvónõként is, tanárainknak, a Waldorf Óvónõképzés minden tanárának, de fõképp vezetõinek; Anette Stroteichnek és Ivaskó Ilonának, akik a waldorf pedagógia ideáit bennünk elültették, s aki eszközöket adtak ahhoz, hogy egy ilyen alkotó közösség tagjaiként részünk lehessen álmaink megvalósulásában! „Legyen mindig öröm a ház teteje alatt!” kívánja Anette az avatóra írt levelében. S mi kitárjuk a ház ajtaját, hogy az öröm, amit a gyermekek hoznak közénk, szétáradhasson a városban, a világban! S az öröm hangjai ezen a napon, az avató napján vidám gyermek muzsika szárnyán szálltak szerte-széjjel, egyszeri óvodásaink, az iskolai zenekar koncertjével. S végül, köszönjük Önöknek, kedves ismerõs és ismeretlen barátaink, hogy figyelmükkel és érdeklõdésükkel követik, immár tíz éve, a szombathelyi waldorf közösség életét! Osztozzanak a mi örömünkben!

óvodának az oly sokszor illékonynak, vagy épp súlyosnak tûnõ képét! S köszönet azoknak a külsõ erõknek, akik meghallgatták kéréseinket, s anyagilag adtak segítséget elképzeléseink megvalósításához; a névtelen támogatóknak, a Tiszta Formák Alapítványnak, a Softver AG-nak, s az álmainknak hitelt adó Raiffeisen Banknak! Így kezdõdhetett meg az alapkõ pünkösdi letétele után 2006.nyarán az építkezés, s öltött kézzelfogható alakot az álom, hála kivitelezõnknek, Bereczky Lászlónak, aki szakembereivel , baráti árat szabva végzett igényeinknek megfelelõ munkát. S köszönet az óvoda szülõi körének, akikkel a cserepet raktuk, a kertet ástuk és hordtuk dombba – a Pagony Kerttervezõ iroda nagyszerû tervei alapján-, „Szüleinknek”, akik tetõfedõként, asztalosként vagy éppen kõmûvesként építettek saját és az eljövendõ gyermekek számára illõ lakhelyet , s akik a mindennapok terheit vállalva, jelenlétükkel, figyelmükkel, szeretetükkel létrehozták, és éltetik óvodánkat!

Tóth Anita, óvónõ

A Rákosmenti Waldorf Iskola keresi leendõ 1.osztályos tanítóját a 2008/2009-as tanévre. Jelentkezni január 31-ig lehet az iskola 405- 33-77-es telefonszámán vagy Barnáné Hubai Katalin konferenciavezetõnél a 06-70- 311-96-46-os számon. * „A ‘Kamaraerdei’ Waldorf Iskola a jelenlegi elsõ osztályához sürgõsen osztálytanítót keres 2008 januári kezdéssel. Fontos szempont a Waldorf-pedagógiai végzettség, esetleg a jelenlegi képzések valamelyikén való részvétel. Jelentkezés: fényképes önéletrajzzal. Cím: 1112 Bp. Repülõtéri út 6.“ * „A ‘Kamaraerdei’ Waldorf Iskola elsõs osztálytanítót keres a 2008/2009-es tanévre. Fontos szempont a Waldorf-pedagógiai végzettség, esetleg a jelenlegi képzések valamelyikén való részvétel. Jelentkezés: 2007. január 31-ig, fényképes önéletrajzzal. Cím: 1112 Bp. Repülõtéri út 6.“

***

A Szabad Gondolat elõzõ, 10/3-as számában Labancz Zoltán nekrológját Mesterházy Mária írta. A Szabad Gondolat újság ára a 2008-as évtõl 600 Ft-ra változik. (Elõfizetõk esetén + postaköltség.)

SzG 2007/4

39

Hírek, közlemények, hirdetések

Elõszó a magyar kiadáshoz Az alábbi kis könyv a D. N. Dunlop életrajzon való munkámból született. D. N. Dunlop (1868-1935) személyében zseniális úttörõjét tisztelhetjük a világméretûvé vált gazdálkodás emberi formájának, mely elkerülheti a globalizáció árnyoldalát – a két osztályra szakadó társadalom egyre növekvõ tendenciáját, annak meghatározó elemével mint kevesek uralma az alárendelt tömegek felett. 1924-ben megszervezte Londonban az elsõ World Power Conference-t (Világ-Energia-Konferenciát). Ezen a konferencián a világ minden tájáról érkezõ szakértõk tanácskoztak – nemzetiségtõl és politikai érdekektõl függetlenül - az energiagazdaság ésszerû fejlõdésérõl. Dunlop 1928-ban tette elõször közzé a világ energiaforrásainak “leltárát” (víz, szén, olaj). Megtették az elsõ lépéseket ahhoz, hogy Rudolf Steiner hármas tagozódásának értelmében hozzanak létre társulásokat. A Dunlop által életbe hívott szervezet napjainkig mûködik, World Energy Council néven. (ld. www.worldenergy.org). Dunlop fáradozásainak hátterében, hogy elõsegítse egy emberséges világgazdaság létrejöttét, megbízható szellemi szemlélet és gyakorlat állt. H. P. Blavatsky és Mabel Collins írásainak intenzív tanulmányozása után 1922-ben jutott el Rudolf Steinerhez, aki “testvéreként” tekintett rá. Dunlop nevéhez fûzõdik a Penmaenmawr-i (1923) és a Torquayi (1924) nagy antropozófiai nyári egyetemek megszervezése. Rudolf Steiner egy kijelentése szerint Dunlop “kapcsolódott minden régi misztériumhoz”. Dolgozott a Templomos Rend egyik ezoterikus körében is. Könyvem témájának szempontjából kiemelt jelentõséggel bír az amerikai õsi nyugati Szaturnusz-misztériumokhoz fûzõdõ kapcsolata. Ezeken a misztériumhelyeken különös módon õrizték az atlantiszi Tao-bölcsességet. Hatásosan utal Dunlop lényének Tao-elemére Ita Wegman (ld. Elõszó az 1. kiadáshoz). A biográfia keretein belül nem volt lehetõség arra, hogy ezt az õsi nyugati misztériumelemet megfelelõképpen bemutassam, ezért jött létre ez a kis monográfia. Megpróbáltam összképet adni a Tao-impulzus lényegérõl és megjelenési formáiról: az ember viszonylag fiatal Én-erejével legszorosabban összefüggõ, hatalmas fejlõdésimpulzust tisztelhetjük benne, melynek nem csak a múltban, hanem a jelenben és a jövõben is meghatározó a jelentõsége. Rudolf Steiner szellemtudományának segítségével megmutatható, hogyan megy keresztül maga az impulzus is egy fejlõdésen, és melyik az az idõszerû forma, amelyben ma megragadható. Thomas Meyer, Bázel, 2007. július 2. Lásd Thomas Meyer, D. N. Dunlop – Ein Zeit- und Lebensbild, Bázel, 2. kiadás 1992. Owen Barfield elõszavával.

ÉLETRAJZ Thomas Meyer 1950-ben született Bázelben. A Humanista Gimnázium elvégzése után germanisztikai, történelmi és filozófiai tanulmányokat folytatott. A Waldorf-tanári képesítés megszerzése után oktatói, majd írói és elõadói tevékenységet végez. Életrajzi könyvei: D. N. Dunlop, Ludwig Polzer-Hoditz és Helmuth Moltke életútja, elsõ regénye „Der unverbrüchliche Vertrag”, tényfeltáró könyve 2001 szeptember 11-ével kapcsolatban „Der 11. September, das Böse und die Wahrheit” címmel jelent meg; (további könyvei a Perseus Kiadó honlapján). A Perseus Kiadó (www.perseus.ch) alapítója, és 1996 óta a „Der Europäer” folyóirat kiadója. Bázelben, Svájc más városaiban és külföldön – így Magyarországon is - rendszeresen tart kurzusokat, szemináriumokat, elõadásokat. „A Tao a legmagasabbat fejezi ki. A legmagasabbat látták benne már évezredekkel ezelõtt élt elõdeink is, amire felnézhettek, és amirõl azt gondolták, hogy a világ, az egész emberiség eléri majd egyszer azt az állapotot, amikor minden egyes ember kifejlesztette legbensõbb természetébõl ezt a legmagasabbat, melyet csíraszerûen magában hord. A Tao ugyanis egyszerre jelenti a lélek mélyen elrejtett magját és magasrendû jövõjét. Aki tudja, hogy mit jelent a Tao, az nem csupán a kiejtésekor, hanem pusztán rágondolva is egy szinte félénk tiszteletet érez…” Rudolf Steiner

40

SzG 2007/4

A Dr.Hauschka fürdõolajok segítenek egészségünk megõrzésében és helyreállításában. A természetes illóolajokat frissen gyûjtött levelekbõl, tûlevelekbõl, kérgekbõl vagy virágzatokból nyerik kíméletes vízgõzdesztillálás során. CITROM FÜRDÕ (Citronen Bad) frissít, élénkít; egy hosszú, kimerítõ napot követõen használata növeli az életkedvet és jó közérzetet biztosít. LEVENDULA FÜRDÕ (Lavendel Bad) nyugtat, oldja a feszültséget; a levendula fényt, hõt közvetítõ erõi új elevenséget ajándékoznak a meggyengült, igénybevett, túlterhelt szervezetnek.

D r. H a u s c h k a Kozmetikumok

ROZMARING FÜRDÕ (Lavendel Bad) élénkít, ébreszt, átmelegít; a vitalizáló fürdõ fáradtság, kimerültség esetén frissítõ hatású, átmelegítõ hatása ösztönzi a vérkeringés intenzívebbé válását. Ideális reggeli fürdõ! FENYÕ FÜRDÕ (Fichtennadel Bad) átmelegít, kiegyenlít; hozzájárul a belsõ feszültség oldásához, segíti az elalvást. Hûléses idõszakokban hatékony segítséget nyújt a légzõszervi bántalmak kialakulásának megelõzésében. ZSÁLYA FÜRDÕ (Salbei Bad) átmelegít, frissít; a testápolásban különösen izzadás-szabályozó hatása játszik fontos szerepet, de használata a hideg évszakokban is jótékony, mert átmelegíti a szervezetet, fokozza vérellátását.

A folyóirat ára: 500 Ft