37. szám

Balassagyarmat Törvényszék 25. P. 20.721/2014/37. szám

1

A Balassagyarmati Törvényszék a dr. Kincses István (5900 Orosháza, Tas utca 9. I/2. szám) ügyvéd által képviselt Gyökös Ferenc (2000 Szentendre, Vasvári Pál utca 43/D. fszt. 2. szám) felperesnek – az Országos Bírósági Hivatal Jogi Képviseleti Osztály, dr. Sári Péterné ügyintéző (1363 Budapest, Pf.: 24. szám) által képviselt Budapest Környéki Törvényszék (1146 Budapest, Thököly utca 97101. szám) alperes ellen, kártérítés iránt indított perében meghozta a következő ítéletet: A törvényszék a felperes keresetét e l u t a s í t j a . Kötelezi a felperest, hogy fizessen meg az államnak – külön felhívásra – 1.500.000,- (Egymillióötszázezer) forint le nem rótt eljárási illetéket. Az ítélet ellen a kézbesítéstől számított 15 napon belül a Fővárosi Ítélőtáblához címzetten a Balassagyarmati Törvényszéken három példányban benyújtott fellebbezéssel lehet élni. A törvényszék tájékoztatja a feleket, hogy a Fővárosi Ítélőtábla a fellebbezést tárgyaláson kívül bírálja el, ha az kizárólag a perköltség viselésére, összegére, vagy az ítélet indokolására irányul. A felek kérelmére a bíróság tárgyalást tart. A törvényszék tájékoztatja a feleket, hogy a fellebbezési határidő lejárta előtt előterjesztett kérelmük alapján kérhetik, hogy a Fővárosi Ítélőtábla fellebbezésüket tárgyaláson kívül bírálja el. Az ítélet ellen a fellebbezést előterjesztő fél számára a Fővárosi Ítélőtábla előtti eljárásban a jogi képviselet kötelező. Indokolás: A törvényszék a perben az alábbi tényállást állapította meg. A felperes - jogi képviselő útján - 2004. január 10. napján keresetet terjesztett elő, az ÉMI-TÜV Bayern Kft. alperessel szemben a Pest Megyei Munkaügyi Bíróságon. Az ügy száma 1.M.37/2004. volt. A felperes keresetében azt kérte, hogy a bíróság állapítsa meg, hogy a munkáltató a munkaviszonyát jogellenesen szüntette meg, és helyezze vissza eredeti munkakörébe, továbbá kötelezze az alperest arra, hogy az ítélet jogerőre emelkedéséig terjedő időre az átlagkeresetét fizesse meg, illetve átlagkeresetén kívüli egyéb járandóságainak megtérítését, és a felmerült kárának a megtérítését is kérte. A felperes a keresetlevelében előadta, hogy 2003. november 26. napján kelt a munkáltató felmondása, melyet 2003. december 9. napján vett át. A felmondás tanúsága szerint 2004. február 5-tel a munkahelyen történő átszervezés, továbbá az állítólagos előrehozott öregségi nyugdíjra való jogosultsága időpontjára figyelemmel, munkaviszonyát megszünteti. A felmondás utolsó


2

bekezdésében az szerepel, hogy természetesen ebben az esetben valamennyi törvényes járandóságát (felmondási idő, végkielégítés) ki fogjuk fizetni. A felmondást jogellenesnek tartotta azért, mert a felmondás alakilag sem megfelelő, továbbá jogai érvényesítésében is gátolták. Munkaköri, munkaszervezési problémák miatt ugyanis hosszabb ideje levelezésben állt az ügyvezető igazgatóval, kifogásolta saját, illetve munkatársai szakmai beosztását, megítélését, ezzel kapcsolatos anyagi elismerését, az által vezetett laboratórium szervezeti beosztását, annak működését, az elszámolás rendjét. Emberileg is kifogásolható válaszokat kapott erre, melyek egyértelműen igazolják, hogy jogos érdekei érvényesítésétől elzárták. Ennek egyértelmű következménye a per tárgyát képező felmondás. Hivatkozott ara is, hogy nem felel meg a valóságnak az előrehozott öregségi nyugdíjra való utalás, illetve a munkahelyen történő átszervezés ténye sem. Azért is sérelmezte a felmondást, mert szervezeti és munkaköri beosztási okok miatt hosszabb ideje alacsonyabb jövedelemmel, illetve anyagi megítéléssel bírt, mint az indokolt volna, és ezzel kapcsolatos sérelmei semmilyen módon orvoslásra nem kerültek, sőt, ezzel a felmondással kívánja a munkáltató ezt a helyzetet megoldani. Álláspontja szerint a munkáltató eljárása az Mt. 4. § (2) bekezdésébe ütközött. A perbeli alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Előadása szerint, a felperes keresetlevele tévesen azon alapult, hogy az alperes által 2003. november 26. napján írt levelet, felmondásnak tekintette. Ezen levél azonban kizárólag arról tájékoztatta a felperest, hogy előrehozott öregségi nyugdíjra jogosult, azt felmondásnak nem tekinthető, hiszen nem felel meg Az Mt. 89. §-ában írtaknak. A felperes sem tartotta ezen nyilatkozatot felmondásnak, hiszen ezt követően rendeltetés szerűen járt dolgozni, illetve később 2004. január 16-án kelt levelében kért bővebb felvilágosítást a munkáltatótól, jelezvén, hogy nem világos számára a tárgybani levél. Ezt követően az alperes a 2004. január 20-án kelt nyilatkozatában valóban rendes felmondással, 2004. március 22-i hatállyal megszüntette a felperes munkaviszonyát. Ebben indokként az került rögzítésre, hogy a Központi Anyag-, és Szerkezetvizsgáló laboratórium tevékenysége veszteséges, kimutatható árbevétele nincs, a folyamatos veszteség miatt a társaság a területet felszámolja, az egységet megszünteti. Ezen felmondást az alperes 2004. január 20-án közölte a felperessel. A felperes Mt. 4. § (2) bekezdésre való hivatkozása kapcsán előadta, hogy a felperes 1995. január 1. óta, 8 éve állt az alperesi társaságnál munkaviszonyban, ez időszak alatt az alperes a munkavállaló munkáját végig megbecsülte, tisztelte, vélemény-nyilvánítását nem gátolta. A munkáltatóval közölt felmondás nem függ össze a vélemény-nyilvánítással, ez ellentétes a társaságnál érvényben lévő szokásokkal. Az ügyben a bíróság 2004. május 11. napjának 13 órájára tűzött tárgyalást. A tárgyaláson a felperes a keresetét akként tartotta fönn, hogy álláspontja szerint az alperes felperesnek írt 2003. november 26-án kelt levele a felmondás, melynek kapcsán alaki kifogásokat nem támaszt, de álláspontja szerint az alperes joggal való visszaélést követett el azzal, hogy a felperes munkaviszonyát megszüntette. A megszüntetés indoka nem az, amit ott leírt, hanem az, hogy a felperes megkísérelte a saját és a beosztott dolgozók jogainak az érvényesítését. Másodlagosan előadta, hogy amennyiben a bíróság nem fogadná el ezen álláspontját, a január 20án kelt felmondás tekintetében igazolási kérelemmel él: álláspontja szerint az a körülmény, hogy az alperesi intézkedést már a január 20-i intézkedést megelőzően megtámadta keresettel, elegendő az igazolási kérelem tekintetében arra nézve, hogy ez az oka annak, hogy a január 20-i intézkedést nem támadta meg bíróság előtt. Ezen felmondás vonatkozásában is az Mt. 4. § (2) bekezdésébe való ütközésére hivatkozott.


3

A 2004. június 17. napján kelt iratában a felperes előadta, hogy a jogai gyakorlása során, a munkáltató részéről kifejezetten akadályoztatva volt, és ez a tevékenység az alábbiakban nyilvánult meg: az Mt. 3. § (1) bekezdése, 4. § (1) és (2) bekezdése, 5. § (1), (2) és (3) bekezdése, 43. §, továbbá 89. § (7) bekezdésében írtakat sértette meg az alperes. Ezzel kapcsolatban jogcímenként szétválasztva, különböző leveleket, okiratokat csatolt a bíróság részére. Az ügyben újabb tárgyalást a bíróság 2004. július 29. napján tartott, melyen tanúmeghallgatást foganatosított. A bíróság a tárgyalást elhalasztotta azzal, hogy új határnapot hivatalból tűz. Felhívta a felperest, hogy 8 nap alatt a keresetét a kártérítés vonatkozásában pontosítsa, és jelentse be bizonyítási indítványait. A felperes a 2004. július 16. napján, 10. sorszámra érkezett beadványában pontosította a keresetét. Ezen keresetpontosításában hivatkozott a hátrányos megkülönböztetésre. A 2005. február 28. napján érkezett 14-es sorszámú beadványában a felperes ismét pontosította a keresetét, előadva, hogy a munkaviszonya visszaállítását nem kéri. 2004. március 22-től az ítélet jogerőre emelkedésééig a kárenyhítési kötelezettségére tekintettel az elért keresete, és a 4. pontban részletezett hátrányos anyagi megkülönböztetés következményeire is tekintettel jogosnak ítélhető átlagkeresete különbözetének megfizetésére kérte kötelezni az alperest. A beadvány 4. pontjában előadta a felperes, hogy a korábbi beadványaiban is előterjesztett igényt azzal kapcsolatban, hogy az alperes az általa irányított szerkezet vizsgáló laboratórium működtetése kapcsán belépése évétől 1996-tól folyamatosan a munkaviszonya megszüntetéséig, a Munka Törvénykönyve 5. § által tiltott hátrányos anyagi- és erkölcsi megkülönböztetésben részesítette a laboratórium személyzetét, beleértve őt magát is, mint a laboratórium vezetőjét. Hivatkozott az Mt. 5. § (2) bekezdésére, előadva, hogy az alperes által 1998. január 1-jével bevezetett, teljesítményorientált bér- és fizetési rendszer alkalmazása, a Központi Anyag- és Szerkezetvizsgáló Laboratórium mindenkori személyi állományára is kiterjesztve, rájuk nézve tipikus esete az Mt. 5. §-ában tiltott, annak (2) bekezdésében értelmezett közvetett hátrányos megkülönböztetésnek, az ezzel kapcsolatos álláspontját a felperes, beadványában részletesen kifejtette. Álláspontja szerint az alkalmazása teljes ideje alatt az ő aránytalan, kedvezőtlen, hátrányos megkülönböztetése permanens fenntartását egy olyan állandó nyomásgyakorlás eszközeként használták, amelynek az volt a célja, hogy távozzon az ÉMI-TÜV Bayern Kft-től, mert alkalmazása a Felvonóvizsgáló állomás presztízs érdekeit, illetve az állomásvezető presztízsét sértette, és útjában volt személyes ambíciónak, melyeket a központi laboratórium irányítására szóló kompetencia megszerzésével kapcsolatban táplál. A bíróság az ügyben 2005. október 18. napján tartott újabb tárgyalást, melyen a felperes a tanács elnökének kérdésére a kártérítési követelését pontosította. A bíróság a tárgyalást elhalasztotta azzal, hogy új határnapot hivatalból tűz. Felhívta az alperest többek között arra, hogy 8 nap alatt nyilatkozzon arra nézve, hogy a felperes által a tárgyaláson megjelölt dolgozók a felperessel azonos munkakörben dolgoztak-e, vagy jelöljön meg más személyeket, akik a felperessel azonos munkakörben dolgoztak. Kötelezte, hogy pontosan jelölje meg, hogy milyen átszervezés történt az alperesnél, pontosan mikor történt az átszervezés. A Központi Anyag- és Szerkezetvizsgáló Labor június 1-jétől, mint önálló egység megszűnt-e, vagy ez a megszűnés később következett be. A megszűnéstől kezdődően a felperes milyen beosztásban, és hol dolgozott. Megszüntették-e akkor, vagy esetleg a felmondás időpontjában a felperes munkakörét. Jelenleg működik-e a labor, van-e vezetője, és ha van, akkor milyen munkakörben dolgozik.


4

Az alperes a felhívásnak a 2005. október 28. napján 19. sorszámra érkezett iratában eleget tett. A 2005. október 28. napján 20. sorszámra érkezett beadványában a felperes az Mt. 5. § (1) és (2) bekezdésében szabályozott, hátrányos megkülönböztetés tilalmával kapcsolatban igénye bizonyítására előadta, hogy az Mt. kommentárja szerint a gyakorlatban előfordulhat, hogy meghatározott speciális foglalkoztatási jellemzők miatt szükséges a munkavállalók között megkülönböztetést tenni, de ez nem jelentheti az egyenlő bánásmód követelményeinek megsértését. Ilyen, az alkalmazásnál számba vehető minden lényeges és jogszerű feltételre alapított arányos megkülönböztetés lehetséges, azt a munka jellege, vagy természete indokolja. Az egyenlő bánásmód követelményének megsértése esetén, a jogsértővel szemben például munkaügyi per, munkaügyi ellenőrzési eljárás kezdeményezhető. Az eljárás során a sérelmet szenvedett félnek kell bizonyítania, hogy a jogsértéskor rendelkezett azzal a tulajdonsággal (például azzal a fogyatékossággal), mely miatt hátrány érte. Ennek bizonyítása esetén a másik felet (munkáltatót) terheli annak bizonyítása, hogy az egyenlő bánásmód követelményeit betartott, vagyis az adott jogviszony tekintetében nem volt köteles azt megtartani. Hivatkozott a BH. 2004.255 számú eseti döntésre, mely szerint a hátrányos megkülönböztetésre hivatkozó félnek a hátrány tényét kell bizonyítani, a másik fél az egyenlő bánásmód megtartása bizonyításával mentesíti magát. Előadta, hogy az ún. tartószerkezeti laboratóriumban dolgozó személyek, különösen ő, mint a laboratórium vezetője, kifejezetten anyagi hátrányban voltak az alperesnél dolgozókkal szemben. Már '97-től kezdve, és azt követően is rendszeresen kifogásolta azt az anyagilag hátrányos megkülönböztetést, amely őt, valamint a vele együtt dolgozókat érte. A Pest Megyei Munkaügyi Bíróság az 1. M. 37/2004/21. számú 2005. november 9. napján kelt végzésével felhívta az alperest, hogy a végzés kézbesítésétől számított 15 nap alatt csatoljon kimutatást - az 1996. január 1-től 2003. december 31-ig terjedő időre - a felperes, továbbá a végzésben megjelölt alperesi alkalmazottak jövedelmének alakulásáról, éves, havi és jogcím szerinti bontásban. Felhívta továbbá, hogy az alperes nyilatkozzon arról, hogy ezen személyek mióta állnak munkaviszonyban az alperesnél, ezalatt az idő alatt - azok időtartamának feltüntetésével - milyen beosztásokat töltöttek be. Csatolja továbbá ezen személyek jelenlegi, illetve további munkaköri leírásait. A 21. számú végzésben foglalt felhívásnak az alperes 2006. január 2. napján érkezett 24. sorszámú beadványában tett eleget. Az alperesi bíróság az ügyben 2006. március 21. napjának 10 óra 30 percére tűzött újabb tárgyalást. A megtartott tárgyaláson az alperesi bíróság nem ismertette az alperes 24. sorszámú beadványának a mellékleteit figyelemmel arra, hogy az alperes olyan kérelmet terjesztett elő, hogy ezeket az adatokat a bíróság kezelje titkosan. A tárgyalást a bíróság elhalasztotta, új határnapul 2006. május 9. napjának 9,00 óráját tűzte ki felhívva az alperest, hogy 8 nap alatt nyilatkozzon arról, hogy fenntartja-e a bizonyítékként becsatolt iratok titkos kezelésére vonatkozó kérelmét, amennyiben igen, akkor jogszabály megjelölésével támassza alá a kérelmet abban a tekintetben, hogy a titkos kezelés arra vonatkozik, hogy a peres felek sem férhetnek hozzá. Amennyiben az alperes fenntartja ezt az indítványát, hogy a felperes elől elzárva kezelje a bíróság az általa csatolt iratokat, az iratokat a bíróság vissza fogja kézbesíteni az alperes részére és a rendelkezésre álló adatok alapján fog határozni. Felhívta továbbá a bíróság az alperest, hogy egészítse ki a 19. sorszámú beadványát és részletesen munkálja ki, hogy a megjelölt személyek milyen munkát végeztek, ez mennyiben tért el a felperes


5

által végzett munkáktól. A beadványban részletesen térjen ki nem csak a jelenlegi munkakörükre, hanem az ezt megelőző munkakörre a perbeli időszak tekintetében. A 2006. május 9. napján megtartott tárgyaláson az alperesi bíróság tanúmeghallgatást foganatosított, majd a tárgyalást elhalasztotta, új határnapul 2006. június 27. napjának 9,00 óráját tűzte ki, felhívta az alperest, hogy 15 napon belül tegyen eleget a 27. sorszámú végzésben foglaltaknak. Figyelmeztette az alperest, amennyiben a végzésben foglaltaknak nem tesz eleget megfelelően, minden kérdésre kiterjedően, a bíróság úgy tekinti, hogy az összegszerűség tekintetében a keresetet nem ellenzi. Az alperes a bíróság felhívásának a 2006. május 25. napján 33. sorszámra érkezett iratával tett eleget. A 2006. június 27. napján megtartott tárgyaláson az alperesi bíróság ismételten tanúmeghallgatást foganatosított a bíróság ezt követően a tárgyalást elhalasztotta, új határnapul 2006. szeptember 12. napjának 9,00 óráját tűzte ki. A 2006. június 27. napján kelt 1.M.37/2004/35-I. számú végzésével a Pest Megyei Munkaügyi Bíróság a felperes igazolási kérelmét elutasította és a pert a 2004. január 20-án kelt felmondás jogellenességének megállapítása iránti kereset tekintetében megszüntette. A 2006. szeptember 12. napján megtartott tárgyaláson ismételten tanúmeghallgatást foganatosított, a tanú meghallgatását félbeszakította, a tárgyalást a felperes költségére elhalasztotta. Kötelezte az alperest, hogy 15 nap alatt készítsen pontos kimutatást az Mt. 142/A. § (2) bekezdésében foglalt és előírt körülmények tekintetében arra nézve, hogy a Felvonóvizsgáló Állomás az Építő-, Emelő-, Anyagmozgató gépek osztálya, Ipari Berendezések és Hegesztéstechnológiai Osztály, a Menedzsment Szerviz, a Központi Anyag- és Szerkezetvizsgáló Labor vezetője tekintetében milyen tevékenységet végeztek el ezek az osztályok, illetve mi képezte a feladatukat. Elemezze az elvégzett munka természetét, minőségét, mennyiségét, munkakörülményeket, a szükséges szakképzettséget, fizikai vagy szellemi erőfeszítést, tapasztalatot és a felelősséget az osztályvezetők tekintetében és ennek alapulvételével tájékoztassa a bíróságot, hogy milyen körülményeket vett figyelembe az egyes osztályvezetői személyi alapbérének a megállapítására és ezen túlmenően pedig a prémium megállapítására. Jelentse be azt is, hogy mi volt az alapja a felperes alkalmazásakor a felperes személyi vagy bére megállapításának, figyelemmel a 142/A. § (4) bekezdésében foglaltakra. Részletesen fejtse ki azt is, hogy a munkaköri besoroláson és teljesítményen alapuló általa állított munkabért úgy állapította meg, hogy az az egyenlő bánásmód követelményének megfelel. Figyelmeztette az alperest, hogy amennyiben a felhívásban foglaltaknak a megadott határidőn belül nem tesz eleget vagy nem megfelelően tesz eleget a bíróság a rendelkezésre álló adatok alapján fog határozni. Az alperes a felhívásnak a 2006. szeptember 19. napján 40. sorszámra érkezett beadványában tett eleget. Időközben a Pest Megyei Bíróság, mint másodfokú bíróság a 2006. szeptember 27. napján kelt 8.Mf.23.880/2006/2. számú végzésével az elsőfokú bíróság 1.M.37/2004/35-I. számú az igazolási kérelmet elutasító végzést helybenhagyta. A bíróság ezt követően a 2006. december 18. napján kelt 42. sorszámú végzésével tűzött újabb tárgyalási határnapot 2007. január 23. napjának 9,00 órájára. A 2007. január 23. napján megtartott


6

tárgyaláson a felek tettek nyilatkozatokat, majd a bíróság a tárgyalást elhalasztotta azzal, hogy új határnapot hivatalból tűz. A 2007. február 12. napján kelt 1.M.37/2004/49. számú végzésével az alperesi bíróság felhívta az alperest, hogy a végzés kézbesítésétől számított 15 nap alatt nyilatkozzon arról, hogy az 1996. és 1997. években milyen elvek szerint történt a munkavállalók bérezése, volt-e különbség az egyes vezetők munkabére között, ha igen, milyen szempontok alapján különböztettek, a felperes munkabére hogyan alakult ezekben az években. A teljesítményorientált bérezésre való áttérés időpontjától, 1998-tól, a nem termelő egységeknél dolgozók bérezése milyen szempontok szerint történt, az alperes nyereségéből részesültek-e az itt dolgozók is. Amennyiben igen, milyen elosztási elv szerint állapították meg ezen munkavállalók munkabérét. Készítsen kimutatást arról, hogy ez 1998-tól 2003-ig éves bontásban milyen mértékű volt az alperes össznyeresége, ezen belül az egyes egységek eredménye. Készítsen kimutatást arról, hogy 1998-tól 2003-ig éves bontásban a felperes által vezetett labor számára milyen mértékű árbevétel került meghatározásra, milyen költségeket számítottak fel a labornak és milyen volt az éves eredménye. Készítsen továbbá kimutatást arról, hogy - 1998-tól 2003-ig éves bontásban - a labor melyik egységeknek egységenként hány esetben és milyen értékben végzett háttérmunkát, illetve mennyi és milyen értékű külső munkát végzett. A felhívásnak az alperes a 2007. május 8. napján 52. sorszámra érkezett beadványában tett eleget. A bíróság a 2007. június 7. napján kelt 1.M.37/2004/55. számú végzésével 2007. október 16. napjának 9,00 órájára tűzött az ügyben tárgyalást. A megtartott tárgyaláson a bíróság tanúmeghallgatást foganatosított, illetve rögzítette, hogy az alperes az 52. sorszámú beadványában csak részben tett eleget a bíróság felhívásában foglaltaknak. A tárgyalást a bíróság elhalasztotta, új határnapul 2008. január 15. napjának 9,30 percét tűzte ki, felhívva az alperest, hogy 15 nap alatt tegyen eleget megfelelően a 49. sorszámú végzésében foglaltaknak. Csatolja továbbá ugyancsak 15 nap alatt a Menedzsment Szerviz osztály, a Berendezés-technikai osztály, az Építő-, Emelő és Anyagmozgató Osztály, valamint a Felvonóvizsgáló Állomás valamennyi vezetőjének a munkaszerződését és a munkaköri leírását. Ezen tárgyaláson a bíróság tájékoztatta a feleket, hogy figyelemmel arra, hogy a felperes az egyenlő bánásmód követelményének megsértésére hivatkozik, ezért elsősorban a felperest terheli annak bizonyítása, hogy melyek azok a munkakörök, amelyek hasonló jellegűek, mint a felperes munkaköre és akikkel egyenlő bánásmódban kellett volna részesítenie az alperesnek a felperest. A felhívásnak az alperes a 2007. november 6. napján 61. sorszámra érkezett beadványában tett eleget. E vonatkozásban a felperes 63. sorszám alatt előkészítő iratot csatolt. A 2008. január 15. napján megtartott tárgyaláson az alperesi bíróság az alperest 100.000.- Ft pénzbírsággal sújtotta, tekintettel arra, hogy 49. sorszámú végzésében foglaltaknak az 59. sorszámú végzésében foglalt ismételt felhívás ellenére sem tett megfelelően eleget. A tárgyaláson a bíróság tanúmeghallgatást foganatosított, majd a tárgyalást elhalasztotta, új határnapul 2008. február 26. napjának 9,00 óráját tűzte ki. Felhívta az alperest, hogy a 49. és 59. sorszámú végzésben foglaltaknak 15 napon belül tegyen eleget. A felhívásnak az alperes a 2008. február 19. napján 65. sorszámra érkezett beadványával tett eleget. A 2008. február 26. napján megtartott tárgyaláson a bíróság ismételten tanúmeghallgatást foganatosított, majd a tárgyalást elhalasztotta, új határnapul 2008. április 15. napjának 13,00 óráját


7

tűzte ki. Kötelezte az alperest, hogy 8 nap alatt csatolja a felperes valamennyi munkaszerződés módosítását, munkaköri leírás módosítását, csatolja a Felvonóvizsgáló Állomás, a Menedzsment Szerviz osztály, az Ipari Berendezések és Hegesztéstechnológiai Osztály, valamint az Építő-, Emelő és Anyagmozgató Gépek oOsztálya, valamint ezek perbeli időszakban (1996-2003. terjedő időszak) volt vezetőinek a munkaszerződéseit, azok módosításait és a munkaköri leírásait. Az alperes a felhívásban foglaltaknak a 2008. március 11. napján 68. sorszámra érkezett beadványában tett eleget. A 2008. április 15. napján tartott tárgyaláson a felek tettek nyilatkozatokat, az alperesi bíróság ezen a tárgyaláson a felperes részére a 69. sorszámú beadványát visszakézbesítette azzal, hogy amennyiben szükségesnek tartja annak benyújtását 8 nap alatt az alperessel egyidejűleg közlendően, elbírálásra alkalmas formában nyújtsa be, pontosan jelölje meg, hogy mit kíván bizonyítani ebben a körben és milyen kérdések feltevését tartja szükségesnek az alperes részére. A bíróság a 2008. május 27. napján megtartott tárgyaláson az ügyben ítéletet hozott. A felperesi képviselő a tárgyaláson a hátrányos megkülönböztetés vonatkozásában azt adta elő, hogy a hátrányos megkülönböztetés kétirányú volt az alperesnél, egyrészt a labort érte a hátrányos megkülönböztetés, mert a bevétel nem arányosan volt az osztályok között elszámolva, a belső megrendelések után a költségeket nem arányosan terhelték a megrendelőre és a laborra, másrészt az alperes kénytelen volt fenntartani a labort, mert a felvonóvizsgálati akkreditációhoz a labor léte feltétlenül szükséges volt. A labor állandó vesztesége a teljesítményorientált bérezés miatt a felperest hátrányosan érintette, mert így nem emelkedett a jövedelme olyan mértékben, mint kellett volna. Hivatkozott arra is, hogy annak ellenére, hogy veszteséges volt a labor, kisebb volt a vesztesége általában, mint amit a terv előír, ezt is figyelembe kellett volna venni. A Pest Megyei Munkaügyi Bíróság a 2008. május 27. napján kelt 1.M.37/2004/75. számú ítéletével a felperes keresetét elutasította. Kötelezte a felperest, hogy fizessen meg az alperesnek 15 nap alatt 439.000.- Ft perköltséget. Az ítéletben megállapított tényállás szerint a felperes 1996. január 1-től állt alkalmazásban az alperesnél. Az 1995. november 6-án kelt munkaszerződés szerint a felperes munkaköre tartószerkezet-, vasúti járművek osztályvezető, személyi alapbére 120.000.- Ft volt. Az 1998. február 9-én kiadott munkaköri leírás alapján a felperes munkaköri feladatai közé tartozott többek között a tartószerkezeti osztály és a tartószerkezeti laboratórium tevékenységének irányítása, a rövid és hosszú távú tervezés, a laboratóriumban folyó vizsgálatok, valamint a laboratórium módszertani lehetőségei, korszerűsítésének szakmai irányítása, az osztály és a laboratórium minőségügyi rendszerének működtetése, továbbá az osztály dokumentációs tevékenységének irányítása. 1998. január 1-től az alperes teljesítményorientált bér és fizetési rendszert vezetett be, e szerint az alperesnél a béremelést tervteljesítés alapján döntötték el, arra az előző évi zárást követően, az eredmények és az előző évi infláció ismeretében volt lehetőség. Prémium megállapítására a terv túlteljesítése esetén kerülhetett sor. Béremelésben és prémium juttatásban a nyereségesen működő egységek alkalmazottai részesülhettek. Az ítélet rögzítette a felperes egy havi személyi alapbérét 1996-tól 2003-ig terjedően. Rögzítette továbbá, hogy az alperes 1999. január 1. hatállyal átszervezést hajtott végre, melynek keretében a Tartószerkezeti Osztályt megszüntette és a Tartószerkezet Laboratórium, valamint a Felvonóvizsgáló Laboratórium egyesítésével létrehozta a Központi Anyag- és Szerkezetvizsgáló Laboratóriumot, melynek vezetője a felperes lett. Ezen laboratóriumot 2003. június 1. hatállyal,


8

mint önálló egységet az alperes megszüntette és a felvonóvizsgáló állomás szervezetébe integrálta. Az alperes a 2003. május 30-ai dátummal készült okirattal a felperes munkaszerződését 2001. június 1-től - a felperes munkakörét illetően - vizsgáló laboratóriumvezetőre, szolgálati helyét illetően felvonóvizsgáló állomásra, a szakmai felettesét illetően a felvonóvizsgáló állomás vezetőjére kívánta módosítani, a felperes ezt a módosítást nem írta alá. Az alperes ügyvezetőjéhez írt 2003. június 9-én kelt levelében a felperes úgy nyilatkozott, hogy a munkaszerződés-módosítást nem áll módjában elfogadni, mert az nem felel meg sem a munka törvénykönyve rendelkezéseinek, sem a minőségirányítási kézikönyv előírásainak, melynek betartása az alperes akkreditáció keretében vállalta. Az alperes ügyvezetője a 2003. november 26-án kelt levelében arról tájékoztatta a felperest, hogy miután 2004. február 5-én a felperes eléri az előrehozott öregségi nyugdíjra való jogosultságát, ettől az időponttól a munkahelyén történő átszervezések miatt a munkájára nem tartanak igényt. Az alperes a 2004. január 20-án kelt és a felperes által ugyanazon átvett rendes felmondással 2004. március 22. hatállyal a felperes munkaviszonyát megszüntette. A rendes felmondása indokolása szerint a felperes által vezetett laboratórium évek óta veszteséges volt, ezért az alperes annak felszámolása mellett döntött. Az ítéletben rögzítettek szerint a felperes módosított keresetében azt kérte, hogy a bíróság állapítsa meg, hogy a 2003. november 26-i keltezésű okiraton az alperes jogellenesen szüntette meg a munkaviszonyát és kötelezze az alperest az ítélet jogerőre emelkedéséig az elmaradt munkabérek, továbbá 12 havi átlagkeresetének megfelelő 7.131.000.- Ft megfizetésére. Kérte továbbá, hogy a bíróság állapítsa meg, hogy az alperes megsértette az egyenlő bánásmód követelményét, mivel a munkabére jelentősen alacsonyabb volt, mint a vele hasonló munkakörben dolgozó vezetőké. A felperes az elmaradt munkabér összegét az 1996. január 1. és 2008. május 31. közötti időszakra 49.254.500.- Ft-ban jelölte meg. A felperes álláspontja szerint a munkaviszonyának fennállása alatt az alperes őt mindvégig hátrányosan megkülönböztette, mivel a munkabére méltánytalanul alacsonyabb volt, mint a vele hasonló beosztásban dolgozó osztályvezetőké. Az egyenlő bánásmód követelményének megsértése körében felperes hivatkozott arra is, hogy az az anyagi érdekeltségi rendszer, amelyet az alperes kialakította, az egész laboratóriumot hátrányos helyzetbe hozta. Álláspontja szerint a laboratórium tudományos munkát végző, nem termelő egység volt, ezért a termelő egységekkel nem lehetett volna összehasonlítani. Utalt arra is, hogy az alperes a laboratóriumot nem fejlesztette megfelelően, ezért nem is tudtak megfelelően teljesíteni. A 2003. november 26-i alperesi ügyvezetői levél vonatkozásában a bíróság az Mt. 89. § (1) bekezdésére és 87. § (2) bekezdésére, valamint 6. § (3) bekezdésére alapítottan megállapította, hogy az nem tekinthető munkáltatói rendes felmondásnak. A felperes egyenlő bánásmód megsértésére vonatkozó keresete körében hivatkozott az Mt. 5. §-ára, a 142/A. § (1), (2), (4) bekezdéseire, valamint az egyenlő bánásmódon és az esély egyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény (esély tv.) 19. § (1) és (2) bekezdésében foglaltakra. Ezek alapján akként foglalt állást, hogy az Mt. és Esélytv. hivatkozott rendelkezései alapján a perben a felperesnek kellett azt bizonyítania, hogy a munkabére lényegesen kevesebb volt az alperesnél vele egyenlő értékű munkát végző személyek munkabérénél. A bíróság leszögezte, hogy az egyenlő bánásmód megsértése körében elsődlegesen azt kellett vizsgálnia, hogy a Felvonóvizsgáló Állomás, az Ipari Berendezések és Hegesztéstechnológiai Osztály, az Építő-, Emelő és Anyagmozgató gépek Osztálya, valamint a Menedzsment Szerviz Osztály vezetői és a felperes munkája az Mt. 142/A. § (2) bekezdésében foglalt ismérvek alapján egyenlő értékűnek minősült-e. A bíróság részletesen ismertette a felperes által az „összehasonlítás” alapjául megjelölt vezetők feladatait, azt hogy hány fő munkáját irányították és részletesen meghatározta a felperes feladatkörét is, megállapítva a felek nyilatkozatai, a csatolt


9

munkaszerződések, munkaköri leírások, egyéb okirati bizonyítékok, valamint a meghallgatott tanúk vallomásai alapján azt, hogy a felperes munkája, néhány hasonló elemtől eltekintve, az elvégzett munka természetére, minőségére és különösen a vezetői felelősségre figyelemmel nem volt egyenértékű a felperes által megnevezett egységvezetők munkájával. Rögzítette azt is a bíróság, hogy a felperes a perben kifogásolta a laboratóriumi teljesítményének az elszámolását, illetve a munkabére ez alapján történő megállapítását is. E körben azonban – a bíróság megállapítása szerint - a felperes önmagának is ellentmondó nyilatkozatokat tett, egyrészt arra hivatkozott, hogy a tudományos munkát végző laboratóriumot nem lehetett volna a termelő egységekkel összehasonlítani, másrészt elismerte, hogy a laboratórium nyereségorientált egység volt, mely azonban azért volt veszteséges, mert az alperes teljesíthetetlen bevételi tervet határozott meg, valamint a belső munkák bevételét nem megfelelően számolta el a laboratórium számára. A bíróság megállapítása szerint az e körben előadottakat a felperesnek kellett volna bizonyítania. A laboratórium tudományos jellegére vonatkozó felperesi állítást a meghallgatott Madaras Gábor tanúvallomásán kívül okirati bizonyítékok is cáfolták, a gazdasági tervvel kapcsolatos felperesi előadás tekintetében megállapította, hogy az alperes 1998-ban teljesítményorientált bérezési rendszert vezetett be, ennek keretében az alperes ügyvezetője az egység vezetőkkel közösen elkészítette az adott egység következő évre vonatkozó gazdasági tervét, melyben meghatározták a várható árbevételt és a költséget. A felperes nem vitatta, hogy a tervet minden évben aláírta, azonban véleménye szerint azt nem lehetett teljesíteni. A tanúk egybehangzó vallomása alapján megállapította a bíróság, hogy az alperes egyetlen esetben sem követelt meg teljesíthetetlen tervezést az egységek vezetőitől, ugyanakkor arról is tudomással bírtak és elfogadták, hogy amennyiben nem tudnak nyereséget termelni az kihatással lesz a munkabérükre is. Rögzítette azt is a bíróság, hogy a felperes vitatta a laboratórium tevékenységére a belső munkák elszámolására vonatkozó alperes által szolgáltatott adatok helytállóságát, azaz általa készített kimutatásokkal kívánta cáfolni. A bíróság tájékoztatta ugyanakkor a felperest, hogy az alperes adatszolgáltatása megfelelőségének ellenőrzése szakértőt igénylő kérdés, azonban a felperes a szakértői bizonyításra tett indítványát visszavonta. Az ítélettel szemben a felperes élt fellebbezéssel, annak megváltoztatását és a kereseti kérelmének való helytadást kérve. Fellebbezésében a hátrányos megkülönböztetés vonatkozásában előadta, hogy a kereseti kérelme annak megállapítására irányult, hogy az alperesi munkaáltató a munkaviszonya fennállása alatt, hátrányos megkülönböztetésben részesítette, mivel a munkabére méltánytalanul alacsonyabb volt, mint a vele azonos munkakörben dolgozó többi osztályvezetőé. A bíróság ítéletében foglalt azon megállapítása kapcsán, hogy nem nyert bizonyítást a felperes és az általa megnevezett egységvezetők munkájának egyenértékűsége, azt adta elő, hogy a törvényes előírások szerint a hátrányt okozó munkáltatónak kell bizonyítania, hogy eljárása nem sértette a hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozó rendelkezéseket. A hátrányos megkülönböztetéssel kapcsolatos kereset elutasításának alapos indoka az lehetett volna, hogy bizonyítást nyert, hogy a felperes hátrányára nem egyenértékű a felperes és a többi egység vezető munkája. Az ítélet azon megállapítása kapcsán, hogy a felperes az elszámolásra vonatkozó állítását nem kívánta bizonyítani, előadta, hogy a belső munkák elszámolására vonatkozó adatok helytálóságával kapcsolatban azt mutatta ki a 72. sorszámú beadvány 6.i.? pontjában, hogy az alperes két különböző beadványával, ugyanazon évekre, és ugyanazon persorokra vonatkozóan, egymásnak ellentmondó adatokat adott meg, így állítása arról, hogy az alperesi adatok egy része nem helytálló, bizonyítást nyert. Ehhez nem kell pénzügyi szakértőt igénybe venni, az elszámolási problémáknak nincs döntő


10

jelentősége a hátrányos megkülönböztetés ügyében. A csatolt munkaszerződések álláspontja szerint a bíróság megállapításával szemben, éppen azt bizonyították, hogy a munkaköre, beosztása azonos volt a többi osztályvezetőével, az összehasonlításba bevont osztályvezetőkkel együtt, mind önállóan gazdálkodó, különböző szakmai profilú, úgynevezett termelő szervezeti egységek vezetői munkakörét látták el. Hivatkozott arra is, hogy a munkaköri leírásokból is kiderül, hogy munkaköre osztályvezető, és munkaköre leírása a többi osztályvezetőhöz képest a legmagasabb szintű szakmai követelményeket támasztotta a munkakör betöltéséhez. Az egyéb okirati bizonyítékok tekintetében nincs az elsőfokú eljárás peranyagában olyan okirat, amely bizonyítható lenne, hogy a munkája nem volt egyenértékű a többi osztályvezetőével. Az osztályvezetők tanúvallomásaikban saját osztályuk, és saját maguk tevékenységéről nyilatkoztak, munkájuk egyenértékűségének kérdése tanúvallomásaikban szóba sem került. Az ügyvezető igazgató tanúvallomásában valótlanul állította, hogy a méréstechnikai feladatok elvégzése volt a feladata, ugyanitt azt is előadta, hogy a felperes munkakörében a munka 80 %-a tényleges technikai munka, a mérés előkészítése és a mérés lefolytatása volt a munkaköri feladata, csak a további 20 % szolgált irodai munkára és elvi előkészítésre. Az alperes a hátrányos megkülönböztetés ügyében nyilatkozataiban valótlan állítások sorozatával alaptalanul alátámasztva tendenciózusan azt az álláspontot képviselte, hogy a munkája, és a vele azonos osztályvezetői munkakörben dolgozó munkatársak munkája nem tekinthető egyenértékűnek. Figyelmen kívül hagyta az elsőfokú bíróság azt, hogy az ő munkakörére és munkaköri feladataira ténylegesen elvégzett munkájára vonatkozó, és az alperes valótlan állításainak cáfolatául szolgáló szóbeli, és írásbeli nyilatkozatait fenti megállapításának alátámasztásául dr. Madaras Gábor 5. pontban felvett valótlan állítását, tényállás jeleként rögzítve le, mely szerint munkakörében, munkája 80 %-a tényleges technikai munka, méréstechnikai feladatok elvégzése, a mérés előkészítése és a mérés lefolytatása volt a munkaköri feladata. Fontos és az elutasító ítélete meghozatalakor és az indokolásában figyelmen kívül maradt ténynek tekintette, hogy a laboratórium gazdálkodását alapos okkal veszteségesre tervezték, fizetése és premizálása tekintetében a nyereségorientált bér, és fizetési rendszer alapján jártak el, azaz hátrányos megkülönböztetése e rendszerben eleve elrendelt volt. Az a tény is figyelemre méltó az ügyben, hogy a veszteségesre tervezéssel de facto nem termelőegységnek tekintették a laboratóriumot, személyét ebben a tekintetben is hátrányos megkülönböztetésben tartották, illetve nem termelő egységek béremelése és premizálása, mindig az intézeti átlagnak megfelelően alakult. A Pest Megyei Bíróság, mind másodfokú bíróság a 2009. szeptember 9. napján kelt 8. Mf. 20.583/2009/5. számú ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Ítélete indokolásában kifejtette, hogy a munkaügyi bíróság mindkét kereseti kérelem tekintetében a tényállás megállapításánál a bizonyítékokat a Pp. 206.§ (1) bekezdésében foglaltaknak megfelelően a maguk összességében értékelte, a levont következtetései helytállóak. A hátrányos megkülönböztetésre vonatkozó kereseti kérelem vonatkozásában rögzítette, hogy az elsőfokú bíróság azt az elbíráláskor hatályos Mt. 5.§ - a és 142/A.0 – a alapján bírálta el. Az ügy érdemi elbírálására azonban nem volt hatása, mivel az egyenlő bánásmód követelménye tartalmazza a hátrányos megkülönböztetés tilalmát is. Hivatkozott a 27/2001. (VI.29.) AB határozatra, mely szerint a hátrányos megkülönböztetés tilalma nem abszolút. A megkülönböztetésnek egymással összehasonlítható alanyi körre kell vonatkoznia, mert az egyenlőként való elbírálás különböző jogi helyzetben lévők összehasonlítása esetén nem merülhet fel. A munkaügyi bíróság széleskörű bizonyítást folytatott le, meghallgatta az érintett


11

osztályvezetőket, és ennek alapján helyesen állapította meg, hogy a szervezeti egységek nem voltak egyenlő helyzetben a ténylegesen elvégzett munka tekintetében annak ellenére, hogy az osztályvezetők egyes munkaköri feladatai – szervezeti egység irányítása, megrendelés szerzése, gazdasági terv készítése – a munkaköri leírás szerint azonosak voltak. Ennek hiányában egyenlő munka sem lehetséges, a felperest hátrányos megkülönböztetés nem érte. Hivatkozott a másodfokú bíróság a BH.2004.123. számú eseti döntésre, mely szerint az , hogyha az egyébként azonos jellegű munkavégzésért a nem azonos feltételekkel rendelkező személyek eltérő díjazásban részesülnek, nem tekinthető indokolatlan megkülönböztetésnek. A per anyagából megállapítható, hogy a felperes munkája néhány hasonló elemtől eltekintve nem volt egyenértékű az összehasonlításba bevont vezetők munkájával. A másodfokú bíróság megállapítása szerint az elsőfokú bíróság helyesen foglalt állást a felperes által vezetett laboratórium működésével és elszámolásával kapcsolatban is. A felperes munkaviszonya létesítésétől kezdve tisztában volt azzal, hogy az általa vezetett egység is piacorientált és bérezése ehhez az elváráshoz kapcsolódik. A felperes maga nyilatkozott úgy, hogy az alperes a laboratórium gazdálkodását a piaci körülményekhez igazította. Az alperes a felperes ez irányú észrevételei és levelei ellenére nem látta versenyképesnek a laboratóriumot, melynek önállóságát végül is megszüntette, ez pedi a munkáltató munkaszervezési döntési körébe tartozik, célszerűsége a munkaügyi perben nem vizsgálható. A jogerős ítélettel szemben a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt. A hátrányos megkülönböztetés, egyenlő bánásmód kérdését illetően a felperes a felülvizsgálati kérelmében előadta, hogy a másodfokú bíróság a hátrányos megkülönböztetés kérdését téves szempontból vizsgálta. Az ítélet szerint a szervezeti egységek nem voltak egyenlő helyzetben a ténylegesen elvégzett munka tekintetében. A hátrányos megkülönböztetés vizsgálata során nem az egyes szervezeti egységek helyzete, hanem a munkakörök, munkaköri leírások, valamint a ténylegesen elvégzett munka az irányadó. Hivatkozott az Mt. 142/A. § (2) bekezdésére, és részletes előadást tett a munka természetét, minőségét, mennyiségét, a munka körülményeket, a szükséges szakképzettséget, a fizikai és szellemi erőfeszítést, a tapasztalatokat, a felelősséget illetően. Álláspontja szerint megállapítható, hogy a felperes munkaköre, valamint az általa ténylegesen végzett munka jellege összehasonlítható az alperesnél alkalmazásban álló többi osztályvezető által végzett munkával. Kijelenthető, hogy az Mt. által megállapított összehasonlítási szempontok figyelembevételével az osztályvezetők munkaköre, tevékenységük hasonló, de mindenképpen összehasonlítható volt. Az összehasonlítás alapján kijelenthető, hogy a velük, valamint a felperessel szembeni elvárások hasonlóak voltak. Ahol a hasonlóság nem állapítható meg, ott az A3-as jelű munkaköri leírás szerint a vevőkkel kötött szerződésekben vállalt kötelezettségek teljesítésére, a technikai feltételek biztosítására vonatkozó kötelezettségek a felperesre nézve szigorúbbak, magasabbak voltak. A felperes osztályvezetői feladatköre felelősségteljes és kreatív tevékenységet kívánt meg, ami nem csupán a gyakran balesetveszélyes vizsgálatok elvégzésének irányításában merült ki. A felperes feladata volt a vizsgálati igények kielégítését szolgáló elvi megoldások innovatív kidolgozása, és azok gyakorlati megvalósításához szükséges kiegészítő berendezések megtervezése és gyártatásuk lebonyolítása is. Ezen túlmenően már az alperesnél alkalmazott teljesítmény-, és bevétel-orientált bérezési rendszer léte is alkalmas a hátrányos megkülönböztetésre, a munkavállalók teljesítményét nem határozhatja meg olyan bérezési rendszer, mely csupán a cég nyereségében, bevételeiben határozza meg a munkavállalók bérezésének alapját. Egy ilyen rendszer a termelő és vizsgálati osztályok, valamint ezen osztályok dolgozói közötti hátrányosa megkülönböztetéshez vezet. A felülvizsgálati kérelemben általa előadottak szerint a másodfokú bíróság a tényállást helyesen


12

állapította meg, ugyanakkor a helyesen feltárt tényállással, az okirati bizonyítékokkal ellentétes, logikai hibákat vétó ítéletet hozott. A 2011. április 8. napján a Legfelsőbb Bírósághoz érkezett felülvizsgálati kérelem kiegészítésben (5. oldal) a felperes részletes előadást tett a másodfokú bíróság bizonyíték értékelése kapcsán, míg a felülvizsgálati kérelem kiegészítés 7. oldalán a II/5/1. pontban kifejti az elbíráláskor hatályos Mt. 5. §, és 142/E. § előírásait érintően azt adta elő, hogy hogy a másodfokú bíróság a hátrányos megkülönböztetésre vonatkozó fellebbezést illetően is megállapította, hogy „a fellebbezés nem alapos”, a felperes keresetét elutasító határozatát pedig közvetlenül a tényállást kifejező „... a felperest hátrányos megkülönböztetés nem érte” ténymegállapítással támasztotta alá. Jogi indokolásképpen megállapította hogy „az ügy érdemi elbírálására nem volt hatása a munkaköri bíróság eljárásának, miszerint a felperes hátrányos megkülönböztetésre vonatkozó keresetét az Mt. 5. §, és 142/A. § előírásainak az elbíráláskor hatályos szabályai alapján bírálta el, mivel az egyenlő bánásmód követelménye tartalmazza a hátrányos megkülönböztetés tilalmát is. Előadta, hogy a felperes részéről ez a jogi indokolás az Mt. 5. § vonatkozásában az ügy érdemi elbírálását illetően nem fogadható el. Az elbíráláskor hatályos Mt. 5. §, és a 2004. január 28. napján hatályba lépett Esélytörvény értelmében az érdemi elbíráláshoz az alperesnek csak akkor kell bizonyítania, hogy megtartotta az egyenlő bánásmód követelményét, ha a felperes, az Esélytörvény 19. § (1) bekezdésbeni előírása szerint bizonyítja, hogy hátrány érte. A felperes alperesnél töltött munkaviszonya azonban az Esélytörvény hatálybalépése előtti időszakra esett. Az Mt. 5. § (8) bekezdésének 2004. január 28. előtt hatályos szövege szerint a munkáltatónak kell bizonyítani, hogy eljárása a hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozó rendelkezéseket nem sértette. A másodfokú bíróság jogi indokolása az Mt. 5. § előírásait illetően azonban elfedi azt a tényt, hogy a Munkaügyi Bíróság ítéletének megalapozásául a következő tényállást állapította meg: „nem nyert bizonyítást a felperes, és az általa megnevezett egységvezetők munkájának egyenértékűsége”. Ez a munkaügyi bíróság által megállapított tényállás egyértelműen kifejezi, hogy a munkaügyi bíróság az Esélytörvény betűje, és az azzal kapcsolatos jogalkotói szándék szerint járt el az EU jogharmonizáció követelményeinek megfelelően, amelyek a munkavállalók hátrányára megváltoztatták az Mt. 5. § korábbi előírásait. A munkaügyi bíróság csak akkor alapíthatta volna a keresetet elutasító ítéletét az Mt. 5. § (8) bekezdés előírására, ha az előbb idézett tényállással szemben a tényállás az lett volna, hogy bizonyítást nyert, hogy a felperes munkája, és megnevezett egységvezetők munkája nem volt egyenértékű. Hivatkozott arra, hogy a munkaügyi bíróság jogellenesen az Esélytörvény szerint járt el. Az Mt. 142/E. §-át érintően előadta, hogy a másodfokú bíróság a bizonyítékokra vonatkozó általános hivatkozásokon túl az indokolásban nem tett eleget a Pp. 221. §-ból fakadó, a hivatkozott jogszabály értelmezésére, és a konkrét bizonyítékok teljes körű értélkelésére vonatkozó kötelezettségeinek. A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága, mint felülvizsgálati bíróság, a 2011. április 20. napján kelt Mfv. I. 11.119/2010/5. számú ítéletével, a Pest Megyei Bíróság 8.Mf.20.583/2009/4. számú ítéletét hatályában fenntartotta. A felperes keresetében az alperes kártérítés megfizetésére való kötelezését kérte. Ennek kapcsán előadta, hogy a Budapest Környéki Törvényszék (Pest Megyei Bíróság) a 8. Mf. II. 20.583/2009/4. szám alatti ítéletében, illetve a fellebbezési eljárás során bírói műhibát valósított meg. Elöljáróban leszögezte, hogy a kereset - az Alaptörvénye és a hatályos jogszabályok keretei között maradva -, olyan eljárást kezdeményez, melyben érvényesülhetnek a jogalanyok törvény előtti


13

egyenlőségét deklaráló alaptörvényi rendelkezések, azt megállapítva, hogy alkotmányos értelemben a bíróságok nem tekinthetők hatóságoknak, mivel azok önálló alaptörvényi fejezetben megjelölt államhatalmi ág, melynél fogva jelenleg alaptörvénnyel ellentétes állapot áll fenn annyiban, hogy ezen hatalmi ág vonatkozásában nem léteznek azok a pártatlan és független bírói szervek, melyek szervezetileg, és eljárási szempontból is elkülönülnének attól a bírói szervezettől, melynek hibáit kellene elbírálniuk. Mivel mulasztásos alaptörvénysértés állapítható meg, az Alaptörvénnyel konform, bírói felelősséget önálló szervezeti formában, és saját eljárási rendjében megállapító bíráskodás, országgyűlés általi kialakításának hiánya miatt, ezért nem érvényesülhet a 28. cikknek azon rendelkezése, miszerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelet bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelezettségeit törvény által felállított független és pártatlan bíróság, tisztességes és nyilvános tárgyaláson ésszerű határidőn belül bírálja el. Hivatkozott az alaptörvény 47. cikkére, és ennek alapján arra, hogy az Alaptörvényben, illetve az Alapjogi Chartában rögzített alapjoggal ellentétes az a jogi helyzet, amelyben a bírósági rendszer jelenleg saját hibáit maga bírálja el, ezért a jelenlegi jogi környezetben az ilyen ügyeket egyedül az EU által rendszeresített bírósági eljárásokban lehet pártatlan és független eljárásként lezárni. Hivatkozott továbbá az alaptörvény R. cikkére, XV. cikkére. XXIV. cikkére, XXVIII. cikkére, XV. cikkére, XVI. cikkére, a Pp. 2. § (1), (3) bekezdésére, és 4. §-ára, az 1959. évi IV. törvény (Ptk.) 349. § (1) bekezdésére. e tekintettel jelen kereset jogalapjaként, mind a Pp-t, mind a Ptk-t megjelölte. Előadta továbbá, hogy az EU Emberi Jogok Európai Bírósága előtt több esetben nyilatkozott a Magyar Állam, melynek visszatérő motívuma az volt, hogy a károsultnak közigazgatási jogkörben okozott kár megtérítése érdekében kellett volna eljárást indítania, mellyel megelőzhető lett volna a károsodás. Ennek elmulasztására olyan okként hivatkozik a Magyar Állam, mely szerinte kizárja az EU Bíróság előtti károsulti jogérvényesítést. E körben hivatkozott a Gávris kontra Magyarország ügyre (33723/06. számú kérelem). Hivatkozott arra, hogy jelen eljáráshoz az analógiát az úgynevezett orvosi műhibaperek szolgáltatják azzal, hogy az ott használt szakkifejezéseknek, megfelelő átalakítása, a bírósági eljárásban is alkalmazható, például diagnózis-tényállás, alkalmazott gyógymód-ítélet stb. Hivatkozott a BH. 1987. 14. számú eseti döntésre. Előadta, hogy az orvosi műhiba perekkel kapcsolatosan a Legfelsőbb Bíróság elvi éllel rögzítette azt az elvárási rendszert és szintet, amelyet az orvosoknak tanúsítaniuk kell eljárásuk során, mely átlagosnál magasabb elvárási szintet, a bírói tevékenység értékelése során sem lehetséges alacsonyabb szinten kezelni. Kérte, hogy a bíróság ezen meghatározott, magasabb elvárási szint figyelembevétele mellett vizsgálja a megjelölt bírói eljárásokat. Az általánosan követett, de jogszabállyal alá nem támasztott joggyakorlat, miszerint csak kirívóan súlyos jogalkalmazói hiba alkalmas károkozás, és ennek következtében kártérítés megállapítására, nem alkalmazható, mivel a joggyakorlat semmilyen más esetben nem ismer az általánosnál alacsonyabb felelősségi szintet, kivéve a bírósági műhibákat, melyből egyenesen következik az, hogy ugyanolyan felelősségi szabályokat kell alkalmazni a bírósági eljárásokkal kapcsolatban, mint amilyeneket a bíróságok alkalmaznak az eléjük került egyéb ügyekben. Jelentős változás állt be azt követően, hogy az 1949. évi XX. törvényt, alkotmányt felváltotta Magyarország Alaptörvénye, mivel a korábbi Alkotmány a bíróság előtti jogegyenlőséget tartotta fenn, addig az Alaptörvény - a nemzetközi egyezményekkel összhangban -, a törvény előtti egyenlőséget tekintette a jogegyenlőség alapjának. Ebből viszont egyenesen levezethető, hogy az, hogy csak kirívóan súlyos jogalkalmazási hiba alkalmas kártérítési igény érvényesítésére, az elfogadott Alaptörvénnyel ellentétes gyakorlattá vált, tekintettel arra, hogy a törvény előtti


14

egyenlőség elve mentén minden felelősségnek azonos a zsinórmértéke. A felperes keresetében röviden ismertette a tényállást, miszerint 1996. és 2004. között munkaviszonyban állt az előzményi ügy alperesével. A munkaviszonyát az előzményi ügy alperese álláspontja szerint kétszer szüntette meg, melyből a 2003. évi, az első volt a valós és joghatályos, melynek sem visszavonásához, sem megváltoztatásához a felperes nem járult hozzá, ezért a második, joghatállyal nem bíró 2004. évi felmondás az első felmondás hibáinak leplezésére készült. Leszögezte, hogy az alperesi bíróság álláspontja e vonatkozásban sem felelt meg a jogszabályok rendelkezéseinek, illetve a jognyilatkozatok tényleges tartalmának, de ennek kapcsán jelen perben nem kíván igényt érvényesíteni. Az előzményi ügyben keresetének másik hangsúlyos elemét a hátrányos megkülönböztetésre, különösen a közvetett hátrányos megkülönböztetésre alapozta. Ezen körben az eljáró bíróságok mindegyike bírói műhibát, súlyos szabályszegést valósított meg, mivel olyan jogszabályra alapozta a bizonyítási terhek kiosztását, mely jogszabály a vitatott időszakban még nem volt hatályban. Ez a jogszabály a 2003. évi CXXV. törvény, hatálybalépésének időpontja 2004. január 27. A felperes a keresetét 2004. január 7. napján adta be. Előadása szerint, mivel jogrendszeri alapelv, hogy mindig a hatályos jogszabályok alapján kell és lehetséges vizsgálni és megállapítani a tényállást, a nem létező jogszabályra alapozott tényállás vonatkozó elemei törvénysértőek. Hivatkozott a Pp. 3. § (3) bekezdésére, előadva, hogy ha a bíróság az előzetes tájékoztatási kötelezettségének nem, vagy nem teljes körűen tesz eleget, jogszerűen nem alkalmazhatja azokat a jogkövetkezményeket, amelyeket a törvény annak elmulasztásához, vagy sikertelenségéhez fűz. Tehát a bírói műhiba azzal valósult meg, hogy a hátrányos megkülönböztetésre vonatkozó jogszabályban megjelölt bizonyítási terhek pontosan az ellenkezői a korabeli hatályos vonatkozó Mt-ben meghatározott bizonyítási teher elosztásnak. Az eljáró bíróságok konkrét eljárási és indokolási cselekményeikkel megszegték az ítélkezés alapelveit rögzítő jogszabályok rendelkezéseit, valamint az alapelveket tételesen kifejező releváns eljárási szabályokat. A felperes keresetének mindkét tárgyában az eljáró bíróságok megszegték a tényállás törvényes megállapítására és az ítélet indokolására vonatkozó, Pp. 206. § (1) bekezdés, és Pp. 221. § (1) bekezdésben szabályozott tételes eljárási szabályok rendelkezéseit. Ez a bírósági jogalkalmazási hiba kirívóan okszerűtlen, iratellenes, logikai ellentmondásokon alapuló tényállásra vezetett az eredeti kereset mindkét tárgyában. A kereset hátrányos megkülönböztetésre vonatkozó tárgyában ezt a jogszabályi rendelkezést azzal szegték meg az eljáró bíróságok, hogy a Pp. 8. § (1) és 8. § (2) bekezdésében rögzített eljárási alapelveknek kötelezően nem szereztek érvényt, mely szerint a bizonyítékok rendelkezésre bocsátásának a kötelezettsége a feleket terheli. Az elsőfokú bíróság 49. és 59. számú végzései ellenére, az eljárás végéig nem csatolta a peranyaghoz, a felperes egységére előírt gazdálkodási terveket az alperes, melyek meglétéről a tanúvallomások során nyilatkozott, és ezek közvetlenül bizonyítékul szolgáltak volna a felperes közvetett hátrányos megkülönböztetésének igazolására, illetve annak igazolására, hogy a felperes egysége gazdálkodását a piaci viszonyokra, a szerkezet vizsgálatok nagy költségére stb. tekintettel a jogsértés időszakában veszteségesre tervezték. Az elsőfokú bíróság az alperest pénzbírsággal sújtotta azon a címen, hogy az alperes nem tett eleget a 49. és 59. számú bírói végzéseknek. A hátrányos megkülönböztetés tárgyában az elsőfokú bíróság a 2004. január 10-i perindításhoz képest 2007. október 16-án, a tizedik tárgyaláson, félrevezető, teljesen helytelen tájékoztatást adott a feleknek a bizonyítási teherről, a megkésett tájékoztatás azonban félrevezető, hibás tájékoztatás volt, mert a jogsértés időszakában hatályos Mt. 5. § (8) bekezdése, rendelkezése szerinti bizonyítás


15

szabályainak ellentmondóan, a jogrendszerbe csak később beiktatott Esélytörvény szerint tájékoztatott a bizonyítási teher kiosztásáról. Hivatkozott az Mt. 2004. január 20. napján hatályos 5.§ - ára, valamint az egyenlő bánásmódról, és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény 19. § (1),(2) bekezdéseire. Előadta, hogy az előzményi per elsőfokú ítéletének 6. oldal 2. bekezdése a következő rendelkezést tartalmazza: „...az Esélytv. 19. § (1) és (2) bekezdésében foglaltaknak megfelelően a jogsérelmet szenvedett félnek kell bizonyítania, hogy hátrány érte...”. Sokat elárul az Esélytv. kárt szenvedetteket védő rendelkezéseiről, hogy 2007-ig még bizonyítást követelt a kárt szenvedettektől a jogszabály a hátrányos megkülönböztetést illetően, ezt követően már valószínűsítés is elegendő volt. Ehhez képest a hatályos Mt. rendelkezései alapvetően károsult pártiak voltak, az Esélytv. 2007-től alkalmazott rendelkezéseinél sokkal erősebben szolgálták a károsultak védelmének célját a perben hatályos időszakban. Ez az óriási hiba a hátrányos megkülönböztetés jogcímén támasztott kereset elbírálására lefolytatott teljes eljárást, és annak eredményét perdöntő módon befolyásolta, mivel az eljárás során mindvégig tőle várta el a bíróság a bizonyítást, és ennek alapján értékelte sikertelennek a bizonyítását, és utasította el a keresete ezen részét. Hivatkozott a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. tv. 15. § (2) bekezdésére, előadva, hogy az Mt. 5. § (8) bekezdésében előírt egyértelmű, más értelmezést nem engedő bizonyítási szabály ellenére a felperes kertesetét a jogsérelem időszakában a jogrendszerbe még nem beiktatott jogszabályban előírt, a törvényes bizonyítási szabállyal ellentétel bizonyítási szabályra hivatkozással utasította el. Ez a bíró kötelezettségének nem csak megkésett teljesítése, hanem valótlan félretájékoztatás. Ez a bírói műhiba nem képezhet vitát abból a szempontból, hogy súlyosan felróható volt, mivel ez az eljárás alapja, és az eredményhez vezető értékelési alapelv. A Pest Megyei Munkaügyi Bíróság az alperes megalapozatlan álláspontjának megfelelően, a felperes Mt. 5. § (2) bekezdés jogcímre vonatkozó közvetett hátrányos megkülönböztetésre vonatkozó keresetét érdemben nem vizsgálta, eljárását döntően a keresetben kifejezett igényektől eltérő jogkérdés vizsgálatára redukálta, arra, hogy a felperes, és a többi osztályvezető munkája egyenértékűnek minősül-e. A bíróság ezzel megszegte a rendelkezési jog Pp. 3. § (2) bekezdésében rögzített alapelvét. Ugyanakkor a felperesi keresetet, az alperesi bizonyítási mulasztás ellenére, hibás mérlegeléssel utasította el. Ezekkel a jogsértésekkel a bizonyítási teher hibás kiosztása mellett, egyenként is, mint perdöntő kihatással szegték meg a tényállás megállapítására, és a kötelezően írásba fektetendő jogi indokolásra vonatkozó Pp. 206. § (1), és Pp. 221. § (1) bekezdésében foglalt eljárási szabályokat. Amennyiben a hatályos Pp., illetve Mt. osztotta volna ki az eljárt bíróság a bizonyítási terhet, egyrészt a bizonyítás terhe az előzményi per alperesét terhelte volna, illetve annak sikertelensége esetén pernyertességet kellett volna, hogy eredményezzen. Az előzményi per alperese azonban hibás és valótlan jogszabályra alapozott bizonyítási tájékoztatásra tekintettel nem törekedett kimentő bizonyítás lefolytatására, mivel erre nem kötelezte az eljárt bíróságok egyike sem, melyből következően azáltal, hogy tényként megállapították azt, hogy többszörös munkabér különbözet alakult ki közte és a többi hasonló beosztású vezető között, megalapozta a kereseti igénye ezen részét. Az előzményi per alperesének magatartásának és eljárásának jellemzésére a felperes az előzményi per számos jegyzőkönyvi részletére hivatkozott. Előadása szerint az előzményi per alperese, a munkáltató ehhez hasonló hozzáállással és tartalommal járt el mindvégig, nyilván abban a tudatban, hogy nincs kockázata ezzel összefüggésben, mivel a bizonyítási teher a felperest terheli, így neki tényleges bizonyítást lefolytatnia egyáltalán nem szükséges. Ennek egyenes következménye az a jelentős mulasztása az


16

eljárásnak, amely a hátrányos megkülönböztetés kérdését egyedül a premizálási gyakorlat tekintetében vizsgálta, holott a bérezési kérdés egyéb elemei – személyi alapbér változása – sokkal nagyobb arányban érintette. Itt utalt az alperes által be nem csatolt bérezési szabályzat kérdésére. Előadta, hogy mindvégig hivatkozott arra, hogy az indulási, közel azonos feltételekhez képest, 2004-re az alapbéreket tekintve 189 %-os a prémiumokat is a beszámítva, 276 %-os átlagos bérkülönbség alakult ki a bérjövedelemhez viszonyítva. Minden érintett tanú akként nyilatkozott, miszerint a nyereségesség, vagy veszteségesség kihat a munkabérre is, de hogy ez hogyan, milyen arányban, és milyen számítás alapján, milyen szabályzat mentén, arra vonatkozóan semmilyen bizonyítékot nem tudott csatolni. Emlékekre, véleményekre, tudomásra alapozott minden tényállási elemet az eljárt bíróság, amelyek nem tekinthetők bizonyítási eszköznek akkor, ha elhangzott olyan állítás, hogy erről élő szabályzat létezik. Ha pedig így van, és ezt a munkáltató nem csatolta be, egyértelműen mellőzni kellett volna a véleményeket, melyeket viszont a tényállás alapjaként vett figyelembe az eljáró alperesi bíróság. Ezt bizonyítja leginkább, hogy míg a meghallgatott tanúk egyike sem tudta megmondani, hogy a saját munkabére milyen módon változott meg, milyen arányban. Ezekre a bizonyítatlan hallomásokra alapozott úgy az elsőfokú ítélet, mint konkrét bizonyítékokra, az viszont egyenes következménye annak a hibás, bizonyítási teherrel kapcsolatos tájékoztatásnak, amelyet az eljáró elsőfokú bíróság közölt hibásan az általa előadottak szerint. Jellemző momentuma az eljárásnak az is, amikor folyamatosan arra hivatkozott a volt munkaáltatója, hogy megtagadta valamilyen vizsgálat végzését, de ennek semmilyen bizonyítékával nem szolgált, holott ezt az állítást folyamatosan vitatta. A közvetett hátrányos megkülönböztetés tényét erősíti továbbá, hogy csak további beruházások eredményeképpen tudtak más jellegű munkákat is elvégeztetni, a dekonjunkturális piacon működtetett laborral, ami egyértelműen jelzi, hogy a feltételek biztosításának elmaradása a a munkáltató érdekkörébe tartozó mulasztás volt, mely szektorálisan különböztetett meg hátrányosan, a konjunkturális piacon működő, önállóan gazdálkodó szervezeti egységekhez, osztályokhoz képest. A munkáltató cég a dekonjunkturális piacon az eleve veszteséges működtetésre tervezett laboratórium felperes által vezetett szervezeti egységét azért tartotta fenn, mert más, nyereségesen működő egységei működésének elengedhetetlen feltétele volt akkreditált vizsgáló laboratóriumi háttér megléte. Ezzel az auditok során elleplezett átszervezéssel az EU követelményeket kifejező, a vizsgáló laboratóriumokra vonatkozó NAT labor auditok legfontosabb elemét sértette meg az auditált munkáltató ügyvezetője, egyben a NAT elnöke. A munkáltatója a munkaviszonya alatt a laboratórium részére egyáltalán nem finanszírozott beruházásokat. A 64. sorszámú jegyzőkönyvben nyilatkozta a munkáltatói jogokat gyakorló, hogy valóban voltak kérései műszer beszerzésre, melyeket mindig elutasított. Ebből következően elismerten ellehetetlenítette az általa irányított labor fejlődésének lehetőségét a többi részleghez képest. Teljesen értetlenül áll a bíróság által elfogadott, de teljese alaptalan hivatkozás előtt is, miszerint megtagadta valamilyen munkáltató által kezdeményezett feladatbővítés elvégzését. A bíróság úgy tekintette, hogy munkaviszonyban nem a munkáltató és a munkavállaló állt egymással szemben, hanem mintha egyenrangú felek megállapodása alakítana ki valamilyen munkafeltételt. Ha igaz lenne a munkáltató ezen állítása, akkor rendkívüli felmondási okot szolgáltatott volna. Érdekes módon a munkáltató ezen hivatkozásának igazolását sem várta el az eljárt bíróság. Amennyiben egyesével, és összességében ezen kérdésekben összehasonlítjuk a meghallgatott részlegvezetők nyilatkozatait, abból egyértelműen megállapítható, hogy egyáltalán nem tudtak nyilatkozni az általa vezetett labor működéséről, az eredményről. Ilyen nyilatkozatok mellett teljes egészében értelmezhetetlen az a bizonyíték háttér, amely alapján a keresete ezen részét elutasították. Ennek egyetlen magyarázata van, mégpedig az, hogy az elutasító ítélet alapja a terhére rótt hátrányos megkülönböztetés bizonyításának sikertelennek minősítése volt.


17

Ebben az összefüggésben felmerül az ellenkező oldal bizonyítás minősítésnek kérdése. A volt munkáltatója által becsatolt adatok, a kiszabott bírság által is igazoltan alkalmatlanok voltak bármire is, az egyes kimutatások eltérő adatokat tartalmaztak, a tanúk nem tudtak konkrét adatokkal szolgálni, az alperes nem csatolt szabályzatokat, fegyelmi határozatokat, felhívásokat, melyek teljesítését megtagadta a felperes. Ami tényként viszont mindvégig megállapítható volt, az a jelentős, nem elsődlegesen prémiumra alapozott munkabér különbség közte és a többi részlegvezető között. Mivel a munkáltató a hibás bizonyítási kioktatás alapján tényleges bizonyítást nem folytatott le, ebből következően nem tudta bizonyítani, hogy a kialakult jelentős bérkülönbség nem a hátrányos megkülönböztetés következménye volt. A jogerős ítélet szerint a Pest Megyei Munkaügyi Bíróság helyesen bizonyított azt a tényállást, miszerint a többi osztályvezető munkája az elvégzett munka alapján nem volt egyenértékű. Ehhez képest a keresete nem erről, hanem a hátrányos megkülönböztetésről szólt, de ezzel kapcsolatban semmilyen tényleges bizonyítás nem folyt le. Megjegyezte, hogy már az a tény, hogy sem a Pest Megyei Munkaügyi Bíróság, sem a másodfokú bíróág nem tette érdemben vizsgálat tárgyává a közvetett hátrányos megkülönböztetésre vonatkozó keresetet annak eldöntésére, hogy teljesülnek-e annak az Mt. 5. § (2) bekezdés szerinti tényállási elemei, kimeríti és bizonyítja azt a jogalkalmazási hibát, hogy az alperes megsértette a rendelkezési jog alapelvét (Pp. 3. § (2) bekezdés). Számára kétségtelennek tűnik, hogy a jogerős bírósági ítélet szerint a munkáltató nem sértette meg a hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozó rendelkezéseket az Mt. 5. §-a értelmében, holott annak rögzítése, hogy a szervezeti egységek elvégzett munkájuk, különböző helyzetük, szerepük, lehetőségeik és feladataik eltérő, mint tény egyáltalán nem képes bizonyítani, hogy esetében a munkáltató nem követett volna el hátrányos megkülönböztetést. E körben hivatkozott az EH. 2000.349., a BH. 1998.12.610., és az Mfv. II. 10.545/1995/11. számú eseti döntésekre. Külön nyomatékkal kérte, hogy az eljárásban a törvényszék ne értékelje újra a bizonyítékokat, mert nem ez a jelen per feladata. Azt kérte megállapítani, hogy a bizonyítási teher kiosztása, és még számos esetben a bíróság eljárása a kereset mindkét tárgyában a per eredményére kiható mértékben hibás volt, és a hibás kiosztás miatt azt a peres felek hibásan is folytatták le, annak eredményét is ennek okán hibásan értékelhette csak az eljárt bíróság. A felperes tételesen részletezte a kártérítési igényét és ennek keretében kérte, hogy a törvényszék kötelezze az alperest az előzményi ügy perköltsége, az elsőfokú eljárás perköltsége 439.000.- forint, és ennek 2009. október 1-től járó kamata, a másodfokú eljárás perköltsége 210.720.- forint és ennek 2009. október 1-től járó kamata, a felülvizsgálati eljárás perköltsége 75.000.- forint és ennek 2011. május 1-től járó kamata megfizetésére. Számításokat végzett a felperes a közvetett hátrányos megkülönböztetésből származó elmaradt munkabére, és a közúti baleset nyomán gépjármű felelősség biztosítás alapján ereje megfeszítése címén káró, az elmaradt munkabér 40 %-ának megfelelő elmaradt járadék, és ezek Ptk. szerinti kamatai megfizetése vonatkozásában is, és ezen összegek megfizetésére is kérte kötelezni az alperest. Az elmaradt munkabér + 40 % járadék évenkénti összegének a 2004-2014. időszak éveire számított összegét, 22.218.319.- forintban jelölte meg. Kérte továbbá a közvetett hátrányos megkülönböztetés következtében elmaradt nyugdíja és annak kamatai megfizetésére kötelezni az alperest. Előadta, hogy a munkaviszonya jogellenes megszüntetése miatt kényszerűség kérte az előrehozott öregségi nyugdíja megállapítását, a jogosultsága időpontjától 2004. február 5-től megállapított előrehozott öregségi nyugdíja havi összege, és a nyugdíjemelés 2005-re hozott alapja 129.820.- forint volt. A felperes ezzel kapcsolatos


18

igényét 6.145.558.- forintban jelölte meg. Igényt tartott továbbá 2015. január 1-től nyugdíj különbözete kompenzálására a 2004-ben esedékes összegű havi nyugdíjkülönbségnek a nyugdíj emelések százalékában évente megnövelt összegű havi járadék megfizetésére, illetve fenntartott a a jogát arra nézve, hogy egyéb, nem vagyoni kárait illetően is igényt érvényesítsen. A felperes a 2015. október 2. napján 28. sorszámra érkezett beadványában ismét előadást tett az alperesi jogsértések vonatkozásában. Előadta, hogy a kereset elsődleges jogalapi hivatkozása az, hogy az eljárt bíróságok a 2003. évi CXXV. tv. bizonyítási teherrel kapcsolatos előírásait tekintették az ügy elbírálásra szempontjából alkalmazandó jogszabálynak. Ezen jogszabály viszont csak 2003. január 27-én lépett hatályba, az előzményi per alperese részére a felmondását ezen év január év 20án adta át, így a hátrányos megkülönböztetéssel kapcsolatos eljárása csak ezen időpont előtti tevékenységéhez kapcsolódhatott. A perben rendelkezésre álló tárgyalási jegyzőkönyvek egyértelműen rögzítik ezen állítás megalapozottságát, tehát azt, hogy az előzményi peres eljárás vizsgálati időszaka, csak a 2003. január 20. előtti időszakra terjed ki, amikor az Esélytv. még nem létezett. Az eljárt bíróságok által a vizsgálat tárgyává tett időszakban az 1992. évi XII. tv. 5. § rendelkezései léteztek. Csak ezen jogszabály alapján lehetett volna az előzményi perben a jogvitát vizsgálni és eldönteni. Mivel az alkalmazott jogszabályokat kifejezetten és kizárólagosan az eljárt bíróságoknak kell megjelölniük, az ebben való tévedés olyan szakmai súlya már megalapozza az eljárt bíróságok szakmai és jogi felelősségét. Ezen vizsgálati háttérjogszabályok megjelölése nem mérlegelési jogkörbe tartozó feladat. Ez az eljáró bíróságok munkájának magja, alapja, az ebben való tévedés az egész eljárást hibássá teszi. Mivel jelen per nem az előzményi per megismétlése, a törvényszék kompetenciája csak annak a ténynek a megállapítása lehet, hogy az alperes a nem mérlegelési körbe tartozó jogszabály kiválasztást illetően, szakmai hibát vétett, ez a hiba a bíróság feladatait tekintve felróható hiba, továbbá olyan súlyú, amely az előzményi eljárás eredményét alapvetően befolyásolta. A kereseti kérelmében megjelölt ítéleti hivatkozásain túlmenően a tárgyalási jegyzőkönyvek egy helyen tartalmaznak ezzel összefüggő érdemi rendelkezést, az 59. számú jegyzőkönyv 5. oldal 11. bekezdésében, ahol a bíróság tájékoztatta a feleket a bizonyítási kötelezettségről, és a bizonyítási teherről. Előadása szerint a hivatkozott jegyzőkönyvi kioktatás egyértelműen a jogsérelem elkövetésekor még nem létező Esélytv. 19. § (1) bekezdése szerinti kioktatás volt, amely ennek folytán egyértelműen megerősíti az elsőfokú előzményi ítélet már hivatkozott ezen hibás megállapítását. Az akkor hatályos jogszabály az Mt. 5. § (8) bekezdése ennek az ellenkezőjét írta elő. Az előkészítő irat II. pontjában a felperes felsorolta az előzményi per elhallgatott alapvető bizonyítékait. Előadta, hogy F/2. alatt csatolta a MSZ EN ISO/ECM. 17025. számú szabványt, és F/3. szám alatt a 2004. április 2-án kiadott minőségpolitikát, melyek mindegyikét kihagyták az eljárt bíróságok a bizonyítékok köréből, melyre elvileg jogosultak voltak akkor, ha ennek okát adják. A bírósági műhibát azzal követték el az eljárt bíróságok, hogy anélkül hagyták ki a két csatolt iratot, és az ezeket alátámasztó alábbiakban részletezett egyéb bizonyítékokat, hogy annak magyarázatát adták volna. Hivatkozott az ebben megjelölt szabvány 4.1.5/A/B/D. pontjaira, illetve az F/3. szám alatt a perben csatolt iratra, és előadta, hogy ezen két okirat léte, igazolása annak, hogy vele szemben a hátrányos megkülönböztetés tételesen megvalósult, amikor a piaci követelményektől tették függővé a javadalmazását. Előadta, hogy a per iratai egy sor helyen igazolják ezen kereseti jogalapját is, e körben hivatkozott a C10-2. számmal jelzett 3/2003. számú igazgatói utasítás 2.3. pontjára, az 5. számú jegyzőkönyv 3.


19

oldal 3. bekezdésére, a 27. számú jegyzőkönyv 2. oldal 4. bekezdésére, a 3. számú jegyzőkönyv 3. oldal 8. bekezdésére, Reményi Károly tanúvallomására, a 35. számú jegyzőkönyv 8.oldal 1.,2. és 3. bekezdésére, Madaras Gábor tanúvallomására, a 64. számú jegyzőkönyv 2. oldal 9., 10. bekezdésére, a 64. számú jegyzőkönyv 4. oldal 5., 8. és 9. bekezdésében írtakra, amelyben álláspontja szerint az előzményi per alperesének ügyvezetője lényegében elismerte a perbeli igénye jogalapját, a 66. szánú jegyzőkönyv 6. oldal 22. bekezdésére, melyben álláspontja szerint az alperesi tanú a jogalapi hivatkozását alátámasztó nyilatkozatot tett, illetve a 75. számú jegyzőkönyv 2. oldal 2. bekezdésére. E vonatkozásban előadta, hogy az alperesi bíróság vélhetően a hibás bizonyítási teher kiosztás egyenes következményeként, de bizonyosan attól függetlenül, önálló bírósági műhibaként kezelve, teljes egészében figyelmen kívül hagyta a labor működésének tételes és garanciálisan meghatározott szabályait, valamint az ezen besorolást alátámasztó, többszörösen bizonyított egyéb bizonyítékok létét. Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Az alperes álláspontja szerint a Pest Megyei Munkaügyi Bíróságon 1. M. 37/2004. számon indult perben az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló bizonyítási anyag okszerű mérlegelésével, helyesen állapította meg a tényállást, és helyes volt az érdemi döntése is. A munkaügyi perekre a Pp. XXIII. fejezete az irányadó, de ezek a speciális szabályok nem jelentik egyúttal azt is, hogy ne érvényesülnének a Pp. X. fejezet bizonyításra vonatkozó rendelkezései. Az elsőfokú bíróság széleskörű bizonyítási eljárást folytatott le, és - mint azt a Pest Megyei Bíróság, mint másodfokú Bíróság a 8. Mf. 20.583/2009/4. számú ítéletével megállapította - a bizonyítékok értékelése megfelelt a Pp. 206. § (1) bekezdésében foglaltaknak, a mérlegelés kiterjedt a bizonyítási anyag értékelésére, és a levont következtetések helytállóak voltak. Utalt arra is az alperes, hogy a jogerős ítélet ellen benyújtott felülvizsgálati kérelem alapján a Legfelsőbb Bíróság, mint felülvizsgálati bíróság a 8. Mf. 20.583/2009. számú ítéletet hatályában fenntartotta. A felperes kereseti kérelmének azon részével kapcsolatban, mely szerint az eljárt alperesi bíróság a bizonyítási kötelezettséget, és a bizonyítási terhet hibásan osztotta ki, az alperes hivatkozott ara, hogy a munkaügyi perre is érvényesül az az alapelv, hogy az ügy ura a fél, de ezt sajátosan akként értelmezte a felperes, hogy álláspontja szerint a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. tv. 15. § (5) bekezdése értelmében – nemleges - bizonyítást az alapper alperesének kellett volna teljesítenie. Az alperesi álláspont szerint az kétségtelen tény, hogy a munkaügyi perben a már hivatkozott speciális eljárási szabályok érvényesülnek, de még a munkaügyi perre vonatkozó eljárási szabályok sem követelik meg az úgynevezett nemleges bizonyítást. Annak jogkövetkezményét kell levonni a munkaügyi perben is, ha a felperes által megjelölt tényállással és felajánlott eredményes bizonyítással szemben az ellenérdekű fél nem tud eleget tenni az úgynevezett ellenbizonyítási kötelezettségének. Az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló bizonyítási eljárás alapján elvégezte azt a mérlegelést, amely kiterjedt a felperes által hivatkozott, a vezetők munkájának egyenértékűségi vizsgálatára (6-8. oldal az elsőfokú ítéletben). A mérlegelés kiterjedt a munkaszerződések és tanúvallomások értékelésére, és a 8. oldal 2. bekezdés világosan rögzíti, hogy a tanúvallomásokkal és okirati bizonyítékokkal szemben kellett volna a felperesnek bizonyítást felajánlania, amelyeknek nem tett eleget. A teljesítménytervezéssel kapcsolatban az elsőfokú bíróság ítéletének 8. oldal utolsó három, valamint 9. oldal 1. bekezdése tartalmaz indokolást, mely egyrészt értékeli a felperes


20

nyilatkozatainak ellentmondásait (Pp. 163. §.), valamint elvégzi a tanúvallomások értékelését is. Az elsőfokú ítélet maradéktalanul megfelel a Pp. 221. § tartalmi kellékeinek, és a fellebbezési kérelem korlátai között ugyanez igaz a Pest Megyei Bíróság, mint másodfokú bíróság 8. Mf. 20.583/2009/4. számú ítéletének indokolására is. Az egyenlő bánásmód követelménye rendszere tekintetében a másodfokú ítélet 5. oldal 2. és 3. bekezdése tartalmazza a részletes indokolást, míg a gazdálkodás piacorientáltság tekintetében az 5. oldal utolsó bekezdése az irányadó. A bizonyítási teher kiosztásának és a bizonyítékok mérlegelésének helyessége tekintetében, az alperes hivatkozott a Legfelsőbb Bíróság Mfv. I. 10.119/2010/6. számú ítélet 6. oldalára. A felperes keresete az alábbiak szerint nem megalapozott. A bíróság a perbeli tényállást a peres felek perbeli előadásai, továbbá a beszerzett munkaügyi per iratai alapján állapította meg. A Pp. 2. § (1) bekezdése szerint a bíróságnak az a feladata, hogy - összhangban az 1. §-ban foglaltakkal - a feleknek a jogviták elbírálásához, a perek tisztességes lefolytatásához és ésszerű időn belül történő befejezéséhez való jogát érvényesítse. (2) A per befejezésének ésszerű időtartama a jogvita tárgyát és természetét, valamint az eljárás lefolytatásának egyedi körülményeit is figyelembe véve határozható meg. Nem hivatkozhat a per ésszerű időn belül történő befejezésének követelményére az a fél, aki magatartásával, illetve mulasztásával a per elhúzódásához maga is hozzájárult. (3) Az (1) bekezdésben foglaltak teljesítésének elmulasztása esetén a fél - az alapvető jogait ért sérelemre hivatkozással - méltányos elégtételt biztosító kártérítésre tarthat igényt, feltéve, hogy a sérelem a jogorvoslati eljárásban nem orvosolható. Az igény elbírálása során a bíróság soron kívül jár el. A kártérítés megállapítását nem zárja ki, ha a bíróság nevében eljárt személynek az okozott jogsérelem közvetlenül nem volt felróható. (A felperesi kereset elbírálásnak idején hatályban lévő szöveg.) A Ptk. 339. § (1) bekezdése szerint aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. A 349. § (1) bekezdése szerint államigazgatási jogkörben okozott kárért a felelősséget csak akkor lehet megállapítani, ha a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható, illetőleg a károsult a kár elhárítására alkalmas rendes jogorvoslati lehetőségeket igénybe vette. A (3) bekezdés szerint ezeket a szabályokat kell alkalmazni a bírósági és ügyészségi jogkörben okozott kárért való felelősségre is, ha jogszabály másként nem rendelkezik. A perben a felperes a keresetét két körülményre alapította. Elsődlegesen azt állította, hogy az eljáró bíróságok az alperes a bizonyítási teher kiosztása során a hátrányos megkülönböztetés tilalma, az egyenlő bánásmód követelménye vonatkozásában a bizonyítási kötelezettséget és a bizonyítási terhet tévesen határozták meg, aminek következtében a felperes pervesztes lett. A perben az vitathatatlan tény, hogy a bíróságnak a felperes által hivatkozott 1996. és 2003. évek közötti időszakot kellett vizsgálnia a hátrányos megkülönböztetés vonatkozásában. Vitathatatlan tény az is, hogy a keresetlevél benyújtásakor hatályos Mt. 5. §-a a következőképpen


21

rendelkezett:

A hátrányos megkülönböztetés tilalma és az előnyben részesítés kötelezettsége 5. § (1) A munkaviszonnyal kapcsolatosan tilos hátrányos megkülönböztetést alkalmazni a munkavállalók között nemük, koruk, családi vagy fogyatékos állapotuk, anyaságuk, nemzetiségük, fajuk, származásuk, vallásuk, politikai meggyőződésük, munkavállalói érdekképviselethez való tartozásuk, vagy ezzel összefüggő tevékenységük, részmunkaidős foglalkoztatásuk, munkaviszonyuk határozott időtartama, továbbá minden egyéb, a munkaviszonnyal össze nem függő körülmény miatt. (2) E törvény alkalmazása során közvetett hátrányos megkülönböztetés valósul meg, ha az érintett munkavállalói kör - az (1) bekezdésben felsorolt jellemzők alapján - túlnyomórészt egységes csoportnak tekinthető és a munkaviszonnyal kapcsolatos, formálisan mindenkivel szemben azonos követelményt támasztó vagy mindenkinek azonos jogot biztosító rendelkezés, intézkedés, feltétel, gyakorlat rájuk nézve aránytalanul kedvezőtlen, kivéve, ha ez megfelelő és szükséges, illetve objektív tényezőkkel indokolható. (3) Az (1)-(2) bekezdés alkalmazása során munkaviszonnyal kapcsolatos a munkaviszony létesítését megelőző, azt elősegítő eljárással összefüggő rendelkezés, intézkedés, feltétel, gyakorlat is. (4) A munkáltató hátrányos megkülönböztetés nélkül köteles biztosítani - különösen a szakmai képességek, a gyakorlat, a teljesítmény, illetve a betöltendő munkakör szempontjából lényeges körülmények alapján - a munkavállaló magasabb munkakörbe való előrelépésének lehetőségét. (5) Nem minősül hátrányos megkülönböztetésnek a munka jellegéből vagy természetéből egyértelműen következő megkülönböztetés. (6) Munkaviszonyra vonatkozó szabály a munkavállalók meghatározott körére - a munkaviszonnyal összefüggésben - azonos feltételek esetén előnyben részesítési kötelezettséget írhat elő. (7) A hátrányos megkülönböztetés következményeit megfelelően orvosolni kell. A hátrányosan megkülönböztetett munkavállaló jogsérelmének orvoslása nem járhat más munkavállaló jogainak megsértésével, illetve csorbításával. (8) A munkáltató eljárásával kapcsolatos vita esetén a munkáltatónak kell bizonyítania, hogy eljárása a hátrányos megkülönböztetés tilalmára vonatkozó rendelkezéseket nem sértette. Az Mt. 5.§ ezen szövegét a 2001. évi XVI. törvény állapította meg, a felperes által állított hátrányos megkülönböztetéssel érintet időszakban tehát az Mt.5. §-a más szövegezéssel is hatályban volt. A jogvita elbírálása és a felperes munkaviszonya megszűnésének idején (2004. március 22.) hatályos Mt. 5.§ rendelkezései már a következők voltak:

Az egyenlő bánásmód követelménye 5. § (1) A munkaviszonnyal kapcsolatban az egyenlő bánásmód követelményét meg kell tartani. (2) Az egyenlő bánásmód követelménye megsértésének következményeit megfelelően orvosolni kell, amely nem járhat más munkavállaló jogainak megsértésével, illetve csorbításával. Az Mt. ezen rendelkezéseit a 2014. január 27-én hatályba lépett, az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény ((Ebktv.) módosította. A felperes munkaviszonyának megszűnése vonatkozásában jogerős döntés született, az a


22

továbbiakban – akkor is, ha a felperes azzal nem ért egyet – vita tárgyává nem tehető. (Ezzel kapcsolatban egyébként a felperes – aggályai előadása mellett – igényt érvényesíteni nem kívánt.) A perben tehát alapvetően eldöntendő kérdés volt, hogy az Mt. mely időszakban hatályos rendelkezéseit kell alkalmazni, illetve az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény (Ebktv.) 19. §-ának rendelkezései irányadóak-e. Az első fokon eljárt bíróság a jogvitát az elbírálás idején hatályos szabályok szerint bírálta el, tehát az Mt. 5.§ - ának 2004. január 27-étől hatályos szövege, valamint Ebktv. 19.§ - a szerint. Így a bizonyítási terhet is ezen rendelkezéseknek, a 19. §-nak megfelelően osztotta ki és ennek megfelelően hívta fel a feleket a bizonyítási kötelezettségük teljesítésére is. Az eljáró bíróság ezen gyakorlata egyértelműen megfelel a Legfelsőbb Bíróság által folytatott gyakorlatnak. A felperes a per folyamán maga sem vitatta ezen szabályok alkalmazását, alkalmazhatóságát, hiszen a 2005. október 28. napján 20. sorszámra érkezett beadványában a hátrányos megkülönböztetés tilalmával kapcsolatban igénye bizonyítására előadta, hogy az Mt. kommentárja szerint gyakorlatban előfordulhat, hogy meghatározott speciális foglalkoztatási jellemzők miatt szükséges a munkavállalók között megkülönböztetést tenni, de az nem jelenti az egyenlő bánásmód követelményeinek a megsértését. Ilyen az alkalmazásnál számba vehető minden lényeges és jogszerű feltételre alapított arányos megkülönböztetés lehetséges, ha azt a munka jellege vagy természete indokolja. A felperes ezen beadványában maga hivatkozott arra, hogy az ilyen esetben kezdeményezett munkaügyi perben, illetve munkaügyi ellenőrzési eljárás során a sérelmet szenvedett félnek kell bizonyítania, hogy a jogsértéskor rendelkezett azzal a tulajdonsággal, amely miatt hátrány érte. Hivatkozott arra is, hogy ennek bizonyítása esetén a másik felet terheli annak bizonyítása, hogy az egyenlő bánásmód követelményeit megtartotta, vagyis az adott jogviszony tekintetében nem volt köteles azt megtartani. A felperes ezen beadványában maga hivatkozott a BH.2004. 255. sz. eseti döntésre, rámutatva arra, hogy a hátrányos megkülönböztetésre hivatkozó félnek a hátrány tényét kell bizonyítania, a másik fél az egyenlő bánásmód megtartása bizonyításával mentheti ki magát (Mt. 5. § (2) bekezdés). A felperes számára is egyértelmű volt tehát, hogy a perben kit milyen bizonyítási kötelezettség terhel, és annak nem teljesítése milyen következményeket von maga után, az Ebktv. 19.§ - át magára nézve is irányadónak tekintette. A Legfelsőbb Bíróság (Kúria) ezen eseti döntésében arra mutatott rá, hogy a Pp. 164. § (1) bekezdésében meghatározott általános szabály szerint a per eldöntéséhez szükséges, jogi szempontból jelentős tényt annak kell bizonyítania, aki a per során arra hivatkozik, akinek érdekében áll, hogy azt a bíróság valónak fogadja el. Az általános szabályok alkalmazása esetén diszkriminációs ügyekben is a jogsérelmet szenvedett munkavállalónak kellene bizonyítania, hogy a munkáltató megsértette a jogát. A hátrányos megkülönböztetés körülményeiről azonban túlnyomórészt a munkáltató rendelkezik bizonyítási eszközökkel, ami szinte lehetetlenné tehetné a bizonyítást, ezért az Mt. perbeli ügyben hatályos 5. § (2) bekezdése a bizonyítási teher megfordításával „rákényszeríti” a munkáltatót a rendelkezésére álló valamennyi tény és körülmény feltárására, mert így mentesülhet a felelősség alól. Az Mt. 5. § (2) bekezdése előírja, hogy amennyiben a hátrányos megkülönböztetés tilalmával kapcsolatosan a munkáltató eljárást illetően vita merül fel, a munkáltatónak kell bizonyítania, hogy nem sértette meg az egyenlő bánásmód elvét, eljárása nem ütközött a hátrányos megkülönböztetés tilalmába. Ennek körében a Legfelsőbb Bíróság (Kúria) a 2003. évi CXXV. törvény 19. §-ára hivatkozott és arra, hogy ezen törvény 2004. január 27-i hatállyal módosította az Mt. 5. §-át. Az eseti döntés tárgyát képező perben egy 2000. április 17-i esetről volt szó, tehát e vonatkozásban is a Legfelsőbb Bíróság a jogvita elbírálása idején hatályos Mt.-beli rendelkezéseket rendelte


23

alkalmazni. Ugyanerre mutatott rá a Kúria (Legfelsőbb Bíróság) a jelen per kapcsán hozott felülvizsgálati ítéletében is, amikor kimondta, hogy a felülvizsgálati eljárásban hozott ítélet által megállapított tényállás szerint a felperes munkaviszonyát az alperes 2004. január 20. napján kelt rendes felmondásával 2004. március 22. napjára szüntette meg, azaz a megszüntetés időpontjában az Ebktv. 63. § (1) bekezdésére figyelemmel az Ebktv. alkalmazandó és hatályos volt, azt a régi Mt. 5. §-ában és 142/A. §-ában foglalt rendelkezésekkel összhangban kellett alkalmazni. Az Mt. 142/A. §án alapuló egyenlő bánásmód megsértésére (az egyenlő munkáért egyenlő bért elv megsértésére) való hivatkozás esetén a felperest terhelte a bizonyítás a körben, hogy az összehasonlítható helyzetűként megjelölt munkavállalói csoporthoz képest a munkája egyenlő, illetve egyenlő értékű volt. Ennek bizonyítatlanságának terhét a felperes tartozott viselni. Jelen perben tehát nem arról van szó, hogy az eljáró bíróságok figyelmen kívül hagyták azt, hogy a jogvita elbírálására mely időpontban hatályos jogszabályokat kell alkalmazni. E vonatkozásban az eljáró fórumok állást foglaltak, a felperes fellebbezése és felülvizsgálati kérelme folytán a másodfokon, illetve a felülvizsgálati eljárásban eljáró bíróság is rámutatott arra, hogy mely szabályok voltak irányadók a jogvita elbírálásában. Megjegyzi a törvényszék azt, hogy az Mt. 5.§ - ának a keresetlevél benyújtásakor hatályos (8) bekezdéséből sem következik az, hogy a felperesnek a hátrányt ne kellett volna bizonyítania. A másodfokú bíróság is rámutatott az ítéletében arra, hogy annak, hogy az elsőfokú bíróság a felperes hátrányos megkülönböztetésére vonatkozó kereseti kérelmét az elbíráláskor hatályos Mt. 5.§ - a és 142/A.§ - a szerint bírálta el, az ügy érdemére nem volt hatása, mivel az egyenlő bánásmód követelménye tartalmazza a hátrányos megkülönböztetés tilalmát. e körben az eljárt elsőfokú bíróság igen széles körű bizonyítási eljárást folytatott le, sorozatosan felhívva az alperest a per eldöntéséhez szükséges adatok közlésére. Jelen pert nem lehet annak fóruma, hogy a felperes az ettől eltérő álláspontját „kikényszerítse” és a polgári bíróság nem lehet fóruma annak sem, hogy a munkaügyi bíróság ezen szakmai állásfoglalását az alkalmazandó jog vonatkozásában felülvizsgálja. Jelen per tárgyát kizárólag az képezheti, hogy az alperes megvalósított-e olyan jogszabálysértést, amely kirívóan súlyos, alkalmazott-e mérlegelést nem tűrő jogszabályt kirívóan jogellenesen. Az eljáró bíróságok egyértelműen megindokolták, hogy miért az ott megjelölt időszakban hatályos jogszabályok alapján került sor a bizonyítási teher meghatározására, a bizonyítási kötelezettség kiosztására, ami egyébként a Legfelsőbb Bíróság (Kúria) által követett gyakorlatának és a felperes perben elfoglalt álláspontjának sem mond ellent. Az alkalmazandó jog meghatározása vonatkozásában pedig a törvényszék kirívó jogszabálysértést nem tudott megállapítani. A felperes vitatta azt a kialakult bírói gyakorlatot, hogy csak a súlyos, kirívó jogszabálysértés alapozhatja meg az eljáró bíróságok kártérítési felelősségét és kérte, hogy a bíróság a más „jogalanyokra” is irányadó zsinórmérték szerint folytassa le a vizsgálódást. jelen esetben azonban a törvényszék e körben az alperes részéről nem csak kirívó, de semmilyen jogsértést megállapítani nem tudott. A bírósági jogkörben okozott kár esetén a kártérítés megállapíthatóságának a feltételei az alábbiak: - jogellenes magatartás, felróhatóság - kár - a kár és a jogellenes magatartás közötti okozati összefüggés


24

További feltétel, hogy a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható vagy a károsult a kár elhárítására alkalmas rendes jogorvoslati lehetőségeket igénybe vette. Jelen esetben jogellenes magatartást a törvényszék megállapítani nem tudott, az ugyanis nem jogellenes magatartás, hogy az eljáró bíróságok a felperes későbbi álláspontjától eltérő álláspontot foglaltak úgy, hogy a felperes az elsőfokú eljárás során a bizonyítási kötelezettség tekintetében az elsőfokú bírósággal egyezően foglalt állást. Mindezek alapján e vonatkozásban a felperes keresete nem foghatott helyt. Nem helytálló a felperes azon előadása sem, miszerint az eljáró munkaügyi bíróság az eljárását döntően a keresetben kifejezett igényektől eltérő jogkérdés vizsgálatára redukálta, arra, hogy a felperes és a többi osztályvezető munkája egyenértékűnek minősül-e. A felperesi előadás szerint a bíróság ezzel megszegte a rendelkezési jog Pp. 3. § (2) bekezdésben foglalt alapelvét. A felperes ugyanakkor a perben végig arra hivatkozott, hogy a kártérítési igényének jogalapját abban jelöli meg, hogy a felperes nem egyenlő elbánásban részesült a többi vezető beosztású dolgozóval és ezért a bére sokkal alacsonyabb volt, mint a többieké (1.M.37/2004/8. sz. jegyzőkönyv első oldal). A 2005. február 15-én megtartott tárgyaláson (1.M.37/2004/13. sz. jegyzőkönyv második oldal első bekezdés) felperes szintén azt adta elő, hogy a hátrányos megkülönböztetés miatt a felperes munkaviszonyának teljes tartama alatt kevesebbet keresett, mint a többi dolgozó, akik vele hasonló munkakörben dolgoztak és hasonló végzettségűek voltak. Ezen hátrányos megkülönböztetés miatt kártérítési igénye van a munkabér különbözetét követeli. Maga kérte ennek kapcsán, hogy a bíróság kötelezze az alperest a 7. sorszámú beadványában felsorolt személyek kereseti kimutatásának becsatolására. 14. sorszámra benyújtott beadványában arra hivatkozik a felperes, hogy az alperes az általa irányított szerkezetvizsgáló laboratórium működtetése kapcsán belépése évétől, 1996-tól munkaviszonya megszüntetéséig folyamatosan az Mt. 5. §-a által tiltott hátrányos anyagi és erkölcsi megkülönböztetésben részesítette a laboratórium személyzetét, beleértve magát is, mint a laboratórium vezetőjét. Itt az Mt. 5. § (2) bekezdésére hivatkozott, mely meghatározza mi minősül közvetett hátrányos megkülönböztetésnek. Előadta, hogy az alperes által 1998. január elejével bevezetett teljesítményorientált bér és fizetési rendszer alkalmazása a központi, anyag és szerkezetvizsgáló laboratórium mindenkori személyi állományára is kiterjesztve rájuk nézve tipikus esete az 5. §-ban tiltott közvetett hátrányos megkülönböztetésnek. Részletesen kifejtette azon indokait, amelyekre ezen állítását alapozza. A hátrányos megkülönböztetésre vonatkozó ezen állításai bizonyítása céljából és az ezzel kapcsolatos kártérítési igények pontos meghatározásához kérte, hogy a bíróság az alperestől kérje be az alperesnél alkalmazásban állt általa megjelölt kollégák, általa megjelölt adatait. A bíróság tehát abban a körben végzett vizsgálódást, amelyre a felperesnek az előadása irányult és azt vizsgálta elsődlegesen, hogy a többi egység vezetőjével azonos munkát végzőnek minősült-e a felperes. A bíróság jelen ítélet tényállási részében azért részletezte ilyen mértékben az elsőfokú eljárásban történteket, mert abból jól látható, hogy az eljáró bíróság a felperesnek, mint az „ügy urának” előadásai alapján folytatta le a vizsgálódást, hívta fel az alperes a különböző adatok közlésre. Annak meghatározása, hogy a hátrányos megkülönböztetést mire alapítja, nyilvánvalóan a felperes feladata volt a perben, az hogy utóbb – esetleg más jogi képviselővel eljárva – a felperes már mást „domborít” ki e körben, nem róható az eljáró bíróság terhére. Az alperes pedig a felperes által az elsőfokú eljárásban előadottak szerinti körben a vizsgálódást lefolytatta, s ennek alapján


25

jutott arra a megállapításra, hogy a felperes munkája nem volt egyenértékű a megnevezett osztályvezetők munkájával. Az elsőfokú bíróság az ítéletében (1.M.37/2004/75. szám 6. oldal 5. bekezdés) rögzítette is, hogy az egyenlő bánásmód megsértése körében a bíróságnak elsődlegesen azt kellett vizsgálnia, hogy a Felvonóvizsgáló Állomás, az Ipari Berendezések és Hegesztéstechnológiai Osztály, az Építő-, Emelő- és Anyagmozgató Gépek Osztálya, valamint a Menedzsment Szerviz Osztály vezetői és a felperes munkája az Mt. 142/A. § (2) bekezdésében foglalt ismérvek alapján egyenlő értékűnek minősül-e. E körben a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján akként foglalt állást az elsőfokú bíróság, hogy az elvégzett munka természetére, minőségére és különösen a vezetői felelősségre figyelemmel nem volt egyenértékű a felperes által megnevezett egységvezetők munkájával a felperes munkája. Azt is rögzítette az elsőfokú bíróság, hogy a felperes a perben kifogásolta a laboratórium teljesítményének az elszámolását, illetve a munkabére ez alapján történő megállapítását is, e körben azonban a felperes önmagának is ellentmondó nyilatkozatokat tett és részletesen levezette, hogy az e körben előadottakat - melyet a felperesnek kellett bizonyítania - miért nem látta bizonyítottnak. Az elsőfokú bíróság és ezt követően a másodfokú bíróság is az eljárt Legfelsőbb Bíróság is az indokolási kötelezettségüknek e körben is eleget tettek. A felperes keresetlevelében részletesen kifejtette, hogy álláspontja szerint az egyes rendelkezésre álló bizonyítékokat hogyan kellett volna megítélnie az eljáró bíróságoknak, ugyanakkor kifejtette azt is, hogy jelen ügy bíróságától nem azt kéri, hogy a törvényszék értékelje újra a bizonyítékokat, annak a megállapítását kérte, hogy a bizonyítási teher kiosztása és még számos esetben a bíróság eljárása a kereset mindkét tárgyában a per eredményére kiható mértékben hibás volt. A hibás, jogellenes bizonyítási kiosztás mellett arra is hivatkozott a felperes, hogy az alperes olyan bizonyítékokat hagyott ki az értékelésből az ítélet meghozatala során, amelyek a figyelembe vett minden egyéb bizonyítékot felülírnak. Előadása szerint az eljárt bíróságokra jellemző az a folyamatosan vitatott eljárási gyakorlat, hogy a bizonyítékok szabad értékelésének elvét úgy értelmezi sok esetben, hogy az a rendelkezésre álló bizonyítékok egy részének elhallgatására is feljogosítja az eljárt bíróságokat. Ugyanakkor olyan ítélet nem születhet, amely a mellőzött bizonyítékokat elhallgatja, főleg akkor, ha azok olyan súlyúak, amelyek az ítélet érdemére is kihatással vannak. Az előzményi perben két olyan okirati bizonyíték, amely egyrészt felülírta valamennyi tanú nyilatkozat állítását, felülírta az alkalmazott bizonyítás technikáját és a két okirati bizonyíték által ismételten egy ellenbizonyítási kötelezettséget keletkeztetett. E körben a vizsgált labor garantált piacmentessége vonatkozásában a becsatolt MSZ EN ISO/ECN17025. számú szabványra, illetve a 2002. április 2-án kiadott minőségpolitikára hivatkozott. A szabvány előadása szerint olyan szakmai előírás, melynek szakmai szempontból jogszabályi ereje van, annak bizonyíték ereje nem mérlegelés kérdése, azzal szemben még ellenbizonyításnak sem lehet helye. A minőségpolitika pedig a személyére vonatkozó piacmentességet garantált. Hivatkozott arra, hogy a labor léte az előzményi per alperesének működési feltétele is volt egyben, az akkreditációs eljárás során szerezte meg a munkáltató azt a jogot, hogy hatósági jogkörrel megegyező vizsgálatokat volt jogosult végezni. Ennek a labornak volt a vezetője a felperes, a munkáltató vezetője nem kevesebbet nyilatkozott, miszerint az összes részlegének működési feltételét képezte a mérési labor léte. Ebből álláspontja szerint okszerűen következik, hogy a labornak is részesednie kellett volna az összes tőle függő részleg eredményétől, azaz hasonló helyzetbe kellett volna hoznia a központi irányító szervezettel, mely szintén nem piaci alapon volt kezelve, hanem az összes részleg által elért eredmény átlaga szerint részesült fizetésemelésből és prémiumból. Tehát mind a jogszabályokkal, mind a belső szabályaival ellentétes járt el a munkáltató


26

amikor piaci körülmények közé kényszerítette a labort, mely tipikus példája a közvetett hátrányos megkülönböztetés tényállásának. Amennyiben az eljárt bíróságok nem hallgatják el a rendelkezésre álló bizonyítékok közül ezen bizonyítékokat, akkor még hibás bizonyítási teher kiosztás mellett is meg kellett volna állapítania a hátrányos megkülönböztetés tényét. Jelen esetben pedig nem a bizonyítékok újraértékeléséről van szó, hanem a törvénysértő módon elhallgatott bizonyítékok hatását elemezte. A felperes helytállóan hivatkozott arra, hogy a Pp. 221. § (1) bekezdése értelmében az ítélet indokolásában röviden elő kell adni a bíróság által megállapított tényállást az arra vonatkozó bizonyítékok megjelölésével, hivatkozni kell azokra a jogszabályokra, melyeken a bíróság ítélete alapszik. Meg kell röviden említeni azokat a körülményeket, amelyeket a bíróság a bizonyítékok mérlegelésénél irányadónak vett, végül utalni kell azokra az okokra, amelyek miatt a bíróság valamely tényt nem talált bizonyítottnak, vagy amelyek miatt a felajánlott bizonyítást mellőzte. A bírósági jogkörben okozott kár megállapíthatóságának feltétele az, hogy a felperes a rendes jogorvoslati jogát kimerítette vagy a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható. A felperesnek az ítélettel szemben benyújtott fellebbezéséből megállapítható, hogy a jelen perben előadott körülményekre nem hivatkozott. A fellebbezése egyrészt a vonatkozásban tett előadást, hogy álláspontja szerint miért nem helytálló a bíróság azon megállapítása, hogy a felperes munkája nem volt egyenértékű a felperes által megnevezett egységvezetők munkájával, másrészt arra hivatkozott, hogy az elsőfokú bíróság fontos tényeket hagyott figyelmen kívül, amelyek egyben az előzményi per alperesének alapállását is jellemzik a személye hátrányos megkülönböztetését illetően. Itt hivatkozott az alperes 8/A/1. sorszámú beadványában tett nyilatkozatára, mely szerint tekintve, hogy az ÉMI TÜV „teljesítményorientált bér és fizetési rendszert” vezetett be és mivel a felperes által üzemeltetett laboratórium veszteséges volt, ezért alperes jóindulatának köszönhetően kaphatott fizetésemelést. Fontos ténynek nevezte továbbá, hogy a laboratórium gazdálkodását, főleg a piaci körülmények miatt minden évben veszteségre tervezték. Fontos és az elutasító ítélet meghozatalakori indokolásában figyelmen kívül maradt ténynek tekintette, hogy a laboratórium gazdálkodását alapos okkal veszteségesre tervezték, fizetése és premizálása tekintetében a nyereségorientált bér és fizetési rendszer alapján jártak el, azaz a hátrányos megkülönböztetésre rendszerben eleve elrendelt volt. Kiemelte továbbá azt a tényt, hogy a veszteségesre tervezéssel de factó nem termelő egységnek tekintették a laboratóriumot, személyét ebben a tekintetben is hátrányos megkülönböztetésben tartották, mert a nem termelő egységek béremelése és premizálása mindig az intézeti átlagnak megfelelően alakult. A perben tehát a felperes maga is ellentmondó nyilatkozatokat tett, ahogyan arra az elsőfokú bíróság rá is mutatott. A perben az ügy ura a felperes, a bíróságnak az ítéletében azokra a felvetésekre kell választ adnia, melyeket a felperes a keresetében érvényesít, így a bíróság megállapítása szerint az alperes az indokolási kötelezettsége körében sem követett el jogszabálysértést, az ítélete indokolása a felperesi keresetre, a perben felmerült és bizonyítandó tényekre megfelelően reagált. A másodfokú bíróság pedig nyilvánvalóan a fellebbezés keretei között bírálta felül az elsőfokú ítéletet, a felperes általa a fellebbezésben írtakat emelte ki és ezen kifogásokra reagált, míg a felülvizsgálati kérelem folytán eljáró Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelemben irtak alapján folytatta le a vizsgálódását. A felülvizsgálati kérelmében egyebekben a felperes ebben a körben azt adta elő, hogy a másodfokú bíróság azt állapította meg, hogy gazdasági terv teljesíthetetlen volt, az tanúvallomások cáfolták, továbbá a felperes állítása, mely szerint egysége belső munkájának elszámolása a megrendelő


27

egységgel nem volt megfelelő, nem nyert bizonyítást. Ez a két megállapítása álláspontja szerint arra utal, hogy a másodfokú bíróság úgy ítélte meg, hogy a felperes arra alapozta hátrányos megkülönböztetésre vonatkozó keresetét, hogy egyrészt az általa vezetett szervezeti egységnek a cégvezetés teljesíthetetlen gazdasági tervet szabott meg, másrészt a központi laboratórium belső munkáinak elszámolása nem volt megfelelő. A tanúk az egységvezetők azonban kizárólag a saját egységükre előírt nyereséges terv teljesíthetőségéről nyilatkoztak, a cégvezetés a felperes egysége speciális helyzetének és piaci körülményeknek megfelelően veszteséges gazdasági tervet írt elő, amit a központi laboratórium általában kisebb veszteséggel teljesített. Ezzel szemben a cégvezetés a felperesre és a laboratórium dolgozóira nézve a bérezés, béremelés és a premizálás tekintetében az egész cégre érvényesen 1998-tól bevezetett nyereségorientált bérezési rendszert alkalmazta, mely szerint béremelési és prémium az egység nyereséges tervteljesítéséhez volt kötve. Ezzel álláspontja szerint megvalósult az Mt. 5. § (2) bekezdése kritériumainak megfelelően a felperes közvetett hátrányos megkülönböztetése. A felperes keresete a Pp. 2. §-a alapján sem foghatott helyt a fentiekre tekintettel, a rendelkezésre álló adatok alapján a felperes tisztességes eljáráshoz fűződő jogának sérelme nem volt megállapítható. Tekintettel arra, hogy a rendelkezésre álló munkaügyi iratok alapján a tényállás aggálytalanul megállapítható volt, és további érdemi információ meghallgatásuktól sem lett volna várható, a törvényszék az eljáró elsőfokú tanács tagjainak tanúkénti meghallgatására vonatkozó bizonyítási indítványt elutasította. A felperes keresete eredményre nem vezetett, ezért a törvényszék kötelezte őt a per tárgyi illetékfeljegyzési joga folytán le nem rótt eljárási illeték megfizetésére a 6/1986. (VI.26.) IM rendelet 13. és 14.§-ainak megfelelően. Az ítélet elleni fellebbezési jogosultság a Pp. 233. § (1) bekezdésén alapul. Balassagyarmat, 2015. november 26. napján dr. Kovács Éva sk. bíró A kiadmány hiteléül: tisztviselő

37. szám

Recommend Documents