Dobtanárok: Korompay Zsolt (Riport a Dobos Magazin 2006/3. számában) Korompay Zsolttal kb. 10 évvel ezelőtt találkoztam először egy dobkurzuson, amit Szanyi Jánossal közösen tartottak. Már akkor lenyűgözött gyakorlati és elméleti tudása. A Dobos Magazin indulásához az elsők között nyújtott szakmai segítséget, színvonalas írásait azóta is rendszeresen olvashatjuk az újság hasábjain. -Mielőtt bármiről beszélnénk, el kell mondanom, hogy nem vagyok tanár! Egy zenetanár elvégezte a Zeneakadémiát, tud zongorázni, szolmizálni, tanult pedagógiát…. Én csak egy dobos vagyok, aki tanít is. Ezt sem azért, mert így akartam volna, csak egyszerűen így alakult. Alig tudtam dobolni, egy általános iskolás osztálytársam már megkért arra, hogy tanítsam meg arra, amit tudok, és később is többször kértek arra, hogy pl. kottázzam le amit játszom, és így tovább. Többször előfordult, hogy amikor felhívtak, azt hittem, hogy végre valaki „felfedezett” és engem akar a zenekarába dobosnak, de hamar kiderült, hogy vagy ő, vagy egy ismerőse dobolni tanulna. Egy idő után beláttam, hogy ha ez a szekér gurul a legjobban, akkor erre kell felülni. -Mikor és milyen indítatásból kezdtél a dobolással foglalkozni? -Úgy emlékszem, tizennégy éves lehettem, amikor már nem csak konzervdobozokon csörömpöltem időnként, hanem a nagymamám két szemetesvödréből befőző celofán és befőttesgumi felhasználásával „dobokat” fabrikáltam. Egyébként ezt is csak azért, mert egy osztálytársamnak a bátyja basszusgitározott és volt egy gimnazistákból álló együttese. A dobost kicsapták a gimiből, mert bejárni nem nagyon szeretett, de iszogatni igen, és szükségük volt egy dobosra. Persze én azonnal rohantam, hogy: „engem, engem!” Dobolni nem tudtam, de ez nem számított, az első próbára vittem a vödreimet, és egy régi kottaállvány volt a cintányér. A tempót tartani azért tudtam, sőt a „sísapka” ritmust is leszedtem addigra, hiszen akkoriban a vízcsapból is Hungária számok folytak. Az más kérdés, hogy „fordítva” játszottam a ritmust, a „kettő-négy” az egyen és a hármon szólalt meg, hallottam is, hogy valami nem stimmel, de ez az elején nem számított, a többiek is fordultak össze-vissza, viszont nagyon jól éreztük magunkat! Az igazság az, hogy nem gondoltam volna, hogy a dobolással komolyabban is fogok majd foglalkozni, próbáltam én mindenfélét. Kisgyerekként szerettem rajzolni, és elég jól is ment, de az iskolában is, meg később gimnáziumban is én voltam a második. Egy valaki itt is, ott is sokkal jobban rajzolt nálam. Jártam karatézni, valamennyire ment is a dolog, de sosem voltam egy erőművész, és egy idő után meguntam, hogy állandóan laposra vernek. A dobolás viszont sok sikerélmény nyújtott. Amíg le nem érettségiztem, addig meg voltam róla győződve, hogy én valamiféle dobzseni vagyok, azért is, mert koncertek után többször gratuláltak, de főleg azért, mert a saját korosztályomban senkit nem ismertem, aki jobban dobolt volna nálam. Végre én voltam az első valamiben! Aztán persze később, miután egy sikertelen jazztanszakos felvételi után a Postás Zeneiskolába kerültem, elég hamar leesett, hogy nem igazán vagyok dobzseni, pl. amikor a kiszenekari gyakorlatokon hallottam Botos Ferit, vagy Gyenge Lajost, de addigra már „megfertőződtem” és a doboláson kívül komolyan semmi más nem érdekelt. -Téged kik tanítottak dobolni?
-Azt hiszem ilyen téren nagyon nagy szerencsém volt, mert nagyon jó tanáraim voltak! Az első ritmust, egy rumbát, amit akár hívhatunk úgy is, hogy beguine, az apám tanította nekem, amikor egyszer látta, hogy csapkodok a vödreimen. Teljesen le voltam nyűgözve! Nem is tudtam addig, hogy tud dobolni! Igaz más ritmust nem tud, de ezt az egyet addig játszattam vele, amíg úgy-ahogy meg nem tanultam. Egy idő után a szüleim látták, hogy a gyerek megint megőrült, és mivel anyám kolléganőjének jó ismerőse volt Faragó „Kázmér” Antal, a Szabados együttes akkori dobosa, megbeszéltek egy találkozót vele. Ő azt mondta, hogy csak akkor vállal el, ha látja értelmét, de miután eljátszottam neki a beguine-t, valószínűleg láthatta, mert elkezdett foglalkozni velem. A két Bányai kottát használta, de nagyon okosan! Mivel az elsőben nagyon hamar nehéz, összetett gyakorlatok találhatók, ezért ő úgy egészítette ki a kottát, hogy a következő alkalomra íratott velem egy oldalnyi kottát, csak negyedekkel és szünetekkel, vagy pl. a kettes kotta „beat” ritmusait eljátszottuk úgy is, hogy a jobb kéz nyolcadok helyett tizenhatodokat, negyedeket és más ritmusképleteket játszott. Így idősebb fejjel visszagondolva úgy gondolom, hogy a két legfontosabb dolog, ami nagyon sokat számított, az volt, hogy sokat játszatott zenére, már a legegyszerűbb ritmust is, valamint az, hogy a dobszereléssel foglalkoztunk már a legelején, így szerencsére kimaradt az életemből, ami akkor várt volna rám, ha egy zeneiskolába kerülök: évekig a Knauer: Praktische Schule Für Kleine Trommel. Az az igazság, hogy kimondottan sajnálom azokat a tizenéveseket, akik szerelés helyett évekig csak pergőznek. Persze, ha klasszikus zenészek akarnak lenni, akkor más a helyzet, de valahogy az az érzésem, hogy ha mostanában valaki meghallja azt a szót, hogy „dobolni”, akkor először a szerelés jut az eszébe. Kázmérhoz visszatérve, még el kell mondjam róla azt, hogy szerintem az összes tanárom közül, ő dobolt a legjobban. Nem tudom, hogy azóta cd-n kiadták-e, mindenesetre Szabados György: „Adyton” és a Győri Balett számára komponált „Szarvassá vált fiak” című lemezen hallható a játéka. Sajnos nem tudok róla semmit, egyike volt az utolsóknak, akik az állítólagos rendszerváltást megelőzően hagyták el az országot, Németországba került, hallottam olyat is, hogy már nem él. Nem tudom… Kár érte! Persze ő sem volt tökéletes, ugyan ki az? Egy-két dologra visszagondolva, voltak nem túl szerencsés elgondolásai is. Ez egyébként a későbbi tanáraimra is igaz. Ami jobb lett volna, ha kimarad, az pl. a leütés-felütés Bányai-féle értelmezésének a továbbgondolása. A Bányai kotta elején olvasható egy borzasztóan zavaros magyarázat a leütésről és a felütésről, amelyben a zeneelméletbeli „metrikus súly” és a Gene Krupa kottában található technikai jellegű magyarázat -valószínűleg pontatlan- fordítása keveredik egymással. Kázmér megpróbált rendszert találni ebben a káoszban, de nem sikerült neki, és ezzel technikailag egy időre elvitt a zölderdőbe. Ami még nem volt túl szerencsés, az talán az, hogy a kettes kottában található egy oldal, tele nehéz, összetett kézrendekkel, és nekem az egész oldalt kellett egyszerre játszanom, mint egy olvasógyakorlatot. Azért a kézrendeket nem így használjuk, elsőre ez így túl bonyolult volt. Mindenesetre a jó és a nem olyan jó elképzelések is hatottak rám, ugyanúgy, mint, gondolom mindenki másra, úgy, hogy a jókat megpróbálom utánozni, a nem túl szerencséseket meg kerülni. Ahogy korábban már mondtam, érettségi után, tele önbizalommal és naivitással elmentem felvételizni a jazztanszakra. Ugye mondanom sem kell, hogy vajon felvettek-e? Viszont a felvételi után Nesztor Iván mondta nekem, hogy a
tanszak még túl korai, menjek a Postás Zeneiskolába. Mivel nagyon akartam a Tanszakot, ezért már a zeneiskolai tanév előtt elkezdtem hozzá járni a nyáron, Újpestre. Na ott aztán többször összeomlott a rendszer bennem! Kázmér nem volt szigorú ember -egyébként én sem vagyok az- és emiatt, mivel az az igazság, hogy én borzasztóan lusta vagyok, ha volt kedvem, doboltam, gyakoroltam, ha meg nem, akkor nem. No, ilyenről Nesztor Ivánnál szó sem lehetett! Már a legelső alkalommal kíméletlenül rámutatott rengeteg hiányosságra: az ütések nem egyenesek, a jobb kéz hangosabb, mint a bal, ha jazzt kell játszani, a cintányér túl halk a pergőhöz képest, és így tovább! Csak kapkodtam a fejemet, az önbizalmamnak lőttek! Mindenesetre kénytelen voltam odafigyelni sok olyan dologra, amire korábban nem fordítottam elég figyelmet, pl. korábban eszembe sem jutott az, hogy nem mindegy az, hogy hogyan fogjuk meg a dobverőt, csak megfogtam valahogy, aztán ütöttem, de nála figyelni kellett az ütések minőségére is. Az más kérdés, hogy mostanában nem úgy, vagy legalábbis nem mindig úgy fogom a dobverőt, ahogy ő tanította (nála nem volt választási lehetőség, a „hüvelykujj felfelé” azaz a „francia” fogással kellett dobolni), mindenesetre a lényeg az, hogy figyelni kellett az ütéstechnikára és ez egy fontos dolog! Ami még nagyszerű ötlete volt, az az, amit ő úgy hív, hogy „improvizációs modellek”. Ez nagyon tetszett, mert ha szólózni kellett, volt eszköz a kezemben, nem éreztem magam annyira tanácstalanul, mint korábban. Pl. játszottunk gumilapon nyolc-nyolc ütemet felváltva úgy, hogy csak triolákat lehetett játszani, de a hangsúlyok bárhova kerülhettek, és hasonlókat. Ez az ötlet, hogy a szólózásban használatos eszköztár csoportosítva van, mint pl. váltottkezes játék, játék kézrendekkel, játék kezek és a lábdob között, és így tovább, szerintem egy nagyszerű ötlet! Végre valami konkrétum volt a kezemben, ha szólózni akartam. Érdekes, hogy a mai eszemmel úgy gondolom, hogy lehetett volna még több a konkrétum. Emlékszem, hogy egyszer azt mondta az óra végén, hogy a következő alkalomra nézzem át azokat a lehetőségeket triolákkal, amikor a lábdob is játszik hangokat. Hazafelé a buszon nagyon gondolkodtam, hogy hogyan kéne ennek nekifogni, végül úgy határoztam, hogy a triolák hangsúlyos hangjait fogom a lábdobbal játszani. Mondanom sem kell, hogy ez milyen sok kézrendbeli nehézséget okoz, ezért nem túl meglepő módon, a következő alkalommal bénáztam nagyokat, Nesztor Iván meg leharapta a fejemet! Az a mondat azért elhangzott, hogy egy kombináció ismétlésével (pl. jobb-bal-láb) is lehet szólózni, meg a kazettákon, amiket készített, azokon is hallható ez, de én bizony akkor is úgy gondolom, hogy talán részletesebben, kisebb lépésekkel kezdve, könnyebben ment volna a dolog. Sokszor éreztem magam úgy, mint akit bedobtak a mély vízbe, azután ha nem jól kapálózik, bajba kerül. Egy ideig úgy gondoltam, bennem van a hiba, de ahogy több dobossal beszélgettem a Postásban, ők is hasonlókat mondtak, ezért a mai agyammal úgy gondolom, hogy ez a „bele a mély vízbe” módszer a legtöbb embernél nem válik be. Mielőtt bárki félreértené: nem gondolom magamról azt, hogy tévedhetetlen lennék, csak hangosan gondolkodom! Mindenesetre ezt az eszköztárat a magam és mások számára is szoktam használni, de egy kicsit részletesebben, kisebb lépésekkel haladó módon. Néha azt szoktam mondani rá, hogy „szelídített Nesztor”. Mialatt Nesztor Ivánhoz kezdtem járni, ezzel párhuzamosan beiratkoztam az OSZK stúdióba is, Kiss Józsefhez, a Szófia utcába. Mivel sem a jazztanszakra, sem pedig az Állatorvosi Egyetemre nem vettek fel, -akkoriban csak két helyre lehetett jelentkezni-, viszont a szüleim rágták a fülem, hogy kezdjek valamit magammal, ezért
Kázmér azt javasolta, hogy tegyek zenészvizsgát, legalább lesz valami „papír” a kezemben. Más papírom máig sincs, bölcs tanács volt! A Postás és a Szófia utca is nagyon jó volt abból a szempontból is, hogy más, korombeli dobosokat is hallottam, és így el tudtam valamennyire dönteni, milyen szinten vagyok a többiekhez képest, és aki jobb volt nálam, azzal megpróbáltam haverkodni. A Postásban egy Botos Feri nevű srác például nagyon jól dobolt. Neki az apja is dobos, korábban a Moulin Rouge-ban is játszott, ő meg most, ha jól tudom Kanadában él, és játszott pl. Chick Corea bőgősével, Avishai Cohennel is. Neki volt egy fénymásolata a Rick Latham: Advanced Funk Studies című kottából, és azt lapozgatva, egyre inkább kezdtem úgy gondolni, hogy ha jól akarok dobolni, nem lesz elég, ha csak magyar dobkottákat ismerek. És egy pillanatra megint vissza kell térnünk Nesztor Ivánhoz! Ami még nagyszerű volt nála, azok a kazetták, amelyekre „jazz alap” és „rock alap” címmel, különböző zeneszámokat vett fel. A jazz-kazetta előadói, mint pl. Miles Davis, vagy John Coltrane egyáltalán nem voltak ismeretlenek számomra, mert valahogyan, ahogy a dobolással, és a zenével komolyabban kezdtem foglalkozni, egyértelműen a jazz kezdett érdekelni. Igazság szerint ez máig így van. Azért annyira nem vagyok jazz-sznob manapság, mint tizenegynéhány évesen, amikor pl. egy Billy Cobham lemezt hallgatva felhúztam az orrom, mert nem hallottam rajta swinget, de sokszor szoktam mostanában is azt mondani mindenféle zenére, amiért mások lelkesednek, hogy nekem csak az agyamat érinti meg, a szívemet nem. De a zenei ízlés nem vitatéma! No, megint csak visszatérve Nesztor Ivánhoz, a „rock alap” kazettára viszont nagyon sok, rám az újdonság erejével ható, remek zeneszámot vett fel, amelyek közül máig nem egy máig a kedvenceim közé tartozik. A jazz-rock előadók közül a Weather Report, a Mahavishnu Orchestra, vagy Herbie Hancock egyáltalán nem volt ismeretlen, de a Harvey Mason szólólemezeiről felvett számokat korábban nem ismertem, viszont nagyon tetszettek! És a kapcsolódási pont a kazetta és a Latham kotta között az, hogy a kottában megtalálható néhány transzkripció Harvey Masontól, Steve Gaddtől valamint néhány olyan dobostól is, akiket akkoriban nem ismertem, mint pl. David Garibaldi, vagy Gerry Brown. És akkor most menjünk vissza a Szófia utcába! Itt ismét találkoztam a Bányai kottával, de Kiss Józsi bácsi egészségesen viszonyult hozzá, azaz csak azzal foglalkozott belőle, amit a vizsgán kérhettek. Egyébként ő maga egy érdekes, jópofa, szeretni való egyéniség volt, ha beült dobolni, hallatszott a sokéves rutin, és sok gyakorlatias tanácsot adott nekünk. Rajta kívül sokat lehetett tanulni a többékevésbé korombeli srácoktól is, de még Nagy Pistától a zongoristától is! Történt egyszer ugyanis, hogy nekem kellet beülni eljátszani a „Watermelon Man”-t. Akkoriban gyakran úgy éltem ki magam, hogy a jobb kézzel nyolcadokat, a ballal kettő-négyet játszottam, de a lábdobon mindenfélét, amit csak tudtam. Viszont Nagy Pista szólt, hogy ne dörömböljek össze-vissza, hanem azt játsszam a lábdobon, amit ő a bal kezével, és bizony igaza volt! Egyébként itt most megint vissza kell kanyarodjak a gimis együtteshez, ugyanis ott is megtörtént, hogy apám, amikor hallott minket, azt mondta, hogy túl sokat pörgetek össze-vissza, viszont nem mindig érkezek meg az egyre, én pedig magamban azt gondoltam, hogy jó-jó, te zongorázni tudsz, nem dobolni. Viszont egy alkalommal, amikor valami szalagavatón játszottunk és én nem igazán voltam színjózan, és csapkodtam, mint hal a szatyorban, azért persze utána többen gratuláltak, hogy ilyen jó volt, meg olyan laza, stb. készült egy
felvétel is! Na ezt én később meghallgattam! Jajj! Azt hiszem ez volt az első olyan élményem, amikor kénytelen voltam elfogadni azt, hogy másnak is igaza lehet! És akkor most megint a Szófia utca! Velem együtt járt oda egy srác, Zsákai Laci volt a neve, akinek megvolt Steve Gadd: In Session című videója, ezredik másolatban, borzalmas minőségben. Az ezeregyedik az enyém lett. Na ez aztán óriási hatást gyakorolt rám! Rengetegszer megnéztem, több részt megpróbáltam lekottázni, és a mai napig, ha valamilyen számban ki kell találni azt, hogy mit játsszon a dob, én bizony először azt a kérdést teszem fel magamnak, hogy Steve Gadd mit dobolna erre? Vele elfogult vagyok, ő az egyik legnagyobb kedvencem! Ezen a videón tűnt fel az is, hogy másképpen is lehet fogni a dobverőt: úgy, hogy a tenyerünk lefelé néz, ez a „német” fogás. Kipróbáltam és sok minden könnyebben ment! Ezután másfél év katonaság következett, akkoriban még polgári szolgálat sem volt, de ez az időszak, amikor nem sokat tudtam dobolni, legfeljebb gumilapozni időnként, ez is hasznosnak bizonyult, ugyanis a szabad időmet -márpedig ez katonáéknál sok volt- gyakran azzal töltöttem, hogy valamilyen ritmust kigondoltam, azután megpróbáltam lekottázni. Ez a barátságos, meghitt viszony a kottával a mai napig tart. Úgy vettem észre, hogy valahogy könnyebben megy, mint a többségnek. Miért? Nem tudom! Emlékszem, hogy a Postásban simán írtam ötös „dolgozatokat” olyankor, amikor Nesztor Iván dobolt valamit, nekünk meg le kellett kottáznunk, és a többiek vért izzadtak. Valahogy megy a dolog. A hadsereg után már nagyon szerettem volna jól dobolni, de már rockot is, ugyanis velem együtt volt katona Kovács T Péter (a T azt jelenti, hogy triola), aki az Ossian együttes basszusgitárosa volt az első két lemezen (szegény azóta már nem él), és azzal hülyítette azokat akik doboltak, hogy miután leszerel, viszi valamelyikünket dobosnak. Hát nem lettem dobos az Ossianban, de kénytelen voltam tudomásul venni, hogy létezik olyan is, hogy egy dobos két lábdobot használ, meg hát Peti is egy tanítani való, szórakoztató egyéniség volt, máig nem fordult elő velem olyan, hogy reggel nyolcra nem még, hanem már talajrészeg legyek… Na jó, nem a züllöttségem történetéről beszélgetünk! Az Ossian sem jött össze, és ha el kellene sorolnom, hogy mennyi minden nem jött össze… Néha azt szoktam mondani, hogy az én zenészi „karrierem” legfeljebb elrettentő példának jó! Viszont egy alkalommal elkísértem Nioszticzius Vilit, aki billenytűzött (egyébként ő volt, aki általános iskolában sokkal jobban rajzolt nálam, ma hangmérnök, a stúdiójának a neve: Inita) egy tehetségkutatóra, ahol játszott a Relax nevű együttes, talán meg is nyerték? Ebben az együttesben egy Herboly Laci nevű srác dobolt, és milyen érdekes, korábban pedig Botos Feri, akit a Postásból ismertem. Nos, nagyon tetszett, ahogy Laci dobolt, és kérdeztem tőle, hogy kinél tanult, és ő említette Szanyi Jánost. Milyen az élet? Kiderült, hogy nagyon közel lakom hozzá! Egyébként érdekes, hogy az élet úgy hozta, hogy majdnem ugyanoda költöztem kétszer is, ahol Kázmér lakott. Először a Bercsényi utcába, még a szüleimmel, éppen egy házzal arrébb, most pedig a Bükköny utca, ahol lakom, nagyon közel van Kázmér egykori, Fehérvári úti lakásához. Végül is mindegy, és bár én a számmisztikát, a horoszkópot, meg az ilyeneket vicces babonának tartom, azért mégis érdekes! De térjünk vissza Janóhoz! Amikor először mentem fel hozzá a Magyari István utcába rögtön feltűnt, hogy neki megvan eredetiben a Gadd videó, de még sok minden más is! Több se kellett nekem, állandóan a nyakára jártam, és amit csak tudtam, megnéztem. Nagy szerencsém, hogy a korosztályomnál valamivel jobban értek angolul, és amikor a többiek nyafogtak, hogy „már megint csak beszél, tekerd tovább”, én a beszéd nagy
részét egyre inkább értettem! Máig úgy gondolom, hogy a legtöbbet a DCI videókból tanultam. Nagy szerencsém volt ismét, mert Janó szinte megszállottan gyűjtötte a kottákat és a videókat. Később mesélte, hogy nem sokakat érdekelt ez, de engem igen! Azután egy idő után, én úgy gondolom, hogy sok olyan helyre eljutottunk együtt, ahova a másikunk nélkül egyikünknek sem sikerült volna. Pl. amikor Steve Gadd itt járt Magyarországon Paul Simonnal, akkor Janót és Papp Tamást én szállítottam, még a Dobos Magazinban is megjelent egyszer egy kép, amelyen Gadd és Papp Tamás együtt látható, hát azt a képet én készítettem! Később aztán jártunk mindenfelé, a frankfurti Musikmessén többször, a koblenzi dobostalálkozón, az Ufip gyárban, Pesaroban és Riminiben az olasz hangszerkiállításokon, láttuk Steve Smitht, Virgil Donatit, Rene Creemerst, Dennis Chamberst, meg még a jó ég tudja kit többször is, élőben! Az biztos, hogy vagány idők voltak, rengetegszer aludtunk a kocsiban, de dobolásról volt szó, a kényelem hiánya egyáltalán nem zavart. Aztán az élet úgy hozta, hogy üzlettársak lettünk, én közben megnősültem, és kevésbé lehetett hülyéskedni. Hallottam olyan mondást, hogy ne üzletelj a legjobb barátoddal, mert rámegy a barátságotok. Azt nem tudom, hogy igaz-e, de az biztos, hogy a mi barátságunk ráment. Erről az üzleti részről, ha lehet, inkább nem beszélnék részletesebben, mert azért úgy lenne igazságos, ha nem csak az én változatomat olvashatnák, másrészt nem is a témához kapcsolódik. Na én itt elmondtam Hamlet monológját, ezután van még kérdés? - Hogyne! Úgy tudom, hogy nagyon sok tanítványod van. Marad időd emellett zenekarban is játszani? -Mit jelent az, hogy nagyon sok? Nincs összehasonlítási alapom. Ebben az évben nem játszom zenekarban, mert a szabadidőmet mostanában szívesebben töltöm a játszótéren a lányunkkal, mint próbateremben, de az idő múlik, méghozzá túl gyorsan, és valószínűleg egyre inkább több lesz majd ismét, ki tudja, mit hoz az élet? Az biztos, hogy mostanában nincs kedvem ahhoz, hogy hetente többször próbáljak, és havonta egyszer-kétszer játsszak valahol. Az eddigiekben nem sokat beszéltünk erről, és bár semmilyen ismertebb zenekarban nem játszottam (mondom, hogy a zenészi karrierem csak elrettentő példának jó!), de azért nagyon sok zenekarban játszottam, rockot, bluest, jazzt, kísértünk színészeket is, mindent. Még egyszer valami punkzenekarba is beugrottam, mert megtudtam, hogy a Szigeten a nagyszínpadon játszanak. Mostanában visszautasítom a „last minute” felkéréseket, nincs sok kedvem egyszer próbálni, azután utazni mondjuk kedd délután pl. Szegedre, majd hajnali kettőkor vissza. Az viszont biztos, hogy valami nagyobb szabású produkcióban szívesen részt vennék, mondjuk a nyáron, na de miért pont engem hívnának? Ilyenkor sajnálom a Jazztanszakot, mert ott rá lettem volna kényszerítve, hogy azokkal játsszak, akik mostanában mindenfelé megtalálhatók, de végül is…. Az élet alakul, ahogy alakul, én bizony nem sajnálok semmit, örülök annak, amit eddig elértem! Egyszer talán majd csinálok egy szólólemezt, elfogy majd száz példányban, de nem mindegy? A lényeg, hogy a zenészek is, én is, meg a hallgatók is jól érezzük magunkat! -Van-e valamilyen különleges módszered a tanításban? -Megint csak azt kell, hogy mondjam, hogy nincs összehasonlítási alapom. Én csak azt próbálom átadni, amit nekem is tanítottak, a lehető legegyszerűbb, legérthetőbb formában. Itt is különböző szintekről kell beszéljünk. Egy óvodásnak nem azt kell megtanítani, hogy proton, meg elektron, hanem, hogy melyik a bal kezünk, és melyik a jobb. Érdekes, hogy minél öregebb vagyok, annál inkább úgy
gondolom, hogy az óvoda és az alsó tagozat az, ami igazán számít, utána már mindenki maga dönt a sorsáról, viszont ismét hozzá kell tennem, hogy egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem tévedhetek, de akkor is! Mindenesetre abban biztos vagyok, hogy másképp kell foglalkozni azzal, aki teljesen kezdő, és másképp azzal, aki már tud valamit, vagy azzal, aki csak hobbiból dobol, és azzal, aki profi akar lenni. -Szerinted a magas szintű tudás vagy inkább a pedagógiai érzék fontosabb az oktatásban? -Ajaj! Nem tudom, milyen az a magas szintű tudás! Azt sem tudom, mi az, hogy pedagógiai érzék, legfeljebb azt, hogy létezik olyan! Abban viszont biztos vagyok, hogy egy közepes dobosból is lehet remek oktató, és egy remek dobosból is lehet pocsék oktató. Szerintem minden az empátián múlik. Ha valaki oktat, minden egyes mondat előtt azt a kérdést kell feltegye magának: milyen volt, amikor én még nem tudtam azt, amit meg akarok tanítani? Szerintem utána minden sokkal könnyebb lesz. Nem tudom, hogy olvastam valahol, vagy hallottam valakitől, de az biztos, hogy szerintem egy nagy mondás az, ami szerint: aki tanít, a legnagyobb hibát akkor követi el, ha azt tanítja, amit ő tud, nem pedig azt, amire a tanítványnak szüksége van. Túl költői, de nekem tetszik. -Ha valaki nagyon szeretne dobos lenni, de minimális ritmusérzéke van, akkor vállalod a tanítását? Egyáltalán mennyire fejleszthető a ritmusérzék? -Abban biztos vagyok, hogy aki vakon születik, nem szerezhet jogosítványt, akit pedig az élet tolókocsiba helyez, abból nem lesz olimpiai bajnok vízilabdázó. Aki képtelen arra, hogy egyenletes tempóban üssön, vagy tapsoljon –van ilyen, de nem sokan- az, jobb, ha más szórakozást keres magának. Egyébként szerintem száz emberből egy ilyen van. Szegénynek dobosként nem sok az esélye, de annyi minden mást is lehet még művelni! Abban is biztos vagyok, hogy a ritmusérzék fejleszthető. Minden azon múlik, hogy az ember mennyi időt szán rá. -Egy kevésbé tehetséges de szorgalmas tanulóból is lehet jó dobos? -Igen! Néha azt gondolom, hogy tehetség nem létezik! Persze nincs igazam, ez csak az ellentéte annak a gondolkodásnak, miszerint aki tehetséges, annak minden magától megy. Én úgy gondolom, hogy a tehetség többféle lehet, vannak, akik könnyen eljátszanak számokat hallás után, mások okosak és könnyen tanulnak, megint másoknak gyors a kezük, nem kell nagyon technikázniuk, és így tovább. Természetesen létezik olyan is, hogy valaki nagyon tehetséges, nagyon könnyen megy neki a dolog, de ez önmagában biztos, hogy nem elég. Hogy egy hazai példát említsek, biztos vagyok benne, hogy Gergő nem csak attól dobol jól, mert tehetséges –ez nyilván így van-, hanem attól is, mert azt hiszem öt éves kora óta, állandóan dobol! Ennyi idős korára ki dobolt még ennyit rajta kívül? Nincsenek csodák! Néha azt szoktam mondani, hogy nem az számít, hogy valaki hány éve dobol, hanem, hogy hány órája! Hány órát töltöttél a dobok mögött? Az élet kegyetlen, a körülmények nem számítanak, aki sokat dobol, fejlődik, aki nem, az pedig nem. Ilyen egyszerű! -Te minek tulajdonítod, hogy ma egyre többen akarnak dobolni tanulni? -Hm… Jó kérdés! Azt hiszem, az lehet az oka, hogy mára elfogadottabb lett a dobszerelés, mint hangszer. Gondoljunk bele, a nagyszüleink „pozenéje” az „Akácos Út”, meg a „be kellett a, be kellett a rácsos kaput riglizni” volt, de a szüleinké már inkább a Beatles meg az Illés-Omega-Metró. A magyar nótában nincs dobszerelés, de
a „Gyöngyhajú Lány”-ban van. Szerintem ez lehet az oka annak, hogy nem számít akkora csodabogárnak mostanában, aki dobol. -Már több kottád is megjelent, és Martonosi Györggyel közösen megírtátok a Modern Dobiskolát. A hazai viszonyok között elég termékeny „kottaírónak” számítasz. -Na amikor két mogul beszélget! Ne csak az én kiadóvállalatomról beszéljünk, hanem a tiedről is, hahaha… A Drum-Art 2 nagyobb szabású vállalkozás volt ezres nagyságrendű példányszámmal, szponzorokkal és így tovább, Gyuri bácsi valahogy ért ehhez. A saját „kiadású” kottáim mások, nem nagy a példányszám, én magam fűzöm össze őket, nem kaphatók mindenhol, viszont nagyon olcsók! Ebben most nagyon biztos vagyok: sehol a világon nem lehet ennyi pénzért, ennyi gyakorlatot tartalmazó kottát kapni! A Drum-Arttal az volt a célunk, hogy minél többféle lehetőséget bemutassunk, kezdők is, haladók is találjanak benne hasznos gyakorlatokat. Viszont, ha az ember nem akar négyezer oldalas kottát írni, akkor nem lehet mindent nagyon részletesen bemutatni! A saját kottáim végül is úgy jöttek létre, hogy egy idő után meguntam, hogy mindig ugyanazokat a kiegészítéseket kell lekottáznom. Úgy gondoltam korábban, hogy másokkal is megy az, ahogy Kázmér tanított engem: pl. egy nyolcados ritmust látok a kottában, de ha azt mondják, hogy a nyolcadok helyett játsszak, mondjuk tizenhatodokat, akkor fogom magam, elképzelem, azután lejátszom. Márpedig a dobosok többségével ez nem megy! A legtöbb ember vizuális típus! Állandóan kottáznom kellett, és meguntam. Azután, egy idő után olyan sok oldal keletkezett, hogy azt mondtam magamnak, hogy ez már egy kész kotta, dobjuk piacra! Az első ilyen kotta a kétlábdobos lett. Ez is csak azért jött létre, mert a Joe Franco-félével nehéz volt dolgozni, mert az első oldalon túl nehezek voltak a gyakorlatok, szükség volt valami egyszerűbbre előbb, írtam hát egy oldalt, ahol csak két hang szólalt meg egymás után a két lábdobon a ritmusokban. Azután meg elkezdtem kritikussá válni, és nehézségi sorrend szerint írtam gyakorlatokat, és hipp-hopp: jé egy kotta! Nem tudom… Engem a kottához bensőséges, meghitt viszony fűz, szeretem a kottákat! -Milyennek látod ma a hazai doboktatást? -Hát először is, nem ez a legfontosabb dolog az életben! Most olyan leszek, mint az ateista pap: akit valami igazán érdekel, legyen az dob, vagy bármi más, úgyis megszerzi magának, amit akar! Ma már más a helyzet, mint amikor én kezdtem dobolni. Akkoriban az oktatásban is hiánygazdaság uralkodott, kevés kottához lehetett hozzáférni, az ember gyakran érezhette tanácstalanul magát. Ma más a helyzet, az Internet tele van kottákkal, videókkal, akit érdekel a dolog, ingyen és bérmentve rengeteg információhoz hozzájuthat! Az más lapra tartozik, hogy az információáradatban is elveszettnek érezheti magát az ember! Például, ha valaki dobol egy éve és szereti a funkyt, a drummerworld oldalon talál jó pár remek ritmust, mondjuk David Garibalditól. Csakhogy ezek a ritmusok nehezek! Használati utasítás nincs hozzájuk, ha egy hasonlattal akarok élni, azt kell, hogy mondjam, hogy olyan a net, mintha az általános iskola első osztályától, egészen az egyetemi szintig találhatók lennének részletek a tankönyvekből. Aki tapasztalatlan, (márpedig a többség az, egyébként ez nem baj), szerintem úgy érzi magát, mint én, ha pl. bármilyen nyomtatvány kitöltési útmutatóját olvasom: tanácstalanul és ijedten. Jó, a kérdésről is kéne mondanom valamit! Nem tudom, hogy más hogy tanít! Én nem jártam más zeneiskolába, csak a Postásba, gőzöm sincs róla, hogy mondjuk, mi történik azzal a tizenévessel, aki dobolni akar és beiratkozik egy zeneiskolába.
Amit hallottam eddig, az alapján úgy gondolom, hogy magamnak nem kívánnám a zeneiskolai programot, de megint csak azt kell, hogy mondjam, hogy senkit nem kényszerítenek géppuskával arra, hogy a Knauer, a jó ég tudja miféle gyakorlatát játssza, ha valakinek ez nem tetszik, hát otthagyja a zeneiskolát, és megpróbálja fülből eldobolni az „Enter Sandman”-t. Mi rossz van ebben? Hallottam olyat is, hogy valaki csak a Kovács Gyula kottát használja, de ugyanúgy, kézzel írja az órákon, csak gumilap, és így tovább. Hát 2006-ban ez azért túlzás! Szegény gyerekek! De megint csak: ha nem tetszik, hát otthagyom! Mindenesetre, akik a Dobos Magazinban is írnak: Martonosi Gyuri, Nesztor Iván, Kassai József, Köte Zoltán nagyon jó szakemberek, értenek a doboláshoz. Viszont, ha valaki mondjuk Békéscsabán él, és nem akar Pestre utazni… Biztos van több jó dobos Békéscsabán, és az is lehet hogy az ottani zeneiskola a legjobb, ki tudja? Én nem! Mindenesetre én mindenkinek csak azt tudom javasolni, hogy tanuljon meg kottát olvasni és angolul, és akkor előbb-utóbb el fog igazodni a dobolással kapcsolatos információdzsungelben. -Mi inspirál téged a tanításban? -Azt kell, hogy mondjam: semmi! Mondom, én nem vagyok tanár, csak egy dobos! Akinek a segítségemre van szüksége, megtalál, én csak olyan jól akarom tenni a dolgom, amennyire csak tudom. Nem nagyon szoktam filozofálni önmagam megvalósításán, még ehhez is túl lusta vagyok! -A dobolás és tanítás mellett mi az, ami még téged foglalkoztat? -Minden! Sok minden érdekel, a tudomány, a biológia, a csillagászat, mostanában még a történelem is, a politika is. Érdekelnek az elméletek az evolúcióról, az élővilág jövőjéről, vagy a világegyetem keletkezéséről, és így tovább! Mindig meglep, hogy mennyire magát ismétli a történelem, mennyire ugyanazokat a hibákat követjük el ismét! Szeretek összeesküvés-elméleteket gyártani, az aktuális kedvencem pl. az, hogy a kőolajlobbi nem engedi, hogy a világ más energiahordozót használjon. Azt nem gondolom, hogy feltétlenül jól okoskodom, hiszen nem vagyok szakember, de mindenesetre élvezem az ilyen szellemi kalandozásokat. Ennek ellenére nem vagyok egy komoly ember, szeretek viccelődni, bolondozni. Meglehetősen borzalmas szóvicceket szoktam időnként kitalálni. Mondhatok egyet? Miért nem? Hollósi László
