3. Az orvostörténelem művelése a hazai tudományos társaságokban Sajnos az egyetemi orvostörténeti képzés hiányában az orvostörténeti önképzés és továbbképzés színtere a társasági élet lett. Az orvostörténelem ápolásának gondolata már megalakulásának
első
éveiben
fontos
kérdésként
jelentkezett
a
Budapesti
Kir.
1
Orvosegyesületben. Az egyesület első elnöke Szuhány Márton (1792–1841) székfoglaló előadásában éppen az orvostudomány történetéről szólt. Az 1837. december 6-án elhangzott előadásáról sajnos igen szűkszavúan számolt be az ülésről készült jegyzőkönyv, csupán gondolatmenetét rögzítette. Szuhány közel egy órás előadásában – latin és görög forrásokra hivatkozva – az orvosi gondolkodás átformálódását vázolta, majd kiemelte, hogy a gyakorló orvos ismereteinek szerves részét kell képeznie az orvostörténelemben való jártasságnak, hiszen a „szaktudományok fejlődésével sokszor feledésbe merültek és merülnek olyan dolgok és tények, amelyek nélkül bizonyos kérdések nem világíthatók meg teljes mértékben”. Az orvostudomány történetének tanulságai között elsőnek az orvosi rend összetartozásának fontosságát emelte ki, mivel ennek hiánya csakis a gyógyító munkát hátráltatja. A századforduló éveiben már rendszeresen jelentkeztek előadók orvostörténeti témákkal. 1897-ben a szakkönyvei kapcsán már említett Tihanyi (Tiegermann) Mór (1866–1918) az ókori orvostudományról tartott előadást, amit később előadássorozattá bővített ki az érdeklődés miatt. Első előadásában (1897. október 30.) a görög orvostudományt ismertette „Az ókori görögök gyógyászati ismeretei; Az orvosi tudomány és orvosi rend fejlődése Hippokrates előtt” címmel. A jegyzőkönyv szerint: „Tihanyi Mór az előadás bevezetésében az
orvosi tudomány fejlődésének fontosságát és jelentőségét fejtegette, amely tudománynak tanulmányozását az orvosi tudomány rohamos haladása következtében az utolsó évtizedekben nagyon elhanyagoltuk. Kifejti, hogy az orvosi tudomány története, amely az emberi kultúra históriájának kiváló és fontos részét képezi, nemcsak theoretikus értékű, hanem kiváló gyakorlati jelentőséggel is bír, amennyiben igazán önálló gyakorlatra csak az képes, aki nemcsak a mai tudományos elméleteket, hanem ezeknek fejlődését és múltját is ismeri...”.
1
Kapronczay Károly: Orvostörténeti előadások a Budapesti Kir. Orvosegyesületben. = Orvosi Hetilap 116 (1975) No. 20. pp. 1165–1167.
Második előadásában Hippokrates életéről és munkásságáról (1898. február 13.), majd "Platon és Aristoteles hatása az orvosi tudomány fejlődésére" címmel (1898. május 28.) tartott előadást. A témakör utolsó előadása Galenosról és kora orvosi ismereteiről szólt (1899. január 19.), amelyet – hasonlóan az előzőekhez – nyomtatásban is megjelentetett.2 Már a Tihanyi-féle előadások időszakában hangzott el (1899. november 12-én) Temesváry Rezső
(1864–1944)
„Előitéletek,
népszokások
és
babonák
a
szülészet
körében
Magyarországon” című előadása, amely számos orvostörténeti vonatkozással rendelkezett. Ugyancsak ebben az időben jelentkezett első orvostörténeti előadásával Győry Tibor (1899. szeptember 28.), amely a „Morbus hungaricus” címmel hangzott el. Különben a téma részletes kidolgozásáért Győry 1902-ben magántanári képesítést nyert. Az ezt következő években alig volt olyan esztendő, hogy Győry ne jelentkezett volna orvostörténeti témájú előadással: 1900. március 14-én elhangzott előadásában már Semmelweis korával foglalkozott, külön kiemelve a pesti orvosi iskola szerepét. Ilyen előzmények után nem volt alaptalan, hogy az Orvosegyesület 1904 őszén életre hívta az orvostörténeti múzeumi bizottságot, amit 1905. január 16-án szakbizottsággá formált át. Ennek munkájába bevonták azokat, akik érdeklődtek a téma iránt: köztük Győry Tibort, Tihanyi Mórt és Temesváry Rezsőt. Győry 1905. április 8-án elhangzott előadásában ("A történelmi igazság a Czermak-Türk-féle prioritási vitában") levéltári adatokkal bizonyította Czermak elsőségét a gégetükrözés területén. Hasonló jelentőséggel bír a következő előadás (1906. február 4.) is, amikor Semmelweis családjával foglalkozott és – Schürer von Waldheim állításával szemben – bebizonyította Semmelweis magyarságát, és azt, hogy a nagy magyar orvos családja már 1692 óta Magyarországon élt.3 Győry a szokásos betegbemutatókon kisebb orvostörténelmi témákkal is jelentkezett, így érdekes kéziratokat és könyveket ismertetett az alakuló orvostörténeti múzeum gyűjteményéből, vagy (mint 1908. május 21-én) az akkor Aquincumban feltárt római fürdő mozaikjainak orvostörténeti vonatkozásairól szólt. Kétségtelen, hogy a századforduló első évtizedeinek legjelentősebb orvostörténeti eseménye az Orvostörténeti Múzeum megnyitása volt. Sajnos az első világháború évei alatt az Orvosegyesület orvostörténeti életében törés következett be, hiszen az előadások számának csökkenésével az orvostörténelmi kutatások bemutatására nem nyílt lehetőség.
2
3
A Bp-i Kir. Orvosegyesület Levéltára. 1837–1937. Tud. ülések jegyzőkönyve. 1898. nov. 12. Semmelweis Orvostörténeti Szaklevéltár. Uo. 1900. márc. 14. tud. ülés jkv.
Az első világháború után az első orvostörténeti előadásra 1920. október 30-án került sor, amikor Magyary-Kossa Gyula az „Orvosi gyakorlat a régi Magyarországon” című előadásában a XV–XVII. század magyar orvosi kultúráját ismertette, elsősorban a nem orvosdoktori oklevéllel működő sebészekről, bábákról és gyógyszerészekről szólt. Előadása ismét felhívta a figyelmet az Orvosegyesületen belül az orvostörténelem művelésére, sőt az 1921. évi negyedik igazgatósági ülésen (1921. február 11.) külön is foglalkoztak MagyaryKossa Gyula kéziratával. A jegyzőkönyv szerint: „…Pákozdy Károly azt ajánlotta, hogy szólítsuk fel Magyary-Kossa tagtársat, hogy közölje valahol azokat a jegyzeteit és munkáit, amelyek az orvosi rend történetére vonatkoznak. Flesch, Dollinger, Hutÿra és Székely hozzászólása után az ig. tanács úgy határozott, hogy Magyary-Kossa munkáit az Orvosi Könyvkiadó Társulat figyelmébe ajánlja, s felkéri Hutÿra tagtársat, hogy ebben az ügyben lépjen összeköttetésbe a szerzővel…”. Magyary-Kossa Gyula sorozata végül 1929 és 1940 között jelent meg, s az Orvosegyesület több alkalommal is eljárt a kiadónál a négykötetes munka érdekében, sőt a kiadás pénzügyi terheiből is jelentős részt magára vállalt. A két világháború között kiemelkedő orvostörténeti esemény az Orvosegyesületben Győry Tibor 1923 őszén tartott előadássorozata. A négy részből állt előadássorozat az orvostörténelem nagy korszakait tekintette át és a téma fontosságát hangsúlyozta, hogy ezeken az üléseken Győry előadásán kívül más nem hangzott el. Az első részben (1923. szeptember 22.) az időszámításunk előtti évszázadok (Visszapillantás és előretekintés, az orvostörténet az i. e. 5. századig), a másodikban (1923. szeptember 29.) a görög orvostudománnyal, a harmadikban (1923. október 6.) az alexandriai iskolával és Galenos orvosi ismereteivel, míg a negyedikben (1923. október 13.) a középkor orvostörténetével foglalkozott. Ehhez az előadássorozathoz fűződik az első orvostörténeti munkásságért odaítélt pályadíj is: az Orvosegyesület 1924-ben Győry Tibort Tauszk Ferenc díjban részesítette, amit minden évben a legsikeresebb előadásért adtak ki. 4 A következő években Győry több előadást tartott a magyar orvosképzés történetéből, ismertette az orvosi kar történetére vonatkozó kutatásait. Általános orvostörténeti munkásságát ismerte el az Orvosegyesület, amikor 1932-ben a Balassa-emlékéremmel tüntette ki. Győry az emlékelőadás témájául a nagyszombati egyetem orvosi karának felállításával kapcsolatos kutatások eredményeit választotta. A téma folytatását jelentette – igaz csak 1934-ben – a dékánválasztással és az egyetemek egyenjogúságára vonatkozó előadása. 4
Kapronczay Károly: Győry Tibor. Bp., 2001. OPKM. 91 p. (Tudós tanárok, tanár tudósok)
Az előbb tárgyalt időszakokban tartott előadást az Orvosegyesületben Vajda Károly, Herczeg Árpád is. Itt kell megjegyezni, hogy Herczeg Árpád az 1930-as évek elejétől közbenjárt az Orvosi Könyvkiadó Társulatnál Szumowski orvostörténeti alapvetésének magyar nyelvű kiadásáért, amelyhez az Orvosegyesület anyagilag is hozzájárult. Az Orvosegyesület a 1937ben ítélte meg Héjja Pál (1897–1941) orvostörténésznek a Wildner Ignác-alapítványból a pályadíjat „A tábori egészségügy Buda visszafoglalása korában” című (1936) könyvéért. Már a második világháború alatt tartott előadást Korbuly György (1903–1981), az orvostörténelem magántanára Semmelweis életművével kapcsolatban. Vele kapcsolatban kell megjegyeznünk, hogy az Orvosegyesület múzeumának őreként sokat tett annak fejlesztéséért, illetve a Budapest bombázásának megkezdésének idején a múzeumi gyűjtemények biztos helyre való szállításáért. Korbuly 1943-ban megpályázta a budapesti orvosi karon az orvostörténelem nyilvános tanári állását, de a háborús körülmények miatt nem döntöttek felette.5 A két világháború közötti időszakban nemcsak az Orvosegyesületen belül alakultak ki az orvostörténeti társasági élet formái, hanem több vidéki orvos- és gyógyszerészeti egyesületben is. Ezek közül elsősorban a Debreceni Orvosegyesületet kell említeni, ahol Diósadi Elekes György (1905–1977) – a debreceni egyetem orvostörténelem magántanára – fejtett ki fontos tevékenységet. Az ő nevéhez fűződik az 1938-ban az "Orvosi Hetilap" hasábjain megjelent „Teendők a magyar orvostörténelmi tudomány érdekében” című közlemény, amelyben a szerző részletesen kifejtette a magyar orvostörténeti kutatások előtt álló feladatokat és szervezeti formák kialakításának szükségességét. Ebben az időben már négy egyetemi magántanár adta elő az orvostörténelmet az orvosi karokon, bár tanszékkel még nem rendelkeztek, többen tagjai voltak a Nemzetközi Orvostörténelmi Társaságnak, noha hazai társaság még nem volt. Diósadi Elekes György éppen ezért
javasolta a Orvostörténelmi Társaság megalapítását, országos szintű
orvostörténeti könyvtár és levéltár megszervezését, valamint orvostörténeti folyóirat kiadását. Ugyancsak szorgalmazta az orvostörténeti múzeum létrehozását, s azt, hogy egyetemi orvostörténeti tanszékeket kell szervezni, s kötelező tárgyként kell bevezetni az orvostörténelmet (két féléven keresztül heti egy előadással képzelte el az oktatást).
5
Kapronczay Károly – Kapronczay Katalin id. mű
Már a kormányzat részéről felső szinten mutatkozott hajlandóság az orvostörténelem felkarolására, így kapott Bálint Nagy István (1893–1931) egy esztendőn át Bécsben ösztöndíjat, s indulhatott angliai, franciaországi és németországi tanulmányútra Herczeg Árpád, aki orvostörténeti intézeteket keresett fel. Többen anyagi segítséget kaptak, hogy részt vehessenek a Nemzetközi Orvostörténeti Társaság kongresszusain. 6 A második világháború után megváltozott körülmények között alakult meg az Országos Orvostörténeti Könyvtár (1951), amely köré települt az intézményi háttér nélkül működő orvostörténészek csoportja. Kialakult az orvostörténeti társasági élet formája, amely végül társasággá szerveződött, természetesen megtartva a kor jellegzetességeit: szakszervezeten belül működő Orvostörténeti Szakcsoport, majd 1966-ban valódi társasággá szerveződött a Magyar Orvostörténelmi Társaság.
6
Kapronczay Károly – Kapronczay Katalin id. mű
