Szabad Gondolat ANTROPOZÓFIA NEVELÉSMÛVÉSZET SZOCIÁLIS ÉLET
Antropozófia Herbert Witzenmann 1905-1988 Werner Kuhfuss: Kétféle Demetrius Mihály ünnep
Világhelyzet Katja Kreis-Schädel: Az USA és a holokauszt
Gyógyászat Ita Wegman: Az ember belsõ fejlõdési útja és a gyógyítómûvészet összefüggése
Technika Ertsey Attila: Deep Impact
Melléklet Rudolf Steiner: Kitekintések
2005. szeptember
8/3
TARTALOMJEGYZÉK ANTROPOZÓFIA Kálmán István: Herbert Witzenmann 1905-1988 Herbert Witzenmann: Mit védjünk? – Megjegyzések a terrorizmus kérdéséhez Steffen Hartmann: Az igaz (das Wahre), az igazság (die Wahrheit) és az emberi fejlõdés Thomas Meyer: „Angolkórosnak kellene lennie minden szellemtudománynak…” – Rudolf Steiner és Hegel Werner Kuhfuss: Kétféle Demetrius – Kritikai összehasonlítás Irene Diet: Közösség utáni beteljesületlen vágyakozás avagy Hol marad a vitában az antropozófia? Ita Wegman: Az ember belsõ folyamatainak szemlélése az õszi Mihály-idõszakkal összefüggésben Emil Bock: Mihály eszméje – A keletkezõben lévõ ünnep A szivárvány. Héber legenda Miért nem sima az ember talpa ? Szerb legenda
1 3 5 7 8 12 14 17 20 20
VILÁGHELYZET Georg Kawtaradze: Az orosz néplélek és posztszovjet térség. Orosz türelem – nyugati idegbaj Az oroszok magukról õszinte humorral Katja Kreis-Schädel: Az USA és a holokauszt
21 25 26
GYÓGYÁSZAT Ita Wegman: Az ember belsõ fejlõdési útja és a gyógyítómûvészet összefüggése
31
TECHNIKA Ertsey Attila: Deep Impact
34
HIRDETÉSEK, KÖZLEMÉNYEK
39
MELLÉKLET Rudolf Steiner: Kitekintések
SZABAD GONDOLAT Az antropozófia, nevelésmûvészet és szociális élet folyóirata Szerkesztõbizottság: Buella Mónika, Ertsey Attila, Frisch Mihály, Galántai Ágnes, Kádas Ágnes, Kálmán István, Tóth Márk Kiadja: Natura-Budapest Kft. Felelõs kiadó: Tóth Márk Felelõs szerkesztõ: Buella Mónika Borító és tördelés: HÉT-fõ Bt. – eMeLA Készült: Kintner Attila ISSN 1418 4443 Olvasói levelek, hirdetések, információ: a szerkesztõség címére lehet beküldeni 1089 Budapest, Bláthy Ottó u. 41., Tel: 303 77 46 Honlap: www.szabadgondolat.hu E-mail:
[email protected] Beküldött írásokat nem küldünk vissza, és nem õrzünk meg. Elõfizethetõ a szerkesztõségben. Éves elõfizetési díj: 2400 Ft (postaköltséggel együtt)
ANTROPOZÓFIA ANTROPOZÓFIA Kálmán István
HERBERT WITZENMANN 1905-1988
Witzenmann központi törekvése a megismerési folyamat lelki megfigyelése volt, amit az „intellektualizmus, vagyis azon tudati tartás legyõzésének” nevezett, „mely a gondolkodást a saját szükségleteinek szolgálatába állítja, és ki is merül abban, hogy megteremti ezen szükséglet kielégítésének eszközét. Az intellektus szívesen használja arra a gondolkodást, hogy lelki szükségleteit a szellemi világról szóló közlésekkel lássa el, amely szellemi világról maga semmit nem tud. A módszerre/eljárásra vonatkozó közléseket, melyek ugyanabból a forrásból származnak, és amelyek eredete az õ áttekintésétõl éppolyan távol esik, a saját elõnye vagy egy csoport elõnye érdekében használja fel.” Az idézett rész: Herbert Witzenmann: Ein Weg in die Zukunft, Dornach, 1998.
Rudolf Steiner 1894-ben megjelent „Die Philosophie der Freiheit” címû könyvének1 második alcíme: „Seelische Beobachtungsresul-tate nach naturwissenschaftlicher Methode” (lelki megfigyelési eredmények természettudományos módszerrel). A természettudományos módszerrel végzett lelki megfigyelés áll Herbert Witzenmann megismerési törekvésének középpontjában, vagyis az, hogy az antropozófiailag orientált szellemtudományt a természettudományos gondolkodáson keresztül megalapozza, és meditatív tudatváltással új civilizációs princípiumként beleállítsa a világba. Herbert Witzenmann 1905 februárjában született Pforzheimben. Költõi, irodalmi, zenei tehetsége mellett (fiatal korában zongoramûvésznek készült) technikai-vállalkozói képességeket is kifejlesztett magában. Hosszú idõn keresztül saját gyárát vezette Pforzheimben. Nemcsak mint gyáriparost ismerték Németországban, hanem mint írót és elõadót, aki számos írásában és töb évtizeden át folytatott elõadói tevékenységében szellemtudományos szemlélettel foglalkozott filozófiai, esztétikai, kultúrpedagógiai és szociális kérdésekkel. 1924-ben ismerte meg
Rudolf Steinert az ún. drámai kurzus2 alkalmával. Késõbbi, a stuttgarti Waldorf-iskolában Steinerrel folytatott beszélgetése egész további életútjára döntõ befolyással volt. Rudolf Steiner „A szabadság filozófiája” címû könyvének középpontjában a megismerési folyamat lelki megfigyelése áll. Herbert Witzenmann antropozófiai mûvei a megértõ olvasót gyakorló lelki megfigyelésre ösztönzik, ami egyben bevezetés is Steiner antropozófiájába. Ezek a mûvek nem ismereteket sorolnak fel, amelyek fáradság nélkül fogyasztható tudást közvetítenek, hanem inkább az olvasó erõfeszítési készségét veszik igénybe, mert Steiner mûvét csak így közelíthetjük meg. A mai civilizált emberiség csak egy tudományosan megalapozott eljárással elégszik meg. Ezért kell közelhozni az antropozófia tudományosságát az olvasó megértéséhez. Egy új kultúrában, egy emberhez méltó jövõ felépítésében csak az tud résztvenni, aki tisztában van azzal, hogy mai tudomány-tudatunknak meg kell változnia, és a megváltozott tudatnak az élet minden területére ki kell hatnia. Egyedül csak a tudományos megismerés érzületével és SzG 2005/2
1
ANTROPOZÓFIA erõfeszítésével lesz képes leváltani az új kultúra a kimerült intellektualizmust.3 1963-ban Albert Steffen meghívta Herbert Witzenmannt az Általános Antropozófiai Társaság elnökségébe. Witzenmann ekkor átvette a „Geistesstreben der Jugend” (az ifjúság szellemi törekvése) és a „Sozialwissenschaften” (szociális tudományok) szekciók vezetését. Steffen halála után konfliktusok jöttek létre Witzenmann és az elnökség más tagjai között4, akiknél a szellemhez vezetõ úton hiányzott az antropozófia tudományos megalapozottsága, akik nem ismerték fel, hogy milyen következménye lehet annak, ha a jelenlegi tudomány mellett az antropozófia maga is mint tudomány nem tud érvényre jutni, hogy forrásukat elveszítve az egyes antropozófiából származó tevékenységek eltûnhetnek a világból, és az antropozófiát felszívja magába a New-age. Passzív ellenállás bontakozott ki, megpróbálták Witzenmannt elszigetelni. 1971. õszén elnökségi tevékenységét felfüggesztették azzal, hogy a következõ közgyûlés részletesen fog foglalkozni a konfliktusokkal, 1974-ben pedig szabadságolták. Kifelé, formálisan haláláig tagja maradt az Általános Antropozófiai Társaság elnökségének. Tevékenységét azonban az „Arbeitskreis zur geistgemässen Durchdringung der Weltlage” (munkacsoport a világhelyzet szellemnek megfelelõ átvilágítására), majd az 1973-ban alapított „Seminar für freie Jugendarbeit auf Grundlage der Geisteswissenschaft” (szeminárium az ifjúság szabad munkájáért a szellemtudomány alapján) keretében, a munkásságát értékelõ tagokkal egészen 1988-ban bekövetkezett haláláig tovább folytatta. Ezidõtájt hívta meg Barna István zenetörténész Budapestre. Witzenmann hatalmas fehér Mercedessel érkezett, a város határában taxit fogadott, és kocsijával azt követve érkezett meg Barnáék címére. Itt Platon és Aristoteles világfejlõdésben betöltött szerepérõl, jelentõségérõl tartott elõadást. Akkoriban készülhetett róla az itt közölt fénykép. Szikár, csontos, halálnak megadott testben ifjú, harcos lélek állt elõttünk, gyönyörû kék szemébõl szelídség, megingathatatlan szilárdság és nyugalom áradt. Mihály képe merült fel hallgatóiban, Mihályé, aki minden indulat nélkül, nem a szemébe nézve döfi le a sárkányt. Születésének századik évfordulóján a Rudolf Steiner által inagurált etikai individualizmus egyik legfigyelemreméltóbb képviselõjére emlékezünk. 2
SzG 2005/3
* * * Az alább Benedicty Gergely fordításában közreadott írás Herbert Witzenmann „Verzweiflung und Zuversicht. Zur sozialen und kulturellen Lage der Zeit” címû, a Gideon Spicker Verlagnál 1982-ben megjelent, összegyûjtött feljegyzéseket, rövid cikkeket tartalmazó könyvébõl való. „Ezeket az írásokat az a meggyõzõdés hatja át, hogy azoknak a külsõ fenyegetéseknek, melyekre csaknem kizárólagosan irányítjuk a tekintetünket, közös eredete az ember és emberiség nagyobb, önmaga általi belsõ fenyegetettségében van. A materialista tudásirány által – melynek tudatalakító funkciója talán az emberiségfejlõdés egyik legnagyobb elõrelépése – a magát mint szellemi lényt megtagadó ember a saját maga legveszélyesebb ellenségévé vált.”5
Jegyzetek: 1. Rudolf Steiner: Die Philosophie der Freiheit, GA 4, tizenhatodik kiadás: 1995. 2. Rudolf Steiner - Marie Steiner von Sivers: Sprachgestaltung und dramatische Kunst, 1924. GA 282 3. Herbert Witzenmann: Die voraussetzungslosigkeit der Anthroposophie (Verlag Freies Geistesleben, 1986) gondolatai alapján 4. Az ún. „Bücherfrage”: az elnökség döntésével, miszerint a Nachlassverwaltung által kiadott Steiner-mûveket a Goetheanumban is árusítsák, azaz hogy gazdasági területen együttmûködjenek a Nachlass Vereinnel anélkül, hogy szellemi területen a kölcsönös megértés létrejött volna, Witzenmann nem értett egyet. - A Nachlass Verein álláspontja szerint a Szellemtudományi Szabad Fõiskola, ahogyan Rudolf Steiner megalapította, már nem létezik, azok, akik továbbvezetésére a megbízást kapták, csõdöt mondtak. Witzenmann álláspontja ezzel szemben az volt, hogy a Fõiskola hátterének tisztázása nélkül nem lehet a Nachlass Vereinnel kompromisszumot kötni. - Marie Steiner a végrendeletében Rudolf Steiner irodalmi és mûvészeti hagyatékának igazgatását egy hagyatéki bizottságra, a Nachlassverwaltung-ra bízta. Ezt a döntését a Goetheanum vezetése Albert Steffen elnöklete alatt nem ismerte el. 5. Herbert Witzenmann: Verzweiflung und Zuversicht. Zur sozialen und kulturellen Lage der Zeit. Gideon Spicker Verlag, Dornach, 1982. 7 old.
ANTROPOZÓFIA
Herbert Witzenmann
MIT VÉDJÜNK? – MEGJEGYZÉSEK A TERRORIZMUS KÉRDÉSÉHEZ A védelem iránti vágy és a védelmezés a civilizáció és a kultúra alapját képezi. Védjük magunkat, és védelmet nyújtunk másoknak ruházatunkkal, otthonunkkal, az általunk végzett munkával és szolgáltatásokkal, a családba vagy valamilyen csoportba, nyelvvagy kultúrközösségbe, világnézeti vagy gondolati közösségbe való integrációval, a pillantásunkkal, kézszorításunkkal és hûségünkkel. A közösségi összetartozás összes megjelenési formája aligha sorolható fel itt és most. De azt elmondhatjuk, hogy az emberi közösség lényege a védettség és a védelem. Senki sem mentesülhet az alól a feladat alól, hogy védelmébe vegye emberi mivoltunk számtalan megjelenési formáját. Ha hiányzik belõlünk a hajlandóság, hogy oltalmat nyújtsunk, ugyanakkor nem is vagyunk ráutalva mások oltalmára, akkor összetörnek a bennünket, embereket összekötõ hidak, és megindul a harc, amelyben mindenki mindenkinek ellensége. De miben is áll emberi mivoltunk, és hogyan felelhetünk meg neki a legjobban? Ezen bizony alaposan el kell gondolkodnunk annak a tévhitnek a terjedését látva, amely az egyenlõsdit, azaz az embertelenséget kívánja társadalmi rendezõelvvé tenni. Hiszen van-e embertelenebb dolog annál az elvárásnál, mint hogy eltöröljük az egyéni létformákat, a kibontakoztatásuk iránt érzett vágyat és ezzel tulajdonképpen egyéni emberi mivoltunk megjelenési formáit, majd végül emberi mivoltunkat is kifejezõdési és kapcsolódási lehetõségeinek sokszínûségével együtt? Goethe: „Égalité” A legnagyobbra nézni ritka szem mer, Csak magaformát irigyel az ember. A legkutyább irigy az olyanféle, Ki az hiszi, hogy mind egyforma véle.1 Hasonlóan fogalmaz a „Közmondásmódra”: Egyenlõk közt egyenlõnek lenni - Bizony nehéz dolog így tenni. Mindez csakis úgy sikerül, Ha a legrosszabb próbálsz lenni Viszolygás nélkül.
Az oltalom iránti vágy egyetemes érzés. Azokban a körökben, amelyekben a terroristacselekmények újra meg újra riadalmat okoznak, hevesen lángolt fel, és már önmaga is belsõ nyugalmunkat és az emberi lélek nemesebb szféráit fenyegetõ jelenséggé vált. De nem abból fakad talán ez az oltalom iránti vágy is, mint maga az a tett, amely által fenyegetve érzi magát – azaz egyéni emberi mivoltunk és a kibontakozását lehetõvé tevõ szabad mozgástér elvesztése felõli félelembõl? Azoknak az eseményeknek a láttán, amelyeknek a világ más tájain (kétségbeejtõ módon!) sokkal kevésbé tulajdonítanak jelentõséget, néhányan idõközben már hisztériát emlegetnek, amely nem képes helyesen felmérni nemcsak azokat a bûnöket, amelyeket néhány perverz semmittevõ követ el, hanem az emberiség nemtetszését kifejezõ, elmaradhatatlan visszhangokat sem, a részben jogos, részben alaptalan tiltakozást sem, és az ugyancsak nem új, látens generációs ellentéteket sem. A hisztériát emlegetõk ugyanakkor elsiklanak a pillanat történelmi jelentõsége fölött. Hiszen annak, ami folytonosan történik (ha van egyáltalán ilyen dolog), nincs történelmi jelentõsége. Sokkal fontosabb ugyanakkor, hogy megérezzük a történelem hívó szavát a bennünket megrázó eseményekben. Az, hogy történt-e már velünk korábban hasonló, vagy esetleg gyakran történt-e, sokkal kevésbé fontos kérdés annál, mint hogy mi történik ma, és mindez milyen körülmények között történik. Nem áll szándékomban, hogy ráerõltessem másokra azt, amit gondolok, mégis töprengjünk el azon, nem kézenfekvõ-e, vagy legalábbis nem elképzelhetõ-e a terrorizmust (tehát a fenyegetést és a védtelenséget) olyan jelenségként értelmezni, amely sokkal általánosan zavarokra és áramlatokra utal. Terrorizmus mindenhol van, mind Keleten, mind Nyugaton, de az, hogy itt az európai térségben, azaz középen, ahol az ellentéteknek ki kellene egyenlíteniük egymást, ilyen rendkívüli benyomást képest gyakorolni, nos, ez mégiscsak ráirányítja a figyelmet azokra a befolyásokra, amelyek itt egymásnak ütköznek ahelyett, hogy harmóniában oldódnának fel. Tõlünk nyugatra olyan SzG 2005/3
3
ANTROPOZÓFIA civilizációt láthatunk, amely azzal az igénnyel lép fel, hogy tényekkel támassza alá az anyagi világ kizárólagosságát, és az anyagi világ felé forduló akaratimpulzusok egyedüli létjogosultságát. Tõlünk keletre ugyanakkor olyan világ ötlik a szemünkbe, amelynek mind az anyagi világba, mind a spirituális szférába nyúló gyökerei elhaltak. Nyugaton egy kialakulófélben lévõ világ tornyosul elénk egyre erõszakosabb hatalmi alakulataival. Keleten pedig romok omlanak romokra. Ami pedig Keleten mégsem a szétesés jeleit mutatja – az nyugati gondolat a gazdag orientális érzelmek rikító köntösébe bugyolálva. Mégis: a nyugati anyagias kultúra az értelmetlenség kultusza. Hiszen a szellem nélküli anyagi világ értelem nélkül való. Az értelem hiánya ugyanakkor félelmet szül. Minden, amit összefoglalóan a (világot átölelõ) napnyugati civilizáció fogalmán értünk, velejéig át van itatva a félelem és az értelemnélküliség tudatalatti érzésével. Ugyanakkor a keleti szétzilált, szétesõ világ az erõtlenség világa, hiszen erõt csak olyanok érezhetnek, akik nagyra törõ, történelmi események részének tudhatják magukat. Az erõtlenség ugyanakkor gyûlöletet szül. Mindent, amit összefoglalóan a (világot ugyancsak átölelõ) keleti dekadencia fogalmán értünk, izzásban tart és ugyanakkor fel is õröl az erõtlenség és gyûlölet tudat alatti érzése. Mind az értelmetlenség és a félelem, mind pedig a gyengeség és a gyûlölet egyesül abban, amit terrorizmusnak hívunk, és tovább terebélyesedik benne a minden létezõvel szembeni gúnnyá. De ha a terrorizmus saját világunk tagadásaként jelenik is meg, nem õ az a tükörkép, amelyben fel kellene ismernünk éppen saját világunk állapotát? Csak arra van okunk, hogy viszolyogjunk a terrorizmustól, vagy sokkal inkább arra lenne okunk, hogy önmagunkban keressük az indítékait? Hiszen olyan civilizációban élünk, amelyben szükségszerûen értelemnélküliség és gyûlölet fog kifejlõdni, ha nem talál vissza a középhez. Mi lenne ugyanakkor ez a közép? Az az erõ, amely képes arra, hogy az elõítéleteinek (azaz az értelmetlenségnek) rabjává váló, csak szimpátiáinak és antipátiáinak, valamint önös szándékainak élõ embert újra integrálja az emberi közösségbe, és kigyógyítsa az énközpontúság betegségébõl. De mégis ki lenne az, aki elbizakodottság nélkül állíthatná magáról, hogy rendelkezik ezzel a képességgel? Az egyén aligha. De az elbizonytalanodó ember is emlékezhet a bennünk rejlõ közös emberire, amely (minden 4
SzG 2005/3
felejtés ellenére) mindenkinek sajátja: „Ahol ketten vagy hárman összegyûlnek a nevemben, ott vagyok közöttük”.2 Csak elveszített gyermeki hit ez, amit már rég magunk mögött hagytunk, és amire csak gyengeségként, üres frázisként tudunk tekinteni? Vagy mégis igaz, hogy ott, ahol emberek a legfõbb emberi nevében gyûlnek össze, ott mindenki befogadja a másikat, és ezáltal éppen ez a legfõbb emberi fejtheti ki hatását közöttük és körülöttük? A szubjektív impulzusainak zsarnokságában élõ embert valószínûleg nem lesznek képesek mindjárt fölvenni a közösségükbe. Mert maga fog elzárkózni elõlük. De érzületük körébe be tudják fogadni, és ebbõl a körbõl indulhat ki az a hatás, amely a félelmet és gyûlöletet bátorsággal és szeretettel fokozatosan együttérzéssé, az összetartozás érzésévé, együttgondolkodássá és közös akarattá alakítja át. Ezt a közepet kell tehát védeni, amely azáltal alakul ki, hogy az ember nemcsak saját, hanem mások gondolatát és akaratát is hagyja önmagában érvényesülni, és ezáltal érzésben képes a legmagasabb belsõ emberiség-jelenléttel egyesülni. Lehetséges más igazi oltalom a folytonosan jelen lévõ fenyegetés ellen, hisz az, ami fenyeget, hozzátartozik saját lényünkhöz, és onnan meríti erejét?
Fordította: Benedicty Gergely
Jegyzetek: 1. Dóczi Lajos fordítása. In: Goethe költeményei. Remekírók Képes Könyvtára (szerk.: Radó Antal). Lampel R. Könyvkereskedése (Wodianer F. és Fiai) Részvénytársaság, Budapest, 1907. 240. o. 2. Mt. 18,19
ANTROPOZÓFIA
Steffen Hartmann
AZ IGAZ (DAS WAHRE),
AZ IGAZSÁG (DIE
WAHRHEIT)
ÉS AZ EMBERI FEJLÕDÉS Bevezetésül idézzük fel magunkban az igaz/valós (das Wahre) és az igazság (die Wahrheit) skolasztikus megkülönböztetését. Aquinói Tamásnál például a következõ megfogalmazást találhatjuk, amely elkülöníti egymástól az igazat (das Wahre) és az igazságot (die Wahrheit): „Mert jóllehet egyéb érzékelõ lények is tudnak valami igazról/valósról, de egyedül csak az embernek van tudomása az igazság fogalmáról.”1 Tamás a teremtõ Isten által megalkotott természetet, a kozmoszt valósnak (das Wahre) tekinti. Errõl tudnak az állatok (az „egyéb érzékelõ lények”), persze csak az észlelés („wahr-nehmen”) értelmében. De csakis az ember képes a gondolkodása által az igazság fogalmához eljutni; az ember tehát, amikor gondolkodik, akkor túllép az észlelésen („Wahrnehmen”). Az igaz/valós magában és önmaga által áll fenn, függetlenül az ember megismerõ tevékenységétõl. Ha viszont az ember a megismerõ képességét a világban mûködõ igazra irányítja, akkor keletkezik az igazság. Így az igazság az emberi megismerõ tudaton keresztülhaladt igaz. Más szavakkal: az igazság mindig az ember originális megismerésbeli produktuma. Az ember nélkül a világ pusztán igaz/valós (wahr) lenne; az emberi megismerésben ez a valós világ a maga létének egy új fokára jut, és éppen az igazságról való emberi megismerõ tudatban. Ebben a perspektívában szorosan összefonódik két fogalom, amelyek kezdetben egymással ellentétesen is megjelenhetnek: az igazság és a fejlõdés.2 Az igazság emberi fejlõdés nélkül elgondolhatatlan. Csakis ez az emberi fejlõdés hozza létre az igazságot.
Az igazság fogalmának fejlõdése Rudolf Steinernél Ezzel a háttérrel nyer jelentõséget az igazságfogalom fejlõdésére vonatkozó kérdés. Csak ha tudatosítom magamban, hogy mit értek igazságon, csak akkor vihetem véghez tudatosan azt a metamorfózist, amit a létezõ tesz meg az igazságig a megismerõ tevékenységem által. Rudolf
Steiner mûveiben különféle igazságfelfogások találhatók, amelyeknek egy érdekes és a következõkben röviden felvázolt fejlõdés adja az alapját. 1886-ban az ifjú Steiner A goethei világszemlélet ismeretelméletének alapvonásai címû mûvében – bár Hegelt követve – az igazságot „minden általunk birtokolt fogalom általános összehangoltságában” látja.3 Az eszmevilág ilyen belsõ összehangoltságában és összefüggésében Steiner a szellemi kielégültség élményéhez jut. „Ekkor úgy érezzük, hogy birtokunkban van az igazság”4, olvassuk a mondott könyvben. Ugyanebben a mûvében alapozza meg Steiner elõször a megismerés eszméjét, és megmutatja, hogy a megismerés az észlelet és a fogalom közvetítésében és összekapcsolásában áll. A megismerés steineri eszméjébõl adódik az a konzekvencia, hogy az igazság nem található meg egyoldalúan a fogalom elemében. Csak az észlelet és a fogalom szintézise tárja fel a teljes valóságot. Ennélfogva az igazságkeresésnek nem szabad megállnia egy tiszta eszme-átélésben, miként az elõbbi idézet feltünteti. Nézetem szerint e korai Steiner-mûben itt egy enyhe ellentmondás rejtõzik, amely azonban Steiner saját szellemi fejlõdésének produktív hajtóerejévé vált, amennyiben eszme-átélését egyre erõsebben kapcsolatba hozta konkrét érzéki és érzékfeletti észleletekkel.
A szív mint megismerõ szerv 1902-ben A kereszténység mint misztikus tény elõszavában Rudolf Steiner leírja azokat a konfliktusokat, amelyek egyfelõl a kereszténységgel való érésszerû kapcsolatból, másfelõl egy tisztán ésszerû tudományos cselekvésbõl adódnak. E belsõ konfliktusok kapcsán az igazság problémájára is kitér. „Aki az ’igazságot’ nem csak érti, hanem benne és vele él, az az igazságot örökös áramlásban, továbbhaladó, törvényszerû fejlõdésben látja, miként a természet összes dolgát. Az igazságot, mely mellett értelmünk kiáll, a maga természetes fejlõdésében elõzményeibõl, elõ-igazságaiból ismerjük meg, és az ember követheti a szívvel az értelmet.”5 SzG 2005/3
5
ANTROPOZÓFIA Különbséget kell tennünk tehát az igazság megértése és az igazsággal való élés között. Steiner itt mintegy mellesleg megnevezi azt a szervet, amelyet az igazságkeresésbe be kell vonnunk, ha az igazságban való élés realitás akar lenni: ez a szerv a szív. Az értelem (Verstand) az elkülönült egyes észleletekig jut el; az észben (Vernunft) rejlik az a képesség, hogy ezeket az egyes észleleteket együtt lássa, szintetizálja. De csak a szívvel élhetem át az igazságra való törekvésemet, csak azzal érezhetem át szellemileg.6 A szívben az igazság összekapcsolódik individuális életemmel. A szívben mutatkozik meg, hogy egy igazság vajon életképes-e és érzésképes-e. A szív rezdülései, amelyek az igazságra való törekvésünk rezonanciájaként lépnek fel, az igazság tulajdonképpeni hordozói az ember számára. Ha 1902-ben még azt mondja Steiner, hogy a szív csak akkor követheti a értelmet, ha az igazságot fejlõdésben levõnek tekintjük, úgy 1924ben Az antropozófiai vezérelvekben megint egy új hangsúly jelenik meg, amikor azt írja: „A szívek elkezdenek gondolatokra szert tenni.”7 Itt a mozgás éppenséggel megfordul. Ha eddig a gondolatok a fejbõl indultak ki, és a szív követte azokat, úgy mostantól a gondolatok eredete a szívben rejlik. A szív ezen a módon egy új megismerõ szervvé válik. Lényegesnek tûnik számomra, hogy megkülönböztessük az adott hétköznapi érzéseket azoktól az új érzésektõl, amelyek az igazságra való törekvés során gyulladnak lángra bennünk. Ezek az új érzések többnyire törékenyek-zsengék, nem erõszakosak, a halk zenével hasonlíthatók össze, amit könnyen bármi túlharsog. A hétköznapi tudat az efféle érzéseket leginkább a gondolkodással és a megismeréssel való kapcsolatából ismeri: például a gondolkodással szembeni hálát, vagy azt az örömöt, amit egy régóta keresett ismeret miatt érzünk. De nemcsak új érzések keletkeznek bennünk, amelyek az igazságra való törekvésünk során keletkeznek, hanem a gondolkodás is átalakul, amikor érzésképessé válik. A gondolati-meditatív munka visszhangra talál az érzésben; fokozatosan behatol a szív területére. Úgy tûnik számomra, hogy a gondolatok e behatolása a szív területére az igazság egy új, jövõbemutató dimenzióját nyitja meg elõttünk. Megjelent: Der Europäer 9/8, 2005. június Fordította: Szabó Attila
6
SzG 2005/3
Jegyzetek: 1. Aquinói Tamás: Der Prolog des Johannes-Evangeliums, Verlag Freies Geistesleben, 1986. 70. o. 2. Lásd Steffen Hartmann: Wissenschaftliche Erkenntnis und das Wahrheitsproblem, Der Europäer, 2005. márc. 3. Rudolf Steiner: Grundlinien einer Erkenntnistheorie der Goetheschen Weltanschauung, Taschenbuchausgabe, 1999. 57.o. 4. Uo. 5. Rudolf Steiner: Das Christentum als mystische Tatsache, Taschenbuchausgabe, 1989. 179. o. 6. „Szíven” itt nem egyszerûen érzést vagy érzületet értek, hanem egészen konkrétan a szívet mint szervet. Mindenesetre nem pusztán a tisztán fizikai szívet, hanem a szívet mint spirituális-fiziológiai szervet, amely magában foglalja a fizikai szívet és a vérkeringést, egyúttal azonban egy olyan „tudat-hely” is, ahol a gondolat és az érzés találkozhat egymással. 7. Rudolf Steiner: Anthroposophische Leitsätze, Taschenbuchausgabe, 1989. 62. o.
ANTROPOZÓFIA
Thomas Meyer „ANGOLKÓROSNAK KELLENE LENNIE MINDEN SZELLEMTUDOMÁNYNAK…”
Rudolf Steiner többször nyilatkozott Hegelrõl (különösen a Logikájáról), a saját viszonyáról hozzá, és Hegel jelentõségérõl a szellemtudomány számára. Az alábbiakban bemutatunk néhány ilyen különösen markáns és lényegbevágó kijelentést. 1894-ben A szabadság filozófiája 4. fejezetének elején Steiner kiemeli a Hegeltõl való különbségét, aki a fogalomból indul ki, míg Steiner a fogalom feletti gondolkodásból indul ki, amivel a filozófia a maga szellemi-reális kiindulópontjához emelkedett fel, amelyhez a XX. század Sartre-ral lezáródó egész filozófiája sem jutott el. 1894. november 1-én egy Eduard von Hartmann-nak írt levélben azt mondja Steiner, hogy õ Hegeltõl „semmiben sem különbözik, csak tanaiból egyes következtetéseket” levont. 1908-ban a Filozófia és antropozófia címû programszerû tanulmányban Hegelt „a világ legnagyobb filozófusának” nevezi Steiner. Hegel születésének 150. évfordulóján, 1920. augusztus 27-én Stuttgartban Rudolf Steiner egy mélyreható Hegel-elõadást tartott az Antropozófiai Társaság tagjainak. Ebben kifejtette: „Aki érti Hegelt abban, ahogyan a Logikáját kidolgozta, az látja, hogy ebben az idõben, amikor Hegel a Logikán dolgozott – a XIX. század második évtizedében – az emberiség elkezd meszesedni, materialistává kezd válni, tömörré-sûrûvé válik, belebonyolódik az anyagba. Ebben a korban a tudás, a megismerés területén elmerülnek az anyagban. És egy képben láthatjuk az anyagiba belesüllyedõ emberiséget, ahogyan Hegel középen állva minden erõvel kidolgozza és elragadja Ahrimántól azt, ami Ahrimánban jó: az absztrakt logikát, amire szükségünk van a belsõ felszabadulásunkhoz, ami nélkül nem juthatnánk el a tiszta gondolkodáshoz. Elszakítva az a nehézségi erõ hatalmaitól, elszakítva a földi hatalmaktól, és ideállítva a maga egész hideg absztraktságában, éppen azért, hogy már ne abban a közegben éljen, ami ahrimáni az emberben, hanem
hogy felkerüljön az emberi gondolkodásba. Igen, ez a hegeli logika levált, elszakadt az ahrimáni hatalmaktól, és átadatott az emberiségnek. A hegeli logika olyan, amire szüksége van az emberiségnek, nélküle nem lenne képes elõrejutni. De ezt Ahrimántól elõbb még el kellett ragadni. Így a hegeli logika ténylegesen valami örök marad, így kell továbbhatnia. Újra és újra kutatnunk kell. Nélküle nem boldogulhatunk. (…) Egy bizonyos erõ, valóban nem egy fizikai erõ, hanem egy másik, egy szellemi erõ rejlik ebben a hegeli gondolkodásmódban [Hegeltum], és megtalálható benne valami, amit minden szellemi világszemléletnek el kell sajátítania. Mert angolkórosnak kellene lennie minden szellemtudománynak, ha nem itatódhatna át azzal a csontszerû eszmerendszerrel, amelyet Ahrimántól, a megcsontosodott Ahrimántól sikerült kikényszerítenie Hegelnek. Szükség van erre a rendszerre. Az embernek ennek segítségével bizonyos módon bensõleg erõssé kell válnia. Szükségünk van erre a hûvös megfontoltságra, ha nem akarunk elveszni a ködös, meleg misztikában a szellemi törekvések során.”
Fordította: Szabó Attila Megjelent: Der Europäer 9/8, 2005. június
SzG 2005/3
7
Hegel
RUDOLF STEINER ÉS HEGEL
ANTROPOZÓFIA
Werner Kuhfuss
KÉTFÉLE DEMETRIUS Kritikai összehasonlítás Werner Kuhfuss cikke tulajdonképpen nem is Demetriusról szól, nem arról az okkult rejtélyrõl, melynek kutatását Rudolf Steiner örökségül hagyta ránk1, hanem arról, hogy egy sokak szemében nagy tekintélynek számító prominens antropozófus, Szergej Prokofjev, hogyan rontja a hitelét a Rudolf Steiner alapította szellemtudománynak. Ennek vizsgálata elfogulatlan gondolkodást és nagyfokú józanságot igényel. Egy 1914. októberében tartott elõadásában Steiner felteszi a kérdést: tudnak még egyáltalán gondolkodni az emberek? Nem érzik, hogy mielõtt bármirõl gondolkodni vagy beszélni akarnak, elõbb rendelkezniük kellene az igazzal, a valóságos tények ismeretével? Szergej Prokofjev az antropozófiai irodalomból hatalmas ismeretanyaggal rendelkezik – ezzel összefüggõ érdemeit nem lehet vitatni –, hiányában van azonban annak a tudományos gondolkodásnak, amely a szellemtudománynak, sõt, a szellemtudományos kutatási eredmények elfogulatlan megítélésének is elõfeltétele. Ezzel az elfogulatlan, egészséges ítélõerõvel nekünk akkor is rendelkeznünk kell, ha nem Rudolf Steiner mû-
veivel foglalkozunk, hanem ha azt kell megítélnünk, hogy Prokofjev esetében egy magas fokú okkultista beszél-e, aki mindazt, amit elmond, ellenõrzött kutatások alapján tudja, vagy merész spekulációkról van-e szó. Szergej Prokofjev ma szinte példátlan népszerûségnek örvend. Követõi azonban nem úgy olvassák a könyveit, mint szellemtudományos irodalmat, hanem többnyire anélkül, hogy megvizsgálnák kinyilatkoztatásait, és minden kétely nélkül elfogadják azokat. Egy ilyen kinyilatkoztatásnak tekinthetjük a Steiner kérdésére – „ki volt Demetrius” – adott válaszát is. Werner Kuhfuss nemcsak Prokofjev tévedéseire és jogosulatlan kijelentéseire hívja fel az olvasó figyelmét, hanem arra a zavarkeltésre is, amit írásaival és elõadásaival az antropozófia területén okoz, valamint arra a rejtett módszerre is, mellyel Prokofjev hat az olvasóira, azokra, akik az antropozófiát nem akarják a gondolkodás világosságába emelni, hanem az érzelmek, emóciók misztikus ködébe burkolják.
Az utóbbi években antropozófiai nézõpontból két jelentõs könyv jelent meg Demetrius rejtélyes alakjáról. Schiller drámatöredéke óta, amely életének legvégén keletkezett, e téma nagy érdeklõdést kelt azokban is, akik nem folytatnak történelmi kutatásokat. A fogékony emberek számára íródott Schiller mûve. A gondolkodni akaró antropozófusokhoz fordul az említett két könyv – Peter Tradowsky: Demetrius im Entwicklungsgeschehen des Christentums [Demetrius a kereszténység fejlõdéstörténetében] (1989) és Szergej O. Prokofjev: Das Rätsel des Demetrius [Demetrius rejtélye] (1992) címû mûve, mindkettõt a Goetheanum kiadója jelentette meg. Az érdeklõdõ laikusoknak is tehát abba a helyzetbe kellene kerülniük, hogy az ilyen munkák tartalmát megítélhessék. Lényeges dologról van szó: arról, hogy Demetrius képét sokak szíve igaz módon hordozza. Schillernél is, aki eléggé egyértelmûen egy, a cári trónra „ma-
gát elhivatottnak” érzõ becsapott csalót ábrázol, a tragikus alak nagysága iránti rokonszenv teremti meg a drámai hatást. Hogyan állíthatja mármost egy nem-történész, egy e témát szellemileg nem kutató személy e két könyvben feldolgozott anyag nagy mennyiségével, és egyúttal a mindkét mûben erõsen ható tendenciákkal szemben, hogy itt bizonyos nézõpontok irányultságát roppant lendülettel akarják az olvasó tudatába becsempészni? Mind Tradowsky, mind Prokofjev Rudolf Steinerre hivatkozik, aki egy beszélgetésben utalt annak szükségességére, hogy kutatni kell Demetrius rejtélyét. Rudolf Steiner kijelentése által bizonyos fokig egy abszolút pont adódik, amibõl mindkét szerzõ kiindul, melyet mindketten a bizalommal teli olvasó elé tárnak. Az irányultságok azonban eltérnek egymástól. Tradowsky azt a benyomást kelti, hogy Rettegett Iván [1533–1584] igazi fia volt a trónbitorló;
8
SzG 2005/3
Kálmán István
ANTROPOZÓFIA Prokofjev a történelmi anyag bizonyítékait felhasználva minden energiáját arra fordítja, hogy az ellenkezõjét bizonyítsa. Alapvetõ dologról van szó. Tradowsky, aki a bizonyítékok és eszmei érvek sokaságával szintén lehengerlõ hatást kelthetne, úgy tûnik, hogy mégis szabadon hagyja az olvasót. Vele egy roppant tanulságos, ismeretbõvítõ, megkapó körsétára vállalkozhatunk a kereszténység lényeges magaslatain és mélységein keresztül. Sok esetben kell azt kérdeznünk: tényleg így volt? Megegyezik ez a valósággal? El kell ezt fogadnom? Milyen lehetõségeim vannak, hogy ezt megvizsgáljam? Mégsem éreztem magam kényszerítve arra, hogy bármit is elfogadjak. Ellenkezõleg, mint Schiller régi ismerõje és rajongója átéltem, ahogyan a legszebb módon igazságot szolgáltat ennek a történelmi alaknak, amikor az igazi gyermeklét eszméjéért való küzdelmét szeretetteljesen ábrázolja. Ezzel melengetõen felvillan Demetrius igazi lénye és missziója is. Tradowsky könyvét tehát – anélkül, hogy minden részletét felülvizsgálnánk – befogadhatjuk, mint szemléletes és eszmékben gazdag elemek bölcs gyûjteményét mûvészi formában. Az ítélet vagy az ítéletek a mû igazságtartalmáról csendben érlelõdhetnek. Egészen más Szergej O. Prokofjev eljárásmódja. Azt a határozott szándékot figyelhetjük meg nála, hogy teljesen kizárja annak lehetõségét, hogy Demetrius Iván igazi fia, és jogos trónörökös lehetne. Ha az ember a két könyvet egymásután olvassa, tehát Tradowskyval kezdve, akkor egy kissé irritálva érzi magát Prokofjev szigorúságától és azon igyekezetétõl, hogy mindent elutasítson, ami egy másik, nem a szerzõ által kívánt irányba vezethetne. Ez az egyik. A másik az okkult sík bevezetése a történész pontosan bizonyító síkja fölé. Egy okkult síkból kiindulva Prokofjev megkísérli azt ábrázolni, ahogyan az igazi Demetrius individualitása, akit 8 vagy 9 éves korában Uglicsban meggyilkoltak, idõnként az ál-Demetriusba, a trónbitorlóba inspirálólag, sõt inkorporálódva belehatott, úgy, hogy az utóbbiban a saját lényével teljesen ellentétes, pozitív tulajdonságok jutottak érvényre. Itt azzal az érezhetõ szándékkal találkozunk, hogy a szerzõ azt akarja bizonygatni: Rudolf Steinert idézi. Mármost Rudolf Steiner Demetriusról közvetlenül semmi olyat nem mondott, amit bizonyítólag felhasználhatnánk arra nézve, hogy az ál-Demetriust olykor áthatotta az igazi Demetrius. Nyitott, éber olvasóként megkérdezhetem: Miért ne történhetett volna ez így? Hiszen megtörténhetett volna. De elég lehet szá-
momra az az igyekezet, hogy valaki S t e i n e ridézeteket hív segítségül azért, hogy engem arra a feltevésre bírjon, hogy egy ilyen okkult tényállás fennáll? A nagy fölénnyel és meggyõzési szándékkal elõadott érvelés, amely az olvasóban ezt az álláspontot akarja érvényre juttatni, mindenesetre megzavarja a saját észlelésemet. Így ezt az igyekezetet, mint nem meggyõzõt, el kell utasítanom – még akkor is, ha az e földrajzi területrõl származó szerzõ tekintélyének más, magasabb megismerõ képességeket tulajdonítok, és ezen az alapon egyszerûen hiszek neki. Ha hit és meggyõzõdés semmiképpen sem akarnak találkozni, az azért van, mert az elgondolkodó laikus megkérdezheti a következõket: 1. Számomra nem ismeretes, hogy Rudolf Steiner különbséget tett volna az igazi és a hamis Demetrius között. Ebbõl következõen annak bizonyítása, hogy a trónbitorló nem volt Rettegett Iván fia, elmegy a téma mellett. 2. Ezért nem lehet belátni, hogy egy vér szerint „hamis” Demetrius miért ne lehetett volna az az individualitás, akit Rudolf Steiner kutatni valóként említett. 3. Nem tudom követni azt az érvelést, hogy – Sz. O. Prokofjev szerint – a mai típusú „immorális tulajdonságok” arról árulkodnának, hogy a cári trónhoz jutó személy nem bizonyulhat annak, akirõl Rudolf Steiner beszélt. SzG 2005/3
9
ANTROPOZÓFIA
4.
5.
6.
7.
A pompa kedvelését, a kicsapongásokat stb. még nem tekinthetjük moralizáló módon bizonyítéknak arra nézve, hogy ne lehetne szó egy szellemileg magas fokú személyiségrõl. Egy ilyen polgári megítélésbõl fakadóan sok történelmileg és szellemileg jelentõs individualitásnak nem lett volna szabad annak lennie, aki mégis volt. Demetrius „immoralitása” inkább egy arra való utalás lehetne, hogy egy, a testbe nem túl mélyen inkarnálódó individualitás tévutakra kerül és csábításoknak van kitéve, amelyeknek a mai értelemben vett „morállal” nem lehetett volna elejét venni. Hogyan állunk a „morállal” Raffaello, Mozart, Goethe életében? És nem volt éppen az orosz cári trón egy olyan erõtér, amely sok – talán minden – uralkodónál erõsen deformálóan hatott lénytagjaikra, így pl. Nagy Katalinnál is? Demetrius látszólagos vagy valóságos moráltalansága nem inkább minimális volt, összehasonlítva más cárokéval, amit a trón megszerzése révén átéltek magukban, aminek szélsõséges esete maga Rettegett Iván? Kaspar Hauser nem maradt éppolyan magasrendû személyiség, mint korábban, amikor Stanhopes káros befolyására hazudni kezdett? Ha Kaspar Hauser gyermeki természetének irányítását kézbe vették volna, akkor abban egy polgári morált kellett volna alkalmazni? És miért nem feltételezhetünk Demetriusban valami ehhez hasonlót? Nem készíthettek volna elõ a jezsuiták egy, az õ értelmükben alkalmasabb jelöltet, mint ezt az õ szemükben bizonyára rendkívül ügyetlen fajankót? Nem éppen a fajankónak vagy a szertelen gyerekességnek az ismérve, hogy a manipulációknak nem tud megfelelni? És nem éppen ez utal egy olyan lényre, aki magában hordozza az igazi Jézus-képet? Rudolf Steiner tehát soha nem különböztetett meg egy hamis és egy igazi Demetriust. Így ezt tenni nem is megengedhetõ akkor sem, ha maga a szerzõ azon a véleményen van, hogy az élõ személy nem lehetett az, akire Rudolf Steiner gondolt, így Rudolf Steiner kutatásai alapján a meggyilkolt gyermeket kell az igazi és szellemileg szokatlanul magas individualitásnak tekintenünk. Prokofjev – személyes nézetét alátámasztandó – egy szempillantás alatt bevonja Steiner tekintélyét. De sehol sem állít ilyesmit Steiner. „Egy ilyen vizsgálódás alapjául számunkra Rudolf Steiner kutatási eredményeinek kell szolgálniuk, amelyeket a 2. feje-
10
SzG 2005/3
zetben említettünk. Ezekbõl az következik, hogy az Uglicsban 1591-ben megölt Dimitrij esetében egy szellemileg rendkívül magas individualitásról van szó, aki 1582-ben elhatározta, hogy egy egészen meghatározott szellemi feladat teljesítése érdekében az orosz népben, a Rurikok uralkodócsaládjában, Rettegett Iván és annak utolsó felesége, Marija Nagoj fiaként testesül meg.” (56. old.) Nem Rudolf Steiner kutatásaiból származik egy ilyen állítás, mondja a saját logikám, hanem egyedül Sz. O. Prokofjev merész belemagyarázásából! Itt nem segítenek a magasröptû szavak és az utalások. Itt tudatosan vagy tudattalanul zavarkeltés folyik. De elhívõ képességem legszélsõ határáig jutok, amikor közvetlenül a Schillerrõl szóló tanulságos és szép fejezet után ebbe a kijelentésbe ütközöm: „Mert azt mondhatjuk, Goethe jellemzését alkalmazva, hogy ahogyan Schillert, úgy az orosz népet mint ’Krisztus-népet’ is éppen ez a krisztusi tendencia jellemzi. Ha valóban errõl az álláspontról tekintjük Schiller Kelet-Európa felé törekvésének szellemi értelmét földi élete utolsó hónapjaiban, heteiben, napjaiban, akkor abban egyszerûen lehetetlen valami mást látnunk, mint eljövendõ inkarnációjának prófétikus megsejtését, amelyben követve a saját eredendõ ’Krisztus-tendenciáját’ Oroszországban akar inkarnálódni, és amelyben megelõzõ közép-európai inkarnációjának tapasztalataival immár a tudati lélekben mutathatja fel a ’Grál-hangulatot’ az orosz népnek, ami azt jelenti, hogy a tudati lelket átalakítani azzá, amit a keresztény ezoterikában mindig Szófiának neveztek, ami képes arra, hogy felvegye magába a szellemet, ami ’mint az ember Énje jelenik meg’, és ezért ’szelleménnek’ nevezhetõ, amelyen Kelet-Európa
ANTROPOZÓFIA
jövõje alapulni fog.” (Lábjegyzet: „Goethe inkább nyugaton fog megtestesülni.” – 144. old.) Ezekkel a szavakkal: „egyszerûen lehetetlen valami mást látnunk abban…” a szerzõ egészen nyilvánvalóan belép a meg-nem-engedhetõség területére. Mint Schiller eszméinek és drámái tartalmának sokévi ismerõje ezen a módon könnnyen bizonyíthatnám azt is, hogy néhány más drámában olyan csírák bukkannak fel, amelyek alkalmasak lennének arra, hogy egy teljesen másképp alakuló késõbbi inkarnációt kispekuláljak. Egészen egyértelmû természetesen, hogy a Demetrius-töredék csábít leginkább arra, hogy Schiller jövõbeli inkarnációját spekulatív úton elképzeljük. Sz. O. Prokofjev azonban itt hangsúlyozottan egy olyan tényt állít, amelyet „lehetetlen lenne másképp látnunk”. Vajon a karmikus törtvényszerûségek úgy mûködnek, ahogyan a fellelkesült bölcsességkutató olykor szeretné elképzelni? Úgy gondolom, hogy a legkevésbé sem. Kétféle dolog lehetséges: vagy egy magas fokú okkultista beszél itt, aki mindezt ellenõrzött kutatások alapján tudja. Vagy pedig bölcsességteli spekulációról van szó. Az elsõ eset nem valószínû, mert egy igazi értelemben vett okkultista a szabadság érdekében ilyen kijelentéseket nem tenne. De egy bölcsességteli spekuláció sohasem akarhat kategorikusan és kényszerítõen hatni. Így egy ilyen jelentõségteljesnek ható kijelentést maradéktalanul el kell utasítanunk. Erre az egész könyvre, de a mégis igen nagyra becsült szerzõnek talán az egész gondolkodói és ábrázolói módszerére is egy ilyen példa nyomán rávetül a kétségesség és a meg-nem-engedhetõség, sõt a könnyelmûség árnyéka. De hogyan lehetséges az, hogy Rudolf Steinernek, a magasrendû beavatottnak azt a vádat sohasem róhatjuk fel, hogy valamit kényszerítõ módon akart volna kijelenteni? Itt egy nyilvánvaló titok található. Ez fejezõdik ki például Rudolf Steiner alábbi mondataiban: „Ami jogo-
sult módon kerül közlésre, az – és ezt gyakran elmondom – csak a tisztánlátó tudat által kutatható ki. Ha azonban kikutatják, akár csak egyetlen ember is, ha egyszer már szemlélték és közlik, akkor azt mindenki beláthatja a saját elfogulatlan értelmével, az által, ami számára elérhetõ a fizikai síkon...” (1909. november 13-i elõadás, Stuttgart, GA 117) Ha Steinert olvassuk, még a „legokkultabb” kijelentéseikor is mindig azt találjuk, hogy azok úgy állnak elõttünk, mint valami tárgyak, mint egy asztal, egy fa, egy kõ. A megismerõ akaratot sohasem terelik vagy kényszerítik egy bizonyos irányba. A megismerõ akaratot teljesen szabadon hagyják. Ez az akarat a kijelentéseket elfogadhatja, vagy elvetheti, lehetségesnek tarthatja, vagy nem. Minden Rudolf Steiner által közölt ismeret teljesen a fizikaiságból kiinduló gyakorlati gondolkodás talaján áll. Aki nem él az ellenõrzés lehetõségével, az önmagának árt. A szabadság filozófiája utolsó mondatának értelmében: „Az embernek képesnek kell lennie magát átélõn szembeállítani az eszmével; különben a szolgájává válik.” Maga A szabadság filozófiája, ami mégis a leginkább olyannak látszik, mint ami a gondolkodás kantárját ráveti az olvasóra, a pusztaságba vezeti azt, aki nem akar saját maga ellenõrizni, gondolkodni és ítélni. Logikusan gondolkodva senki sem kényszeríthetõ az eredmények elfogadására. Magukban szétporladnának, ha kényszer útján kellene azokat elfogadnunk. Miért találkozunk mégis egyes antropozófus szerzõknél olyan erõfeszítésekkel, hogy bölcsességteli tekintélyként akarnak megjelenni? Fordította: Szabó Attila Az eredetivel egybevetette: Kádas Ágnes Megjelent: “Der Europäer” 1. évf. 9/10 szám, 1997. július-augusztus
Jegyzetek: 1. Ludwig Graf Polzer-Hoditz jegyzetei az 1925. március 3-án Rudolf Steinerrel folytatott beszélgetésérõl: „Azután a római és nyugati páholyok törekvéseirõl beszéltünk, és a Doktor a legnagyobb komolysággal hangsúlyozta, hogy három feladatot kell megoldani, melyek eredménye a jövõ számára különösen fontos: 1/ A két János kérdése 2/ Ki volt Demetrius? 3/ Honnan jött Kaspar Hauser?” (Megjelent: Peter Tradowsky: Demetrius. Verlag am Goetheanum, 1989. 93. old.)
SzG 2005/3
11
ANTROPOZÓFIA
Irene Diet
KÖZÖSSÉG UTÁNI BETELJESÜLETLEN VÁGYAKOZÁS HOL MARAD A VITÁBAN AZ ANTROPOZÓFIA? „Felébredni a másik ember szellemi-lelkiségén (szellemi-lelki mivoltán)” – ki ne hallotta volna Rudolf Steinernek ezeket a szavait, melyek csaknem szállóigévé váltak, olyan gyakran – és kilátástalanul – idézik õket, sõt, esküsznek rájuk? Mert mely szavak tudnák ezeknél világosabban sejtetni, mely szavak nyomán félhetnénk attól, hogy Rudolf Steiner talán valami másról beszélt, mint az, amivel ma dolgunk van? Felébredni a másik szellemi-lelkiségén – nos, antropozófus összefüggésekben nem sokkal inkább ennek szöges ellentétét figyelhetjük meg? A Zweigeket, ahol még egyetértésben ülnek együtt, olvasnak és beszélgetnek a résztvevõk, nem uralja-e egy fatális látszat, melyet egyre ritkábban lehet fenntartani, és amely félõ, hogy a legelsõ adódó alkalommal meg-nem-értésbe, vitába, csatározásba fog átcsapni? Ugyanis ez a látszat nem volt más, mint a harmóniára vágyó tagok által létrehozott, egész különösen mély alvás, melyet az egyetértés széthullásával ugyanannyi egymással szembenálló tábor vált fel, pontosabban: kell, hogy felváltson, ahányan éppen jelen vannak. De talán ez a széthullás lenne az a felébredés, melyrõl Rudolf Steiner beszélt? Vajon ez az, amit Rudolf Steiner a „másik ember szellemi-lelki mivoltán való, magasabb tudatra ébredésnek”1 nevez? Bizonyosan nem. Mert a manapság mindenhol megtalálható küzdelmekben egy „magasabb tudat” nem található meg. Ellenkezõleg: ha pontosabban megnézzük ezeket a harcokat, akkor valami más válik világossá: az egyes, egymást kölcsönösen kizáró „vélemények”, melyek egymásnak ütköznek, önmagukba bonyolódnak, bezáródnak; az egyoldalúságok, melyekbõl egy egészen meghatározott nézõpontnak kell származnia, olyannyira dominánssá válnak, hogy a látás minden lehetõségét kioltják. Aki ennek az egyoldalúságnak áldozatul esik, az elõl nemcsak a másik nézõpontja marad elzárva; nem, messzebbre megy a hatás: az saját magát sem látja. Annak számára többnyire teljesen elvész az, hogy õ maga része egy nagyobb történésnek, amelyrõl olyan képet alkotott, ami – úgy tûnik – mindig ugyanahhoz a pillantáshoz kényszeríti. Itt ugyan végetér a Zweig régi csoportalvása, de helyette csak az egyes emberek izolált alvása kezdõdik. Egy valamiféle felébredés nem történik meg. Mi itt a helyzet? Mi történik, ha egy meghatározott kérdésen, amely azon gyulladt, ami Rudolf 12
SzG 2005/3
AVAGY
Steinertõl jött át hozzánk, harc és vita tör ki? Vegyük például a nemrég lezajlott úgynevezett „Konstitúciós vitát”, ami még jogi pereskedésekhez is vezetett, melyekben az 1923-24-es Karácsonyi Gyûlés Társaság egyesületi törvény szerinti továbblétezésérõl kellett dönteni. Itt több mint két párt állt egymással szemben; az opponensek, akik a Goetheanum elnökségének álláspontját megtámadták, maguk is több, egymással is harcban álló csoportra hullottak szét. És a per kimenetele sem egyesítette ezeket a csoportokat – az egymást kizáró különvélemények továbbra is fennállnak. Ez egy olyan eset, amely képe lehet sok másiknak, hisz a harcok az antropozófiai intézményeken belül és azokon kívül többnyire ugyanezen minta szerint zajlanak. – A vitára tehát „Rudolf Steiner intenciói” adtak okot, melyeknek mindenki meg akart felelni, és amelyeket mindenki másképp fogott fel, mint a többiek. A Karácsonyi Gyûlésre tekintettel – vagy pontosabban: annak fennmaradt írásos dokumentumaira –, képzeteket alkottak arról, amit ezekben a dokumentumokban olvastak, és a vita középpontjában ezek a képzetek álltak, melyeket attól kezdve „igazság”-nak tartottak. Ebben a „középpontban” azonban nemcsak a saját képzetek voltak megtalálhatóak, hanem éppúgy a többieké is, akik éppúgy igényt tartottak az „igazság”-ra. „Mit akart és akar Rudolf Steiner?” – ez volt a kérdés, melyet különbözõképpen válaszoltak meg, és a legélesebb harcokat váltotta ki – egy, az antropozófusok történetével a legmélyebben öszszekapcsolódott történés. Mit akart és mit akar Rudolf Steiner? Ezt a kérdést – gondolom én, – egyszer végre valóban komolyan kellene már venni. Miért tûnik úgy, hogy az antropozófia természetében rejlik, hogy újra és újra különbözõ, egymástól távolodó és alapvetõen szembenálló véleményekhez vezet? Nem érezheti úgy az ember, hogy arra a felfogásra kényszerül, hogy mindez annak a lény(eg)ében rejlik, ami Rudolf Steinertõl a mai korba antropozófiaként átjött? Talán vitatkoznunk kell? Vagy sokkal inkább – ahogy a legtöbben mondanák – jobban el kell viselnünk egymást? Úgy, ahogy egyre inkább divatba jön: meghagyom a te véleményedet – te meghagyod az enyémet. Élni és élni hagyni.
ANTROPOZÓFIA De mindenképpen megõrizni a nyugalmat, és azt tenni és tenni hagyni, amit az ember akar. „Önmagamat megvalósítani” – ahogy ezt nevezik. Vajon ezt akarta Rudolf Steiner? * „Ha az ideál megszûnik puszta absztrakció lenni, ha újra elevenen az emberi lelki-szellemiben fog gyökerezni, akkor ezt a formát fogja felvenni: Fel akarok ébredni a másik emberen”, mondta Rudolf Steiner 1923. március 3-án.2 „Ha az ideál megszûnik puszta absztrakció lenni…” A gondok, szenvedések és küzdelmek, melyek a Karácsonyi Gyûlés Társaság körül létrejöttek, ennek, és nem valamely más kérdésnek a kapcsán jöttek létre. Hogyhogy nem látható, hogy mindennek a kérdéshez kell tartoznia? A történés, aminek a kiváltásában saját tettemnek is része van, csak azért és olyan mértékben lesz kiváltva, amennyiben errõl és semmilyen más kérdésrõl van szó. Hogyhogy nem gondoljuk azzal együtt, annak részeként? – Ameddig a két egymástól elválasztott jelenséget kapcsolat nélküliként tapasztaljuk: az általam képviseltet az egyik oldalon és az általam elszenvedettet a másikon, addig az ideálom absztrakt marad. Ez azonnal megváltozik, ha elkezdem átélni, hogy ennél a két jelenségnél egy és ugyanarról a folyamatról van szó, csakhogy ez két különbözõ formában lép elém. A szétválásból cselekvés azonban dominál, éspedig mindenütt: az ember rátekint egy kérdésre, megpróbál választ találni rá, ezt belehelyezi egy szociális összefüggésbe – és nem éli át, hogy az az összefüggés, melybe a válaszát beleállítja, maga is a kérdéshez tartozik. Korunknak azonban ez az alapvetõ baja: a gondolkodás és a cselekvés két egymástól elválasztott, egymás mellett futó folyamatot képez, széthullik (elválik egymástól), ez azonban észrevétlen marad. Az ember egy képzetbõl kiindulva cselekszik – abban a hitben, hogy ez a képzet a valóságot befolyásolhatná –, és nem veszi észre, hogy az lepattan a valóságról, amire az ember mégiscsak tekintettel volt. Ilyen hát a mai ember, és ilyen – nagyon gyakran – a mai antropozófus. A mai antropozófust azonban valami megkülönbözteti attól a mai embertõl, aki nem antropozófus: éspedig az, hogy az antropozófusnak van egy ideálja – Rudolf Steiner antropozófiájának ideálja –, melynek meg akar felelni.3 És ez az ideál – tehát Rudolf Steiner antropozófiája – mindig olyankor tud egy sajátos erõt kifejteni, ami-
kor megragadja az ember akaratát: létrejön egy sajátos viszony a cselekvések alapjául szolgáló eszmék és a cselekvés által kiváltott szociális folyamat között. Ez a sajátos viszony azonban olyan, hogy csak akkor tud azzá válni, ami õ maga a lénye szerint, ha nem csak vakon és megértés nélkül szenvedik el (az érintettek). A folyamatok ugyanis, melyek az antropozófusok között lejátszódnak, nem függetlenek ettõl az antropozófiától. Saját maguk – mindenesetre csak lehetõségként – antropozófiát hordoznak magukban. Mit is jelent ez? Az antropozófia jelenléte egy individuumban vagy egy szociális összefüggésben abban mutatkozik meg, hogy minden felemásság/félmegoldás (Halbheit) mintegy magától kioltódik: a folyamatok egyre fokozódó drámai jelleget öltenek. – Nem alaptalanul állítja Rudolf Steiner a munka középpontjába négy misztérium-drámáját. – Egy ilyen dráma azonban mindig a “semmibe” fut” („ins Leere”), ha nem vezet azok felébredéséhez, akik kiváltották. Ez a felébredés azonban – “felébredés a másik ember szellemi-lelkiségén” – a Rudolf Steiner antropozófiájába való beleébredés, felébredés a saját kioltódásom láttán. Míg elõször a másik szavaiban – a velem szembenálló szavaiban – azt tapasztaltam, ami nem antropozófia, most azt élem át, hogy ennek a másiknak minden szava és minden cselekedete engem, az én saját létemet kioltja. Azt tapasztalom, hogy mindaz, amit gondolok, mondok, és képes vagyok akarni, igen, hogy mindaz, ami tõlem kiindulhat és kiindulhatna, minden valóságát elveszíti. Kioltódom, és – ha éber maradok ebben a folyamatban – újból kiemelkedem, mint saját pusztulásom, saját halálom megfigyelõje. És így válik a másik az én ébresztõmmé: felébredek a másik szellemi-lelkiségén, mert kioltódom rajta. Fordítota: Kádas Ágnes
Jegyzetek 1. R. Steiner elõadása 1923. március 3-án, GA 257 2. Ugyanott 3. Ezzel azt írtuk körül, akit „antropozófusnak” nevezünk. Hogy olyan emberek is vannak, akik semmilyen ideált nem követnek, vagy pedig mást, mint ezt az ideált, magukat azonban antropozófusnak nevezik, nem vitatjuk. De itt nem az ilyen emberekre gondolunk. Irene Diet a cikket lapunknak küldte, korábban máshol nem jelent meg.
SzG 2005/3
13
ANTROPOZÓFIA – Mihály ünnep
Ita Wegman
AZ EMBER BELSÕ FOLYAMATAINAK SZEMLÉLÉSE MIHÁLY-IDÕSZAKKAL ÖSSZEFÜGGÉSBEN
AZ ÕSZI
Egy jelentõs Mihály-elõadásában – melyet 1923. októberében, Dornachban tartott, – Rudolf Steiner Mihály arkangyal mûködésének jelentõségérõl beszélt az emberéletben és a kultúr- és világfejlõdésben. Mihály egész mûködését a következõ Spruchban mintegy összefoglalta, szavakba öntötte, melyeket szellemi magasságokból hozott le, és amelyeket megtalálunk a világmindenség asztrálfényébe beírva: O, Mensch, Du bildest es zu deinem Dienste, Du offenbarst es seinem Stoffeswerte nach In vielen deiner Werke. Es wird dir Heil jedoch erst sein, Wenn dir sich offenbart Seines Geistes Hochgewalt. (Ó, ember, saját szolgálatodra képezed, megnyilvánítod anyagi értéke szerint sok mûvedben. Üdvödre mégis csak akkor fog válni, ha számodra megnyilatkozik Szelleme hatalma.) Belsõ szükségszerûség, hogy most, a Mihályidõszakban arra törekedjünk, hogy megértsük és átéljük azt, ami ilyenkor, az õszi Mihály-idõszakban végbemegy a világmindenségben mint makrokozmoszban, és az emberben mint mikrokozmoszban. Mindenkinek feladata, hogy most ezzel foglalkozzon, aki benne akar állni korunk szellemi kultúrájában, melyben Mihályé a vezetés, aki impulzusait át akarja adni az embernek. Mihály helyes megértése azok számára is hallatlan jelentõséggel fog bírni, akik a gyógyítómûvészet rejtélyeivel foglalkoznak, és akik komolyan veszik az emberben mûködõ gyógyító hatások megismerését. Azt a kérdést kell magunknak feltenni, hogy tulajdonképpen mi az, amirõl azt mondják, hogy az anyagban nyilatkozik meg az emberiség szolgálatára, ami azonban csak akkor válik az ember üdvére, ha azt a maga szellemiségében képes megismerni. Ha világossá tesszük, hogy jelenlegi fejlõdésében a mai kultúra hogyan mutatkozik meg számunkra, akkor az anyag, a matéria az, ami az em14
SzG 2005/3
berek érdeklõdését uralja. Olyan kultúrában élünk, mely csak a látható-anyagit ismeri el realitásként, melyben az emberek minden energiát, kitartást, minden gondolkodási képességet arra használnak, hogy leküzdjék és a maguk számára használhatóvá tegyék a földi anyagot. A matéria szellemisége a mai tudat számára nem rendelkezik azzal a jelentõséggel, mint korábbi idõkben, korábbi kultúrákban. És a gépek korszakában élünk, ahol az emberek eloldódva minden spirituálistól, a matériát akarják megdolgozni, és földi szükségleteiknek alávetni. Éppen a gépek és mindaz, ami velük összefügg, áll elõttünk lényeges kultúrfaktorként, és ez a vasra irányítja figyelmünket, mint korunk egyik legfontosabb szubsztanciájára, ami szolgálatunkra áll, és mûveinkben anyagként megnyilatkozik. Ez a matériának átadottság, ez a magunk és az anyag összekapcsolása és saját céljainkra használása az emberiség fejlõdése számára szükségszerû volt. Mégis, ma a jelenkorban egy olyan idõpontban állunk, amikor az embernek mindazok elismerése mellett, ami a materialista gondolkodásmód vívmánya, el kell jutnia ahhoz, hogy ismét megragadja és átélje a szellemet, ami a matéria mögött mûködik. Ha nem sikerülne magát ezzel a szellemiséggel újból összekötni, akkor igájába kényszerítené ez az általa a szellemtõl megfosztott világ, ami által az arimáni lények egyre nagyobb befolyáshoz juthatnának. Ezt a veszélyt akkor kerülheti el az ember, ha érzékeit ismét nyitottá tudja tenni az iránt, hogy mi Mihály missziója az emberiség fejlõdésében. Akkor meg fogja érteni, hogy kultúránk átszellemesítése hogyan függ össze Mihály ezen mûködésével. Meg fogja tanulni átélni, hogy miféle kapcsolatai
Mihály ünnep – ANTROPOZÓFIA vannak a vasnak, melybõl mai kultúránk az eszközeit készíti, azzal a szubsztanciával, amely meteorvasként a csillagvilágból a Földre aláhull. Ezzel a meteorvassá sûrûsödött szubsztanciával szellemileg össze van kötve az az erõ, amely a világtérben azzá a karddá formálódik, melyet Mihály használ, amellyel a materializmus elleni harcot folytatja, amin keresztül a sárkány birtokba akarja venni a Földet és az embert. Ami a Föld környezetében az égi és földi hatalmak közötti grandiózus küzdelemként zajlik, annak megtaláljuk a tükörképét az emberben, a világmindenség – a makrokozmosz – mikrokozmikus képmásában. Milyen következményekkel jár ez a küzdelem a mikrokozmoszra nézve? Meg kell tanulnunk megérteni, hogy az ember hogyan van az ég és a Föld közé állítva, hogyan hatnak bele és hogyan érvényesülnek benne a földi és a kozmikus erõk. Akkor megmutatkozik, hogy organizmusa fiziológiai folyamataiban és gondolkodása, érzése és akarata megnyilvánulásaiban ezek a hatások hogyan ismerhetõk fel. Hármasan tagoltnak kell átélnünk saját magunkban a fiziológiai életfolyamatokat, melyek az organizmusban az alsó emberben, a fej- illetve a középsõ emberben lejátszódnak. Így beszélünk egy szulfurfolyamatról, ami egyfajta égési folyamat, melyben az anyagcsere és minden, ami vele összefügg, lezajlik. Ez a folyamat a növényben a virágzás folyamatához hasonló, és azáltal jön létre, hogy a fizikaiéteri folyamatok kölcsönhatásba lépnek az asztrális behatásokkal. Nos, a növény virágzási folyamata másrészt úgy is leírható, mint egyfajta állat-képzõ folyamat, ami keletkezésében feltartóztattatott, csakhogy a növénynél, minthogy rá az asztrális világ csak kívülrõl hat, nem jut el olyan folyamatokig, mint amilyenek csak az állati organizmusban találhatóak, és amelyek ez organizmus emésztésével, légzésével és vérképzésével állnak összefüggésben. És míg a növénynél csak az állattá válás egy tendenciájáról beszélhetünk, addig az emberben ezt az állat-képzõ folyamatot magát mindazokban a folyamatokban megtaláljuk, amelyek lejátszódnak az emésztési, légzési és vérképzõ folyamataiban, melyekben az ember bensejében az asztráltestnek tevékeny része van. Hogy ez az állat-képzõ folyamat az alsó emberben meghatározott keretek között visszatartatik, azt az énnek köszönhetjük, ami túlvezet minket az állaton, és elvezet ember-mivoltunkhoz. – Az anyagcsere-végtagrendszerben az ember ezen túl a földi erõkkel is bensõséges kapcsolatban áll. A felsõ ember, az ideg-érzékelõ ember ezzel
szemben a földön kívüli, a csillagerõkkel áll kapcsolatban. Ugyanakkor azonban az ideg-érzéki rendszerben is megtaláljuk a leépítõ folyamatokat, amelyek összehasonlíthatóak a külsõ természetben zajló ásványosító, sóképzõ folyamatokkal, amelyekre az emberi organizációnak szüksége van ahhoz, hogy az ember eljuthasson a tudatos átéléshez. Ezek között, a középsõ vagy ritmikus emberben az úgynevezett merkuriális folyamatok mûködnek, melyek a légzésben és a vérkeringésben futnak le, és azokkal az erõkkel – a fény- és levegõerõkkel – állnak kapcsolatban, melyek a Föld környezetében találhatóak. A merkuriálisat az emberben is úgy kell szemlélnünk, mint ami egyensúlyt tart a fény és a nehézség, a földi és a földön kívüli hatások között. Ezek a folyamatok állandóan zajlanak az emberi organizmusban, és az ember egészsége annak a kifejezõdése, hogy ezek a benne lejátszódó folyamatok harmóniában mûködnek együtt. És a betegség annak a következménye, ha ezek közül az életfolyamatok közül egyiknek vagy másiknak sikerül elõtérbe kerülnie. Nos, ezeket az emberben zajló fiziológiai folyamatokat az éves körforgáson belül a különbözõ évszakok különbözõképpen befolyásolják. Így a téli idõszakban különösen a sófolyamatok lépnek elõtérbe, és ezzel összefüggésben áll egy tudatosabb élet, amikor az ember tettereje kevésbé kifelé irányul, inkább befelé fordul, és azzal a lehetõséggel bír, hogy finom, érzékeny gondolkodással az élet rejtélyeihez közelítsen. A nyári idõszakban elkezdõdik a szulfurfolyamatok fokozódása, melyek a nyár derekán jutnak tetõpontjukra. Az ember úgy érzi, hogy a benne zajló életfolyamatok is felfokozódnak, ösztönzik a külsõ élet iránti odaadását, és egyre inkább a földi erõk érvényesülnek benne. Ezzel összefüggésben áll a másik oldalon a tudat letompulása; amikor az anyagcserefolyamatai túlburjánzanak, akkor az ember a gondolkodásában kevésbé világos, és felmerül annak a veszélye, hogy belevész egy álomszerû állapotba. Míg a nyári idõszakban asztrálteste a fokozódó égési folyamatok révén kifelé egyre világítóbbá és ragyogóbbá válik, addig a sárkány- és kígyóképzõdmények, melyek a földbõl nyomulnak felfelé, megkísérlik ezekben a felfokozott szulfurfolyamatokban kiélni magukat, és azért, hogy hatalmukba keríthessék, a tudatát teljesen elködösíteni. Ebben a veszélyben az embernek segítségére vannak az istenek, segítõ erõket küldenek számára, hogy erõsítsék tudatát. Mihály az, aki segítõ seregeivel õszidõben az ember segítségére siet. SzG 2005/3
15
ANTROPOZÓFIA – Mihály ünnep A meteorvas ereje révén, amit ilyenkor számos hullócsillag formájában az égen megfigyelhetünk, a Földrõl felszálló kénfolyamatokkal ellentétes hatás mûködik. Mihály a vas szellemi erejével küzd a sárkány ellen, aki elõ akar lépni; az arimáni lények ellen, akik be akarnak szivárogni a felfokozottan szulfurikus folyamatokba, gyógyító világerõként Mihály vas kardja harcol, és megszabadítja az embert félelmétõl és rettegésétõl, ami mindig olyankor keríti hatalmába, amikor tudata nem tud világosan mûködni. Mi történik reálisan az emberi organizmusban, amikor az asztrális szférában Mihály és a sárkány harca zajlik? Egy csodálatosan komplikált folyamat megy végbe ezzel egyidejûleg. A vér, ami az egész testet átáramolja, és a vörös vértesteket tartalmazza, telítõdik a vas erõivel. Az organizmus képessé válik arra, hogy több vasat vegyen fel magába és azt színanyagával, a hemoglobinnal összekapcsolja. És ami a kozmoszban végbemegy, amikor a meteorok világító erõként a csillagokból a világtéren keresztülrepülnek, és megakadályozzák, hogy az arimáni szellem fölemelkedjen és kiterjedjen, egy ennek megfelelõ folyamat játszódik le kicsiben a vérben feldúsult vasfolyamat révén. Amikor az õszi idõszakban az ember lelki-szellemi erõi ismét felébresztetnek, akkor az ember abban a helyzetben van, hogy vérének vaserõit ennek megfelelõen megsokszorozza, és szembeállítsa a szulfurfolyamatokkal, melyek el akarják árasztani. Az organizmus a vaserõkkel telített vörös vértestek révén mintha számtalan meteorral lenne telehintve. Így az egész organizmust gyógyító erõk árasztják el, és megszabadítják mindattól, ami beteggé akarja tenni, és ami félelemként és rettegésként él benne. Gyakran tudattalanul éljük át ezt a félelmet és rettegést, ami depresszív hangulatokban nyilvánulhat meg, de fizikai fáradtsághoz vagy kimerültséghez is vezethet, ha az organizmus nincs abban a helyzetben, hogy a maga védelmére elegendõ vaserõt mozgósítson. Itt az orvos, aki ismeri ezeket az emberben zajló folyamatokat, a természetet segítõen támogathatja, ha egy ilyen embernek megfelelõ vasat ad. Ami az éves körforgás nagy ritmusában az emberi organizmusban végbemegy a földi és kozmikus erõhatások váltakozásában, mint a környezõ természet történéseinek átélésébõl származó egészségesítõ és megbetegítõ hatások feltorlódása és leapadása, az tovább is tükrözõdik abban, ami az emberben, felébredés-elalvás közötti napi ritmusában megfigyelhetõ. Az alvásban, amikor a tudatos tevékenység nyugalomba jut, amikor az asztráltest és az én kioldódnak, akkor eleven felépítés zajlik 16
SzG 2005/3
az étertest és fizikai test révén, az anyagcsererendszerbõl kiindulva, míg a tudatos nappali életben elsõsorban a leépítõ erõk mûködnek. Az emberi organizáció alsó és felsõ folyamatainak ez a naponta ismétlõdõ kölcsönhatása mindig rejt magában egy veszélyt, ha az ember nincs abban a helyzetben, hogy nappal meg tudjon teremteni egy egészséges kiegyenlítést azon folyamatok által, melyek az énben és az asztráltestben zajló tevékenységéhez kötõdnek. Azért, hogy az ember naponta le tudja küzdeni ezt a veszélyt, jelen van benne a vas, ami a vérében kering. Enélkül a vas nélkül a vér mindig beteg lenne, és ezen vas révén a vérben folyamatosan, terészetes módon egy csodálatos gyógyítási folyamat megy végbe. A vas sugárzó erejének az anyagcserét állandóan egészséges határok között kell tartania, és ki kell egyenlítenie azt, ami szulfurfolyamatként belehat a vérbe; különben megbetegedne az ember. A sápkórságtól (Bleichsucht) eltekintve, más betegség-jelenségek is vannak, amelyek alapvetõen azzal függenek össze, hogy az organizmusnak nem áll rendelkezésére elegendõ vaserõ, hogy az anyagcserébõl kiinduló megbetegítõ befolyásokkal szemben megvédje magát. Így tehát az, ami naponta fiziológiailag lejátszódik az emberi organizmusban, fokozódáson megy keresztül a nyárból õszbe fordulás idején. És az ember, aki a régi korokban még rendelkezett azzal a képességel, hogy együttérezze mindazt, ami benne és körülötte végbemegy, a Mihály-idõszakot segítõ erõivel ünnepi idõszakként élte át, melyben azt ünnepelte, hogy Mihály megszabadította attól a veszélytõl, ami azzal fenyegette, hogy Arimán körbehálózza. A jelenkor emberének is el kellene jutnia ehhez. Újból meg kellene tanulnia átélni azt, ahogy Mihály belsõ szabadsághoz akarja segíteni; azt, hogy megszabadíthatja a félelemtõl és rettegéstõl, és hogy Mihály erõi gyógyító erõk. Az embernek saját akaratából, tudatosan kellene ismét öszszekötni magát mindazzal, ami a világmindenségben és saját magában Mihály-erõként mûködik. Akkor korszellemként Mihálynak is lesz lehetõsége, hogy összekösse magát velünk, emberekkel, és hogy impulzusait az emberiségnek adja. És akkor megszületik annak lehetõsége, hogy a Mihály-ünnepet ismét – és valóban a mi korunk szellemének megfelelõen – ünnepelhessük. Fordította: Kádas Ágnes Natura folyóirat, 1. évf. 2. szám, 1926. augusztus, újra megjelent: Im Anbruch des Wirkens für eine Erweiterung der Heilkunst, Natura Verlag Arlesheim, 1974.
Mihály ünnep – ANTROPOZÓFIA
Emil Bock
MIHÁLY
ESZMÉJE
A keletkezõben lévõ ünnep A „mihályi” sohasem a létezõben és a készben rejlik, hanem egészen újonnan kell megtalálni és megtanulni érezni; mindig a keletkezõben van, abban, amiért küzdeni kell. Fölötte azonban az elérendõ, de még el nem nyert tökéletesség csillaga ragyog. Ma egyáltalán nem olyan könnyû képet alkotni Mihály arkangyalról, mint ahogy azt néhányan elképzelik. A korábbi évszázadokból származó képek már nem megfelelõek. Már nem szabad ragaszkodnunk a régi Mihály-képekhez, hanem meg kell tanulni ott megtalálni az arkangyalt, ahol ma áll, mivel maga után hagyott minden korábbi helyszínt és mûködési területet. Végülis a mihályi nem akarja, hogy egy világon átfutó szélnek érezzük; egy óriási hangulatnak, amely a szívet szeretné hatalmába keríteni. Talán nemcsak szél, hanem vihar, amelytõl azonban nem kell félnünk. Azonban ha egy kész, ember formájú képet alkotunk róla, könnyen eltérít bennünket a mihályi hatás elementárisaitól, szférikusaitól, a mindent áthatótól. Akkor ma hogyan beszél Mihály? Nem szavakkal. Nyelve zárt ajkakkal szól. A kiáramlás, az atmoszféra, az akarat-érzés nyelvén. Különösen azt kell ma megértenünk, hogy habár a Nap arkangyala, nem tavasszal és nyáron szólal meg, hanem az õsszel beszél. Nem a természet feltörekvõ életében jelenik meg, amelynek ajándékait kívülrõl kapja meg az ember; komolyan beszél: úgy, hogy mindig valami nagy dologra tartja képesnek az embereket. Nem akar csupán befogadó embereket, akik mindig csak elfogadni akarnak. Fölöttük mindig nagyvonalúan szemet huny. Azokat keresi, akik saját maguk akarnak véghezvinni valamit, amit a világban a világnak kívánnak. Az évkörben az õszt évrõl évre a Mihály-idõszak vezeti be, azonban nemcsak az év õszén állunk. A nagy õszben is állunk, amely korszakunk jellegét adja, miután beléptünk a Mihály-korszakba. Sõt gyakran úgy tûnik, mintha a nagy õsz, – az, hogy az egész emberiség áthalad az õszön –, a kis õsz egyre korábbi megjelenését váltja ki. Egyre gyakrabban már akkor elkezdõdik, amikor tulajdonképpen még nyárnak kellene lennie. Így egyre inkább elõtérbe kerül az õsz azon oldala, amely nem ad ajándékot minden további nélkül, hanem belsõ aktivitást és kitartást követel meg tõlünk. Nemcsak hogy némely évben már egyáltalán nincs igazi nyár, és amikor az ember örül a nyárnak, az õsz már elõre küldi korai hírnö-
két: talán a jövõben egyre gyakrabban fordul majd elõ, hogy kimaradnak az ún. õszi napok is. A világ egyre keményebb karaktert ölt, a Mihály-korszak fiaiként és lányaiként meg kell találjuk az élet merészebb módját. Mihály semmit nem akar ajándékba adni nekünk, nem akarja megspórolni számunkra a nehézségeket. Semmit sem tesz, hogy megvigasztaljon bennünket az élet nehézségei során. De ez nem olyan, mintha részvétlen lenne és gyötörni akarna minket. Ha az ember nehézségekkel találkozik, nagy bajba kerül, így szól Mihály: „Fel kell nõnöd ezáltal; aki ebben nem nõ fel, hanem összetörik, aki túl gyenge, hogy megfeleljen a nagy õsz vizsgáinak, talán egyszer egy késõbbi életben kerül sorra, most nincs szükségem rá.” Tudjuk valóban: amikor még veszély fenyegetett, amikor még légitámadásokra kellett számítani, közvetlenül a háború utáni években is, a lelkek sokkal inkább nyitottabbak és élõbbek voltak, mint ma. Amikor aztán ismét a jólét korszaka köszönt be, olyan, mintha Mihály azt mondaná: „Amikor jól megy nektek, nem lehet veletek semmit sem kezdeni.” Minden, ami csupán kívülrõl jön, a nyári természet és a jólét tettei, mindezek elég könnyen Mihály terveinek akadályaivá válnak, ha az ember nem megfelelõképpen használja, ha nem mindenben befelé, az emberi lét középpontja felé mozdítja. Manapság nyáron körbeutazzuk a világot, ez példa nélküli a világtörténelemben, még a népvándorlások korában sem fordult elõ. Úgy gondoljuk, így pihenjük ki magunkat. De a jövõben egyre inkább rájövünk arra, hogy már a legszebb természet sem tudja megadni az erõk remélt felépülését. Csak egy belsõ kipihenés, belsõ élénkség és munka által frissülhet fel és újulhat meg az elhasznált életerõ. Akkor SzG 2005/3
17
ANTROPOZÓFIA – Mihály ünnep is, ha viharok tombolnak és végtelen felhõszakadás zúdul ránk, a nyári táj átkerül a lélek belsejébe. A hûséges belsõ gyakorlás melege hozza létre a belsõ nyári tájat, amely pihenéssel ajándékozza meg az embert. Mihály pillantása mindig a jövõbe irányul. Akkor is, ha a múlt szereti fölhasználni nagyságát, a természet szereti megõrizni paradicsomi örökségébõl a még mindig szépet, a mihályi szellem tekintete nem ehhez igazodik. Tudja, hogy mindez pusztulófélben van. De azt is tudja, milyen az a jövõ, amelynek szolgálatában az emberiségnek minden elszegényedést és megpróbáltatást el kell szenvednie. Hogy a legfontosabbról beszéljünk: tulajdonképpen Mihály értelmében sem pusztán egy visszatekintés, ami egyszer történelmi eseményként a Golgotán történt. Mihály nem a golgotai misztériumot látja, miközben visszafordul és visszatekint a történetre: valami jelenlegit és jövõbelit lát. Ezért mondja, hogy a Golgotán egy új, magasabb sejtéshez és az élet-halál tett megértéséhez akar vezetni, amely folyamatosan életet és fényt ajándékoz nekünk. Mihály számára a golgotai események a jövõ kapujának és ajtajának kulcsa. Egy megismerési princípiummá akarja emelni: minden egyes igazságosan elszenvedett halál valóban elõre viszi az emberiséget, minden belsõleg átérzett fájdalom gyümölcsöt terem, és így folytonosan élet virágzik a halálból. Tehát: a Golgota nem a múlt tartalmát jelenti, hanem életprincípiumot, a jövõ kulcsát, az ember magatartásának belsõ orientáltságát – ez a némán kiejtett Mihály-szó, ez némaságának tartalma, ez a korunknak szóló hangos-hallható felhívásának tartalma. Hogyan szól ma hozzánk a Bibliában Mihály? Ott sem közvetlenül emberi hangon szól. De ha megtanuljuk nemcsak a kifejezõ egyedi versszakokban, hanem dramatikájában és egészében olvasni a Bibliát, körülöttünk lévõ, szívünkhöz szóló hanggá, drámává válik, és elvezet bennünket Mihály nyelvéhez. Már az Ótestamentum is ad eligazítást, hogyan közeledjünk Mihály nyelvéhez, hogy megértést találjunk. Az Ótestamentum esetében elõször mindig a történelmi könyvek jutnak eszünkbe. Azután jönnek a költõi könyvek, amelyekhez a zsoltárok tartoznak, és végül a prófétikus könyvek következnek. Az embernek eleinte van egy naiv elképzelése, amely mindent egy egységes kinyilatkoztatási forrásból származtat. A száraz tudósok legfeljebb az elmúlt 150200 évben kezdték állítani, hogy az Ótestamentum könyvei nagyon különbözõ korokban íródtak. Ezáltal azonban nagyon gyorsan elveszett a Bibliában az isteni ige, és csak az emberi szó maradt vissza. Egyszer hagyjuk magunkra hatni az Ótestamentum fel18
SzG 2005/3
építését és pillantsunk az elsõ két csoportra, a történelmi könyvekre, amelyek a múltba néznek, együttesen a költõi írásokkal, amelyek átmenetet képeznek a harmadik csoporthoz, majd a prófétikus könyvekre, amelyek a jövõbe néznek. A régi kötetek történetében egy nem várt fordulópont rejlik. A próféták kora arra a fejlõdési szakaszra esik, amikor Izrael népe már hazátlanná vált. Kiirtották mind Izrael királyságának 10 törzsét mind Júdea királyságát a két maradék törzzsel. Így az Ótestamentum prófétikus könyvei Mihály korszakára esnek, amelyek a népek történelmének végén kezdõdnek. Mihály addig a népek arkangyala volt, most a korszak arkangyalává emelkedik. A népek történelme most már nyugodtan összetörhetõ. Az idegen hódítók szétzúzhatják az izraeli népet és maradékát babilóniai fogságba vezetik. Egy új világhelyzetben szólnak a próféták, és általuk Mihály beszél. Már nem a múltra irányítják tekintetüket, mint Mózes könyvében, amelyek a teremtés õseredetéig pillantanak vissza. És ha most a jövõbe nézünk, a prófétikus könyvekben a szerencsétlenség és a szerencseprófécia kettõs hangzását fedezhetjük föl. A zivatar már kitört. A szerencsétlenség katasztrófái már beköszöntöttek, és a próféták könyve, elsõsorban Jeremiásé, de másoké is, tele vannak kihirdetéssel: a kor egyre nehezebbé fog válni; egyre drámaibb megpróbáltatásokkal jár együtt, de ez mind semmi az ezután elkövetkezõ árnyához képest. A zivatar kellõs közepén a próféták az emberiség messianisztikus jövõjére irányították tekintetüket. Ma több mint fél évszázada ismét Mihály korszakába léptünk. És ahogy annak idején a nagy, gigantikus hatalmi erõblokkok létrejöttek, mint pl. az Aszszír Birodalom és végül a Újbabiloni Birodalom, amelynek nevében Nebukadnezar Júdeát szétrombolta és az izraeli nép maradékát fogságba vezette, ma a nagy hatalmi blokkok keletre és nyugatra osztottak föl minket. Politikailag elpusztul Európa. Ha Európa nem ragadja meg szellemi feladatát, politikailag nézve már nem fog hatalmi tényezõvé válni. Amikor Mihály korszaka érkezik el, mindig elavulnak a népi kötöttségek. Háttérbe kerül a nemzeti elem, amelyet az emberek nem elsajátítottak, hanem
Mihály ünnep – ANTROPOZÓFIA egyszerûen a közös származás révén birtokolnak. Egy emberiségnek kell létrejönnie. Ez így volt akkoriban és ma is így van. A nemzeti ambíciók és hatalmi törekvések már nem tudnak áldásosak lenni, ez nem más, mint visszanyúlás a múlt viszonyaihoz. Mihály korszakában elavult a múlt pusztán ajándékként megkapott vagyona, már nem idõszerû. De azért a világon mindenütt érezhetõ a mihályi szél emberiséget érintõ fuvallata és a mihályi vihar emberiséget érintõ zuhataga; észlelni tudunk majd egy új szellemi elemet, eleinte csak bejelentésszerûen, késõbb azonban körülöttünk egyre világosabbá váló atmoszféraként, amely azonban nem kínál kényelmet, hanem az emberek legbensõbb lény-magját szólítja meg. Hogyan van mindez az Újtestamentumban? Hát nincs a mai Mihály-korszak számára megfelelõ, idevágó történetünk, miként egykoron, Kr.e. 7-6. században a világviszonyok nagy összeomlásánál felálltak a próféták? A Gondviselés csodáját vélhetjük felfedezni, amely mintha kikristályosodott volna az Újtestamentum felépítésében. Ott vannak a történelmi könyvek is, az evangéliumok és az apostoli történetek, amelyek a 3 év eseményeire tekintenek vissza és az õskereszténységre, amely közvetlenül ehhez kapcsolódott. De hozzá csatlakoztak Pál levelei és végül fõleg az Apokalipszis. Könnyen olyan érzésünk támad az Újtestamentumnál is, hogy mindez egy egységes kinyilatkoztatásból származik, mivel a 4. evangélium és az Apokalipszis ugyanarra a Jánosra vezetõdik vissza. De akkoriban, és különösen Pál damaszkuszi élménye egy olyan jövõrõl gondoskodott, amelyben ismét szüksége van az emberiségnek a prófétikus könyvekre, hogy tekintetüket a jövõre irányítsák. Habár eleinte paradoxonnak hat: Pál levelei 2000 éve léteznek, lényegében azonban a mának íródtak. Az Újtestamentum végén található János Jelenéseinek Könyvét már az elsõ évszázad végén feljegyezték, mégis már elõrelátóan korunknak írták. János Jelenései a jelenlegi Mihály-korszak szent írásai. Mit akarnak? Nem valami különálló eseményekrõl beszélnek,
amelyeket próbálnak megfejteni, hanem egészében a jövõbe pillantanak. Bizony, olvassuk hálával és tisztelettel mindazt, ami a szent 3 évben megtörtént. Végtelenül sokat mond nekünk Jézus neve, az ember neve, akiben Krisztus megtestesült; soha nem merítjük ki mondanivalóját. Azonban ha néven nevezzük Krisztust, akkor végülis nem arra gondolunk, aki a múltból szûrõdik át, hanem arra a lényre gondolunk, aki egyre inkább élõvé válik az emberiségben ma és a jövõben; nemcsak arra, aki ott volt, hanem arra, aki el fog jönni, és aki ma már éppen úton van. A messianisztikus jövõre pillantunk, miként az Ótestamentum népe pillantott a Messiás eljövetelére a babilóniai fogságban. Ez tulajdonképpen Mihály nyelve. Minden pusztulás közepette, amelynek megpróbáltatásai felébresztik az emberiséget, erõsíteni akarja, hogy azután egy új, Krisztus közeli Nap keljen föl. Egy messianisztikus jövõnek megyünk elébe, amely azonban már el is kezdõdött. Igen, olvassuk a Bibliában és halljuk az olvasáskor, ha nem is rögtön az egyes szavakban, az Ó- és Újtestamentum felépítésében Mihály nyelvét, az apokaliptikus tudat nyelvét. Akkor is, ha csak nagy vonalakban állnak elõttünk a teljesítendõ Ó- és Újtestamentum elvárásai. Így a jelen hideg borzongása és kísértetiessége közepette egy új természet, egy nyár- és tavaszvilág kertkapuja elõtt állunk, amely azonban Mihály kora. És azt mondhatjuk: Igen, a külsõ nyár már nem fog sokat adni, az év folyamán egyre fukarabbá válik. A külsõ Nap egyre kevésbé fog segíteni az embernek, mert lenyugvó ágba lépett. De egyre inkább létezik a belsõ nyár, a belsõ nap kisugárzása. És Mihály a Nap arkangyala, a belsõ, szellemi nap értelmében. Hagyja a külsõ Napot békésen lenyugodni, hagyja homályossá és hideggé válni; mindezt abból a törekvésbõl, hogy Krisztus újbóli eljövetelével megszülessen a szellemi Nap. És az oltár körül már télen is nyílnak virágok, a lélek virágai, virágok az igaz emberek kertjében. És az emberek egészségessé válnak, ha feltárulkoznak a nyári fényességnek. És nagy, örvendezõ várakozással menjünk elébe annak, amit a jövõ hoz. A jövõ kétségtelenül néhány borzalmat fog hozni, de ha figyelünk Mihály nyelvére, az Apokalipszis nyelvére, egy új Krisztus-közelséget is hoz számunkra, ha kimerészkedünk Mihály korszakában a keletkezés háborgó tengerére.
Fordította: Buella Mónika és Sass Manuela A fordítás alapja: Emil Bock: Der Kreis der Jahresfeste, 1999. Urachhaus GmbH, Stuttgart
SzG 2005/3
19
ANTROPOZÓFIA – Mihály ünnep
Miért nem sima az ember talpa ? SZERB LEGENDA Amikor az ördögök lepottyantak az Úristentõl és a Földre menekültek, magukkal vitték a Napot is, amit az ördögök császára a lándzsájára tûzött és a hóna alatt cipelt. A Föld panaszkodott az Úristennél, hogy a Nap így egészen el fogja égetni, mire az Úristen elküldte Szent Mihály arkangyalt, hogy bármi módon, de vegye vissza a Napot az ördögtõl. A szent arkangyal alászállt a Földre, és barátságot kötött az ördögök császárával. Ez azonban rögtön észrevette, merrõl fúj a szél, és nagyon óvatos volt. Egyszer, amikor együtt sétáltak, a tengerhez értek. Megbeszélték azonnal, hogy megfürdenek, és az ördög beleszúrta a lándzsáját, rajta a Nappal, a földbe. Miután egy ideig fürdõztek, így szólt a szent arkangyal: „Merüljünk a víz alá; lássuk, ki jut mélyebbre.” Az ördög beleegyezett. Szent Mihály merült le elsõnek, és a fogai között hozott fel a tengerfenékrõl homokot. Ezután az ördögnek kellett lemerülni. Õ azonban félt, hogy ezalatt az arkangyal ellophatná tõle a Napot, ezért elõrelátóan cselekedett. A földre köpött, mire a nyálából azon nyomban keletkezett egy szarka, akinek az volt a dolga, hogy õrizze a Napot, amíg az ördögök császára alámerül, és ho-
mokot hoz a fogai között a mélybõl, a tengerfenékrõl. Amint azonban az ördög eltûnt a vízben, Szent Mihály a kezével a kereszt jelét rajzolta a levegõbe, mire tüstént kilenchüvelyknyi vastag jég fedte be a tengert. Ekkor Mihály megragadta a Napot és az Úristenhez menekült vele. Rikoltozott is a szarka teljes erejébõl! Amint az ördög meghallotta a szarka hangját, sejtette rögtön, hogy mi történt, és olyan gyorsan visszafordult, ahogy csak bírt. De amint fölérkezett, látta, hogy a tenger befagyott, és nem tud kijutni belõle. Visszafordult mégegyszer a tenger fenekére, vett egy jókora követ, azzal betörte a jeget, és üldözõbe vette az okos arkangyalt. Mihály az egyik lábával már el is érte az eget, amikor az ördög utolérte, és karmaival a másik lábából, a talpából egy jókora darabot kiszakított. Így megsebesülve lépett Mihály arkangyal az Úristen elé, és visszaadta neki a Napot. Sírva panaszolta el fájdalmát, és így szólt: „Mi leszt most már velem, Úristen, így elcsúfítva?” Mire így válaszolt az Úristen: „Légy nyugodt és ne keseregj. Mostantól minden embernek ugyanilyen göröngyös lesz a talpa.” Így is történt, így is maradt azóta.
A szivárvány HÉBER LEGENDA A Fény könyvében olvashatjuk: Ábrahám fölemelte szemeit, és íme, három férfi állt elõtte. Ezek három angyalok voltak, kik hozzá küldettek. Levegõbe voltak öltözve és alászállottak ebbe a világba és megjelentek emberi alakban. Amint a szivárvány, ami ott fönn három színben jelenik meg, úgy jelent meg a három követ is a három színben: fehérben, vörösben és zöldben. A fehér Michael színe volt, õ áll Õ Isteni felsége jobbján; a vörös szín Gábrielé, õ az Isteni Fenség balján áll; és a
zöld Raphael színe. Ezért ez történt: az Úr megjelent néki, mert az Úr magasztossága ebben a három színben nyilatkozik meg. A három követnek ezennel együtt kellett jönnie. Az egyik jött, hogy Ábrahámot meggyógyítsa a körülmetélésbõl; a másik jött, hogy Sarahnak hírül adja, hogy szülni fog; ez volt Michael, aki az Úr jobbján áll – minden jó és minden áldás a jobb oldalról jön; a harmadik azért jött, hogy Sodomát visszafordítsa, ez volt Gábriel, aki az Úr balján áll; õ a világ összes ítélete fölött áll, és azok mindig a bal oldalról jönnek.
Fordította:: Kádas Ágnes Megjelent: Aus Michaels Wirken. J. Ch. Mellinger Verlag Stuttgart) 20
SzG 2005/3
VILÁGHELYZET VILÁGHELYZET Georg Kawtaradze
AZ
OROSZ NÉPLÉLEK ÉS POSZTSZOVJET TÉRSÉG
Orosz türelem – nyugati idegbaj
2005. januárjában Georg Kawtaradze-t látta vendégül a Szabad Gondolatok Háza. Kawtaradze úr elsõsorban az orosz történelemmel, valamint kultúrtörténet kutatással foglalkozik, ezeket a területeket több évtizedes antropozófiai tanulmányok adta nézõpontból közelíti meg. „A Fekete- és a Fehér-tenger vidéke – a kelet-európai térség két pólusa” – címû elõadását tavaszi számunkban közöltük. Az elõadást követõ beszélgetés új nézõpontot kínált az eddig jobbára kelet-közép-nyugat irányú tanulmányokat folytató hallgatóságnak a jövõ kulturális térségét most jellemzõ helyzetrõl. Úgy véljük, érdemes közreadnunk a beszélgetés rövidített, írásbeli változatát, melyet Deák József készített. Az õ gyûjtésében mellékeljük az orosz humor megnyilvánulásainak néhány gyöngyszemét is, amely segít az orosz lélek rejtelmeinek megfejtésében.
Georg Kawtaradze XIX. századi anekdotával kezdte. Egy szentpétervári fogadáson az orosz követségek vezetõi közül valaki mesélte; Bismarck orosz külképviseleti szolgálatának emlékéül készíttetett egy aranygyûrût, belevésetve a leggyakrabban hallott négybetûs orosz szót: „AÂÎÑÜ” (Ezt a szót a „talán”, illetve a „vaktában” „találomra”, „véletlen” jelentésben használják.) Az angol nagykövetnek felcsillanó szemmel noteszébõl gyorsan elõkereste az õ két kedvenc orosz szavát; a „talán” másik szinonímáját; „âîçìîæíî”, („lehetséges”-t is jelent) és a „íàâåðíî”, amit „valószínû”, „bizonyára” értelemben használnak. Az elõadó szerint e találó szavak tényleg találóan jellemzik az orosz nép lelkét. A történet folytatásában valaki a diplomaták közül megjegyezte; – Azért használják oly gyakran az oroszok a „talán” szót, mert ha mondjuk az orosz ember elmegy a piacra, sosem tudhatja kap-e, amit szeretne. De mindig kimegy, mert biztosan talál valami mást... Ezzel szemben – jegyezte meg rá az angol követ, – ha mi készülünk valamire, akkor elõzõleg minden adatot összegyûjtünk, mindenkit kikérdezünk, mindent elolvasunk, majd értékelünk, elemzünk és csak utána döntünk…
Csodásan mûködõ õskáosz – Az orosz ember – folytatta az elõadó – mindig nyitott helyzetben érzi magát. A jövõ felé tart, felkészülve a bármikori váratlanra. Persze õ is felépíti, megtervezi napját, mit fog tenni, miközben biztos benne; valami úgyis közbejön felborítani tervét… Ezért az oroszoknak egyáltalán nem használt a tervgazdálkodás abszurd ötlete. Mindenre nyitott várakozásuk ugyanis egy belsõ káosszal párosul. Az orosz népben pedig nincs belsõ erõ a káosz rendezésére. Ehhez segítségre van szüksége. Rudolf Steiner orosz népszellem jellemzése szerint is e nép tudat alatt nagyon erõsen átéli a kozmikus mûködést, az égbõl érkezõ fény Föld által visszavert fényét kiemelten érzékelve. Az Oroszországban járó idegennek mindig szemet szúr ez a káosz. A XVIII. század nyugati utazójában például ekként: „Fogalmam sincs, hogyan mûködhet ez az ország!” Ezért itt különleges jelentõsége van az államnak. Ha nincs is olyan nagy szerepe, mint nyugaton, és legkevésbé a nép védelmezõje. Feladata viszont megõrizni az egységet és bizonyos idõkben a nép elõtt járni. A XIX. században például az államot európai mûveltségû politikusok SzG 2005/2
21
VILÁGHELYZET vezették, miközben a nép egészen más kultúrában élt. Ezért érezte vezetõit a nép idegennek. E konfliktus a 17-es forradalomban tetõzõdött, amikor a vezetõk rögtön emigráltak is. A szovjet idõkben egy új réteg jelentkezett. Ma Oroszország hatalmon lévõinek kultúrája nem különbözik a népétõl. Ilyen helyzet utoljára Nagy Péter reformja elõtt volt. S érdekes, hogy Oroszország ma épp azok mögé a határok mögé került, mint Nagy Péterig. Talán ez egyfajta visszatérés az akkori idõkhöz? – Mi a helyzet a Kaukázusban? – G. Kawtaradze: Engem is érdekelne… Korábban a Fekete-tenger környékén nyaraltam. Ott születtem, s szabadságomon mindig hazalátogattam. Ma a drága utazás miatt ez Szentpétervárról már lehetetlen. Baráti kapcsolataim teljesen megszakadtak. Az ottani helyzetet én is csak a hírekbõl ismerem. De talán konkrétabb kérdésre tudnék válaszolni.
Grúz kulcs – Kik állhatnak a Sevarnadze elleni puccs mögött? – Oroszország tradicionális érdekei a Kaukázusnál ütköznek a nyugatéval. A kis Grúziában mindig erõs volt a nemzeti érzület. Különbözõ nyelve, kultúrája miatt eloroszosítástól nem fenyegetett népe mindig közelebb állt Oroszországhoz, mint Ukrajnáé, amely ezért az önállósodás útjára lépett. Az ukrán nagyon érzõ, kifejezõ nyelv, amit az oroszok is jól értenek, de nem alakította át az oroszt ért feudális hatás. Ezért az oroszok az ukránt fejletlennek tartják. Valójában pusztán egy másik nyelvrõl van szó, saját törvényeivel. Grúzia függetlenedésével csak azt jelezte, hogy nem akar maga fölött idõsebb testvért. Sevarnadze vezetõi tapasztalata, amerikai kapcsolatai ellenére gyengekezûsége miatt veszítette el a bizalmat, ráadásul hatalmasra nõtt a korrupció. A lakosság rosszabb helyzetbe került, mint Oroszország legszegényebb rétege. A térségben gyakori, emóciók fûtötte hatalomváltáshoz jól illik egy francia gondolkodó hasonlata; a nép olyan, mint az egyik oldalán fekvõ beteg, aki átfordul a másikra, hátha ott jobb lesz. Amerika Grúziára potenciálisan a közép-ázsiai régió kulcspozíciót jelentõ központjaként tekint. Talán ezért is helyezték 22
SzG 2005/3
bizalmukat Sarkasvilibe, akinek holland a felesége. Ezért nevezik a folyamatot „holland forradalomnak” is. – Gamszahurdia egy ismert politikus volt amerikai kapcsolatokkal. Õt miért váltották le? – Nacionalista, érzelmes kifejezésmódjával lett államfõ. Hármas jelszava a „haza, nyelv, hit” volt. Ezzel az egész népet maga mögé tudta állítani a Szovjetunió felbomlásakor. De gyengének bizonyult. Pozíciójában emberként nem találta helyét. Viszonytalanná vált, s kiszorították a hatalomból. A gazdasági átalakulás idõszakában sokan elszegényedtek. Egyes politikai áramlatok a mindig nyugodtan, megfontoltan beszélõ Sevarnadzét juttatták hatalomra.
Antropozófia sarjai posztszovjet földben – Mennyire elterjedt az antropozófia Oroszországban ? – Az átlagember keveset tud róla. A szabadság beköszöntekor én is azt gondoltam, most kell mielõbb elárasztani az embereket antropozófiával. 1990-ben létrehoztunk egy kiadót. Rudolf Steiner 1911-12-ben tartott rózsakeresztesekrõl szóló elõadássorozatát tízezer példányban kiadtuk s árusítjuk. Azóta is. A szovjet idõkben, Moszkvában és Leningrádban jobban jelen volt az antropozófia. Utána a Waldorf-pedagógia kezdett megjelenni; egy sor ismert német Waldorf-pedagógus érkezett ’90-ben, ’91-ben. Szemináriumokat szerveztek, amelyekre alkalmanként félezren is összegyûltek. Így találkozva, a Waldorfpedagógia iránt érdeklõdõk hamarosan iskolákat, óvodákat kezdtek szervezni. Rajtuk keresztül szivárgott tovább az antropozófia más városokba is. De a Waldorf-pedagógusok nálunk sem kötõdnek kötelezõen az antropozófiához. Az antropozófiai mozgalom pillanatnyilag mintegy négyezer tagot számlál Oroszországban. – És a szovjet utódállamokban? – A picike Észtországban igen jelentõs az antropozófia iránt érdeklõdõk köre. Társaságuk még Rudolf Steiner idejében alakult. A szovjet érában privát módon, fél-legálisan dolgoztak, ma már szabadon tevékenykedhetnek. Megjelent a Felekezetektõl Független Keresztény Közösség is. Lettországban, Rigában
VILÁGHELYZET szintén komoly antropozófiai mozgalom mûködik, de még nincsenek mély, erõs gyökerei. Hasonló a helyzet Litvániában. Belorussziáról nem tudok. Ukrajnában Ogyesszában volt az antropozófiai mozgalom központja. Ami inkább orosz-zsidó, mintsem ukrán város. Néhány éve létrejött egy antropozófiai társaság Kijevben is. Legérdekesebb talán a ’60-70-es években Kaukázuson túl megjelent antropozófiai mozgalom. Ebben nagy szerepe volt az elõbb említett Gamszahurdiának. Aki ekkor még nem ártotta bele magát a politikába. Szintén jelen van az antropozófia Örményországban, Jerevánban. Nagyon tudatosak, erõteljesek, ha nincsenek is túl sokan. Az örmény antropozófusok orosz fordításokat használnak, és Steiner mûveit is oroszul adják ki.
Jóságos hallgatag türelem – Steiner azt írja Oroszországról, hogy az ott élõknél a bizánci, normann és ázsiai hatás érvényesül. Az igazi orosz néplélek azonban tõlük idegen maradt, s majd csak a 6. kultúrkorszakban fog megjelenni. A Szovjetunió felbomlásával ennek a visszafogottságnak megjelenik-e valamiféle jele? – Nehéz erre válaszolni, hiszen a tudatos szintjén ebbõl semmi nem látszik. Sõt, inkább Oroszország kulturális katasztrófájáról tudnék beszélni. Elárasztott bennünket a nyugati reklám, média. Ez az életmód egyre kihívóbban jelentkezik. Bizonyára önök szintén tapasztaltak ehhez hasonlót, nehezen elfogadva e helyzetet. Oroszország ebben is a végletek országa. A Szovjetunióban sem volt könnyû, de másként. Mindent beborít, elfed, ami beáramlik. Mégis lehetünk optimisták; az oroszoknak igen erõs étertestük van. A nyugatiak nem fogják sokáig bírni nálunk, mi viszont mindig is ott éltünk... (Errõl manapság sok vicc is születik.) A nyugatiak ezen vannak legjobban felháborodva; „Az oroszok ma is úgy élnek, mintha itt se lennénk!” A XX. század elején azt mondta egy gondolkodó: „Orosz történelem nem létezik. Csak az orosz türelem története.” Ez akkor született, amikor még nem ismerték a kommunális lakásokat, hosszú sorban állásokat, munkatáborokat. Talán ez a hallgatag türelem a mi jótevõnk, az a vonás, ami egész történel-
münket jellemzi. Nagyon megérintett Steinernek az a mondata, hogy „az oroszok nem fejlõdnek”. Ha van is Oroszországban valami dinamika, az csak azért, mert egyszer a bizánci öltözetet, aztán a tatár ruházatot veszik magukra… mindig az aktuálisat, amelyben egy kicsit másként élnek. Ezt nevezhetnénk fejlõdésnek, de Steiner a fejlõdésrõl úgy beszél, mint ami belülrõl történik. Ezért az orosz ember legfõbb feladata ma: ülni és szenvedni…
Istenem, csak oroszok közé ne szülessek! /Tolsztoj/ Néha feltesszük a kérdést magunknak; miért? Tolsztoj szerint: „Ha Isten megkérdezi születésem elõtt; – Gróf, milyen nép közé szeretnél születni?–, azt válaszoltam volna: Bárhová, csak az oroszok közé ne! Néha képes vagyok a földön vergõdni kínomban; mit tettünk csodálatos nyelvünkkel, istentõl kapott kincseinkkel!” Néhány antropozófus azt gondolja; szenvedéseinkért a jövõben majd jobbat kapunk...
A bolsevik kísérletet csak Oroszország bírhatta ki – Lehet-e úgy értelmezni Oroszország XX. századát, hogy azt okkult körök tudatosan készítették elõ? (Léteztek tervek Oroszország felszabdalására, megakadályozandó az orosz nép jövõbeni misszióját.) – Történészként nekem is eszembe jutott ez. Mégis azt gondolom, a nyugat-európai körök nem létrehozták, hanem kihasználják a kialakult helyzetet. Mindannak, ami Oroszországban a XX. század elején történt, van oka. Steinertõl tudjuk, hogy a szocialista kísérlet része az ember karmájának. De a sikertelenség Nyugatot teljes összeomlással fenyegette, ezért „áttolták” keletre. Könyvben is megjelent, miként támogatták a bolsevik forradalmat Amerikából. A jelenségeket nem lehet jónak vagy rossznak aposztrofálni. Ha valami történik, az egyaránt lehetõséget teremt jó és rossz erõknek. Nem lehet okkult módon sem nyitni olyan utat, amiben csak jók mûködnek. Ezért, ha meg is történik Oroszország szétesése, az nem SzG 2005/3
23
VILÁGHELYZET eleve rossz, vagy jó. Lehet ez is, az is. Minden azon múlik, az emberek mire használják a továbbiakban. Nem lehetséges olyan helyzet, amiben tovább már csak fejlõdni lehet. Természetesen a Nyugat érdekelt a dezintegrációban, ami meg is történt volna, ha Oroszországnak nincs atomfegyvere. De kié lesz ez, ha Oroszország szétesik?
Háború és béke kérdései – Természetesen USA törekvés Oroszország összezsugorítása. Szolzsenyicin mégis azt mondja, a veszélyt Oroszország számára inkább Kína jelenti. Hogy látja a helyzetet Putyin, és miként ítéli meg Szolzsenyicint? – Attól tartok Szolzsenyicin téved. A ‘90-es években féltünk Kínától. Bár Kína a világ legnépesebb országa, de történelme során soha nem harcolt. Nincs a szokásaik között. Ez a tradicionális tény fontos szerepet játszik. Egy hallgatóm arról a vidékrõl való, éveken át köztük élt, és ugyanezt állítja. A kínaiak nem akarnak hódítani. A túlnépesedést persze meg kell oldaniuk, miközben egy erõs gazdasági erõt képviselõ országgá alakulnak. De láthatjuk, milyen óvatosan történnek a változások. Steinernél is olvashatjuk, hogy a világ két jellemzõ ereje; USA és Kína. Lehet, hogy az USA megpróbálja Oroszországot összeugrasztani Kínával. A mindenki által csodált egoista politikájával ha valamibõl hasznot lát, nem sokáig gondolkodik… Putyin nincs egyedül. Sokan állnak körülötte, mögötte, akikrõl nem is tudunk. Kiegyensúlyozott politikát folytat. Korántsem olyan együgyû, mint Jelcin. Szembetûnõ Putyin Németországgal épülõ szoros kapcsolata. Ez a törekvés karmájában rejlik; egy ideig az NDKban élt, jól beszél németül, sõt néhány lelki beállítódását is németnek lehet nevezni. Megjelent egy könyv is róla; „Német a Kremlben” címmel.
Németország társra talál? Egy sajátos vonzás mûködik a két nép között. Steiner szerint is valamiféle „házasságnak” kell születnie Német- és Oroszország között. Azt is gondolhatjuk, hogy Putyin és Schröder között valósul meg ez. Viszont Németország elveszítette azt, amivel Steiner éle24
SzG 2005/3
tében rendelkezett. Õ Nyugat-, Kelet- és Közép-Európáról beszélve Közép-Európa alatt nem csak Németországra és a környezõ országokra gondolt. Németországnak akkoriban volt önálló kulturális élete, de a II. világháború után integrálódva úgy tûnik már csak földrajzilag közép. Ezért a jó német-orosz kapcsolat nyugati érdekeket szolgál. Tisztán pénzügyi, gazdasági impulzusok áramlanak Oroszországba. De az is lehet, hogy Németország erõsnek érezve magát Európában, megpróbál vissza, középre integrálódni, de ez még nem látható. A beszélgetést befejezve Georg Kawtaradze ekként jellemezte a jövõ kulturális térségét napjainkban: „Az orosz nép várakozik. Ma csak annyi él bennünk a kultúrából, amit megtanultunk az iskolában, nem teszünk hozzá semmit, nem születnek új dolgok. A kultúra mint folyamat, most nincs jelen.”
VILÁGHELYZET
Oroszok magukról õszinte humorral Hatalmas ország, különbség – már ha van(…) Oroszország mai helyzetérõl minden statisztikánál többet mondanak aforizmáik, vicceik magukról, hazájukról. Összeállításunk Sztasz Jankovszkíj internetes honlapja alapján készült. (http://syy.narod.ru/wordsd.htm)
Mi, oroszok Az „orosz” – nem csak az igazolványba nyomott bélyegzõ, hanem a sors pecsétje… Ha az orosz embert arcul csapják, odatartja másikat is. De ha orcái elfogytak, akkor az isten sem tarthatja vissza adekvát válaszát. A jámbor orosz ember lustasága nem bûn, hanem az irányító idióták lázas aktivitása elleni nélkülözhetetlen eszköz. Az orosz ember kiváló túlélõ, de rossz élõ. Ha az oroszt a sors eltapossa, még utoljára „megcsikizi” a talpát. Az orosz ember foggal-körömmel, mindig eléri amit akar, hogy a végén belássa – hiányzott ez nekem? Az orosz ember nem ismeri a lehetetlent, csak olyat, amihez szinte lehetetlen legyõzni lustaságát. Az orosz ember nem tud mérlegelni bölcsen és józanul; egyszerre… Csak az orosz ember tud munkahelyén pihenve dolgozni, és szabadságán dolgozva pihenni.
Az orosz ember mindig sikerrel kutatja fel az öt perccel rövidebb utat, hogy aztán órákon át mossa az egérút sarát. Az orosz ember hírhedten megtalálja a legbonyolultabb helyzetbõl is a kiutat, de még ügyesebben leli meg a bevezetõt. A potyáért az orosz ember képes „fogaival” földet vájni, kezeivel hegyeket mozgatni. Szerencsére sokan kapnak fizetést enélkül is. Az orosz ember mindig meggondolja, mit tegyen, de hogy mit ne, azt elvétve. Az orosz ember képes tûzön-vízen átkelni leküzdve minden nehézséget; hogy a végén ismét ott álljon pucér fenékkel. Az orosz ember tökéletesen tisztában van vele; mindig átverték, de hite is tökéletes, hogy legközelebb ez nem fog menni. Az orosz embernél a „balszerencse” egy ok az ivásra, a „szerencse” pedig? Harapnivalót is jelent hozzá.
Hazánk, Oroszhon Ahhoz már hozzászoktunk, hogy az állam megvédi jogainkat; de jól esne, ha néha élhetnénk is velük! Ha Mihail Szergejevics annak idején nem üzen hadat a szesznek, még mindig egészségére innánk! Az orosz racionalizálás: „Csavar menet nélkül”. Gyártani is, beverni is könnyebb. Oroszországban az élet szüntelen bûnhõdés állandó bûneinkért, amelyek nélkül itt képtelenség élni. Oroszország az életveszélyes kényelmek elegye. Oroszország – egy elsüllyeszthetetlen jéghegy; csúcsa azért ragyog, mert a többi része a sötét sûrûben úszik.
Politikusaink a nép küldöttei; a nép tényleg elküldi õket… Hatalmas Oroszhon! Hol tombolhatna még egyszerre tûzvész, árvíz, háború, választás, más katasztrófa, amik közül egy is más államok vesztét jelentené!
SzG 2005/3
25
VILÁGHELYZET Oroszország sajátos fejlõdésérõl értelmiségünk soha nem mondja ki: „Nálunk mindenhez farral állnak”, hanem: „Országunk nem tradicionális orientációjú”. A keleti országok múltjukból élnek: Van-e, ami nem történt még náluk?! A nyugati országok jelenükbõl élnek: Van-e amijük nincs?! A mi országunk csak a jövõjének él. Ezért ami nálunk soha nem volt, most sincs, és… nem is lesz! Jelzálognak és egyéb kabaláknak nálunk semmi esélye. Büszke emberek vagyunk, és nem szeretünk tartozni; a potyához szoktunk hozzá. Nagyon jó autózni a végtelen orosz térségeken import terepjárókon; bökkenõ csak akkor van, ha útba botlik az ember. Romantika: jó hangulat elemi kényelem hiányában is. És a föld legromantikusabbika Oroszország! Az egész világon a hatalom megszerzésére alakulnak a pártok. Csak Oroszországban születnek pártok azért, hogy a hatalom megszerezze õket… Törvényeink természetesen ostobák. Szerencsére végrehajtásuk szintúgy. Az oroszban, ha azt mondják „Ez szükséges!”, azt jelenti, ez valakinek kell. Ha azt mondják „Ez kell!”, azt teszi, ez senkinek sem szükséges… Az élet megváltozott; most minden orosz férfi tisztában van vele, milyen jó ha van pénze, villája, autója, jachtja, szeretõje! Ezek neki koráb-
ban nem voltak, nincsenek és … késõbb sem lesznek soha. Miért van az, hogy Oroszországban a mámorittas tömeg mindig ittas tömegre emlékeztet? A Szovjetunió Hõse, a Szocialista Munka Hõse, valamint a Lenin-, illetve Állami-díjjal kitüntetettek egy lakosra esõ számában Oroszország változatlanul világelsõ! Izrael után. A mi demokráciánk mindenekelõtt a szó szabadsága a tett-tõl, a tett szabadsága a lelkiismerettõl és a lelkiismeret szabadsága a furdalástól. Semmi okom szeretni ezt a hazát. De nincs másik.
Katja Kreis-Schädel, történész
AZ USA
ÉS A HOLOKAUSZT
Durva antiszemitizmus, gátlástalan üzletek: a Bush-dinasztia alapjai A minap egy fontos könyv jelent meg – amint azt már röviden jeleztük az Europäer legutóbbi számában – Amerika és a holokauszt*. A könyv részletei többé-kevésbé régóta ismertek, ám különösképpen mégsincsenek benne az (európai) köztudatban. Eva Schweitzer, az amerikanisztika doktora és újságíró (Die Zeit, Frankfurter Rundschau, stb.) vázolja fel benne az „eltitkolt kapcsolatok történetét”, amelyek 26
SzG 2005/3
az USA-t és az amerikaiakat Hitlerhez, a harmadik birodalomhoz és a fasizmushoz fûzték. Ahogy az a könyv irodalomjegyzékébõl kiderül, ez a történet egyáltalán nem is olyan „titkos”, még ha gyakorlatilag szó sem esik róla Európában (legfeljebb szakértõk szûkebb köreiben). Talán ez most megváltozik végre – hiszen már 1998-ban szabaddá vált a Wahington D.C. Nemzeti Archívumának pincéiben lévõ „akták és dokumentumok hihetetlen bõségének” egy része, még ha néhány titkos maradt is. Elég groteszk a helyzet: Németországban és máshol
VILÁGHELYZET Európában évtizedek óta apákat, nagyapákat és dédapákat vádolnak – részben persze jogosan – a hitleri idõkben elkövetett gaztettekért. Néhány támadás az USA-ból érkezett (ezen dolgozott például több évig Svájcban egy államilag felállított „történészbizottság”). Ám arról, hogy vezetõ amerikaiak példaként szolgáltak Hitler és fogdmegjei számára, sõt támogatták õket, és ebbõl még személyes hasznot is húztak, arról hallgat a fáma.
Henry Ford volt Hitler „inspirálója” Hitler már 1923-ban így nyilatkozott a Chicago Tribune-nek az amerikai autókirály Henry Fordról: „Úgy látjuk, hogy Heinrich Ford a növekvõ fasiszta párt vezetõje Amerikában”. 1931-ben pedig azt mondta a Detroit Newsnak: „Henry Fordot inspirálómnak tartom.”. Ez nem meglepõ, hiszen – Eva Schweitzer állítása szerint – Ford „a világ legbefolyásosabb antiszemitája volt”. Az „élõ legenda” 1903-ban alapította a Ford Motor Companyt, amely õt az USA leggazdagabb emberévé tette. Episzkopális vallású szülei, akik minden vasárnap templomba mentek, az indiánokat alacsonyabb rendûeknek tartották, a zsidókat pedig „keletieknek”. Henry Ford zsidógyûlöletének fõ oka a Wall Street1 volt, amelyet állítólag zsidók uraltak. Ezt a magatartást barátjától, a feltaláló Thomas Alva Edisontól vette át. Amikor az elsõ világháború idején Ford európai békemissziója csõdöt mondott, azzal a meggyõzõdéssel tért vissza, hogy „a háborúért a német-zsidó bankárok okolhatók”. 1919-ben megvásárolt egy újságot, a Dearborn Independent-et, amelyet cégének székhelyén, Michiganben adtak ki. Tízmilló dollárt invesztált a 700 000 példányban megjelenõ hetilapba. Az újság elsõ nagy sorozatában szerepelt a The International Jew kifejezés, amely a „zsidó” befolyást pellengérezte ki. (Ford a zsidókat tette felelõssé még a „csokoládé csökkenõ minõségéért” is...). A sorozatot Ford könyvvé dolgoztatta át, amely bestseller lett: csupán az USA-ban 10 milliót adtak el belõle. A könyv megjelent Nagy-Britanniában és Dél-Amerikában is, lefordították lengyel, román, cseh, szerbhorvát, magyar, görög, spanyol, portugál, olasz, holland, svéd, arab és német nyelvre is. Németországban hat kiadást ért meg Az örök zsidó címmel, és az „antiszemiták
bibliája” lett. A késõbbi kiadások Fordot és Hitlert már társszerzõkként tüntették fel. Ezt követõen a Dearborn Independent kiadta a hírhedt Sion bölcseinek jegyzõkönyvét, az orosz cári titkosrendõrség hamisítványát. A jegyzõkönyv „futótûzként” terjedt egész Európában. Az USA-ba az orosz titkosügynök, Borisz Brazol hozta, aki az antiszemita, monarchista szövetségnek, a „Fekete százaknak” is tagja volt. Amerikában Brazol az USA titkosszolgálatának dolgozott, de írt a Dearborn Independentnek is, mellesleg eladta neki a jegyzõkönyv kópiáját. Miután amerikai zsidó szervezetek tiltakozni kezdtek, 1922-ben Ford leállíttatta a jegyzõkönyv nyomtatását. Két évvel késõbb azonban ismét nyomatott antiszemita cikkeket. Hosszú pereskedés után – s ez rossz reklám volt autói számára – Ford elfogadott egy megegyezést: „Bocsánatot kért (...) a zsidó néptõl, és hozzátette, hogy a „Protocols of the Elders of Zion” hamisítvány volt. 1927-ben beszüntette ugyan a lapot, de a háttérben tovább mûködött: amerikai nácikat és fasisztákat támogatott. Ezek után nem meglepõ, hogy Ford mûködése a német nácik számára megfizethetetlenül értékes propaganda volt. Azon sem csodálkozhatunk, hogy Ford – néhány állítás szerint – Hitlert pénzzel is támogatta. Amikor Hitler a landsbergi fogházban a Mein Kampf-ot írta, „sok részt egyszerûen átvett Ford mûvébõl, Az örök zsidóból”. Egy amerikai szerzõ, Albert Lee a Mein Kampf-ot egyenesen „plagiumnak” nevezte.
Harvard, Yale, du Pont, Rockefeller és Kennedy Ford mellett Hitler „másik inspirálója” az amerikai eugenika áltanítása volt, ebbõl vette át a „Master Race”2 fogalmát. Az „eugen(et)ika” fogalmát Charles Darwin vezette be. Egyes követõi bizonyítani igyekeztek, „hogy az északi faj különb a sötét bõrû népeknél” – ez a „világnézet, nemcsak a feketék, az ázsiaiak, és az indiánok, valamint a szegények és fogyatékosok ellen irányult, de a zsidók ellen is”. Olyan elit egyetemek álltak mögötte, mint a Harvard, a Yale, a Columbia és a Princeton, de olyan jómódú védnökök is, mint Andrew Carnegie, az acélbáró, vagy Mary Harriman, a vasútkirály
* Eva Schweitzer: Amerika und der Holocaust, Knaur Taschenbuch, München, 2004. november
SzG 2005/3
27
VILÁGHELYZET Edward Henry Harriman özvegye. Jelentõs eugenika-párti volt a biológus Charles Davenport, akit a Rockefeller Alapítvány pénzzel is támogatott. Asszisztense, Harry Lughlin volt a szerzõje annak a törvénynek, amely engedélyezte a fogyatékosok kényszersterilizációját, és intelligenciateszteket fejlesztett ki, amelyek segítségével a frissen bevándorolt zsidókat „gyengeelméjûnek” nyilvánította, ugyanis õk csak jiddisül beszéltek és az angol nyelvû teszteket nem tudták jól megoldani. Az így kidolgozott „Immigration Restriction Act” elnevezésû törvényt 1924-ben fogadták el, és 1952ig volt érvényben. 1925-tõl az USA-ban szabályos fasiszta mozgalom jött létre, amelynek erõs antiszemita vonásai is voltak. Olyan zászlóvivõi voltak, mint a rádiólelkész Charles Coughlin, az Atlanti-óceánt átrepülõ Charles Lindbergh, és a „germán-amerikai szövetség” vezetõje, Fritz Julius Kuhn. A szálakat a politikai és az ipari elit személyiségei mozgatták: a vegyipari gyáros Irénée du Pont, a Wall-Streetbankár Jack Morgan, az olajmágnás John D. Rockefeller, valamint a bankár, majd késõbb nagykövet Joseph Kennedy (a késõbbi elnök apja), és nem utolsósorban az autókirály, Henry Ford. Sõt, a du Pont-ok 1934-ben – William S. Knudsennel, a General Motors elnökével, valamint Thomas Lamonttal, házibankjuk, a J.P. Morgan résztulajdonosával – fegyveres puccsot is terveztek (Roosevelt ellen), ami azonban árulás miatt meghiúsult.
Antiszemitizmus dühöngött az USA-ban Az USA-ban valóságos antiszemitizmus dühöngött: 1938-ban az amerikaiak 36%-a hitte, hogy „a zsidóknak túl sok a hatalma az Államokban”, 1945-ben pedig már 58% hitte ezt. Így azon sem csodálkozhatunk, hogy a hivatalos Amerika lehetõleg nem akart befogadni zsidó menekülteket. Mialatt néhány ezer tudós és mûvész (pl. Thomas Mann, Bartók, Toscanini, Teller, késõbb – a State Department3 elkeseredett ellenállása dacára – Chagall, Arendt stb.) beutazhatott az USA-ba, 1939-ben a „St. Louis”-t 937 zsidó menekülttel a fedélzetén visszaküldték Európába – ez sok utas számára a halált jelentette. Egy 1939. nyarán végzett felmérés szerint az amerikaiak 83%-a foglalt állást a zsidó menekültek befogadása ellen. Roosevelt Angolába akarta küldeni „a zsidókat”, mert meg akarta fékezni a Palesztinába történõ exo28
SzG 2005/3
dust, hiszen szüksége volt az arabok olajára. 1939. októberében egy washingtoni konferencián azt mondta az amerikai elnök, hogy nemsokára akár 20 millióan válhatnak menekültté Európában, ami túlterhelné Amerikát. 1944ben megvolt a lehetõség 800 000 magyar zsidó kimenekítésére. Eva Schweitzer így kommentálja segítõkészségüket: Az amerikai hatóságok nyomással és fenyegetésel „200 000 zsidót akartak kimenekíteni Magyarországról, Bulgáriából és Romániából. Valójában azonban azután, hogy az amerikaiak beleártották magukat, félmillió magyar zsidót öltek meg, egyetlen egyet sem vettek fel az Egyesült Államokba.” Statisztika bizonyítja, hogy 1933 és ‘45 között az USA 200 000-nél kevesebb zsidót fogadott be. Hozzáteszi a szerzõ: „Az USA ezzel maximum tízszer annyi zsidó menekültet engedett be, mint Svájc, pedig százszor nagyobb ország. Kétségtelen, hogy nagyságához képest Svájc – Palesztinán kívül – minden más országnál nagyvonalúbb volt a menekültek befogadásában. (...) Mindenesetre Svájc is sok segélykérõt viszszautasított. (...) Ezek után nem lehetne nehéz (...) jogi kártérítést követelni az amerikai kormányzattól, hiszen az USA (...) saját törvényei ellen vétett”.
Harriman, Bush, Dulles és a nácik 1942. október 20-án New Yorkban, a Broadway 39. sz. alatti irodában, egy amerikai hatóság betiltotta az Union Banking Corporation minden tevékenységét, és számláit is lefoglalta. A jogi alap a „Trading with the Enemy Act”, azaz „az ellenséggel való kereskedés” volt, ami tiltott volt az amerikaiak számára azokkal az országokkal, amelyekkel az USA 1941. december 8-a óta háborúban állt, vagyis Japánnal, Olaszországgal és Németországgal. A UBC a nácik fedõcége volt, ugyanakkor a német acélbáró, Fritz Thyssen érdekeltsége, azé a Thyssené, aki már 1923-ban pénzelte Hitlert és az NSDAP-t. A UBC egyben az USA egyik legnagyobb beruházási bankjának fiókja is volt: mégpedig a W. A. Harriman and Co.-nek, 1931. óta pedig a Brown Brothers Harrimannek. A céget az elsõ világháború után két bankár, William Averell Harriman és George Herbert Walker alapította, akiknek családjai évtizedeken át üzleti kapcsolatban maradtak egymással. A UBC felügyelõ bizottsági tagjai és menedzserei közé tartozott két Thyssen mellett
VILÁGHELYZET Harriman fivére is, valamint Walker veje, Prescott Sheldon Bush is. Az utóbbi a milliókat, amelyeket apósával együtt a nácikkal való üzletelésbõl szerzett, 1945. után arra használta fel, hogy a republikánusoknál csináljon karriert. Az általa alapított politikai és olajdinasztia máig létezik. Szenátor lett, valamint apja és nagyapja két USA elnöknek: George Herbert Walker Bushnak, illetve George W. Bushnak. A Wall Street-i bankárok keze még más német cégekben is benne volt, többnyire álcázott érdekeltségek révén. Mindenekelõtt a németamerikai tulajdonú felsõsziléziai szén- és acélgyártás (valamint a Hitlert finanszírozó acél- és fegyvermágnás, Friedrich Flick) volt politikai botránykõ, mivel ez a terület Lengyelország németek által elfoglalt részében volt, közvetlenül Auschwitz mellett. Harriman, Walker és Bush amerikai bankok és vállalatok egy tõkeerõs csoportjával voltak kapcsolatban: a Dillon, Read & Co.-vel, a National City Bankkal és a Guaranty Trust Company-vel, amelyek J. P. Morgan és a Rockefellerek alá tartoztak. Ezek ellenõrizték a Chase National Bankot is (ma Chase Manhattan), valamint a Standard Oil New Jersey-t. A fegyvergyártó Remington Arms is hozzájuk tartozott. Harriman és a Rockefellerek amerikai gazdasági vezetõkbõl, bankárokból és ügyvédekbõl álló befolyásos klikk tagjai voltak, akik konzervatív gyárosokkal mûködtek együtt Németországban, és gyarapították befektetett vagyonukat a nehéziparban, a légi közlekedésben, a vegyiparban és a fegyvergyártásban. Végül finanszírozták a német Wermacht fegyverkezését is, sõt német leányvállalataikon keresztül a koncentrációs táboroknak szállították a technikát, és profitáltak a kényszermunkából és a megszállásból. A németeket a háború után Nürnbergben felelõsségre vonták, ugyanakkor amerikai kollaboránsaik nemcsak büntetlenül úszták meg, hanem még karriert is csináltak. Amikor 1947-ben a Marshall terv-pénzeket megszavazták, elsõk között azok az amerikaiak jelentkeztek, akik még 1941 decembere (az USA hadbalépése) után is õrizték náci kapcsolataikat. Az a személy, aki Truman elnök megbízásából ezeket a pénzeket elosztotta, W. Averell Harriman volt... Gyakorlatilag ezeket a vállalatokat gondosan kiagyalt jogi konstrukciókkal két ügyvéd képviselte: John Foster (a késõbbi külügyminiszter) és Allen Welsh Dulles (a késõbbi CIA elöljáró, akinél sok egykori náci menedéket talált). Dulles utódainak egyike a CIA-nél Prescott fia,
George Herbert Walker Bush volt (Prescott Bushnak egyébként jó személyes kapcsolatai voltak a brit titkosszolgálattal is). Harriman, Walker és Bush ellenõrizték 1930-ban gyakorlatilag a német birodalom szén- és acélszállításának felét. Érdekeltségükbe tartozott a gelsenkircheni Bergwerks AG (Friedrich Flick-kel), és a grúz mangánbánya az iraki határnál (mangánra a fegyvergyártásban használt acélhoz volt szükség). Prescott Bush számos céget vezetett, többek között a Vanadium Corporation of Amerika-t, amely az amerikai atombombához az uránt szállította, vagy a Dresser Industries-t, amely olajfúráshoz és a Tokióra ledobott gyújtóbombákhoz gyártott szerelvényeket. A háború után Prescott fia, idõsebb George Bush a Dressernél töltötte be elsõ állását. 1998-ban a Dressert a vezetõ olajszolgáltató Halliburton felvásárolta Dick Cheney, ifjabb George Bush elnökhelyettesének cége számára. Az 1929-es tõzsdekrach után az USA is gazdasági depresszióba süllyedt, amelyet a fenti három úr úgy került ki, hogy különösen 1933tól, a gazdasági fellendülés idején németországi érdekeltségekbe fektettek be. Nem minden üzletük volt legális. A Remington Arms csempészúton szállított fegyvereket és muníciót a nácik (és a kommunisták) számára. 1934-ben volt az USA-ban egy parlamenti vizsgálat, ami után a népnyelv „Merchants of Death-rõl (a halál kereskedõirõl) kezdett beszélni. A vizsgálat elsikkadt, mivel a State Department nem akarta azt túlzottan kiterjeszteni... A három úr viselkedésének – ahogy már említettük – soha nem lettek negatív következményei, ahogy pedig elvárható lenne az ilyen, ellenséggel folytatott gátlástalan üzletek esetében. Éppen ellenkezõleg: SzG 2005/3
29
VILÁGHELYZET alig egy évvel a már említett német érdekeltségek zárolása után (1942) Roosevelt kinevezte Harrimant moszkvai nagykövetnek. Harriman 1945-ben a Jaltai konferencián is tanácsadója volt az elnöknek, amikor Roosevelt, Churchill és Sztálin újra felosztották a világot. Prescott Bush pedig az ötvenes években visszakapta az amerikai kormánytól a náci üzleteibõl származó, elkobzott 1,5 millió dollárt.
Ma is, akárcsak egykor Egyelõre meg kell elégednünk ezekkel az adatokkal. Eva Schweitzer könyve nem tudományos, hanem zsurnaliszta mû. De mégiscsak közöl néhány fontos tényt, még ha sajnos könyvébe pontatlanságok is becsúsztak. Így – például – nem egészen igaz, hogy „Svájc” „idõközben” „kártérítést fizetett az elutasított menekülteknek”. A szövetségi bíróság (a legmagasabb bírói fokozat Svájcban) 2000. január 21én határozotan visszautasította, hogy efféle kártérítést jóvátétel címén megítéljen. Igaz ugyan, hogy szavatolt 100 000 frank (65 000 euro) „részbeni kártérítést” a panaszos ex-menekülteknek perköltségre. Ezenkívül a svájci nagybankok és az amerikai felperesek megegyeztek 1,25 milliárd dollár (kisebb) összegben a Svájból elutasított zsidó menekültek számára; de ennek nem volt köze a svájci államhoz. Zavaró még az is, hogy Schweitzer aszszony nem mindig oldja fel a különbözõ forrásaiból adódó ellentmondásokat. Kritizálni kell ezen felül azt is, hogy a témához tartozó eddigi legfontosabb mûvet, mégpedig Anthony C. Suttonét [vö. Gerald Brei cikkével a 11. oldalon, szerk. megj.], egyszer sem említi gazdag irodalomjegyzékében. Azt is sajnálhatjuk persze, hogy Eva Schweitzer zsurnalisztikusan kezelte anyagát. De könyve így is tények sokaságát tálalja, amelyekkel az USA-ban csak a kívül30
SzG 2005/3
állók, Európában pedig legfeljebb a beavatottak köreiben foglalkoznak. Mivel a már akkoriban is mûködõ erõk ma is nagyon hatékonyak, igen fontos lenne, hogy ezek a tények világszerte ismertek legyenek, ily módon transzparenssé váljanak. Éppen ezt elkerülendõ, a témát az USAban tudatosan tabunak nyilvánították. „Ifjabb George Bushnak és apjának sötét múltja egyáltalán nem került felszínre” – véli Eva Schweitzer – „nemhogy kárpótlást fizettek volna a holokauszt-túlélõknek. A floridai holokauszt-múzeum követeli, hogy a család – Jeb Bush-t, Florida kormányzóját is belértve, – legalább a UBC 1,5 millió dollártját fizesse be egy alapítványba. «Elég baj az, hogy a Bush-család segítette Thyssent annak a pénznek az elõteremtésében, amelyet ez utóbbi Hitlernek adott a huszas években. Az ellenséget háborúban segíteni egyértelmûen árulás», mondja George Loftus” (az említett múzeumból). „«A holokausztot erõsíteni pedig még annál is roszszabb».” Különös viszont az, hogy az antiszemitizmusra olyan érzékeny Anti-Defamation League4 a Bush-család elleni támadásokat „politikailag motivált”-ként jellemzi.
Megjelent: Der Europäer, 9. évf. 4.sz. (2005. február): Die USA und der Holocaust Fordította: Tatai Mária
Fordítói jegyzetek: 1. 2. 3. 4.
A New York-i tõzsde utcája felsõbbrendû faj Külügyminisztérium Rágalmazás elleni Liga
GYÓGYÁSZAT GYÓGYÁSZAT Ita Wegman
AZ
EMBER BELSÕ FEJLÕDÉSI ÚTJA ÉS A GYÓGYÍTÓMÛVÉSZET
ÖSSZEFÜGGÉSE Ha tudatosítani akarjuk a gyógyítómûvészet fejlõdésének útját a régi koroktól napjainkig, akkor tisztában kell lennünk azzal, hogy a kereszténység elõtti idõk emberei más alkotottsággal rendelkeztek, mint a kereszténység utániak, és ezt a fejlõdési utat ezek a másféle emberek határozták meg. Az ember egész kereszténység elõtti belsõ fejlõdési útja oda vezetett, hogy a fizikai testtõl fokozatosan elvétettek azok az erõk, melyek révén a képzõerõtestet vagy étertestet önmagában tudta tartani. Ezekbõl a szabaddá váló éteri erõkbõl ugyan megismerési erõk keletkeztek, de a fizikai testnek – elválasztva az étervagy élettesttõl – tartósan hanyatlásba kellett hajlania; az életerõk öröklési szubsztanciájának is generációról generációra egyre inkább ki kellett merülnie. És teljes kimerülés következett volna be, ha Krisztus tette, a Golgotai misztérium az embertesteket nem mentette volna meg. Krisztus az embertestnek visszaadta eredendõ erõit, így az étertest a Golgotai misztérium óta ismét teljesen át tudja hatni a fizikai testet. Krisztus megelevenítõ erõket hozott a Földre az emberiségnek, melyektõl a Földre leszálló embernek el kellett válnia. Ez a megelevenítés a teljes ember javát szolgálja. Különösképpen a fejre hat. Minden embernél finom, a fizikai szem számára láthatatlan éterikus áramlások haladnak a szívtõl a fej felé, melyek a tobozmirigy közelében éter-fényaurává torlódnak. Ennek az éterfényaurának a ragyogása az ember morális kvalitásának megfelelõen erõsödik vagy csökken. Egy morális ember a Golgotai misztérium életadományát nem csupán öntudatlanul fogadja be fizikai és étertestébe, hanem tudatosan is, a lelkébe, énjébe; nemcsak fizikai testét és étertestét krisztusítja át, hanem lelki-szellemi mivoltát azaz asztráltestét és énjét is. Az antik misztériumi medicína ennek az éterikus krisztusáramlásnak az erejével abban a korban mûködött, melyben a Krisztus egyre közelített a Földhöz; azok-
ra az öntudatlan erõkre apellált, melyek alulról felfelé áramolják át az embert. – A Golgotai misztérium óta azonban gyógyításra az asztráltestnek és énnek azokat az átkrisztusított erõit használták, amelyek fentrõl lefelé hatják át az embert. A kereszténység elõtti idõkben az ember azáltal emelkedett az imaginatív tudathoz, hogy képes volt gondolatainak belsõ telítettséget és elevenséget kölcsönözni. A beavatási procedúrák olyanok voltak, hogy a beavatandó testébõl éteri erõket emeltek ki, amit a fejorganizációjába juttattak. Ezáltal az illetõ egy megmerevedett állapotba került, mialatt a fej képzetélete az organizmus más részeibõl merített életerõk révén megelevenedett. A modern beavatásban nem ez történik. Itt is megelevenednek a gondolatok, azonban nem a testi organizáció erõibõl, hanem a kozmosz megelevenítõ erõinek hatására. Ebben az erõben egy a csillagokból kiinduló inspiráció által részesül az ember, ha gondolkodásában a valódi devóció érzéseit kifejleszti. Ez a devóció egy valóságos erõ, amely révén az ember megnyílik a kozmosz felé, és így erõket fogad be, amelyek mindig jelen vannak ugyan, de nem tudják átáramolni, áthullámozni az embert, ha nem teszi alkalmassá magát a befogadásukra. A beavatás régi módja a felfelé törekvõ kígyó imaginációjában jelent meg, akinek méregfogából méreg csöpög egy kehelybe. Ez a kehely az ember feje, melybe fölös erõit adományozza az anyagcseretermészet. Az antik beavatott és gyógyító tudatosan használta ezt a képet. A modern keresztény beavatásban nem a kígyó hozza az adományt, hanem a szent szellem csillagokból alászálló galambja, aki a megelevenítõ erõt a szent Grál kelyhébe helyezi. Ez egy olyan folyamat, mely az inspirációban valóban lejátszódik. Mialatt az ember a gondolkodást olyan erõkkel eleveníti meg, melyek a kozmoszból származnak, SzG 2005/2
31
GYÓGYÁSZAT ebbõl elõször imaginációk adódnak. Elõször az imaginációk válnak tudatossá, anélkül, hogy az ember felismerhetné, hogy kinek köszönhetõek. És csak ha az ember egy valóságos önismerethez használja, ha önmagára vonatkoztatja õket, amennyiben bennük a saját lelki erõinek képeit (képpé alakítását) látja, akkor oltódnak ki. Az önmegismerés ezen ereje által a lélek megtisztulása következik be. Az inspiráció a léleknek ebben az állapotában élhetõ át. – Tudjuk, hogy az imaginációk szükséges elõfokot jelentettek; hogy az, ami valakit morálisan meg akart javítani, az imaginációkat közelített hozzá, mint a galamb az ostyát. Az imagináció kioltódásában, amikor a képvilágot magára vonatkoztatta az ember, ezt a képvilágot mintegy bekebelezte. Megerõsödött egy szellemi táplálék által, és most az égi kenyér adományozójaként felismerte az inspirációt. A beavatásban az ember nemcsak gondolkodását és érzéséletét alakítja át, hanem akarati életét is. Amikor a régi beavatás során a beavatandót rémisztõ élményekhez vezették, akkor akarati életét kiemelték alsó organizációjából, úgyhogy ezen rémisztõ élmények következtében egyfajta dermedt állapotba került. Az egyébként az akarat révén akcióképes tagjainak hirtelen gátlás alá helyezõdése a testiség által felszívott akarati tevékenységet, ami egyébként öntudatlan marad, most hirtelen tudatossá tette. Az akarat, ami általában kiáramlik a cselekedetbe, most feltorlódott, és megismerési eszközzé vált. Ez a hirtelen, egész közvetlen megismeréshez való odavezetettség betekintést nyitott mély világösszefüggésekbe vagy a jövõbe. Az intuitív tudat így adódott. A modern beavatásban nem lenne helyes, ha az intuitív erõket ilyen úton nyerné el valaki. Itt nem testi gátlás, hanem egy lelki aktus révén lehet ugyanezt elérni. A modern beavatási gyakorlatok kezdeti, bevezetõ foka a visszatekintési (Rückschau) gyakorlatokban áll, amikor a nap élményeire nem a természetszerûen adott képzetalkotási irányban, tehát reggeltõl estig emlékszünk vissza, hanem fordított sorrendben. Amikor a legutóbb átélteknél kezdjük, és a nap élményeit visszafelé követjük az adott nap felébredésélményéig, és ezt az élménysort tudatossá akarjuk tenni, akkor az akaratot ugyanúgy emeljük ki az emlékezésbõl, mint a régi beavatásnál a testbõl. Az emlékek hordozója az étertest. Ebbõl emeli ki a modern beavatott az akaratot, és ezzel elkerüli a korábban említett sokkot. A félelem helyére most a szeretet lép, az annak való oda32
SzG 2005/3
adó tevékenység, ami elõször idegennek és szokatlannak tûnik, ami a saját lénnyel teljesen szembeszegül. Ha azonban akaratlagosan átadja magát az ember ennek a fordított akarati iránynak, a saját akarat önzetlen odaadássá változtatásának, akkor a modern beavatott eljut az intuícióhoz. Ténylegesen átlátszóvá teszi az akaratot, ami egyébként sötéten és öntudatlanul mûködik a testiség mélyén. Keresztülviszi az életorganizmuson a gondolat fényét. A földi-testit átlátszóvá teszi, és így leleplezi a sors titkait, ami objektív akaratként csak annak leplezõdik le, aki szubjektív akaratát legyõzte. A régi beavatásban az a beavatott, aki a gyógyítómûvészetnek szentelte magát, a felsõ és az alsó istenekkel való találkozásról beszélt. A régi korok beavatottjának szavai: „Alávezettettem az alsó istenekhez”, a modern beavatott számára valahogy így hangzana: „Megismertem az emberi betegségek természetét” – mert ez vezet el az alsó istenekhez. Nos, a beavatás – ami átfogja az imagináció, inspiráció és intuició elnyerését - és a betegség – ami egy elakadt beavatást jelent – között van a szokásos földi tudat, az éber tudat. A felébredésnél és az elalvásnál kezdõdnek a patológiás állapotok veszélyei. Megtörténhet, hogy az ember felébredéskor mélyebben alászáll önmagába, mint ahogy a szokásos normál felébredésnél ennek meg kell történnie, hogy a lelkiszellemi, ami az alvásnál elvált a fizikai-éteri testtõl, az ébredésnél túlságosan intenzíven kapcsolódik hozzá. Ekkor ismeretséget köt a test szellemiségével, a nehézség hatalmával (Schweremacht-tal), ahogy Rudolf Steiner ezt nevezte, és emberen kívüli, természet alatti hatások ragadják meg. Itt van az alsó istenek mûködési területe, a természet alattinak a területe. A fizikaiba történõ mélyebbre merülés által azzal a területtel kerülünk kapcsolatba, amely a mai egészséges, normális ember számára nem kellene, hogy ismert legyen. Mert csak ha a lelki-szellemi és a fizikai-testi organizmusunk közötti helyes kölcsönhatásban állunk benne, akkor élünk egy olyan területen, melyet az egészséges Természetesnek (das gesunde Natürliche) nevezünk. Természet alatt értjük mindazt, ami helyes kapcsolatban áll a Földdel. Az ember éber állapotban ezzel a Földdel van összekötve. Egy olyan Földdel, amely fejlõdésének elõzõ fázisaiban keresztülment a Szaturnusz, Nap és Hold állapotokon. Éber állapotban az ember szellemilelkisége, vagyis asztrálteste és énje a fizikai és az étertestével össze van kötve, a Földön ez a
GYÓGYÁSZAT természetes. Nos, az embertest fizikai-éteri mivoltának kezdetei a Föld Szaturnusz-Napléte során keletkeztek, aztán továbbfejlõdtek addig az állapotig, melyben a mai földkorszakban vannak. Az alvó ember fizikai-éteri teste magában rejt valami természettõl idegent, valami másfélét a régi korok emlékezeteként. Ez a természet alatti, egy olyan természet, amely csak a Szaturnusz és a Napkorszak alatt lehetett eleven, és amivel isteni-szellemi lények állnak rokonságban. A beavatott azt mondta, a természet alattihoz tartozik az Atya. A természet alatti az Atyaisten területe. Ha felébredéskor az ember túl mélyen alámerül lelki-szellemi mivoltával a fizikai-éteri testébe, akkor nemcsak egy nehézséget fog érezni felébredéskor, ami tulajdonképpen még normális is lehet, hanem rossz hangulatok is kísérhetik ezt a felébredést, ami a hipochondriáig fokozódhat. Ekkor az ember a természet alattihoz van bilincselve, a szellem megtévelyedik/eltéved a fizikaiéteri testben, és kóros állapotok keletkeznek, betegségek, amelyek az altestbõl vagy az emésztõszervekbõl indulnak ki. Az ember a lelki-szellemi mivoltával jut látó képességhez, ha az – mint az alvás alatt – szabaddá válik a fizikai-éteritõl, és benne éberré és tudóvá válik. Ilyenkor alámerül a szellem területére, a felsõ istenek területére. Itt is megtaláljuk az eltévelyedés, és ezzel a megbetegedés lehetõségét. Az embert tehát két irányban lehet földi organizációjából kiszakítani, a természet alatti irányában, az alsó istenekhez, és a természet feletti, a szellem irányában, a felsõ istenekhez. A betegség lehetõsége annál, aki alvó állapotban tudattalanul vagy félig tudatosan a szellem birodalmába jut, abban áll, hogy az így átélteket megértés nélkül beleviszi az éber állapotba. Ennek az lesz a következménye, hogy az emberben bizonyos felfuvalkodottság-érzések keletkeznek, a maga túlértékelése. A földi dolgokat többé nem a helyes viszonyban látja. Az én többé nem tudja uralni a földi életet, a fizikai test rábízatik saját szellemiségére. Túlsúlyba kerül a nehézség hatalma (Schweremacht), és pusztítóan kezd hatni. Az én meglévõ gyengesége miatt nincs lehetõség a rombolás kiegyenlítésére. Szellemi betegségek jönnek létre, melyek eredete a szervek roncsolódásában rejlik, kezdve a legfinomabb idegektõl egészen az agy pusztulásáig. A Golgotai misztérium óta Krisztus a közvetítõ a természet alatti és a természet fölötti között. Õ teremt harmóniát a két világ között. A természet alatti az alvás és ébredés normá-
lis lefutása mellett újból és újból kiegyenlítésre kerül, ha az ember megtalálta a helyes viszonyt Krisztussal. A természet feletti akkor nyer kiegyenlítést, ha az ember éber tudatában megtanulta, hogy világosan gondolkodjon, megkülönböztessen, ha szeretetet fejleszt ki a vele közös világ iránt, és cselekvésétõl minden egoizmust távol tart. A beavatott saját akaratából mindent kiegyenlít, ha megvan a lehetõsége, hogy szokásos emberi életébe újra és újra visszatérjen, és ott igazi emberszeretettel és megértéssel találkozik. Nos, felmerül a kérdés: hogyan lehet a betegségeket gyógyítani? Itt az orvos egy meghatározott feladattal áll szemben. A természet alattinak áldozatul esett embert vissza kell vezetnie Krisztushoz. És nem elég, ha tudással rendelkezik a beteg szervre vonatkozóan, hanem meg kell kísérelnie, hogy kint a természetben megtalálja azt, ami a szervnek megfelelõen mûködik. Meg kell tanulnia ennek a természetnek a szellemével gyógyítania. Hogy a természetfelettit megismerõen megragadja, az orvosnak magának járnia kell egy szellemi megismerési utat. Akkor nevelõen tud hatni a természet feletti által megkísértett emberre. Ezért annak az embernek, aki a gyógyítani akarás legmélyebb kívánságát hordozza magában, aki elhivatottságot érez magában az orvoslás iránt, annak szüksége van egy belsõ fejlõdési útra, egy beavatási tudományra, amely igazi megismeréshez, az imagináció, inspiráció és intuíció elnyeréséhez vezetheti õt. Rudolf Steiner az antropozófiát mint beavatási tudományt hozta a modern embernek.
Fordította: Kádas Ágnes Az írás eredetileg a Natura folyóirat VI. évfolyam 1. számában, 1932-ben jelent meg, majd az Ita Wegman összegyûjtött írásait tartalmazó „Im Anbruch des Wirkens für eine Erweiterung der Heilkunst nach geisteswissenschaftlicher Menschenkunde” kötetben (Natura Verlag, Arlesheim/Schweiz, 1974, elsõ kiadása 1956-ban.
SzG 2005/3
33
TECHNIKA TECHNIKA Pallasz Athéné segítségével Perszeusz lefejezi a Gorgó Medúzát. Páncélövrelief, i.e. 550 körül
Ertsey Attila
DEEP IMPACT
2005. júliusában néhány napig a sajtó szalagcímeiben szerepeltek azok a tudományosra hangszerelt tudósítások, melyek hírül adták a nagy sikert: egy amerikai ûrszonda becsapódott a katasztrófafilmbõl kölcsönzött névvel illetett Deep Impact meteorba. A száguldó szerkezet – noha nem vitt magával bombát – mozgási energiája révén a becsapódáskor mintegy 4,5 kilotonna TNT felrobbantásával megegyezõ energia szabadult fel. Jókora kráter keletkezett, valamint – a tudósítások szerint – a szonda áttörte a meteor szilárd felszínét… Mi történt? Az akciót amerikai tudósok hajtották végre. A kísérlet hivatalosan megjelölt célja tapasztalatszerzés a Földre esetlegesen veszélyt jelentõ meteorok megsemmisítésével, illetve eltérítésével kapcsolatban, hogy egy becsapódás okozta katasztrófát elkerülhessünk. A meteor összetételére vonatkozó vizsgálat kérdésfeltevésünk szempontjából mellékes. Az újságolvasót elõször az elemi indulat kapja el: mi jogon bombázgatnak az amerikaiak a világûrben is? Nincs ûrjog? Persze épp’ azt tartanák be… De simítsuk el összevont szemöldökünket – mi történt? A régiek az égi történésekbõl az istenek beszédét olvasták ki, a természeti jelenségekben az emberfeletti és emberalatti lények tetteit, az égbolton az égiek morális üzeneteit látták. A képességek halványultával az üzenetek jelképekké tompultak, majd – a szellemtõl emancipálódott természettudomány kibontakozásával – babonává degradálódtak. A mai természettudós az égi jelenségekben már csak fizikai testeket és törvényeket lát, egy halott világ égi mechanikáját, a morál-, cél- és értelemmentes világot, a kozmikus magányt. Valószínûség-számítással ókumlálja ki, hogy ha évente ennyi és ennyi üstökös csapódik a földbe, akkor X idõ múlva kell jönnie 34
SzG 2005/2
egy akkorának, ami globális katasztrófát okoz, nem érdekes, hogy emberemlékezet óta nem volt ilyenre példa. És ezt el kell kerülni. De képzeljük magunkat egy pillanatra a múltba. Mit mondana egy kelta druida, ha lenne módja végignézni egy meteor szétlövését? Elõször azt a kérdést tenné föl önmagának: mit akartak mondani nekem az istenek azzal, hogy egy meteor a Földbe csapódik? Mi a jelentése annak, ha ez egyúttal katasztrófát okoz? A druida tudta, tapasztalta, hogy nincs vak természet, nincs vak végzet. Ha a Teremtõ irányából jel érkezik, annak oka van, s az ok bennünk rejlik, nem a külsõ, gonosz természetben. A választ meg is találná, pontosabban kihallaná a jelenségeket mozgató erõkkel való kommunikációjából. Ha emberünk Arisztotelész után született volna, az égi beszédet már nem hallván, legalább hosszasan gondolkodott volna a jelek értelmén és magyarázatán. Sorsát elfogadná, s lelki üdvéért fohászkodva várná az elkövetkezendõt. Sem õ, sem druida elõdje nem jutna el azonban magától a meteor szétrombolásának ötletéig. Az indítékokról viszont annál többet tudna mondani. Látná az üstököst célbavevõ tudósokban ható nemtudatos, sötét inspirációt, annak hosszútávú szándékaival együtt. Azt mondaná: ezek az emberek nem hallják az égiek szavát, nincs rá fülük, illetve befogják azt. Hallják viszont a földalatti erõk sugalmazását, melyek õket technikai eszközök készítésére ösztökélik, hogy e szerkezetekkel felszálljanak a levegõbe és
TECHNIKA hogy ne hallják, ne lássák a súlyos sorsüzeneteket, melyek az égiekkel való megszakadt párbeszéd újrafelvételére hívnak. Inkább a tárgyiasult üzenetek fizikai megsemmisítésére törekszenek, s arra, hogy ettõl embertársaikat is megfosszák. A druida még látná a föld alól feltekergõ Ahrimán sárkányt, a sugalmazót, akinek elsõ célja az ember elszakítása égi eredetének tudatától, második, de legfontosabb célja magának az embernek kiiktatása a földi színtérrõl. De mit olvashatunk ki az üstökösök érkezésébõl, ha visszatérünk a jelenbe? Az üstökösök üzenete c. írás (Országépítõ, 1997/2) a görög mitológia belsõ tartalmához közelít. Az üstökösök megjelenését a görögök új gondolatok megjelenésének szimbólumaként élték át. Késõbb az üstökösöket új korszakok elõ-
„(....)Az üstökösök évezredek óta váratlan és elõre nem kiszámítható vendégei az éjszakai égboltnak, úgy tûnt, hogy megjelenésük és mozgásuk minden ismert ritmust és törvényt figyelmen kívül hagy. “Isten büntetõpálcájának ” tekintették õket.(....) Goethe, mint természettudós mindig arra törekedett, hogy a megfigyelést a lehetõ legintenzívebben és legtisztábban végezze. Az észleléseket szükségképp meg kellett tisztítani minden babonától, minden a természeti jelenségekre vetített emberi hatástól. Goethe, aki szisztematikusan sohasem foglalkozott asztronómiával, e területen is azt akarta megismerni, hogy az üstökösök megjelenésének érzéki - morális minõsége csak akkor érzékelhetõ, ha a megfigyelést önzetlen, odaadással teljes módon végzik. Ezáltal válhat az ember lelki-szellemi lénye kehellyé, mely képes az érzéki világ lényiségeibõl valamennyit felismerni. Ahogyan a szem napszerû természete Goethe szerint egyáltalán lehetõvé teszi, hogy a fényt megpillantsuk, ugyanúgy kell, hogy találjunk magában az emberben megfelelést az üstökösök természetének, ha az nem marad teljesen ismeretlen számunkra. A babonák kiseprûzése szükséges elõfeltétele volt a megismerés ezen új lépésének.(....) Már az a tény, hogy két fényes üstökös egy évvel egymást követve halad el a Föld közelében, figyelemre méltó, századunkban egyúttal egyedülálló. Amire azonban nem fordítottak figyelmet, az a két üstököspálya egymáshoz és az évszakokhoz való illeszkedése. A Hale-Bopp üstökös pályája szinte pontosan merõleges a Nap pályájára. Az állatövi Nyilas csillagkép felõl közelít felénk,
hírnökének látták, mikor az emberiség változások elõtt állt. Korszakhatárokon állunk, a lélek színterén zajló totális háború közepette. A háború csatazajában angyali harsonák dübörgik azt, amit meg kellene hallani, s kísértõ lények fújják az ellenricsajt. Mit kezd az evilág az üstökösökkel? Amit közvetlenül megfigyelhetünk: elõször katasztrófafilmekkel elõkészítik a terepet az emberi tudatban: félelmet és gyûlöletet gerjesztenek az ellenséges természet ellen, amivel harcba kell szállni, a technika gyõzelmét megelõlegezve. A csapás közeledtekor elõveszik pusztító, több megatonnás bombáikat és igyekeznek az üzenetet még célbaérése elõtt kioltani. Mivégre? Mi az üstökösök elleni támadás mélyebb értelme?
és oda tér majd vissza. A Hyakutake pályája szintén igen meredeken áll a Nap pályájához képest (125°-ra), azonban egy szinte teljes keresztet képez a Hale-Bopp pályájával. A keresztezõdési ponton a két üstököspálya egymást közel 90°-ban metszi. Meglepõ módon ezt a pontot a Hyakutake 1996. április 11-én metszette, és a Hale-Bopp pontosan egy évvel késõbb, 1997. április 11-én érte el. (…) A mindkét üstökös által érintett közös pont a Perszeusz csillagképben helyezkedik el, a Gorgó Medúza levágott fejében, mely a hõst trófeaként követi. (...)
Az Algol, a “Démoncsillag” Mint a cikk elsõ részében említettük, az üstökösök mindegyre kivonják magukat a Naprendszer “normális” mozgási törvényei alól. Bármely irányból és bármikor megjelenhetnek, pályáik nem csak az égi mechanika klasszikus törvényeinek alávetettjei, hanem saját dinamikus folyamataik révén kis mértékben állandóan változnak. Fényességük és fizikai alakjuk is csak megközelítõ biztonsággal adható meg. Tekintetbe véve e kaotikus, de egyúttal eleven kvalitásokat, melyeket az üstökösök hoznak a mi oly nyugodt, megbízható naprendszerünkbe, különös fontosságú lehet a két üstököspálya e váratlan összecsengését megvizsgálni. Lehet, hogy ezredvégünknek szóló égi írás egy szava rejlik a metszéspontban? A Medúzafej környéke az asztronómia és a csillagmitológia tekintetében is rendkívül érdekes. Ez a csillagkép a nagyobb Perszeusz csillagképben két fõcsillagból áll, SzG 2005/3
35
TECHNIKA melyek közül a fényesebbik arab nevén Algolként (az “al Ra’s al Ghul”-ból, értsd: “a Démon feje”) ismert. Az Algol az ég azon kevés csillagai közé tartozik, melynek szabályszerû fényességingadozása van, mely még egy, a csillagászatban kezdõ számára is feltûnõ lehet. (…) Persze érdekes és talán lényeges kérdés lenne, hogy az Algol csillag pislogó fényének milyen kapcsolata van a Medúza szemének mitológiai funkciójával. Hiszen éppen arról a Medúza-tekintetrõl van szó, ami kõvé dermeszt. Noha semmilyen direkt utalás nincs arra vonatkozóan, hogy az Algol csillag változékonysága az antik idõben is ismert lett volna, mégis kézenfekvõ a gondolat, hogy periodikus halványulását démoni tulajdonságként élték át, és ennek lecsapódása található a mítoszban.(…) Ez a látszólagos véletlen felszólításnak is tekinthetõ arra, hogy foglalkozzunk ezekkel a csillagokkal. Milyen jelentést hordoznak a görög mitológiában? És milyen lehetséges megfelelést hordoznak korunkban?
Perszeusz és Gorgó Medúza Mindenekelõtt röviden foglaljuk össze a mítoszt. Akrisziosz királyt jóslat figyelmezteti, hogy saját unokájának kezétõl fog meghalni. Hogy sorsát elkerülje, egyetlen leányát, Danaét tömlöcbe zárja, hogy az gyermektelen maradjon. De a szerelmes Zeusz aranyesõ formájában behatol a tömlöcbe, és Danaét teherbe ejti. Néhány évvel Perszeusz születése után Akrisziosz véletlenül meghallja a gyermek sírását. Árulásra gyanakszik, mikor azonban Danaé a legnagyobb isten látogatását elmeséli, Akrisziosz nem meri a gyermeket megölni. Ehelyett az anyát és gyermekét leszögezett ládába záratja, és tengerbe veti. Csodával határos módon épen sodródnak Szeriphosz szigetére, ahol egy halász menti meg õket második fogságukból. Hamarosan azonban új nehézség elé néznek. Danaé Polüdektész király rabszolgája lesz, aki feleségéül kívánja. Perszeusz azonban Pallasz Athéné templomában nevelkedik, akinek születése szintén csodálatos módon ment végbe. Éppúgy mint Perszeusz, Zeusz gyermekeként annak fejébõl pattant ki, jelezvén, hogy küldetése a gondolkodás megalapításával függ össze. Védenceit újra és újra az elé a feladat elé állítják, hogy a régi, ösztönös istenhezkötöttség helyett az értelem új és individuális erejét fejlesszék. Perszeusszal sem történhet másképp. A számá36
SzG 2005/3
ra kitûzött feladat édesanyját Polüdektész rabságából kimenekíteni. Az alkalom közeledni látszik, mikor a király lakomát (eranost) rendez, melyre Perszeuszt is meghívják. Vendégajándékként azonban egy nemes paripát várnak, mely feltételt Perszeusz – vagyontalan ifjú lévén – nem tud teljesíteni. Elbizakodottságában így szól a királyhoz: “Sokkal értékesebb ajándékot fogok hozni, Gorgó Medúza fejét.” Ez az ajánlat nagyon tetszik a királynak, mert azt reméli, hogy a számára terhes ifjútól örökre megszabadul. Meg kell kissé szakítanunk az elbeszélést ahhoz, hogy feltehessük a kérdést, milyen kapcsolat állhat fönn a nõstény szörnyeteg, a Medúza és egy ló között? Medúza három leánytestvér egyike volt, akik a világ végén laktak egy olyan birodalomban, ahol a Nap és a Hold soha még nem sütött. Arany szárnyaik, vadkanagyaruk volt, kezük ércbõl, és fejüket nem hajtincsek, hanem kígyók koronázták. A legszörnyûbb kõvé dermesztõ pillantásuk volt. Ez volt látható belõlük az ember nézõpontjából. Az istenek szemével nézve más látványt nyújtottak. Gorgó Medúzát, a három közül az egyetlen halandót, egy régi kép kancaként ábrázolja, amint a csõdör alakját felvett Poszeidonnal egyesül. Isteni perspektívából szemlélve Gorgó Medúza tehát nem más, mint egy ló, Perszeusz ajánlata tehát megfelelõ! Az ifjút Pallasz Athéné vezeti és védi, hogy tettét végrehajthassa. Hiszen Medúzát illetõ vakmerõ szavait, amelyeket aztán hamar megbánt, maga Pallasz Athéné sugalmazta. Sarló alakú kardjának csapását sem vezetheti saját tekintete, hisz azon nyomban kõvé válna Medúza pillantásától találva. Fényesen ragyogó pajzsát Pallasz Athéné tükörként nyújtja Perszeusznak, s így védi meg õt a veszélytõl. Perszeusz tette, a Medúza lefejezése nem más, mint a régi tisztánlátás erõinek föláldozása, mely erõkkel az emberek szellemi környezetükkel az eddigi közvetlen kapcsolatot fenntartották. Ez szükséges lépés volt, hogy a gondolkodás még csíraszerû erõi tudjanak fejlõdni. Milyenek voltak ezek a szóbanforgó erõk, amelyek az emberi fejlõdés ezen fordulópontján elvesztek? A régi misztériumokban az embert afelé vezették, hogy azokat a teremtõ erõket, amelyeket az indiai jógatanítás Kundalini-kígyónak nevez, magukban felébresszék, neveljék, megtanulják uralni és saját organizmusukon keresztül felemelkedésre késztessék. A Kundalini-erõ legmagasabbrendû átváltozását az ember az “ezerlevelû lótuszvirág” -ban élte meg, amely a legmagasabb
TECHNIKA szellemi megismerés szerveként a fejtetõn “virágzott”. A kígyófonatos Medúzafej képében ennek a szervnek a torzképével találkozunk. A kundalini-erõk az organizmuson keresztül a magasba emelkednek, de nincsenek uralva. Ezért jelennek meg a fejen változatlan formában kígyóként – nem pedig virágszirmokként. Ez a kép grandiózus módon ábrázolja annak veszélyét, amikor az emberek a rájuk bízott szellemi erõkkel visszaélnek vagy gondatlanul bánnak. A korábbi idõkben az ember isteni vezetés mellett tanulta meg az erõket irányítani, egyúttal mágikus képességekkel is rendelkezett. A Szó erejével gyógyítani tudott, gondolatai más lényekre közvetlenül hatottak. Azonban ha ezeket az erõket õrizetlenül hagyják, a teremtõ varázserõk azonnal fekete mágiába csapnak át. Az ember felfedezte, hogy szavaival és gondolataival nem csak gyógyítani és táplálni, hanem ártani is tud. Ez a veszély is kifejezésre jut a Medúzafej képében: a kígyókban, amik az ártani tudó gondolatok képei, vagy a kõvé dermesztõ tekintetben, mely a vélt “ellenséget” már messze távolból ártalmatlanná tudja tenni. Ezért oly végzetes a Medúza az ember számára, és ezért kell szolgáljon elrettentõ képként. Mert ami egyszer a legmagasabb ideál volt, ha ideje lejárt, irtózattá válik. Ezért is mesélik Medúzáról, hogy valaha varázslatos szépség volt. Az új erõ, amelynek a régiek helyére kell lépnie, Pallasz Athéné tükrözõ pajzsában jut kifejezésre. Ahogy a Hold a Nap fényét lágyan tükrözi vissza, az agy éppúgy mindazt visszatükrözi, amit az ember tapasztalásból bensõvé képes tenni. És ez az új felfogás ezúttal egészen a koponyába zárva történik – szemben a szellemi tapasztalás régi és veszélyes megragadásával, amely a koponyán kívül történt, amint a Medúzafõben képszerûen kifejezésre jut. Bár ezek a gondolatok veszélyben vannak, az idõ elõrehaladtával haloványnak és hatástalannak tapasztalják majd õket – hiszen pusztán tükörképei a valóságnak. Azonban amit itt egy mitikus képként látunk, nem más, mint a filozófia születése. Ettõl kezdve vált lehetségessé az ember számára, hogy az igazság szeretetében és keresésében egészen individuális utakat válasszon. Perszeusz halálos csapása azonban rögtön egy kettõs születést eredményez. A Poszeidontól terhes Medúza torkából két fiú ugrik elõ: egy Khrüszaór nevû hõs, akinek neve “Arany kardot” jelent, és Pégaszosz (Pegazus), a szárnyas ló. Khrüszaórról a továbbiakban nem sok szó esik a görög mitológiában. Vélhetõen még nem jött el
az õ ideje. Pégaszoszról azonban számos legenda szól. Alighogy megszületik, egyetlen rúgása forrást fakaszt Helikon szikláiból, a Hippukréné forrást. Ez a víz lett a mûvészi inspiráció forrása és Pégaszosz maga a mûvész szárnyalásának szimbólumává vált a fantázia világában. Így jött világra ugyanabban a pillanatban az absztrakt, holdszerû gondolkodás és a mûvészet. A régi tisztánlátás elveszett képi világa helyett az emberek a mûvészetet kapták ajándékba, amely által az élet vizéhez az utat megtalálják, anélkül, hogy a szabadság szféráját megsértenék.
Idõszerû-e ma a régi mitológia? Kötelességünk ezt a kérdést föltenni, mert a mai emberiség történelmi tudatossága eltûnõben van. Ebben az összefüggésben arra a módra akarunk utalni, ahogyan a régi görögök mint költõk, vázafestõk vagy mítoszok és történetek gyûjtõi bántak ezekkel a tradíciókkal. Talán a mûvészi képzelet gyújtóereje – amelyet némelykor Pégaszosszal hoznak összefüggésbe – az oka annak, hogy a görögök általában eléggé szabadon és dogmamentesen jártak el mitológiai forrásaikkal. A mûvészi szándéktól függõen emelték ki egyik vagy másik aspektusát. Így volt lehetséges Pégaszoszban a ló õsképét, és megszelídítésében az ember ló fölötti uralmának kezdetét ábrázolni. Így válhatott, mint már láttuk, a mûvész inspirációs erejévé, és egyúttal Apolló és a múzsák segítõjévé is. Egy másik, további változatban Zeusz szolgája volt, aki a villámokat és a mennydörgést nyújtotta az istennek. (Lám ismét újabb aspektus, amely a gondolat elementáris erejére utal.) A mítoszok ismerõje a variációk egész birodalmába látott bele, ahonnan ezután szükség szerint meríthetett. A Perszeusz-mítoszok Görögországban a legismertebbek és legkedveltebbek közé tartoztak, és talán különleges balszerencsének is tekinthetjük, hogy a számos költeménybõl és drámából, amit ennek a témának szenteltek, oly kevés maradt fenn korunkig. Legmaradandóbban a csillagos ég õrizte meg emlékét, ahol egy nagy összefüggõ terület a Perszeusz-mondához kötõdik. A mostani fejtegetéseket is ebben a szabad, mûvészi érzületben érdemes felfognunk. A legkevésbé sem szabad azt állítani, hogy a két üstökös megértésében a Medúzafej a kulcs. Magában az is komoly merészség, ha valaki azt akarná gondolati úton megállapítani, milyen hatással vannak ránk bizonyos csillagzatok. Épp ma, a szabadság SzG 2005/3
37
TECHNIKA korában az ember mind erõsebben arra szólíttatik, hogy maga határozza meg, mely hatásokat akarja fölvenni és átváltoztatni. Aki azonban az üstökösöknek az ég erre a pontjára való “odamutatását” érdekesnek és gyümölcsözõnek találja, eléggé megindítva érezheti magát ahhoz, hogy megkérdezze, milyen intés és felszólítás rejlik ebben a mítoszban a mai kor számára. Itt rögtön megállapíthatjuk, hogy pontosan ezt az agyhoz kötött, reflektáló gondolkodást, amelynek épp Perszeusz tette révén kellett kifejlõdnie, manapság leginkább éppen Medúza kõvé dermesztõ pillantásához lehet hasonlítani. Hiszen az évezredek elteltével itt is egy fejlõdés játszódott le, amely egy bizonyos érési folyamathoz vezetett. Ami annakidején csak egy csíra volt, most virágot és gyümölcsöt akar hozni. A holdszerû gondolkodás önzetlen, ugyanakkor passzív gesztusait éppen most kellene napszerû, teremtõ gondolkodássá változtatni, amely csúcsát a morális intuícióban érné el. Miközben a gondolkodás erre a lépcsõre lendül föl, ezzel egyidõben megszabadul az agytól, mint tükrözõszervtõl és tiszta szellemi tevékenységgé válik. Ebben a tevékenységben az ember magát szabad, önmagára bízott lényként éli meg. Ha nem képes erre, életét továbbra is az “utánagondolásra” építi föl, megreked a fejlõdés egy korábbi lépcsõjén. Talán Khrüszaórt, az Aranykardú hõst tekinthetjük a maga teljességében kibontakoztatott gondolkodás képének, amely egy új Michaelkorszakhoz mérhetõ. Ez megmagyarázná, miért veszett nyoma rövid úton a mítoszban, hiszen az õ kalandjait ennek a korszaknak a fényénél kellene megírni. És mivel ma nem a régi görögök lelkülete szerint teremtünk mítoszt, ez teljesen a mai ember gondolatai és tettei által történik meg. Ami azonban Perszeuszt illeti, sokat lehetne még mesélni a tetteirõl, ez azonban messze meg-
A Hale-Bopp üstökös üzenete kiolvasható: a halott, holdszerû gondolkodásból válts át az eleven, napszerû gondolkodásra. Változtasd meg élted. Az emberalatti ellenlábas üzenete is világos: ne figyelj a babonára, kerüld el sorsodat. Mulaszd el a felébredést, a csillagokkal való beszéd megelevenedését. Iktasd ki az üstökösöket, mint zavaró, ellenséges jelenségeket. Szakadj el az égtõl, tudatodból számûzd az eleven gondolatot, töltsd meg a fizikai világ tükörképeivel. Maradj a holdszerû gon38
SzG 2005/3
haladja e cikk kereteit. Álljon egyetlen kép itt befejezésül: Perszeusz csillagkép alakban is kardot tart a kezében. A tradicionális ábrázolások álló alakként mutatják, aki holdsarló alakú kardpengéjét gyõztesen feje fölé tartja, míg a nehéz Medúzafej a bal kezét lefelé húzza. Minden év augusztusának elején – bizonyíthatóan a Krisztus elõtti idõktõl fogva – számos meteor ragyog elõ Perszeusz kardja irányából. A gondolkodás villámsebességével – egyúttal kiszámíthatatlanságával is – ezek a fénynyomok pályákat követnek – amelyeket ha tekintetünkkel kisugárzásuk, vagyis eredetük pontjára visszakövetünk az égen, Perszeusz kardjára vezetnek minket. Ez a meteoráram, melyet Perszeidáknak, vagy “Perszeusz gyemekeinek” neveznek, az északi égbolton az év meteortevékenységének csúcspontját jelentik. Ma már ismert, hogy ezek a hullócsillagok, mint a legtöbb meteor, nem mások, mint egy lassan feloldódó üstökös törmelékei. Hiszen az üstökösöknek is – mint ahogyan az elsõ részben már részletesen kifejtettük – megvan a maguk elõre meghatározott élettartama. Amikor aztán az üstökös feloldódásának folyamata odáig jut, hogy számtalan töredékként szétszóródik a pályáján, a Föld légkörébe érve, mint meteor oldódik föl véglegesen. Minden szikrázó meteorban, amely a nyári égbolton Perszeusz kardjából kisugárzik, egy üstökösdarabka utolsó fölragyogását, a földi atmoszféra szubsztanciájában történõ végleges feloldódását élhetjük meg. Amit azonban ez az észlelés bennünk felébreszt, már egy újabb kezdet lehet, ha minket ezáltal a gondolkodás holdszerûbõl napszerûvé való változtatására emlékeztet.”
Részlet John Meeks: Az üstökösök üzenete c. írásából (Info3, 1997 február-március)
dolkodásnál, ne lépj át a napszerûhöz; ne írd meg a Perszeusz-mítosz folytatását, Khrüszaór történetét. Õrizd meg a halott gondolkodás idejétmúlt módját, hidd el, hogy gyõztes vagy, miközben áldozat lettél. Ha nem teszed meg, akadályozod a Sugalmazó szándékát. Nagy tétje van a játszmának. Hogy ne halld meg az ég üzenetét, erre dollármilliárdok jönnek számolatlanul. S a tévénézõ elégedetten hátradõl: hál’istennek, a fiúk jól eltrafálták…
HIRDETÉSEK, KÖZLEMÉNYEK A Keresztény Közösség hírei • Július 1-6. között nagy érdeklõdés mellett zajlott le a Pozsonyban megrendezett Közép-Európai Keresztény Közösségi találkozó, melyen 9 tagú magyar csoport is részt vett. • Július 27 – augusztus 6. között konfirmandus fiataljaink nemzetközi konfirmációs elõkészítõ táborban vettek részt az Isztrián, Silye Imre és Barabás Kata vezetésével. • Augusztus 29 – szeptember 9. között a lübeki gyülekezet 30 fõs küldöttsége látogat el hazánkba. A csoport az Õrség, Balaton-felvidék, a Duna-kanyar, Budapest, Gyöngyös és Sárospatak vidékét bejárva ismerkedik hazánk nevezetességeivel és népünk történelmével. • Szertartások az Õrségben: Szeptembertõl havi rendszerességgel folytatódnak az õrségi találkozók, melyekre ezúton is hívunk és várunk minden érdeklõdõt. Az alkalmak szombaton 9 órakor Emberszentelõ szertartással kezdõdnek, majd ezt követõen 10 órától evangéliumi beszélgetésre kerül sor. • Helyszín: Ispánk, Nyugati szer, Tiber Péterék háza. • Idõpontok: 2005. október 1. és 22., november 19., december 17. • A budapesti evangéliumi kör õszi elsõ összejövetelét 2005. október 2-án, vasárnap de. 10 órakor tartja. A további idõpontokról Balogh Ádámnál lehet érdeklõdni. • Helyszín: Budapest, VII. ker. Károly krt. 3/A. IV. em. lifttõl balra, ’Ügyvédi Iroda’. • Alapítványunk kiadásában eddig az alábbi könyvek jelentek meg, melyek az Alapítvány címén megrendelhetõk vagy rendezvényeink helyszínén megvásárolhatók. • Johannes Lenz: A Keresztény Közösség. Ára: 400.-Ft • Engelbert Fischer: Az emberszentelõ szertartás. Ára: 600.-Ft • Keresztelési és házasságkötési szándékot Balogh Ádámnál lehet bejelenteni. • További felvilágosítás az Alapítvány címén és telefonszámán kérhetõ. A Keresztény Közösség aktuális hírei az Interneten is megtalálhatók (www.keresztenykozosseg.freeweb.hu) • -
Munkatársaink elérhetõsége: E-mail:
[email protected] Bozókiné Tengely Anna: 3200 Gyöngyös, Lehel út 18. Tel.: 37/314-813, Mobil: 20/463-4163; Balogh Ádám: mobil: (30) 280-5328; dr. Tiber Péter: mobil: (30) 949-1664; a Keresztény Közösségért Alapítvány kuratóriuma
SzG 2005/3
39
HIRDETÉSEK, KÖZLEMÉNYEK
„A másik Közép-Európa”
Egy keresztény közösségi találkozó volt Pozsonyban “Másik Közép-Európa” címszóval ez év július 1-6. között. Pozsony/Bratislava/Preßburg, már a város neve is jelzi, hogy a történelem folyamán több nemzetiség élt itt. Itt volt évszázadokig a magyar királyok és az országgyûlés székhelye, késõbb a terület az Osztrák-Magyar monarchiához tartozott, és most Szlovákia fõvárosa. A genius locit, a hely szellemét különösen Dévény várában érzékelhettük. Itt keresztezõdnek az utak: az egykori borostyánkõ út a Keleti-tengertõl jön és az Õrségen, és Szlovénián keresztül a Földközi-tengerig vezet, és ezt itt keresztezi az Írországból eredõ, az egykori Kelta birodalmon keresztül egészen a Fekete-tengeri Kolchizig vezetõ út. Itt, ahol a Morva a Dunába torkolt, itt ma-gaslik Dévény vára, és itt ver Közép-Európa szíve. Dévény a Kelta birodalom egyik fontos központja volt. Kaiser úr ezt úgy magyarázta, hogy a második világháború következményeként kettészakított Európa nyugati részét azonosították eddig Közép-Európával, de ezt az eltolódást a helyére kell tennünk. Mert itt, ahol a különbözõ népcsoportok és nyelvek élnek, itt található a személyiség kialakulásának a bölcsõje. Ebbõl a ténybõl és valóságból fakad a steineri Hármas tagozódás eszméje is. Már a hely földrajzi adottságát is magas szellemi lények alkották, kik lehetõvé tették a színes, sokféle népesség kialakulását. A földrajzi meghatározást tágan kell értelmeznünk, de körülbelül Ausztriának egy része, Csehország, Lengyelország, Szlovákia, Magyarország, Ukrajna és Románia egy része tartozik hozzá. Ezekbõl az országokból (Ukrajna és Erdély kivételével) jöttünk össze körülbelül százan a Pozsonyhoz közel esõ Szalézi Szerzetesek Központjában. Az Emberszentelõ Szertartások szlovák, cseh, német és magyar nyelven voltak. A szlovák nyelvû szertartást a cseh nemzetiségû Horak úr tartotta, aki Prágában tevékenykedik. Ehhez a prédikációt német nyelven hallottuk. A magyar nyelvû szertartást az osztrák nemzetiségû Kaiser úr tartotta, és ehhez a prédikációt a német nemzetiségû Peschel úrtól hallottuk cseh nyelven. Érdemes lenne részletesen felsorolni, hogy minden mennyire összefonódott ezen a találkozón. Így történt minden a munkakörökben és az elõadásokon is. Az oratórium közös gyakorlása különös türelmet követelt Peschel úrtól. Minden nyelvnek külön szólama volt, ezen kívül a recitációk is különbözõ nyelven történtek, és ehhez jött még a zenekar. Az oratórium külön erre a találkozóra íródott. A gyülekezeti énekeket is négy nyelven énekeltük. Az elõadások Cyrillrõl és Methódról, Szent Erzsébetrõl és az Unitas Fratrum Közösségrõl a különbözõ országok szellemi gyökereihez vezettek el bennünket. Nem hiányzott az aktuális politikai kérdés sem az Európai Unió alkotmányáról, és az ezzel kapcsolatos problémákról. Egy ilyen találkozón elsõ alkalommal vett részt magyar küldöttség, mely ez alkalommal kilenc tagból állt. A találkozót szlovák barátaink szervezték, akik a Keresztény Közösség megalapításán munkálkodnak. Valami egészen új dolog jött létre a pozsonyi találkozón, amit talán egy közép-európai gyülekezetnek nevezhetnénk. Népi tánc, ének, euritmia és festés jó közvetítõk voltak ehhez a folyamathoz.
2005. augusztus 21. Hiller Klausné, Szende Sára
40
SzG 2005/3
Valós mese egy különleges közép-európai kulturális esemény születésérõl Budapesten Magyarország 2005. õszén. Már 16 év eltelt a rendszerváltás és a megállíthatatlan Waldorfmozgalom elindulása óta. Akkor, 1989. õszén, ketten – Scheily Máriával – jöttünk (vissza) „nyugatról”, szembe a kukoricaföldeken át kifelé menekülõ keletnémetekkel, hogy elindítsuk az euritmiát Magyarországon. Közvetlenül elõtte Mária gyógyeuritmiát tanult, és praktizált egy német antropozófiai kórházban; én euritmiát tanítottam a Lichtensteini Waldorf Iskolában, és közben mûvészeti továbbképzésen vettem részt idõs mesteremnél, Lili Reinitzernél; ebben az idõben – az õ vezetése alatt – vehettem részt az EUCHORE EURITMIA ENSEMBLE megszületésén (amirõl még lesz szó). Visszatérve Magyarországra: a nagy Waldorf vezéralakok között nem egy volt, aki félt, hogy az euritmia fátyolos lebegésével elriasztja az egyre szaporodó érdeklõdõk tömegét. Nem így történt: amit az euritmiával az embereknek adtunk, úgy szívták fel, mint a száraz föld a hûsítõ esõt és a melegítõ napsugarat. Máriát meghívták szerte az országban fõiskolákra, kurzusokra, ahol sokszor 40-50 résztvevõ is jelen volt. Én belevetettem magam – az igen kicsi magyar nyelvtudásommal – a gomba módra szaporodó óvodákba, iskolákba. Az egyik óvodában volt egy szép, göndör hajú fiúgyermek, aki ugyan néha mozgott, játszott velünk, de inkább csak állt, és meleg barna szemeivel valahol egészen máshol járt. Éreztem, hogy nem ellenkezik, hanem valami másról lehet szó. Kiderült,
hogy már akkor, 5 évesen több hangszeren játszott, nagy zenei tehetség bujkált benne. Végül a xilofonnal, furulyával, kis dobbal felszerelt asztalka mögé ültettem – és ott helyén volt, nagy figyelemmel kísérte az euritmiai meséinket, játékainkat. Aztán még vagy 7 évig tanítottam az iskolában, és közben elmúlt a mozgástól való tartása is. Ma már fiatal felnõtt, tavaly érettségizett a Pesthidegkúti Waldorf Iskolában, az utolsó 2 évben párhuzamosan elvégezte a Bartók Béla Zenemûvészeti Gimnáziumot. Hiszen zenei tehetsége megmaradt és kibontakozott. Maximális pontszámmal felvették a Zeneakadémia fuvola szakára, az idén felvételt nyert és járni fog a „Hochschule für darstellende Kunst und Musik / Wien” karmesteri szakára. Madaras Gergely (akkor még Waldorf iskolás) a 12. osztály „éves munka” témájaként kitûzte magának, hogy az év végére egy komoly zenekari koncertet hoz létre. Egy pár fiatal zenész társsal kezdte, s az utolsó 2 év alatt már több patinás budapesti koncertteremben ajándékozta meg elõadásával a hallgatóságot az egyre fejlõdõ, formálódó zenekar (elõször még Terézvárosi, ma Budapesti Ifjúsági Szimfonikus Zenekar néven). Közben a mesénk áttér Svájcba: fent említett Lili Reinitzer (ma már 77 éves, de még mindig vigyáznunk kell – a különbözõ országokból jövõ jóval fiatalabb tanítványainak – hogy a próbák alatt ne tegyen zsebre minket, ami a testi mozgékonyságot, a lelki-szellemi erõt, az alkotókéSzG 2005/3
41
pességet, és persze a hatalmas szakmai tapasztalatát illeti) felkérést kapott Anton Bruckner 7. Szimfóniájának euritmiai megvalósítására és elõadására. Miután a megrendelõ nem riadt vissza a felsorolt szükséges feltételektõl és költségektõl, elindult a lavina. Az EUCHORE ENSEMBLE az utóbbi években már több magyar és külföldi zenekarral hozott létre nagy elõadásokat (1997-ben és 2002-ben Budapesten is); hát persze, hogy most a Gergõ tehetsége és kezdeményezése által született új Ifjúsági Zenekarra gondoltam! Milyen nagy dolog lenne ezeket a fiatalokat, akik Magyarország legtehetségesebb zenészei közül tevõdnek össze, összehozni a 10 különbözõ országból jövõ euritmia-mozgásmûvészeti karral, kivinni õket a Goetheanumba, svájci, német, francia, és persze magyar színházakba. Ez igazi Goetheanumimpulzus: a kis és a nagy kupola áthatják egymást, azaz: a szellemi világból jövõ mély impulzusok
találkoznak, áthatják egymást a világ minden tájáról jövõ emberekkel és ebbõl egy új, a világot és az embereket tápláló, éltetõ, inspiráló alkotás jön létre. Beszéltem Gergõvel, megkérdeztem, … rögtön lelkes volt. Megkezdõdtek a próbák, elõször az euritmisták, aztán a zenészek; közben rengeteg e-mail, fax, telefon, szervezés, szponzorkeresés, kemény tárgyalások, kiborulások … Rengeteg minden kell egy ilyen elõadáshoz – majd’ belehaltunk. De végül az 56 fõs zenekar megérkezett Svájcba, és 2005. február 13-án nagy közönségsikerrel lezajlott a nyilvános fõpróba (650 nézõ) és a premiere (850 nézõ) a Goetheanum nagytermében (ami egyébként még mindig Európa egyik legnagyobb színpada). Következett egy elõadás a Pforzheimi (D) színházban, a zenekarnak 2 euritmia nélküli elõadása antropozófiai centrumokban, és egy elõadás Dortmund óriási Waldorf Iskolájában.
EZ TÖRTÉNT IDÁIG.
ÉS MI LEHET MÉG? 2005. októberében a francia Colmar-i Theatre Municipal-ba, majd ismét a Goetheanumba hívták meg az EUCHORE-t (ott anyagi okokból svájci zenekarral).
ÉS MAGYARORSZÁGON, BUDAPESTEN? Zajlik a szervezés, Pokorni Zoltán és Vekerdy Tamás elvállalták az elõadások védnökségét, a színházat kibéreltük, szállás, utazás, vízumok, … szervezés alatt. De csak akkor sikerül, ha rengetegen jönnek, segítenek a hirdetésben, jó elõre megrendelik a jegyeket (aki támogatni akarja és tudja az elõadások megvalósítását, fizethet többet a rendes 3.500.- Ft-os belépõnél), és egyéb segítség érkezik. 42
SzG 2005/3
Aki szeretne segíteni a reklámozásban, megvalósításban, vagy tud potenciális szponzort, boltot, céget, jelentkezzen az: EUCHORE, Clemens Schleuning, Barcsik Ágota Tel/Fax: 06 26 361 798 vagy 06 70 26 94 149 E-mail:
[email protected] címen, hogy elküldhessük tájékoztatónkat és az egyéb anyagokat.
TEHÁT: MIKOR ?
2005. NOVEMBER 6-ÁN, VASÁRNAP, 15 ÉS 19.30 ÓRÁS KEZDETTEL
HOL ?
STEFÁNIA KULTURÁLIS KÖZPONT 1143 BUDAPEST, STEFÁNIA ÚT 34-36.
KIK ?
A NEMZETKÖZI EUCHORE EURITMIA ENSEMBLE (japán, svájci, finn, magyar, francia, német, orosz, holland, ausztrál, ukrán) (mûvészeti vezetõ: Lili Reinitzer) és A BUDAPESTI IFJÚSÁGI SZIMFONIKUS ZENEKAR (vezényel : Madaras Gergely)
MIT ?
- ANTON BRUCKNER 7. (E-DÚR) SZIMFÓNIA - ANNEMARIE DUBACH-DONATH: „KOZMIKUS EVOLÚCIÓ” - MAGYAR KÖLTEMÉNY
JEGYRENDELÉS: Sallai Gabriella: 06 70 3317791 Zsolt: 06 30 241 6329
és
Gyugyi
„és miért éppen Bruckner?” Errõl majd a színházban kapható mûsorfüzetben lehet olvasni. Ennyit elõre: Bruckner kozmikus lélegzetû, a különbözõ világokat és rétegeket átfogó zenei nyelve ma is kihívást jelenthet a mûvészek és a hallgatók számára egyaránt. De sokkal nagyobb köze van Közép-Európa szellemi feladata, lénye – és ezen belül a Magyarországon szunnyadó, forrongó, vergõdõ mélyen jövõ impulzusok – egészséges felébresztéséhez, mint gondolnánk. „Viszontlátásra november 6-án!”
Clemens Schleuning
SzG 2005/3
43
A Natura-Budapest Kft. kiadásában a közeljövõben megjelenõ könyvek:
Dr. Rudolf Steiner – Dr. Ita Wegman A gyógyítómûvészet kitágításának megalapozása szellemtudományos ismeretek alapján* A könyv elsõ fejezetében maga Rudolf Steiner így ír a könyv céljáról: „Nem arról van szó, hogy szembe akarunk helyezkedni a korunk elismert tudományos módszereivel dolgozó orvostudománnyal. Ennek alapelveit teljes egészében elismerjük. Azon a véleményen vagyunk, hogy az általunk megadottakat csak olyasvalaki használhatja fel a gyógyítás mûvészetében, aki ezen alapelvek értelmében képes arra, hogy teljes érvényû orvos legyen. Mindahhoz azonban, amit a ma elismert tudományos módszerekkel az emberrõl megtudhatunk, további ismereteket fûzünk, amelyek egyéb módszerekkel találhatóak meg, és ezért egyben kényszerítve érezzük magunkat, hogy ebbõl a kibõvített világ- és emberismeretbõl kiindulva azon fáradozzunk, hogy a gyógyítás mûvészetét is kitágítsuk. Az elismert orvoslás alapjában véve nem tehet ellenvetést az ellen, amivel elõállunk, hiszen mi ezt a gyógyászatot nem tagadjuk meg. Csak az utasíthatja el elejétõl fogva a próbálkozásunkat, aki nem csak azt várja el, hogy a tudását elismerjék, de azt is megköveteli, hogy semmiféle, az õ ismereteit meghaladó tudással ne lehessen elõállni.” (*Dr. Rudolf Steiner-Dr.Ita Wegman: Grundlegendes für eine Erweiterung der Heilkunst nach geisteswissenschaftlichen Erkenntnissen, GA )
Karl Heyer Ha az istenek elhagyják a templomot… A nemzeti szocializmus lénye és akarata, és a német nép sorsa* (*Wenn die Götter den Tempel verlassen… Wesen und Wollen des Nationalsozialismus und das Schiksal des deutschen Volkes. Novalis Verlag, Freiburg, 1947)
Ernst Marti A négy éter A kis könyvben Ernst Marti két tanulmányát adjuk közre, melyek megjelenésekor Marti így írt: “Aki elkezd dolgozni azon, hogy egy megfelelõ, találó képet alakítson ki az éterekrõl, az nem csak a maga tudása számára nyer valamit, hanem sok új betekintés és összefüggés tárul fel számára a természetben és az emberben.” (Ernst Marti)
44
SzG 2005/3
D r. H a u s c h k a Kozmetikumok
Mindannyian szeretjük érezni bõrünkön a Nap melegét. Egy Nap nélküli nyár nem is nyár. Bõrünkön azonban a nap élvezete bizony nyomokat hagy. A vágyott szép barna szín mellett - ami a Dr.Hauschka napvédõk használata mellett sokáig megmarad - bõrünk a napfényre vörös foltokkal is reagálhat, egyre szárazabbá, durvábbá is válhat, és sajnos ezek a hatások is maradandóak lehetnek. A Dr.Hauschka Revitalizáló pakolás segíti a regenerációt akár minden nap reggel, kúraszerûen, akár heti egy-két alkalommal pakolásként alkalmazva. A szárazzá vált bõrt a birsmag kivonat gazdagon megajándékozza nedvességgel, a gyógynövény kivonatok - nyúlszapuka, borágó, kamilla és sárgarépa - megnyugtatják a bõrt, összehúzó, kiegyenlítõ hatásúak. Az értékes növényi olajok és viaszok ápolják az igénybevett bõrt, ami így ismét simává, rugalmassá, bársonyossá válik.
A folyóirat ára: 500 Ft
