2Móz 25,8-40 Láda, asztal és mécstartó

1

2Móz 25,8-40 Láda, asztal és mécstartó „És készítsenek nékem szent hajlékot, hogy ő közöttök lakozzam. Mindenestől úgy csináljátok, a mint én megmutatom néked a hajléknak formáját, és annak minden edényeinek formáját. És csináljanak egy ládát sittim-fából; harmadfél sing hosszút, másfél sing széleset, és másfél sing magasat. Borítsd meg azt tiszta aranynyal, belől is kivűl is megborítsd azt, és csinálj reá köröskörűl arany pártázatot. És önts ahhoz négy arany karikát, és illeszd azokat a négy szegeletére; egyik oldalára is két karikát, a másik oldalára is két karikát. Csinálj rúdakat is sittim-fából, és azokat is megborítsd aranynyal. És a rúdakat dugd a láda oldalain levő karikákba, hogy azokon hordozzák a ládát. A rúdak álljanak a láda karikáiban; ne vegyék ki azokból. És a bizonyságot, a melyet néked adok, tedd a ládába. Csinálj fedelet is tiszta aranyból: harmadfél sing hosszút, és másfél sing széleset. Csinálj két Kérubot is aranyból, vert aranyból csináld azokat a fedélnek két végére. Az egyik Kérubot csináld az egyik végére innen, a másik Kérubot a másik végére onnan: a fedélből csináljátok ki a Kérubokat annak két végén. A Kérubok pedig terjeszszék ki szárnyaikat fölfelé, betakarva szárnyaikkal a fedelet; arczaik egymásfelé legyenek; a Kérubok arczai a fedél felé fordúljanak. A fedelet pedig helyezd a ládára felűl, a ládába pedig tedd a bizonyságot, a melyet adok néked. Ott jelenek meg néked, és szólok hozzád a fedél tetejéről, a két Kérub közűl, melyek a bizonyság ládája felett vannak, mindazokról, a miket általad parancsolok az Izráel fiainak. Csinálj asztalt is sittim-fából, két sing hosszút, egy sing széleset, és másfél sing magasat. És borítsd be azt tiszta aranynyal, és csinálj reá köröskörűl arany pártázatot. Csinálj reá köröskörűl egy tenyérnyi karájt, karájára pedig csinálj köröskörűl arany pártázatot. Négy arany karikát is csinálj hozzá, és illeszd a karikákat a négy lábának négy szegletére. A karáj mellett legyenek a karikák rúdtartókul, hogy hordozhassák az asztalt. Azokat a rúdakat is sittim-fából csináld és aranynyal borítsd be, és azokon hordozzák az asztalt. Készítsd el tálait is, csészéit is, kancsóit is, kelyheit is, a melyekkel italáldozatot áldoznak; tiszta aranyból csináld azokat. És tégy az asztalra szent kenyeret, mely mindenkor előttem legyen. Csinálj gyertyatartót is tiszta aranyból; vert aranyból készűljön a gyertyatartó; annak szára, ága csészéi, gombjai és virágai ugyanabból legyenek. Hat ág jőjjön ki oldalaiból; három gyertyatartó-ág az egyik oldalból, és három gyertyatartó-ág a másik oldalból. Mandolavirág formájú három csésze az egyik ágon, gombbal és virággal; és mandolavirág formájú három csésze a másik ágon is, gombbal és virággal; így legyen a gyertyatartóból kijövő mind a hat ágon. A gyertyatartón pedig négy mandolavirág formájú csésze legyen, gombjaival és virágaival. Gomb legyen a belőle kijövő két ág alatt; ismét gomb a belőle kijövő két ág alatt, és ismét gomb a belőle kijövő két ág alatt: így a gyertyatartóból kijövő mind a hat ág alatt. Gombjaik és ágaik magából legyenek; egy darab tiszta aranyból legyen verve az egész. Csinálj hozzá hét mécset is, és úgy rakják fel mécseit, hogy előre világítsanak. Hamvvevői és hamutartói is tiszta aranyból legyenek. Egy tálentom tiszta aranyból csinálják azt, mindezeket az eszközöket. Vigyázz, hogy arra a formára csináld, a mely a hegyen mutattatott néked.” Bevezetés A felolvasott Igében a szent sátor három legfontosabb berendezési tárgyáról olvastunk: a szövetség ládájáról, a szent kenyerek asztaláról és az arany mécstartóról (10.23.31. v.). Mécstartó a helyes megnevezés, hiszen akkor még nem volt gyertya, méccsel világítottak az

2 emberek. Azt olvastuk, hogy a tartóra hét mécset kellett rátenni (37. v.), és később arról beszél az Írás, hogy a mécsbe olajat kellett tölteni (2Móz 35,14). 1.) Miért a sátor berendezéseiről szól először Isten? Talán a legelső, ami feltűnik az alapigében az az, hogy amikor Isten a népe között kívánt lakozni, és ezért sátort kellett készíteniük (8. v.), akkor Isten nem a sátornak, hanem a szentélyben levő berendezéseknek a leírását mondta el először (10.23.31. v.). Ez azért volt így, mert az összes közül ez a három volt a legfontosabb. Ez teljesen ellentétes az ember gondolkozásával. Az ember úgy gondolkodik, hogy először felépítem a házat, aztán majd berendezem. Isten azonban úgy gondolkozik, hogy a ház nem önmagáért van, és nem a berendezés van a házért, hanem a ház van a berendezésért. Ugyanez figyelhető meg az egész Bibliában. Csak egyet hadd említsek meg. Ezsdrás próféta könyvében van feljegyezve az, hogy amikor visszatért a nép a babiloni fogságból - az első fogságba vitelkor lerombolták az első templomot -, nem volt templom, nem volt város, minden pusztaság volt. Amikor Izráel fiai hazatértek, legelőször építettek egy oltárt, és az oltáron megkezdték az áldozatot (Ezsd 3,2). Csak utána építették fel a templomot (Ézsd 3,8; 6,15), és végül a várost. Akkor már nem volt meg a szövetség ládája, mert elveszett. Nem volt gyertyatartó sem, nem volt meg a szent kenyerek asztala sem, de az oltárt megépítették. Akkor az oltár volt a legfontosabb, mert azon mutatták be az áldozatot. Azután jött a templom. Tehát mindig először a belső, és azután a külső. A belső fontosabb Ebből az a tanulság, hogy a mi életünkben is a belső ember megújulása, a belső életünk a fontos. Milyenek vagyunk belül? Krisztus bennünk van? Minden csak ezután jöhet, hogy milyen a gyülekezetünk, milyen a templomunk, milyen a szervezetünk. Hogy milyen kívülről, ez mind másodlagos dolog. Az ember persze fordítva gondolja. Először épít templomot, létrehoz egy szervezetet, és úgy gondolja, hogy ez majd átalakítja az embernek a belsejét. Nem fogja átalakítani. Csak Isten, csak a Szent Szellem, csak Krisztus tud bennünket belülről formálni, és ha ez megvan, akkor már van értelme a gyülekezetnek, a templomnak, a külső dolgoknak. De amíg ez nincsen meg, addig a külső csak formaság. Csak vallásoskodás, melynek Isten előtt semmi haszna. A farizeusi szemlélet Az Úr Jézus azt mondta a farizeusoknak: „Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok! mert megtisztítjátok a pohárnak és tálnak külsejét, belől pedig rakvák azok ragadománynyal és mértékletlenséggel. Vak farizeus, tisztítsd meg előbb a pohár és tál belsejét, hogy külsejük is tiszta legyen. Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlatosak vagytok a meszelt sírokhoz, a melyek kívülről szépeknek tetszenek, belől pedig holtaknak csontjaival és minden undoksággal rakvák. Épen így ti is, kívülről igazaknak látszotok ugyan az emberek előtt, de belől rakva vagytok képmutatással és törvénytelenséggel” (Mt 23,25-28). Így látta őket az Úr Jézus Krisztus. Kívülről gyönyörű a tál külseje, kívülről gyönyörű a sír, de mi van belül? És mivel belül tisztátalanság van, azt mondja: „Jaj néktek… (Mt 23,25)! Nem fogadható el, mert Isten mindig a belsőt nézi, mi van a szívben, mi van az életünkben. Szellemben és valóságban kell imádni Istent A János evangéliuma 4. részben az van leírva, hogy az Úr Jézus beszél a samáriai asszonnyal. „Monda néki az asszony: Uram, látom, hogy te próféta vagy. A mi atyáink ezen a hegyen imádkoztak; és ti azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, a hol imádkozni kell. Monda neki Jézus: Asszony, hidd el nekem, hogy eljő az óra, a mikor sem nem ezen a

3 hegyen, sem nem Jeruzsálemben imádjátok az Atyát. Ti azt imádjátok, a mit nem ismertek; mi azt imádjuk, a mit ismerünk: mert az üdvösség a zsidók közűl támadt. De eljő az óra, és az most vagyon, a mikor az igazi imádók lélekben [Szellemben], és igazságban [valóságban] imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul. Az Isten lélek [Szellem]: és a kik őt imádják, szükség, hogy lélekben [Szellemben] és igazságban [valóságban] imádják” (Jn 4,19-24). Nem az a fontos, hogy Jeruzsálemben, vagy a templomban imádják-e az Atyát, vagy milyen keretek, ilyen vagy amolyan külsőségek között, ilyen vagy olyan egyházban, vagy gyülekezetben imádkoznak-e, nem. Nem ilyen imádókat keres az Atya. A fontos az, hogy milyen a szellem, milyen a valóság, mi van bent az ember szívében. Isten a belsőt keresi. Imádókat keres Isten, hogy kik azok, akik Szellemben és valóságban imádják Őt (Jn 4,24). 2.) Bizonyságtétel a Szentháromságról „És készítsenek nékem szent hajlékot, hogy ő közöttök lakozzam” (8. v.). Isten az Ő népe között akart lakni, és a láda fedelénél, a kérubok között megjelenni (22. v.). Ott jelenik meg, de a sátorban lakik. Ahogy én látom és értem az Igét, ez a három berendezési tárgy Istent jelképezi (10.23.31. v.), azt, ahogyan Ő a népe között lakik. Mivel Isten Atya, Fiú és Szent Szellem, a három berendezési tárgy közül a szövetség ládája elsősorban Istenről, mint Atyáról beszél; a szent kenyerek asztala Jézus Krisztusról, mint Fiúról, Fiú-Istenről; az arany mécstartó pedig a Szent Szellemről. (1) A szövetség ládája A Szentek Szentjében egyes egyedül csak a szövetség ládája volt (2Móz 26,33-34). Oda nem lehetett „csak úgy” bemenni (3Móz 16,2), csak a főpap mehetett be évente egyszer (Zsid 9,6-7). Azért nem lehetett bemenni, mert nem nyílt még meg az út Isten felé (Zsid 9,8). S mivel csak a láda volt bent, a láda az, ami jelképezte Istent, az Atyát. Az Atyához csak Jézus Krisztus által mehetünk „Mely lelkünknek mintegy bátorságos és erős horgonya és beljebb hatol a kárpitnál, A hová útnyitóul bement érettünk Jézus, a ki örökké való főpap lett Melkisédek rendje szerint” (Zsid 6,19-20). A Szentek Szentjét egy kárpit választotta el a szentélytől (Móz 26,33). Aki beljebb hatol a kárpitnál, az bemegy a Szentek Szentjébe. A főpap, aki bemehetett, Jézus Krisztust példázta, mint előképet, de a valóságban akkor nyílt meg az út Istenhez a Szentek Szentjébe, amikor Jézus Krisztus, mint örökkévaló főpap - nem az Áron, hanem Melkisédek rendje szerint -, bement útnyitóul (Zsid 6,20). Mondta is az Úr Jézus: „Én vagyok az út […] senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam” (Jn 14,6). Ő az útnyitó. Tehát ezért jelképezi a láda az Atyát, mert Hozzá nem lehet „csak úgy” bemenni, csak az útnyitón, az úton, Jézus Krisztuson keresztül. „Ezek pedig ekképen levén elrendezve; az első sátorba ugyan mindenkor bejárnak a papok [már tudniillik a szent helyre] az istentisztelet elvégzésére. A másodikba azonban [tehát a Szentek Szentjébe] egy-egy évben egyszer csak maga a főpap, vérrel, melyet magáért és a nép bűneiért áldoz. Azt jelentvén ki ezzel a Szent Lélek [Szellem], hogy még nem nyílt meg a szentély útja, fennállván még az első sátor” (Zsid 9,6-8). A Szentek Szentje akkor nyílt meg, amikor az Úr Jézus Krisztus útnyitóul bement. S mikor ment be? Amikor meghalt a kereszten, és „…a templom kárpitja fölétől aljáig ketté hasada […] Mivelhogy azért atyámfiai bizodalmunk van a szentélybe [tehát a Szentek Szentjébe] való bemenetelre a Jézus vére által, Azon az úton, a melyet ő szentelt nekünk új és élő út gyanánt, a kárpit, azaz az ő teste által” (Mk 15,38; Zsid 10,19-20). A kárpit az Ő teste volt, amely megtöretett. A vére kifolyt, mert életét odaáldozta érettünk. Széthasadt a kárpit (Mt 15,38), Őrajta keresztül, az Ő teste által nyílt meg nekünk az út (Zsid 10,20). Ezt azért mondtam el, hogy lássuk, hogy a Szentek

4 Szentjében a láda Istent jelentette, Akihez semmilyen más módon nem lehet közelíteni, csak így. A szövetség ládájában voltak a törvény kőtáblái Ebben a ládában először csak a két kőtábla volt a tízparancsolattal (2Móz 25,16). Később belekerült a mannás korsó és Áron kivirágzott vesszeje is (Zsid 9,4). Még később, amikor már templomot építettek, sőt Dávid idejében, amikor Dávid a sátorba vitte a ládát (1Krón 16,1), akkor ismét csak a törvénytáblák (1Kir 8,9) voltak benne. Ez a láda a törvénytábláért készült. A törvény pedig Isten jogos, igazságos és szent uralmának az alapja, amiből nem enged, nem is engedhet. A törvény Istenre mutat, nem Jézus Krisztusra, „Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem pedig és az igazság Krisztus által lett” (Jn 1,17). Kérubok a láda fölött Az, hogy kérubokat kellett a láda fedeléből, vele eggyé formálva, vert aranyból elkészíteni, arra mutat, hogy ez a láda Istent, az Atyát jelképezi. A kérubok egymás felé, valamint a láda fedele felé fordultak, és a szárnyaikkal letakarták a ládát. A kérubok mindig úgy szerepelnek a Szentírásban, mint Isten trónjának a hordozói. „Akkor rengett és remegett a föld, Az égnek fundamentumai inogtak, És megrendülének, mert haragudott Ő. Füst szállt fel orrából, És emésztő tűz szájából, Izzószén gerjedt belőle. Lehajtá az eget és leszállt, És homály volt lábai alatt. A Khérubon ment és röpült, És a szelek szárnyain tünt fel. Sötétségből maga körűl sátrakat emelt, Esőhullást, sürű felhőket. Az előtte levő fényességből Izzó szenek gerjedének. És dörgött az égből az Úr, És a Magasságos hangot adott. Ellövé nyilait és szétszórta azokat, És meglátszottak a tenger örvényei, S a világ fundamentumai felszínre kerültek, Az Úrnak feddésétől, Orra leheletének fúvásától” (2Sám 22,8-16). Hasonló ez a leírás ahhoz, mint amikor a Sínai-hegyen megjelent Isten, és adta a törvényt. Ezékiel próféta könyvében különösen sokszor van leírva, hogy milyen dicsőségesek voltak a kérubok. Ézsaiás próféta könyvében a szeráfokról olvasunk, hogy hogyan állottak az Úr előtt, és hogyan dicsőítették Istent, és amikor szóltak, hogyan rengett, remegett még a háznak a küszöbe is (Ézs 6,2-4). „És Izráel Istenének dicsősége elvonula a Kérubról, a mely fölött vala, a ház küszöbéhez, és kiálta a gyolcsba öltözött férfiúnak, a kinek derekán íróeszköz vala […] És elvonula az Úrnak dicsősége a ház küszöbétől, és álla a Kérubok fölé. És fölemelék a Kérubok szárnyaikat, és fölemelkedének a földről szemem láttára kimentökben és a kerekek is mellettök; és megállának az Úr háza keleti kapujának bejáratánál, és Izráel Istenének dicsősége vala felűl ő rajtok. Ez ama lelkes állat, a melyet láttam az Izráel Istene alatt a Kébár folyó mellett, és megismerém, hogy Kérubok valának” (Ez 9,3; 10,18-20). A kérubok Isten trónját hordozták, és fölöttük az Isten dicsősége jelent meg. Ez is arra mutat, hogy a szövetség ládája elsősorban Istent, az Atyát jelképezi, Aki ott van hatalmával, erejével, szentségével, megközelíthetetlen világosságában és fényességében, ahová nem lehet „csak úgy” bemenni. Egy út van: Jézus Krisztus! (2) A szent kenyerek asztala Elsősorban Jézus Krisztust, a Fiú-Istent jelképezi. A szent kenyerek asztala a kenyerekért volt (30. v.), melyeket Izráel nemzetségei szerint raktak fel az asztalra (3Móz 24,5-6). Ezeknek egy hétig kellett ott lenni, mindig szombatnapon helyezték fel, és a következő szombatnapon friss kenyerekre cserélték (3Móz 24,8). A kenyerekre tömjént is kellett tenni (3Móz 24,7). A tömjén a dicsőítést jelenti. Amikor levették a régi kenyereket, és frisseket tettek helyette, akkor a régieket a papoknak kellett megenni, mégpedig tiszta helyen, mert ezek szent kenyerek voltak (3Móz 24,9). Egy eset van leírva, amikor a szent kenyeret nem a papok ették meg. Amikor Dávid menekült, a pap kezében csak a szent kenyér volt amit az Úr asztaláról vett el -, és azt odaadta Dávidnak (1Sám 21,4.6).

5

A kenyér Jézus Krisztust jelképezi A kenyér, amit a papok megehettek, amivel táplálkozhattak, az Úr Jézus Krisztusról beszél. Az Úr Jézus azt mondta: „Én vagyok amaz élő kenyér, a mely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, él örökké. És az a kenyér pedig, a melyet én adok, az én testem, a melyet én adok a világ életéért” (Jn 6,51). A kenyér nagyon jellemzően mutatja azt, amit az Úr Jézus Krisztus tett akkor, amikor eljött erre a földre. A kenyér gabonából készül, melyhez sok gabonaszem kell. Mit mondott az Úr Jézus? „Bizony, bizony mondom néktek: Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem” (Jn 12,24). Ő az életét adta, meghalt. A gabonaszemeket, hogy kenyér legyen belőlük, két malomkő között megőrlik. Ez is az Úr szenvedéseiről beszél. Azután a lisztet összegyúrják, és amikor a tészta elkészült, beleteszik a tüzes kemencébe. Ez is az Ő szenvedéseiről szól. Amíg a kenyér elkészül, halálon és szenvedéseken megy át. Az Úr Jézus Krisztus azért jött erre a földre, hogy meghaljon minden ember bűnéért, hogy Isten a szenvedések által elérje azt, hogy az Ő kezében minden tekintetben alkalmas eszköz legyen. Erről beszélnek a kenyerek. Végül is a kenyeret megeszik, és aki megeszi, abban életté, erővé válik, annak az embernek részévé lesz. Az Úr Jézus Krisztus önmagát adta, hogy életünk legyen, hogy részünkké legyen, hogy lakozzék Krisztus hit által a szívünkben. „Mert az az Istennek kenyere, a mely mennyből száll alá, és életet ád a világnak” (Jn 6,33). Az asztal a közösség jelképe A kenyeret asztalra helyezték (30. v.). Az asztal a közösségről beszél. „Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem” (Jel 3,20). Vele vacsorálok, és ő énvelem: Ez az asztalközösség. Együtt étkezni. Amikor az emmausi tanítványok behívták az Úr Jézust, fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, s akkor megnyilatkoztak a szemeik, észrevették, hogy kicsoda Ő (Lk 24,29-31). „Hű az Isten, ki elhívott titeket az ő Fiával, a mi Urunk Jézus Krisztussal való közösségre” (1Kor 1,9). Ezért, amikor vasárnap az úrvacsorához megterítjük az asztalt, amikor emlékezünk az Úr Jézus Krisztusra, és hirdetjük az Ő halálát (1Kor 11,26), akkor ez a közösséget is jelenti Vele és egymással. Azért mondja: „Nem ihatjátok az Úr poharát és az ördögök poharát; nem lehettek az Úr asztalának és az ördögök asztalának részesei” (1Kor 10,21). (3) Az arany mécstartó A mécstartó a mécsesekért volt. Nem a mécstartó volt a lényeg, hanem a mécses, amit ráhelyeztek. Tehát a láda a törvénytáblákért (16. v.), az asztal a kenyerekért (30. v.), a mécstartó a mécsesért volt (37. v.). A mécstartó önmagában nem világított, de a mécs sem, hanem az olaj, amely elégett (2Móz 39,37). Az olaj pedig végig az egész Szentírásban a Szent Szellem képe. Áronnak volt a feladata, hogy este megtöltse a mécsest olajjal, gyújtsa meg, hogy világítson egész éjjel, s reggel jöjjön oda, szedje rendbe, takarítsa ki, hamvait vegye le, azokkal a színarany eszközökkel. Az ő tiszte volt, hogy minden este, és minden reggel foglalkozzon a méccsel és az olajjal (2Móz 30,7-8). 3.) Bizonyságtétel Jézus Krisztusról Igaz, hogy ez a három fő berendezési tárgy (25,10.23.31) az egy Istenről: az Atyáról, a Fiúról és a Szent Szellemről beszél, de mégis mind a három az Úr Jézusról is szól. Arról, ahogyan Ő bemutatta nekünk az Atyát; és ahogyan Benne és Általa munkálkodik a Szent Szellem. Mert amikor Isten az emberek között akart lakozni, akkor Krisztusban jött le a

6 földre, Krisztusban lakozott népe között (Ef 3,17). Most nézzük meg, ez hogyan látszik ezekben a berendezési tárgyakban. (1) A szövetség ládája Hogyan mutat rá a szövetség ládája arra, hogy úgy szemlélhetjük az Atyát, ahogyan Krisztus bemutatta? A szövetség ládája sittimfából készült Beszéltünk arról, hogy ez közönséges akácfa (10. v.). Arról is volt szó, hogy ez a mi testünkre mutat. Az Úr Jézus Krisztus a miénkhez hasonló testben született erre a földre. „…testet alkottál nékem” (Zsid 10,5). Igaz, hogy a sittimfa teljesen be volt borítva kívül és belül arannyal (11. v.). A törvénytáblákat befedte a „kegyelem táblája” A láda tetején volt egy fedél tiszta aranyból, amin a kérubok voltak (17-18. v.). Ez a ládafedél teljesen eltakarta a törvényt, ami a ládában volt (21. v.). A ládafedelet a kegyelem táblájának is hívták, mert Jézus Krisztus „takarta el” a törvényt. De nem úgy, hogy félretette, hanem úgy, hogy betöltötte. Így lett „…a törvény vége Krisztus minden hívőnek igazságára” (Róm 10,4). A láda fölött jelent meg Isten A láda fölött, e fölött a tábla fölött, a kérubok között jelent meg Isten (22. v.). „Az Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, a ki az Atya keblében van, az jelentette ki őt” (Jn 1,18). Másik helyen azt olvassuk: „…láttuk az ő [Jézus Krisztus] dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének a dicsőségét…” (Jn 1,14). Ismét más helyen, Krisztus „…az ő dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának a képmása…” (Zsid 1,3). Tehát mi annyit ismerünk az Atyából, és úgy ismerjük az Atyát, ahogy Krisztus bemutatta nekünk. „…a ki engem látott, látta az Atyát…” (Jn 14,9). (2) A szent kenyerek asztala Sittimfából készült Ez Jézus Krisztus testi mivoltára utal, ahogyan a földön járt. De a fa itt is be volt borítva arannyal (10-11. v.), ami azt jelenti, hogy Krisztusban nem volt bűn (2Kor 5,21), nem volt semmi szenny. Tiszta arannyal volt beborítva (11. v.). A kenyér és a tömjén A kenyér mellé tömjént is tettek az asztalra. „És végy lisztlángot, és süss abból tizenkét lepényt; két tized efából legyen egy lepény. És helyeztesd el azokat két rendben; hatot egy rendbe, a tiszta arany asztalra az Úr elé. És tégy mindenik rendhez tiszta tömjént, és legyen emlékeztetőül a kenyér mellett, tűzáldozatúl az Úrnak. Szombat napról szombat napra rakja fel azt a pap az Úr elé szüntelen; örök szövetség ez Izráel fiaival. Azután legyen az Ároné és az ő fiaié, a kik egyék meg azokat szent helyen, mert mint igen szentséges, az övé az, az Úrnak tűzáldozataiból, örök rendelés szerint” (3Móz 24,5-9). Kiemelem ebből a 7. verset: „…tégy mindenik rendhez tiszta tömjént, és legyen emlékeztetőül a kenyér mellett, tűzáldozatúl az Úrnak.” Az Úr Jézus Krisztus felénk, mint élet kenyere jött, úgy adta Önmagát. De Isten felé olyan volt az Ő áldozata, mint a felszálló tömjén, amely Istent dicsőítette.

7 (3) Az arany mécstartó Hadd szóljak még az arany mécstartóról úgy, mint ahogyan az Úr Jézus Krisztusban szemlélhetjük a Szent Szellem munkáját. A mécstartó nem sittimfából készült. Abban nem volt semmi fa, tiszta aranyból volt. Mégpedig egyetlen tömb aranyból kellett elkészíteni (36. v.). Úgy kellett kiverni, kikalapálni abból az egy tömbből (31. v.), hogy ne legyen benne toldás. Egy tömb tiszta arany volt az egész. Minden hozzá tartozó eszköz: hamvvevői és hamutartói is tiszta aranyból készültek (38. v.). Az egész egy talentum tiszta arany volt (39. v.). Ez azt az igazságot szemlélteti, hogy bár az Úr Jézus hozzánk hasonló testben született erre a földre, de a Szelleme felülről való, tiszta és isteni volt. „Színarany” volt, mert az Úr Szelleme volt rajta. „Az Úrnak Lelke [Szelleme] van én rajtam, mivelhogy felkent engem…” (Lk 4,18). Az Úr Jézus teste emberi volt, de a benne lévő kenet, a Szent Szellem, az olaj, alkalmassá tette Őt arra, amit így mondott: „…Én vagyok a világ világossága: a ki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek a világossága” (Jn 8,12). Befejezés A mécstartóval ugyanoda jutottunk vissza, ahonnan elindultunk: a belső a lényeg, a bennünk levő Szellem, a bennünk levő új ember, a bennünk levő krisztusi. Ami bennünk van, az tiszta arany-e, tiszta isteni-e, mennyből való-e? Hogy kívül mi van, az másodrendű dolog. Az elsőrendű az, hogy mi van belül, ki van belül, kit hordozunk a szívünkben. A belső ember a lényeg. Ha az rendben van, akkor majd a külső dolgok is rendbe jönnek az életünkben. De ha belül nincs rend, akármilyen külső rendet próbálunk meg fenntartani, nem ér semmit, abból csak képmutatás lesz. Attól csak olyanok leszünk, mint a meszelt sírok (Mt 23,27), vagy olyanok, mint amikor a tál külsejét megtisztítjuk (Mt 23,25-26). De ha belül ott van Isten Szelleme, akkor van világosságunk, akkor az egész életünk eléri a célját, hogy legyünk „Kegyelme dicsőségének magasztalására…” (Ef 1,6). Ámen. Debrecen, 1995. november 15.