Az asztal fegyverei. Evő- és tálalóeszközök BEVEZETŐ

Evő- és tálalóeszközök BEVEZETŐ Ez a jegyzet egy rövid összefoglaló a becsüshallgatók számára, amely az elméleti ismereteken keresztül a gyakorlati ismereteket és a foglalkozásokat támogatja a szakmai vizsgára való felkészülés során. Az evő- és tálalóeszközök témaköre hosszú időkre nyúlik vissza. Nem törekedtünk a teljességre, mivel több szakkönyv különféle megközelítésben alaposan foglalkozik ezzel a területtel és különféle ritkaságokkal. Rövid történeti áttekintés mellett, beleértve az étkezési szokásokat és azokat a jellegzetes eszközfajtákat, formákat mutatjuk be, amelyekkel a mindennapjainkban gyakrabban találkozhatunk. Előtérbe helyeztük a jellemző technikai megoldásokat a kézi és a gépi gyártási és díszítési technikákat, amelyekről különben is ritkábban esik szó és sokszor ez segít az értékelésénél, eligazodásban, ami nem mindig egyszerű, de izgalmas feladat. A kereteinkhez mérten igyekszünk bemutatni az evő és tálaló eszközöket anyaguk, felépítésük, valamint formájuk és használatuk szerint. Úgy gondoljuk, hogy ez által a felvásárláskor és eladáskor az értékbecslés során az alábbi ismeretek birtokában, minél több fontos szakmai szempontot lehet figyelembe venni. Az eszközök anyagai a mi esetünkben főleg ezüst, de az ismereteink alapján, szinte tévedhetetlenül kell megállapítani a nemesfém valódiságát, a nemesfémötvözet finomságát a mesterjegyek fémjelzések alapján vagy esetleg ezek nélkül is, például nedveseljárással. Továbbá szóba kerül az acél, a nemesfém, a porcelán, a csont, az aranyozás is. Megemlítjük a meghibásodási és a javítási lehetőségeket is. A fémjelzés ismerete, beazonosítása is nagyon fontos, amit nagyrészt a gyakorlati foglalkozásokon lehet jól megalapozni, begyakorolni. A fémjelzések alapos kezeléséhez, az ismereteken túl, vagyis a pontos eligazodáshoz fémjelzési katalógusokra, szakkönyvekre lehet szükség, amelyeket más nemesfémtárgyak megismerésére és azonosítására is használhatunk. Ezért is kell gyűjtenünk a például a nemesfémtárgyakkal kapcsolatos szakkönyveket és a használható leírásokat, hogy minél több meggyőző ismerettel rendelkezzünk a becsüsi munka során. A jegyzet végén megemlítjük azokat a jelenleg ismertebb szakkönyvek címeit, amelyek részletesen foglalkoznak az evő- és tálalóeszközök fejlődésének bemutatásával, fajtáival is.

Az asztal „fegyverei” Az egyiptomi Ptahotep már i.sz. előtt 2500-ban intette az asztaltársaságok tagjait: Legyetek óvatosak a pillantásotokkal és a szavakkal”. A kínai Huang I' cisen XI. században Konfuciuszra hivatkozva örökítette meg honfitársainak étkezési szokásait: „Ha Túlságosan jó az étel, eluralkodik a mohóság, ha túlságosan rossz, kedvetlenek leszünk. Aki egész nap úgy étkezik, hogy nincs tisztában a feltálalt étel eredetével, az együgyű.” A középkori Európában is szabályozták az etikettet. A legrégibb szabály lovagindítású volt és Tanhausertől maradtak ránk. A felsorolt tilalmak kissé különösek, de jól érzékeltetik, hogy akkor hogyan viselkedtek akkoriban az asztalnál. Nem volt szabad például mosdatlanul enni, „disznóként belefeküdni a tányérba”, csámcsogva falni, olyan „mohón zabálni”, hogy még saját ujjunkat is megharapjuk, teli szájjal inni. Az orrot belefújni az asztalterítőbe, késsel piszkálni a fogunkat vagy éppen az asztalt farigcsálni. „Ne vakard és kapard magad a kezeddel”, mert azzal nyúlsz a közös tálba is! „Használd a vakarózáshoz a ruhádat!” Ezzel az okítással a szerző a felsőbb rétegeket célozta meg, ám még ezekben a magas körökben is napirenden voltak a számunkra az elképzelhetetlen szokások: az asztal fölötti köpködés, böfögés, okádás. A humanista Rotterdami Erasmus ezt írja az ifjúságnak szánt könyvében. „Könnyíts magadon, ha nagyon muszáj!” - még az asztalnál is.

~1~

Evő- és tálalóeszközök

Minek akkor a villa? A régi arabok állítólag még utasításokat is adtak arra, „hogyan lehet olyan böfögést kibocsátani, hogy akár egy szélmalmot is működésbe hozzon”, és a kelet-ázsiaiaknál a vendég ma is így köszöni meg vendéglátójának az ételt. Ma a legtöbb ember higiéniai okokból tartja be a társas étkezés szabályit. Régebben mindent a társadalmilag feljebb állókra vonatkozóan volt szabad, vagy nem volt szabad csinálni. Az érvelés kulcsszavai pedig mindig az „udvar” és az „udvari” voltak. A középkor arisztokratáit az apróságok és az alattvalók széles tömegétől az elfogyasztott ételek mennyisége és minősége különböztette meg. Az étkezési szokások nem sokban különböztek. A zsebkendő például ismeretlen volt, és még az asztalnál is zavartalanul a kezükkel fújták az orrukat. A XV. században viszont már csak bal kézzel töröltek orrot, a jobbot az evéshez használták, Merthogy mindenki - még a király is- kézzel evett. A nemesek csak akkor vetették alá magukat a hercegi és a királyi udvarokban uralkodó szigorú asztali etikettnek, amikor éppen ott éltek. Az étkezés művészetének és az asztali illemnek a kifinomultsága a „tökéletes” műveltség bizonyítékává vált, s már szívesen követték ezeket az előírásokat. Ez alkalmat adott arra is, hogy társadalmi elsőbbségüket a feltörekvő polgársággal szemben kifejezésre juttassák. A városok lakói is egyre gazdagabbak lettek és a jómódot életmódjuk megváltoztatásával is igazolni akarták. Egy lakodalmi jelenet 1470-ből

Az asztalnok a fejével játszott Tányérból csak a XVI. századtól kezdve ettek. Azelőtt evődeszkát vagy egyszerű, legtöbbször fából vagy ónból készült kerek tálcát használtak, amit gyakran megosztottak asztalszomszédjukkal. De Coulanges márki 1664 - ben bordalában ezt írja: „Először közös tányérból ettek és a kenyeret és az ujjukat a szószba mártogatták. Ma mindenki a saját tányérjából eszik kanállal és villával, s a lakájok állandóan mosogatják az eszközöket”. De milyen evőeszközről volt szó? A francia udvarban III. Henrik a XVI. századvégén bevezette a velencei villát és ezzel környezetének sok gúnyolódására adott alkalmat, mert elég ügyetlenül végezte az egyensúlyozási gyakorlatokat. „ A húst villával juttatják szájukhoz, közben magukat és egész felső testüket a tányér felé nyújtják. A tányér és az ajkak közötti úton az étel fele a tányérra, vagy az asztalra esik, minek akkor a villa?” Még az egyház is csatlakozott ehhez a véleményhez, mert elítélte a villát, amely úgymond régóta a sátán varázs eszköze és a boszorkányüldözés egyik attribútuma volt. A kétágú evőeszköz azonban mégis kiharcolta a neki jó helyét az asztalon, bár az egyszerű polgár számára a XIX. szászadig tabu maradt. Még a ma „étkező” világ is három részre szakadt e tekintetben: Egyharmada kézzel, a második harmada már több mint három ezer év óta pálcikával, a harmadik harmada pedig villával, eszik. A kanalat és a kést alkalmanként mindenki használja.

~2~

Evő- és tálalóeszközök Térjünk azonban vissza XIV. Lajos gazdagon terített asztalához! Mai asztali szokásaink alapjait a Napkirály, XIV. Lajos udvarában rakták le. A legtöbb európai udvar lemásolta a francia mintát és továbbadta az alacsonyabb rétegeknek is. A Napkirály udvarában már többféle evőeszközzel Ettek, ahogyan ez ma is szokás. Az uralkodó előírta, hogy a különböző fogásokat más-más villával egyék. Olyan divatot teremtett, amely higiéniai és gazdasági okokból is hasznos volt, Mindkét nem tagjai kesztyűt viseltek az étkezésnél, és sok-sok kendőt, szalvétát helyeztek e1 az asztalon (Nem mindig és nem mindenütt asztalnál ülve fogyasztották el az ennivalót. A legtöbb kultúrában étkezéskor a földre ültek vagy guggoltak, szőnyegre, párnára, vagy gyékényre feküdtek, kis hordozható asztalok mellé. A XIV-XV. századi Európában az asztal - amely mellet legtöbbször egyedül evett az éhes ember - szétszedhető és könnyen hordozható volt. Étkezés után összecsukták, vagy mint a régi görögök és rómaiak, egyszerűen kivitték.) XIV. Lajos udvarában nemcsak ettek az asztalnál, hanem az asztalt ceremóniák reprezentációs célokat is szolgáltak.

A test és a lélek összhangja Miről társalogtak a lakomák résztvevői? Egy régi perzsa mondás szerint minden szervünk az ételek befogadására és emésztésére összpontosít, és ha ezt a folyamatot megzavarják, szétesik a test és a lélek összhangja. Az egyiptomi Ptahotep ezt tanácsolta vendégeinek: „lesütött szemmel várakozz addig, míg házigazdád meg nem szólít, és legfőbbképp csak akkor nevess, ha ő is nevet!” A rómaiak az üzleti politikai megbeszéléseket távol tartották az étkezéstől, inkább az azt követő ivászaton vitatkoztak. A germánok ellenben étkezés közben tanácskoztak, és kötöttek szövetségeket vagy szerződéseket. A terített aszal beteljesülésének történelmi pillanata a barokk XVIII. évszázadára esik. Az étkezőasztaloktól elkülönítve állították az úgynevezett pohárszékeket, értékes ezüst és arany evőeszközökkel. Ünnepélyes alkalomkor kinyitották az ezüstkamrát vagy porcelánszobát és drága poharakat, kelyheket, kannákat, kupákat, tálakat gondosan elrendezve kiállították. A polgárok viszont szerényen díszítették az asztalukat, és csak virágot és gyertyatartókat tettek fel, de igényeiknek és étkezésük lerövidült idejének ez tökéletesen megfelelt.

A magyar szokások A XVI-XVII. századi Magyarországon is fényűző - aranyból és ezüstből vert - házi edényeket tartottak a tehetősebb háztartások pohárszékeiben: A különböző nagyságú arany és ezüstpoharakat, serlegeket, kupákat. kannákat, palackokat, de még kézmosáshoz használt mosdómedencéket, tálakat, tányérokat, evőeszközöket, só- és tojástartókat is kiállították. A színaranyból készült edények különösen az erdélyi fejedelmek udvarában voltak divatosak. Emellett elterjedtek volt az ón tálak, ón tányérok használata is, bár a hazai fazekasok által készített cserépedényeket sem vetették meg. A porcelán igen ritka volt, és nagy becsben tartották. Nehezen terjedt az üvegedények használata is. A XVII. században már nálunk is divat volt az asztali rendtartás. A vendégek csak az asztali áldás elmondása után foglalhattak helyet. Akkor kezdhetett enni a társaság, amikor a házigazda kínálni kezdte őket. Ha az inas beadta a kést a többiek is elővették. Az asszonyoknak két kis késük volt. Apor Péter szerint, aki kanállal akart enni, „elkérte, evett vele, azután visszaadta”, mert kanalat sem adtak mindenkinek. A XVI. századi leltárok azonban azt bizonyítják, hogy egy-egy kisasszony huszonnégy, de legalább tizenkét kanalat kapott hozományul. A XII. században szokás volt a fogvájók használata. A XVIII. századtól, azonban étekfogók kínálták a nemritkán húsz fogásból álló ételt. Divatban volt az egymás egészségéért való pohárköszöntés ezüstpoharakba töltött itallal. Mint látjuk a korabeli magyar szokások nem sokban tértek el az európaiaktól. Bármenyire is magasan civilizáltnak érezzük étkezési szokásainkat, a kínaiak szemében barbárok maradunk hiszen „fegyverrel” ülünk asztalhoz.

~3~


A két képen az 1700-1800-as évekből származó kézimunkával, nagy igényességgel elkészített, gazdagon díszített ezüst villák, kanalak, kések láthatók.

Evő- és tálalóeszközök jellemzői Az evő- és tálalóeszközök készítése és javítása az ötvösségen belül a hagyományokra alapozva jelentős helyet foglalt el. A jelentősége elsősorban az ezüst eszközök készítésének volt. A kézi előállítása hagyományosan, pl. a kanalakat, villákat pontos méretre öntött ezüst rudakból alakító kalapálással, vagyis kovácsolással készítették. A kés pengéje acélból készült, amely a két félből összeforrasztott un. nyéltokba ragasztással, vagy forrasztással van rögzítve. (Kivéve a halas eszközöket, amelyeket csak tömör ezüstből készítették). Amint az előző részben is olvashattuk hosszú időn keresztül, a mai értelembe vett étkezési szokások nem voltak jellemzőek. Az étkezéshez használt eszközök többféle anyagból, általában fából, csontból, cserépből, fémből készültek. Az étkezéséi szokások az étkezési rendnek megfelelően alakultak a18. , de leginkább a 19. században. A polgárság körében kialakult szokás szerint szinte kötelező volt a reggeli, ebéd, uzsonna (teázás, kávézás) vacsora különösen úri környezetben, vagy a vendéglátásban. Jellemzőek voltak az antik étkészletek, tálaló eszközök, amelyek jobb esetben ezüstből készültek, és a tehetősebbek használták, de később készültek pl. alpakkából, ami egy (Cu-Zn-Ni tartalmú) réz ötvözet, amit újezüstnek keresztetek el. Ezt később szokás volt ezüstözni is. Innen lett a neve ennek az anyagnak: kínaezüst, amely megtévesztő is lehetett a hozzá nem értők számára. A porcelánedények is nagy hangsúlyt kaptak, főleg, mint tálaló eszközök. Ezek az eszközök a kor különféle stílusában készültek. Díszítésük is illeszkedett az ismert és alkalmazott díszítési technikákhoz, stílusokhoz. Például egy ezüst kévés és teáskészlet az alábbi darabokból áll: Kávéskanna, teáskanna, valamint kisméretű tejszínes kannák. Mellette a cukordoboz és egyéb kiegészítő eszközök. Továbbá szükség volt, pl. különféle alakú és méretű tálcákra, tálakra.

~4~


Az étkező asztalok terítésére és a felszolgáláshoz evő és tálaló eszközökre van szükség. Például az evőeszköz készletek, amelyek leggyakrabban 6 vagy 12 személyesek. A legkisebb készlet 3x6 db, amely 6 evőkanál, evővilla, evőkésből áll. Szokásos még a 4x6 +4 vagy 7x6 +6, 2500 g- os, vagy 7x6 +7, 4500g-os készletek, ahol az utolsó szám a készlethez tartozó tálalóeszközök darabszámát jelzi. Az étel jellegétől, az alkalomtól, szokásoktól és a lehetőségektől függően különböző evő és tálaló eszközöket helyeznek el az étkezőasztalokon. A felnőtt és gyermek evőkészletek méretükben különböznek egymástól. Érdekes szokás volt, hogy a szülő, amennyiben két gyermeke született és ezüst evőeszközt vásárolt vagy rendelt a családnak, akkor a 12 darabos evőeszköz készletet úgy rendelte meg, hogy két garnitúra tálaló és kiegészítő legyen a készlethez. Ezt azzal a szándékkal tette, hogy amikor gyermekei kirepülnek az otthon kötelékéből, akkor két hat darabos teljes készletet tudott ajándékozni mind két gyermekének. Ezek a szokások még mindig követhetők, mert ritkán ugyan, de ma is látni egyben, tehát nem szétosztott készleteket. A hal evőkések csak ezüstből készülnek, illetve nem használnak acélpengét, ami a halszármazékok romlandóságát, a korróziót fokozza. Éppen ezért, ezeknek az eszközöknek az össztömegét méréssel, mérleg segítségével határozzuk meg. Az ezüstkészletek közül az acélpenge miatt a kések ezüsttartalmának össztömegét 25 a desszertes kést 20 és a gyümölcsös kést 10 grammal kell számítani. Kiegészítő eszközök, tartozékok a tálaló eszközök: például ezüstből készült leveses tál tálcával, továbbá fűszertartók, fagylaltpohár, tányérral, szalvétagyűrűk és pecsenyés tál, halas tál, szószos tál süteményestál, kompótos tál, vizeskancsók, boroskancsók tálaló tálcák stb. A porcelán és az üvegtálaló eszközök is nagyon elterjedtek lettek. Híresebb porcelánok, porcelánkészletek eredete a környezetünkben: Meissen, Herend, Hollóháza, Zsolna. A kínai porcelánedények, tálalóeszközök külön értéket képviseltek illetve képviselnek. Tálak, tányérok, kancsók, kannák, poharak, csészék stb. A porcelán eszközöket ügyes kezű porcelánfestők festették, festik. A fémből készült eszközöket véséssel, préselt mintákkal díszítették, díszítik. Elterjedtek lettek a barokk díszítésű evőeszközök a sima, díszítetlen felületek mellett. Az evőeszköz készítő ötvösöket BESTECKESEK- nek nevezték. Ők azok az ötvösök voltak, akik technikai tudásukkal, szerszámokkal, eszközökkel specializálódtak az evő és tálaló eszközök készítésére, javítására. Ennek természetesen komoly gazdasági alapja volt. Ezt az ötvösségből való különválást az a jelentkező kereslet váltotta ki, amely a polgárság részéről jelentkezett a 19. században. Ennek folyamán nagy gyártó cégek is létesültek, amelyek a keresletnek megfelelően tudták az igényeket kielégíteni. A környezetünkben ismertebb hagyományos és újabb stílusú evőeszköz készítők: pl. CHRISTOFLE francia, BERNDORF osztrák, SANDRIK szlovák cégek voltak. Ezek ma is működő cégek. Ötvösműhely a 19. században

~5~

Evő- és tálalóeszközök Ma már nagy fémmegmunkáló ipari cégek gyártják a rozsdamenetes acélból készült termékeket a legkorszerűbb gépi technikával és kivitelben. Ezeknek a termékeknek az igényesebb előállításában nagy szerepet kapnak a formatervezők. Az evő- és tálalóeszközök a legjellemzőbb része a nyél, ezek alakja és díszítése hordozza az antik eszközöknek a kornak megfelelő stílusát. A korszakoknak megfelelően sokféle név, és elnevezés terjedt el az alakzatokról, vagyis a nyelek végződéséről: pl. dárdahegy, kutyaorr, patkányfarok, hegedű, királyi, kutyafej alakzat, vagy a különféle szempontok szerinti elnevezések, sokszor a nemzethez tartozó minta, gyártó vagy stílus szerinti nevek. Ilyen nevek például: örmény, szír , Cristofle, Buccellati, Empire, Art-deco, vagy egyéni, művészi ilyen pl. Cellini, Tiffani stb., vagyis a kanalak esetében az apostol kanalak a 15. században jelennek meg. Megemlítjük azoknak a jellegzetes nyélformák elnevezéseit, zsargonjait, amelyek hazánkban terjedtek el a besteckesek - evőeszköz készítők és javítók jóvoltából-, már az előző évszázadokban. Az öreg mesterek értik még ezt a nyelvet.

1.Schpachli, 2-3 .Round - englisch, 4. Klinkosch, Smidt patent

Gépi eljárással készült evőeszközök, különféle alakzatok és mintázatai

A fentiekben már említettük, hogy eredendően az evőeszközöket pontos méretű ezüst rudakból kovácsolták és a késnyelek készítésénél öntési technikát is alkalmaztak. Volt olyan készítési eljárás is, hogy pl. a kanálnyeleket a domborúra formált merítő, illetve a felsőrészhez külön „V” alakú illesztéssel forrasztották. Ilyen esetben az evőeszköz két részből állt. Az ezüstrudakból való kovácsolással az azonos méreteket a rúd pontos hossz és szélesség mérete biztosította. Az egyforma pontos alakzatokat a kovácsolás folyamatában acélszerszámok mélyedéseibe való belekalapálással, biztosították. Ez később gépesítéssel hasonlóan történik. Vagy, pl. az apostol kanalak apostol szobrocskáit öntéssel készítették és ezeket forrasztották a kanálnyél végére. A kanál többi részét előzőleg már kovácsolással elkészítették. A kézimunka egyik különlegessége a csontból faragással készített nyelek voltak. A porcelánt is alkalmazták a nyelek díszítésére. Ezek felületét csodaszép festett mintákkal díszítették.

~6~


Az alábbi rendszerező táblázat nem teljes. Bemutatásával csupán érzékeltetjük az ezüst evőeszközök megjelenési formáit, főbb jellemzőit az 1660 és 1800 közötti időszakban:

166 0

167 0

168 0

169 0

170 0

171 0

172 0

173 0

174 0

175 0

176 0

177 0

178 0

179 0

180 0

FELFELÉ HAJLÓ VÉG LEFELÉ HAJLÓ VÉG

ALUL JELZETT FELÜL JELZETT

PATKÁNYFAROK NINCS PATKÁNYFAROK

DÁRDAHEGY KUTYAORR

Jellegzetes formák az elnevezés szerint

Alul és felüljelzett eszközök

Lefelé és felfelé hajlított nyélvégek Patkányfarok nyélkialakítás

A fenti kanál egy különlegeség Londonból A kanál patkányfarok alakzatú nyéllel készült. A névjel alapján III. WILLIAM időszakából, 1669-ből való. A mesterjel IP, és egy monogram EDE, ami alul van elhelyezve.

~7~

Evő- és tálalóeszközök A patkányfarok jellemzői, hogy a nyél a kanálmerítő alján csúcsosan hosszabban, vagy kerekítve és rövidebben van illesztve. Kutyaorr alakú nyélvég. Stílusonként változó díszítésekkel láthatók

Dárdahegy Ilyen kanál eredeti állapotban nagyon ritkán látható. Ma is ritkán, de jellemzően különböző alakzatban jelenik meg.

Különféle alakú és díszítésű nyélformák

~8~

Evő- és tálalóeszközök Különféle díszítésű eszközök

Az áttört díszítés egyik módja öntési technikával, vagy kézi munkával fűrészelt, áttört mintákkal, később sajtolással, kivágó szerszámmal volt ez lehetséges.

Két díszes, domborított mintás aranyozott ezüstkanál

Véséssel kisebb és nagyobb felületeket is díszítettek. Eredetileg a vésési mintákat, motívumokat mindig a korszaknak megfelelő stílusban, nagyon alapos és gondos munkával készítették el a vésnökségben is jártas ötvösök. Az étkészleteken jellemző volt a monogram vésése is.

Kanál, vésett monogrammal

Zománcozással díszített egyes ezüst evőeszközök különlegeségnek számítottak. A tűzi zománcdíszítés a kanalakra volt jellemző, feltételezhetően ezek nem napi használatra szánt eszközök voltak.

Az evőeszközökön egyik ritka és régi különleges díszítési mód a nielló vagy más néven tulaezüst volt. Ennek a lényege, hogy egy sajátos ezüst, réz, ólom és kénpor keverék masszát a vésett minták mélyedésbe dörzsölik és a felület tisztítása után melegítéssel a felületre olvasztják. A fekete szín a fémpor összetétel miatt keletkezik, mivel ezüstöt is tartalmaz, és így a kén hatására ezüst-szulfid képződik és fekete lesz.

~9~

Evő- és tálalóeszközök Egy nielló díszítésű ezüst teáskanalat mutatunk be, amely a 18. században készült

Az eszközök gyártása Sajtolással, vagy másképpen dombornyomással készített és díszített készleteket acélból készült formaszerszámok segítségével állítják elő. A kézi kalapálást felváltotta a sajtolás. Ehhez a technikához már sajtológépre volt szükség. Ilyen volt, pl. a kézzel működtetett golyósprés, később a gőzzel, majd elektromos motor, valamint a hidraulikus hajtású sajtológép.

A sajtoló, vagy présszerszámokat acélból készítették és alakították ki, mint ma. A mintákat a szükséges helyre gondosan belevésték. Az ellendarabot is pontos illesztéssel készítették el. Az előkészített (félkész) darabokat az alsó és a felső présszerszám közé helyezték. A présszerszámokat nagy erővel összenyomták és a minták az ezüst anyagba nyomódtak, rajzolódtak. A 19. században már az alpakka evőeszközöket is gyártottak. A szerszámok nem örökéletűek. Bizonyos kopás, vagyis elhasználódás után új szerszámot kell készíteni.

Egy díszes kanál vésett dombornyomó számait láthatjuk az alábbi képeken. A présszerszámok segítségével lehetőség van arra, hogy nagy darabszámban készítsenek evőeszközöket és ilyen készleteket.

~ 10 ~

Evő- és tálalóeszközök A képeken a kanál és villa félkész állapotban láthatóak a további sajtolási, alakformázó és díszítő, műveletek előtt.

Az evő és egyéb késeket két fő részből készítik. Egyik fő eleme az penge, amely jó minőségű acélból készül, kovácsolással. Az acélpengék könnyen rozsdásodtak és óvni kellett a nedvességtől és igyekeztek ezeket száraz környezetben tárolni. Később, már az acélt ötvözni is tudták, és jobb minőségű, éltartóbb, valamint kevésbé rozsdásodó késeket készítettek. A kés másik fő része a késtok. A késtok két fél részből készül sajtolással. A két fél darab teljesen szimmetrikus és tökéletesen összeilleszthető, hiszen a két darabot csak össze kell fordítani és pontos illesztés után összeforrasztják. A forrasztás után a forrasztás nyomait eldolgozzák. A késtok végül egy üreges test, amelybe a késpengét kell rögzíteni. A képen különböző sajtolt mintás fél késtokokat láthatunk körülvágott és még körülvágás nélküli állapotban, illesztés és forrasztás előtt. A technikai rajzon látható a sajtolószerszám felső és alsó része, amelyek közé megfelelő méretű lemezt helyeznek. Ez a lemez, a nyomóerő hatására az alsó szerszámüregbe sajtolódik, amelyben a lemez a képlékenységénél fogva felveszi az üreg alakját.

A felső szerszám felemelkedése után a sajtolt darab kivehető és azt készre munkálják. Az ilyen szerszámok tökéletesítésével lett lehetséges jobb és igényesebb kivitelű evő- és tálalóeszközöket készíteni nagy darabszámban, a keresletnek megfelelően.

A képen eredeti méretben egy francia barokk díszítésű összeforrasztott, ezüst késtokot látunk, de még nyers, kidolgozatlan félkész állapotban. A késtokokat és a hozzá való evőeszközöket Gerdhárd Miksa besteckes mester a saját szabadalma és szerszámai alapján készítette az 1940-es években Budapesten.

~ 11 ~

Evő- és tálalóeszközök A késpenge tokban való rögzítéséről keveset tudnak a használók és a kereskedők, vagy a felszolgálók egy része. Nem hívják fel a vásárlók, vagyis a majdani használók figyelmét az ezüstkészletben használt kések meghibásodási lehetőségére, amely viszont több szempontból lenne fontos. Ezért mutatjuk be egyszerűen a késpenge rögzítésével kapcsolatos fontosabb ismereteket. Az ezüst késtokba a kés szárát, illetve a késpengét fenyőgyanta és habkőpor keverékéből összeállított ragasztó anyaggal rögzítik (1). Ez hagyományosan, évszázadok óta alkalmazott módszer. A késnyélnek megfelelő súlyúnak kell lenni az acélpenge súlyának kiegyensúlyozása és a jó fogása miatt. A késpenge peremét és késtok felső élét pontos összeillesztik. A ragasztás előtt a késtokot az említett megolvasztott gyantás ragasztóanyaggal feltöltik. Ebbe az olvadékba illesztik a késpenge tüskéjét. A ragasztóanyag kihűlés után megszilárdul, és kellőképpen rögzíti a késpengét. Az acél késpenge és az ezüst tok forrasztása ezüstforrasszal technikailag nem lehetséges, ónforrasszal pedig szabálytalan! Ezért ragasztják a két részt a leírt módon. Például, ha az ilyen módon ragasztott késeket túlságosan forró a mosogatóvízbe teszik vagy ezekez nagyobb hőhatás éri, akkor a ragasztóanyag meglágyul, és a késpenge tüskéje meglazul, mozogni kezd, vagy akár ki is csúszhat a tokjából. Ez a meghibásodás áll fenn akkor, ha nem tudják helyesen kezelni az ilyen evőeszközöket. A mennyiben javítás céljából a javítandó kés kontár kezébe kerül, akkor az a gyakori eset fordul elő, hogy a ragasztóanyagot gipszre cseréli fel, mondván, hogy az jó szilárd kötést biztosít. Ebben pedig a késpenge előbb vagy utóbb ki fog lazulni és mozogni kezd és így, ismét használhatatlan lesz. Ennek a javítása a továbbiakban pedig nem lehetséges, mert a gipszet a tokból csak roncsolással lehetne eltávolítani és ezért a végleges megoldás legtöbbször csak új tokcserével oldható meg. Az azonos késtok beszerzése nem egyszerű. Ilyen esetben mindig szakemberhez kell fordulni, aki a szakszerű javítást el tudja végezni, és ez minden javításra szoruló ötvöstárgyra igaz. A képen látható másik késpenge rövid tüskével, és a késtok alpakkából készült. Ilyen esetben a késtokot a súlyának növelése miatt majdnem teljesen, mosott homokkal töltik fel, (3). A felső üreges részbe forrasztó ónt tesznek (2). Az alpakka tokba az acél késpengét lágy forrasztással kb. 450 OC-on rögzítik. Mivel nem ezüstről, vagyis nem nemesfémről van szó, az ónforrasz ebben az esetben használható. A nemesfémek, nemesfémötvözetek forrasztásánál az ónforrasz használatát a nemesfém törvény tiltja! Megjegyzés: A fenti részben említettük már, hogy pl. a halevő kések, kagylókések, halas , kagylós, kaviáros, és egyes gyümölcsös evő- és tálaló eszközök, teljes egészében tömör ezüstből készülnek, ezért nincs szükség ragasztásra. A rozsdamentes acél evőeszközöknél a késpenge és a nyél egy sajtolási művelettel készül, ezért forrasztásra sincs szükség.

~ 12 ~


Jelzések az evő-és tálalóeszközökön A jelzetlen tárgyak a pontos eredete megbízhatóan nehéz vagy egyáltalán nem is állapítható meg. Magyarországon a fémjelzésre utaló írásos adatok 1370-ből, Nagy Lajos uralkodásának idejéből származnak. Minden ötvös köteles volt a mesterjegyét beütni az általa készített nemesfém tárgyba. A 16. századtól a próbabélyeg használata is kötelező volt, amely a finomságvizsgálat elvégzését, vagyis az előírt ezüstötvözet minőséget igazolta. A finomságvizsgálat, vagyis annak megállapítása, hogy a tárgy anyaga mennyi nemesfémet tartalmaz mindig a törvény által meghatározott helyen volt elvégezhető. A próbabélyeg beütése akkor a királyi udvar ötvösműhelyében történt. A mester által készített és jelzett nemesfémből készült tárgyba csak ezen a helyen üthették be a hivatalos próbabélyeget, ami még a 16. század végéig nem volt általános. Később a mesterjel, valamint a próbabélyeg használata kötelezővé vált és ezt már a céh által kijelölt „mívlátómesterek” végezték el. A próbabélyeget és a mesterjegyet ötvösjegyeknek nevezték el. A próbabélyegek jellemzően tartalmazták a városcímert, az ezüstötvözet finomságát latban és az évszámot. Más országokban is hasonló szokások, előírások voltak az ötvösjegyekkel kapcsolatosan. A 19. században a Magyar Királyi és Fémbeváltó Hivatali intézményét 1867-ben állították fel Budapesten. Ezek a hivatalok a történelem során, más néven működtek. Ma a fémjelzési tevékenységet Magyarországon a Nemesfémvizsgáló és Hitelesítő Hatóság végzi. Magyarországon az 1867 előtt használt mesterjegyet és a próbabélyeget antik fémjeleknek nevezzük. A tárgyak jelzései között szerepel a készítőjének jele, vagyis a mesterjel, vagy a gyártó jele, esetleg a finomsági szám, pl. 925. Ez attól is függött, hogy az akkori törvények mit írtak elő a jelzéssel kapcsolatban. Az anyagvizsgálat után a hitelesítő intézményben ütötték a fémjelet a tárgyba, amely helyenként a hitelesítés évszámát is tartalmazta, de a tárgy készítési helyét is mutatja az érvényes időszak sajátos rajzolatával együtt. A fémjelek sokasága miatt nem egyszerű a tárgy eredetét megállapítani, mert ezek országonként, és még időszakonként is változtak a fémjel rajzolataival együtt a tárgy finomsága szerint, így Magyarországon is. Ezek az ismeretek vagy hozzáférések is szükségesek a becsüs tevékenységhez. Könnyebb a helyzet a tárgyak azonosításakor, ha különféle fémjel katalógusok állnak rendelkezésre. Az eredetűk szerint a különböző korszakban készült étkészletek többféle előírt finomságú ezüst ötvözetből készültek. Ezek országonként változóak voltak pl. találkozhatunk sterling, azaz 925 ezrelékes, esetleg 900, 835 vagy 800 ezrelékes ezüstötvözetből készült tárgyak fémjeleivel.

Változnak az idők, változnak a fémjelek Magyarországon 1867 előtt a 13 latos majd ezután a 800-as finomságú ezüst evőeszközök voltak a legelterjedtebbek. Ma is ezekkel találkozunk legtöbbször. A Lat és az ezrelékes finomságok jelölése, ahol az 1 Márka 1/16 Lat- nak felel meg. Pl. a 13 latos finomságú ezüstötvözet 13/16 = 0,812 ‰ -es: A jelzések a gyártóhelytől és az ott érvényes törvények, előírások szerint nem mindig azonos helyet jelöltek meg a tárgyon a fémjel beütésére, pontosabban alulra, vagy felülre, stb. Ezek országonként és időszakonként szintén változtak.

~ 13 ~


Az alábbi képeken példaként különféle ötvösjegyeket mutatunk be Szentpéteri József névjele és a „Pesth” város próbabélyege látható a Pesth címerével, évszámokkal és a 13 Lat jellel a kanalakon és az evőkészlet tartozékain, amelyek a Nemzeti Múzeum vannak nyilvántartásban a feltüntetett sorszámokkal.

Az evőeszközbak névjel és a próbabélyeg mellett külön PESTH feliratú jel is van. Az 1867 előtt, Magyarországon érvényben lévő fémjeleket, antik fémjeleknek nevezzük. Lent az 1867 után a fémjelzési törvény szerint Magyarországon előírt, korszakokra érvényes csak a 800 ezrelékes ezüstötvözet fémjeleit láthatjuk. A nagyobb tárgyakra érvényes ezüst fémjelek 1867-1937 között Diana fő holdsarlóval / 19371966 között Diana fő holdsarlóval / 1966-1999 között Pártás női fej/ és 1999-től „A” majd 2006tól „B” betűjelekkel a Szabadság híd rajzolattal.

Ausztria próbabélyegei és fémjelzései az 1780-1867 közötti időszakban az Osztrák - Magyar Monarchia idején a fémjelek a közös törvények alapján azonosak voltak. Ez látható például a 1867- től érvényes ezüstötvözetek fémjelein. A 800 / 1000, vagyis a 3- as finomságú ezüstötvözet magyar fémjelben az egyezség szerint (lásd fent) „P” betű van.

~ 14 ~

Evő- és tálalóeszközök Példaként bemutatunk néhány különböző országokból és különféle korból származó törvényes előírás szerint alkalmazott ötvösjegyeket, vagyis névjegyeket, gyártóneveket, és a hitelesítő fémjeleket. Az alábbiakban láthatunk olyan jeleket, amelyek az étszereken voltak elhelyezve különböző helyeken, vésve vagy beütve. Ilyenek a régiség kereskedésben Magyarországon is előfordulnak. Sokféle ország ötvösjegyei katalógusokban megtalálhatók. Az ilyen katalógusok a tárgyak pontos azonosítása miatt a ötvös szakemberek, becsüsök, szakértők és a gyűjtők számára mindig fontosak.

J. Haussner, Nürnberg, 1662

Sajtolás utáni típus szám, 1888bó, 800-as ezüst királysági bélyegzés

Bremen, JML (Jacob Müller 1690

Preussen, 1809

Alsórészen fémjelzett kanál

A fémjelek az étszer nyelén

Gyártójel és fémjel a villa felső részén

1930 és 1950 között működő (Doublina-Besteckfabrik) evőeszköz gyár termékei és jelzései

~ 15 ~

Evő- és tálalóeszközök Ismertebb német, osztrák, szlovák gyártók WILKENS 1810 óta Bremenben működő evőeszköz gyártó cég. Büszke arra, hogy a 70 lépésben a készített evőeszközök, gondos kézi minőségi ellenőrzés után a legmagasabb színvonalú kivitelben kerülnek a vevők elé. Az exkluzív evőeszközök és asztali kiegészítők sterling ezüstből, és rozsdamentes acélból készülnek a több mint 200 éves múlt tapasztalatai alapján. Alapítása óta az ezüst és ezüstözött evőeszközöket gyártják a Hanza-város egyikébe, Brémában. Wilkens az egyik legrégebbi ezüst eszköz márka, amely a gyártási technikájával jól ötvöződik a mai és a hagyományos készítési eljárásokkal. Különféle acél sajtolószerszámok

BERNDORFER A Berndorfer Metallwarenfabrik osztrák gyártó cég, amelynek szoros szakmai és üzleti kapcsolatai voltak Budapesttel és Prágával is. Két személy, Alexander Schoeller és Alfred Krupp alapította 1843-ban. A cég gyártmányai kiváló minőségű ezüst és alpakka termékek voltak. Egy korabeli kép az akkori üzemről

~ 16 ~

Evő- és tálalóeszközök A bal oldali képein Berndorf gyártó és fémjelek láthatóak különféle időszakban készült eszközökön. Az alsó képen alpakka kanál gyártójellel.

A Berndorfer-Metallwáren-Faabrik feliratú jobb oldali képen a nagy városok neve mellett a Budapest és Temesvár is szerepel.

CRISTOFLE Charles Cristofle Franciaországban 1830-ban alapít üzemet, ahol az ezüstékszereken kívül lakberendezési tárgyakat és evőeszközöket is gyártanak. A minőségi gyártmányairól, üzleteiről híres márkás cég termékei szinte a világ minden pontján ma is megtalálhatók. A képeken próbabélyeget és márkaneveket láthatunk

Spárgacsipesz fémjel a csukló (zsanér) helyén

~ 17 ~


SANDRIK

Hosszabb előzmények után a ezüstbányászattal foglalkozó gyár, (lásd a képen) a bányászati tevékenységét lényegében felszámolta, és a gyár 1895-ben, új nevet kapott: Sandrik Silber - und Metall-waren-Fabrik azaz "Sandrik" ezüst és fémtermékeket gyártó vállalat lett. Egy nagy alpakkaeszközöket gyártó cseh /szlovák cég, Magyar neve SZANDRIK, jelentése „alpakka ezüst”. Németül Alpacca Silber, angolul alpaka Silver. (Megjegyezendő, hogy az alpakka összetétele: Cu-Zn-Ni ötvözet, amely nem tartalmaz ezüstöt!) A 20. század elején a gyártott Sandrik termékek evőeszközök és főzőedények voltak. A Sandrik, az 1920-as években, az evőeszközök gyártásában már együtt működik az osztrák Berndorf céggel.

A táblázatban a korábbi korszakok antik német ezüst jeleket mutatunk be, és a szimbólumok, vagyis a jel alapján jelzett városban, mikor és milyen ezüstfinomságú ötvözetből készült a tárgy. A Lat finomságok időszakonként törvények, rendeletek szerint változtak. A 12 Lat = 12/16= 750/1000, a 13 Lat = 812/1000, a 14 Lat = 875/1000, a 15 Lat =937/1000 finomságot jelez.

~ 18 ~

Evő- és tálalóeszközök Értékbecslési szempontok A becsüsi munka nem nélkülözheti a szakmai tevékenységéhez tartozó történeti korok, és a hozzákapcsolódó stílusok, valamint a tárgyak anyagainak valamilyen szintű ismeretét és az ezzel kapcsolatos kézi vagy gépi gyártási eljárások lehetőségeit. A fémjelzések látszólag a legbiztosabb kiindulópontnak számítanak, de ezek, mint ismeretes megtévesztők is lehetnek. Pl. az 1700-as évek elején a jeleket a szár és a fej találkozásánál találjuk és az 1770-es évektől a nyél végénél ütötték az evőeszközbe. Minél több ismeret birtokában vagyunk, annál nagyobb eséllyel tudunk a vizsgált tárgyról hiteles szakmai véleményt mondani és kialakítani. Ezért is hangsúlyozzuk, hogy a célnak megfelelő szakkönyvek forgatása minden becsüs területen sokszor nélkülözhetetlenek. A kanál az evőeszközök legkorábbi fajtája, amit először a római korban készítettek és használtak. A 15. században már elterjedtebb volt és ezt a különféle beütött jelzések is bizonyítják. A következő évszázadokban egyre többféle étkészletre volt igény. Ezeket ezüstötvözetből készítették, amelyeket fémjelekkel is elláttak. Ezeknek az eszközöknek azonosítására, tapasztalatra, jártasságra és még katalógusokra is szükség lehet. Az 1600 évek második felében különféle elnevezéssel már megjelenik pl. a háromkaréjos lóheremintás kanálnyél, vagy a patkányfarok-motívumú kanál, ahol a kanálnyél és fej alsó részén hosszan van illesztve egymáshoz. A kutyaorr nyélvég forma is ebben az időszakban jelenik meg. A pisztolyformájú késnyél is elterjedt. A skandináv, skót, angol, amerikai kanalak sajátos kanálnyél végződéseket alkalmaztak, amelyek lehetett korongos, golyós, háromkaréjos végű és így tovább. Az 1600-as évektől az 1700 évek közepéig az apostolkanalak is helyet követeltek. Majd folyamatosan változnak a formák a díszítésekkel együtt. A 1850 körül a Viktória-kori kanalak, majd az evőeszközök is híressé váltak. Ezek fajtáit, csoportjait egyes szakkönyvek alaposan részletezik, amelyekben a francia és az angolformák, stílusok és elnevezések külön hangsúlyt kapnak. Az 1700-as években már a tömeggyártás is több országban lendületet kap és különféle alakzatok, stílusok ismétlődnek és jelennek meg. Később az étkészletek is egyre nagyobb szerepet kapnak pl. a Tiffany & co. eszközei, készletei. A hasonló formák elnevezései országonként sokszor eltérnek egymástól. Ahogy már tudjuk a fémjelek és a helyei is országonként, valamint időszakonként változnak. Az ezüst készletek mellett a 20. században az igények miatt a rozsdamentes acélból készült evőeszközkészletek sorozatgyártása is helyet követelt magának. A hamisítók az alkatrészeket is felcserélgetik és a stílus, valamint a jel, legtöbbször ellentmondásban vannak. Az is előfordult, hogy a kanalat villává alakították, mivel a villa értéke nagyobb volt. Az sem ritka, amikor egy kanalat apostol kanállá alakítanak át, egy régi fémjel beültetésével. Gyakran az eszköz kopása okoz értékcsökkenést és már esetleg a felújítás sem segít a tárgy rendbetételén és így értéktelen is. Az ezüstözött alpakka (kínaezüst), amely anyagában az ezüsthöz képest „értéktelen” és az ilyen ezüstnek látszó eszközök, készletek, benne a gyártójellel, megtévesztők lehetnek. Egy hamis fémjel is félrevezető lehet. Minél pontosabb értékbecsléshez a tárgy vizsgálatánál egy időben több mindent szükséges tisztázni. Meg kell állapítani a tárgy anyagát, a tárgy eredetét, készítőjét, készítési idejét, stílusát. Vizsgálni kell a tárgy valódiságát, állagát, esetleges hiányosságát. Ritkaságát és a különlegességét is számításba vehetjük. A készítési technikai eljárások ismerete is nagy segítségünkre lehet, az értékbecsléskor, a díszítési és a kidolgozási ismeretekkel együtt. Ezeknek a főbb vizsgálati szempontoknak minél nagyobb biztonsággal kell megfelelni. Ezért van szükség minél több becsüsi gyakorlati és elméleti tudásra, amelyeket folyamatosan gyarapítani kell szakkönyvek, katalógusok és az érintett szakterületen járatos tapasztalt személyek, szakértők segítségével.

~ 19 ~

Evő- és tálalóeszközök Ajánlás Az alábbi szakmai leírás, amely a Magyar Ötvös szakfolyóiratban jelent meg, nagy becsüsi tapasztalatokkal rendelkező gyakorlati szakembertől, Pless Istvántól származik. Az írásban említett több tanulságos példa szinte mindennemű ékszerre, drágakőre, díszműtárgyra, műtárgyra is értendő.

A becslés nem saccolás Nem csak becslésnél, vételnél, javítás átvételénél, de eladásnál is legalább olyan fontos, hogy a tárgy pontos leírását a bizonylaton rögzítsük a tárgyleírása című rovatban. Szenteljünk nagy figyelmet a tárgyak külső, látható jellegzetességeinek és természetesen a pontos megnevezésének például,,női gyűrű”. Itt célszerű a kettőspontot mindig kitenni, ezzel felhívva a szemlélő figyelmét a várható folytatásra, részletezésre, a további részeket praktikus pontosvesszővel elválasztani egymástól, majd a végét ponttal lezárni. Ezzel mintegy helyet adunk a következő áru bejegyzésének. Az átvett áru részletezését elvileg két alapvető részre oszthatjuk, a küllemre és a belbecsre vonatkozó részletekre. Ezek közül is elsősorban, a helyszűke ellenére, a felismeréshez feltétlenül szükséges elemeket tüntessük föl. (A súlyra, egységárra vonatkozó adatokra külön rubrikák szolgálnak, ezek használata automatikus, természetes). Melyek ezek? Külső tulajdonságok közül elsők a jellemző gyártási tulajdonságok (pl. préselt, öntött, egyedi kézimunka, stb.) Ide tartoznak még a különböző esztétikai, illetve a tárgy díszítésvilágára jellemző adatok, úgy mint áttört, fűrészelt, akantuszlevél díszítésű, vagy trébelt virág motívumokkal stb. A stílus,vagy művészeti korszak megjelölése kizárólag egyértelmű stílusjegyek összessége esetén lehet indokolt, különös tekintettel az eklektikus, felújító, ,,neo” irányzatokra. Nem szabad az utánzott például neobarokk stílust barokknak feltüntetni, mivel ez így nem állja meg a helyét. Így eljutottunk a tárgy belső tartalmához. Feltétlenül ide kell sorolnunk a kort és a stílust. Ha rendelkezésünkre áll megfelelő, a kort egyértelműen tisztázó fémjel, vagy mesterjegy, akkor esetleg vehetjük a bátorságot a művészeti stílus - pl. empire - pontos megjelöléséhez. Bizonytalanság esetén helyes a pl. szecesszió „jellegű” kifejezéssel élni. És álljunk meg még egykét szóra itt. Az úgynevezett antik megjelölés becsüsök körében ismert, de inkább csak szájhagyomány útján szabályozott tárgykört jelöl. Évtizedek óta hazánkban a kiegyezést (1867) megelőző céhes időkben készült övös tárgyak megjelölésére használjuk. Például orosz tárgyak esetében azonban ez az 1905. előtt készült tárgyak megjelölése. Meggyőződésem, hogy ma már az 1917előttieket is időszerű volna így értékelni. És ezen az alapon elgondolkodhatnánk az Osztrák- Magyar Monarchia felbomlásán is, mint minőségi határidőn. De ez megérdemel majd egy külön értekezést. A kor meghatározása tehát a minden tárgy leírásának a legfontosabb eleme. Ennek a követelménynek lényegében eleget tesz a fémjel leírása is. A helyszűkében lehetséges például így jelölni: P/bf-72-36, ami a következőt jelenti „a budapesti fémjelző hivatalban 1872és 1936 között fémjelzett, belföldön készített tárgy". Vagy A1 /kf-72-01, ami azt jelenti. hogy ,,a Wiener Neustadt-i fémjelző hivatalban 1872 és 1901 között fémjelzett, külföldről behozott (importált) tárgy”. (kf = külföldi.)

~ 20 ~

Evő- és tálalóeszközök És lehetne még számtalan lehetőséget, ötletet felsorolni a rövidítésre. Egy dologra azonban fel kell hívnom a figyelmet: helyhiány ide, szükség oda, a rövidítésekkel és a szakkifejezésekkel csínján kell bánni. Abból az elvből indulhatunk ki, hogy ha bizonylatunkat (vételi jegy, javítási jegy, esetleg eladási blokk) bárki elolvassa, értsen belőle. A tárgy azonosságát ne lehessen vitatni. mert ellenkező esetben az átvevő, illetve a szolgáltató felel érte. Sok kellemetlen példa igazolja, hogy a hiányosan kiállított bizonylat, blokkper esetén az igazságszolgáltató a panaszos (vevő) javára döntötte el az ügyet. Éppen eme tanulságok alapján figyelmeztetnék a briliáns kövek pontos és szakszerű ismertetésére mindennemű bizonylaton. Álljon itt egy konkrét példa: Egy szolgáltató átvett egy karátnál nagyobb gyémánt briliáns követ... A bizonylaton feltüntette annak becsült súlyát (csak karátkéssel mérte). Ásványi tisztaságát, és az egyezményes jelzések helyett ezt írta: ,,zárványos” (ez már igen tág keretek közé befér, de éppen ezért bizonytalan, egyben szakszerűtlen is). A színét helyesen sárgának minősítette. Mindezt legalább ráhúzhatnánk valamely szakmai formulára. Ezzel szemben teljesen figyelmen kívül hagyta a kő karimáján elhelyezkedő nem kis csorbulást, nem írt róla egy árva szót sem... Perre ment a dolog. A bíróság az ügyfélnek adott igazat, a szolgáltató jelentős értékű kártérítést fizetett, mivel a bizonylattal nem volt bizonyítható, hogy a szaktudás birtokában lévő átvevő csorba, avagy hibátlan követ vette át.,. Hasonló kimenetelű eset nem egy akad a bírósági irattárakban eladási blokkon (!) szereplő pontatlanság miatt is. Vonjuk le a végső következtetést. A pontosan leírt tárgy elsősorban nem a bűnüldözést szolgálja, hanem ügyfeleink érdekén felül a szakember és vállalata vagy saját üzlete jó hírét, nem utolsó sorban pedig a pénztárcáját óvja a fölösleges, kényszerű kiadásoktól. Pless István becsüs szakértő

~ 21 ~


Evő- és tálalóeszköz készlet fajtái A készítők, illetve a különböző gyártók többféle stílusú és darabszámú készleteket állítanak elő és hoznak forgalomba. Az alábbi példa egyfajta 94 darabos sorozatból áll. A függőleges irányban feltüntetett számsor (0-5-10…30) az eszköz hosszúságméretét jelöli cm- ben

~ 22 ~


1.Evőkanál 2.Evővilla 3. Evőkés 4. Desszertes villa 5. Desszertes kés 6. Közepes teáskanál 7. Levesmerő 8. Főzelékes tálaló kanál 9. Zöldséges tálaló villa 10. Salátáskanál 11. Salátásvilla..12. Desszertkanál 13. Tortatálaló

14.Halvilla..15. Halkés 16. Haltálaló-villa..17. Haltálaló- kés..18. Szószkanál.. 19. Kenyérvágó-kés..20.Nagy teáskanál .21. Mokkáskanál.. 22.Vágó süteményes villa.. 23. Fagylaltos kanál.. 24. Tortaszelő kés..25. Szeletelő villa..26. Szeletelő kés

~ 23 ~


27.Süteményes villa.. 28.Süteményes kés 29 Limonádés kanál..30. Leveses kanál.. 31. Ivókanál..32. Spárgafogó..33. Csigafogó..34. Vajkés..35. Vajas-kenőkés..36. Velőtálaló.. 37. Osztrigavilla..38. Langusztavilla..39. Csigavilla

40. Szívószál..41. Grapefruit kanál..42. Gyermekkanál..43. Gyermekvilla..44. Gyermekkés.. 45. Étszerbak..46. Sajtkanál..47. Cukorkanál..48. Előételkanál..49. Előételvilla.. 50. Előételkés..51. Előétel tálaló..52. Salátáskanál..53. Salátásvilla

~ 24 ~


54. Szervírózó vajkés..55. Szervírozó sajtkés.. 56.Húskanál..57. Húsvilla..58. Rizses kanál..59. Húsvilla, kicsi.. 60. Jéglapát..61. Jégkés..62.. Jégkampó..63. Spárgaszedő..

64. Eperszedő kanál..65. Jégtálaló kanál..66. Bólés kanál.. 67.Tartártálaló.. 68. Szószos kanál..69. Kenyérfogó..70. Spagetti tálaló..71. Spárgatálaló fogó

~ 25 ~


72. Jégfogó..73. Cukorfogó..74. Szedőkanál befőzött cseresznyéhez..75. Citromvilla. 76. Süteményszedő..77. Szőlővágó olló..78. Húscsipesz..79. Sószedő kanál..80. Baromfivágó olló..81. Mogyorótörő..82. Diótörő, szőlővágó ollóval

83. Sajtkés, kéthegyű..84. Keménysajt kés..85. Sajtkés, ferde pengéjű..86. Sörnyitó.. 87. Sörnyitó fúróheggyel..88. Citromhámozó..89. Szarvasgombavágó..90. Reszelő..91. Kisnyárs..92. Pizzatálaló..93. Citromfacsaró kés..94. Bifsztekkés

~ 26 ~


Evő- és tálalókészlet tároló dobozban

A képeken egy Bécsi 12 személyes ezüst evőeszközkészlet látható az 1900-as évből, amelynek tartódoboza 41,5 x 58,5 x 42 cm. Az ezüst finomsága 800 ezrelékes. A tömege 10 kg. A készlet 202 részből áll.

A tároló dobozok tartalma: 12 étkező kés, 12 étkező villa, 12 étkező kanál, 12 előételkés, 12 főétel villa, 12 halkés, 12halvilla, 12 desszert kanál, 12 desszert villa, 12 gyümölcs kés, 12 gyümölcs villa, 12 teáskanál, 12 mokkás kanál, 12 fagylalt kanál, 2 hús felszolgáló villa, 2 Cabaret villa, 2 ragu kanál, 1 Levesmerő, 1 Szószmerő 4 Salátatálaló 4 Salátaszedő kanál, 12 kés 1 szendvics tong, 1 torta szeletelő, 1 hal felszolgáló, 2 szedőkés és villa), 1 Fagylalt kanál

~ 27 ~


Tartalomjegyzék 1. BEVEZETŐ ............................................................................................................................ 1

Az asztal „fegyverei”: Evő- és tálalóeszközök jellemzői ......................................................................... 4 Jellegzetes formák az elnevezés szerint ............................................................... 7 Különféle alakú és díszítésű nyélformák ............................................................. 9 Az eszközök gyártása ......................................................................................... 10 2. Jelzések az evő- és tálalóeszközökön ............................................................................ 13 3. Ismertebb gyártók ............................................................................................................ 16 4. Értékbecslési szempontok ............................................................................................... 19 A becslés nem saccolás 5. Evő- és tálalóeszköz készlet fajtái ................................................................................. 22 6.

Tartalomjegyzék .......................................................................................................... 28

Evő- és tálalóeszközök témaköréhez ajánlott szakkönyvek és használt források: Antik Ezüst Antik porcelán és ezüst Antikvitások enciklopédiája Műkincs határozó/ Az Ezüst Pest-Budai Ötvösség Régiségek világa Régiségek – Paul Atterbury Kőszeghy Elemér Dzurdzik János Kovács Julianna Besteck Buch Szakmai katalógusok

Ian Pickford Tim Forrest Judith Miller Sergio Coradeschi P. Prestyánszky Ilona Eric Knowkes Larst Tharp Magyarországi ötvösjegyek a középkortól 1867-ig Szakmai vázlatai Szakkönyv gyűjteménye Besteckmarken-Verzeichnis (Katalógus)

Köszönöm Zoltán Tamás iparművész és ötvös mester, szakértő, valamint Falk György aranykoszorús ötvös, ezüstműves, besteckes mester szakmai és tárgyi segítségét.

~ 28 ~

Az asztal fegyverei. Evő- és tálalóeszközök BEVEZETŐ

Recommend Documents