21. Dragán György: A beavatás szerepe az emberi életben, a pszichológiában és az iskolában A beavatás szerepe az emberi élet alakulásában nagyon fontos momentum. Péley Bernadett ennek egy hosszú tanulmányt szentelt a Pszichológia 1994. évi számában. Péley leírja M. Eliade híres vallás kutató nyomán, hogy milyen fontos szerepe van a beavatásnak a törzsi társadalmakban. A beavatás fontos - mint majd látható lesz - az egyén önazonosságának kialakításában. A kutatók szerint a beavatás egy bizonyos pozícióból eljutás egy másikba. Ezt rítusok és hiedelmek keretezik, mítoszok adják a tartalmát. Amikor elkezdődik ez a folyamat, akkor úgy hiszik, hogy az istenek cselekszenek, ők teremtik újjá az embert, ők adják az embernek az új pozíciót az életben. Ez egy vezető által zajlik, akit egyesek mágusnak neveznek, mert a transzcadens folyamatoknak már hosszú ideje jó ismerője. Eliade egy egész könyvet szentel ennek a témakörnek, idézi számos még ma is élő törzs életében megtalálható beavatási formákat. Egy ausztrál törzs a Yuinok életén keresztül világítja meg ennek a rítusát. (Eliade. M. Beavatási rítusok, mítoszok.) Az
archaikus
társadalmak
beavatási
rítusainak
lényegi
vonásait
Eliade
a
következőképpen összegzi. „Két alapvető kategória különíthető el, a serdülőkori beavatási rítusok és az ún. speciális beavatási rítusok.” (Eliade.M.2003) A rítusok során a fiatal belépést nyer a szakrális, szexuális, valamint az ismeretek birodalmába. Csak ezután válik emberi teremtménnyé. Péley hangsúlyozza, hogy a beavatási szokások minden törzs életében egyediek, de azért vannak olyanok is, melyek széles körben elterjedtek. Az etnográfiai leírásokat elemezve ilyennek találta Eliade a körülmetélés szokását. Azok a fiatalok akik részt vesznek a beavatásban, megtanulják az istenekhez kapcsolódó tudást és úgy hiszik, ami velük történik az ennek a már elsajátított természetfeletti hatalom tudásának megnyilatkozása. A szertartás bár földi keretek között zajlik le, de szent térben, időben és helyen. A cselekmény során a teremtés történetét újra dramatizálják, mintha Isten cselekedne. Mindegyik beavatási szertartás tartalmazza a rituális halált, valamint abból való életrekelést, mint szent revelációt és tapasztalatot.
A későbbi korokban az egyiptomi Eleuzisz misztériumok gyakorolták ezeket a rítusokat, ami a felső mitológiai hatalom életébe, testének részévé való betagolódást jelenti. Az egyén, aki ebben a folyamatba részesül - egy titok, egy sajátos ismeretnek lesz a birtokában. Van Gennep átmeneti rítusokról beszél. Leírása szerint minden életkorból való átmenetet megelőz egy beavatási szertartás (Van Gennep: Átmeneti Rítusok 2003. La. Harmatan). A serdülőkorból csak úgy lehet belépni a teljes jogú felnőtt társadalomba, hogy előtte kemény próbatételen kell átesni. El kell sajátítani a törzs szokásait, és meg kell tanulni annak a népnek minden szokását, amely keretében él. Előtte a fiatalt elzárják és szeparációs keretben, teljes magányban folyik a felkészítése. Ezt követően történik majd a beavatási szertartás. Tehát az átmenet során a szeparáció az elválasztás szempontjából nagyon fontos. A mélylélektan a Beavatási Rítusokról Freud is a pszichoanalízis elméletének megalkotása során kitér a beavatás jelenségére is. Megállapítja, hogy a serdülő az átmeneti rítusokban, az Ödipusz – konfliktus megismétlődése során nyer beavatást az életkorban való feljebb lépéshez. Ehhez azonban a fiatalnak meg kell küzdeni a szülőkről való leválás nehézségeivel, valamint az inceszt nehézségekkel, ezenkívül bizonyos tulajdonságokat is el kell sajátítania. Le kell győzni az apától való félelmét, és annak tulajdonságaival kell azonosulnia, továbbá az anya-gyermek kapcsolaton is lazítania kell. Bruno Bettelheim a nagy mesekutató is foglalkozik a beavatási rítussal. Meglátása szerint a fiatalok beavatásának nem a Freud által kijelölt személyiségfejlődési fázisban, az ödipális korban kell megtörténnie, hanem korábban a pre-ödipális időszakban. Bettelheim a beavatást progresszív tanulási folyamatnak, míg Freud ösztönmotiváltnak tekinti. Tehát a szertartás és rítus alatt a fiúk és a lányok külön vonulnak és a vezető útmutatásával megtanulják a törzs szokásait és mitológiai ismereteket. Látható tehát, hogy ez egy tanulási folyamat. A fiatalok azért utánozzák le a felnőttek szokásait, mert úgy gondolják, hogy ezzel beléphetnek közéjük: ezzel magyarázzák a korai szexuális élet megkezdését, valamint a szenvedélyek gyakorlását. Bettelheim hangsúlyozza, hogy a beavatási folyamat során felkeltődik a férfiak irigysége a nők iránt, s ez feszültséget idéz elő bennük, melyet egy regresszív jelenségben, egy önsértésben vezetnek le. Hangsúlyozza továbbá, hogy a beavatás megpróbáltatás, de ki kell a
szakrális és tudattalan igényeket elégíteni. Fontos mozzanata a rítusnak, hogy mindez egy vezető segítségével történik, aki tapasztalt és a beavatási fázisokat már korábban átélte. A beavatás folyamata fel kell, hogy oldjon egy ellentmondást, melyet a serdülő átél: gyereknek vagy felnőttnek lenni, saját nemet birtokolni, a másik testébe belépni a képzelet síkján, vagy a másik nemet uralni. Fontos, hogy a serdülő maga is akarjon ezektől az ellentmondásoktól megszabadulni, amely egybe esik a felnőtt társadalom elvárásaival. Végső eredménye az integráció, amikor mindenki azonosul saját nemével. Lényeges megemlíteni Whiting státusz irigység elméletét is. Elmélete szerint a serdülőkor identitás konfliktusa az első életévekben alakul ki. Elgondolása szerint a felnőtt jellemvonásainak megértése és elfogadása azon alapul, hogy az ember a saját helyét és szerepét észleli a társadalmi szerkezetben. A serdülő irigy a felnőtt társadalom értékeire, ezért a felnőtt magatartással, értékrenddel azonosul. Ez Whiting státusirigység elméletének lényege. Elfogadja a pszichoszexuális szakaszokat és az azokhoz kapcsolódó fixációs elméleteket, de helyesebbnek tartja az identitás-konfliktus fogalom alkalmazását. A társadalom
által
gyermek-
és
csecsemőkorban
előidézett
problémák
megoldására
serdülőkorban tesznek kísérletet a közösségek. A gyerekkor irigyelt szereplői az életkor és a kultúra függvényében változnak. Whiting szerint az irigyelt státus és annak következményeként kialakuló identifikációs folyamat a születés utáni elválasztási szokásokkal szoros összefüggést mutat. Ennek alapján két kultúratípus különíthető el: bölcső- és hátkultúra. A bölcsőkultúrára jellemző, amikor a kiscsecsemőt ágyba fektetjük és ringatjuk, azonban az anya-gyermek kapcsolat nem szoros, viszont gondoskodó magatartást vált ki a felnőtt környezetből. Ebből adódóan a szülőkkel egy függőségi viszony alakul ki, amelyre a viselkedésben a felülkerekedés lesz a jellemző Ez a jelenség kihat a nemi identitás kialakulására is, mely más formában zajlik le mint az ölkultúrát valló népeknél. A hát és öl szokással élő népek gyermekei állandó testkontaktusban vannak az anyával, s így gyorsabban alakítják ki nemi identitásukat. Ez kivételezett státust biztosít a csecsemőnek az anyjánál. Ez később nehézségek forrása is lehet, mert a férfi vonások dominanciájával szemben a női attitűdöket fogja előnybe részesíteni. Whiting fontosnak tartja, hogy a nemi identitás az anyáról való leválással kezdődik. Ennek formája, mint írtam kultúránként váltakozik.
C. G. Jung a beavatást mint archetípust határozta meg. Ez a folyamatban három kritikus szakaszt foglal magában (serdülő, közép, időskor.) Jung az emberi életet négy szakaszra osztotta fel. Az élet első felében rakja le az ember az alapokat, gyűjti a tapasztalatokat,
a
második
félben
pedig
inkább
spirituális,
meditatív
jellegű
élettulajdonságokat alakít ki. Jung szerint a beavatás individuációs folyamat, melynek lefolyása kultúránként változik, de a keretek ugyanazok. Jung hangsúlyozza, az embernek kettős célja van: az első a természetes - a gyerekek nemzése és a róluk való gondoskodás, a második pedig kulturális. A kulturális csak akkor valósítható meg, ha az első szakasz feladatait elvégeztük. Egyik negyedből a másikba való átmenet a potenciális krízis időszaka mindenki számára. A beavatást, mint belső folyamatot szemléli, a bölcsebbé válásra teszi a hangsúlyt, célnak a belső folyamatok szemlélését tűzi ki. A gyermek egységben él először a szüleivel, elsajátítja a tulajdonságaikat és érzéseiket, majd ezzel felvértezve halad az élet útján. Később megpróbál leválni szüleiről és saját életet élni. C. G. Jung alapfogalma a kollektív tudattalan. Jung feltételezi, hogy ezek a tudattalanban levő ősképek aktivizálódnak és segítik a krízisen való tovább jutást. Ezek a kollektív tudattalantartalmak az álmokban is megjelennek, s ez jelzi, hogy az egyén az adott feladatokat elvégezte vagy csak e felé halad, útban van. Stevens, Jung tanítványa szerint a mester által vallott tanítások egybevágnak a modern kutatásokkal.
Stevens
szerint
az
elaborált
serdülőkori
átalakulásért
felelős
archetípusprogramok négy csoportba sorolhatok: 1. szülői kötés oldása, 2. generációk harca, 3. szexuális affektív rendszer aktivizálódása, 4. a felnőtt szerepbe való beavatás. Stevens azt is leírja, hogy a szülő-gyermek egység egy misztikus egység, mely más formákra is áthelyeződik, és ahogy az élet halad előre, úgy alakul át. Egy más minőségű kapcsolattá. Erik Erikson véleménye szerint minden életkorban az átmenetet egy kisebb-nagyobb krízis előzi meg. Serdülőkorban vagy később az ifjúkorban a krízis az identitásért folytatott küzdelem. Csak akkor léphet feljebb a fejlődésben, ha az előző fokozat követelményeit teljesítette. A beavatás egy bizonyos fokon a régi élet halálát, más téren pedig új élet felvételét jelenti. Az ősi gondolat itt ismét megjelenik. Erikson szerint minden életkornak megvan a rítusa. Amikor elsajátítottunk egy lépcsőfokot, a következő életperiódusba léphetünk. A modern társadalomban az iskola jelenti a beavatás egy formáját. Ennek folyamata lassú és hosszú
idejű, ezért a társadalom haladékot ad az ifjúnak ahhoz, hogy megtalálja helyét és szerepét a társadalomban. Korábban utaltam Van Gennep átmeneti rítus jelenségére, melynek szerepe az átmeneteknél, a szeparációnál, s ezek szertartásánál fontos. Az átmenet hosszú ideig tartó legyengítés, hogy a gyermekkori emlékek felszínre kerüljenek az emlékezetben, mely után a törzsi ismeretek átadása jön, vagyis bevezetés a titkok világába. P.Blos szerint Freudnak igaza van, amikor az ödipusz-konfliktusra helyezi a hangsúlyt, de a folyamat nem áll meg, hanem folytatódik. A serdülőben az én-ídeál azonosul, és beépíti a szülők tanítását a személyiségébe. Josselson szerint a serdülőkor a Mahler szeparációs - individuációs szakasz újraközeledési krízisének megismétlésének időszaka. Ebben a szakaszban a fiatal leválása szüleiről előrehalad. Fontos, hogy milyen volt korábban az anya-gyermek kapcsolat, mert a serdülő szeretné visszaállítani azt az egységet. Ha nem volt megfelelően jó, a fiatal a nehézségek elől elmenekül, visszavágyik az anyai biztonságos kötelékbe. Ha megfelelő volt ez a kapcsolat, akkor a gyermek a nehézségeket kihívásnak fogja fel, és ezektől nem fut el, hanem azokat megoldja. Josselson megemlíti azt, hogy létezik beavatás nélküli állapot is, amikor valaki nem tudja teljesíteni azt a normát, amit a társadalom a fiataltól elvár, hogy válasszon egy társat magának és egy feladatot, mely által munkálkodik. Vannak, akik nem tudnak házasságot kötni, és a tanulásban sem sikeresek. Ekkor nem volt jó az előző életkori szakaszok (Öidipusz-konfliktus, újraközeledési fázis) minősége. Josselson megemlíti, hogy a kábítószerező fiataloknál pont ez a kvázi beavatás történik. Ez az intézményes beavatás hiányára vezethető vissza, ezért a fiatalok kivonulnak a társadalomból és egymásba kapaszkodnak. Ez egy múltnélküliségben levő állapot meglétét feltételezi. Ez a helyzet hasonlít a régi törzsi népek életére, ahol az ismétlődésen volt a lényeg. A világ teremtését és más mítoszokat folyamatosan ismételték. A természet télen meghalt és tavasszal pedig ébredezett. Az életnek saját ritmusa és felépítése volt, mely érinthetetlennek, szentnek tűnt, azonban a változás alig volt látható. Hosszú ideig a hagyományok statikussá tették ezen népek életét. Hasonlítanak ehhez az állapothoz a szenvedélybeteg gyermekek is, akik egy múlt, és időnélküliségben élnek.
A régi törzsek életében volt mindig egy tapasztalt vezető, aki utat mutatott, amit továbbadtak, a beavatás dinamikáját ismerték, annak minden veszélyforrásával együtt. A mai kábítószerező serdülők nem fogadnak el felnőtt tapasztalt vezetőt, aki bevezeti őket a titkok birodalmába. Erikson szerint e fiatal csoportok tagjai egymásba kapaszkodnak, egymás beavatását végzik el. A beavatások sokáig - és még ma is, bár hatásuk kisebb, mint régebben volt keresztény egyházi keretek között zajlottak le. A közösségbe csak szentségek felvételén keresztül lehetett bekerülni. De a konfirmáció rítusának ma is jelentős hatása van a gyerekfelnőtt átmenetre. Erikson szerint a konfirmáció belső életterv rituális megerősítése, bár hatása már jóval kisebb, mint amilyen korábban volt. A fiatalok korunkban már nem hisznek a különféle felavatási ceremóniáknak. Beavatások ma is léteznek, csak nem mitológiai, vagy keresztény külsőben jelentkeznek, hanem profán formában. Korábban a katonaság töltött be beavatási szeparációs feladatot. A katonaság szervezet, az archaikus társadalmak titkos férfitársadalmának folytatása volt a maga szimbólumaival, titkos hagyományaival, a maga próbatételeivel. Beavatási szertartásokra ma, szekularizált világunkban is szükség van. Pl. egyik szociális státusból átkerül egy másikba, ott új szokásokat kell elsajátítani. Beavatás tehát mindig az új helyzethez való alkalmazkodás. Kérdés: milyen segítséget ad a társadalom ehhez? Hasonló ehhez az iskolából való átmenet a munkahelyre. Amikor belép valaki egy munkahelyre, el kell sajátítania a szokásokat. Be kell tudni illeszkedni. Pl. van olyan munkahely ahol csak akkor fogadnak el valakit, ha az követi az öregek, munkahelyi veteránok akaratát. Beavatás az érettségi, ballagás, a gyermek névadó ünnepsége, a jogosítvány megszerzése is. Az intézmények már nem biztosítják a beavatási rítusokat Henderson szerint az emberekben mégis él a beavatás szükséglete. Az élet kritikus szakaszaiban (házasságkötés, gyermekszületés) a páciensek álmai tele vannak beavatási álmokkal. Az élet újabb szakaszának elérése valószínűleg megköveteli a maga beavatási szimbólumait. Ha a társadalom elfelejt gondoskodni róluk, akkor a Self létrehozza őket. Grunder a beavatásoknak az iskola életében szán fontos feladatott. Ennek lényege az élettörténeti krízismenedzselés. Az életben négy határmezsgyét feltételez, melyek elég bizonytalanok lettek napjaink nyugati társadalmaiban: 1. születés, 2. belépés a serdülőkorba,
3. házasodás, 4. halál. A beavatási rítusok feladata ezeknek az élettörténeti állomásoknak az ismételt megszilárdítása, valamint biztonság nyújtása. A rítus célzott eszköz, amely eltávolítja bizonytalan dolgokat és helyükbe újakat helyez. Pl diplomaosztási ünnepség: megítélés, igazolás és minősítés, elbocsátás és felruházás. A rítus még megerősíti a kulturális identitást és a szolidaritást teremt a benne résztvevőknek (egyfelől a végzős diákok és a társadalmi környezet között). A nem szakrális rítus ugyanakkor a végzős iskolások szorongásának csökkentését és érzelmi stabilizációját szolgálja. Grunder szerint, ha az elválás – átmenet - bevezetés egységből indulunk ki akkor napjaink beavatási rítusokkal kísért átalakulási folyamatai a következők lehetnek: -
mellről való leválasztás, felülés, járás.
-
az első óvodai nap (az anyáról való leválás).
-
az első iskola nap, az első osztályzat stb.
-
a bátorságpróba a fiuknál: avatás a cserkészeknél.
-
az első felnőtt film, az első menstruáció.
-
az első gimnáziumi nap, az első szerelem.
-
az első konfirmáció, az első szülő nélküli utazás.
-
egyetemi tanulmányok megkezdése, lezárása. (Péley 2001.)
Grunder ezeket a nyugati társadalomból vett példákat összehasonlítja a törzsi társadalmakkal. Megállapítja, hogy ez a folyamat a különbségek miatt lehetetlen. A nyugati társadalmakban az iskolás kor jelentősen megnyúlt. A nyugati társadalmakban a beavatás szekvenciásodik és parcializálódik. Részbeavatások történnek. Emiatt megnő a beavatók száma. A törzsi társadalmakban egy tapasztalt vezető avatott be, de ma minden területnek saját vezetője van. Grunder szerint a modern beavatások időben, térben és a teljesítendő feladatokban is széttagolódnak. Erikson ebben látja a veszélyt. Amíg az átmenet csatornája biztosított volt, addig simám ment, de ha sok a választás, akkor a részletek azt az illúziót keltik, hogy még sok idő van az életből és számos választása van az embernek a beavatást késleltetni. Raphael a hatvanas évektől középosztálybeli amerikai populációt tekintett át és fiú – férfi közti egyértelmű választóvonalat jelző eseményeket vizsgált. Arra az eredményre jutott, hogy az emberek a húszas-harmincas éveikben is a kamaszkorukat élik. Ez azért van, mert a
beavatásnak nincs előírt formája, s így mindenki létrehozza saját beavatási rítusát. Ez azonban bizonytalanságot okoz, hogy valóban megfelelő próbát teljesített-e. A beavatási próbáknak nincs szertartási befejezése, lezárása, s így a férfiasság próbája nyitott végű marad, s így újabb-újabb bizonyítékokat igényel. Raphael azt is elmondja, hogy a törzsi társadalmakkal szemben, ahol minden szilárdan fel volt építve, az átmenetek biztonsággal voltak kivitelezhetők, senki nem lett vesztes, viszont korunk átmeneti rítusai kompetitívek: tehát a vesztesek mellett is vannak vesztesek. A rítusoknak minden életkorban biztonságot, a védelmet kellene szolgálni. Ez a ma gyerekeinél még jobban hangsúlyozva van. Szerinte fontosak a ritualizált órák, iskolai kirándulások, diákszínpadi bemutatók, iskolai ünnepségek. Az iskola ilyenkor, mint kultúra közvetítő eszköz működik, beavatási rítusokat rendez, amelyek a fiatalokat, a gyerekeket a társadalmi valóságba hívja meg. Erre az iskola megfelelő terep, ahol a beavatáshoz szükséges ritualizáció számára megfelelő keretet, biztosít. Azonban látni kell, hatásuk, eredetük, ha nem is olyan, mint a régi beavatási gyakorlat, de legalább benne gyökerezik és hatásából valamit továbbad. Lehetne sorolni az elméleti mozaikokat. Csak érzékeltetni lehet, hogy a kultúra erőteljesen jelen van a pszichológiában, mint ahogy a fent említett elméletekből is kitűnik. Erikson például elment az indián nép közé, hogy fejlődés elméletét megvizsgálja ott is. De meg lehetne említeni a beavatás self-fejlődésével kapcsolatos nézeteket, melyeket Sanders és Sroufe fejtettek ki egy-egy tanulmányukban. Mint látható a beavatási rítus jelen van az életben, legfeljebb más formában, mint néhány évvel ezelőtt. Ezért is érdemes a változásokra, az átalakulásokra figyelni, mert semmi sem vész el csak átalakul, ahogy a fizikában tanultuk a termodinamika törvényével kapcsolatban.
