VERSÍRÓ PÁLYÁZAT 2015/2016. Középiskolások versei Pudleiner Kristóf: Szín Játék Aranyló áhítat Borzongva átitat Amint simítom Gyöngy hajadat
Nem elég Mi kell még? Elviszlek én Egyenest fel a magas égbe.
Szemem szemedbe Mohón, epedve Pillant, s fürkészi Vágyaidat.
Rózsaszín fellegen Szél szárnyán féktelen Repülünk, szárnyalunk Kéz a kézben.
Mit kívánsz Miért bujkálsz? Szemed elől Nincs menekvésem talán soha.
Felelj hát Szép leány! Nem viccelek Mindezeket én megadhatom.
Szerelmünk fellegén Mi vagyunk: te meg én Mondjad hát, mi kell, hogy Adjam oda!
Csak szeress úgy engem Ahogyan régebben S szerelmem én is Megmutatom...
Tengerkék óceán Mélyéről hableány Krémszínű gyöngyfüzért Hoz fel neked.
Elfordul, hallgata Mintha nem hallana Libbenő fürtjein Csillog a nap.
Türkizkék habokon Surranó ladikon Benszülött nép kínál Kókusztejet.
Lassanként elindul Rámnéz és elpirul S lassan kinyílik a Piros ajak.
Bronzarcú sasmadár Csőrében adja át Babérkoszorúját A magas hegynek.
Csókot lehel felém S eloszlik szerteszét Elillant, elment A földi csoda.
Sok állat jön hozzád Csak látni szép orcád S dicsérő éneket Halkan zengnek.
A színjáték véget ért Repkedő lepkeként Tovatűnt, s nem jön már Vissza...soha.
Városok, s népeik Fennszóval hirtedik Mily csodás, gyönyörű Parázs szemed.
12. osztály Esztergom, Árpád-házi Szent Erzsébet Középiskola, Óvoda és Általános Iskola
Híresség, popdíva, Mindenki így hívna S ámulva bámulna Több száz gyerek.
Adorján Ákos: Ritmikus halál
Adorján Ákos: Tekints az Őszre
Párosával áll a nép, Az egész terem lázban ég. Egy-két-há; egy-két há.
Tekints az Őszre, mint színes csodára, Halvány életed tortáján a mázra. Ne félj a múlástól, hulló levéltől, A reccsenő ágtól! Ne undorodj A barnás és latyakos pocsolyától!
Várok, rajtam lakkcipő. Belépsz, s megáll a levegő. Egy-két-há; egy-két há. Lelked fehér csipkeszél, Selyemruhád földig ér. Egy-két-há; egy-két há. Körülöttünk ezer pár, Szemem mégis rajtad áll. Egy-két-há; egy-két há. Derekadat átfogom, Elterít a nyugalom. Egy-két-há; egy-két há. Táncba kezd a mátkapár, Célba vesz a csúf halál. Egy-két-há; egy-két há. Forog velünk a világ. Biztos pontként nézek rád. Egy-két-há; egy-két há. Sötét köd száll fejemre, De nem engeded szívembe. Egy-két-há; egy-két há. Most már tudom, meghalok, Szívemben még tűz lobog. Egy-két-há; egy-két há. Ütem végén kifújt lég, Nincs erőm, de lépek még. Egy-két-há; egy-két há. Arcunkra nem gyűl a ránc, Korán visz e haláltánc. Egy-két-há; egy-két há. Fájdalmunk most egybe forr, Együtt ér el a nyomor. Egy-két-há; egy-két há. Az én egyetlen boldogságom, Utolsó táncom veled járom, Én egyetlen és édes Párom. Érzem, elér az örök álom. Egy... két... há...
Tekints az Őszre, mint vezérfonálra, Hogy tudd, életed nem folyik hiába. Van kezdet, és sajnos ott a vége is, De ne hidd, hogy ez hiába történik, Hisz e körforgásnak része vagy te is. Tekints az Őszre, mint etetőházra, Hová madár bújik télen, ha fázna. Adj neki enni, és ő dalol neked Tavasszal, ha újrakezded életed. S hidd el, mindent meghálál neked. Tekints az Őszre, mint aranyalmára, Melyet a királylány epedve várja. És hercegi göncben foltos lóháton Jön a herceg, vörös palást a vállon. Hozza az almát, s teljesül az álom. Tekints az Őszre, mint ölelő karra, Mely, ha zápor jő, a bajt eltakarja. Nézz rá úgy, mint őriző angyalodra Szerető társra, védő patrónusra. Gondod feledteti, s nem bánt ő soha. Tekints az Őszre, mint szemre a láncban, A Tavasz ellentéte, Nyár utóda, De a Tél fivére, legjobb barátja. Elválaszthatatlan egyik s a másik, Ne hidd, hogy Ő is elmúlásra vágyik. Tekints az Őszre, mint agg nagyszülőre, Ki ősz, de emlékszik a szebb időre. Látta a rügyet, a kerti virágot, Perzselő napon barnuló világot. De elfáradt már, s nyugalomra vágyott. Ne sirasd az Őszt, ő véget ér érted. Szívedben látod, ha szükségét érzed. Vége, hogy újra visszatérjen hozzád A rügyező és illatos szabadság. Ne felejtsd az Őszt, ki benned él tovább!
Adorján Ákos: MásKÉPp A szemem, mint a tied, ugyan olyan kék, De mégis az enyémben egy más varázs ég. Nem vagyok őrült, csak másképp látom a világot. Azt mutatom a dolgokban, amit senki se látott. Minden, mit e térben látsz, az nekem érték, Lehet az egy kő, egy óra, vagy egy fénykép. Neked kopott játék, nem kell az már soha, Nekem ezer kincs, történet, és csoda.
Kiss Viktória: Vérkötél Mély barázdák az arcodon, Mint egy ködös alkonyon Lépéseidre megrezzen Minden ízületed. Szavad mint sav marja bensőm Sose lehetek én elől? Véredből lettem a véred Fogd fel végre, ez a lényeg.
Kopott óra mutatja a sorsod és az időt, Roskadó ház jelzi az eltékozolt jövőt. Madár raj, ha elmegy, újra visszatér, Táncos, ha botlik, a show véget nem ér.
A családod kitagadott De megálltál a lábadon Mondd, miért kell még egy ilyen Fájdalmas kötelék neked?
A vízben látod magad eltorzult mását. Nem veszed észre az emberek hívását, Zenének varázsát, mestert, s tanítványát Kik művészetükkel életüket adják.
Sértettség egyszer lepereg Addig szívem befeketed Szeretteim fojtogatod Saját ízed, véred fogod.
Nem veszed észre a régiben az újat, Ehhez mutat szemem énnekem is utat. Hogy megláthassam a ködben a vándort, A verő nap fényét egy repedt szilánkon.
Ha megbocsájtásra vágynál Talán még elfogadnám, Hogy hány embert kínoztál Elnézném négy ember átkát.
Hogy észrevegyem mindenben a csodát, Ez az én célom és ezt adom most tovább. Nem vagyok őrült, csak másképp látom a világot. Azt mutatom a dolgokban, amit senki se látott.
Megbánás szemedben annyi, Mint halottnak csókot adni Ölelő kebledre fogadsz, Hogy kést bennem újra forgasd.
12. osztály Esztergom, Árpád-házi Szent Erzsébet Középiskola, Óvoda és Általános Iskola
10. osztály Tata, Eötvös József Gimnázium és Kollégium
Szikszai Zsófia: A múlt
Szikszai Zsófia: Háború
A szó, Mely valójában fogalom, Egy megfoghatatlan dolog. Melyet képekkel őrzünk, Mely mennyiségét nem mellőzzük. De egyszer sok lesz. Nem ereszt el. S majd hiába próbálsz kilábalni, Egész tested rabul ejti. Csak egy gondolat, Mely lavinákat mozgat.
Hadseregben vonulva, Tömött sorokba szorulva, Lélegzetfojtva, Egymást elárulva, Hinni egy eszmében, Mely elveszi mindened, Nem kíméli életede, Eltiporja személyiséged, Most már egységbe vesz. Egyre fogyaszt és emészt, Míg végül teljesen felemészt. És nem marad már más, csak a lélek, Mely segítségért kiált fel az égbe. 9. osztály Tata, Eötvös József Gimnázium és Kollégium
Zách Boglárka: Új lét
Herold Renáta: ÚJdonságok
Kilátástalanság, szenvedés, könnyek s bűn Hová tűnt én régi derűm? Ma már új szelek fújnak S nem tudni, mit hoz a holnap. Lángoltam, kihűltem. A düh az én mérgem. Eszem vesztem. Értelmetlen. Félek. Rettegek, mert semmit sem értek. Hogy változott át drága éltem gyötrelemre. Új célok merültek fel bennem. Hirtelen meg kell emberelnem Magam munkára szegnem. Izgalom, aggódás. Friss álmodozás. Csalódás. Ki van közelben, ki megért engem? Ki van, ki előtt önmagam lehetek? Ki támogat, nem sért, se szúr Kivel bizalom szolgál alapul Tudni, ismerni, remélni. Érzéseket élni. Sötétben járni. Gondolkodni. Elérni mindent, mi embertől kitelik Hisz új idők jönnek, fel kell készülni. A gyermek hirtelen felnő, ha magának kell küzdenie Önmagát megsegítve. Kíváncsiság, drogok. Magam vagyok.
új nap új érzelmek új köszönés új találkozó új témák új pillantás új beszélgetés új nap új érzelmek új köszönés új találkozó új kérdések új kérdések új pillantás új mosoly eddig volt
mert újra van remény az új napra jöttek melyet az érzelmek hoztak az első iskolán kívül az iskolán kívül és sokáig nézett vele és csak velem és megint sokat láttam mert gyomrom újra szorul és mindig köszön ha lát az iskola folyosóján mert érdeklődik mert érdeklődöm és a szemembe néz ami most még őszintébb mint
10. osztály Tata, Eötvös József Gimnázium és Kollégium Juhász Balázs: Kínzó szerelem Mi ez az érzés, mi átjárja a testem? Hisz erős lábam, mit kemény földön vetek meg, most reszket. De miért, hiszen bátor vagyok, nem félek én semmit! Most eszmélek rá, hogy ez az érzés szerelem, mint sem félelem, mi megrengeti mindenem. Ó, édes Agónia, miért kínzol? Nem találtál nálamnál jobbat? Miért rajtam éled ki mámorosan égő ostorod csapását?! Midőn jön reszketés és gyengeség. Éles karmod bennem mély sebet vés, te szerelem nagy vadja. Hiába is menekülnék tőled, követsz engem, szívem mélyéről várod a percet, mikor kitörsz vadul, és az édes úgy talál meg engem, mint gazdag a koldust. Ki ügyetlenül tántorog, kin a pénz nem segít nagyot. Olyan vagyok én, mint reszkető préda egy sötét ketrec mélyén, mely a saját szívem, mi foglyul ejtett engem, s nem enged. Hamar rejtőzz! Észre ne vegyen a drága. Mi lenne velem? Szenvedés, mintsem szerelem lenne rajtam úrrá. Nem! Aggodalmam elhagyom és erőt veszek magamon! Nyughodj, őrült, ne verd a falat, nem jutsz ki onnan, úgyhogy csendben maradj! De mi lesz velem, ha a szerelmen mélabú lesz úrrá, azt a fájdalmat nem tehetem múlttá. Nem is teszem, mert nem lesz velem ilyen, hisz életem hajnala most kezdődik el, és hogy nem most ér véget, abban csak hinni kell. 11. osztály Tata, Eötvös József Gimnázium és Kollégium
Herold Renáta: Levélen színezett mosoly
Herold Renáta: Befejezetlen mondat?
Képzeld azt, hogy sétálunk az utcán. Fogom a kezed. Lehet, hogy egyszerre lépünk majd. Lehet, hogy megfojtalak.
És repkednek a mondatok és folynak a szavak és a betűk tengerén lebegünk és a napfény csillan a víz tükrén és kinyitott szemedben is és mosolyra húzod a szád és én is mosolyra húzom és csak nézem a kis apró ráncaid és nézem ahogy összehúzod szemed és eszembe jut mióta és túl kevés ideje, hogy igaznak gondoljam és csak tettetem hogy egy hiszékeny lány vagyok és te átlátsz rajtam és kéred az igazságot és nem akarom megmutatni és rájössz talán rólad írok és ha nem majd egy szép napon megtudod és néha már túl szabadszájú vagyok és ilyenkor menekülj vagy használd ki és ha kihasználod akkor maradj is mellettem és kérdezz hogy lássam érdekellek és keress hogy lássam látni akarsz és követelj hogy felfogjam az egészet és mondd hogy ez nem hazugság hanem a valóság és hogy nem kell félnem mert itt leszel és legyél is itt mert mosolyod és a nézésed és te magad és repkednek a mondatok és elakad a szó és és.
A lány mosolyogva nézi a fiút. A fiú szemében kétségbeesettség csillan. Sétálnak az utcán. A fiú lassan elengedi a lány kezét, távolodni kezd tőle. Képzeld azt, hogy az előbbi csak vicc volt. Újra fogom a kezed. Erősebben szorítom, mint máskor szoktam. Azért nehogy elveszítselek. A lány mosolyogva nézi a fiút. A fiú szemében a szerelem fénye csillan. Sétálnak az utcán. Ujjaik újra összekulcsolódnak, a fiú is mosolyog. Képzeld azt, hogy most én fogom meg először a kezed. Nem engedem el, nem akarod hogy elengedjem. Nem engedem, téged sem engedlek. Csak sétálunk, és mosolygunk. A fiú mosolyogva nézi a lányt. A lány elfordítja fejét és a lehulló faleveleket nézi. Sétálnak az utcán. Hazafelé sétálnak. Képzeld azt, hogy mi is levelek vagyunk. Színesek. Hullunk lefelé a föld felé. Azért, hogy emberek tapossanak minket. Mi pedig az ősszel együtt feledésbe merüljünk. A lány mosolyogva nézi a fiút. A fiú furcsán mosolyog a lányra. Sétálnak az utcán. Már megint fura. De megérti. A leveleket ő is szereti.
Képzeld azt, hogy te is egy levél vagy. Egy átlagos levél. Ami száll lefelé. Hátha egy nap ő is sétálhat az utcán.
12. osztály Tata, Eötvös József Gimnázium és Kollégium
Herold Renáta: CsakÉsCsakÉsCsakÉs Csak rohanok és nem látlak csak nem látlak és félek csak félek és kereslek csak kereslek és nem talállak csak nem talállak és aggódom csak aggódom és hiányzol csak hiányzol és rég láttalak csak rég láttalak és keveset csak keveset és rövid ideig csak rövid ideig és nem akartál és nem akartál és hazudtál és hazudtál és látni akartál csak látni akarod és tagadtad csak tagadtad és bevallottad csak bevallottad és örültem csak örültem és mosolyogtam csak mosolyogtam és mosolyogtál csak mosolyogtál és nem hittem csak nem hittem és álmodtam csak álmodtam és álom volt.
Szikszai Zsófia: Sötét Falak
Szikszai Zsófia: Nagyszüleimnek
Sötét falak közé bezárva, Minden igazságtól elzárva, Hamis eszméket alkotva, A fényt ellopva, Megpróbálni élni egy életet, Hol omló földre építed hitedet. Mely meginog, ha jön valami. Ugyanis azt nem mondták, Nem szólt róla a leírás, Hogy a világ nem szép és gyönyörű, Csak cudar és elgyötrő. Nem a saját érzés a lényeg, A jó lét meg minden, Hanem a manipuláció, Mely lelkedben okoz nagy mutációt. Hát köszönöm szépen, drága élet, Fukar életeknek itt vess véget. Egy könnycsepp Melynek sebességét érzelem szabja, Mit érzel, azt ő mutatja, Szemed sarkában guggolva. S ha nem figyelsz és nem koncentrálsz, Megered az arcod csontján. Lassan folyva csordogál, Utat keresve bőröd vonalán.
Két hal a zsákban
Szikszai Zsófia: Világunk Fájdalommal itatott utcán, Hol a boldogság nem jár. Gondterhelt arccal, Púpos háttal, Remegő lábbal, Megpróbálni lépést tenni. Minden mozdulat mázsás súlyú, Nagy teherrel húzza le a bú. Nem kímél és nem segít. Csak te vagy egymagad, Egy kis senki, Ki azt hiszi, Nem árthat neki semmi. De mikor a csőből a golyó kiszáll, És testeden átszánt, Rájössz, hogy nem tehetsz semmit. Senki leszel amíg élsz, Mert ebben a világban nem él az ész. Csak a puskapor és harag, Mely, ha rád irányul, Szétszakajt.
Két hal a zsákban, Hogy kerültek e házba? Attól az embertől származott, Ki egész nap a vízben áldozott. Rááldozta idejét, Sőt még sok idegét. Mert elviselni a halászatot, Nem egyszerű dolog. Nagykabátban fázva, Derékig a hideg vízben állva, Vadászni a zsákmányt, Mely nem adja könnyen magát. De most íme e két hal, Mely nem éppen a fuldoklástól tart. Fuldokolnak ők már régóta, Nem zavarja őket az ilyen nóta. Most fülelnek nagyon, Kár, hogy fülcimpájuk nem vagyon. De ezt a kiabálást, Még Árkuson is hallják: Minek hoztad haza ezeket a halakat?! kérdi nagymama. Nagypapa fojtott hangon válaszol: Ajándék volt, ne cirkuszolj! A két hal némán tátog a zsákban, Utolsó reményszál még a házban. Ott gubbaszt felettük, A halak gondolkodnak: most mit tegyünk? De kis agyuk nem fog ennél többet, Hisz nem okossággal lettek tömve. Úgyhogy maradtak csöndben a zsákban, Várták, hogy mi lesz a házban. A végén nem történt semmi, Csak ott kötöttek ki, Ahol a legtöbb haszonállat, Csendben nyugszanak valaki hasában.
9. osztály Tata, Eötvös József Gimnázium és Kollégium
Ferensitz Izmael Péter: A magányos utcalámpa A parkban nappal nyüzsög az élet, az emberek sétálnak és szól a madárének. Reggel kutyák szaladgálnak gazdájukkal, a gyerekek átvágnak iskolába menet pajtásukkal. Délben érzelgős fiatalok mászkálnak, és egymás életében vájkálnak. -Szeretsz?- kérdi a lány, s szívében ég a vágy. Délután ismét jön a kutyafuttatás, hazafelé indul a sok kis iskolás. De megállnak a padnál a madarakat nézni, ők is idejárnak a nénihez hízni. Csak este, este halkul el a város, nem jár senki erre csak a Parkőr János. Megy s gyönyörködik a csodában, amiért frissebb kint a levegő, mint a szobában. Aztán ő is nyugovóra tér, kiürül ezzel a tér. Mindenki otthon alszik már, de az utcalámpára nagy munka vár. Világítania kell egész este szüntelenül, nem mozdulhat, nem is pihenhet, csak ott áll egyedül. Csak ott áll egymagában, drótszívét megeszi a bánat. Ugyan kinek világítson, mikor mindenki ágyban, a holdnak tán vagy a szentjánosbogárnak? De nem szól semmit, csak áll ott magában, mert Ő az egyetlen utcalámpa.
Ferensitz Izmael Péter: Az utak szuperhőse a Bitumen Szeretném, ha szeretnének, De csak kátrány lehetek a medencében, Min az emberek át nem néznek, És a fénysugarak át sem férnek. S ha majd elküldenek szurkolni, Mint egy futballhuligán, nem fogok durvulni. Csak elfolyok némán, lassan, ügyetlenül, dagadt hassal. Ezután egy úthenger kivasal, Mérnök ember majd rám hasal, Hogy nézze, egyenes vagyok-e, Hogy a göröngyök nagyok-e. Majd ha megfelelek, Rajtam kocsik mennek. S bármit, amit rám tesznek, Soha fel nem vesznek, De nekem tűrni kell, Tűrnöm kell, Mert ellene tenni nem tudok, Pedig elfolynék, mint hajdanán a szurok. Ha majd megöregszem, És rám száll egy öngyilkos ökörszem, És a kátyúk rajtam megszámlálhatatlanok, Akkor majd örökre megnyugszom, Mert jönnek majd a munkások, és felszednek, Fájdalmasan összetörnek, De nem bánom már, mert eleget szenvedtem, A fájdalmat szinte már megszerettem. És itt, félbetörték a szívem...
Ferensitz Izmael Péter: A zsíros bot támadása Egy zsíros bot megtámadott, elfelejtettem minden színes gondolatot. A lila illatú esernyőt, és az éneklő erdőt. A fehér mezőt, mi tegnap született, és a fekete varjat, mi rajta csicsergett. A sárba futó havat, és a jégből csorduló tavat. A felhővel játszó napot, a szél egyet elé utasított. A fényesen kavargó vihart, a feketén virító bizarrt. A teret, mi hirtelen kihalt, tavasszal majd újra kihajt. A gyönyörű madárfüttyöt sem hallom már, -Visszatér az is- dalolták a fák.
12. osztály Tatabánya, Árpád Gimnázium
Ferensitz Izmael Péter: Az Ördög Jobb és Bal keze Csatt, egy pofon, durr, egy másik, Ez hallatszik, ha Bud bácsi játszik. És ha még a szőke lovag mellé áll, Jaj! neked ha rossz oldalon állsz. Kedvenc hobbijuk a bunyózás, Nem kell nekik mindenféle dumálás. Ha nem viselkedsz, ellátják a bajod, S nem csak a fél fogad, ott is hagyhatod. A western is kedvelt műfajuk, És ha lőnek rájuk, akkor sem lesz semmi bajuk. Étvágyuk is van jó nagy, Mert mindenütt jó, de legjobb a hagymás bab. A pisztollyal is jól bánnak, Megtaníthatnák apámnak, Aki továbbadja a tudást nekem, S nem győzhet le aztán Senki sem. Ez a két jó barát túltesz Chuk Norrison, Ha őket nézed, rögtön mosoly lesz az arcodon. Mert nagy bohócok ám mindketten, Látványuktól Bugsy is megretten. A szőke neve Senki, Aki mindig akar valamerre menni. A nagydarab neve pedig Buldózer, Ki öklével sok fogat kiver. Otthonuk közel sem Kis-Ázsia, Hanem az ősi Itália. És ha úgy adódik, kezes bárányokká is válnak, Csöndesen horkolnak, bár nincs alattuk párna.
Ferensitz Izmael Péter: 33 sor (avagy) A végen ülök csendben... A végen ülök csendben, és csak írom azt, amit látok, amit hallok. Ebből lesz a versem... Az emberek halkan beszélnek, rajtuk meleg kabátok, de nem örülnek a télnek. Bár várják már a karácsonyt, és az adventet, a finom meleg kalácsot, ami épp most sült meg. Mindent megettek, a zsíros hús sok gyomrot ült meg, ezért aztán jött a puffadás, de nincs baj, mert nagyi előveszi a Richteres dobozát. A mama aranyos, arca pirospozsgás, fején már ősz a haj, szíve: szeretetforrás... Most mindenki a fa körül áll. Teli dísszel az összes ág... De hirtelen eltűnik a nagymama, a karácsonyfa szétoszlik, s egy busz áll be elém. Csikorogva nyílik ki az ajtaja, a sofőr egy mosolyt küld felém. Visszamosolygok, és megyek, de nem a busz felé, a sofőr csak nevet, ő tudja, mért sétálok, mert a természetnél nincs szebb a világon. 12. osztály Tatabánya, Árpád Gimnázium
Sterczer Zsolt: Ahogy rám tekintesz … Ahogy rám tekintesz, gondolhatod: Őrült. Pedig tört, gyermek lelkem csak elhagyott volt. Láncra verve lelkem hármasa régóta setéten bolyongott. S megtört, mi egy volt, a jó segítője, fehér angyal, míg meg nem holt. Életében lelkéből jövő fény vezette azt, ki elhagyatott. Látta az embert születni, s vele együtt lelkében Jézust. De a gonosz is a fényt keresi, pusztító megszállott, elrabolta veresége után e gyöngyszemet. Pokolba hurcolt rabként is ezt zengte éneke: Az emberért és Istenért mártírt! Ahogy fölkeltem valami hidegről, vörös folyt szemembe: vér, elförmedt sikolyom embert ébresztett, s bántott, akit ért. Majd ahogy telt a szórakoztató, bűnös életem, lehullt rólam a szent vért. Új családommal harsányan, üvöltve követeltünk vért. S meg is kaptuk, viszont egyszer újra magány ért: Legyőzötten, vesztőhelyen, de még éreztem számban a vért. Gyermek bámul az esőbe magányosan, mióta él. Emlékszik nagy csatáira, s hogy ölt, mikor még élt. Lelke most a halálé, mégis itt ül, s tudja: az ember lelkében még él. Átka sok embert vitt már apjához, de aki tud halni, az is él. Kéken s feketén csillan az esőben tüze s kardján az él. Hull lágyan a meleg eső, melegíti hűlt testét, mely már nem él. Hull a gyermek könnye, majd átöleli a szerelem s újra él. Az átkozottak lelke magányos, csak a szerelemért él. Ez az az emlék, ami mindvégig él bennük: A holtban, a voltban és az élőben, van valaki velük: Emléke a létezésnek, az életnek: szerelmük. Sterczer Zsolt: Elmondok egy történetet …. Elmondok egy történetet, mely talán tetszik valakinek, talán nem. Fekete, kisírt szemek merednek az alkonyi esőbe, Hol, kit, mit keresnek, elvesztették azt már rég ama időkbe... Mikor még megvoltak ugyanazon gyermek barátaik, s örömük, Most ellenségek ugyanazon árnyai táncolnak köröttük. Sírnak, s tudják, rájuk szállt az az átok, mely rég múlt angyal miatt Kísértette őket. S kiről beszélek? Kiről nem beszél irat: Egy fekete alak, ki soha nem döntött, hogy mit tegyen... Most már Minden utóda hordozza az átkot, melyet a sors mért rá. Feketén mered az esőbe, és gondolkozik, hogy hol és mit Ronthatott el. Sötétek szárnyai, ez átka, s jutott számára büntetés. Nem gonosz ő, csupán átkozott. Barátai sorsa, hogy magára hagyják, s eltemessék a jó szándékukat. Miért kell? Mert az életben minden kerül valamibe. S ez, mire költenek, a legdrágább. Hol van most ez angyal? Rég elenyészett, mint ködnek emléke a tó felett. Utódai mai napig fizetnek, S köztünk élnek. 11. osztály Tata, Eötvös József Gimnázium és Kollégium
