2012. február. Török Zolival címû kötetérõl. 3 Zalán Tibor: A tél felé, Töredelem, Avitt karácsonyi ellenének

1

2

3 5 9 12 22 27 34 42 55 58 70 72 74 87 95 98 101 105 110 114

2012. február 3

Zalán Tibor: A tél felé, Töredelem, Avitt karácsonyi ellenének – versek Szathmári István: A Keleti – próza Jónás Tamás: Õszinte hirdetés, Borzadás, Örömének, Kirándulás – versek Vers/Történés – Keszthelyi Rezsõ: Otthonból számûzött otthon (folytatás és befejezés) Lászlóffy Csaba: Balkáni bajadér – versek Böszörményi Zoltán: A gorillaképûek, Csillagszórta éjszakák – novellák Bora: Valószínûtlen árnyalat – vers Majoros Sándor: Nagykanális – regény, elsõ rész Verstörténés – Szûgyi Zoltán: Szoros kapu, Acsai Roland: Sárkányeregetések Hans Sachs: A szûkölõ kutyuska – fordította: Mann Lajos – farsangi komédia Rés a mennyezeten – Mányoki Endre tárcanovellája Néphangulat Presszó 4. – Sztrájkhelyzet – Boldog Zoltán tárcája Debreczeny György: Beckett-dalok (1–25) – vers „A nyelv használatán keresztül õstörténeti eseményeket élesztünk föl” – Interjú Bréda Ferenccel Véres komolytalanságok – Bárdos József rovata – Guy de Maupassant: Végtörlesztés A szövegtest lelke – Tóth Krisztina Pixel címû regényérõl Biciklizéseink Aaron Blummal – Aaron Blum Biciklizéseim Török Zolival címû kötetérõl “Elmondanom mit meg (s meg nem), de éltem” – Farkas Wellmann Éva Az itt az ottal címû kötetérõl A felesleges könyv – Krusovszky Dénes A felesleges part címû kötetérõl Hudy Árpád: A modernitás remetéje. Nicolás Gómez Dávila – Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (6.) – esszé

Szerkesztõség és kiadó: 1081 Budapest, Rákóczi út 59. 3/5 310085 Arad, Eminescu utca 55–57. szám, tel.: 0040/257/280-751, 0040/257/280-596 (fax), http://www.irodalmijelen.hu, [email protected]. ISSN: 1584-6288 Kiadja az Irodalmi Jelen és az Occident Média

Kft. Kft.

Fõszerkesztõ: Böszörményi Zoltán Fõszerkesztõ-helyettes: Bege Magdolna Mányoki Endre (Fõmunkatárs), Weiner Sennyey Tibor (Esszé, Film), Boldog Zoltán (Kritika, Interjú), Laik Eszter (Helyszíni tudósítás), Szõcs Tekla (Fotó). Olvasószerkesztõ: Hudy Árpád Lektor: Jámbor Gyula Makkai Ádám (Fõmunkatárs, Hawaii) Igazgató: Szõke Mária A borítón: Plugor Sándor (1940–1999) festménye

4

ZALÁN TIBOR

A TÉL FELÉ Még ezt az egy korty nyári bort add meg Uram, aztán eltaposhatsz! Szétszéledtek számból az ízek, s ami megmaradt, az mind poshadt. Emlékezz, nemrég szõlõhegyek zengték vissza nyers dalainkat! Lefolyt a bor kétoldalt szánkon, s én voltam, aki többet ittam. Nem részegen, megrészegülten, azt hittem akkor: öröknyárban, te emeltél, és én repültem, gyönyörtõl, szenvedélytõl fájtam már végül… És láttalak holtan. Nyári bor ízed még a számban.

TÖREDELEM Ha rossz voltam hozzád, bocsásd meg! Ha gyönyört is adtam, becsülj meg! Ha kevés voltam hozzád, ne vess meg! Ha majd senki sem már – te fésülj meg!

5

AVITT KARÁCSONYI ELLEN-ÉNEK Fejemben az árnyékok hada ólmos képernyõ az ég legyetek áldottak kisfiúk és mennyetek, amíg még Mennyetek ti sok szép kisfiúk így karácsonyozóban játszódjatok s ne lássátok vérnyomaimat a hóban Legyetek áldottak ezerszer az elátkozódásig mikor elmegy az egyik kín de rögtön jön rá a másik Ne nézzétek törött arcom se ólmos képernyõn Léha csöndek közt fázom lyukas az ég látni kellene néha a Csillagot amelyik eltûnt s nem vezet többé haza Megváltás nélkül lármázik a fejemben árnyak hada Köszönet az anonimitását kérõ szerzõnek a versszervezõ elsõ strófáért. Neki ajánlom a többit.

ZALÁN TIBOR

6

SZATHMÁRI ISTVÁN

A KELETI

A

7

Keleti ablak a világra, uram, az a zajos, csodás, lármás pályaudvar, az ember kimegy, belép, és már néz is, bámul messze, ki innét, ki nagyon, közben mindenhol érzi a bizsergést, hogy ez aztán tényleg az igazi, a kavalkád, uram, a bábeli hangulat, a vonatok jönnek, befutnak, majd büszkén, szinte peckesen távoznak, emberek, utasok szaladnak, szállnak, nyomakodnak csomaggal, kerekes kofferral, elaggott, színehagyott zsákkal a vállukon, télen, nyáron, tavasszal, õsszel, nincs megállás, uram, nincsen, és éjjel is nyitva van ez a hatalmas ablak, csak akkor mintha egy kicsivel csendesebb lenne a világ, vagy inkább puhább, megadóbb. Óriási élmény ez nekem, és ha nem vagyok a városban, sokszor errõl álmodom, hogy milyen is, ajaj, és utána tervezem, ha megérkezek, akkor rohanok oda, száguldok hozzá, mert kell, nagyon is kell nekem ez az ablak, az én ablakom, hogy lássak, szemléljek, nézzek, uram. Hogy ott vannak-e még az arabok az átjáróban, a japánok és a kínaiak, meg az albán cukrász, aki még vacsorára is baklavát eszik, és mormol, mindig mormol hozzá valamit, és közben õ is néz, kifelé tekintget, vajon mit láthat, igen, és meddig, mert mindenkinek megvan a maga ablaka, és csak tõle függ, mit észlel, mit vesz észre. Mit mer, és mit akar. De rossz oldala is van a dolognak, sajna, mert itt egyszer kifosztottak engem, utaztam a kedvesemmel lefelé délre, szálltunk fel a vonatra, reggel volt, de már erõsen sütött a nap, szinte vakított ez a majdnem hajnali fény, rég láttuk egymást, lehuppantunk az ülésre, a kocsiban szinte senki, a zsákok a fejünk fölött, és már nyúltunk is egymáshoz vággyal és elszánással, búgtuk a történeteket, amik történtek velünk, míg távol voltunk, igen, megfogtam a kezét, majd az arcához nyomtam az arcom, legszívesebben egybõl lefektettem volna, és õ is ezt akarta, éreztem ezt nagyon, szóval igencsak el voltunk foglalva, le voltunk kötve erõsen, olyan frissen habzott minden körülöttünk, akárha az örök tavasz országában lennénk, és akkor egy pillanatra feltûnt az öreg albán arca, és egy mankós férfi szomorú bicegése a kijárat felé, és nem tudom miért, hirtelen a dzsekim zsebét kezdtem el keresni, tapogatni hévvel, erõvel, és világlott, valami nem stimmel, uram, és elengedtem a kedvesem, szinte löktem rajta, csak a dzsekim zsebére

koncentráltam, folyt rólam a verejték és apró kék csillagok ugráltak a szemem elõtt. Bekövetkezett, amitõl féltem, a pénztárcám már a múlté volt, uram, pontosabban már másvalakié. Pedig alig valaki a kocsiban, azok is messze, és akkor beugrott, megelevenedett, hogy két fiatalember, még az albán és a mankós elõtt, megállt nálunk egy pillanatra, épp mikor arra gondoltam, gondolhattam, igen, milyen is lesz ott délen a hatalmas fehér ágyon, milyen a szétbomló fekete haj, és hát azok az illatok, halványan ott volt bennem a tudat, hogy vannak és kész, és utána az érthetetlen pánik és kényszer, hogy nézzem, nézzem meg a dzsekit, kivert a veríték, izzadtam, mint az állat, és a nap csak sütött, most már az erejét is éreztem, uram, hogy égeti a bõröm, az arcom, mintha csak a csillaghegyi strandon lennénk, teljesen põrén, fönn a dombon a mélykék ég alatt. Ha tükörbe néztem volna, biztos vagyok benne, pipacspirosan bámulok vissza, igen, mint aki mezõn kószál a nyárban, mert már majdnem itt volt a vakáció, amit annyira vártam, és ez az út az elõszobája a hosszú szabadságnak, a patting, ahogyan azt félmûvelt igazgatóm mondaná, rémes kiejtéssel, és van, hogy ez is remekül sikerül, már-már jobban, mint az utána következõ, amiért

valójában van, tehát a zseb üres, de az elme még reménykedik, azonban világos, ez már elúszott, igen. És utána ugrás az induló vonatról, a fájós, nyavalygós térddel, a zsák majdnem fönn maradt a lépcsõn, de lekerül mégis, mert nem vagyok én egy nyámnyila, nem, ha úgy akarom, tartom én még magam, múltkor is futottam az Orczyban, szinte el sem hittem, hogy sikerült, a szívem kalapált, lármázott ott belül, de a lelkem, akár a luftballon, emelkedett, szállt a fák fölé, ment mennyet látni, és a sportkollégák orkánkabátban futkostak, suhogtak mellettem, akárha a régi Triesztben lennék, a balkáni gyors tövében a pályaudvaron, ahol ezernyi zizegõ kabát került a csomagok, kufferek mélyére, még az ülések alá is, és még sok fekete és tintakék farmer, hogy átlépjék a határt, hogy a fénybõl az árnyékba menjenek, és hogy utána fiadzzanak ebbõl, bõségesen profitáljanak.

8

9

A szabadság fényét, ízét vitték magukkal, uram, a lazaságét, ami annyira hiányzik most nekem, a felhõ nélküli idõ, a fák felfoghatatlan csúcsa, mert a léggömb kipukkan egyszer és eltûnik végleg. Szeretem ezt a kertet, óriás fáit, a piciny tavat a közepén, és a kocsmát, hol apámmal ültünk egykoron, ittuk a fröccsöt és hittük, mindez természetes, pedig nem volt az, uram, tudtuk ezt nagyon, de egyikünk se szólt, ültünk és néztük azt a pár pecást, akik sohase fogtak, üres hálóval, szemlesütve távoztak, de azért mindig visszajöttek, mint akiket hajt, terel a kényszer. Apám utána elment, és mindez már nem ismétlõdhetett meg, néha még leülök egyedül a padra, de hát az már egészen másmilyen. Tehát állunk a peronon a bekúszó napban, tekingetek, tekingetünk, hátha, de csak a zsibvásári hangulat, ami most õrjítõ, igen, míg máskor, a normális világban, csábító, izgató nagyon, és megyünk az õrsre jelenteni a dolgot, akárha értelme lenne, mégis ott vagyunk a koszos szobában, az ügyeletes rendõr pöttyös üveglap mögött ül, mint valami hal egy elaggott, divatjamúlt akváriumban, lassan felemeli a fejét, kímélõn tudatosul benne, vendége érkezett, látszik az arcán, a sárga, nyúzott arcán, nem örül neki, olajos szemeit alig tartja nyitva, lekonyult bajsza megrándul kicsit. Papír után nyúl, de a mozdulat elakad. Mit akarnak, nyögi ki végre, de világos, a válasz nem érdekli õt. Ma nem és holnap se tán, de én mondom azért, mire felélénkül kissé, csillogni kezd az olajos szem, visszafogottan, persze, és már-már gúnyosan szótagolja, ez megesik sokszor, vigyázni kell, és csörren a telefon, fásultan kémleli, én meg az üveget veszem elõ, mert az most kell nagyon, és a kedvesem is társul, és hirtelen besüt a nap, mintha üldözne minket, figyelmeztetne állhatatosan, ki tudja, mire, és a kosz kivirul a fényben, szinte lángra lobban, teszi, kelleti, illegeti magát, a pöttyös üvegfal is életre kel, mintha táncolna, igen, Istenem, mondom, micsoda világ, odakinn ordít a hangosbemondó hangja, vonatok tolatnak, vezetékek szikráznak, utasok, bámészok lökdösik egymást, bábeli, valóban bábeli hangulat, hogy hányszor is akartam én, gondoltam, emlékeztem rá, de most mégsem smakkol, nem, nem, a gyomrom mar, vagy inkább benne valami, álságosan, kíméletlenül,

okkupál engem teljesen, de azért sem hagyom, kopogok a falon, kiabálok, tegyen már valamit, pedig hát nem hiszem az egészet, tudom, hogy szerepet játszom, de mégis, még nem vagyok eléggé öreg, uram, hogy lássam, belássam, igen, és az idegesség a bajszosra is ráragad, ritka szemöldöke rángatózásba kezd, és az arca is követi egybõl, hirtelen bekapcsolja a ventilátort, zúgás, harsogás vesz körül, még hangosabban mondom a magamét, naponta húsz ilyen eset, üvölti, és már vérvörös, cápa, gondolom, vérfagyasztó, igen, mutasson képeket, mondom, portrékat, de rögtön, mit gondol, feleli, és attól félek, felrobban minden, darabjaira hullik a pöttyös akvárium, az egész Keleti, és õ kiúszik mégis, kievickél, igen, hol él maga, adja még hozzá, és a keze ökölbe szorul. A nyitott ajtóra nézek, látom az albánt a padon, ahogy kántál belemelegedve, és a kínai-japán brancsot is a sarkon, és a hatalmas fonott kosarakat cipelõ, népviseletbe öltözött asszonyok hadát, amint haladnak, vonulnak a fõbejárat felé. Menjünk, mondom a kedvesemnek, itt hagyjuk ezt a bagázst, de nagyon, és már szinte rohanunk, igen, vágunk át mindenen, fúrjuk át magunkat élõn és holton, ülünk a sárga villamoson, zötykölõdünk a lakásom felé és hallgatunk, nincs szó és mozdulat, semmilyen célzás, kettesével vesszük a lépcsõket a harmadikig, lihegve zárom ki az ajtót, taszítom a nagyszoba ajtaját, tajtékozva tépjük le egymásról a ruhát, hogy a franciaágyon elkezdõdjön, tényleg elkezdõdjön az igazi csata, nyersen, durván, teljes harci lázban.

10

JÓNÁS TAMÁS

ÕSZINTE HIRDETÉS Kezemnek, szememnek nincs már mágnese. Nincsen vasa. Nincsen fémreszeléke. Lehanyatlik az énekek éne. Nem segít párna, s nem segít pár na se. Nincsen már bordó panaszomnak útja. Nincsen csodacsendem. Nincsen zajom. Biztos lett minden ragyogó vajon. Nem ér semmi véget, jön minden újra. De van valamim, neve most még nincsen. Nem lehet tudni, hogy mire való. Van kezem, szemem, azért, hogy érintsen. S megérzem még néha, hogy mi a jó. S lakik bennem még egy néma, vén isten. Összkomfortos, üres testem riadó.

BORZADÁS

11

Szeretkezéseinkrõl készített fotók. Hajamban nyolc év hullámai, õszek. Lelkemnek mondott durcás, véletlen bozót. Kezeink még egymás testén kergetõztek. Nem múlt el. Két fiunk õrzi ezt az álmot. Kiégett kamaszkorunk minden csillaga. Ne aggódj, nem kell hozzám visszatalálnod. És már én sem találok sohasem haza. A szivacson. A kádban. Széles terpeszed. Szememben még zajlott bátor ásatásod. Elszaladgált perceink, bolond termeszek, belakják a szemem, fájó villanások. Szerelmes harcaink képeit míg nézem, hálát borzadok, hogy voltál feleségem.

ÖRÖMÉNEK Az udvaron. Az udvaron. Ma éjjel is elvakarom a varramat. A varramat. Valahogy megmaradt. Az ég alatt. Az ég alatt. Csak én vagyok, én, csak a rom. A fénnyel festett csillagok: nem. Csak én csavaroghatok. Az ég alatt az akarat. Csak én pazarolhatok. Az unalom. Ma csupa rom. Kedvem kis hullócsillaga ma aprópénz. Unott szépség. Csekedli ma. Milyen sok öröm otthona. Milyen fényes és nagy a ma. És én milyen fényes vagyok! A szürke csillagok belõlem isznak éhesen. Õk pusztulnak, én létezem. Az udvaron. A képeken. A ruhátlanul szép testeken nyomot hagyott a két szemem. A folyó értelem. Ékszer leszek az Istenen. Ha mennem kell majd innen el. Mert voltam bátor mindenen nyomot hagyni. A térdemen hitek nõttek fel, emberek imáimon, mint szent hegyek. Kibírni mindezt? Élve nem. És nem kellett megértenem! Nem voltam soha kénytelen. Mert nem falt fel a kényelem. Legyél áldott, szívem! És valamennyien.

JÓNÁS TAMÁS

12

KIRÁNDULÁS Nem történik amúgy semmi különleges. Kígyózó unalom verdesi szárnyait. Itt-ott felfedezem sorsom limlomait. Minden színtelen. Mindent átszínezek. Tegnap láttam apám. Sétált céltalanul. Húszéves lehetett. Nem vett észre talán. Nem volt semmi közünk egymáshoz, csak a csend. Jó volt látni, ahogy sétált, hetyke legény. Mást kívánt a szemem. Õszben szunnyadozó fák, utcák, gyerekek ártatlan színeit. Évát. Mint a csodát: lassan, céltalanul. Nem kísértenek épp emlékek, se jövõk. Isten sincsen, amíg át nem gondolom õt. Arcom Napba merül, lassan süllyed alá. Úgy jár át az idõ, mint zebrán a vakok. Nincs késõ, igyekeznem nem kell igazán. Vágyam szálazom itt, börtönben, helyemen. Versben bujdokolok. S lassan visszamegyek könnyen könnyesedõ, bármire rásimuló szemhéjam köpenyébe.

13

JÓNÁS TAMÁS

Vers/Történés KESZTHELYI REZSÕ

OTTHONBÓL SZÁMÛZÖTT OTTHON folytatás és befejezés

3. A TALÁLT ÁLLAT BÁJA A muzsika méhe hol csöndjévé hallja önnönmagát.

Újfent A vers lyrája: mikor csupán az, ami a páratlan, fogyhatatlan titkú semmi. (A zengzet meg klapanciákká nyúzódik.)

Vélelem Reggeltõl estig gondol rám a gondolatom, ám amit vél, igazában nem én vagyok.

14

A talált állat bája akit önnönmagában lel, õ a gazdája.

Adottság pillanat Ha értem támadt élet lennék, vagy legalább az, ami csak egyéb, amolyan sok árva tökély. A föltámadást percrõl percre megváltani – miként eszem megremeg hirtelen illatokra, és édes sírássá válik anyaga. Hófelhõm, anyácskám, kedves, a tengeren szerteszét merõ ibolya meg hópelle reszketés – és halandók, kiknek szõlõszemsokadalma szikrázik alá a mennyboltból szakadatlan – valamennyien amolyan sok árva tökély.

Létbírás A minap reggel, jó korán, amikor a zuhanyozóba tartottam az öntözõkannáért, a tornác lépcsõjének legalsó fokán várakozott a macska. Mielõtt idáig óvakodott volna, hosszasan leselkedett a szemközti kert babérkerítésébõl. Öntöztem a kicsi kerteket, õ meg állandóan a nyomomban volt, de ha a kannából kilöttyent, vagy a rózsából félresugárzott a víz, megijedt, és szaladhatnéka támadt. Felállítom a napernyõt, bár még odébb tart az udvartól a nap. Elrendezem a két széket az ülõpárnákkal, a kõasztalra készítem a kávéscsészét, a pipát és egyebeket. És miközben várom a kávét, tejet öntök egy mûanyag tálba, kenyeret aprítok bele. A macska nézte, mit csinálok, és most lefetyeli a tejet a kenyérdarabok közül. Kávézom, és pöfékelek. És tervezgetem az idõmet, miközben nézegetem a macskát, aki hol a közelemben, hol nem. 15

Vers/Történés

Általában nesztelenül érkezik, és nesztelenül távozik. A macska. Miként a hóhullás. H. ilyetén szavaival: Ön, barátom, valahol van, és nincs senki, aki arra hivatott, hogy a jelenlétét és majd a hûlt helyét felbecsülje. Van, és azzal van mindenütt, amivel nincs sehol. Észrevétlenül, helyek nélkül változtatja a helyét. Miközben csupa fül, csupa szõrzetideg. Akárha a macska. Földideg. Talajideg. Akár a macska is mondhatná ezt. Ennyit mondhatna, ha mondhatná. A lényében nincsenek fogalmak. Fogalomesemények. Viszont teli léteseménnyel. Az önlényemben azonban vannak fogalomesemények, holott macska is van, észrevétlenül, nesztelenül, merõ szem, merõ fül, ki létét ama dolgoktól kapja, amelyeken él, ismeretlen testvér. Felnéztem. Az égbolt merevkék-merevfény, az égitestek, kik most éppen felettem, sehol. Mintha az égboltban a fénytõl sehol semmi. Semmi csillag. A nappal éjszakája halad ott. Rágyújtok. Lélegzésficamok. Szívverésficamok. Újra. És fénytetszhalál. Túlságosan vakító. Amonnan. Vérgyengülés. Eminnen. Gyûjtögetnem kell mindent, ami csak lehet a meghalnihoz. Különben az elmúlás nem tartana ki az elmúlásig. És, ugye, az öröklét nem az elmúlás összefoglalása, örökös fogadása? Nem is lehet az, hiszen nincs öröklét. A szakadatlan múlás, aki létezik. Újból cigaretta, parázsról parázsra. A macska a bejárati ajtó függönyével játszik, hemperegve. Kedveli a függönyt. És az elõszoba szõnyegét is. Alábújik vagy napozik rajta. Mikor hogy. Nem tervezi, mit hogyan. Mit hogyan önnönmagát. Adódik, a világból, ameddig maradhat benne. És belõle is adódik a világ, ameddig maradhat benne. Aztán egyikük se marad a másikban. A pipáért nyúlok, megtömöm, csiholok, aztán eregetem a füstöt. És mintha szunyókálnék. Ám nem igazán, mert látom a macska önfeledt játszadozását. Tökéletesen magányosan. Mert tökéletesen egyedülvalóan, következésképpen tökéletesen szabadon. Önmaga tárgya. Nem talált tárgy. Öntalálat. Vagyis. Öntalálkozás. Ma reggel nem vittem ki a napernyõt, sem az ülõpárnákat. Öntöztem ugyan, hiszen nem szabad mulasztani a növényeket. Elszívtam a napi elsõ pipát. Friss vizet engedtem a macska táljába, és kitettem a kerítés tövébe, összeszedtem néhány holmit, és indultam, még nem tudva biztosan, hova. Végül is elég messzire. A várost körülkísérõ sétány végébe. Sétálva. Nekem a séta, sután fogalmazva: a történet nélküli való. Ahogy H mondaná: a séta séta. Lényembe költözteti mindazt, amiben haladok. Ezért csüngök rajta. A sétány bebújtatott a parkba, amelyen át kellett haladnom. És ott: virágzásukba haló Vers/Történés agavék, a széltõl görnyedve

16

17

nõtt tûlevelûek, a tenger felõl. Jobbra terasz, rajta fügekaktuszok. Narancssárga, piros, püspöklila gyümölcsökkel, virágokkal teli, vegyesen. Elfacsarodott a szívem. A hajam gyökerétõl a talpamig sajogtak a színgyümölcsök és színvirágok; az agavék és a görnyedt fák, meg a köztük kékellõ tengertöredékek. Mindazok, amik már voltak, és most azzal kerülök vissza hozzájuk, hogy vannak, az emlékképek özvegyeként, és újfent jegyeseként; olyan gyöngédségtõl átszõtten, mint akik azért nem tudják, hogy vannak, mert vannak. Komótosan lépegetve értem a sétány északnyugati végébe, ahol kicsi, szakadékos öblöt vájt a tenger, vagy a szakadék engedte magához a tengert. Csak egyetlen fa árválkodik itt, amelynek árnyékát körbejártatja a nap. Ott telepedtem le. Heverek egy tûlevelû ritkás árnyékában, mellettem szikla nyúlik hosszan, és merül alá a vízbe. Szemközt hatalmas színanyag domborodik, és lélegzik halkan és lassan, és kékségein a gyermekkor tiszavirágainak szitáló felhõi. Mennyieknek kellett elmúlniuk tõlem, mire megjelenhet ez a látvány, és most éppen benne testesítõdhetnek meg. Halott életek és dolgok verõfényei egy még mindig ártatlan önállapoton. Mint ha jobb könyökömre nehezedve nyugodnék, tökéletes mozdulatlanságban, tökélyében a tétlenségnek, holdtalan, csillagos éjszakában. És mint ha elõttem a tenger homályló virrasztása, és sejtelmem sincs, mi történik, és mi múlik, itt és majd, csak érzem, anélkül, hogy az érzés megnyilvánulna bennem: megítélhetetlen anyagjelenségben fogy, ami maradék még nekem, de nem esik meg velem semmi: múlok, és nincs jelentése. Fél könyökömre támaszkodva heverek a tûlevelû fa ritkás árnyékában, amelyet körbejártat a sziklán a nap, és nagyon szeretném, ha onnan jelennék meg most ide, ahol semmi se mozdul. És annyira eljutnék magamból a mindenekben, hogy nincs más élni, és ilyenkor van, amit élek. Közben hurcolkodtam az árnyékkal a fa törzse körül, mígnem annyira megnyúlt, hogy túlfeküdt rajtam. Úsztam, törülköztem, öltöztem, és a sétányra kapaszkodtam. Magamon mosolyogva ballagtam haza. A felsõ szomszéd házának teraszáról lehuppant mögém a macska, és jött velem az udvarba. Ott megállt, farkát fölfelé kunkorította, és leste, mit teszek. Kinyitottam az ajtót, félrehúztam a függönyét. A hûtõbõl bort, vizet és néhány apró halat vettem ki. Töltöttem a borból és bele a vízbõl. Lassan kortyolgattam. Aztán a még félig teli pohárral, pipával és az egyik ülõpárnával a kõasztalhoz telepedtem. Rágyújtottam. A macska kitartóan figyelte. Vártam. Õ is várt, moccanatlanul. Végül én mozdultam. Letettem a félig szívott pipát, és kihoztam a halakat. Kiválasztottam közülük kettõt, és a kerítés tövébe hajítottam. A macska odaszaladt, és

Vers/Történés

habzsolva eltüntette. Az egyiket. A másikat csak megszagolta, és visszaporoszkált hozzám. Nem értettem, miért hagyta ott a másikat. Akkor értettem meg, amikor hol a markomra, amelyben a többi hal volt, hol meg rám nézett, kérdõn. A lábam elé ejtettem a halakat. A macska mind megette, mert jóformán a kezembõl akart kapni. Így költötte el vacsoráját. Aztán a szokásos tisztálkodás, nyújtózkodás. Majd felugrott az egyik székre, összegömbölyödött, és szunyókált. Esteledett. Zuhanyoztam, utána tükörtojást sütöttem. Sóztam, borsoztam. A konyhában fogyasztottam el. Készítettem még egy vizes bort, és kimentem cigarettázni, nem kívántam a pipát. A macska csak fél fülét rebbentette jöttömre. Szundikált tovább. Fújtam a füstöt, és néztem, merre oszladozik. Csak úgy. A macska elõre meresztette a mancsát, abból meg ki a karmait. Jólesõen és elégedetten. Végül nesztelenül tûnt el a sötétben. Rám se hederített. ... Gondolatban még vele idõztem, amikor a takaróval a kisebbik szobába mentem, és lefeküdtem az ágy mellé, a padlóra, és nem hallatszott más, csak lélegzésem nesze a takarón és szívem dobogásának sejtelme. És ha valaki ezek után megkérdezné, vajon mikor írtam a fentieket, azt válaszolnám: természetesen semmikor.

4. EPILÓGUS Séta a színeken Ó, ti sose halványuló kökörcsinek sétányomon – az égtestek a tengerárba térnek, õ meg vissza amoda – szívemnek szíve az otthona, és egyetlen kincse: örült, mikor sírt valaha – sose látja fényét a fény; õszül ereimben a vér, nem jelképe az életnek az élet, viszont láttam: cédrus csúcsára holdszõtt gólyák telepednek alá,

Vers/Történés

18

míg kel a Nap, a kecses szárnycsapás.

Este

19

Epilógus: Elõbb vagy utóbb megéli az ember: mi a búcsú, mikor igazán idõtlen. Összecsuktam a napernyõt. Még érte a nap a szõlõindákat, és a kicsi kertekre is vetült némi narancssárga fény, de már nem volt szükség árnyéktakargatásra. Hamarosan teljes lesz az alkony. És hûvösödik. Terítek a kõasztalra. Halsaláta, sötétbarna kenyér, villa, asztalkendõ, pohár, fehérbor és ásványvizes kancsó. Töltök, és aztán eszegetek. Közben lebukik a nap, elcsitul még a szellõ is. A temetõ fái némák. A citromfa közelében ott ült a macska. Bementem a házba, és egy doboz szardíniával és konzervnyitóval jövök vissza. Kinyitom a dobozt, és a macska táljába szórom bõséges morzsalékát, rája csurgatva az olajat. A macska két-három ugrással a tálnál termett. Mohón, szinte elvakultan esett neki az ételnek. Jólesõ érzéssel néztem. A macska mosakodott, aztán a lábamhoz heveredett. Megtömtem a pipát. Másodszor próbálkozom, mire sikerült rágyújtanom. Lassan, kényelmesen szívogattam. Már teljesen sötét volt, mondhatni: csillagsötét. Benne nézem, ami a kisebbik szoba egyik falán a csillagtérkép, kékséglapján parányi mész- és narancscseppek, és most itt, felettem az éggömb fele, amelyben kelnek, emelkednek, majd hanyatlanak, elmerülnek haladtukban az égitestek, csillagképek. Ilyenkor, kora õsszel a Nagymedve, Kismedve, Hattyú, Lant, benne a Vega, a Tejút távolodó patyolatpántja, és akármerre akárhány más valóság semmi. Valaminek a kellõs közepén henyélek, és nézelõdöm. A látható egeket, ahol további látóhatárok vannak; pontosabban: gömbövek. Ám azokon túl? Az utolsón. A gömbsüveg? A végsõ felület. És azon túl? Van-e még gömbsüveg? Felület. Érintõ. Ekképpen könnyelmûsködött közérzet-geometriám, avagy lélekgeometriám. Életeszemnek felfoghatatlan, életlelkemnek azonban átélhetõ a semmi. Az elõbbi úgy van vele, hogy a mérhetetlenségig haladva a hatalmasban, és ha fordítva: a mérhetetlenségig haladva a parányban lehetetlen a semmiig jutni. Az utóbbi meg úgy van vele: a létet kimeríthetetlenül szülõ és egyszersmind vesztõ, való nélküli valóság. Akárhogyan is vannak õk, én, a harmadik személy gyönyörködöm az égboltban. És ettõl szakad rám a félelem. A hiábavaló. A véget érésé. Kapkodva tömtem Vers/Történés újólag a pipát. És a lehetõ

Halmi-Horváth István festményei

legközelebbre néztem, levéve szemem a csillagokról. A gyufaszálra, a körmömre. Nem elõször fordul elõ velem. Amikor a rémület. A hiábavaló. Amikor a véget érés. És akkor a csillagtérképre. A lámpára. A vekkerre. A kavicsra. A tollakra. A hûtõládára. A függönyre. A fehérre. A zöldre. A hangyára. A gyíkra. A sajtra. A kerítésre. A kapura. A temetõ fáinak susogására. A macska nyújtózkodott. A sötétségbe meredt, és elillant. Összecsuktam a székeket, és a kerítésnek támasztottam õket. Hónom alatt az ülõpárnákkal mentem a házba. Bezártam az ajtót, behajtottam a zsalut, vetkõztem, villanyt oltottam, és lefeküdtem. A félelem járt az eszemben. A hiábavaló. És a véget érés. Arcomra húzom a takaró-lepedõt. Nem tudom kérdezni magamtól, mik is járnak át, keresztül-kasul. Hallani az óratorony órájának ütéseit. Nem számolom, mennyit. A szemközti falon a régi csillagtérkép, kékséglapján parányi mész- és narancscseppek. Elmosolyodtam magamon. Mert hát miért is félek, amikor félek. Reggel indulok haza. Nofene! Haza? Az meg ugyan hova? A tatfedélzetrõl nézek vissza a hajó nyomvizére. Tökéletesen egyenes, mivel az iránya olyan. Habzik a sótól a két széle. Köztük meg olyan a tenger színe, amilyenre nem találok színfogalmat, annyira szín.

Vers/Történés

20

SZABÓ IMOLA JULIANNA

A KÖTÉLTÁNCOSNÕ LÁBA

21

a kötéltánconõ zsibbadt lábbal ébredt. folyt a verejték a tenyerén, az erén, ami nem hitt az ünnepélyességnek. miféle téveszme volt, hogy belebújt a gondolatba, hogy volt még a rádióban zenebona. csak a testben nem. a haldoklás olyan, mint az újságpapír. égetheted, ha már elolvastad. a hazugság nyakcsigolyái a másikban mozdulnak el. nem szerethet valakit, aki nem szereti õt sem. a kötéltáncosnõ vére úgy folyt szét az álmon, mintha szent péter könnye lenne. ha hold nem volt, csillag se legyen. kifogyott az ég kabátjából a remény cérnája. foszlott az ég. a rettentõ félelem már szétszórta arcait, és már senki sem tudta, melyik kié. miben rejlik ez a végtelen elmúlás, és honnan tör majd fel a semmi. asztalokhoz ült. hallgatott. beszélt. a szoknyáján a fodor a mulandóság combjára ült. még nincs íze, már van mustja. még nincs jelene. de sok a múltja. a pohár kesernyésen koppant a zománchoz. lyukak és félutak. ínyhajón imbolygó vadászok. ma menni kellett, de a láb, mintha tudta volna, hogyha ma leesik. akkor nem lesz ebéd. se húsleves, se tojásos nokedli. csak az a repülés, ami tündérként kap a hónaljába, és emeli, ameddig lehet. a kupoláig, a koszos menny küszöbéig. addig, amíg a földhöz nem csattan, mint egy légüres, de húsos falevél. mint a fürdõkádból a víz, úgy folyt ki belõle a mondat. már nem szeretett beszélni. már nem volt szótag, ami ne marta volna a nyelvét. csak azt a dalt tudta dúdolni. mint kanalat a méz, úgy merítgette, folyatta magában a dallamot. csak az nem fájt. felvette a ruhát, amit a gõz önállóra vasalt, és lefutott a közértig. tej, kenyér, vaj. hétköznapi ravatal. zsebes cédulás. naphosszat repkedett jelen és múlt között. csak maradék savanyka kakaó a bögre mélyén. elnyúlt a kádban, amiben már nem volt víz. földi sellõ, filézett harcsa. balaton. utálta, hogy a bõréhez hullámzik mások vize. csak feküdt, mint egy feltálalt hússzelet, akibõl folyik a lé. miközben az ebéd már rég odaégett. nem értett õ ehhez a hétköznapi csendhez. nem tudott ezzel az önmagával mit kezdeni. úgy pattant szét a jég, mint az a furcsa emlék, ami napok óta feküdt a mellkasán. szorította. volt benne valami végtelen magány. a tél mindig letépte a gombokat. kifosztotta a veséket. eltakarta a kupolát. a háztetõk beletörõdve aludtak a szélben. remélve, hogy eljön majd a tavasz. csak egy kötéltáncos volt. a cirkusz bezárt, az ünnepek miatt nem

maradhatott nyitva. ki hitte volna el az illúziót, amikor mindenki magának teremtette. ez volt a karácsony igazi üveggömbje. az elhullás igazi törése. van, amirõl még hallgatni is fáj. dióban a bél. a fák megdermedtek a szélben és a porondmester szakálla berohadt a fagyba. minden poshadni kezd, ha sokáig áll a végtelenben. megázik és kiszárad. emlékezett még az oroszlánra, akinek nem maradt egy foga sem. csak nevettek rajta. a szelídítõ megverte szégyenében, mert arra emlékeztette, hogy mennyire gyáva. és az emberek csak nevettek, azt hitték ez csupán egy furcsa szám, semmi több. a kötéltáncosnõ csak nézte a képet, amin meghajolnak mindannyian, még utoljára együtt, a közönség elõtt. a részegek felköltöztek a porcelánfelhõre. kiüresedett szemüreggel nézték a koszorúkat a sírokon. ide temették azokat, akiket elfogott a közöny. a cirkuszi varázslat néha nem mûködött. fõleg azokban, akikben nem volt hely. felismerte õket. máshogy vetült az esernyõ árnyéka az ilyenekre. máshogy néztek a kalapból kibújó nyúlra, az ujjbegyben remegõ ízületre. a kötéltáncosnõ csak nézte az aznapi újságot. a kenyérbetûket. az angyalok aznap kedvetlenül pókereztek. volt bennük valami kimart csalafintaság. ha megmenteni nem tudtak aznap senkit, legalább nyerhettek volna egy pillanatnyi megnyugvást. az asztal és a székek olyan szelíden ültek, hogy a gyomorban megállt a pokol. ennyire egyszerû volt ez a révület. a legkisebb angyal bedobott mindent. az esernyõ meg olyan vékonyan szûrte a fényt, mintha a tavasz szemüvege lenne. nem tudott már visszalépni. mennie kellett. pedig az õ angyala nyert aznap este. elmúlt egy év. ültek a teteme felett. aprócska szemtelenség lett volna még inni is. a kötéltáncosnõ felszaladt harisnyája mögül nézte az ünnepet. salétrom. és számvetés. leltár nélkül. aki sebet akar, az kap is. a szilveszteri kavalkádban nem maradt más talpon, csak egy borospohár. a szépség mulandó, jegyezte meg a céllövöldés, aki még sohasem lõtt szívet magának. az öltözõ tükre úszni kezdett az égen. a varázsló meg csak mosta és mosta azt a koszos múltat, ami a nyakáig ért. és az út, ami a városig vitt, reménytelenül hosszú volt. senki nem mert nekivágni. újév ide vagy oda. szalmiákszeszes bénulás. eldõlt székek románca. ha túl sokáig vár valaki, már nem tud elindulni. ha folyton jár, nem tud megállni. a bohóc pedig két órája zokogott az asztalnak dõlve. senki sem hitt neki. pedig azon az éjfélen, egyszer csak megállt benne valami. néha az igazság olyan mélyen van, hogy már fel sem lehet hozni. a pillanat olyan finoman tûz a napba, mintha üzenete lenne. az aznapi tömeg fülledten ült a székekre. romokban hevert bordák és kételkedõ tekintetetek. mindegyik csak ült a térbeli ponton. kivéve azt az egyet. olyan volt az arca, mint a grafitrajz esõ idején. a szemében égett az a valami, amit csak az tud, aki már máshonnan nézi a reményt. a gyöngyhalász nem vett levegõt. csak ült. ismerve a mélységet, a veszélyt

22

és a fulladást. a tét nélküli játékot. nem volt számára káprázat. csak tény. páncélos hal volt, aki vagy kicsúszott, vagy elbújt, mikor honnan jött a fény. õ volt a legtökéletesebb ezen a földtelen-kerekén. õ volt a legtökéletlenebb ezen a tengermélyén. és mégis, a forgószél aznap a cirkuszba hozta. sántán és félszegen. vakmerõn és szótlan. a kötéltáncosnõ meg remegõ kézzel fogta a pillanatot, ami aznap maga volt a Hold, a szilaj ég. és a semmi, amiért érdemes lett volna meghalni. a kardnyelõ a kenyeret vágta. a bohóc pedig reszketeg nézte a narancsot a tálon. mindenkinek megvolt az eszköze arra, hogyan ne legyen boldog. félig-emberek egy alig-életben. kora esténként mindenki csak nézett maga elé. várták a percet, amikortól el lehet bújni önmaguk mögé. amikortól nincs többé saját arcuk. nem volt hozzá maradásuk, túl nagy volt hozzá a merszük. az elefánt aznap csomót kötött a megnyugvásra, de mint a kibelezett zsemle, úgy száradt kívülrõl befelé. nem volt mihez képest lenni. az esõ meg úgy mosta a kupolát, mintha karja lenne. a távolság szétfolyt az alkonyon. a kötéltáncosnõ képzeletben lassú táncba kezdett a gyöngyhalásszal a zuhogó esõ tenyerében. a libabõrre ázott víz megmosta az álmok lábait. a lépéseket. olyan volt, mint London. ahol sohasem járt. az esõ meg szétkente a tájat az ablakon. a részeg angyalok föléjük tartották az esernyõket. csak nézte az arcát, a hatalmas orrát és a száját. otthonos volt. szárnyalóan könnyed, mint még soha azelõtt. a kardnyelõ, mint a vajat, úgy vágta el az ujját. a csendet bevarrta az üvöltés. ijedtében még az ég is elfelejtett sírni. a gyöngyhalász a vonaton fulladt meg. úton a semmibe, messze tõle. még látta, ahogy távolodik. még emlékezett a leheletére. még volt mit becsomagolni. állítólag nem szenvedett. csendesen ette meg a halál szája. miként a kötéltáncosnõ lábát. nem mozdult többé. csak nézte a távolságot, ami pont olyan közel volt, mint a gyöngyhalász. és pont olyan érzéketlenül fájt, mint a merülés.

23

(Sorsunk) Sorsunk egy tyúkketrec mögül reszketeg ország ispotályba vágyik (nem telik balladára) – pannón dombok körös-körül a hír sem közelít – távolít inkább attól ki rád gondolva küldte rég mi tart meg egyensúlyban hogyha még csontod mögött is porladó idill rág (?) mindig a prímet játszod a terep bármilyen hullafoltsötét is volna – bár nem is áll olyan rosszul neked ha kissé csapzott a farkasparóka.

24

(A megkésett herold) Milyen titkot tartogat számunkra a herold? otromba zajok közt vágtatott (vagy lapult lihegve) míg eljutott idáig – a fájdalom prérijérõl megsárgult lapokat elavult híreket mentve ki – jött toronyiránt tomboló viharban csontszárító aszályban csökött tömeghangulat-hisztéria közepette (íme a múlt: Isten ujjbegyérõl egy vércsepp semmi több) ki visz lopótököt az unokák põre asztalára – kelt-tészta arcú öregek! sikátorokból süvítõ észveszejtõ vadság („nagyapa mi történik veletek?”) fölösleges óvakodni a darázs fullánkjától már hogyha a mézes kanta száján kifér torokszorító sebességária – a sivárság fojtogató sivatagában a beteljesülés mit ér? 2011. augusztus 10.

25

LÁSZLÓFFY CSABA

Balkáni bajadér „Cseréld el a sorsunk, rostáld ki az átkot, kezdd az idõn” (Rimbaud: Egy értelemhez) Kiszáradt nyelõcsövedben forrni kezd az alvó vulkán; mintha áldozat lennél, harci trófea, úgy hurkolódik, fojtogat a kitaszítottak indulata – a magány. Egy rúgásodtól ha kiszakadna az ajtó, vagy fel tudnád tépni az ablakszárnyat; lobogó sörényedet nem siratod már, sem orrod tövében a sötét árkot, melyben lehorgonyzott a keserûség s a harag. A szemgödör is rég kiszáradt, csak a föl-fölkavart salak, nincs ami feloldja. Homályban mennyivel könnyebb kivédeni a vak idõ polipkarú ciklonjait? A zsákmány másé – hanyatt ne vágódj, ha netán az állati rémület négy végtagodba költözött; hisz te vagy a zsákmány! Ne keresd azt a valakit, aki már soha nem azonosítható veled.

Helyeslünk téged, módszer!* Kétezer év gyónás (abból hány száz év locsogás?) és közben ügetés a bûn felé – részegség kis vigíliája (annyi dicsõvé tett korszakunk), agyunkig hatoltak az õsi hõsi kürtök; hajdani menedékhelyeink bombasztikus hazugságoktól bûzlõ mélységek. Vitatkozhattok tovább szakadó esõben, hófúvásban, zöldre fagyott ajakkal, úgyis elfolyt már minden közvagyon a testvériség ünnepein.* A virrasztás korma permetez; az új álharmónia kezdete elõtt jobb, ha lecsavarom a napfényt.

*Rimbaud

LÁSZLÓFFY CSABA

26

Közhelyes fogalmak Az ismétlések azért közhelyesek mert közben elfelejtjük a lényegeset és a bizalom megrendül a régiben (az újnak kinyilvánított valamiben) de mi köze ehhez a bûnnek? eredeti tartalékai tûnnek fel minduntalan nem kell ismételnem magam – azt ami emberileg bennem (benned is) kimeríthetetlen. 2011. július 10.

Nekrológpróba 1. Karddal kivágott fehér-fekete metszetek – emlékeztetõül, hogy a történelmi idõd lejárt, s az óra fölöslegesen ketyeg. Zavartalan elmével is: akárha vékony jégen táncolnál, mint egy bohóc. Fölfoghatatlan, hogy mennyi fölösleges energiát pazaroltál el, botor zarándok, egy hasmenésnyi kiruccanásra. Vakmerõ nekirugaszkodásaid éppúgy hanyatlásra ítéltek, mint a tünékeny folyótükör vagy a csendben záporozó falevelek. Álmodban vinnyogva múlsz ki a tépett hústól s a sokktól, ha megkímélt is a patkányfogó. Még hogy nem voltál hipochonder (?) – ámde bõven kiérdemelted, hogy elfelejtsenek. 2. Fölébredni, nagy mûgonddal az élhetetlen puhányok között (ez már a másvilág?) – mondd, mi lesz, hogyha a folyótorkolatnál véget ér a hírneved? Ha csak egy beteg varjú károgja végnélküli alázattal a szövegösszefüggéseket?

27

LÁSZLÓFFY CSABA

Jerikó-komplexus Ló-hörgésbe, hulla-csendbe fúlva élek; zsibbasztó lázálom – jerikói vének, holttengerbe hajszolt zsibongás, hit, kétely – idõtlen idõknek legõsibb vártornya, asszonycafrang, farsang, vérnász és tivornya eltemetve kõbe, koponyaüregbe. Arcvonások nyoma (homokba hûlt lábnyom). Szirmok vízhiányban: ki nem nyíló álom; döghalál – ha elér, mint õrült szenvedély. Hullámkristály-végzet (csak orvvadász hurkok? vagy törvényre orvul jogarral lesújtók!) – Szembogárba fagyva láthatatlan rémek. (kóda) Kentaur-magányban katalánok, mórok nyomát szimatolja kifenve az orrod. Képzeleted csorba – (Eredj a pokolba.)

LÁSZLÓFFY CSABA

28

BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN novellái

A GORRILLAKÉPÛEK

B

29

lumenau, a trikógyáros leverten ébredt. Elõzõ este összeveszett a feleségével, az kígyót-békát kiabált rá, majd azt vágta a fejéhez: “Inkább mentem volna világgá, és nem egy ilyen gorillaképûhöz! Meg is vert az Isten hat gorillaképû lánnyal. Ki a csuda fogja õket elvenni?” A férfi megdermedt. Annyira váratlanul érte a szemrehányás, hogy hirtelenjében nem jutott szóhoz. Ráadásul az asszony nekiesett, és öklével verte a férje mellét. Másnap is minduntalan ez a jelenet jutott a gyáros eszébe. “Méghogy én gorillaképû vagyok!” – ismételgette a gyilkos mondatot. Az irodája melletti mosdóba rohant, a tükörhöz. Kopasz, négyszögletes fejét két hatalmas, elálló fül határolta. Orra nagy, görbe, lapos; szemöldöke bozontos, a szõrszálak úgy meredtek ki belõle, mint vihar pusztította tájból a derékbatört fák csonkjai; szeme szürke, vizenyõs; homloka keskeny, arcán a bõr lyukacsos, ajka vastag és széles. “Nem vagyok csúnyább az ördögnél!” – állapította meg rezignáltan. “De a lányainkat is gorillaképûeknek nevezte!” – rohanta meg az iszonyatos gondolat. Karját az égnek emelte, hangja elcsuklott: “Mit vétettem ellened, drága Istenem? Miért büntetsz?” Késõbb nyugtalanul járkált fel-alá irodájában. “Méghogy ki veszi feleségül gorillaképû lányainkat? Na, majd megmutatom én neked, te drágalátos!” Megállt az ablak elõtt. Tekintete az udvaron áthaladó Putz Palira esett. Kisietett titkárnõjéhez, és megkérte, azonnal hívja be. A fiatalembert fél évvel ezelõtt vette fel a trikókészítõ mûhelybe részlegvezetõnek. Pali a mûszaki egyetemre járt Sao Paulóban, de ott kellett hagynia, mert az apja szívszélhûdésben meghalt. Anyagi támasz nélkül maradt. Jóképû, csinos férfi volt. A varrólányok mind bolondultak érte. Amióta õ vezette a részleget, a termelékenység majdnem megkétszerezõdött.

– Foglalj helyet! – invitálta az igazgató kifulladva érkezõ beosztottját. – Nem kellett volna szaladnod, fiam – mondta –, nincs sürgõs ügyem veled. Kávét, teát? – nézett rá rokonszenvvel. – Teát, ha szabad kérnem – válaszolta a fiatalember, s leült az íróasztallal szemben a karosszékbe. – Hol is laksz te? – vágott a dolgok sûrûjébe az igazgató. – Egy szobát vettem ki a szállodában. – Mennyiért? – Havonta száz reálért. – Az sok, nagyon sok! – ingatta a fejét Blumenau. A fiatalember megilletõdve fészkelõdött. – Kedves vagy nekem. Mondhatnám, távoli családtag. Szívemen viselem sorsod. Azt hiszem, a múltkor említettem, hogy az édesapáddal fiatalkori barátok voltunk. Szeretném, ha közelebb kerülnénk egymáshoz. Ezért még ma felmondasz a szállóban, és hozzánk költözöl. – De hát… – akadt meg a szó Pali torkán. – Semmi de hát! Így akarom, punktum. Ennyivel tartozom édesapád emlékének. Míg itták a teát, a részleg dolgairól beszélgettek. Az igazgató módjával dicsérte az ottani eredményeket, majd elbocsátotta a fiatalembert. Mihelyt hozzájuk költözött, Blumenau a Pali szobája melletti helyiségbe parancsolta legidõsebb lányát. “Mától, itt alszol!” – közölte vele ellentmondást nem tûrõ hangon. Múltak a napok. Pali egyre otthonosabban mozgott új lakhelyén. Úgy érezte, tartozik fõnökének nagylelkûségéért, ezért reggelente fél órával korábban kelt, és az igazgatót meg sem várva a gyárba sietett. Harmadik héten a család vacsorára hívta meg a fiatalembert. Júlia, a ház asszonya és hat lánya ünneplõben, mosolyogva fogadták. Palit a nagyobbik lány mellé ültették, elvégre hálószobáik is szomszédosak. A fiatalember gyönyörû bokrétát nyújtott át a ház asszonyának. Idestova hét hónapja lakott Pali az igazgató házában. Egy nap benyitott annak hivatali elõszobájába. – Mondja meg az igazgató úrnak, hogy fontos bejelenteni valóm van! – Sajnálom, a fõnök nincs itt. Esetleg holnap próbáljon szerencsét. – De ma kell vele találkoznom! – akadékoskodott Putz Pali. Az igazgatónak aznap a városban volt dolga, csak délután tért vissza a gyárba. Amikor megtudta, hogy részlegvezetõje sürgõsen beszélni akar vele, azonnal magához hívatta. – Azért jöttem, uram, hogy Nelli leánya kezét megkérjem – hadarta Pali egyszuszra. – És miért vártál vele ennyi ideig? – pattant fel székérõl Blumenau. – Már az elsõ hetekben beleszerettem. Legalább három hónapja együtt alszunk, úgy értem, egy ágyban – hebegte a fiatalember.

30

– Éreztem, hogy ez lesz a vége – tette Pali vállára a kezét az igazgató. – Mikor akartok házasodni? – Azt beszéltük Nellivel, minél elõbb. – Akkor ne halogassuk! – ölelte meg Blumenau. A menyegzõt követõ héten az igazgató meghirdette a helyi lapban a varroda részlegvezetõi posztját. A titkárnõ, kezében az újsággal, riadtan lépett be fõnökéhez. – Bocsánat, uram, tudtommal az Ön veje vezeti a varrórészleget, vagy tévedek? – Csak vezette, kedvesem. Csak vezette! Ha Nellikémmel visszajönnek a nászútról, Palira a kávéültetvényemet bízom. Új részlegvezetõre van szükségem. Kérem, hogy csak jóvágású fiatalemberek jelentkezését fogadja el! Csinosak, jóképûek legyenek, értette? – veregette meg puhán a titkárnõ kezét. Négy év múlva a hatodik lakodalmat is megülték Blumenauék. Onnan hazaérve az igazgató és felesége kézen fogva lépett otthonába. – Milyen üres a ház a lányok nélkül! – sóhajtotta az asszony. – Még üresebb lesz – válaszolta ridegen az igazgató, és felöltõje után nyúlt. Karjára akasztotta. – Júlia, évekkel ezelõtt, egy este nekemtámadtál, gorillaképûnek tituláltál. Nemcsak engem, leányainkat is. Azon keseregtél, hogy senki sem veszi õket feleségül. De õk már kirepültek a fészekbõl, én maradtam az utolsó gorillaképû a családban. Ezennel ünnepélyesen bejelentem, hogy elhagylak. Holnap megkapod a válókeresetet. Jó éjt, kedvesem! – hajolt meg mélyen Blumenau, és a kijárati ajtóhoz sietett.

31

CSILLAGSZÓRTA ÉJSZAKA

F

rida hetek óta készült a szombat esti bálra. Új ruhát varratott, kék, virágmintás rövid ujjút. Mielõtt átvette, kétszer is bement a mûhelybe, hogy felpróbálja. A legszebb akart lenni a lányok közül, mert elhatározta, hogy megszerzi Lazarust. A férfi tõlük két tanyára lakott. Négy éve volt házas. Ügyefogyott, sovány felesége két gyermeket szült neki. Frida szerint Lazarus rossz lóra tett, hiszen szebb asszonyt is kaphatott volna, ha türelmesebb, nem mond igent az elsõ jöttmentnek. “Velem sokkal jobban jár, mint azzal a mamlasszal. Mije van annak, még csecse sincs” – gondolta egyik reggel, mosakodás közben, amikor felnézett, és a tükörben megpillantotta kerek, feszes melleit. “A lába is, mint a piszkavas” – gyûrûzött benne tovább az ellenszenv. Lazarus barna hajú, kék szemû, szép szál ember volt. Dolgos is. Aipiföldjét* mindenki megcsodálta a faluban. Szegény családból származott. Szülei meghaltak. Csak egy-két barátja maradt a helységben, de azokkal csak ünnepekkor találkozott. Pedig hívták vigadni, kocsmázni, de soha nem ment. “Nem vagyok mulatós kedvemben, nem olyan fából faragtak” – mondogatta, valahányszor erõsködtek vele társai. Volt munka elég a tanyán, azt mindennél fontosabbnak tartotta. Feleségét kímélnie kellett. Büszke ember hírében állt, s ha ezt nagyritkán a szemére vetették, nem tagadta. Egyszer valaki megsértette, rágalmakat terjesztett róla a faluban. Az õ fülébe is eljutottak a hazugságok. Egyik este kivette revolverét a fiókból, s elindult, hogy megkeresse a gyalázkodót. Az sírva-ríva könyörgött, térden csúszott elõtte, csakhogy megkegyelmezzen neki. Meg kellett esküdnie, hogy soha többé nem tesz ilyet, nemcsak vele, de senkivel. Az esetnek híre ment. Lazarus azóta még nagyobb tiszteletnek örvendett. A bált, amelyre Frida oly serényen készült, jótékonysági rendezvénynek szánták. Bevételébõl az új iskola földjét akarták megvásárolni a helyiek. Nemcsak Frida, de a falu apraja-nagyja lázban égett. Adományokat készítettek, buzgón sütötték-fõzték a sok finomságot. A nagy napon ünneplõbe öltözött a falu. Majdnem kétszázan gyûltek egybe. Lazarus is ott tolongott a tömegben. Tíz sült kacsát hozott. Nem akart lemaradni az adakozók sorában. Fehér inget, sötét nadrágot vett fel, barna haját olajjal illatosította. Amikor elkezdõdött a tánc,

32

33

félénken vonult félre. Az elmúlt évek alatt elszokott a szórakozástól, meg hát asszonya is otthon maradt. Néhányan a nagy sátor végébe húzódtak. Ott iddogálták a cachaçát. Az asszonyok, akiket nem vittek táncba, mintha lenne még tennivalójuk, a pultok körül sürögtekforogtak. Lazarus, kezében pohárral, a táncolókat nézte. Kedvét lelte bennük. Mosolyogva intett egy-egy forgópergõ párnak. Egyszer csak ott termett elõtte a szõke hajú lány. – Táncolnál-e velem? – szegezte Frida tekintetét a férfira. Lazarus szemügyre vette. Forró, vad vágyat olvasott ki pillantásából. Elsõ indulatra el akarta utasítani. Megbüntetni merészségéért. Hogy jön õ ahhoz, hogy egy nõs embert táncra kérjen! A lány kihívóan állt elõtte. Harmatosan, kívánatosan. Ajkán üde, nedves mosoly játszadozott. Lazarus tétovázott. Tekintetével méregette, kóstolgatta, körbejárta a hajadont. – Mért akarsz te engem táncba vinni? – kérdezte alig hallhatóan, s megdöbbent, milyen bársonyos a hangja. – Mert tetszel nekem! – vágta rá Frida, s kézen fogta. Egész este együtt ropták a táncot. Néha félrevonultak. A sátrakon túli bokrok mögé bújtak. Mint éhes vadmacskák falták egymás száját, markolták egymás testét. Frida aznap éjjel veszítette el a leányságát. Másnap reggel Lazarus kábultan ébredt. Megpróbálta összerakni az elõzõ este foszlányait. Mérhetetlen fájdalmat érzett. És bûntudatot.

Aztán teltek a hónapok. Esténként Lazarus egyre többször maradozott ki otthonról. Tolvajként lopakodott a bokrok alján, mint ravasz ragadozó osont az ösvényen, melynek végén Frida várta. Ahányszor találkoztak, fékezhetetlen tûz gyúlt bennük. És mindketten hagyták, hogy eleméssze õket. – Szökjünk meg! – mondta Frida egyik éjjel, amint kibontakozott Lazarus ölelésébõl. Hátára feküdt, kezét feje alá tette, s nézte a csillagokat. – Hová szökjünk? – kérdezte a férfi, s döbbenet volt a hangjában. – Menjünk világgá! Tégy boldoggá! – kiáltotta a lány. Frida szavai éles késként hatoltak a férfi agyába. – És a családom, a családommal mi legyen? – kérdezte csaknem könyörögve. – Majd lesz valahogy. Segíted õket. Van bennünk annyi erõ, hogy õértük is dolgozzunk! – mondta Frida olyan elszántsággal, hogy Lazarusnak megdobbant a szíve. Elhatározták, hogy november végén indulnak. Fridának van egy bátyja. Órányi járásra, a dombon lakik. Ott meghúzódnak. Tanácsát is kikérik. Késõre járt, mire Lazarus ellátta a baromfikat, a kecskéket helyükre zárta. Elrendezett mindent gondos gazdaszemmel. Aztán bement a házba. Megsimogatta tekintetével feleségét és két gyermekét. A konyhában, a titkos fiókból kivette pisztolyát. Zsebébe rakta. “Hosszú út áll elõttünk, legyen mivel védekeznünk” – gondolta. Frida forró csókkal fogadta. Ahogy magához ölelte, megérezte tüzes mellét. Kézen fogta, úgy indultak fel a dombra. – Nem megyek be veled! Beszélj te a bátyáddal, kinn megvárlak – ellenkezett Lazarus, amikor a kunyhóhoz értek. Hiába kérlelte a lány, a férfi nem állt kötélnek. Amikor a harminc év körüli fiatalember megpillantotta húgát, értetlenül nézett rá. – Mi szél hozott erre, Frida? – kérdezte, s még a szemét is megdörzsölte, vajon jól lát-e. – Erre jártam – bökte ki a lány, mert nem számított arra, hogy bátyja ennyire megütközik váratlan látogatásán. – Méghogy erre jártál – dohogta a bátyja. – Három éve hírem sincs felõled! – Nekem sem volt – felelte dacosan Frida. – Éhes vagy, készítsek vacsorát? – Dehogy készíts, mennünk kell tovább! – Mi az, hogy mennetek kell tovább? Nem vagy egyedül? – Nem! Lazarusszal vagyok, a szeretõmmel. – Mióta van szeretõd? – Van és kész. Ne kérdezõsködj! Szökésben vagyunk. Lazarus feleséget és két gyermeket hagyott hátra.

34

Juhos László festményei 35

– Megõrültél? Tudod te, mit csinálsz? – kiáltott fel a fiatalember elvörösödött arccal. – Szeretem! Nem élhetünk egymás nélkül! – Nem mész innen sehova! Érted?! Nem engedlek! Küldd el a szeretõdet, menjen haza! Azonnal takarodjon innen! Vissza az asszonyához, a gyerekeihez! – ordította a bátyja. Frida magába roskadt. Leborult az ágyra. Heves zokogás rázta vállát. Odakintrõl Lazarus mindent hallott. Kõvé dermedt. – Eredj innen! Ne is lássalak többé! Indulj! Most azonnal! – hallatszott kis idõ múlva a kunyhóból. Majd sokáig semmi. Aztán fegyverdörrenés hasított a csillagszórta éjszakába. Frida harmincadik életévén is túl volt, amikor a falu egyik árváját magához vette, s becsülettel felnevelte. Lazarus után férfiember többé nem érintette testét.

* Aipi – manioka, Braziliában termesztett növény, gyökere a mindennapi étkezés egyik alapeleme

BORA

VALÓSZÍNÛTLEN ÁRNYALAT kiégett fû a test árnyéka. kõ sodrása a pillanat. tisztuló ég a zuhanás boltíve alatt. fogást keresel a zuhanásban. ismeretlen akkordot fognak le ujjaid. atonális csendbe rezdül a halál asszonyívû hangszerteste. a korhadt kapun innen és túl folyamatos jelen. embernagyságú lyukon át szöknek a színek. a verõfény sárrá köpüli az utat. kötésig süppedek a szabadságba. nincs alkony-eresze a hirtelen leszálló éjszakának.

36

álmomban csak markom közepén voltak bemetszések mintha sorsom nem nõtt volna velem visszanyelt köpés a korty, elvisz a fulladás forrásához nem tudom, hol a fosztóképzõ a hûségben. talán ott, ahol az avar szélben is hallgat. milyen mustja is lenne az õszi leveleknek? komposztált szomj. mindig idáig jutok a test felejtésében. az egyetlen kortyba sûrített falatig. az eltévedés útvonalát tervezem. egy térképet, melyen csak a légvonalakat rajzolom be. nincs jobbra, balra, égtájak nem ámítanak. a meztelenség szabásmintája. csak azok értik, akik otthonról nem találnak haza.

37

álmomban vagyok a legfáradtabb. mintha a felejtésre tárult szem ébrenlétre nyílna. elpattant buborékként körvonalazódik a mélység. mire elhagyom az éjfélt, megépül vesztes csatáim diadalíve: az aznapi ég.

BORA

kikeverek egy valószínûtlen árnyalatot: hûtlen alkonyt, mely leszakad a napról. éjjel is vöröslik a házfalon. a feltûnõ rejtõszínben, mint ragadozók, a felületek szabadon mozognak. a vászon szemfehérje elõvillan. a közel világos. hígítatlan festék a távol. a nap holdudvarán zárt kelyhû hervadás. a defloráció virága alvadt ecsetvonás. más a fény, mikor kevés az ideje. feltámadt förgeteg. mint heródes katonái száguld végig a betlehemeken. avarrá porladnak karácsonyfadíszek. fák fölé emeli az elhalt leveleket: az úr teste! az úr teste! a tisztulás árnyéka hideg. fájdalmatlan mélyed, mint húsban a csont, hirtelen másként megszokott.

BORA

38

megrázza magát az éjszaka teste, eltûnik vízcseppekben. marad a felhõtlen szürke ég. tán csak beszáradt kék. ugyanaz másképp. a fáradt szemtõl a test levélnehezék. a lomb íratlan törvény. az avar bezúzott írásmagyarázat. másképp ugyanaz.

39

a fájdalom ostorcsapásba fonja a véletlen vonalakat. kobzott juss a térölelõ mozdulat. a zsugorodott testhez túl tagbaszakadt. szólíthatatlanságod faggat: van-e álom, melyben pirkad?

BORA

a nyitva hagyott ablakon a függöny lélegzetemre mozog. mire a tengermorajlás, amit álmomba küldtél, tiszta észlelés lesz, már tudom: isten végsõ zuhanásában festi az eget. álom és ébrenlét között mozgó szívfala engedi át a látványt. vért szivárgó gát. a strandon mellettem valószínûtlenül karcsú mozdulattal fejest ugró kövér nõ vajon ébrenlét vagy álom? és a te arcod, mely közelben a távol intarziája? csukott ajtó fényküszöbe a következõ nap. zuhanás rejtõszíne a meghasadt kárpit vitorlavászon-villanása. ragyogás nélküli szikra, mit csak az lát, kinek roncsolt szaruhártyája egy színre bontja a szivárványt. s az egyöntetû fényben meglátja az istenszobrászt, amint a kõbõl a déli árnyat kibontja s kifaragja belõle az angyalokat.

BORA

40

sóvárgok vissza porcelán-foglalatú idõbe, mikor szánk volt a csend csorbult aranyszegélye a közelítõ hold testünk kiemelte mint télre a hajót földre helyezte a gyulladás ágyékkötõjében meztelen borzong a tested. mikor belépsz a vízbe, nem felszíne, mélye loccsan a kõre. kibomlik a felejtésbe bábozódott ölelés, egy szárny magánya: kettézárt rebbenés. -

41

sosem olvasott statisztikákat. nem hitte, hogy érthetõbb lesz tõlük a világ. így is tudta: hajnalban távozik és jön világra a legtöbb ember. az észre vétlen idõben, mikor kivehetõvé válik minden az éjszaka alaktalanná formáló mûhelyébõl. próbált minél késõbb lefeküdni, hogy ezt az idõt átaludja. “hajnalban egyedül, az a legszörnyûbb” mormolta, mikor már nagyon fáradt volt. néha mégis meglepte a szorongás angyalát, ahogy az árvaság vizeibe visszahelyezte részenként a testét. zsigereit elõször, érzékszerveit utoljára. pirkadat nélküli hajnal a távozó angyal háta. BORA

két színe van a kifulladó évnek november elején: fény és árnyék. sorsomban jövevények elsõíziglen. többször letöltött porladási idõ másodíziglen. megváltatlan sírhelyek harmadíziglen. szépia-gyász negyedíziglen. engesztelõ felejtés ötödíziglen. hangutánzó csend hatodíziglen. isten hetedíziglen. a régi sváb parasztházat, melynek egyik felére tornyot húztak, a másikban a rendõr lakott, eladták. a tornyot, miben apám harangozott, a földre rakták. lépcsõk nélküli juss a magasság.

BORA

42

a víz éppoly hideglelõsen langyos, mint anyám keresztelõmedencéjében, mikor testhõmérséklet alá hûlt, és kocsonyásan dermedni kezdett körülöttem az alkony. mígnem anyám köldöke alatt egy villámlás új eget hasított s õt magam mögött hagytam a régi égbe fagyva.

A verseket a szerzõ saját fotóinak részleteivel illusztráltuk.

“a megszûnésnek, elszegényedésnek erre a gondolatára Hans Castorp kissé elszédült, fölémelyedett, és két másodpercre eltakarta szemét a tenyerével” (Thomas Mann: A varázshegy)

43

a napsütéses órák száma a halál árnyékában a legnagyobb. a nehéz sugarak átvilágítanak, csontokkal töltik meg árnyékod. az énekes madarak szintje fölött a legõsibb kétely, a vízválasztó hit is elmarad. az idõ felköhögött avar. a varázshegy tiszta tüdõcsúcs. megmászhatatlan.

BORA

-

MAJOROS SÁNDOR

NAGYKANÁLIS Ignác nagyapám esete a sztapári úttal regény, elsõ rész

A Ferenc-csatorna hídja

A

z élet sokféle lehet, de a halál egy és oszthatatlan. Nem aprózható fel, nem terelhetõ másféle irányba, nem váltható át valami másra és nem helyezhetõ takarékba, hogy sok apró halált fialjon, amelyek közül kedvünk szerint válogathatunk. A halálnak viszont nagyon is léteznek ereklyéi. Ezek legtöbbször teljesen közönséges hétköznapi anyagok vagy tárgyak, és csak utólag derül ki róluk, hogy magukban hordozták a rontást. Az a fekete automobil például, amelyet Majoros Ignác, a nagyapám vezetett, egyáltalán nem tûnt halált hozó ereklyének. A kocsiszekrénye nem préselõdött össze, nem nyíltak szét, de még csak nem is deformálódtak el a borítólemezei, és bár a motorháztetõje kinyílt és valamelyest hátrahajlott, ez nem tûnt helyrehozhatatlan hibának. Ha a jármû utasai történetesen ott állnak a töltésen, és fázósan toporogva várják a Zomborból érkezõ segítséget, nem suttogta volna senki maga elé, hogy óh, istenem, milyen csodás megmenekülés! Egy ilyen malõrt karcolás nélkül illik megúszni. Aki nem sajnálta a jármûvét, és elég vakmerõ hozzá, akár még fogadásból is megkísérelhette volna, hogy áthajt a befagyott Ferenc József-csatornán. A bácskai urak ennél sokkal nagyobb esztelenségektõl sem riadtak vissza. Óbecsén az egyik méltóságos például úgy ünnepelte a születésnapját, hogy pányvát köttetett a góréjára, és a cigányzenészekkel megpakolt építményt végigvontatta a városon. Ilyentájt történt az is, szilveszter és vízkereszt között, már ha egyáltalán hinni lehet ezeknek a ki tudja, milyen ösvényeken, rejtekutakon közlekedõ pletykáknak.

44

45

A hivatalos rendõrségi jelentés szerint a sofõri minõségben tevékenykedõ nagyapám 1938. január 1-jén a Zomborból Sztapár felé vezetõ úton elvétette a Ferenc József-csatorna hídját és beleszaladt a Nagykanálisba. A ritkás hóval behintett bácskai táj fölött egyenletesen szürke volt az ég, és lehetett vagy mínusz tíz fok hideg. Ha valakinek az a képtelen gondolata támad, hogy ezen a napon megy ki a határba szárat vágni, megállás nélkül csapkodnia kellett volna a szárvágó kapával, de ez a veszély épeszû embert nem fenyegetett. Zombor utcáin szimatolgatás nélkül is érezni lehetett még a petárdák füstjét, de aki automobillal fuvaroztatta magát haza a szilveszterezésrõl, ezt a csípõs illatot könnyen összekeverhette a gépolaj és a benzin szagával. Ha pedig ez a kora reggeli utas ezt megelõzõen egy olyan teremben töltötte az éjszakát, ahol legalább kétszázan pipáztak és szivaroztak csaknem folyamatosan, bele kellett törõdnie abba, hogy a ruhája teljesen átitatódott a füsttel, és ez csak kint a szabadban vált igazán drámaivá, sõt elviselhetetlenné. Az utas gyomra egyébként is kavargott a töltött káposztától, amelyhez természetesen pezsgõt ivott, nem pedig könnyû asztali fehéret, ahogy úri társaságban illik. Most már késõ bánat, az a fõ, hogy túl van az egészen. Mire az automobil Zombor szélsõ házaihoz ér, onnan pedig ki a nyílt országútra, a száraz kóróseprûként meredezõ nyárfák közé, már nem is gondol a füstös, lármás, petárda- és vadászpuska-durrogásos szilveszter éjszakára. Az automobil meg-megcsúszott a jeges úttesten. A sofõr két kézzel tartotta a kormányt, és az elõre tervezettnek csaknem a felére csökkentette a sebességet. Pontosan tudta, hogy ezzel a tempóval nem fognak délre hazaérni Bajsára. Most nem mehetnek a földúton Kerény felé, hanem Sztapáron és Szivácon át jókora vargabetût leírva útba kellett ejteniük Cservenkát, aztán pedig Kúlát. Kétszer is átkelnek majd a Ferenc József-csatornán, elõször itt, a város alatt, egy jó óra múlva meg Szivác elõtt. Közben mintha egy nagy, fehér sivatagban bukdácsolnának. Ez még nem is idegesítette, mert legalább százszor megtette már ezt az utat, és a felesége meg a fiai biztosan nem nyúlnak hozzá az ünnepi ebédhez, amíg meg nem érkezik. Mégis majd szétfeszítette a bosszúság. Egy cigaretta most nagyon jólesett volna, de ezt õ maga sem gondolta komolyan: egy uradalmi sofõr a volánnál sosem cigarettázhat, fõként úgy, hogy a kenyéradó gazdája ott ül mögötte. A sofõr a visszapillantóban többször is megnézte a gazdáját, mert az a veszély is fenyegetett, hogy az uraság beokádik a kocsiba. Ahhoz képest, hogy tegnap este, a Zsupánián még milyen harsányan és önfeledten búcsúztatta az óévet, most eléggé nyomottnak látszott. A nyakkendõt már sikeresen lehámozta magáról, de a kalapját a fején hagyta, ami az õ színvonalához képest több volt, mint illetlenség. Ha a sofõrnek nem kellett volna figyelnie a hó alól meredezõ, sziklakeményre fagyott göröngyöket, alaposabban is tanulmányozhatta volna ezt a fakó, izzadságcseppekkel karéjozott arcot, ám hogy ez bármit

is megváltoztatott volna a nem egészen húsz perc múlva bekövetkezõ események menetében, azt soha senki nem tudhatja meg. Az is kétséges, hogy a kenyéradó gazdáján egyáltalán látszott valami nyugtalanító. És ha látszott volna, Majoros Ignác uradalmi sofõr vajon miként segíthetett volna rajta? Meg kellett volna kérdeznie, hogy már megbocsásson, méltóságos úr, csak nincs valami baj? A hátul ülõ erre mogorván csak annyit válaszolhatott volna, hogy miféle bajra gondol, Ignác? Nem is tudom… csak úgy…, hebegett volna a nagyapám. Ne képzelegjen itt nekem, tromfolhatott volna a gazda, mert a végén még az árokban kötünk ki! Semmi kedvem gyalog visszamenni azok közé a mihasznák közé! Ez nem fog megtörténni, méltóságos úr, mondhatta Majoros Ignác, jócskán megbánva, hogy egyáltalán belekezdett ebbe a beszélgetésbe. Kifejezetten örülhetett, hogy a gazdája nem forszírozta tovább ezt a dolgot. Valami olyasfélét dünnyöghetett, hogy akkor rendben van, figyelje az utat, Ignác, és szóljon, ha megérkeztünk. Nem bizonyítja semmi, hogy erre a beszélgetésre egyáltalán sor került. Nagyapámat nem ismertem, fogalmam sincs, mennyire volt szókimondó és határozott. Mintha én ülnék annak a gépkocsinak a kormányánál, nem több és nem is kevesebb tudással felvértezve, mint amennyivel õ 1938. január 1-jén rendelkezett. Mereven ülök a sofõrülésen, figyelem a teljesen néptelen országutat, hátha föltûnik egy árulkodó jel, amit ebbõl a kényelmes, jövõbõl múltba visszahatoló pozícióból számon kérhetek tõle. Csakhogy ilyen jelek nincsenek. Valamelyik réges-régi hittanórán, ráadásul a reformátusoknál, ahová az óra utáni focizás kedvéért katolikus létemre belopózkodtam, a tiszteletes azt mondta: a Krisztus utáni korszakban már senki sem kap jelet. Rögtön tudtam, hogy ez az egyik kulcsa a nagyapám körüli rejtélynek. Azon a balvégzetes napon nem kapott és nem is kaphatott jelet. Teljesen tudatlanul, szinte ösztönösen ment elébe a sorsának, ami ugyebár olyasmi, mint a spanyolviasz fölfedezése. Miért éppen õ lett volna kivétel a milliárdokat érintõ szabály alól? De tegyük fel, hogy az a jelzés mégis ott lebegett az orra elõtt, nem a maga tárgyiasult valóságában, hanem úgy, ahogy egy halvány sejtés. Elõzõ éjjel nagy, duzzadó vizekrõl álmodhatott, ami minden kultúrában rosszat jelent, és abban a pillanatban, amikor az utolsó házakat is maguk mögött hagyták, hirtelen ez jutott eszébe. Mit kellett volna tennie? Ha lefékezi

46

47

az automobilt, és úgy, ahogy van, posztókabátban, alacsony szárú cipõben, sofõrkesztyûsen, de hajadonfõvel lerohan az útról, bele a fagyott állapotában igencsak bokatörõ bácskai határba, vajon más irányba tereli a késõbb történteket? Ehhez képest a nagyapám szép kényelmes, sõt, mondhatnám úgy is, hogy biztonságos tempóban vezette az autót, és gyaníthatóan esze ágába sem jutott a visszapillantóból a gazdáját studérozni. Már csak negyedórája maradt a Ferenc József-csatorna hídjáig. Hátborzongató belegondolni, mi mindentõl menekülnénk meg, ha képesek lennénk akár csak egy percet is belelátni a jövõbe. Mi ez az egy perc az örökkévalósághoz képest, és miféle garasoskodás a Teremtõ részérõl, hogy nem enged bennünket hozzáférni? Nem is kéne egy egész perc, elég volna néhány másodperc. A kocka még repülne, de mi már tudnánk, melyik oldala lesz fölül, ha a pörgése abbamarad. Hatalmas vagyont gyûjthetnénk ezzel a képességünkkel, vagy ami ennél sokkal fontosabb, odébb léphetnénk, hogy az eresz alól leváló vakolatdarab ne a fejünkre, hanem mellénk zuhanjon. Ha nagyon szorulna körülöttünk a hurok, bármit megadnánk ezért a képességért. Megtudhatnánk például, hogy egy fémdarab egy-két pillanat múlva a húsunkba fúródik, és innentõl nem érdekelne bennünket sem a vagyon, sem a hírnév. Minden törekvésünk arra az egy, apró mozdulatra irányulna, hogy ezt a száguldó fémdarabot, ha csak néhány centiméterrel is, de elkerüljük. A nagyapám aligha ilyesmin tûnõdhetett, miközben a gondjára bízott jármûvet kifelé vezette Zombor belvárosából. Talán beleélte magát abba, hogy 1938 elsõ napja van, ha úgy tetszik, egy tiszta fehér irkalap, amire most még bármi rákerülhet. A Zsupánia alagsorában az elõzõ éjszaka a megpróbáltatásaiktól karikás szemû cselédek már javában mosogatták a szilveszterezés közben felhalmozódott csetrest, de a díszteremben, a zentai csatát ábrázoló impozáns festmény alatt még vagy félszáz vendég darvadozott. Itt nem fenyegetett az a veszély, hogy valamelyik habókos arisztokrata beparancsolja a góréba a zenészeket, ez a mókázás más miatt került be a történelembe. Enni- és innivalóban sem a vendégek, sem a kiszolgálószemélyzet nem szenvedett hiányt – a szárma még mindig hatalmas üstökben dermedezett a konyhában –, és a javarészt dixielandet játszó zenekar is megfelelt az elvárásoknak. De aki nem csak a flitterezett estélyikben páváskodó hölgyeket figyelte, azt is észrevehette, hogy a frakkjaikban kissé esetlenül mozgó elõkelõségek ezen a kivételezett napon is az üzleti élet, meg tán a politika örökké nyitva hagyott kérdéseirõl diskurálnak. A Sándor király elleni merényletnek októberben volt a harmadik évfordulója. Azt hihetnék, ennyi idõ bõven elég arra, hogy az egyébként gyorsan elfogott bûnösöket alaposan kihallgassák, és a vallomásaikból, nyomozati anyagokból képzõdött vaskos dossziékkal együtt átadják õket az igazságszolgáltatásnak. Három éve húzódik ez

az ügy, és még messze nincs vége, sõt, az események mintha most gyorsultak volna föl istenigazából. Az újságok egyre nyíltabban és magabiztosabban cikkeznek arról, hogy a merénylet szálai Magyarországra vezetnek. A gyilkosok állítólag egy határ menti táborban kaptak kiképzést, és mindezt a legmagasabb magyar politikai körök tudtával és beleegyezésével. Errõl beszélgettek most az urak. A szivarfüst vastag, bodrozódó ködébe burkolózva mindez talán nem is volt feltûnõ. Mindeközben a Mary Pickford-frizurás hölgyek chérryt kortyolgattak, és a divatról, a hamarosan kezdõdõ báli szezonról, meg a szokásos városi pletykákról csevegtek. A közép-bácskai magyar arisztokrácia krémje csaknem hiánytalanul képviseltette magát abban a krepp-papír fonatokkal és fenyõágakkal feldíszített teremben. Megannyi öltönyös-frakkos-szmokingos kis- és nagybirtokos, akiket a világháborút lezáró békediktátum ebbe az új országba kényszerített. Itt ragadtak a kastélyaikkal, földjeikkel, jószágállományukkal, meg minden egyebükkel. Akár tetszett nekik, akár nem, kénytelenek voltak mihamarabb beilleszkedni ebbe a számukra riasztóan idegenné változott világba, ahol sem az üzleti élet, sem a hivatalos ügyek intézése nem mûködhetett szerb nyelvtudás nélkül. A magyar arisztokratáknak ez enyhén szólva nem tetszett. Túlságosan is jól emlékeztek még azokra a vészterhes idõkre, amikor a mezítlábas, lerongyolódott szerb katonaság Újvidéknél átkelt a Dunán, és mert nem ütközött semmilyen ellenállásba, halálosan elcsigázva, de továbbvánszorgott észak felé. Állítólag Clemenceau személyesen adta parancsba, hogy tilos megállniuk. A franciák tudták, hogy Magyarország feldarabolásakor ott lesz az új országhatár, ahol a kapituláció aláírásakor antant katonák sorakoznak. És ezek a hullafáradt, sáros szerb bakák teljesítették a parancsot. Lábujjaik közé benyomódott a sár, amitõl abban az önkívületi állapotukban tán olyan érzésük lehetett, mintha dunyhán tapostak volna. Az õ földjük nem volt ennyire lágy és ennyire kiterjedt. Akik civil életükben az eke szarvát markolták, biztosan nem bírták ki, hogy ne vegyenek kézbe egy göröngyöt, ne szagolgassák, és ne morzsolják széjjel. Ez igen, brate!, mondogathatták egymásnak, itt kéne vetni és aratni, hogy tavasz végén ne kergetõzzenek a gerlicék a góréban. A magyar földesurak tehetetlenül figyelték kúriáik ablakából ezt az élõhalottakból szervezett menetoszlopot. A tisztek éppen olyan múmiaszerûek voltak, mint a bakák, és mert a szerbek már rég megették a lovaikat, talán még a vezérük, •ivojin Mišic vajda is gyalog lépkedett elõttük. De mindez már emlék. Most már – hamarosan 1938-at írunk – a bácskai magyar arisztokraták csak útlevéllel utazhattak föl Budapestre. Ha fogcsikorgatva is, de bele kellett törõdniük abba, hogy hazájukat Jugoszláviának, pontosabban Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak hívják. Itt kell élniük, és a jugoszláv államvezetés titkos óhajtása szerint minél elõbb, lehetõleg örökösök nélkül meghalniuk.

48

49

A nagyapám nem töprengett ilyen magvas kérdéseken. A zenébe oldott vidám, ünnepi hangzavar kiszûrõdött a Zsupánia hátsó traktusába, ahol a legalább annyira népes kiszolgálószemélyzet nyüzsgött. Itt csoportosultak a nagyapámhoz hasonló beosztású uradalmi sofõrök is, akik a messzebbrõl érkezett vendégeket fuvarozták. Többségüknek reggelig nem volt semmi dolga. Akár meg is vackolhattak volna valamelyik nyitva felejtett irodában, de szilveszter estéje lévén ez megmaradt pusztán elméleti lehetõségnek. A nagyapámról szóló kevés információ közül egyértelmûen kiemelkedik az a mendemonda, hogy felettébb érdeklõdött az emberi faj szoknyát viselõ példányai iránt, kivéve a skót dudásokat. Úgy is mondhatnánk, nõügyekben nem volt éppen tapasztalatlan. Nagyanyámat is úgy vette el, hogy már túl volt egy ifjúkori, elhamarkodott házasságon. Egyáltalán nem kizárt, hogy ez a második frigy egyfajta menekülési útvonalat jelentett neki az addigi nagystílû, de alapjában véve mégiscsak botrányos életmódjából. A nála tíz évvel fiatalabb nagyanyám még cselédviszonylatban is kimondottan csúnyácska volt, szöges ellentétben a nagyapámmal, aki azon a fotográfián, amely valamilyen csoda folytán elkerülte a vele kapcsolatos embargót, szóval ezen a fotográfián szakasztott úgy nézett ki, mint Petõfi azon az egyetlen, nevezetes dagerrotípián. A fejtartásuk például tisztára megegyezett: a nagyapám is egy kissé oldalt fordulva, a fejét alig észrevehetõen megbiccentve nézett bele a masinába. Komoly volt és határozott, akár egy jelentõségteljes szerep elõtt álló filmszínész. Tudománytalan szempontból talán az is érdekes kérdés lehet, hogy egy ilyen, a feje tetejétõl a nagylábujjáig humortalan ember vajon miként érhetett el gyors és látványos sikereket azoknál a cselédeknél, akiket meghódított? Náluk nem kérkedhetett azzal, hogy irodalmi aura veszi körül, mert ezek a parasztlányok aligha olvashatták a Kamjonkai Szemzõ Gyuláról és Ungár Piroskáról szóló Mikszáth-regényt. De erre sem létezik semmilyen szabály, vagy ha igen, az alól is biztosan vannak kivételek. Jó példa erre a nagymamám, aki csúnya lányként nemes egyszerûséggel rákényszerült arra, hogy minden érdekelje, ha pedig történetesen elvált férfival hozza össze a gondviselés, ne legyen válogatós. Õ tudta a legjobban, hogy ilyen alkalmat még egyszer aligha kínál fel neki az élet, meg hát az is igaz, hogy ezzel a snájdig Majoros Ignáccal volt egy közös szellemi kapcsolódásuk. Nagyanyám abból a faluból való volt, ahonnét a Mikszáth-regényben Tóth Mariként elhíresült Ungár Piroska származott. Szinte látom az örömteli csillogást a szemében, amikor ezzel az adattal rátromfolhatott a hozzá széptevési szándékkal közeledõ sofõrre. A Kamjonkai Szemzõk spirituális szellemi aurájával kábító nagyapám ezzel úgy járt, mint a konyhalégy, ha meggondolatlanságból vagy kíváncsiságból túl közel merészkedik a zselével bekent celofánhoz: Csáti-Szabó Juliska pillantásától többé már nem tudott megszabadulni.

Mindez természetesen nem gátolta meg abban, hogy a megszokott életét élje. Papíron sofõrként szolgált, de ez a beosztás inkább mûszaki mindenest takart. A személyét övezõ, szinte már eszelõs titkolózás miatt nem sikerült kiderítenem róla, milyen iskolai végzettséggel rendelkezett, ám akkoriban ez nem is volt lényeges. Sokkal többet ért egy jó ajánlólevél, vagy ha az illetõt a leendõ munkaadó ismerõse kommendálta. Biztos vagyok benne, hogy a nagyapám is így került Kúláról Bajsára, a Kamjonkai Szemzõk uradalmi kastélyába, és igyekezett minél jobban megállni a helyét. Ami javítani és szerelni való volt, azt saját kezûleg elintézte. Értett a gépekhez, a villamossághoz – a nagyanyám akkor zúgott bele, amikor összedobott neki egy mûködõ detektoros rádiót –, emellett pedig kiválóan hegedült és legalább ilyen szépen rajzolt. Az empátiában egyáltalán nem szûkölködõ Kamjonkai Szemzõk méltányolták is a sokoldalúságát, mert a lehetõségeikhez képest jól megfizették. Azt követõen, hogy a nagyapám 1929-ben elvette Csáti-Szabó Júliát, mint ambiciózus, fiatal házasok már azt is megengedhették maguknak, hogy ezt a viszonylag jó sofõrfizetést teljes egészében félrerakják. A nagyapám egy saját javítómûhelyrõl ábrándozott, és ennek elsõ állomásaként a porfészek Bajsáról egy lüktetõ, forgalmas városba kellett költözniük. A tervet kissé hátráltatta az a körülmény, hogy 1930-ban megszületett az apám, két évre rá pedig a nagybátyám. De 1937 végére így is összekuporgattak annyit, hogy Szabadka külvárosában, a Sándornak nevezett, akkor még igen gyéren lakott szatelittelepülésen megvehettek egy tûrhetõ állapotban lévõ téglaházat. A nagyapám 1938 tavaszára tervezte a nagy és merész lépést: ekkor szándékozta bejelenteni, hogy felmond, és családostul Szabadkára költözik. Biztos volt benne, hogy kedvezõ ajánlólevéllel távozhat, ami majdan, a mûhely beindításakor és egy esetleges banki kölcsön felvételekor igen sokat nyomhat a latban. Ez járhatott a fejében, miközben a folyosó falának dõlve, kigombolt mellényben cigarettázva az elõtte elsietõ cselédeket stírölte. Ehetettihatott, amennyi belé fért, de a borral nem ártott csínján bánnia. A cimboráival poharazgató gazdájának emiatt cseppet sem kellett idegeskednie: Majoros Ignác nem szerette az italt, ami pedig az automobilt illeti, úgy vigyázott rá, mint a sajátjára. A Zsupánia elõtt, ahol a galagonyafákkal szegélyezett sugárút egy kör alakú térbe csatlakozik, akkora volt a zsúfoltság, hogy egy kerékpárt sem lehetett volna leparkoltatni. A nagyapám néha kisétált az épület elé – jöttekmentek a fiákerek és a különféle típusú jármûvek – és megnézte, rendben van-e minden. Ilyenkor ismerõsökkel is találkozott, és attól függõen, mennyire álltak közel hozzá, odaköszönt nekik, vagy meg is állt velük beszélgetni. Már este nyolc körül is foga volt a hidegnek, a pokróccal letakart lovak orrából hosszú párabolyhok törtek elõ, az emberi lehelet pedig köddé alakulva megrekedt a kandeláberek fényudvarában. Ahol ennyi ember tülekszik, ott szinte fölfedezhetetlen

50

51

az ártó szándék, így a maga kiegyensúlyozott, biztos jövõjétõl szinte megittasult nagyapám nem vette észre a kocsik között pusmogó, talán szõrbundát, talán bokáig érõ nehéz posztókabátot viselõ, de mindenképpen oda nem illõ sziluetteket. Mert hát mesebeszéd az, hogy nincsenek figyelmeztetõ jelek. Minden ránk vonatkozó titkos tudás itt lebeg az orrunk elõtt, csak képtelenek vagyunk kihámozni belõle a lényeget. Utólag, ha már megtörtént a baj, sokkal bölcsebbek vagyunk. Valósággal tobzódunk az addig elhanyagolt, jelentéktelennek hitt, de egyszeriben nagyon fontossá váló részletekben, és ezek jobban passzolnak egymáshoz, mint egy római mozaik kõdarabkái. Még a frissen kihúzott lottószámokban is fölfedezzük a logikát: az elsõ szám éppen fele a másodiknak, a harmadik ettõl hárommal több, a negyedik meg ennek az egésznek az összege, és így tovább. De a saját sorsunkat illetõen vakok vagyunk. Ezt az érzékszervet vette el tõlünk az Úristen, talán hogy ne tudjunk vele konkurálni, mert a jövõlátás vészesen közel áll a mindenhatósághoz. Ki lenne olyan bolond, hogy ne kerülné ki a rá leselkedõ sorscsapást, ha teljesen biztos volna benne, hogy az bekövetkezik? Senki nem fertõzõdne meg, senki sem szenvedne balesetet és senki nem vállalkozna egy gyilkosság áldozatának szerepére. Ha magunk irányíthatnánk a sorsunkat, Isten senkinek se lenne érdekes, hiszen nem kellene félni a haragját vagy keresni a bocsánatát. Valójában nem is volna mit megbocsátani, ha egyszer a gyilkosok mind hoppon maradnának, nem beszélve a kisebb, megkárosításon alapuló bûnügyekrõl, mert azokat szinte rutinból védené ki az ember. Isten csak így egzisztálhat, hogy a jövõ iránt érzéketlennek és érdektelennek teremtett bennünket. Nagyon jól tudta, mit csinál. Kamjonkai Szemzõ Dénes megbecsült vendégnek számított abban az ünnepi kavargásban. Egy évtizeddel korábban jelentõs összeggel támogatta a zombori kórház építését, és ez úgy sem merült feledésbe, hogy az utóbbi idõben anyagilag egy kissé legatyásodott. A cselédei is tudták, hogy a nagyságos úrnak egyre több haragosa van, és ezek mindnyájan a pénz vonalán gyülekeznek, de Kamjonkai ez ellen semmit sem tehetett. Mi sem természetesebb, mint hogy õ is ugyanazzal próbálkozott, amivel a szorult helyzetbe került magyar arisztokraták: egyik hitelt a másik után vette fel, és mert egy idõ után a bankok már nem álltak vele szóba, végsõ kétségbeesésében magánszemélyekhez fordult. Nincs rá bizonyíték, hogy kártyázott vagy lóversenyezett volna, a pénz egyszerûen elfolyt a kezébõl. Bizonyos nézõpontból ez teljesen érthetõ: a háború elõtt olyan kereskedõknek adta el a termést, akik a Monarchia területérõl jöttek és ott is értékesítették az árujukat. Évtizedes múltra visszatekintõ, jól bejáródott üzleti kapcsolatok voltak ezek, amelyek az 1920-as békediktátum következtében egyik napról a másikra eltépõdtek. Ugyanekkor az antant által mozgásba hozott jugoszláv állam nagy tételben kezdte vásárolni a gabonát – akkoriban

még nem találták fel a rekvirálást –, mert az országot éhínség fenyegette. A bácskai magyar gazdák ebben az idõszakban vaskos dinárkötegeket vághattak zsebre. Már-már azt kezdték hinni, hogy ez a rájuk kényszerített ország mégsem a pokol tornáca. A legelszántabb revizionisták pedig akár még a frissen kinevezett magyar kultuszminiszter proklamációját is követhették: ha ez a Klebelsberg azt mondta, a magyarok eztán a kultúrfölényükkel fognak példát statuálni, itt, az elszakított Bácskában is meg kell tenni ezeket a lépéseket, és támogatni a kórházak, könyvtárak, népiskolák létrehozását. Ennek a furcsa, posztháborús átmeneti idõszaknak éppen olyan gyorsan vége lett, ahogy elkezdõdött. Az ideiglenesnek hitt határsorompókon már a festék is fölpattogzott, miközben a bácskai magyar falvakba egyre több szerbiai, montenegrói bevándorló költözött. Egész kolóniák alakultak ezekbõl a könnyebb megélhetésre vágyakozó hegylakókból, akik némelyike talán éppen a Bácskát megszálló szerb katonáktól hallotta, hogy itt északon olyan a föld, mint a bársony, nem kell kõfallal körbevenni, hogy ne hordja el a szél meg az esõ, mert magától is ott marad, ahol van, a termését meg nem sarlóval kell összeszedni, hanem kaszával, mégpedig széles, eget-földet átnyaláboló mozdulatokkal. A jövevények új kereskedelmi útvonalakat alakítottak ki maguknak, de ezeken már nem az állami hivatalnokok, hanem a boszniai, montenegrói városokból érkezett, minden hájjal megkent magánzók poroszkáltak, akik török huncutsággal, de a gyõztesek magabiztosságával alkudoztak az árura. Fokozta a bajt, hogy a húszas évek közepétõl hosszan tartó aszályos idõszak következett, amit az 1929-ben kirobbant nagy gazdasági világválság is megtetézett. Kamjonkai Szemzõ Dénes most mégis biztatónak látta a jövõt. A jugoszláv gazdaság helyzetével kapcsolatban nem voltak illúziói, de Európában végre megmozdult valami, és ebbe – bár errõl csak suttogva és tökéletesen megbízható beszélgetõpartnerek társaságában lehetett nyilatkozni – a marseilles-i merénylet is belesegíthetett. Hiába dörömbölnek a szerbek a Népszövetség ajtaján, és hiába lobogtatják az állítólagos bizonyítékaikat, Budapestet immár hivatalosan is fölmentették. Az antant viszont meggyengült, ehhez nem férhet kétség, mint ahogy ahhoz sem, hogy Európában küszöbön áll a változás. A németek erõsebbek, mint valaha, és mi ugyebár a szövetségeseik vagyunk. Én mondom, uraim, mához egy évre már egészen más hangulatban várjuk itt az új esztendõt! Még az is lehet, hogy magyar trikolór alatt! Erre ürítem most a poharam, prosit! A hozzá legközelebb állók – és hasonló gazdasági gondokkal küszködõk – legmélyebb, legtitkosabb vágyaiba piszkált bele ez a rövid, hitvallásszerû szónoklat. Teljesen természetes, hogy eztán az elvárhatónál jóval hangosabb ovációval csendítették össze a poharaikat, akaratlanul is magukra

52

53

irányítva a szilveszteri hangulatra még csak melegítgetõ vendégek pillantását. A nagyapám ebben a pillanatban itta meg a második kávéját, miközben saját kvalitásainak tökéletes tudatában szemezgetett a rendeléseket szortírozó egyik felszolgálólánnyal. E pillanatban cseppet sem zavarta, hogy felesége és két kisfia van, de amikor késõbb – úgy tíz óra körül – megszólította a lányt, nem a rendes nevén mutatkozott be neki. Nem azért, mert félt, hogy ha esetleg mégis összejön valami, a lány késõbb kompromittálhatja – a Kamjonkai Szemzõk közelében különös jelentõséggel bírt ez a szó –, hanem mert utálta a keresztnevét. Ignác – ez olyan dehonesztáló volt, sokkal jobban hangzott az, hogy Sándor. A megkörnyékezett, épp hogy csak írástudó lányok és asszonyok egy ilyen néven bemutatkozó alakról azt hitték volna, hogy zsidó, és ez a nagyapámnak valamiért nem tetszett, bár az is lehet, hogy a Petõfivel való hasonlóság motiválta: ha már úgy néz ki, mint a költõ, legyen a neve is az, hogy Sándor. A felszolgálólányon látszott a hajlandóság, és a nagyapám már azon tûnõdött, melyik irodába surranjon be vele, amikor a nagyterembõl – úgy tíz óra körül – kiabálás hallatszott. A személyzet egymást letiporva furakodott az ajtóhoz, és ez a lendület a nagyapámat is magával rántotta. Alig látott valamit, de az elõbbre állóktól megtudta, hogy egy kapatos társaság olyan nótát kezdett énekelni, ami nem tetszett a sarokban ülõ szerb tiszteknek. Szó szót követett, aminek kisebb lökdösõdés lett a vége, de most már minden rendben van. A nagyapám hiába ágaskodott, nem látta, hogy az õ gazdája benne volt-e a balhéban, amikor pedig a bámészkodók szétszéledtek elõle, már mindenki békésen ücsörgött. Egy kissé bosszúsan ment vissza a szortírozóba, de a lányt nem találta, ezért úgy döntött, kimegy a Zsupánia elé friss levegõt szívni. A nagykabátját csak úgy lazán magára dobta, és már a lépcsõn lefelé menet rágyújtott egy cigarettára. A Zsupánia elõtt még mindig nagy volt a jövés-menés. A késõn érkezõk kipirult arccal, nevetgélve kászálódtak ki a fiákerekbõl. A sótól megkásásodott hóba egymásba kuszálódó, furcsa sínpályákat vájtak a kocsikerekek, amit még jobban kihangsúlyozott a kandeláberek halovány, ködpárával lefátyolozott fénye. A nagyapám már elpöccenteni készült a csikket, amikor valaki odalépett hozzá és megszólította. Sosem látta még ezt az embert, de az mégis rámosolygott, mégpedig azzal a furcsa, öntelt mosolygással, ahogy a mindentudók közelednek a reménytelenül ostobákhoz. Kényes pillanat volt: ez az alkalmi beszélgetõtárs minden különösebb erõfeszítés nélkül megmenthette volna. Nem kellett, hogy név szerint ismerje a nagyapámat, lehetett volna akár egy nyomozó kinézetû, nagykabátos alak is, és mindenfajta kedvesség nélkül utasíthatta volna, hogy szedje a sátorfáját és kotródjon. Még jobb lesz, ha megbetegszik, vagy félholtra issza magát. Csináljon bármit, csak ne várja meg itt a reggelt. Ennyi kellett volna, és minden másként alakul, de úgy is

mondhatnám, ez a cigaretta volt a nagyapám utolsó esélye, akár odament hozzá valaki, akár nem. Utóbbi esetben látnia kellett volna, hogy figyelik minden mozdulatát. És megint csak annál a bizonyos jelnél kötöttünk ki, amit a Krisztus utániak állítólag nem kaphatnak meg: ez az éjszaka telis-tele volt aggatva jelzésekkel. Miközben a nagyapám egy újabb szoknya után kajtatott, a háta mögött, vagy éppenséggel az orra elõtt összesúgtak, vagy furcsa, jelentõségteljes pillantásokat válthattak azok, akik tudtak a Ferenc József-csatorna hídjáról. Nem kellett, hogy sokan legyenek, egyetlen elkapott, értelmetlenül érdeklõdõ pillantás is elég, hogy az ember megállapíthassa: bajban van. Kiváltképp egy ilyen háttérrel rendelkezõ gazdával, mint Kamjonkai Szemzõ Dénes. Majoros Ignác a járdaszegély mellé pöckölte a csikket, és összébbhúzva magán a kabátot, visszasietett a pazarló módon kivilágított épületbe. Körülötte félig becsiccsentett ifjak hangoskodtak, szemlátomást arra törekedve, hogy magukra vonják a velük csaknem egyszerre érkezõ társaság hölgytagjainak érdeklõdését, de a nagyapámat ez a komédia nem érdekelte. Lézengett egy kicsit a folyosón, aztán úgy döntött, megvacsorázik. A kocsisok és a sofõrök részére elkülönített helyiségben savanykás borszag vegyült a vastagon terjengõ cigarettafüstbe, ami nem nagyon tetszett az egyébként is finnyás nagyapámnak. Inkább visszaballagott az elõkészítõbe – az imént kipécézett lánynak már egy pattanásos inas csapta a szelet –, és kibicként csatlakozott egy snapszerezõ társasághoz. Innentõl már elméletben sem létezett számára menekvés. Nem mintha a Zsupánia elõtt ennek túl nagy realitása lett volna. Ki olyan bolond, hogy a saját bõrét vásárra vigye csupán azért, hogy egy naiv tudatlant megmentsen a pusztulástól? Háború sem létezhet taktikai áldozatok nélkül, néha egész hadosztályokat tolnak bele az ellenséges géppuskatûzbe, hogy a többi hadosztály megmenekülhessen. Majoros Ignác ehhez képest csak egy kavics volt az út porában. Nem számolt és nem is törõdött vele senki. Az automobilt röviddel nyolc óra elõtt kurblizta be, és miután levakarta a jégvirágot az ablakokról, odaállt vele a Zsupánia elé. A tegnapi nyüzsgésrõl ekkor már semmi sem árulkodott, a négy óra körül hullott hó pedig éppen elég volt arra, hogy eltakarja a parkolóban hagyott keréknyomokat. A galagonyafák alatti sétány mellett már csak egy-két ébenfekete jármû vesztegelt, a fiákerek az épület fõbejárata elõtt libasorban vártak a fuvarra. A nagyapám majd negyedóráig melegítette a motort, és már azon volt, hogy megnézi, miért késlekedik ennyit a gazdája, amikor Kamjonkai Szemzõ Dénes végre megjelent a kapuban. Kigombolva hagyott kabátja úgy lobogott mögötte, mint két, szurokba áztatott angyalszárny. Egy kissé dülöngélt is, ennek ellenére határozottnak, sõt, talán indulatosnak látszott. Hangos csattanással rántotta be maga mögött a kocsiajtót, de a nagyapám ettõl még csak meg se rezzent. Mehetünk, mondta a nagyságos, õ pedig

54

55

sebességbe kapcsolt, és a Zsupánia elõtti körforgalomról rákanyarodott a csupasz galagonyafákkal szegélyezett sugárútra, ami a parkból kivezetve egy éles balkanyar után a Sztapári útba torkollott. A kocsi a legkisebb irányváltoztatásra is érezhetõen megfarolt, de a nagyapám ügyes sofõr volt, tudta, hogy ilyenkor a csúszás irányába kell terelni a jármûvet. Minden másodperccel közelebb értek a Nagykanális hídjához, bár addig még rengeteg minden közbejöhetett. Azt mondják, akire egy méterrõl rásütnek egy töltött pisztolyt, legalább nyolcféle esélye van, hogy túlélje a lövést. A pisztoly például csütörtököt mondhat, vagy a fegyver elsütõje célt téveszt, de akár meg is gondolhatja magát. A nagyapám ugyanígy válogathatott a számára kedvezõ lehetõségek közül. Nem kellett volna lefékeznie, és õrületet színlelve belerohanni a puszta határba, elég, ha egy megfarolást rosszul kezel, és még a városban belecsúszik a kocsival az árokba. A nagyságos úr összeszidta volna, a behorpadt sárhányó javítási költségét pedig levonja a bérébõl, de a Nagykanális hídjához aznap nem érnek oda, az hétszentség. A közös sorsuk akkor is kettévált volna, ha Majoros Ignác mégis úgy dönt, megkísérli a földutat Kerény felé. Legfeljebb tengelytörés lett volna a vége, meg egy kis fagyoskodás, ám ehhez érteni és értékelni kellett volna azokat a bizonyos jelzéseket. Látnia kellett volna, hogy miközben õ a motor beindításával bajlódik, egy másik kocsi már berregõ motorral, menetkészen áll, és amikor Kamjonkai Szemzõ Dénes megjelenik a Zsupánia kapujában, ez az autó szép kényelmesen kigördül a parkból és ráfordul a Sztapári útra. De a nagyapám nem volt mesterdetektív, én pedig nem érzek magamban jogot arra, hogy innét, a hozzá képest távoli jövõbõl üzenetet küldjek neki. Minden egybefügg mindennel, a régmúlt és a távoli jövõ történéseit csak egy vékony dimenzióhéj választja el, ami olyan, akár a celofán: ha rátapasztjuk a tenyerünket, figyelmeztetést küldhetünk a mögöttünk bukdácsolóknak, hogy egy adott cselekedetüknek az õhozzájuk mért jövõben, ami ugyebár a mi jelen valóságunk, súlyos következményei lesznek. Most fel kéne emelnem a kezem, hogy a tenyerem a nagyapám valóságában jégvirágszerû lenyomatot képezzen a szélvédõn. Õ rácsodálkozna erre, és megfeledkezne arról, hogy a Sztapári út vékony hórétege alatt síkos, sárga kocakövekbõl van kirakva az úttest. Mire észbe kapna, hogy ez nem is tenyérnyom, hanem csak egy furcsa képzõdmény, a kocsi máris az árokban pihenne, talán éppen annak az öreg kalaposnak a háza elõtt, akihez harminc évvel késõbb, zombori nyaralásaim idején a nagymamámmal átruccantunk beszélgetni. A nagymamám akkor ötvenöt éves volt, én tizenegy, és abban a statikusan biztonságos jövõben jártunk-keltünk, ami ennek az 1938. január 1-jén történt eseménynek volt az egyenes ágú következménye. Megint csak feltételezés, ám ez már maga után vonszolja a bizonyosság uszályfonatát: ha a nagyapám ezen a baljós, egész

családunkat megbélyegzõ és romba döntõ napon meglátja a megmentésére küldött jelek bármelyikét, az özvegyi kendõt kötõ nagyanyám nem adja el pánikszerûen az alig hónapokkal korábban megvett szabadkai házat, és nem költözik vissza két kisfiával a szülõfalujába, Ómoravicára. További folyományként, ha nincs az a baleset a hídnál, az apám sosem találkozhatott volna az anyámmal, amibõl ugyebár szervesen következik, hogy én sem jöttem volna a világra. Tudom, hogy nem szép, sõt, elítélendõ, de ezzel a tudással felvértezve elemi érdekem fûzõdik ahhoz, hogy Ignác nagyapám gond nélkül végigkormányozza az automobilt azon a rövid útszakaszon, ami Zombor belvárosától a Ferenc József-csatorna hídjáig terjeszkedik. Mélyen hallgatok és szinte moccanni sem merek, nehogy a szélvédõ üvegén képzõdõ jégvirágok eltereljék a figyelmét és ne érkezzen oda, ahová meg kell érkeznie. Már csak néhány száz méter van hátra, a kocsi motorja egyenletesen duruzsol, úgy tûnik, nem lesz semmi baj, az én szempontomból legalábbis. Meg fogok születni.

56

Verstörténés SZÛGYI ZOLTÁN

SZOROS KAPU nem tudom hogyan bizonyítsam amit hiszek nem tudom hogyan magyarázzam amit megtapasztaltam Istenhez megtértem ugyan ám nem lettem nemes tiszteletre méltóbb – ha azzá lettem volna tán még el is néznék nekem – tekintéllyel befolyással nem rendelkezem nem számítok sem a kis hazákban sem a nagy világban rangom sincsen s még ha akarnék sem árthatnék senkinek – ezüstöm aranyam nincsen – tõlem nincs miért félni és nincs mit remélni felõlem de végre látom a számos nevenincs mellett

57

túl sok a bölcs sõt a tudós is sok a gazdag a hatalmas ember körülöttem s az út melyen együtt járunk talán nem is oda vezet ahová én igyekezem töltsön el hát inkább a bánat és a szégyen – miért tusakodásom ily soká ér csak véget – hallgatok az álombéli biztatásra s mielõtt bezárulna hatalmas súlyos szárnya buzgó fohászkodással immár nekifeszülök hogy áthámozzam magam a szoros kapun

Verstörténés

58

ACSAI ROLAND

SÁRKÁNYEREGETÉSEK Nádas az égben A gyerekkori nádas minden Egyes nádszálából Papírsárkányt készítettünk, És felreptettük az égbe.

A galamb Papírsárkányunk Galambbá változott az égen. Levágta a karvaly szél, És tetemét a nádasban találtuk meg.

Ökörnyálak A levegõben ökörnyálak szállnak, Mint régen elszállt Sárkányok zsinegei – El kellene kapni az egyiket.

59

Verstörténés

Hans Sachs

A szûkölõ kutyuska farsangi komédia (1554. jan. 25.) Fordította:

Mann Lajos

Szereplõk: Balbána Fülöp, az öreg nemesember Paulina, Balbána együgyû fiatal felesége Spini Félix, fiatal nemesember A vén kerítõnõ

PAULINA (belép férjével, az öreg nemessel) Csizmában meg sarkantyúban? Hova, férjuram, hadd tudjam! Messze készülsz, ahogy nézem. FÜLÖP Úgy van, kedves feleségem. 5 Régi fogadalmam nekem, hogy a Szent Sírt fölkeresem. És úgy alakult a dolog, hogy azonnal elindulok, mert van két jó útitársam: 10 Vilmos, kenyeres pajtásom, s derék testvéröccse, Bernát. Velük és most kell mennem hát, ily alkalom nem lesz még egy.

60

PAULINA Egytõl féltelek csak téged: 15 értetek ti a tengerhez? Mert az vad, és nem kegyelmez. Mi lesz veletek és velem? FÜLÖP Isten megóv majd, kedvesem! Ezt szilárdan eltökéltem, 20 nem adom fel semmiképpen. Lovaggá akarok válni, atyám nyomdokában járni. PAULINA Mivel nem tarthatlak itthon, mondd el, miként legyek bizton 25 a sok gonosz, rút pletykától, amit mind ismerünk már jól; kivált az asszonyokétól. FÜLÖP Paulinám, ismerlek jól. Derék, tiszta, hû asszony vagy, 30 kit erkölcse cserben nem hagy. Kerüld a kerítõnõket, zárd ki a házadból õket! Rosszabbak õk az ördögnél! Szépen, magadban idõzzél, 35 mint eddig is tetted, gyakran!

61

PAULINA Nos, férjuram, menj nyugodtan! Áldást, szerencsét kívánok, s óvjon Isten, bárhol jártok! Hozzon vissza hamar nékem 40 a Szentföldrõl egészségben! (átölelik egymást, és a férj elmegy) Most, hogy egyedül maradtam, szépen kell élnem magamban; ahogy az erkölcs kívánja. Vígság és öröm kizárva, 45 míg meg nem jön hites uram! Csak a templom, mi nyitva van, hogy ott buzgón imádkozva

50

kérjem Istent, hozza vissza. Mindjárt föl is keresem hát a püspök szép kápolnáját. Oda megyek én, az árva, hogy egy nap se vesszen kárba. (Körbekerüli a színteret.Félix, a fiatal nemes jön be,és követi tekintetével)

FÉLIX Ó, mily szép és finom csoda Balbána Fülöp asszonya! 55 Ó, mily kecses szája, orra, mintha Vénusz maga volna! Nem is hiszem én, hogy Isten különb nõt teremtett itt lenn. Férje most a Szent Sírnál van, 60 így lesz idõm és alkalmam, hogy e nemes nõt elnyerjem, érte bár a föld elnyeljen! Hisz úgyis a bánat öl meg, ha nem kapom meg e hölgyet. 65 Most rögtön fölkerekedek, s zenészeket szerzõdtetek, hogy velük ma, házuk elõtt, szerelemre bûvöljem õt. Akkor leszek boldog végre: 70 Félix, s nem csak névre nézve. Rajta! Csak az nyer, aki mer! Üdvöt gyáva nem érdemel. (Paulina jön be egy levéllel) PAULINA Spini Félix írja ebben, hogy mily forrón szeret engem. 75 Folyton szolgálattal zaklat, s vívni lovagomként kaptat, hogy a ménkû csapná agyon! – Van szolgálóm és inasom, kik híven szolgálnak engem: 80 nevemmel hát ne hencegjen! Szolgálata szégyen reám, és nem hat meg egyáltalán! Én csak férjemet szeretem, õ az, ki nem hagy hidegen. 85 Hasztalan hát hízelgése.

62

90

Ajándékával ne sértse büszkeségem: visszaküldtem, magát messze elkerültem. Ez tán megérteti vele, hogy szívemben semmi helye. (Paulina távozik.Félix jön, beteg tartással,bús ábrázattal)

FÉLIX Óh, én szegény boldogtalan, minden reményem odavan! Paulina, a kegyetlen, elutasít, megvet engem! 95 Pedig én még ma is folyton érte égek, érte hordom észveszejtõ nagy kínomat, mely egy percnyi nyugtot nem ad. Csúnyán meg is betegedtem, 100 de nem segít rajtam ez sem: bárhogy rázzon is a hideg, én mindennap fölserkenek, és házához lopakodom, nem néz-e ki az ablakon: 105 hátha látom kedves lényét, s magamba ihatom fényét. Így égek ott, reménytelen, és csak sorvaszt a szerelem, míg nyomorult életemnek 110 a halál bús véget nem vet. (a kerítõnõ jön, hosszú olvasóval) KERÍTÕNÕ Nézem ezt az ifjú embert, s szívemben mély szánalmat kelt: ül soványan, sóhajtozva, minden örömtõl megfosztva... 115 Megszólítom komoly hangon, mért ilyen elesett vajon. – Kedves fiam, mi bánt téged? FÉLIX Ó, néném, mit mondjak néked? Pusztul szívem, lángra gyúltan, 120 így halok meg, nyomorultan. 63

KERÍTÕNÕ Fiam, csüggedni nem szabad! Mondd el szépen panaszodat, hátha van reá szer nálam! FÉLIX Én már mindent megpróbáltam 125 e pusztító kórság ellen! KERÍTÕNÕ Beszélj, itt az idõ, lelkem! Kapsz rá orvosságot tüstént! FÉLIX Hallgasd meg hát, hogy mi történt! Megszerettem, a sors mit ád, 130 a szép, nemes Paulinát. Udvaroltam néki nyíltan, nevét a pajzsomra írtam. Szolgálatom megvetette. Levelet írtam helyette, 135 s ékszereket raktam mellé, hátha így jobb néven venné. Ámde mindez kárba veszett: jött a haragos üzenet, hogy szolgálatot, szerelmet 140 kínálni neki ne merjek! Most már bizonyos lehetek, hogy semmibe vesz engemet, mégsem tudom gyûlölni õt. Csak járkálok háza elõtt, 145 hátha tán megpillanthatom, amint kinéz az ablakon. Ám ha véletlenül meglát, kiköp az utcára mindjárt: így döf újabb tõrt, a szende, 150 az én sóvárgó szivembe! Így emészt engem a kínom, s érzem, nem sokáig bírom. “Boldog” – ezt jelenti nevem, s boldogtalanság jár velem! 155 S nem segít itt emberfia, majd csak a sír, ásó, kapa. 64

KERÍTÕNÕ Drága fiam, bízz csak bátran, én még mindig írt találtam mindenféle betegségre! 160 De mondd, mit adsz nekem érte, szegény, nincstelen asszonynak? FÉLIX Itt van, néném, máris fogjad ezt a dupla két dukátot! Máris jobban vagyok, látod, 165 s ha jóságod addig terjed, hogy magamtól csatát nyerjek, akkor leszek egészséges. KERÍTÕNÕ Bízz csak, gyõzöl, nem kétséges! Ne izgasson ez a dolog, 170 hamarosan jó hírt hozok: ki szerelmed megvetette, szeretni fog, eszét vesztve! (Félix távozik) Lássunk hát dologhoz szépen, legyen meg, amit ígértem! 175 A hölgy jámbor, tisztességes, a csábítás hát veszélyes. Más módszert kell kieszelnem, hogy az ajtón beeresszen. Tudom is már, mi a nyerõ: 180 kutyuskámat veszem elõ; épp két napja koplaltatom, és most mustárlisztre fogom, mibe kövér húst keverek. Attól majd szûköl és remeg, 185 mintha bú vagy bor gyötörné: így válik hû eszközömmé. Mert a büszke szarvas ellen eszemet kell elõvennem; varázshanggal élni bátran, 190 hogy a végin levadásszam. Még ma házába indulok, s elkezdem a vadászatot. (a kerítõnõ távozik,Paulina jön be) 65

PAULINA Csábítóm leépítettem, mégse nyugszik, az értetlen. 195 Járkál házam elõtt, fent, lent, mint akinek esze elment. Szeme gúvad, mint a pontynak, melyet a vízbõl kivontak, s levegõért kapkod, eped. 200 De így sem hat meg engemet: szemem csak férjemre tekint, ki nemsoká’ itt lesz megint. (a kerítõnõ jön a kutyuskával) KERÍTÕNÕ Ó, nemes hölgy, Önt keresem! Ne szégyellje ezt, kedvesem, 205 mert kiért idejét rablom, szegény gyermekágyas asszony, ki segélyért esedezik, táplálhassa kicsinyeit. Mert hat csöppség néz reája, 210 de se juha, se marhája, se földje, se mestersége, szegény favágó a férje. Hölgyem, ilyennek kell adni! Röstellek mást lerohanni, 215 de az ily ínség siralom! PAULINA (egy fél velencei tallért ad neki) Ki venné ezt tõled zokon? Add neki e fél aranyat! Mondd, te hogy tartod el magad? Mi a te foglalkozásod? KERÍTÕNÕ 220 Én, úrnõm, napszámba járok. Rómában is megfordultam, ahol feloldozást kaptam; s mindezt vízen és kenyéren. Más munkám is akadt nékem: 225 holtak fölött virrasztottam, s lelkükért imákat mondtam. Rózsafüzérem segített, szegénységemen enyhített.

66

PAULINA Kedves nénikém, a férjem 230 a Szentföldet járja éppen. Foglald õt is imáidba: hozza az Úr hamar vissza! E fél arany a jutalmad. KERÍTÕNÕ (elrakva a pénzt) Lám, az Isten bajba’ nem hagy!! 235 Én és a kutyuskám, itten, eddig nem ettünk semmit sem. Azt hittem, majd koplalunk ma. PAULINA (megtekintve a kutyát) Ó, hogy szûköl e kutyuska! Mi baja van, hideg rázza? KERÍTÕNÕ (sírva kulcsolva össze a kezét) 240 Ez az életem nagy gyásza! Ó, de úrnõm, szépen kérem, ne várja, hogy kibeszéljem mélyen titkolt szívfájdalmam: hogy e sírás mi miatt van! 245 Oly szomorú a történet! PAULINA Mondd, nénikém, mi történhet? Itthon, négy szem között vagyunk, se szemtanúnk, se fültanúnk, és, ha a kutyuska éhes... KERÍTÕNÕ 250 ...Tudom, jut itt eleséghez. – De ha sorsa jut eszembe, nincs, mi vigaszomra lenne, úgy érzem, hogy elájulok, olyannyira bánt a dolog. 255 S mindannyiszor ettõl félek, ha elõjön a történet. 67

PAULINA Szívesen megtudnám okát.

KERÍTÕNÕ Tudja meg asszonyom, tehát, hogy ez a kis szerencsétlen 260 kedvenc leánykám volt nékem. – Szép lány, illedelmes, jámbor. S hogy egy ifjú, a javából, forró szerelemmel teli leveleket küldött neki, 265 minden kincsét felajánlva. De lányom szívét bezárta. Mikor az ifjú ráébredt, hogy már semmit nem remélhet, nagybeteg lett nemsokára, 270 és belehalt bánatába. Ekkor Vénusz istenasszony, hogy tisztéhez hû maradjon, lányom magához hívatta, és kutyává változtatta, 275 amért szívét el nem érte a szerelem szûkölése. Így változott az én lányom síró ebbé. – Nem kívánom senkinek, hogy ily baj érje. 280 Csak zokogni tudok érte. PAULINA (panaszosan) Ó, néném, hogy megrettentem, mily félelem ébredt bennem! Hisz magam is hasonló bûnt követtem el, – lám, fel se tûnt! – 285 Félix, a szép nemesember kérlelt engem szerelemmel heteken át, felajzottan, de én elutasítottam. Megvetõen bántam vele, 290 nem kellett tõle semmi se. Csak az illendõség kellett, és hogy védjem a szerelmet az én hites uram iránt. Ez a megvetés, ami bánt. 295 Szegény ifjút úgy leverte a bú, csak ül reggel-este kapum elõtt, sóhajtozva, s lassan csontig soványodva.

68

300

Ó, nénikém, mondd meg nékem, hogy tegyem jóvá nagy vétkem? Te ültetted a félszt belém.

KERÍTÕNÕ Ó, leányom, azt mondom én, már rég viszonoznod kellett volna ezt a hû szerelmet. 305 Ha most ridegséged miatt meghal a szegény áldozat, a szerelem istennõje, Vénusz tudni fog felõle, s ahogy leányom büntette, 310 épp olyanra számíthatsz te: síró kutyussá változtat. Ezért irgalomra fogjad szíved az iránt, ki szeret, és még megmenthet tégedet! 315 Lányom jó példa számodra. PAULINA Óh, anyám, ha tudtam volna, mily nagy bûn és mily gonoszság, ha vágyunk nem viszonozzák, hanem megvetés fogadja! 320 De másképp lesz mától fogva: hogyha szerelmemet kéri, nem mondok majd nemet néki. Szívem nem lesz kemény újra, mert Vénusz azt megbosszulja, 325 lesújt a kegyetlenekre. – Anyám, maradj itt ma este! Tudom, van még meséd bõven, ne siess el hát éntõlem! Fogd e két aranyat szépen, 330 s vasárnap is légy vendégem síró kutyuskáddal együtt! Gyertek beljebb! Ott elverjük kínzó éhségünket mára, s befekszünk a tollas ágyba! (kimennek a színrõl)

69

FÉLIX (vidám arccal jön be) 335 Tegnap új nap virradt reám:

340

megszólított Paulinám! Azt rebegte el pirulva, hogy láthatom pár nap múlva, s barátságosan mosolygott. Soha boldogítóbb dolgot! Az éjszakát átaludtam, s így keltem fel: megújultan! (a kerítõnõ jön be)

KERÍTÕNÕ Ó, szerencsés Fiatalúr! Nem sürögtem hasztalanul: 345 rábeszéltem Paulinát, ne ûzze el többé magát. Este nyitva lesz ajtaja, s teljesül minden óhaja. Jól lakhat a szerelemmel, 350 s meghalnia érte nem kell. FÉLIX Óh, anyám, a cél elérve? Itt ez a tíz arany érte! Hisz magának köszönhetem egészségem és életem. 355 Végre átölelhetem õt, s visszanyerhetem az erõt! Mivel enyém a szerelem, méltán Félix már a nevem! (Félix távozik) KERÍTÕNÕ (summázza a darabot) Kerítésbõl több a hasznom, 360 mint ha gyapjút szövök otthon. Ez a szakma jól tart engem, bár nem áll köztiszteletben. Igaz, húst és vért árulok, míg a házakhoz járulok 365 szent ügyeknek látszatával. Mesterségem nincs híjával csalásnak és árulásnak ördög-ebnek hívhatnának. Mit nem lát meg ördögi szem, 370 azt is kiszagolom, s viszem. Még senki sem érez gyanút,

70

375

380

385

71

de ha egyszer napfényre jut sok csalásom, s rám olvassák, elõkerül majd a nagy zsák... Vagy megkövezés lesz részem? Nem, a többség úgy dönt, mégsem: bõségesen rászolgáltam, hogy megfojtsanak egy zsákban, folyóba vetve, a népek, mint egy rút, kártékony férget. Hisz számtalan bûnöm, szennyem a férgekhez sorol engem. Sok megrontott asszony, leány vall majd, bûnét nyögve, reám. Ha kerítõnõkre hallgatsz, te is így jársz, mondja Hans Sachs.

RÉS A MENNYEZETEN MÁNYOKI ENDRE tárcanovellája

M

ilyen kár, hogy Mauyori meghalt – mondta Mauyori, de le is zárta nyomban a diskurzust. – Ezer más dolgom is van. Például az a fekete lány. Az a fekete lány meglepte. Miért olyan fontos magának az irodalom, kérdezte, de nem az órán vagy utána, hanem levélben. Noha hivatalos ügyeken kívül másról nem szokott levelezni a tanítványokkal. S még csak verset sem küldött, ami ellenben nem lett volna szokatlan. Levélben küldeni a verset, szinte titokban, óvatosan és röstelkedve. Festõnek nem, költõnek lenni mind szemérmes. Mintha az másféle vetkõzés volna. Mauyori, aki közben meghalt, eltöprengett a kérdésen. Elõször inkább azon, vajon õ miért nem tette föl magának soha. Mert, hogy fontos, az tudható volt. Tudható? – maga a bizonyosság. Élete nullapontja. Null-ponti energia, valami tudomány–nem tudomány vitában olvasta, évekkel ezelõtt. Több jön ki hátul, mint amennyit elöl bepakoltak. Ennyit értett. Meg hogy ez ellentmond minden ismert törvénynek és szabálynak. Akár az irodalom. Bár szívesebben nevezem költészetnek, mondta Mauyori a fekete lánynak, aki mocorogni kezdett a levélben. Minden textus, melyben több az energia annál, amennyi a szerzõjétõl származik, költészet. Hiszen a kel származéka; növekedés, gyarapodás. Emelkedés a fény felé. S ha kelt, bizony teremt, akár az Úr, aki ugye a semmibõl… Mauyori itt elakadt. A semmibõl az ember nem. Nem teremt életet. Magából igen. Örökít. Alakít. Formál. Ezért hát a finom distinkció, az emberi csúsztatás? – nézett Mauyori a fekete lány szemébe. A kelt-bõl költ, a költ-bõl költészet. Kicsi hézag a teremtés és az alkotás közt. Mint a Sixtus mennyezetén a rés az Úr és Ádám ujjai között. Keskeny, de áthághatatlan mezsgye. A két kéz egymásra mutat, de már nem érintkezik. A teremtett levált a teremtõrõl. Már csak emlékezni, s emlékeztetni képes a lényegére. S hogy a hézagot – immár a még s a már közt – áthidalja, alkot. Ez a költészet. A fekete lány – a levélben – pislogott. Farolni tetszik a tanár úrnak, mondta a tekintete. Értem én, hogy híd meg Sixtus, de hogy Önnek személyesen miért fontos, arra nem kaptam választ. Most a holt költõn volt a sor, hogy röstelkedjen. Hogy tehát egyedül, neki. De hát mi a különbség – egyén vagy közösség? A leláncoltat egyénként választják

72

73

ki, egyként a sokból, egyénként taszigálják a fény felé és ki, a fénybe, egyénként éli meg a valóság másik dimenzióját, s egyénként tér is vissza. Miért? Maga sem tudja. Csak azt, hogy mondania kell. Beszámolni a fönti valóságról. A közösségnek, amelybõl származik. Ahol rabként tartották, lekötözve, s hazudtak neki reggel, este, hazudtak képpel, hanggal, tûzzel, fallal, mozdulattal. S noha kiszabadult, a szabadságát már nem egyénként éli, hanem mint a közös szabadság hordozója. A fekete lány – a levélben – a homlokát ráncolta. Mellé tetszik a tanár úrnak beszélni, mondta, hát hogyan közölhetne bármit a jóember, ha nincsenek rá szavai? Még hogy nincsenek, hördült Mauyori, és rakta volna ki a fekete lány szûrét a levélbõl. De eszébe jutott, hányszor nem volt neki sem szava. Búcsúra, érkezésre, kérésre, köszönetre, de még az árnyékra sem, amit a fény a falára rajzolt. A képre, ami nem üveg, nem pohár, nem váza és nem virág. Nem voltak szavai se szerelemre, se csalásra. Hûségre sem, és szenvedélyre sem. Pedig ezek mind közeli dolgok. Itteniek, ebbõl a dimenzióból. Honnan lehetne szava a Holdra, a Napra, fára és víztükörre annak, aki a sötétségbe tér meg? De ha szava nincs is, nyelve van. Ezt kéne érteni, mondta a távolodó lánynak. Nyelv a szájban, hang a torokban. Üvölteni vagy énekelni. Van teste mozogni. Ujjai, mutogatni. Keze… … amivel köveket üthet össze? Szikra, amibõl tüzet csiholhat? Fa, amivel táplálhatja? Tárgyak, melyeket a láng elé rakhat, és a falra vetíti? S már kész is a hazugság – szólt vissza válla fölött a fekete lány. – Mire volt jó az egész hercehurca? Mauyori nézte a távolodót. Mire is hát a hercehurca? Mire a hang, amibõl beszéd lett, s a kép, amibõl írás? Mivégre a nyelv, ami kép, beszéd és írás? Szavak, melyek mind valamit jelölnek, megneveznek, és a szavak rendje, ami csak sejtetés. Titok, mágia, ritmus, zene és szenvedély. A nyelv, ami az egyetlen közös. Közös tapasztalat, emlékezet. Nyelv, amit a visszatérõ megtanulhat, és az ott maradó megérthet. Nyelv, amiben fölismeri egymást minden ember. S mint a betûben a képet, a szóban a hangot, a nyelvben föllelheti mindazt, amit elveszített vagy sohasem birtokolt. Születhet benne fény, ha õ csak a tûz lángját látja is. És nézheti a Napot, a Holdat, ha kõboltozat alatt él, sötétben, akkor is. A nyelv szava a kél is, a kelt is, a költõ is. Maga a költészet is. A nyelv az út a már nem és a még nem között, Isten és Ádám ujja közt. Betölteni a rést se tudja, de a szakadékot is áthidalja. Teremteni általa? – képtelenség. De alkotni vele, és formálni õt lehet. Miért fontos nekem az irodalom? – ez volt a kérdése. Mert nem nekem fontos – ez a válaszom. Hanem nekünk. Neked, mondta volna a fekete lánynak, de az akkor már a hátát se mutatta. Kitûnt a levélbõl. Túlment a horizonton. Milyen kár, mondta Mauyori, a halott tanító. És lezárta a félbement diskurzust. Volt dolga elég.

Néphangulat Presszó 4.

Sztrájkhelyzet Boldog Zoltán tárcája

A

világvége elõtti utolsó évben a rezsiköltség, az üzemanyag, az élelmiszer, a cigaretta és a szesz ára olyan mértékben emelkedett a segélyek és egyéb, Isten háta mögött igényelhetõ összegekhez képest, hogy a Néphangulat Presszóban végzetes lépésre szánták el magukat a vendégek. Úgy döntöttek, mivel az eddig országszerte alkalmazott éhségsztrájk sehol nem vezetett eredményre, ezért hányós sztrájkba kezdenek. Éppen elmúltak az ünnepek, mindenki telve zsíros és cukros ünnepi koszttal, így a tisztulás sem fog ártani, gondolták. Emellett az efféle tiltakozás látványosabb, szaga messzire elér, feszegeti az emberek tûrõképességét, és próbára teszi a médiát is: mennyi emberi hányadékot tud közvetíteni egyszerre. A presszó vendégei kezdetben úgy tervezték, hogy majd hányásig isszák magukat, de rájöttek: italra nem futja kevéske pénzükbõl, ezért csak szép szál ujjaik maradtak, melyeket eddig fõként arra használtak, hogy mutogassanak a hatalomnak. Hányták, vetették a dolgot, és, biza, a vége az lett, hogy ételük sem mutatkozott elégnek a nagyszabású akcióhoz. Ám nem estek kétségbe mindezen, hiszen kemény vidéki fából faragták õket, akár a presszó pultjának könyöklõjét, ezért rögtön médiakampányba kezdtek. Hányós sztrájkhoz kerestek enni- és innivalót. Jöttek is a híradók és a háttérmûsorok, dõltek a segélyek, a lajtos kocsik és a furgonok alig gyõzték szállítani a sok felajánlást, amit a tehetõsebb emberek küldtek vidékre. Megjelentek a külföldi tévécsatornák is, és rögtön leminõsíttették a magyar ételeket, amelyek ezentúl csak hányásra alkalmasak a Nagy Külföldi Terméktanács szerint. Az operatõrök vágóképeket készítettek a vécében az elõkészületekrõl, amelyek még tovább fokozták a várakozásokat, ezért a valóságshow-kat folyamatosan vették le a mûsorról, így a Való Világot lassan kiszorította a való világ – testnedvekkel és egyéb feszültségekkel. Igen ám, de tudomást szereztek az akcióról a Riksások, akik felpattanva vallásos jármûvükre, egészen a Néphangulat Presszóig kerekeztek. A média érdeklõdését kihasználva azt hirdették, hogy egy olyan országban, ahol ennyi az éhezõ, nem illendõ hányós sztrájkot rendezni, ezért inkább szétosztanák az ételt az arra rászorulóknak.

74

Miután kisebb összetûzés robbant ki a hányni akarók és az osztogatni szándékozók között, a közhangulat a presszó vendégei felé fordult, amelyben nagy szerepe volt a melléjük álló médiának is. A tévések ugyanis azt mondták, láttak õk már elég ételosztást, az nem egész estés program, míg ez a néhány ember képes teleokádni a képernyõt minden érdekfeszítõ dologgal – nem is kell rajtuk retusálni semmit, az egész a maga természetességében lesz szép. A Riksások így adomány nélkül távoztak, és megvonták tõlük a nyilvános ételosztás, de még az esetleges hányás jogát is. A Néphangulat Presszóban elérkezett a hányva hányt nap, és a szorgos médiamunkások már elfoglalták a legjobb helyeket a pultnál. Az élelmiszersegélyek és italszállítmányok lassan kicsomagolódtak, majd apránként lecsúsztak a torkokon, de a hányós sztrájk csak nem akart elkezdõdni. A feszült figyelem végül kétségbeesésbe csapott át, majd a presszó vendégeibõl kifakadt a vallomás: nincs szívük ennyi jó lelkû felajánlást kihányni, ezért lassan felemésztik mind. Az étel és az ital csak fogyott, az ország pedig úgy került be a külföldi híradókba, mint amelyik már hányni sem képes rendesen – kilábalása és fejlõdése érdekében.

75

DEBRECZENY GYÖRGY

BECKETT-DALOK (1-25)

1. Az elején kezdem mint valami vén hülye Képzeljék csak! A fejünkben történik valami Megmozdul az egyik nyakizom s az állkapocs õrölni kezd megint Az agy a szív meg a test többi ürege ahol gondolat és érzés járja õrült táncát mindez teljesen megváltozik Mintha csúcsos kalapot viseltem volna Csak a csuklómat láttam az eres kézfejet s a legalsó fehér ujjperceket Az eltûnõfélben lévõ dolgoktól még idejében elfordítom a tekintetem

76

2. Másfelé néztem de azért magamra gondoltam Könnyebb lett volna lemenni az útra sántikálva a nyomomba eredni magam után szólni mankóim között lihegve ott állni magam elõtt Mit akarok? Félelem van bennem szánalom és undor Minden kitelik tõlem meglátjátok A tehenekrõl és az égboltról beszélek amíg minden fehér nem lesz és sima 3. Sohasem léptem ki magamból és újra itt állok egyedül Erõt vett rajtam a gyengeség gondolatban Levettem a kalapom mondhatnám kalapot emeltem magam elõtt és jól megnéztem Majd egyszer leltárt veszek fel a javaimról a szavaimról A leggyengébb szellõ is messzire sodor Szóval még élek Jó tudni

77

DEBRECZENY GYÖRGY

4. Mit keresek én itt? Ott idõzöm valahol az unalomban a sár és a szemét között? Ezen az éjszakán nem verõdnek a földhöz a dorongok Emberi hang soha egyetlenegy se Ezen az éjszakán nem süt a hold Nem hozza senki nyikorgó vödörben a nap szemetét Itt idõzöm sár és szemét között 5. Mit jelent az hogy látni? Magas fû néma talaj? A teheneket megfejni vagy megfejteni kell? Viszontlátni? Mi az? Látni viszont mégsem? Mégis látni viszont nem látni? Testvér utáni vagy? Felébredéskor déli harangszó? Mit jelent? Ki testesül meg? Mit jelent az hogy látni? A teheneket megfejni vakon?

DEBRECZENY GYÖRGY

78

6. A hegyek és a tenger között lebegek átokverte országban éjszaka haris rikácsol Utazom az árnyas homályba nyomom a kerékpáron veszettül a dudát Micsoda földi paradicsom! Micsoda földi paprika! Ó földieper! Ó magányos barátaim! Lebegek a hegyek és a tenger között Leírnám én részletesen ha lenne mit 7. Magam után szóltam mint valami vén hülye de másfelé néztem Sohasem léptem ki magamból Mit keresek én itt? Felébredés ez most vagy elalvás? Soha emberi hang Magas fû s némaság Nyikorgó vödörben lebegek Éjjel a tenger rikácsol Sár és szemét szemét és sár Nyomom a dudát egyre csak nyomom 79

DEBRECZENY GYÖRGY

8. Történik a fejemben valami: a hegyek és a tenger Pedig történhetne mankó madzag kerékpár Leírom majd részletesen ki testesül meg: a tehenek De errõl majd késõbb Most lebegek Másfelé nézek mint valami hülye Nyikorgó vödörbe nem süt a hold? Pedig történhetne bármi de csak a bûz Elátkozott országban sár és szemét 9. Gyakoroltunk: négyet kopogtam a fején másik kezemmel az orra alá tartottam egy bankjegyet vagy a szájába tömtem Nem tudtam hogyan szólítsam õt Süket volt és összecsinálta a fekhelyét de errõl sosem társalogtunk Azt se tudta mit fecseg Csattogott az ammóniabûzben csattogott egyre a protézise Az emberrel sokszor megesik hogy azt se tudja mit fecseg

DEBRECZENY GYÖRGY

80

10. Azt hihette folyton nemet mondok pedig hát mi sem állt tõlem távolabb anyám Nem az ökölcsapások miatt jöttem e földre és nem is a pénz miatt Azt csak elvettem Valóságos események történnek egykori nyári délutánokon Elmondhatnám de nem mondom De nem a pénz miatt jöttem e földre és nem is az ökölcsapások miatt 11. A párna alól ki a kulcsot a pénzt ki a fiókból aztán vissza a kulcsot a párna alá De nem a pénzért jöttem Csak kifárasztott az éjszaka elgyengített a nap a leírhatatlan szobában Behúzott farokkal menedéket keresek itt de nem a pénzt keresem a fiókban Egyáltalán nem Nem a kulcsot a párna alatt Mert nem a pénzért jöttem Aztán vissza a kulcsot a párna alá

81

DEBRECZENY GYÖRGY

12. Ó a város falai és a szabályzat! Hatalmas boltívek a szûk utakon hol mankóimmal tolom a kerékpárt Kerékpárom a hónom alatt Kár hogy nincs belõle kettõ Milyen kár hogy ebbõl a városból nincsen legalább kettõ Hatalmas boltívek a szûk utakon kettesével A kerékpárosok libasorban kettesével Libák pihennek a kerékpárokon ahol kerekek párosodnak Jönnek a rendõrök kettesével és szóra bírnak 13. Vigyáznom kellett Valahogy azért boldogultam Valahogy azért mindig életben maradtam Mindent becsületesen kifizettem befizettem Mankómmal toltam a kerékpárt kerékpárommal toltam a mankót Hitelre vettem a kerékpárt de már kifizettem legalább duplán kifizettem Nem is értem miért nem kettõt miért nem két kerékpárt tolok most Falnak támasztom magamat Létezésem sérti a rendet

DEBRECZENY GYÖRGY

82

14. Mankóimra mutattam szerényen mivelhogy nyomorék vagyok Csak a mankótörvény a tiszta beszéd A törvény elõtt meg kell hajolni fel kell borulni vagyis le kell borulni háromszor megérinteni homlokunkkal a földet Mindenkire vonatkozik a törvény leszámítva a törvényhozókat és a gazdagokat A szegény büntetéssel gazdagodhat Falnak támasztom a törvényt és vizelek 15. Nyomorék vagyok Törvénytisztelõ Nem vagyok szomorú A rendõrrel nem üvöltözök Vannak papírjaim is pontosabban egyetlen papír A hivatalos közlöny egy darabkája mindig ott van a zsebemben Jó szolgálatot tehet a toaletten igaz nem törlöm ki mindig de hát ez természetes Ó ha a mellékhelyiségben idõzöm az valahogy olyan idõtlen olyan szép

83

DEBRECZENY GYÖRGY

16. Kerékpárom könnyedén tolta a rendõrt akinek fehér kesztyû volt a kezén Vidáman szökdécseltem szeretett mankóim között Ó micsoda szerencse ért! Megérintettem a kalapom tetejét! Szóval még megvan! Nem ismertem a kalaptörvényt nem tudtam biztosan megérinthetem-e Tolta könnyedén a kerékpárom a rendõrt Könnyedén tolta a fehér kesztyût a kerékpár 17. Hatalmas mankóimmal tolom elõre a város falait A törvényen libák pihennek libasorban Csak a rendõr a tiszta beszéd de már kifizettem Vidáman szökdécselek akár a hivatalos közlöny Tolom elõre a város falait kettesével Igaz mankóból is épp kettõ birtokosa vagyok Hatalmas tulajdonaimmal tolom elõre a rendõrt tolom elõre a város falait Mindig csak elõre!

DEBRECZENY GYÖRGY

84

18. Hatalmas törvényeimmel tolom elõre a tulajdont Hatalmas parkõreimmel tolom elõre a parkot Hatalmas mezõõreimmel tolom elõre a mezõt Hatalmas házmestereimmel tolom elõre a házat Hatalmas ellenõreimmel tolom elõre a bliccelõket Hatalmas rendõreimmel tolom elõre a káoszt Egyre csak tolom elõre a gõgöt az ostobaságot Mama nézd! A pénz hogy kivirágzott! 19. Megszólítottam a mamát Csirkét evett Mankóimmal vígan ugráltam a vonat tetején A huzat tetején Paplan Vonatot ábrázol Vonatos paplanhuzat ábrázolhatna csirkét is épp Akkor most már sehol se vagy? Megszólítottalak! Csirkét ettél a vonat tetején a paplanhuzat tetején Nem voltam szomorú se konok Vígan ugráltam mankóimmal míg leetted a paplanhuzatot

85

DEBRECZENY GYÖRGY

20. Mentem tovább legjobb tudásom szerint vidáman ugrálva mankóimmal a vonat tetején Szállásaik elõtt ott üldögéltek a halottak Ó szállás! Szabad szállás! Éppen a vadak vége volt ezért aztán nem is hoztam csak szelídet csak szelíd csirkét Ott üldögélünk vidáman házaink elõtt faljuk a csirkét szelíden Mi halottak 21. Félénk vagyok mindig féltem a verstõl Izé a veréstõl Van közöttük különbség? Karosszékben terpeszkedik egy poétikus szalmakalap és kilóg belõle valami vers Az õr szeme láttára eldobtam mankóimat és fejest ugrottam a versbe Kurvalányhajat lengetett lágyan a szél Két strófa közül integettem Lecsúsztam a jambikus lejtõn Jól mellbe vágott Akarom mondani hátba

DEBRECZENY GYÖRGY

86

22. Ebédidõben feledve anyámat civilben voltam ingujjra vetkõzve Kérdéseket tettem fel magamnak de idõre volt szükségem hogy rájöjjek mit is kérdezek magamtól Idõre volt szükségem sok-sok idõre még hogy ne válaszoljak hanem lõjek Felcsigáztam a kérdezõ dühét aki én vagyok kérdésekkel zaklattam magam ebédidõben 23. Fejest ugrott a versbe ebédidõben lágyan a szél de nem roggyant meg a szerkezet Megszólítottam a verset Csirkét evett Elõfordul az ilyesmi ebédidõben Néztem a lábát gyönyörû volt De még szebb lenne a verslábon a versharisnya Nem válaszolt de nem is meglepõ az ilyesmi ebédidõben a csirkevágóhídon 87

DEBRECZENY GYÖRGY

24. Civilben voltam a versben Kérdésekkel zaklattam magamat Rendületlenül toltam elõre a világ szekerét Most csak te meg én – mondtam neki miközben toltam a papíron le s fel a tollam toltam elõre a rímet meg anyám fecsegését Miért nem írsz te olyan szép verseket fiam? A vágóhídra nézett az ablak Szóval nem a vesztõhelyre Én civilben voltam ugyan de a vers ünneplõbe öltöztette kis szívét

Jakatics-Szabó Veronika festményei

25. Legjobb tudásom szerint mentem tovább aztán meg megálltam legjobb tudásom szerint Elteltek közben hosszabb-rövidebb idõközök Igazán kedves hozzám az idõ ha nem bántalmaz tettleg Megteltek közben a kukák sõt talán kicsit túl is csordult bennük az érzés és én ezzel az érzéssel elteltem Kovács leszek terveket kovácsolok majd és addig ütöm a vasat amíg még eszembe jut

DEBRECZENY GYÖRGY

88

„A nyelv használatán keresztül õstörténeti eseményeket élesztünk föl” Interjú Bréda Ferenccel

89

– Gyermek- és fiatalkorodat a késõbbi életpályádat alapvetõen meghatározó kulturális és irodalmi élmények töltötték ki. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy mûvész-neveltetésben részesültél. Szülõvárosodban, Déván, tekintélyes magánkönyvtár állt rendelkezésedre, akárcsak Székelyudvarhelyen, anyai ágú nagyszüleidnél, ahol nagyapád, dr. Lévai Lajos könyvtárában lapozgathattad a legkülönfélébb mûveket… – A Várhegy alatt elterülõ Déva egyfajta idõnkívüli, rendkívüli s multikulturálisan is kivételesen tarka s nyitott hely volt az ötveneshatvanas évek proletkultos Romániájában: a csángótelepi Petõfi Sándor Általános Iskola udvarán Ferenc József vagy Mihály király ezüstpénzeivel, valamint Nerva, illetve Trajánusz császár Vic Dac (Victoria Dacica) föliratú diadalmi érméivel pitykéztünk; továbbá a tekintélyes, fehér Ferenc Jóska-pofaszakállat s vastag platinagyûrûket viselõ, drága Herzum Henrik bácsi, osztrák-magyar lovassági kapitány négyéves születésnapomra önnön, egykori kardjával ajándékozott meg, s így tovább, a lista hosszú... Óvodás koromtól kezdve tizenkettedikes koromig a néhai, felejthetetlen Dózsa Margit néni olvasta föl naponta a magyar és a világirodalom elérhetõ remekeit: kezdetben mindenféle-fajta népmeséket, aztán egyre komolyabb, irodalmi mûveket. Egy idõn túl, persze, óhatatlanul olyan könyvek is következtek a szellemi menün, amit Margit néni az örök prûdéria szakmai becsülete folytán automatikusan meg kellett szigorúan cenzúrázzon, s mindezt ráadásul prima visztára, ami nem is volt mindig könnyû feladat, például az életvidám Boccaccio vagy a vérbõ Zola esetében. A proto-literátori

kópéság meg akkor kezdõdött, amikor esetenként szándékosan olyan mívek fölolvasására kértem meg Margit nénit, amelyeket már elõzõleg elolvastam, s amelyekrõl tudtam, hogy sikamlós részletekben bõvelkednek. Margit néni nem gyõzte tehát ekkor sûrûn használni a rettenetesen kifent, morál-mentális ollót. A szövegek csattanója pedig eme etikai-stilisztikai sebészbeavatkozások következtében világos, hogy szükségszerûen elmaradt. Nagyapámnál, Székelyudvarhelyen, két évig nevelkedtem. Iskolai vakációim évente ott töltöttem természettudományi mûvek és különféle irodalmi lapok, mûvelõdéstörténeti kiadványok és színházi folyóiratok társaságában. Nagyapám és apám is folyamatosan írtak. Apám, Bréda Ferenc, aki közel húsz évig Hunyad-Fehér református egyházmegye esperese volt, több évtizeden keresztül a teológiai doktorátusán dolgozott, s hetente is minden prédikációját legépelte, Nagyapám pedig többnyire valamelyik, azóta is kiadatlan, mert minduntalan visszautasított színdarabján dolgozott szüntelen. Az írói hivatás, úgymond, kopogtatott az ajtón. Az elsõ hivatalos s nyilván csakis világirodalmi mértékekben jegyezhetõ, s persze azóta is halhatatlan remekmûvem a Rém címû vers volt, amelyet nagynénim és keresztanyám, Gedeon Ildikó születésnapjára írtam meg szerencsével anno Dominini 1964-ben, szépreménységû harmadikos koromban. Aztán negyedikben már neki is veselkedtem nagy dérrel-dúrral egy, már jóval ambíciósabb opusz, egy irtózatosan hatalmas indián-regény-epopeia energia-igényes megírásának, amelyet nyolcadik osztályra nagy nehezen be is fejeztem. Százhúsz kõkemény oldalból állt. A dévai zeneiskolába öt évig jártam cselló-szakon Kling tanár úr tanítványaként; ezután még négy évet a zenelíceum szimfonikus zenekarában játszottam Doroga Aurel tanár úr karmesteri vezényletével. A dévai általános iskolában és a dévai 2.-es számú líceumban nagy tudású, kiváló tanáraim voltak: szeretettel és hálásan emlékezek Szathmáry Rózsa, Lõrincz Éva, Lovassy Lászlóné, Reinauer Mária, Gogomán Mária tanárnõimre, Boros László, Jánossy Ferenc, Szél Zoltán tanáraimra. Dévai, illetve székelyudvarhelyi tanítóim a kiváló Gáll Márton és Segesváry Erzsébet, illetve a nemkülönben nagyszerû Pop Lujza és Nagy Annamária tanítónõk voltak: hálával gondolok rájuk.

– A mitológiával már nagyon fiatalon megbarátkoztál, nagyapád görög-római mítoszokat olvasott fel Neked. A mûveidben többször indulsz ki mitológiai elemekbõl, történetekbõl, gondolom itt keresendõ eme vonzalom gyökere… – Nagyapám a legfontosabb alapmítoszokat mesélte el: a trójai háborút, Akhilleusz, Thézeusz, Daidalosz és a többi hõs, nomeg hõsnõ,

90

például Szép Heléna mítoszait. Többször és különbözõ megvilágításokban hallhattam a történeteket. Az elsõ írásaimat is õ, Nagyapám javította ki. Nevelõanyám édesapja, Silay István egykori konstancai, majd sófalvi lelkész és regényíró nemkülönben fontos szerepet játszott ebben a meglehetõsen sokoldalú irodalmi képzésben: az Erdélyi Helikon Abaposztós sorozatát, például, az õ könyvtárában olvastam ki, s õ javasolta, hogy minden elolvasott könyvrõl készítsek részletes ismertetõt. Ezt a tanácsát szorgalmasan be is tartottam, s eképp háziolvasmányos jegyzeteim évente két kétszázlapos füzetet tettek ki, amelyeket felejthetetlen dévai irodalomtanárom, Lovassy László csillagos tizesekkel jutalmazott.

91

– Elsõ publikált versed a Jóbarát úttörõlapban látott napvilágot, Majtényi Erik gondozásában, akitõl nyolcas minõsítést kaptál. Mit jelentett számodra a nyolcas jegy? A továbbiakban kik voltak a mestereid, akik az irodalmi pályád egyengették? – Majtényitõl egy nyolcas szupermagas jegynek számított. Egyeseket meg még kilences jeggyel is értékelt. Filológiailag érdemes lenne utánanézni, hogy kik kaptak akkor kilenc-tízest. Azok bizonyára nagy költõk ma. A líceumi években a már említett Lovassy László, széleslátókörû osztályfõnököm mellett a másik, örökemlékû mentorom Kovács Nemere, az Ifjúmunkás címû, bukaresti ifjúsági hetilap újságírója volt. Ahogy fölfedezte, hogy van bennem vajmi íráskészség, rendszeresen meglátogatott Déván. Sok mindenben õ volt a szellemi atyám. Csortán Ferenc mûépítész és restaurátor, továbbá Vida Lajos dévai illetõségû, s akkoriban Temesváron tanuló mérnökhallgató barátaim úgyszintén meghatározó és maradandó hatással voltak rám: kiváltképpen mûvelt, beretvaéles eszû s fölöttébb tájékozott eszményképekként néztem föl rájuk ugyanúgy, mint az ekkortájt ifjútitán Vári Attilára, akit a dévai parókián ismertem meg egyik látogatása alkalmával, avagy az etnológus, lelkész és újságíró Makkai Endrére, az isteni Bandi bácsira, apám egyik legközelebbi barátjára, aki már gyermekkoromtól kezdõdõen író-jelöltként kezelt. Nagy dolog

volt ez egy kilencedikes kölyöknek, hogy ilyen rendkívüli emberek társaságában lehet alkalmasint, s hogy egyáltalában szóba állnak vele.

– Ezt követte a kolozsvári bölcsészkar, ahol magyar–francia szakon tanultál, az Echinox kulturális folyóirat magyar oldalainak társszerkesztõje voltál Bretter Zoltánnal és Beke Mihály Andrással együtt. A román, magyar és német nyelvû, igencsak jelentékeny lap szerkesztését Szõcs Gézától és Egyed Pétertõl vettétek át. Milyen volt a kommunista éra miliõjében egy szabadszellemû diáklapot szerkeszteni? Mesélnél az akkori irodalmi életrõl? Irodalmi olimpiákról már ismertem Egyed Pétert és Szõcs Gézát, õk voltak a nagyok, mi a kicsik, s egyetemi éveim alatt õk ketten voltak a mestereim, illetve a mestereink. Az irodalmi élet nagy vonalakban hasonlított a maihoz. A BBB (Beke-Bretter-Bréda)-szerkesztõ-trió az Echinox magyar oldalainak egyik termékeny idõszaka volt. A többi kulturális laptól eltérõen az Echinoxnál a politikai nyalás nem volt kötelezõ, következésképp nem is tettük. Különben is igencsak komplex idõk valának azok. Fiatalok voltunk, bohók s nyilván tele lendülettel. Méliusz József, Aradi József, Molnár Gusztáv, Ágoston Vilmos, Tamás Gáspár Miklós, Balla Zsófia, Markó Béla: õk voltak azok, akikre fölnéztünk. – A létezéstõl a lehetõségig címû esszéköteted 1980-ban lát napvilágot, majd 1984-ben jelenik meg versesköteted, a Tûzpróba, amelyet a Mentális tárgyak múzeuma követ. Annak ellenére, hogy inkább esztéta vagy, ezzel a mûfajjal behatóbban csak késõbb foglalkozol. Miért a költészet vonzott pályakezdõként? – Divat is a vers. Az ember, amikor ifjonc, a dolgok könnyebbik részét fogja meg. A verssel a kezdõ irodalmár mintegy vérszemet kap s az irodalomba való bejutás vaspántos kiskapuja ezenképp, verset írvafaragva, végre kitárulkozhat elõtte. Egy húszéves ex-kamasz nyilván még nem tehet az asztalra egy Thomas Mann-i architektúrájú folyamregényt. Ugyanakkor minden fiatalnak tetszik a líra szabadsága és áramvonalassága. S minden fiatal valójában költõ, amiképpen minden költõ is lényegében örökfiatal …

– Említed az Apolló apológiái címû legutóbbi kötetedben, hogy “a költõk azok az õrültek, akiken nem látszik, hogy azok”, illetve olvasható ugyanitt az is, hogy “az õrültek mitológiailag teologizált szublimációi az ör-dög-ök, vagyis a közösség élõ-halott s ekképp immár a Közösséghez nem tartozó dõre õrei”. Kifejtenéd bõvebben, hogyan látod a költészet és az õrültség közötti kapcsolatot? – Szókrátesz–Platón is inkább gondolati költõ volt, mint filozófus, s eképp neki is megvolt a maga különbejáratú, dinamikus daimónja. A természeti társadalmakban a sámán-költõk a természetfölötti

92

követeiként fejtik ki transzcendensnek minõsülõ tevékenységüket. A mai, nyugati típusú társadalmakban az írói-költõi státus kivívta ugyan magának a polgári foglalkozás minõsítést, de mindazonáltal magán visel egy bizonyos, fura, nem mindennapisági pecsétet-bélyeget.

– A további köteteid zöme esszé, amelyben elõszeretettel foglalkozol filozófiai problémákkal és misztikával. Hogyan csábított el ez a mûfaj? – Önnön természetszerû kibontakozásában a líra többnyire bölcseletté érik. Lásd Goethét. – Többször is kitérsz a mûveidben arra, hogy amikor az emberbõl feltör a bolondság, közelít a zoológiai lényéhez ... – A pszichikaipszichoanalitikai mélyrétegek s eképp az agresszivitás, a görög hübrisz, vagyis a gõg, a dölyf, továbbá az õrület is valószínûleg zoológiai eredetû és meghatározottságú maradvány-elemek.

93

– Ugyancsak az Apolló apológiájában olvasható: “Csak a buta és gonosz ember képzeli magát szabadnak. A butaság nem egyéb, mint a gonoszság szabadsága”. De azt is mondod: a szabadság nem más, mint tautológia. Az aforizmákra épülõ köteted több ilyen igazságra is rávilágít. – Akármilyen tetszetõsen is hangozhatna, stilisztikailag bármennyire is kidolgozott, az aforizma valójában csak féligazság. Ezért is áll közel mûfaji rokonához, a dilemmához. Az aforizma nem más, mint egy irodalmilag összehozott, s egyfajta stilisztikai-logikai habbal ellátott, racionális paradoxon. De eme utóbbi kijelenés is aforizma-ízû, tehát, stb., a lánckövetkeztetés körbe-körbe forog…

– A könyved szerint “az aforizma a textualitás afrodiziákuma”. – Persze, ez is aforizma... Különben az aforizma már a görög tragédia technikai receptjének is az egyik elengedhetetlen összetevõje vala, tudniillik az aforizmákban is megnyilatkozó racionalitás többjelentésû, s ennek folytán mégis csillogó szárnyalása a kialakult, reménytelenül sötét helyzetet enyhítette. – Akkor az Apolló apológiája egy irodalmi játék ezekkel a féligazságokkal? – Igen, egy ember-ne-mérgelõdj. A részigazságok elszórakoztatják az embert. – A Nyelvezõ nyílveszõ címû fejezet visszakacsint az Antracitra, amely az egyik legjelentõsebb mûved. “A nyelv használatán keresztül õstörténeti eseményeket élesztünk föl”. Kifejtenéd, mit is jelent ez a fajta nyelvi “kommunikáció”? – A kollektív emlékezet folyamatos mûködése folytán a történelem a nyelvben halmozódik föl. A történelemmel tehát akarva-akaratlanul állandó kapcsolatban vagyunk, vagyis a tudatalatti hullámhosszain folytonosan kommunikálunk a múlttal. – Mennyi idõt dolgoztál a köteten? – Öt, csillagos évet. – Nemcsak az Antracitban, hanem a többi kötetedben is idegen szavakat kapcsolsz össze a magyar szótövekkel. Mintha azt kutatnád, azt szeretnéd bebizonyítani, hogy minden nyelv rokon valamilyen szinten egymással. – A nyelv mint kommunikációs eszköz történelmi kialakulásában igen fontos szerepet játszhatott a hangutánzás. A mandarin kínai nyelvben a Mao szó például … macskát jelent ! ...Kolozsvár egyik híres bolondja, Miaú, csak nyávogással kommunikált. Nívó ! – Az Antracit az Erdélyi Híradó Kiadó Elõretolt Helyõrség Szépirodalmi Páholy sorozat gondozásában látott napvilágot, de a további könyveidet hol Pozsonyban, hol Kolozsvár román kiadóinál publikálod. Mi alapján választod a kiadót? Mennyire fontos, hogy hol jelenik meg a kötet? – A pozsonyi Ab-Art könyvkiadónak terjesztési hálózata Magyarországra és Szlovákiára is kiterjed. A román nyelven írt mûvek pedig nyilván kolozsvári kiadóknál jelennek meg. – A mûveid zöme, úgy vélem, egy bizonyos rétegközönségnek szól. Nem mindenki vesz kézbe egy Mysterium Mythologiae vagy egy Diva Deva kötetet. Kihez írod õket, van egy jól behatárolt olvasóközönség?

94

– A Gyulafehérváron elhunyt enciklopédista Alstedius-t sem olvassa senki, pedig a didaktika megalapítójának, Janus Amos Comenius-nak volt a mestere. A kultúra magasabban kidolgozott rétegét a magasabban képzettek fogyasztják. Ez olyan, mint a gasztronómia. Az osztrigát sem János bácsinak találták ki. Ugyan, ha János bácsi megkóstolná, akkor rögvest rájönne, hogy az osztriga is bizony cucc, s talán alkalmasint még ízletesebb is, mint a jól füstölt, ám, mondjuk, túl vastag szalonna. Persze, mindehhez még társulnia kell egyfajta affinité élective-nek, egyféle választott egyhúronpendülésnek az olvasó és a szerzõ között.

– Nyolc évet éltél Franciaországban, ahová személyes okok miatt kerültél, hisz feleséged francia volt. Olyan jelentõs személyiségekkel találkoztál, mint Paul Ricoeur vagy a filozófus André Comte-Sponville, s Samuel Beckett-tel is leveleztél. Mesélnél ezen idõszak legfontosabb eseményeirõl? – Ez a téma egy egész vaskos kötetet igényelne. Angers-i mesterem, Georges Cesbron kiváló irodalomtörténész bízott meg Gabriel Marcel irodalomkritikai munkásságának a föltárásával. Ricoeur-rel a Gabriel Marcel Társaságban ismerkedtem meg, minthogy Marcel irodalomés színházkritikai munkásságát dolgoztam föl. Ültem Gabriel Marcel íróasztalánál Marcel családi házában, Párizsban és a Plon könyvkiadónál is, ahol Marcel szerkesztõ volt a húszas évektõl kezdõdõen. Példás tény, hogy Marcel szerkesztõi szobájában minden érintetlen maradt. Néhány napig Gabriel Marcel szerkesztõi íróasztalának a fiókjaiból dolgoztam, kutattam a Plonnál. Emellett meglehetõsen sok idõt töltöttem a különbözõ könyvtárakban, a BNben, a Bibliothèque Nationale-ban és a Bibliothèque de l’Arsenal-ban is, már amikor tanügyi teendõim engedték, tudniillik általános iskolákban, líceumokban és fõiskolákon voltam francia irodalom- és nyelvtanár. Beckett-tel, Philippe Soupault-val, a szürrealizmus egyik megalapítójával s Xavier Tilliette filozófiatörténésszel, amikor még éltek, Gabriel Marcel irodalomkritikai tevékenysége kapcsán leveleztem. Gabriel Marcel egyik közeli barátját, Claude Aveline írót is meglátogattam 1988-ban. – Mennyire fogadtak be, mint magyar írót? – A filológia, a bölcsészettudományok szakterületén, egyetemi körökben és a tanügyben teljesen befogadtak. A nyugat-európai, fináncközpontú társadalomban viszont a közfáma a humántudományokkal foglalkozó egyént általában egyfajta pazarló különcnek, amolyan tékozló ámokfutónak tartja, aki a pénzt nem termeli, hanem költi.

95

– Jelenleg Az elszállt szitakötõ címû, lektûr mûfajú köteted folytatásán, az Angyal a Monostoron címû könyveden dolgozol. Mikorra várható a megjelenése? Milyen újdonságokat tartalmaz?

– Az elszállt szitakötõben a humoros s mintegy elillanó történeteket meséltem el. Az Angyal a Monostoronban pedig a csodás jellegû sztorik jelennek majd meg. A kötet remélhetõleg a jövõ évben lát majd napvilágot.

Fotók: StudioBAkos

Varga Melinda

96

Véres komolytalanságok

Bárdos József rovata GUY DE MAUPASSANT

VÉGTÖRLESZTÉS

K

97

ora délelõtt volt, a kis Grangerie báróné a kereveten szunyókált, amikor a kis Rennedon márkiné berontott a szobába. Arca izgatott volt, blúza kissé gyûrött, kalapja kicsit ferdén állt; egy székre roskadt, és azt mondta: – Püff neki! Megtörtént. Barátnõje ijedten eszmélt, felugrott, és azt kérdezte: – Mi az? Mit csináltál? A márkiné levetette magát a kerevet végébe, és megragadta barátnõje kezét: – Esküdj meg, hogy soha senkinek nem árulod el, amit most elmondok neked. – Esküszöm! – Az örök üdvösségedre? – Arra. – Nos hát… Végtörlesztettem! A másik felkiáltott: – Ó, milyen jól tetted! – Ugye? – húzta le maga mellé a kerevetre barátnõjét a márkiné. – Tudod, a férjem már egyszerûen kibírhatatlan volt! Te, hogy a férfiak miket képzelnek magukról! Ez is azt hiszi, hogy rajongok érte! Ó, drágám! És képzeld, szerelmes belém! Túlságosan is. És ezt állandóan be akarta bizonyítani… Képzeld el, minden áldott este… Pfúj!... Nem, nem, már olyan volt az egész, mintha a fogam húzták volna… Egyszerûen nem bírtam tovább… Törvényt kellene hozni ilyen esetekre a nõk védelmében… Képzelj el egy nagyon nevetséges, visszataszító alakot, vastag, szõrös combokkal, gatyában, vörös hajjal, vörös, kefélt bajusszal, amint bambán mosolyog rád… És képzeld el, hogy az illetõ a férjed… és be akar mászni az ágyadba… szóval érted… Egyszerûen nem bírtam tovább… Nem mintha valaha a szerelem költészetérõl ábrándoztam volna. A mi világunkban minden csak üzlet. Még a szerelmi viszonyok is csak afféle adok-kapok alkun alapulnak. A nõ lehetõségei? Választhatsz, hogy váltakozó férfiakkal fizetteted meg a

szerelmi szolgálataidat, de a változatosság gyönyörûségéért az úgynevezett becsületeddel fizetsz, vagy eladod magad egy életre egy férfinak, és akkor tisztességes asszonynak tartanak... De hogy visszatérjek a férjemre… Amikor hozzámentem, azt hittem, tudom, mire vállalkozom. De tévedtem. Egyszerûen már hányingerem volt tõle. Megpróbáltam elundorítani magamtól. Kihasználni minden eszközt, hogy békén hagyjon. Fájt a fejem... beteg voltam... érted... Elõször csak dühöngött. Féltékenykedett. De aztán rákezdte, hogy tartozom neki. Hogy nekem, mint a feleségének, teljesítenem kell a kötelezettségemet. Le kell rónom az adósságomat. Kamatos kamattal. És hogy minél inkább halasztom, annál nagyobbra nõ ez az adósság... Már társaságba se mertem menni, mert ha megjelent, akkor ott is folyton erre célozgatott. Hogy tartozom neki. Hogy micsoda költségei vannak neki, miattam. Komoly költségei. És én csak páváskodom, míg õ agyondolgozza magát értem. És mindez hiába, mert nem törlesztem az adósságomat. Amivel pedig tartozom neki. Majd lesült a képemrõl a bõr. Gondold el, mindezt idegenek elõtt! Amikor legutóbb szóba hozta, akkor tökéltem el magamban, most már haladék nélkül végtörlesztek. Te mit tettél volna a helyemben? – Ó, hát én is végtörlesztettem volna! – Nos hát, megtörtént. – Hogyan? – Hát nem érted, drágám? – De, drágám, mégis… – Nos, igen. – Mi az, hogy igen? – Képzeld csak magad elé a fejét! A vörös haját. A bajuszát, amire olyan büszke volt! – Igen, igen. – És most képzeld el, beleõszült. Érted? A bajsza meg úgy lóg, mint egy laffogó kutyafül! – A végtörlesztéstõl? – Attól. – De hát… Hogyan? – Amikor tegnapelõtt este megint megjelent, és rám akart mászni, azt mondtam neki, várjon, elõbb beszéljünk az adósságomról. Hogy átgondoltam a dolgot, és hajlandó vagyok végtörleszteni. Fölragyogott az a ronda képe. Jó, folytattam, de elõbb tisztázzuk az anyagiakat. Nagyot nézett, én meg közöltem vele, hogy bevezetjük a költségtérítéses rendszert. Semmi sincs ingyen. Nekem is vannak kiadásaim. Õ mondta, hogy költségei vannak miattam: hát jó, tegye le az asztalra azt az összeget, amibe kerülök, és akkor cserébe Véres komolytalanságok én is megteszem, ami tõlem telik. Azt mond-

Bárdos József rovata

98

ta, havonta legalább egymillió elmegy rám. Azt feleltem neki, ne aprózzuk el a dolgot. Tegyen le húszmilliót az éjjeliszekrényemre, és aztán jöhet. Elõbb csak bámult rám, hogy képzeled, dadogta… de aztán kirohant, úgy gatyában, ahogy volt. Egy óra múlva visszajött. És letette a pénzt. Én meg berántottam az ágyba. Elõször vigyorgott a boldogságtól. De én nem engedtem el. Hogyisne! Végtörlesztés! Még a második elég jól ment neki. De aztán a negyediknél már kunyerálni kezdett. Hogy õ ezt nem bírja. A szíve… Hogy tönkremegy bele… Még hogy a szíve! Neki!... Hogy talán majd holnap, vagy a jövõ héten. Esetleg a jövõ hónapban… Ohó! Olyan könnyen nem hagytam szabadulni! Mondtam neki, hogy én már évek óta szenvedek. Úgyhogy csak szedje össze magát… Õ akarta, hogy törlesszem az adósságomat. Hát most végtörlesztést rendezünk. Úgyhogy ne siránkozzon, hanem gyerünk… legyen férfi… érted, ugye? – Úgy értsem… – De úgy ám! – És… és azután? – Mit azután? – Mi történt? – Nem engedtem el reggelig. Fizettem, és fizettem. Elég volt a sok tartozásból. Hát fizettem. Kamatostul. Érted? Reggelig. Mondtam már, beleõszült. Még most is ott fekszik kiterülve az ágyamban. És a bajsza… Képzeld el, ahogy lóg a bajsza… A báróné a barátnõjére bámult, s egyszerre kicsordult belõle a nevetés. Erre aztán a márkiné is elkezdett kacagni. – Beleõszült, érted? – pihegte. – És a bajsza… Képzeld el a bajszát… Majd láthatod te is, mert meghagytam neki, hogy tizenegyre jöjjön ide értem. Itt is lesz… mindjárt… – És… mi lesz, ha újra kedve támadna… szóval érted… – Ennek? Soha többet. Csak célozzon akár egyetlen szóval is a tartozásomra. Én végtörlesztek, végtörlesztek, végtörlesztek… Újra kacagni kezdtek, hevesen, csillapíthatatlanul. Vidámságuknak a csengõszó vetett véget. – Õ lesz az!... – suttogta a márkiné –, nézd meg… Kinyílt az ajtó. Kövérkés, harminc körüli férfi nyitott be. Inkább hatvannak látszott. Õsz haja csimbókokban állt égnek, bajusza éppen, mint egy laffogó kutyafül. – Betett neki a végtörlesztés – súgta a márkiné a barátnõjének. A két nõ egymásra nézett, aztán hirtelen a díványra zuhantak, és nevettek, nevettek. A férfi meg csak állt, bámult, és azt dadogta: – Hát megõrültek?... megõrültek?

Véres komolytalanságok 99

Bárdos József rovata

A szövegtest lelke Tóth Krisztina Pixel címû regényérõl

T

óth Krisztina irodalmi munkássága már számos elismerésben részesült: többek között József Attila-, Máraiés Bárka-díjat tudhat magáénak. Az 1989-es Õszi kabátlobogás címû kötete óta sok idõ telt el, és azóta jó pár könyve látott napvilágot. Így például a Porhó, a Síró ponyva és a Magas labda címû verseskötetei, a Vonalkód népszerû novellái, vagy a 2009-ben megjelent Hazaviszlek, jó? tárcagyûjteménye. A legújabb, Pixel címû prózakötetének borítóján – mint azt a szegedi könyvbemutatón megtudhattuk – egy kiszáradt teafilterekbõl készült installáció részlete található, mely Lévai Nóra munkáját dicséri. A katonás sorokba rendezett, egyenként különbözõ színû papíranyagok egységes színhatást keltenek. Ez önmagában még nem lenne elegendõ ahhoz, hogy a borító és a szöveg között egyértelmû párbeszéd alakuljon ki. Viszont a cím emberi testhez hasonlító elrendezésével és a teafilterek megjelenítette bõrszínnel már értelmezhetõvé válik ez a megoldás. Tóth Krisztina kötetének alcíme: szövegtest. Ez teljesen nyilvánvaló kijelentésnek tûnik, hiszen az irodalomelmélet divatos szakkifejezéseit ismerõk jogosan tehetik fel a kérdést: mi más is lehetne, mint szövegtest? Azonban az említett fogalmat nem a konvencionális értelemben használja, egyszerre konkrétabb és elvontabb módon. Ugyanis egy regényt kapunk a fej, a kéz, a láb és egyéb testrészek történetével. Így a kötetben nem csupán a szöveg kap testet, hanem a testrészek is szövegeket: “… a fenék vonalától a vállig alig kivehetõ felirattá állnak össze, mint valami hajdani, fakuló tetoválás. Az van odaírva a fekvõ férfitestre, hogy Thirty years.”

100

Olvasás közben nem csupán az alcím lényegül át, hanem a kötet mûfaja is. A kezdetben novelláknak tûnõ részek egyre szorosabban kötõdnek egymáshoz, mind jobban kirajzolódik a szereplõk kapcsolatrendszere. Történeteik sem csupán a novellákban léteznek, hanem a kötet egészében oszcillálnak. Úgy, ahogy erre a Harmincadik fejezet, avagy a fenék története is utal: “Az emberi test felbukkan és alámerül az idõben, aztán ismét felszínre tér az emlékezetben, föl-le, föl-le, mint a tû, és közben szorosan összeölti a múlt és jelen szétfeslõ rétegeit. És minden egymáshoz varródik, miközben láthatatlan a cérna.” S ilyen módon a kötet egy mûfaji metamorfózison megy keresztül az olvasó szeme láttára: a kezdeti novellákból végül egy kisregény születik. Ahhoz hasonlóan, ahogy a Huszonnyolcadik fejezet, avagy a térd történetében Jean-Philipe Mûve realizálódik a szemünk elõtt: “A Mû elsõ pillantásra alaktalan halomnak tûnik, szabálytalan domborulatok halmazának. Aztán, ha többször körbejárjuk, lassan, apránként kibontakoznak elõttünk a formák. Leginkább egészen kívülrõl, a mûterem végébõl, a sarokból érzékelhetõ, hogy a halmok igenis összefüggnek.” Jean-Philipe mûve azonban egy sokkal szembeötlõbb, szintén jól sikerült metaforát is magában hordoz. A mû emberi torzó mivolta alapján a kezes-lábas szövegtest képi megvalósulásaként értelmezhetõ. “A Mû egy hason fekvõ férfitestet ábrázol térdtõl fölfele. A két karja el van vágva, úgyis mondhatnánk, túllóg a mûterem falán. A feje sincs a térben, nyaknál az északi fal vágja el, mint valami guillotin.(...) Fehér falak közt alvó korpusz.” S miként ez sem zárható be a mûterem fehér falai közé, úgy a szöveg értelmének mindensége sem jelenhet meg a fehér lapokon.

101

Ha a kötet történetei alkotják a szöveg testrészeit, és az összekötõ szálai a szereplõk, akkor a narrátor a kötet lelke, amely az egész textúrát erõteljesen átjárja, folyton érezteti velünk, olvasókkal jelenlétét. Érdekes és egyben izgalmas megoldás, hogy a narrátor, bár nem szereplõje a történeteknek (kivéve a Harmadik fejezet, avagy a szem történetében), mégis sokszor úgy tesz, mintha a szereplõkkel közös térben szemlélõje lenne az eseményeknek: “Egyáltalán nem követhetõ, mi történt aztán. Csak annyit lehetett látni, hogy a kövér újrakérdez valamit, a srác meg föl se néz. Nem tudjuk, válaszolt-e, de a dagadt váratlanul rálépett a kezére.” Máshol pedig: “Feltettek rá egy maszkot, így nem láthatták ,mit is próbál mondani. Egész közelrõl volt csak érthetõ, de azért mi hallottuk. Köcsög buzik: ezt mondta. Tévedés persze elõfordulhat, ebben a helyzetben nincs rá garancia, hogy tényleg ezt bugyborékolta.” Szemlélõ volta ellenére többnyire továbbra is megmarad a testetlenségben, lebegve a szereplõk körül. Testet csupán a Harmadik fejezet, avagy a szem történetében ölt, amelyben az egyik szereplõvel szemben foglal helyet a metró kocsijában.

Ám szabad mozgását hátrahagyva, a fizikai létben nem találja a történet folyamát. Folyton elkezd, majd félbehagy. Majd mikor megszûnik a térbeli közösség a szóban forgó szereplõvel, és távolság keletkezik köztük, végre megszületik a történet. Az elbeszélõ a hatalmát is sokszor fitogtatja az olvasó elõtt. S mikor már azt hinnénk, hogy tényleg bármire képes, rájövünk, hogy néha õ is korlátokba ütközik: “Ezen a ponton már igazán le lehetett volna szállítani a Nórának elnevezett szereplõt a buszról, tisztességes elbeszélõ bizonyára ezt tette volna. A lány maga azonban egyáltalán nem akart leszállni, nem jelezte, hogy ki akarna lépni a busz, vagyis az elbeszélés terébõl.” Tóth Krisztina könyve nem véletlen lett az olvasók széles körében kedvelt, mint ahogy kritikai visszhangja is pozitív. A testelméletek divatját téttel bíró játékká fordítja át, kerüli az iróniát és a pátoszt is, és fõleg mesél – tabukat döntve, mégsem polgárpukkasztóan. Összefogja a széttartó szálakat, de történetei novellákként is megállják a helyüket. Lassú olvasásra javasoltak, amikor figyelünk az apró képkockákra, minden egyes parányi pixelére a szövegtestnek. Mert élénk színükkel egyértelmûen ott a helyük a mai magyar prózairodalom palettáján.

László Sarolta rajza

Fülöp Anna

102

Biciklizéseink Aaron Blummal Aaron Blum Biciklizéseim Török Zolival címû kötetérõl

E

gy blog szépirodalomként való olvasása több szempontból is problémás. Elõfeltételezi többek között, hogy az olvasó rendelkezik olyan háttérmûveltséggel, amelynek segítségével el tudja dönteni, melyek a nagybetûs Szépirodalmi szöveg kritériumai. Emellett el tud tekinteni azoktól a járulékos elemektõl (könyvformátum, kiadó, kötetbemutató stb.), amelyek hozzákapcsolódtak a nyomtatásban élõ magaskultúra képzetéhez. Nem Aaron Blumm az elsõ, aki átteker a mûfaji határokon Biciklizéseink Török Zolival címû könyvével: 2008-ban a Magvetõ Kiadó megjelentette Spiegelmann Laura Édeskevés címû regényét, amelyet egy blogger vagy bloggerina bejegyzéseibõl válogattak össze, és fõként polgárpukkasztó témája, nyelvezete, valamint a blogszférából való elrugaszkodása miatt felkavarta az irodalmi szférát. A Csáth kocsit hajt után Virág Gábor alias Aaron Blumm, vajdasági prózaíró fittyet hányva arra a szokásra, hogy a születõben lévõ mû részleteit folyóiratokban illik publikálni, ezzel – mondjuk úgy – elõre bebiztosítva a kész írás helyét a kortárs irodalmi szférában, létrehozott egy blogot. Az így létrejött suspense-t megfejelte egy gondosan szerkesztett és Sinkovics Ede által illusztrált, a JAK – Sympo – Prae.hu összefogásában kiadott keménykötésû könyvvel. Nincs védõborító, se fülszöveg, az elsõ pár lapon sem szerepel szerkesztõgárda, sem ajánlás, csak a lényeg: a szerzõ, a cím, az illusztrátor, és a kiadó(k). A kötet külsejében is a minimalizmus dominál: fehér alapon fekete betûk, a címbeli Cé egy elfordított, aranyszínû biciklikormány, a hátlapon egy kerékpár stilizált rajza, szembõl, melynek kormánya szintén aranyszínû. Makacsul felénk tart, mintha azt szeretné, hogy felszálljunk rá.

103

A könyvet alkotó szövegek eredeti mûfajukat tekintve tehát blogbejegyzések. Befogadásuknak menete lassú, hiszen két szöveg megjelenése közt idõbeli rés van – nem úgy a könyv esetében. Egy

délutáni olvasmánynak tûnik, mégsem javasolt a rohamléptekben haladás. A beszélõ inkább egy kempingbiciklire ültet minket, komótosan tekerjük kiskerekûnket, miközben izgulunk a fõhõsnõért, vajon tud-e holnap, egy hét múlva, vagy egy év múlva is biciklizni Zolival. Vagy szeretkezni, ez a kettõ ugyanis néha összemosódik, mint ahogy szinte minden a naplóíró-biciklizõ Klára szemüvegén keresztül – nemcsak a biciklizés és a szeretkezés, a tér és az idõ, hanem ébrenlét és álom, képzelet és valóság is. A bejegyzéseket (a kötetben biciklizések alkotják az egyes fejezeteket) olvasva ugyanis egyre nehezebb eldönteni, hogy most éppen milyen állapotban szólal meg az elbeszélõ. A Klárába vetett feltétlen bizalmunk megingathatatlan egészen addig, amíg meg nem jelennek világa további szereplõi: a férj és az orvos. Mindketten arról gyõzködik, hogy Zolit csak képzeli, arra buzdítják, hogy szedje normálisan a gyógyszereit, sõt, a férje nemegyszer még be is zárja a szobába, mikor már kezelhetetlennek ítéli. Kinek higgyek? – kérdezheti magától az olvasó. Klára elmebeteg? Vagy a többiek azok? Esetleg Klára õket is odaképzeli? Vagy ez az egész egy férfi álma? Ki képzel mit és hova? Virág Gábor létrehoz egy írószemélyiséget, Aaron Blumm-ot, aki kreál egy alakot, Klárát, aki naplót ír képzelt vagy valós barátjáról, Török Zoliról, aki a vége felé egyre abszurdabb helyekrõl jelentkezik (például egy hárembõl), sõt, megszakad néhány biciklizés erejéig, és elbeszélõt vált, hogy aztán a végkövetkeztetést ismét Klára szájába adja. A külön-külön akár novellaként is olvasható részek négy nagyobb blokkba rendezõdnek, és minden egység (amint azt címük is mutatja) további biciklizésekbõl áll, melyek sorszámot kapnak, kivéve egykettõt (például a Zoli kocsit hajt vagy az én vagyok én, te vagy te címû). A számok pedig nem mindig követik sorban egymást. Ez egyrészt az elbeszélõ tudatállapotáról és beszámíthatóságáról, tehát szavahihetõségérõl is árulkodhat, másrészt a klasszikus értelemben vett idõ jelentéktelenségének érzetét kelti, és ezzel annak újraértelmezésére, újrarendezésére sarkallja az olvasót. A kötetben a biciklizés és annak mitikus, rituális volta központi szerepet tölt be, minden e köré szervezõdik: “Aki kerékpárra száll, az valójában keresztre feszül. A felülrõl alátekintõ Szentlélek elõtt világos, hogy a biciklizõ azért vesz lendületet, mert hozzá (a Szentlélekhez) igyekszik, a föld színén bámészkodó hülyék szemében a kerékpáros egyszerûen csóró, akinek nem telik autóra, fajankó, aki arca verítékével, önerejébõl röpíti önmagát...” idézi az elbeszélõ Svetislav Basara regényírót. Klára, akinek nevét egyébként csak Az ötödik csöpp címû zárófejezetben tudjuk meg, egyes szám elsõ

104

személyben mesél Török Zolival való viszonyáról, a közös biciklizésekrõl, a nemi vágyról és annak beteljesülésérõl, a hiányérzetrõl, és mindezek lecsapódásáról a külvilág szemében. De talán a legfontosabb kérdés: ki az a Török Zoli? Erre a legkézenfekvõbb válasz: õ a Múzsa. A mindenkori ihletadó, aki a legprimitívebb módon, minden líraiságot nélkülözve, az ösztönök szintjén kommunikál. A szexualitás terepe magától értetõdõ, hiszen itt két különbözõ anyag teljesen és maradéktalanul egybeforrhat, és életet adhat valami újnak. Klára biciklizni akar, Aaron Blumm írni, az olvasó meg érteni szeretne. Török Zoli és Klára kapcsolata tehát fõként a szexualitáson alapszik, bár Klára, lévén nõ, aminek hangsúlyozására a tipikus nõi karakterjegyek használata a legalkalmasabb, a kapcsolat érzelmi oldalát igyekszik megragadni, néha ömlengéssel határos szerelmi monológokban, ezzel szemben Zolit Klára leírásából inkább élvhajhásznak ismerjük meg, aki váratlanul magáévá teszi az imádott nõt – akár az ajtón belépve, akár imádkozás közben a templomban. Ahogy haladunk elõre az olvasással, a kezdetben készséges Zoli egyre gyakrabban eltünedezik, rövidülnek a szövegek is, majd A harmadik lehetõség címû fejezettõl már nem Klára mesél, hanem egy férfi, aki egy eszméletlen nõ testét fikszírozza a kórteremben napról napra, fantáziál róla, ha nincs ott, kutat az emlékei közt, próbál választ találni: miért olyan ismerõs neki? A közös biciklizés megszakítja a fejezet szekvenciáját, és talán itt kapjuk meg az egyik lehetséges kulcsot az olvasáshoz: “Csak ritkán jutok el a zónába. Ma viszont bejutottam, és majdnem bent is maradtam. Egy hatalmas virágot lépkedtem ki neked a hóba, így lett belõle hó, virág. Megnéztem felülrõl is, habár tudtam, nehezen fogok visszatalálni az idõben. Ahogy lépkedtem, egyszercsak mellettem sétáltál a fehérségben… amikor kiértünk a zónából, az út végén ott állt a biciklink, amit már rég elveszettnek hittem.” A zóna nevét Az ötödik csöpp bevezetõ monológjából tudjuk meg: “Van egy hely a világon. Ha el akarok bújni a tekintetek elõl, ide menekülök, itt várok Zolira… Zoli azt mondta, a hely neve Ogárka, én pedig hiszek neki.” A zóna szó Tarkovszkij Stalkerének mágikus helyét idézi meg, melynek beemelésére nem ez az elsõ eset a magyar irodalomban – Bodor Ádám a tarkovszkiji miliõt parafrazálja a Sinistra körzetben, vagy Térey a szó használatával idézi be mindazt, amit a Zóna jelent Az Ikrek gyászbeszéde címû versében:

105

“A Nulla Zóna: hely, leróni jókor Hóbortomért az elkésett adót – Valósulandó vágyam a gonosztól

Átrajzolt táj sakktábla-képe volt, S kihûlt kataklizma-városokból Ereklyét hoztam, kézzelfoghatót. A tapasztalat tisztasága lep meg, Hogy nincsenek végleges sziluettek.” A Zóna egy olyan terület, ahol az idõ fogalma szubjektív, ahol a természet az úr, önkénye rajzolja sorsvonalunkat, és ha elég alázatosak és õszinték vagyunk, akkor és csak akkor lelhetünk rá bent boldogságunk kulcsára – ellenkezõ esetben megbüntet minket. Onnan visszatérve, a próbákat kiállva érdemeljük meg, hogy vágyaink teljesüljenek. Esetünkben a zóna neve Ogárka, ahol Klára és Zoli, író és múzsa, olvasó és szöveg egyedül barangolnak egymást keresve, ahol egymásra találnak, ahonnan kiérve ott állnak a biciklik, hogy tekerhessenek tovább. A könyv még számos további rejtvényt kínál az olvasónak (egyszerû utalástól az intertextekig, az illusztrációk párhuzamos narratívájáról már nem is beszélve), melyeknek felgöngyölítése is további tereket nyit meg az értelmezésben. Ez, pontosabban az az általános tény, amely a detektívregényeket és a helyszínelõs sorozatokat is ugyanúgy életben tartja, miszerint az emberek szeretnek rejtvényeket megoldani, már önmagában is elég lenne ahhoz, hogy Aaron Blumm könyve élvezetes olvasmány legyen laikusnak és hivatásos irodalmárnak egyaránt. Ám amiben legnagyobb ereje rejlik, az lehet a buktatója is: ha az olvasó nem fogékony a néha meglehetõsen kusza szálak kibogozására, az egység könnyen megbomolhat, a szöveg, pontosabban Klára világa széteshet. Bár lehet, hogy nem is muszáj feltétlenül egésznek lennie. Az illusztrációk a Biciklizéseim Török Zolival címû blogról származnak.

Bódi Betti

(Aaron Blum: Biciklizéseim Török Zolival. JAK – Sympo – Prae.hu., 2011)

106

„Elmondanom mit meg (s meg nem), de éltem” Farkas Wellmann Éva Az itt az ottal címû kötetérõl “Elmondanom mit meg (s meg nem), de éltem”, olvasható Farkas Wellman Éva elsõ, 2002-es kötetében (Itten ma donna választ). Az idézet enigmatikus szófordulata kitûnõen összefoglalja a költõ 2011ben megjelent szikár verseskönyvének – Az itt az ottal – tartalmát (is), s egyúttal alkalmas arra, hogy jelezze a sûrített formát, mely meghatározza a benne található költemények nyelvezetét. Az egymással laza koherenciában lévõ versvilágokban a “terepszínû lélek” újabb és újabb (férfi-nõi) jelmezeket ölt magára, melyek elõképeit az elsõ kötetben fedezhetjük fel. A (ma)donna mindkét könyv elsõ személyû narrátora, õ az egyetlen biztos kapocs a versek összefüggésrendszerében. Az elsõ kötet megjelenése óta keletkezett versek beszédmódja erõteljesebbé, magabiztosabbá vált, s a kezdeti szókimondó hangot egy átgondoltabb, bölcsebb megszólalás váltotta fel. A polifon szerkezet, a tárgyilagos önfigyelés és az elliptikus szerkesztésmód továbbra is uralkodó poétikai eszközei maradtak F.W.É. költészetének, s mindezek révén Az itt az ottal címû kötetben egy zavarba ejtõen megkonstruált mûvilágban találja magát az olvasó.

107

Már a kötetborítón feltûnik a formák és a szavak hatásos elrendezése. A függõleges vonallal kettévágott síkidomon megcsúsznak, s ezáltal kissé eltávolodnak egymástól a szerzõ nevének és a kötet címének tipográfiailag is megváltoztatott szavai. A középen ábrázolt két fél alma képe csak bizonyos felületen illeszkedik egymáshoz méretbeli és formai különbségük következtében. A kettészelt formában megjelenített õsi alma-metafora az egymástól különbözõ, ennek ellenére alapvetõen egymáshoz rendelt nõ és férfi viszonyát példázza a maga sokféle jelentésével. A diszkrepanciát sugalló könyvborító a legfontosabb hiányt mutatja be: a Platón által megfogalmazott tökéletes, éppen ezért kívánatos Egység hiányát. Elmozdulásaival, elbizonytalanító

effektjeivel képileg fogalmazza meg az “itt” és az “ott” viszonylagos összetartozását. A helyre utaló ellentétezés (itt, innen, ide; illetve az ott, onnan, oda) relativizált egymásnak feszülései, egymással folytatott párbeszédei hatják át F.W.É. költészetét: “és meglátom, hogy ott vagy még, vagy itt”. A helykonstrukciók egyben a mûvilág vázát is alkotják. Az „itt” a narrátort fogalmazza meg a maga bizonyosságával (“itt… lent, e vak világban”), kételyeivel (“Nem emlékszem, hogy merre volt a hely.”), hitével, belsõ történéseivel; míg az „ott” a másik felet (a férfit), illetve a külvilágot, benne a bizonytalanságot, a nem tudást, a kapcsolat esetlegességét: “Hisz otthon vár a hûség és a futball”. Az itt és az ott kapcsolatának abszurditását is érzékeltetik az egyes alkotások (“Ha tudhatnám, miért az itt az ottan.”). A versvilágokban sorra megteremtõdnek az egymást kizáró, ennek ellenére egymást feltételezõ helyszínek (itt-ott) találkozási lehetõségei, melyeket F.W.É. költeményei a térben és idõben húzódó keresztutak találkozási pontjaiban, koordinátáiban képesek megteremteni. Az “itt”-re feltett kérdések az “ott” vonatkozásában kapják meg a létjogosultságukat. Ezzel magyarázható az önmagától eltávolító, majd visszatérõ utazások sokfélesége, illetve egyetlen személyben, a narrátori tudatban összpontosuló helyzetek megjelenítései szereplírákban, melyeknek önfeltáró, önértelmezõ formái önéletrajzi elemekkel alkotnak szerves egységet. A közvetítõ funkciójú átképzeléses szerepek révén (Dulcinea, Petur, Madame Bovary, illetve a második kötetben Saul, Magyarósi Szõke József rektor) teremtõdik meg egy formailag és tartalmilag is végtelenül összetett virtuális valóság, melyben az alanyi versbeszélõ nemcsak nõi nézõpontból közelít a különbözõ helyzetekhez, hanem nagy beleélõ képességgel a másik fél (a férfi) szemszögébõl is. A narrátor folyamatos ön- és létértelmezõ szerepkörben, a történetek arc nélküli fõszereplõjeként van jelen. A további, szintén arctalan szereplõk (narrációtól megfosztott pozícionáltsággal) a versbeszélõ nézõpontváltásainak függvényében jelennek meg. A narrátor úgy érvel a második személyû megszólítottal (az “ott” vagy “amott” lévõvel), hogy közben azonosul a másik, az “ott” lévõ személyiségének potenciáljával. Szép példa erre a Magyarósi Szõke József emlékére írt versciklus. “Vén / képzetembe ma éjjel még befekszel” – szólaltatja meg a tizenkilencedik század elsõ felében élt rektort. Az azonosulás a következõ (hímséget megjelenítõ) metaforikus szerkezetben válik meglepõ módon teljessé: “Holott valóban kígyó módra járnék / e tájban, mely fekvésre, testre asszony”. (M.Sz.J. rektor utolsó töredéke.) A létrejött nyelvi konstrukciókban egyidejûleg érvényesül a metaforikus, a diszkurzív és az elbeszélõi logika. Ezt a dichotóm személyiségmodellt figyelhetjük meg a különbözõ korokból kiemelt irodalmi minták imitálásában, illetve a különbözõ nyelvi hagyományoknak a hétköznapi nyelvi formákba történõ integrálásában. A Könnyed csevely R. Polixéniáról címû

108

elliptikus balladában változnak a nézõpontok: “Majd hallhatod, fõúri pletyka járja. Rémtörténetté lettem”. A polifon szerkezetben a harmadik személyû megszólalás (valószínûleg az egyik pletykás fõúri nagyasszonyé) értelmezõ jellegû: “hisz többet-jobban szeretni, s élni a / precíz és biztos, pompás etikettet / alkalmatlan volt. Õ Polixénia – nem gondolod? – mulatságunkra termett. / S hogy ennélfogva kellett meghalnia”. Még ennél is összetettebb szólamú szerepjáték a bibliai Saul-történet megjelenítése. A damaszkuszi úton haladó Saulus kételyei a szõlõtõmetaforában fogalmazódnak meg: “Nemlétedhez nincsen mód visszatérnem (…) virágomnak emléke sincs a tõben” (A damaszkuszi visszaút balladája). Gyönyörû vers. Azzá teszik az archaikus képekkel, szimbólumokkal bõvülõ szerkezetek. A múlt elemei olykor a valós élményeknél élesebb, meghatározóbb, biografikusnak tûnõ emlékképekké transzformálódnak a szereplírákban. A “te” és “én” szólamaiba belefonódik olykor-olykor egy személytelen hang, mely neutralitásában is meghatározó. A narrátor a versbeszélõ életének szempontjából meghatározó gondolatokat fejt ki. A vers formájú, posztmodern rövidtörténetek különleges hatását a hétköznapi témák klasszikusan zárt formákban történõ megjelenése váltja ki. Ilyen a villoni balladaforma háromszor nyolcsoros szerkezete, s a beazonosíthatatlan személyhez szóló néhány soros ajánlás. F.W.É. balladái túllépnek a mûfaj középkori formáin. A spanyolos románc, illetve a magyar balladahagyományok integrálódnak az alanyi megszólalással. A különbözõ mûnemek áthallásaiban a tragikus elemek leginkább színjátéki formát öltenek egyetlen jelenetre fókuszálva, a párbeszéd pedig monológba olvad. A Zöld tea címû jelenetezõ (nagyon távoli Szapphó-áthallásokkal), akár úgy is olvasható, mint a féltékeny versbeszélõ tudatában újra lejátszódó, kedvesével folytatott párbeszéd. “Ne olvasd végig ezt a verset (…) / egy pillanatig nézd a hátlapot, / vagy gondolj õrá: tudom, hogy abbahagynád, / ha véletlenül meghívna zöld teázni; / hát hívd meg õt te.” Folyatatását a kedves reakciójaként is olvashatjuk. “Én is éppen ezt/ fontolgatom, s nem jut eszembe bármi / nyomós érv.” A versek drámai szerkezeteiben a párbeszédek a lélek belsõ küzdelmeit (féltékenység, féltés, vágy) vetítik ki. A beszédszólamok gyakran nem ugyanahhoz a megszólítotthoz intézõdnek, noha a megszólítás morfológiája változatlan. Vannak beszédhelyzetek a te- és az õ-szerkezetekben, melyek ugyanazon személyre vonatkoztathatók, de olyan viszonyrendszerrel is találkozhatunk, melyben az “õ” egy semleges, illetve a kapcsolatrendszer szempontjából semlegesnek vélhetõ személyre utalhat: “ki romlott, még remél, / s a kor csupán, mi szégyenkezve hátrál”. 109

Minthogy nem egy szereplõrõl van szó, ez a versalkotó stratégia felveti a narrációs identitás, tehát a nézõpont, illetve a

beazonosíthatóság kérdését. Egyetlen biztos nézõpont van: az elsõ személyû narrátoré. A többi bizonytalan. Õk lehetnek magának a versbeszélõnek különbözõ kivetülései is. A narrációs identitás egységének feladása viszont felveti a másféle tudati mûködés kérdését, vagyis a kérdezõ és a kérdésre választ adó belsõ párbeszéd leképezhetõségének lehetséges módjait. Egyszerre szólal meg a lét mélységeit keresõ narrátori és a könnyed társalgásra utaló hangnem. Szembetûnõ sajátosság a modern és archaikus megszólalás mnemotechnikai összecsúsztatása. Ezekben a képekben a narrációs forma különbözõ kulturális terrénumokon helyezkedik el, ugyanis a versek egy részét mûvelõdési leltárként is olvashatjuk. Nyomon követhetjük, például, hogy milyen olvasmányélmények hagytak nyomot a narrátor személyiségében. Gazdag nyelvi talajból sarjadnak a szavak. Az emberiség kultúrtörténetének különbözõ területeire világítanak be a halvány áthallások, a rejtett idézettöredékek. Az idõk során sokféle átváltozáson keresztülment, különbözõ korokhoz mutálódott irodalmi elemek, motívumok, az úgynevezett mémek sokasága sugallja a régvolt eseményeknek a narrátor jelenében történõ megismétlõdését. Az élethelyzetek bemutatása a sokféle idõ- és térviszony révén megtört dimenziókban kerül felszínre. Ez az írói technika meglepõ társításokat eredményez, melyek legszembeötlõbb formában a rímhelyzetekben nyilvánulnak meg. Az egymásnak válaszoló, egymással feleselõ, egymást elõhívó szavak között a dimenziótörések okán bizarr rímhelyzetek jönnek létre: (“mentál – Hotel Continentál – de nem tán”). A versbeszélõ életének fontos eseményei lekicsinyített térre transzformálva mutatkoznak meg: “Az elsõ szobában nyolc vaságy…, az ötödik nem szoba – tán terem …, a nyolcadikban láttalak meg téged”, s folytatódik a felsorolás egészen a tizenkettedik szobáig (Szobák). Az apró jelzések díszletfalainak átrendezõdései nyomán térbeliségben jelennek meg maguk a gondolatok is, tehát a képszerûen felnyíló terek egyre több külsõ és belsõ dimenziót tárnak elénk. Ebben a versben is jól megfigyelhetõ, hogy az emlékezés egységének igényét a versbeszéd felszámolja, az apró epizódokra terelvén a hangsúlyt. Az élõbeszéd áramlásában megfogalmazott képek jelentésüket az egymáshoz való viszonyuk által nyerik el. (“Esetleges volt, s minden más a térben.”) Szembetûnõ sajátossága a verseknek, hogy a legkritikusabb helyzetekben sem fejezõdik ki önsajnálat, öntetszelgés, a lélek legmélyebb rétegeit felkavaró lelkiállapot-tükröztetés, s ettõl válik versrõl versre haladva egyre erõsebbé, energikusabbá a mûvek által

110

bemutatott létérzés. Az egyes alkotások nyugvópontját a helyükre kerülõ szavak biztosítják, valamint az egyértelmûvé váló finom elmozdulások az élménytartományban, illetve ahogy a versbeszélõ rálelni vél a kérdésekre adható válaszok jelképes kulcsára: “A jó, a végsõ mind magára várat / Bár csak egyetlen kulcs nyitja azt a zárat”. A költõi intenció mindenesetre erre irányul: megtalálni a kérdések megválaszolásának egyetlen, jelképes kulcsát. Az alanyi megszólalás, a nyelvezetben megragadható õszinteség a naplóírás mûfaji jegyeire emlékeztet; a hangnem a régi krónikaírók távolságtartó, tárgyilagos beszédmódját idézi: “Magát egykor versbe átallta írni”. Az itt az ottal címû kötet verseinek megírásakor a versbeszélõ beledolgozza magát a mûvekbe: “csak szó vagyok, csak szó a vers”, s ezt a kezdeti szándékot megtartva teremtette meg az egyes szám elsõ személyû önátadást testamentumi hûséggel. F.W.É. a kortárs líra sajátos hangvételû, különleges költõi egyénisége, aki rátalált mûvészi útjára.

Bátorligeti Mária

(Farkas Wellmann Éva: Az itt az ottal (verseskötet), Erdélyi Híradó Kiadó és FISZ, 2011.)

111

A felesleges könyv Krusovszky Dénes A felesleges part címû kötetérõl

R

“túl gyenge vagy még, mellébeszélsz inkább” (Krusovszky Dénes: Visszaszûkül magától)

égóta várhattunk már egy olyan verseskötetet, amelyet kizárólag lexikonnal, a Google és a Wikipédia segítségével, valamint a sznobizmussal szembeni nagyfokú tolerancia birtokában lehet csak olvasni. Krusovszky Dénes harmadik, A felesleges part címû könyve eleget tesz a fenti követelményeknek, hiszen a fülszöveg rögtön egy mitológiai kislexikont ad a kezünkbe, amely egyszerre értelmezi a védõborítót és foglalja össze Marsyas történetét, hogy megfelelõ apparátust biztosítson az olvasáshoz. Ezzel azonban csak a második, Marszüasz polifón ciklushoz nyújt némi fogódzót. Például annyit, hogy a megidézett mitológiai alak hatalmas egójával végül alulmaradt az Apollón elleni küzdelemben. A lírával való izzadtságszagú viaskodás azonban végigkíséri a három ciklusra tagolódó kötetet. Krusovszky Dénes lírája kétségtelenül intellektuális költészet, fõként abban az értelemben, hogy a köldöknézõ irodalmárvilágon, a kortárs lírába bölcsészhévvel beleszeretõ ínyenc olvasón kívül nem kíván senkit megérinteni verseivel. Ez a feltételezett szándék már tetten érhetõ volt Az összes nevem, de fõleg az Elromlani milyen címû kötetében is – elõbbiben még mûködött az alanyiság magánmitológiával játszó hangja, utóbbi viszont a szakmailag túlértékelt áltárgyiasság mögé bújtatott képekkel tarolta a díjakat. Legújabb verseit tartalmazó gyûjteménye még több kulturális utalással kövezi ki A felesleg partot, hogy kikötõt építve magának szabadon ingázhasson John Berryman, Vladimir Holan, Gottfried Ben, Hart Crane és még sokan mások világítótoronyba helyezett sorai között. Hart Crane, például, gyakran válik a versbeszéd alanyává, és már az

112

elsõ ciklusban felszáll az Orizabára, a hajóra, amelyrõl az utolsó ciklusban egy másik lírai én viszont lemarad. A kettõ közötti utat történetté formálhatja a szemfüles olvasó, hiszen Hart Crane kezdetben a matrózoknak udvarol, majd összeverik a fedélzeten, ezután átveti magát a korláton, végül pedig a matrózok felravatalozzák koporsóját. Ebbõl látható az is, hogy Krusovszky és szerkesztõje ciklusban és kötetben gondolkozott, és a Hart Crane figurája köré rajzolt történetet szánhatta A felesleges part egyik vázának. Ezt a vázat azonban megbontják az egyes részek közé ékelõdõ Könnyített változatok 1-tõl 7-ig számozva, szétszórva a hajóút eseményei között. Valószínûleg azért kapták ezt a címet, mert a korábbi intellektuális sokk után az értelmezõ számára könnyebben feldolgozható gondolatfutamok: “Ilyenkor mégis valami biztatót / kellene mondanom, / mert ahogy most figyellek, / annak már a táplálkozáshoz is van köze.” Vagy például: “A legegyszerûbb porcelántányér is / képes megalázni, ha bomlásról van szó” (Könnyített változat 7.). Pedig nem másról van szó, mint az Örkényféle “túlélsz, pöcök” felismerésének újracsomagolásáról. Az iróniához kevés, pátoszhoz bagatell sorok szép számmal sorjáznak az elsõ ciklusban, mint ahogy a giccsbe hajló részek is: “Most házi feladat vagyok biológiából, / most egy rövid téli séta, / aztán a kettõs kanyar elõtti / egyetlen elkeseredett jelzõtábla” (Könnyített változat 2.). A groteszkkel is erõsen próbálkozik néhány rész: “Amikor aztán öklendezni kezdek, / elõször csak egy fülbevalót, / egy hajtincset, a végén meg/ már egész nõket hányok ki” (Könnyített változat 2.). De hogy ne ragadjunk le egy darabnál, íme: “És ebben a nagy ünneplésben / hová rejtsem el a kezem, / hogy ne vegyék észre, / hiányzik róla a gyûrûsujj?” (Könnyített változat 3.). Az ilyen részeknél az a benyomása támad az olvasónak, hogy Krusovszky nemzedéktársának, Nemes Z. Máriónak a nem túl kifinomult utánzója.

113

Az elsõ ciklus harmadik rétegét a Chris Burden-másolatok alkotják. Ezek tétje tulajdonképpen az, hogy a líra mennyire képes egy-egy performanszt mint megismételhetetlen eseményt közvetíteni, értelmezni és kimerevíteni. Az õrült amerikai performer, aki testének kínzásával hívta fel a figyelmet egyrészt a mûvészet határaira, másrészt az erõszak elharapódzására, alkalmasnak mutatkozik a kifulladóban lévõ, de még utolsó divathullámként meglovagolható test-téma kibontására. Ennél kevesebb hangsúlyt kap a perfomansz és líra közötti fordíthatóság bemutatása. A szerzõt inkább az a személy érdekli, aki egy mûvészeti produkció kedvéért akár a pisztoly csövével is farkasszemet néz: “Mikor célba veszel, egy bólintással / összefoglalom, mit tanultam / eddig az önzésrõl, / aztán megdõlök egy kicsit, / és felnyögök mint egy vászonzsák” (Chris Burden-másolat [Shoot]). Az

egyébként kidolgozott szerepversben azonban az elõbbihez hasonló vászonzsák-hasonlatok töltik ki a szöveget, amely tendenciózus a továbbiakban is. A Marszüasz polifón darabjaiban érezhetõ legerõsebben a ciklust összetartó erõ, fõleg a késnek, a lenyúzott bõrnek és a sanyargatott testnek köszönhetõen. A Szellõs, árnyékos verssé tördelt használati utasításából nemcsak azt tudhatjuk meg, hogyan nyúzhatta meg Apollón a dalnokversenyen vele szemben alulmaradó Marszüaszt; itt szerzett gyakorlati ismereteinket hasznosíthatjuk majd a mindennapokban a nyúl- és a kecskefeldolgozásnál is. Mûfajilag sincs könnyû dolgunk, hiszen a ciklusban szereplõ számos szöveg versként pozicionálja magát, de valójában strófákba rendezett próza. Ez azonban nem mûnem- és mûfajfeszegetõ játék, hiszen a szerzõ a szonettel is hasonlóképpen bánik, és csak annyiban él a hagyomány nyújtotta lehetõséggel, hogy gondolatait tizennégy sorba szedi. Ennek alapján akár még az is megkockáztatható, hogy Krusovszky vagy éppen nem ír verset, hiszen egy hagyomány imitációjának lehetetlenségét bizonyítja saját költészetén belül, vagy pedig egyszerûen történetet mond: “Egy kifejezetten egyszerû történetet akartam / elmondani, ha jól emlékszem, de mielõtt / a végére értem volna, szétszóródott a lényege” (vii. Kideríthetetlen a forrása). Egyedül a szóképek keltik néha a líraiság látszatát: “túlnõtt rajtad a bõr, mégsincs kész, / saját kesztyûjében vár a kéz” (Saját kesztyûjében). Ez utóbbi akár a kötet nyelvének metaforája is lehetne, amely kinõtte alkotóját, ezzel pedig üressé, félkésszé vált.

A régi jelentés címû záróciklus fõként a beszéd képtelenségét tematizálja, majd saját elképzelt hallgatására keres mentségeket: “Hallgatok inkább, de ha megszólalnék is, azt mondanám, amit elvársz” (A régi jelentés). Így aztán visszamenõleg is megérhetjük, hogy a beszéd helyetti írással éppen a régi jelentés kimozdítását kísérli meg a kötet. Ahogy korábban a Chris Burden-másolatok, a kötet zárlatában néhány ekphraszisz (képleírás) próbál hadakozni egykori olvasatokkal (Fiú sebesült macskával, A kereszt barkácsolása): “annyi mindenrõl kéne / még hallgatni, de folyton megered a / nyelvem”. Ez a kényszeres értelmezõi szabadságharc azonban elfojtja az alanyiság lehetõségét, ami miatt úgy tûnik: “egy legénység nélküli hajó halad a horizonton” (A felesleges part). Ha Krusovszky lírai hajóútjának emlékezetes állomásait keressük, mindenképpen azok a versek sorolhatók ide, amelyek test és lélek kapcsolatát boncolják, persze, nem a gyakran emlegetett és Apollónhoz kötõdõ nyúzás gesztusával. Ilyen sikerült kép a Hart Crane félelmét érzékeltetõ rész: “Azt hiszem, a lélek egy sötét / kabinban reszket,

114

miközben a testet / véresre rugdossák a fedélzeten” (Hart Crane-t összeverik a fedélzeten). A Chris Burden-másolatban (Shoot) pedig szintén a félelemben megmutatkozó lélek válik problematikussá a 21 gramm címû film megidézésével, miközben anyaghoz kötõdése is megkérdõjelezõdik: “Annak a néhány grammnak, / amivel könnyebb leszek, / semmi köze a lélekhez. / Ha egyáltalán nem csak azt a sarokba állított, poros gyereket csúfoljuk így”. Az áltárgyiasság és álalanyiság leple alatt tehát néha-néha felszínre bukkan a versbeszélõk érzékenysége, és az Ornamens címû sorozatban az is bebizonyosodik, hogy a szerzõ jól tudna bánni a formával. Krusovszky Dénes legújabb verseskötete azoknak javallott, akik szeretik az intellektuális kihívásokkal teli, fõleg a szellemre ható lírát. Olyan embereknek, akik szeretnének lazítani egy kicsit lelki megnyugvásukon, felszállva Hart Crane-nel a rejtélyes hajóra, amely a kortárs líra egy olyan tájára visz minket, ahol határozott útmutatás nélkül eltévedhetünk. Hiszen az olvasót mélyvízbe dobják, hogy fulladozzon az utalásokkal teli szövegvilágban. A Magvetõ Kiadónak ilyen esetben érdemes elgondolkodnia saját felelõsségén is, hiszen a keményfedelû vékonyka kötet leginkább ürességével és feleslegességével kelthet feltûnést. Amennyi embert komolyan érinthet A felesleges part, akár egy megosztott dokumentumként is kezelhetné a szöveghalmazt. A kánongép azonban papírt követel.

Boldog Zoltán (Krusovszky Dénes: A felesleges part. Magvetõ, 2011)

115

A nép szeretete arisztokratikus elhivatottság. A demokrata csak választási idõszakokban szereti. Amit egyetlen talpnyaló sem mer mondani a zsarnoknak, azt mondja a demokrata a népnek. Tévedni emberi, hazudni demokratikus dolog. A demokrácia az a rendszer, amelyben az igazságos és az igazságtalan, az ésszerû és a képtelen, az emberi és a bestiális mibenlétét nem a dolgok természete, hanem választási eljárás határozza meg. A demokráciában a politikusok az ostobaság kondenzátorai. Minél súlyosabbak a gondok, annál nagyobb azon alkalmatlanok száma, akiket a demokrácia a megoldásukra hív. Már nem elég, ha az állampolgár beletörõdik sorsába. A modern államnak cinkosokra van szüksége. A gazság, amelyre készülõdnek, néha akkora, hogy a nemzet már nem elegendõ ürügy, kénytelenek az emberiségre hivatkozni. A demokrata úgy védelmezi igazát, hogy kinyilatkoztatja: aki ellene van, az elmaradt a fejlõdésben. A demokrata nem elégszik meg azzal, hogy tiszteletben tartjuk, mit akar tenni az életével, ezen felül megköveteli, hogy tiszteletben tartsuk azt is, amit velünk akar tenni. Míg a demokrácia nem veszi észre õt, a mûvelt ember túlélheti a demokratikus idõket. A demokrata megbotránkozik azon, hogy áldozatai megbotránkoznak. A demokraták két részre oszlanak: olyanokra, akik gyógyíthatónak tartják a perverziót, és olyanokra, akik tagadják a létezését. A kukacok nyüzsgése a társadalom tetemében, ha a demokratára hallgatunk, az egészség jele.

Hudy Árpád

A modernitás remetéje. Nicolás Gómez Dávila Széljegyzetek a töredékek katedrálisához (6.) A közös cselekvés mítosza Évtizedek óta társadalomfilozófiai közhely, hogy történelmi idõnk a tömegek kora. Akárcsak az, hogy a tömegcivilizáció rohamos térhódításának arányában magányosodik el az egyén. Dávila errõl így ír: “Az ember magánya: egyetlen korszak sem mutatja õt jobban elválasztva mindentõl, mindenkitõl és saját magától is. Bizonyos, hogy az emberi létezés lényeges történése mindig a végtelen magányosságban következik be: a halál megjelenése,

116

mely, mielõtt hatalmába keríti testünket, kiszolgáltat bennünket a borzasztó elhagyatottságnak, s megfoszt minden segítségtõl, még a szeretetnek az egyesülés és felejtés reményét éltetõ gesztusaitól is, csakhogy annál könnyebben taszíthasson csalódásunk szakadékába. Mégis, egészen tegnapig hitt az ember a közös cselekvés mítoszában, azon cselekvésében, mely elválasztaná õt saját magától, hogy egyesüljön a többi emberrel, s beteljesíthesse szellemének legmélyebb s egyúttal legkövetelõbb kívánságát. De mit lehet tenni manapság, amikor minden közös cselekvés, minden kollektív gesztus csak olyan világrendeket teremt, amelyekben lehetetlen az ember nagysága és nemessége? A közös cselekvés arra készteti õt, hogy közremûködjék az alantasban és a közönségesben; csak az elutasító önzés, mely magányát növeli, teszi lehetõvé számára, hogy tulajdonképpeni kötelességének szentelje magát. Ez a modern ember tragédiája, akit csak a többi emberrel való közös cselekvés elégíthet ki, de akinek e cselekvés kudarcát kell kívánnia ahhoz, hogy megmentse saját lelki nemességét.” Közös társadalmi cselekvés – vagyis a politika. A modern ember a külsõ, felsõ körülmények változásától – hatalmi rendszerek, vezetõk bukásától, cseréjétõl, drámai események vagy látványos választások nyomán fellépõ új (és régi) irányítóktól – reméli nyomorúságai megszûnését, személyes vágyai beteljesülését. És nem gyõz keseregni azon, hogy (ha egyáltalán bekövetkezik az általa óhajtott változás) vagy marad minden a régiben, vagy jön valami még rosszabb.

117

“A fennkölt lelkesedés, melyet politikai események váltottak ki, talán ezt az érzést értem a legkevésbé, hiszen sehol másutt nem látok ekkora aránytalanságot a kiváltó ok és a hatás között. Elképeszt, hogy mekkora szellemek voltak képesek mohón várni micsoda nyomorúságos eseményekre, és nemcsak azért, mert az utókor már látja, mennyire kimerült, elhalt dolgokról van szó; mert ha elképzelem is, hogy nem az események teljesültek be a maguk siralmas földi valóságában, hanem a hajnalhasadáskor végtelenül elbûvölõ ígéretek, csak újabb középszerûségeket látok és újabb hamvakat a korábbi századok hamvain. Úgy tûnik nekem, hogy a politikai minden egyéb emberi tevékenységnél inkább híján van bármiféle kemény magnak; a

legsilányabb szellemi tevékenység is tüzesebb gyümölcsöt rejt magában. Bizonyra minden, amit tehetünk, kétségbeejti a hideg szellemet, mely képes rövid idõre megválni az élet szokványos feladatától, de még egyes kudarcok keserûsége után is marad némi titkos büszkeség, és egyedül a politikai tevékenység középszerû abban, amit elér, és középszerû abban, amire törekszik.”

A nép nem demokratikus Machiavelli még volt annyira õszinte vagy cinikus vagy irónikus (esetleg mindegyik), hogy leplezetlenül írt a hatalom megragadásának és megtartásának hatékony módszereirõl. Mi sem illik jobban egy középkori “fejedelem” machinációihoz, mint az általa mesterien tárgyalt elvtelen célszerûség, a demokráciában viszont fokozottan ajánlatos a politikailag korrekt fogalmazás. Dávila, a hitvalló reakciós mind eszméiben, mind azok elõadásában velejéig “inkorrekt”. A szabadságról és annak a társadalmi berendezkedéshez való viszonyáról elmélkedve hûvös tárgyilagossággal cáfolja az utóbbi két évszázad politikusainak, ideológusainak és – nem utolsósorban – költõinek döntõ többségét. “Az ember csak azután törekszik a szabadságra, ha már kielégítette anyagi szükségleteit és biztonságigényét. A politikai élet legalacsonyabb szintje a táplálék, fedél és biztonság gondja; ezek képezik ugyanakkor az alapját is. Az ember mindent feláldoz értük, és amikor veszély fenyegeti õket, heves népi megmozdulásokat vált ki a tömegek igazi politikai félelme. A szabadság ezzel szemben alárendelt törekvés, másodrangú vágy, a gazdagok, hatalmasok és nagyok politikai szenvedélye. Az ingatag és állhatatlan egyensúlyban folytonosan a nyomor szélén élõ tömeg csak akkor képes a szabadságért lelkesedni, amikor átmenetileg jólétnek örvend. A francia forradalom a legjobb érv az ancien régime mellett. A nép e lelkesedésének nincsenek tehát messzenyúló, mély gyökerei, könnyû szél lobbantja fel és a vihartól való félelem egymaga kioltja. A nép mindig kész legitimálni bármelyik önkényuralmat, nemcsak azért, mert számára a szabadság haszontalan fényûzés, hanem azért is, mert biztonságigényét kielégíti a bizalom és a szilárdság, amelyet minden zsarnokságnak színlelnie kell, valamint maga az erõ, mellyel kormányoz. A despotizmus a tömeg természetes politikai formája.” Mi több, a nép, az istenadta nép az elnevezésében rá hivatkozó társadalmi formára fittyet hányva mégcsak nem is demokratikus. Csak akkortól kezd – nyilván az alig értett szólamok szintjén – némiképp azzá válni, amikor egyik alkotóelemétõl, az eredetileg törpe kisebbséget képezõ

118

városi elittõl (értelmiségiektõl és kereskedõktõl) arról értesül, hogy a király helyett õ hivatott uralkodni, illetve már át is vették nevében a kormányzást. “A nép nem demokratikus mindaddig, míg a polgárság belé nem leheli a lelkét.”

Az ember imperialista De nemcsak azért nem demokratikus a nép, mert még nem világosították fel – alkatilag sem az, sem tömegében, sem egyedeiben. “Minden olyan politika, amely nem ismeri fel az ember lényegi imperializmusát, és azt hiszi, hogy kényszer és erõszak nélkül teremthet rendet, vagyis tartós viszonyt alakíthat ki az egység és a többség között, mégpedig pusztán neveléssel vagy a gazdasági javak különleges elosztásával, könyörtelenül elbukik.” Irányítás – hatékony irányítás! – nélkül semmi sem mûködhet, legyen az gép, birkanyáj, golfklub vagy birodalom. Ez pedig nem annyira a vezérlés szabályainak meghatározásán, hanem mindenekelõtt a gyeplõt kezükben tartók személyén múlik. “Minden politikai vagy társadalmi szervezetforma veszélyeztetettsége és nehézsége abban áll, hogy lehetetlen e rendszerek alapvetõ helyzeteinek módszeres alakítása. A parancsolás, például, realitás és társadalmi szükségszerûség, ugyanakkor a parancsolás egyes egyének tulajdonsága, olyan képesség, amely csak tettekben nyilvánul meg. A parancsolási hatalom megszervezésének minden módszeres kísérlete kudarccal jár, mivel lehetetlen elõre látni, hogy ki rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyek egyedül indokolják és lehetõvé teszik e hatalmat.” A humanista Dávila a matematikai logika élességével bizonyítja be, miért van szükségszerûen a kevesek kezében a sokaság sorsa. “A hatalom mindig egy kisebbségé lesz, mivel lehetetlen összebékíteni azt, amikor ezer egyén mindegyike elveszíti egy objektum ezredrészét azzal, amikor egyetlen egyén megnyeri ugyanezen objektum minden ezredrészét. A védelmezõ a hatalom jelentéktelen töredékét védelmezi; a támadó megszerezheti a teljes hatalom sértetlen testét.” És ezzel vissza is jutottunk Machiavellihez: “Az igazi politika azon különbözõ feltételek tudománya, amelyek az erõs személyiségek fellépéséhez szükségesek.” 119

A kolumbiai filozófus elég világosan utal arra is, hogy szerinte melyek ezek a feltételek.

“Politikai párt: becsvágyókból álló mag, körülötte a mohók csoportja, ezekhez csatlakozik néhány öntetszelgõ, és õket követi sok megfélemlített.”

Biztos örömök Nem frusztrált, esélytelen kívülálló acsarkodik itt, hanem olyasvalaki, aki nem fogadta el hazája nagyköveti posztját Londonban. Mint ahogy egyébként is széles ívben elkerülte a nyilvánosságot. “Az tart vissza a politikai tevékenységtõl, hogy nem lehet intelligens, ha nem igazságtalan.” De egyéb megfontolások is távol tartották a közélet arénájától. “A harcos politizálást, akárcsak az esztétikai vitát, csak úgy kerülhetjük el, ha megértjük, hogy egyetlen eszme sem éli túl az idõ múlását, következésképp nem éri meg a fáradságot ilyen állhatatlan gyõzelmekért hadakozni.” “Az -tól [Platón, Szókratész védõbeszéde] a Discours de la méthode-ig [René Descartes, Értekezés a módszerrõl] a nyugati gondolkodásnak ugyanaz a bizalmatlansága és gyanakvása nyilvánul meg a társadalom elvárásaival szemben. A szellem embere nem hajlandó közügyekkel foglalkozni, és jogot követel vagy engedélyt kér arra, hogy saját személyes feladatainak szentelje magát. « [visszavonultan, a Míg az » közélettõl távol élni] egyeseknél mindenekelõtt óvintézkedés, addig mások, »qui n´étant appelés ni par leur naissance ni par leur fortune au maniement des affaires publiques« [akik sem születésük, sem sorsuk által nem hivattak el a közügyek intézésére], õszintén közömbösek, és végül találkozunk nyíltan ellenséges érzülettel is. Mindenesetre a társadalmi közömbösség halódó kultúránk egyik legfigyelemreméltóbb pozíciója, és manapság, amikor ellenségei soha nem látott dühvel támadják, védelmezõi pedig feladják, ki kell állnunk mellette.” Mert az embernek, mindenekelõtt a szellem emberének, fontosabb dolgai is vannak az életben. “A politikai tett igazolható, amikor az események szükségszerû menete megengedni látszik egy olyan államot, amely megfelel titkos vágyainknak; de sem az elkerülhetetlen elleni küzdelem, sem egy minden nemes érzület iránt közömbös állam fenntartására irányuló fáradozás nem érdemli meg, hogy elhanyagoljuk miatta biztos örömeinket.”

120

121

122

123