2010. július, augusztus, szeptember

2010. július, augusztus, szeptember

Copyright © Hetednapi Adventista Egyház, 2010 Copyright © Don Neufeld Felelõs kiadó: Ócsai Tamás

A Bibliatanulmányokat a Hetednapi Adventista Egyház Generál Konferenciájának Felnõtt Szombatiskolai Osztálya készíti, a Szombatiskolai Kéziratokat Elbíráló Nemzetközi Bizottság általános felügyelete alatt, amelynek tagjai szerkesztõ-tanácsadóként is szolgálnak. A közzétett Bibliatanulmányok a bizottság véleményét is tükrözik, tehát nem kizárólag a szerzõ(k) elgondolásai olvashatók bennük.

Fordította: Zámbóné Kocic Larisa Lektorálta: Kalocsainé Szmeló Magdolna Felelõs szerkesztõ: Zarkáné Teremy Krisztina

Kiadja a Hetednapi Adventista Egyház 2119 Pécel, Ráday u. 12. Ügyintézés: Fenyvesi Eszter E-mail: [email protected] Telefon: 06-30-664-3000 Nyomdai elõkészítés: Ecsedi Gabriella Nyomdai munkálatok: Szõllõsy Mûhely, Debrecen Felelõs vezetõ: Szõllõsy Botond

ISBN 978-963-9930-17-9

T

TARTALOM Elõszó . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4 1. tanulmány: Pál és Róma . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6 2. tanulmány: Zsidók és pogányok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14 3. tanulmány: Mindnyájan vétkeztek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22 4. tanulmány: Hit általi megigazulás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 30 5. tanulmány: A megigazulás és a törvény . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38 6. tanulmány: A hit . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 46 7. tanulmány: Gyõzelem a bûn felett . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 54 8. tanulmány: A Római levél 7. fejezetének embere . . . . . . . . . . . . . . . . . 62 9. tanulmány: A Krisztusban való szabadság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 70 10. tanulmány: Zsidók és pogányok megváltása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 78 11. tanulmány: A kegyelmi elhívás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 86 12. tanulmány: Szeretet és törvény . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 94 13. tanulmány: A többi már csak magyarázat . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 102 Reggeli dicséret . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 110

Ajánlott internetes oldalak: Generál Konferencia: ° www.adventist.org Transzeurópai Divízió: ° www.ted-adventist.org Newbold College: ° www.newbold.ac.uk Magyar Unió: ° www.adventista.hu Dunamelléki Egyházterület: ° www.adventista.hu/det

Tiszamelléki Egyházterület: ° www.adventista.hu/tet Advent Kiadó: ° www.adventkiado.hu Adventista Teológiai Fõiskola: ° www.atf.adventista.hu Reménység Evangélizációs Központ (REK): ° www.felfedezesek.hu ° www.bli.hu ° www.remeny.info Bibliatanulmányok: ° www.adventista.hu/bibliatanulmanyok

3

MEGVÁLTÁS – A RÓMAI LEVÉL Szerzetes volt, méghozzá igen buzgó. „Az bizonyos, hogy jámbor szerzetes voltam és a szerzetesi szabályokat olyan szigorúan tartottam meg, hogy elmondhatom: Ha valaha is egy szerzetes a mennybe juthatna szerzetesi élete által, akkor én bizonyosan a mennybe jutottam volna. Ezt tanúsíthatják összes szerzetestársaim, akik engem ismertek. Mert ha tovább tartott volna, halálra gyötörtem volna magamat a virrasztással, imádkozással, olvasással és egyéb munkával” (Virág Jenõ: Dr. Luther Márton önmagáról. „Elsõ évek a kolostorban” c. fejezetébõl).1 Minden önsanyargatása ellenére sem érezte azonban azt, hogy Isten elfogadja õt; nem hitte, hogy elég jó lenne az üdvösség elnyeréséhez. Ez olyan mélységesen elkeserítette, hogy megrendült testi és lelki egészsége is, és mivel hitt Isten haragjának valóságában, rettegett a naptól, amikor meg kell állnia elõtte. Végtére is, ki ne rettegne? Egy nap azonban, miközben a Bibliát tanulmányozta, tekintete megakadt egy bibliaversen, ami nemcsak az õ életét, hanem a világ történelmét is megváltoztatta: „Az igaz ember pedig hitbõl él” (Róm 1:17). Ekkor lehullott szemérõl a fátyol: ahhoz, hogy Isten elfogadja, nem az õ tetteire, testének sanyargatására, és nem is saját érdemeire van szükség, hanem Krisztus érdemeire. Attól a perctõl fogva soha többé nem engedett egyetlen olyan teológia ámításának sem, ami az üdvösséget nem csakis Krisztus igazságától várja – attól, amit egyedül hit által nyerhet el a hívõ. Ez a szerzetes természetesen Luther Márton volt, akit Isten felhasznált arra, hogy elindítsa a keresztény történelem legnagyobb vallási forradalmát, a protestáns reformációt. Luther életében az egész a Római levéllel kezdõdött, ami mostani negyedévi tanulmányunk tárgya. Nem csoda (bár a dolog iróniája), hogy a Rómával való protestáns szembefordulás éppen a Római levéllel vette kezdetét, mivel a Biblia e könyvének kulcsszerep jutott a keresztény gondolkodás történetében. A Római levéltõl indult a kereszténység minden jelentõsebb mozgalma vissza a tiszta evangéliumhoz és a „hit általi megigazuláshoz”. A levél ugyanis az evangélium teljes teológiáját bemutatja, valamint azt, hogy a bûnbe süllyedt emberiség igazi reményre talál benne. A Római levél tanulmányozása során egy alapvetõ szabályt követünk: mégpedig, arra keresünk elõször választ, hogy mit jelentettek az Írás igéi a címzetteknek. Ezért a bibliaverseket közvetlen szövegkörnyezetükben vizsgáljuk, majd azt kutatjuk, hogy mit jelentenek ma. 1

http://mek.oszk.hu/02500/02567/html/

4

Természetesen nem gondolnánk, hogy a szövegek értelme megváltozott volna, csak az Írások által tanított igazságokat az olvasók jelen körülményeihez kell alkalmazni. Elõször tehát derítsük ki, mit jelentettek Pál szavai a római keresztényeknek! Mit üzent nekik az apostol, és miért? Pálnak határozott oka volt arra, hogy írjon e gyülekezetnek. A köreikben felmerült kérdéseket szerette volna tisztázni, ám az általa tanított nagy igazságok nemcsak az elsõ olvasókhoz szóltak. Ellenkezõleg, levelének szavai évszázadokon át visszhangoztak, és milliókat tanítottak az evangélium csodálatos üzenetére és annak alapvetõ tanítására, a hit általi megigazulásra. Ez a világosság, a Római levél fénye ûzte el a Luthert és még emberek millióit körülvevõ sötétséget; ez a világosság fedte fel elõttük nemcsak a bûnösnek megbocsátó Krisztus nagy igazságát, hanem Krisztusnak a bûnöktõl megtisztító hatalmát is. E negyedévben, a hit általi üdvösség témáját tanulmányozva ezt a fényt igyekszünk mi is megtalálni, úgy, ahogy a Római levél bemutatja. Ez a negyedévi tanulmány Don Neufeld (1914-1980) egy korábbi munkájára épül, aki tizenhárom évig (1967-1980) volt az Adventist Review társszerkesztõje. Részt vett a Hetednapi Adventista Bibliakommentár sorozatának szerkesztésében is. Clifford R. Goldstein szerkesztõ

Néhány megjegyzés a magyar kiadáshoz Szombatiskolai tanulmányunkban a bibliai idézeteket általában a Károli-féle fordításban közöljük. Amikor máshonnan idézünk, zárójelben olvasható a forrás megjelölése. A bibliai könyvek neve és rövidítése, valamint a Bibliában szereplõ nevek a Magyar Bibliatársulat megbízásából, a Magyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadójában, Budapesten, 2002-ben kiadott bibliafordítás szerint szerepelnek. A továbbiakban ezt így rövidítjük: új prot. ford. Ha az idézetben egy, az oldalon már ismertetett mûre hivatkozunk, akkor használjuk az i. m. (idézett mû) rövidítést. Továbbra is szeretettel ajánlom minden érdeklõdõ figyelmébe a Tanítói mellékletet, ami külön kiadványként beszerezhetõ. Amint már megszoktuk, a szombatiskola hanganyaga letölthetõ az internetrõl. Ha a bibliatanulmányokat megkeressük az egyház honlapján (www.adventista.hu/bibliatanulmanyok), az ott jelzett kapcsolattal elérhetõ a hanganyag is. Ezért külön köszönettel tartozunk Háló Sándornak és Szabó Árpád Zoltánnak, valamint mindazoknak, akik részt vesznek a felolvasásban! Zarkáné Teremy Krisztina a magyar változat szerkesztõje

5

1. tanulmány

JÚNIUS 26–JÚLIUS 2.

Pál és Róma

SZOMBAT DÉLUTÁN E HETI TANULMÁNYUNK: Apostolok cselekedetei 28:17-31; Róma 1:7; 15:14, 20-27; Efézus 1; Filippi 1:12 „Elõször hálát adok az én Istenemnek a Jézus Krisztus által mindnyájatokért, hogy a ti hiteteknek az egész világon híre van” (Róm 1:8). Ideális esetben a Római levél tanulmányozását a történelmi háttér megismerése után Róm 1:1-nél kezdenénk, majd versrõl versre haladva átvennénk az egész könyvet. Miután azonban csak egy negyedév áll rendelkezésünkre a levél vizsgálatára, amivel akár négy negyedévet is tölthetnénk, meg kell válogatnunk, hogy mely részeivel foglalkozunk leginkább. Csak a legalapvetõbb, kulcsfontosságú üzenetet tartalmazó fejezeteket érintjük. A Római levél tanulmányozójának fontos megismerni a történelmi hátteret, mivel e nélkül nehéz lenne megérteni, hogy mirõl beszél Pál. Az apostol egy bizonyos keresztény csoportnak írt, adott idõben, konkrét okkal. Minél többet megtudunk az indokairól, annál eredményesebb lesz a tanulmányozásunk. Képzeletben vissza kell tehát mennünk az idõben Rómába, és meg kell próbálnunk úgy hallgatni Pált és a Szentlélek által neki adott igéket, mint ahogy azt az elsõ századi keresztény gyülekezet tagjai tették. Csodálatos módon e régen, teljesen más környezetben írott levél ma is idõszerû Isten népe számára; minden helyen és szinte minden helyzetben az. Ezért fontos, hogy imádságos lelkülettel figyeljünk az apostol szavaira, és alkalmazzuk is azokat az életünkben. 6

június 27.

VASÁRNAP

AZ IDŐPONT ÉS A HELYSZÍN Róm 16:1-2 verse alapján feltételezhetjük, hogy Pál ezt a levelét a Korinthustól keletre fekvõ kikötõvárosban, a görögországi Kenkhreaban írta. Fébének, a korinthusi vonzáskörzet lakosának említése is azt valószínûsíti, hogy az apostol innen írta a Római levelet. Az újszövetségi levelek keletkezési helyének, vagyis a városok megnevezésének egyik célja, hogy megbizonyosodjunk írásuk idõpontjáról. Mivel Pál sokat utazott, ha tudjuk, hogy egy adott idõben éppen hol tartózkodott, következtethetünk egy-egy irat keletkezésének dátumára. Pál a Korinthusban lévõ gyülekezetet második misszióútja során alapítja, Kr. u. 49-52-ben (lásd ApCsel 18:118). Harmadik útja alkalmával, Kr. u. 53-58 között, ismét meglátogatja Görögországot (ApCsel 20:2-3), és az utazása vége felé átveszi a rászoruló jeruzsálemi hívõk megsegítésére gyûjtött adományt (Róm 15:25-26). A Római levelet tehát Kr. u. 58. elsõ hónapjaiban írhatta. Még melyik nagy gyülekezeteket látogatta meg Pál a harmadik misszióútja során? ApCsel 18:23 A galáciai gyülekezeteket felkeresve Pál azzal szembesült, hogy távollétében a tagok hamis tanítóknak engedve, alávetették magukat a körülmetélésnek és a mózesi törvény egyéb parancsolatainak. Pál attól tartott, hogy ellenfelei még elõtte eljutnak Rómába, ezért levelet írt, amivel meg akarta akadályozni tanításaik ottani elterjedését. Feltehetõen a Galáciai levelet is Korinthusból küldte – valószínûleg nem sokkal érkezése után –, amikor harmadik misszióútja során három hónapot töltött a városban. „Pál a rómabeliekhez intézett levelében leszögezte az evangélium nagy alapelveit. Állást foglalt azokban a kérdésekben, melyek a zsidó és a pogány gyülekezeteket foglalkoztatták, és kimutatta, hogy azok a remények és ígéretek, melyeket egykor Isten különösen a zsidóknak adott, most már a pogányoknak is szólnak” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 1978, H. N. Adventista Egyház. 254–255. o.). Ahogy ezt már említettük, a Biblia bármely könyvének tanulmányozásakor fontos tudni, hogy miért írták; vagyis, hogy milyen helyzetre vonatkozik. Ismernünk kell tehát, hogy milyen gondolatok foglalkoztatták a zsidó és a pogány gyülekezeteket. A következõ heti tanulmányunk majd ezt a kört érinti. 7

HÉTFŐ

június 28.

SZEMÉLYES JELENLÉT Levelet írni egy dolog, de egészen más a személyes látogatás. Ezért jelenti be Pál is a rómaiaknak írva, hogy személyesen is szeretné látni õket. Tudatni akarta velük, hogy megy, és azt is, miért. Mivel indokolja Pál Róm 15:20-27-ig terjedõ szakaszában, hogy korábban nem látogatott el Rómába? Mi késztette utazási idejének megválasztására? Érvelésében milyen súlya van a missziónak? Mit tanulhatunk a misszióról és a bizonyságtevésrõl Pál e szavaiból? A 27. versben milyen érdekes és fontos megállapítást tesz Pál a zsidókra és a pogányokra vonatkozóan?

A pogányok nagy apostola mindig késztetést érzett arra, hogy az evangéliumot új terültekre vigye, másokra hagyva a munkát ott, ahol az evangéliumnak már alapot vetettek. Azokban az idõkben, amikor a kereszténység még gyermekcipõben járt, a munkás pedig kevés volt, az értékes missziós erõ tékozlása lett volna, ha Pál olyan helyen fáradozik, ahol már hallottak az evangéliumról. Ezt vallotta: „azt tartottam becsületesnek, hogy az evangéliumot nem ott hirdettem, ahol Krisztust már ismertté tették, hogy ne idegen alapra építsek,” hanem azoknak, „akiknek még nem hirdették, és akik még nem hallották,” hogy õk is megértsék (Róm 15:20-21, új prot. ford.). Pálnak nem állt szándékában letelepedni Rómában. Célja Hispánia evangelizálása volt. Azt remélte, hogy elnyeri a római keresztények támogatását e törekvéséhez. Milyen fontos elvet tanulhatunk a misszió kérdésének egészére nézve abból, hogy Pál egy erõs gyülekezet támogatását kérte az új területen való evangelizáláshoz?

Olvassuk el újra Róm 15:20-27 verseit! Figyeljük meg, hogy Pál számára mennyire fontos a szolgálat! Mi az, ami bennünket ösztönöz, tettekre sarkall? Mennyire szolgálatkész a szívünk? 8

június 29.

KEDD

PÁL RÓMÁBA ÉRKEZIK „Mikor pedig Rómába jutottunk, a százados átadá a foglyokat a testõrsereg fõvezérének. Pálnak azonban megengedteték, hogy külön lakjék az õt õrizõ vitézzel” (ApCsel 28:16). Mit tudunk meg ebbõl a versbõl, hogyan jutott el végül Rómába Pál? Milyen tanulságot vonhatunk le saját magunkra, az életünkben bekövetkezõ váratlan és nem kívánt eseményekre vonatkozóan?

Az élet idõnként furcsa fordulatot vesz. Gyakran a legjobb szándéktól vezérelt terveink sem úgy valósulnak meg, ahogy azokat elképzeltük vagy reméltük. Pál apostol is eljutott Rómába, de valószínûleg nem így tervezte elõre. Amikor harmadik misszióútja végén megérkezett Jeruzsálembe az adománnyal, amit a szegények javára gyûjtött az európai és kis-ázsiai gyülekezetekben, váratlan események elé nézett. Letartóztatták és bilincsbe verték. Miután két évig raboskodott Cézáreában, Pál a császárra apellált. Elfogatása után mintegy három évvel érkezett Rómába, ám (feltételezhetjük) nem úgy, ahogy azt gondolta, amikor évekkel azelõtt elõször írt látogatási szándékáról a római gyülekezetnek. Mit árulnak el a következõ versek Pál római tartózkodásáról? Ami pedig még ennél is fontosabb, milyen tanulságot vonhatunk le ebbõl a szakaszból? ApCsel 28:17-31

„Nem prédikációi, hanem Pál béklyói irányították az udvar figyelmét a kereszténységre. Mint fogoly, sok lelket szabadított meg béklyóitól, melyekkel a bûn tartotta fogva õket. De ez nem minden; még azt is írhatta: ’És többen az Úrban való atyafiak közül, bízván az én fogságomban, nagyobb bátorsággal merik szólani az igét’ (Fil 1:14)” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 1978, H. N. Adventista Egyház. 318. o.). Hányszor tapasztaltunk váratlan fordulatokat az életünkben, amelyek végül jól végzõdtek (lásd Fil 1:12)? Hogyan erõsíthetik meg Istenbe vetett hitünket ezek az élmények akkor, amikor elõreláthatóan semmi jó nem várható? 9

SZERDA

június 30.

„HIVATALOS SZENTEK” Pál apostol így köszönti a római gyülekezetet: „Mindeneknek, akik Rómában vagytok, Isten szerelmeseinek, hivatalos szenteknek: Kegyelem néktek és békesség Istentõl, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól” (Róm 1:7). Az igazság, a teológia és a hit mely elveit fedezhetjük fel szavaiban?

Isten szerelmesei. Isten szereti a világot, különösen azokat, akik Õt választották, akik elfogadják szeretetét. Az emberi kapcsolatokban is megfigyelhetünk valami hasonlót. Különös módon szeretjük azokat, akik bennünket szeretnek; mivel az érzelmeink kölcsönösek. A szeretet viszonzást igényel, ennek hiányában nem tud teljességgel kibontakozni, mert kifejezõdése korlátokba ütközik. Hivatalos szentek. A „szentek” a görög hagioi szó fordítása, ami vallási értelemben azt jelenti, hogy odaszánt. Szent az, akit Isten „elkülönített”. Lehet, hogy az illetõ elõtt még a megszentelõdés hosszú útja áll, de mivel Krisztust választotta Urának, szentté lett a kifejezés bibliai értelmében. Pál „hivatalos” szentekrõl beszél (az új fordításban ez áll: „akiket õ elhívott és megszentelt”). Vajon ez azt jelenti, hogy egyesek nem hivatalosak? Vannak, akiket Isten nem hívott el? Hogyan segít Pál szavait megérteni Ef 1:4, Zsid 2:9 és 2Pt 3:9 verse?

Az evangélium jó híre, hogy Krisztus halálának jelentõsége egyetemes: az Úr minden egyes emberért meghalt a kereszten. Már a világ alapítása elõtt mindenkihez szólt a hívás, hogy Krisztusban üdvözüljenek, „hivatalos szentek” legyenek. Isten eredeti szándéka az volt, hogy az egész emberiség megváltást találjon Jézusban. A pokol végsõ tüzét csak az ördögnek és angyalainak szánta (Mt 25:41). Az ajándék nagyszerûségét nem kisebbíti az, hogy vannak, akik nem élnek a lehetõsséggel, mint ahogy az sem csökkenti egy piactér kínálatának bõségét, ha valaki a kellõs közepén éhségsztrájkba kezd. Gondoljunk csak bele: Isten már a világ teremtése elõtt megváltásra hívott! Vigyáznunk kell, nehogy valami miatt ne tudjuk meghallani hívását. Mi gátolhat ebben?

10

július 1.

CSÜTÖRTÖK

VILÁGRA SZÓLÓ HÍRNÉV „Elõször hálát adok az én Istenemnek Jézus Krisztus által mindnyájatokért, hogy a ti hiteteknek az egész világon híre van” (Róm 1:8). Nem lehet tudni, hogyan jött létre a római gyülekezet. Nincs történelmi alapja annak a hagyománynak, amely Pétert és Pált nevezi a gyülekezet alapítójának. Talán egyes hívõk, a jeruzsálemi pünkösd megtértjei (Az apostolok cselekedetei 2) alapították, akik Rómába látogattak, odatelepedtek, vagy talán a késõbbi idõben odaköltözõ hívõk csoportja tett bizonyságot hitérõl a világ akkori fõvárosában. Mindenesetre meglepõ, hogy már pünkösd után néhány évtizeddel ilyen ismertté lett ez a gyülekezet, amelyben korábban egyetlen apostol sem járt. „Az ellenállás dacára, húsz évvel Krisztus kereszthalála után, élõ, komoly gyülekezet mûködött Rómában. Erõs volt és lelkes, az Úr munkálkodott érte” (Ellen G. White megjegyzései, The SDA Bible Commentary. 6. köt. 1067. o.). A „hit” itt nyilván a hithûségnek egy tágabb értelmét foglalja magában; vagyis a Krisztusban felfedezett új élethez való hûséget jelenti. Olvassuk el Róm 15:14 versét! Milyennek írja le Pál a római gyülekezetet? Pál apostol három említésre való dolgot emel ki a rómaiak keresztény tapasztalatából: 1. „Teljesek vagytok minden jósággal”. Vajon ezt mondanák az emberek rólunk is? Velünk kapcsolatban vajon a jóság teljessége az, ami felkelti figyelmüket? 2. „Betöltve minden ismerettel”. A Biblia ismételten hangsúlyozza a felvilágosultság, az ismeret és a tudás fontosságát, a keresztényeket ösztönzi az Ige tanulmányozására, hogy jártasak legyenek tanításaiban. „Az ige, hogy ’adok nékik új szívet’ azt jelenti, hogy ’új elmét adok nekik.’ A szívbéli változás mindig együtt jár a keresztény kötelesség világos felfogásával, az igazság megértésével” (Ellen G. White: My Life Today. 24. o.). 3. „Képesek… egymást is inteni.” A hittestvérektõl elszakítva az ember lelki élete nem lehet virágzó. Szükségünk van arra, hogy másokat bátorítani tudjunk, ugyanakkor mások minket is erõsítsenek. Mi jellemzi gyülekezetünket? Milyen a hírneve, és van egyáltalán híre? Mit árul el válaszunk a gyülekezetünkrõl? 11

PÉNTEK

július 2.

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA: Ellen G. White: Az apostolok története. 4. kiad. Budapest, 2001, Advent Kiadó. „Üdvösség a zsidóknak” c. fejezet, 245–251. o. „Így, noha látszólag minden lehetõsége a tevékeny közremûködésre teljesen megszûnt, Pál befolyása sokkal hatékonyabbá vált, mintha szabadon látogathatta volna a gyülekezeteket, úgy, mint az elõzõ években. Mint az Úr foglyát, a testvérek sokkal jobban szerették; szavai, melyeket mint a Krisztus ügyéért megláncolt szenvedõ intézett hozzájuk, sokkal több figyelmet és tiszteletet ébresztettek, mint amikor személyesen közöttük idõzött” (i. m. 310. o.). „Látni kívánta a keresztény hit meggyökerezését és megszilárdulását az akkor ismert világ ezen nagy központjában; ez képezte leglelkesebb reményét, leghõbb vágyát és dédelgetett tervét. Rómában akkor már volt gyülekezet. Az apostol azon fáradozott tehát, hogy biztosítsa az ottani hívõk segítségét és együttmûködését az Itáliában, valamint más országokban végzendõ evangelizáló munkához. Hogy munkássága útját elõkészítse a római testvérek között – akik közül még nem mindenkit ismert –, elõbb levelet intézett hozzájuk. Jelezte szándékát, hogy meglátogatja Rómát, sõt közölte azt a reményét is, hogy kitûzi a kereszt zászlaját Spanyolországban” (i. m. 254. o.). „Az örökkévaló Isten megkülönböztetõ határvonalat vont szent és bûnös, megtért és megtéretlen között. A két csoport nem vegyül simulékonyan egymással, mint a szivárvány színei, hanem elütnek egymástól, mint a déli verõfény és az éjfél sötétje” (Ellen G. White: Messages to Young People. 390. o.). BESZÉLGESSÜNK RÓLA! 1. Idõzzünk el a csütörtöki tanulmány utolsó kérdésénél! Hogyan növelhetné szombatiskolai csoportunk a gyülekezet hírnevét, amennyiben szükség lenne rá? 2. Mondjunk el a csoportban olyan tapasztalatokat, amelyek elõször borzalmasnak tûntek, majd jóra fordultak. Hogyan segíthetünk ilyen tapasztalatokkal azokon, akik váratlan nehézségekkel küzdenek? 3. Foglalkozzunk még azzal a gondolattal, hogy Isten már a világ megalapítása elõtt elhívott a szent életre (lásd még Tit 1:1-2; Tim 1:8-9)! Miért meríthetünk ebbõl bátorítást? Mit árul ez el Istennek az ember iránti szeretetérõl? Miért olyan tragikus, amikor valaki hátat fordít az Isten által kegyelemmel felkínált lehetõségnek? 12

MIÉRT TART MÉG A PRÓBAIDŐ? „Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tûr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson” (2Pt 3:9). „Láttam, népünket az a veszély fenyegeti, hogy a világhoz hasonulunk, és nem Krisztushoz. Elérkeztünk az örök ország határaihoz, de az ellenség azt az érzetet akarja kelteni bennünk, hogy az idõk vége még igen messze van. Sátán minden elképzelhetõ módon támadni fogja azokat, akik Isten parancsolatokat megtartó népének vallják magukat, és arra várnak, hogy a Megváltó megjelenjen az ég felhõiben, hatalommal és nagy dicsõséggel. A lehetõ legtöbb embert rá akarja venni arra, hogy igen távolinak gondolják azt a nagy napot, és lélekben a világhoz hasonuljanak, szokásait felvegyék. Megrémített, amikor láttam, hogy a világ lelkülete uralja sok olyan embernek a szívét és gondolatait, aki nagy hanggal hirdeti az igazságot… Az idõ rövidségére való tekintettel népünknek vigyázni és imádkozni kell! Semmi esetre sem engedhetjük, hogy bármi is eltérítsen az elõttünk álló fontos eseményre való komoly felkészüléstõl. Mivel az idõ nyilvánvalóan tovább tart, sokan már nem figyelnek úgy oda szavaikra és tetteikre. Nem ismerik fel, milyen veszélyben vannak; nem látják és nem értik: az Úr könyörületbõl hosszabbítja meg a kegyelmi idõt, hogy legyen idejük az eljövendõ, örök élethez illõ jellemet kialakítani. Roppant fontos minden egyes pillanat. Nem azért kapunk még idõt, hogy saját kényelmünket keressük, és nyugodtan éljünk a földön, hanem hogy minden jellemhibánkat legyõzzük, és példaadással, erõfeszítéseket téve másoknak is segítsünk meglátni a szentség szépségét. Istennek van egy népe a földön, amelyik hittel és szent reménységgel követi nyomon a gyorsan teljesedõ próféciák sorát, igyekeznek megtisztítani lelküket az igazságnak engedelmeskedve, hogy megjelenésekor Krisztus ne menyegzõi ruha nélkül találja õket… A próféciában elõre megjövendölt jelek gyorsan teljesednek körülöttünk, aminek Krisztus minden követõjét szorgos tettekre kell sarkallnia” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 4. köt. 306–307. o.).

13

2. tanulmány

JÚLIUS 3–9.

Zsidók és pogányok

SZOMBAT DÉLUTÁN E HETI TANULMÁNYUNK: 3Mózes 23; Máté 19:17; Apostolok cselekedetei 15:1-29; Galata 1:1-12; Zsidók 8:6; Jelenések 12:17 „Mert a törvény Mózes által adatott, a kegyelem pedig és az igazság Jézus Krisztus által lett” (Jn 1:17). Akik elõször elfogadták a kereszténységet, valamennyien zsidók voltak, ám az Újszövetségben nem olvasunk arról, hogy el kellett volna hagyniuk a körülmetélés gyakorlatát, vagy figyelmen kívül kellett volna hagyniuk a zsidó ünnepeket. Miután azonban a pogányok közül is többen kereszténnyé lettek, fontos kérdések merültek fel. Vajon õk is vessék alá magukat a körülmetélésnek? Milyen mértékben kell megtartaniuk a zsidók többi törvényét? Végül zsinatot hívtak össze Jeruzsálemben, hogy tisztázzák ezeket a kérdéseket (lásd Az apostolok cselekedetei 15. fejezetét). Noha a zsinat úgy döntött, nem terhelik a pogányokat egy halom rendelettel és törvénnyel, egyes tanítók továbbra is azzal gyötörték a gyülekezeteket, hogy ragaszkodtak a pogányok körében is e szabályok és rendeletek érvényesítéséhez – beleértve a körülmetélést is. Bizonyos értelemben e kérdések még ma is léteznek, csak más formában. A Tízparancsolathoz (vagy pontosabban a szombathoz) való ragaszkodásunk miatt milyen gyakran ér bennünket, adventistákat a judaizálás vagy legalizmus vádja? Hányszor hallottuk már, hogy az Újszövetség idején élünk, és a törvény (benne a szombat parancsolata) már nincs érvényben? Másrészt viszont egyházunk gyakran olyanokkal is szembekerül, akik még több ószövetségi rendeletet és szabályt akarnak ránk erõltetni. 14

július 4.

VASÁRNAP

„JOBB ÍGÉRETEK” Mi az üzenete Zsid 8:6 versének? Mit értünk „jobb ígéretek” alatt? Az Ó- és az Újszövetség vallása közti legnagyobb különbség talán az, hogy az Újszövetség korszakát a Messiás, a názáreti Jézus eljövetele vezette be, akit Isten küldött Megváltónak. Az emberek nem hagyhatják Õt figyelmen kívül, ha üdvözülni akarnak. Csakis az általa biztosított engesztelés révén nyerhetõ el a bûnbocsánat. Egyedül úgy állhatunk meg kárhoztatás nélkül Isten elõtt, ha az Atya nekünk tulajdonítja Krisztus tökéletes életét. Más szóval, az üdvösségre csak és kizárólag Jézus igazsága által van lehetõség. Az ószövetségi hívõk a Messiás korának áldásaira és az üdvösség ígéretére tekintettek elõre. Az újszövetségi korban az embereknek azzal a kérdéssel kell szembenézniük, hogy elfogadják-e személyes Megváltójuknak a názáreti Jézust, akit Isten Messiásként küldött? Ha hisznek benne – vagyis, ha elfogadják és átadják magukat neki – akkor üdvözülhetnek az igazság által, amit ingyen felkínál. Ugyanakkor az erkölcsi elvárások változatlanul fennállnak az Újszövetségben is, mivel Isten és Krisztus jelleme az alapjuk. Az Isten erkölcsi törvényének való engedelmesség éppúgy része az Újszövetségnek, mint ahogy része volt az Ószövetségnek is. Mit állítanak a következõ újszövetségi igék az erkölcsi törvényrõl? Mt 19:17; Jel 12:17; 14:12; Jak 2:10-11 A sajátságosan izraelita rituális és ceremoniális törvény egésze azonban, ami meghatározóan a régi szövetséghez kötõdött, és kifejezetten Jézusra, halálára és fõpapi szolgálatára mutatott, már érvényét vesztette. Ezzel egy új rend kezdõdött, ami „jobb ígéretek” alapjára épült. A Római levéllel Pálnak az volt az egyik legfontosabb célja, hogy segítsen úgy a zsidóknak, mint a pogányoknak megérteni, mi minden tartozik a judaizmusból a kereszténységbe való átmenethez. Az átmenet mindenképpen idõigényes. Melyek a kedvenc bibliai ígéreteink? Milyen gyakran hivatkozunk rájuk? Mely döntéseinkkel gátoljuk ezeknek az ígéreteknek a beteljesedését az életünkben? 15

HÉTFŐ

július 5.

A ZSIDÓK TÖRVÉNYEI ÉS RENDELETEI Mi jut eszünkbe, ha Mózes harmadik könyvét, pl. a 12., 16. vagy 23. fejezetet olvassuk? Hasznos, ha az ószövetségi parancsolatokat különbözõ kategóriákba soroljuk: 1) erkölcsi törvény; 2) ceremoniális törvény; 3) polgári törvény; 4) rendeletek és ítéletek; 5) egészségügyi törvények. E felosztás persze kissé erõltetett. A valóságban egyes kategóriák összefonódnak, és meglehetõsen nagy az átfedés köztük. Az ókorban nem is különítették el õket egymástól. Az erkölcsi törvényt a Tízparancsolat foglalja össze (2Móz 20:1-17), összegezve az emberiséggel szembeni erkölcsi elvárásokat. E tíz parancsolatot részletezik és alkalmazzák a Biblia elsõ öt könyvének különbözõ rendeletei és ítéletei, amelyek megmutatják, hogy mit jelentett különbözõ helyzetekben megtartani Isten törvényét. Ezektõl nem lehet elválasztani a polgári törvényeket sem, amelyeknek szintén az erkölcsi törvény képezi alapját. A polgári törvények határozzák meg az emberek egymással, valamint az állami hatóságokkal való kapcsolatát, továbbá megnevezik a különbözõ áthágásokért járó büntetéseket is. A ceremoniális törvények szabályozták a szentély szertartásait, írták le a különbözõ áldozatok rendjét és az egyén felelõsségét. Meghatározták még az ünnepnapokat és azok megtartásának rendjét is. Az egészségügyi törvények átfedésben vannak a többivel. A tisztátalanságra vonatkozó különbözõ parancsolatok meghatározták a ceremoniális tisztátalanságot, de ezen túlmenõen a tisztaságra és az egészségre vonatkozó elveket is magukba foglalnak. A tiszta és tisztátalan húsok megkülönböztetése természettani megfontolásokon alapszik. Noha a zsidók minden bizonnyal egy egységként tekintettek a törvényre, hiszen mindegyik Istentõl eredt, gondolatban azonban csak tettek különbséget köztük. A Tízparancsolatot Isten közvetlenül a néphez intézte, ez jelzi különös fontosságát. A többi parancsolatot Mózes tolmácsolta. A szentély szertartásait csak akkor tudták megtartani, amikor a szentély mûködött. Miután a zsidók elvesztették függetlenségüket, és más nemzetek polgári uralma alá kerültek, a polgári törvényeket, vagy legalábbis azok nagy részét már nem tudták érvényesíteni. A ceremoniális parancsolatok közül sokat már nem lehetett megtartani a templom lerombolása után. Továbbá, mivel a Messiás eljövetelével számos elõkép beteljesedett, így ezek is érvényüket vesztették.

16

július 6.

KEDD

MIT TEGYÜNK, HOGY AZ ÜDVÖSSÉGET ELNYERJÜK? Mi okozta a nézeteltérést (ApCsel 15:1)? Miért gondolhatták egyesek, hogy e rendtartások nem csak a zsidókra vonatkoznak? Lásd 1Móz 17:10! Miközben Pál azon fáradozott az antiókhiai szolgálattevõkkel és gyülekezeti tagokkal együtt, hogy sokakat megnyerjenek Krisztusnak, „a farizeusok szerzetébõl való” egyes júdeai zsidó hívõknek sikerült egy olyan kérdést felvetniük, amely hamarosan az egész egyházat érintõ vitává fajult, döbbenetet keltve a hívõ pogányokban. Ezek a tanítók nagy meggyõzõdéssel állították, hogy az ember csak akkor üdvözülhet, ha körülmetélkedik és megtartja valamennyi ceremoniális törvényt. Elvégre a zsidók mindig is büszkék voltak az Isten adta szertartásaikra, és sokan közülük, akik megtértek Krisztus hitére, valószínûtlennek tartották, hogy Isten, aki egyszer világosan meghatározta az istentisztelet módját a zsidók számára, valaha is megváltoztatná a fennálló rendet. Ragaszkodtak ahhoz, hogy a zsidó törvények és szertartások beépüljenek a keresztény vallásba. Lassan értették meg, hogy minden áldozat bemutatása csupán elõképe volt Isten Fia halálának, ahol az árnyék találkozott a valósággal, és ami után a mózesi rend szertartásai és ceremóniái már szükségtelenné váltak. Hogyan zárták le ezt a vitát (ApCsel 15:2-12)? „Ámbár Istenhez fordult közvetlen vezetésért, de kész volt mindenkor elismerni azt a tekintélyt, amelyet a keresztény gyülekezethez tartozó hívõk összessége képviselt. Érezte, hogy tanácsra szorul, és ha lényegbevágó kérdések merültek fel, szívesen tárta a gyülekezet elé. Imában egyesült hittestvéreivel és Istentõl kért bölcsességet, hogy helyes határozatot hozzanak” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 1978, H. N. Adventista Egyház. 134–135. o.). Figyelemreméltó, hogy Pál, aki gyakran szólt Jézustól nyert prófétai elhívásáról és küldetésérõl, olyan készségesen mûködött együtt az egyház testületével. Felismerte: függetlenül attól, hogy mire hívta el õt Isten, része az egyháznak, és amennyire csak lehet, együtt kell mûködnie vele. Hogyan viszonyulunk az egyházvezetéshez? Mennyire vagyunk együttmûködõk? Miért olyan fontos ez? Mi történne, ha a vezetéstõl függetlenedve mindenki azt tenné, amit csak akar?

17

SZERDA

július 7.

„TÖBB TEHER NE VETTESSÉK” Olvassuk el ApCsel 15:5-29 verseit! Milyen döntésre jutott a zsinat, és mivel érveltek?

A zsinat a judaizálók nyomása ellenében döntött. Õk ugyanis ragaszkodtak ahhoz, hogy a pogány megtértek körülmetéltessenek és megtartsanak minden ceremoniális törvényt, valamint hogy „a zsidó törvényeket és ceremóniákat beiktassák a keresztény vallás egyházi szertartásai közé” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 1978, H. N. Adventista Egyház. 127. o.). Érdekes megfigyelni, hogy Péter úgy emlegeti a régi törvényeket, mint amelyek saját maguk számára is elhordozhatatlan „igát” jelentenek. Isten, aki e törvényeket adta, vajon igaként helyezte volna õket népe nyakába? Ez aligha hihetõ. Inkább arról van szó, hogy az évek során egyes vezetõk az áldásnak szánt törvényeket teherré változtatták. A zsinat arra törekedett, hogy e terhektõl megkímélje a pogányokat. Figyeljük meg azt is: még kérdésként sem merül fel, hogy a pogányoknak nem kellene a Tízparancsolatnak engedelmeskedni. Elvégre, el tudjuk képzelni, hogy a zsinat felszólítja a pogányokat a vértõl való tartózkodásra, miközben elnézi, hogy figyelmen kívül hagyják a házasságtörést és a gyilkosságot tiltó parancsolatokat? Milyen szabályokat tartottak fontosnak a pogányokra nézve (ApCsel 15:20, 29)? Miért éppen ezeket?

Noha a zsidó hívõk nem kényszeríthették a pogányokra szabályaikat és hagyományaikat, a zsinat biztosítani akarta, hogy a pogányok sem tesznek majd olyant, amit a Jézusban velük összetartozó zsidók sérelmeznének. Az apostolok és a vének tehát megegyeztek: levélben arra intik a pogányokat, hogy tartózkodjanak a paráznaságtól, a bálványoknak bemutatott húsok, a megfulladt állatok és a vér fogyasztásától. Egyesek azt mondják, hogy mivel a levél nem tesz említést a szombatünneplésrõl, az nem is vonatkozik a pogányokra (persze nem nevezi meg kifejezetten a hazugság és a gyilkosság elleni parancsolatokat sem, így értelmét veszti a fenti érvelés). 18

július 8.

CSÜTÖRTÖK

A GALÁCIAI ERETNEKSÉG A zsinat világos döntése ellenére voltak, akik továbbra is ragaszkodtak ahhoz, hogy a pogányoknak meg kell tartaniuk a zsidó hagyományokat és törvényeket. Pál számára ez kiemelkedõ fontosságú kérdéssé vált; vagyis, nem úgy tekintett rá, mintha szõrszálhasogatás lenne a hit egy jelentéktelen pontját illetõen; Krisztus evangéliumának a megtagadását jelentette. Mennyire tartotta komolynak Pál a Galáciában tapasztaltakat (Gal 1:112)? Mit árul ez el a kérdés fontosságáról?

Ahogy azt már említettük, nagyrészt a Galáciában történtek nyomán fogalmazta meg Pál a Római levélben foglaltakat, folytatva a Galáciai levél témáját. A judaizálók kitartottak amellett, hogy a Mózes által kapott isteni törvény fontos, és a pogány megtértek számára is kötelezõ. Pál viszont be akarta mutatni a mózesi törvény valódi helyét és szerepét. Nem akarta, hogy a judaizálók Rómában is megvessék a lábukat, mint ahogy Galáciában tették. Túlzott leegyszerûsítése lenne a dolognak azt kérdezni, hogy Pál a galáciaiakhoz és a rómaiakhoz írott levelében a ceremoniális vagy az erkölcsi törvényrõl ír-e. Akkor az volt a kérdés, hogy a pogány megtérteknek meg kell-e tartaniuk a körülmetélésre vonatkozó parancsot, illetve Mózes törvényeit. A jeruzsálemi zsinat már döntött e kérdésben, de nem mindenki akarta ezt elfogadni. Egyesek bizonyítékot látnak arra úgy a Galáciai levélben, mint a Római levelében, hogy az erkölcsi törvény, a Tízparancsolat (vagyis valójában annak negyedik parancsolata) már nem kötelezõ a keresztényekre nézve. Õk azonban félreértik a levelek lényegét, nem látják a történelmi összefüggéseket és kérdéseket, amelyekre Pál rámutatott. Az apostol kiemelte, hogy a megváltás kizárólag hit által lehetséges, nem pedig a törvény cselekedetébõl – még az erkölcsi törvény cselekedetébõl sem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az erkölcsi törvényt ne kellene megtartani. A Tízparancsolat iránti engedelmesség soha nem volt kérdéses. Akik azzá teszik, egy olyan jelenkori kérdést vetítenek a múltba, amivel Pál annak idején nem foglalkozott. Mit válaszolunk azoknak, akik szerint a szombat megtartása már nem kötelezi a keresztényeket? Hogyan mutathatjuk be a szombat igazságát olymódon, hogy közben nem csorbítjuk az evangélium sérthetetlenségét? 19

PÉNTEK

július 9.

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA: Ellen G. White: Az apostolok története. 4. kiad. Budapest, 2001, Advent Kiadó. „Zsidó és pogány” (125–133. o.) és „Hitehagyás Galáciában” (252–255. o.) c. fejezet; Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. „A törvény és a szövetségek” c. fejezet (329–333. o.); Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. „A választott nép” c. fejezet (19–22. o.). „Ha pedig az ábrahámi szövetség már magában foglalta a megváltás ígéretét, akkor miért alkottak egy másik szövetséget a Sínai-hegyen? Rabszolgasága idején a nép nagymértékben elvesztette Isten ismeretét és az ábrahámi szövetség alapelveinek ismeretét is… A nép nem fogta fel saját bûnös voltát. Azt sem, hogy Krisztus nélkül lehetetlenség volt számukra Isten törvényének megtartása. Mindezek ellenére készségesen léptek szövetségre Istennel” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 331–332. o.). „Hamis tanítók befolyása következtében, akik a jeruzsálemi hívõk közül kerültek ki, szakadások, tévtanok és érzékiség gyorsan terjedt a galáciai hívõk között. Ezek az álnok tanítók zsidó hagyományokat kevertek össze az evangélium igazságával. Mellõzték a jeruzsálemi nagygyûlés határozatait; ráerõszakolták a pogányok közül megtértekre a ceremoniális törvények betartását” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 1978, H. N. Adventista Egyház. 261. o.). BESZÉLGESSÜNK RÓLA! 1. Milyen értelemben helyezhet a gyülekezet, a család vagy akár mi magunk is szükségtelen terheket másokra (netalán önmagunkra)? Hogyan ismerhetjük fel, ha ezt tesszük? Vagy talán ennek éppen az ellenkezõje veszélyeztet? Megeshet, hogy túlságosan laza lett az életvitelünk, olyannyira, hogy már nem is látszik rajtunk, milyen nemes feladatra hívott el Krisztus? Hogyan vehetjük észre, ha ez a helyzet? 2. Mire hivatkozva hangoztatják egyesek, hogy a szombat már nem vonatkozik a keresztényekre? Mit válaszolunk állításaikra? Miért olyan tévesek ezek az állítások? 3. Olvassuk el újra a Galáciai levél 1. fejezetének elsõ tizenkét versét! Figyeljük meg, mennyire nem ismert megalkuvást, milyen dogmatikus és határozott volt Pál az evangélium értelmezését illetõen! Mire következtethetünk ebbõl arra vonatkozóan, hogy bizonyos kérdésekben rendíthetetlenül kell állnunk, különösen most, a pluralizmus és a relativizmus korában?

20

TÚRMEZEI ERZSÉBET: NEM NÉZEK VISSZA

Elmúlt tavaszok illata kísér, de nem nézek vissza rájuk. Új felé sietek. Hervadt tegnapok siratója nem lehetek. Még a régi csoda is sápadt és színtelen. Megyek elõre. Új csodák várnak, új kegyelem. Hogyha az este lágy ölelése elaltatott, levetem a régit, s új dallal köszöntöm az új napot.

21

3. tanulmány

JÚLIUS 10–16.

Mindnyájan vétkeztek

SZOMBAT DÉLUTÁN E HETI TANULMÁNYUNK: Róma 1:16-17, 22-32; 2:1-10, 17-23; 3:1-2, 10-18, 23 „Mert mindnyájan vétkeztek, és szûkölködnek az Isten dicsõsége nélkül” (Róm 3:23). Ha az ember nem ismeri el bûnösségét, nem érzi szükségesnek a megigazulást sem (azt, hogy Isten igaznak nyilvánítsa). Ezért Pál számára a megigazulás elsõ lépése, hogy beismerjük: reménytelen helyzetben lévõ, tehetetlen bûnösök vagyunk. Érvelésében elõször a pogányok nagyfokú romlottságát mutatta be, akik azért süllyedtek olyan mélyre, mert teljesen kitörölték Istent az emlékezetükbõl. Majd pedig rámutatott, hogy a zsidók sem különbek, mivel senki nem üdvözítheti önmagát jócselekedeteivel. Ellen G. White világosan kifejti: „Senki ne gondolja korlátoltan, szûklátókörûen, hogy az ember valamely cselekedetével a legkisebb mértékben is elõsegítheti a törvény áthágása miatt felhalmozott adóssága törlesztését. Ez végzetes önámítás. Aki ezt a kérdést meg akarja érteni, mondjon le dédelgetett elképzeléseirõl, és alázatos szívvel tanulmányozza az engesztelést. E kérdést illetõen olyan sûrû homály fedi az elméket, hogy a magukat Isten gyermekeinek vallók ezrei is valójában a gonosz gyermekei, mivel saját cselekedeteikre akarnak hagyatkozni. Isten mindig jócselekedeteket várt és vár el, mint ahogy a törvény is. Ám tekintettel arra, hogy az ember bûnbe esett, ami miatt a jótettei is értéktelenek, egyedül Jézus igazsága válhat javára. Krisztus pedig valóban üdvözíthet, mert mindenkor él, hogy esedezzen értünk” (Ellen G. White megjegyzései, The SDA Bible Commentary. 6. köt. 1071. o.). 22

július 11.

VASÁRNAP

NE SZÉGYELLJÜK AZ EVANGÉLIUMOT! „Mert nem szégyenlem a Krisztus evangéliumát; mert Istennek hatalma az minden hívõnek idvességére, zsidónak elõször meg görögnek. Mert az Istennek igazsága jelentetik ki abban hitbõl hitbe, miképpen meg van írva: Az igaz ember pedig hitbõl él” (Róm 1:16-17). Mit fejeznek ki ezek az igék? Mit tapasztaltunk a bennük foglalt ígéretekkel és reménységgel kapcsolatban?

Több kulcsszót is találunk ebben az igeszakaszban: 1. Evangélium. A görög eredetiben ez szó szerint azt jelenti: „jó üzenet” vagy „jó hír.” Önmagában állva a kifejezés bármely jó hírre vonatkozhat, de ebben az igeszakaszban „Krisztus” evangéliumáról van szó, vagyis „a Messiásról szóló jó hírrõl” (Krisztus ugyanis a „Messiás” görög kifejezésének átirata). A jó hír pedig, hogy a Messiás eljött, és aki hisz benne, üdvözülhet. Jézusban és tökéletes igazságában nyerhetünk megváltást – nem pedig magunkban vagy Isten törvényében. 2. Igazság. Ez az Isten elõtti igazságot jelölõ szó sajátos jelentésben bontakozik ki a Római levélben, amit még a tanulmányunk késõbbi részében tovább fejtegetünk. Elöljáróban meg kell jegyezni, hogy Róm 1:17 versében „az Isten” igazságáról van szó. Olyan igazságról tehát, ami Istentõl van, amirõl Õ maga gondoskodik. Mint látni fogjuk, csak ez az igazság hozhatja az örök élet ígéretét. 3. Hit. A görög szövegben a pisteuo (hinni), illetve a pistis (hit) adott alakjait olvassuk. A megváltáshoz kapcsolódó hit értelme a Római levél tanulmányozása során bontakozik majd ki. Küzdünk-e az üdvbizonyossággal? Kérdésesnek látjuk idõnként az üdvösségünket, azt, hogy minket egyáltalán meg lehet váltani? Mi kelt ilyen félelmet? Miben gyökerezik ez az érzés? Lehet valós alapja? Megeshet, hogy az életvitelünk kifejezetten ellentmond hitvallásunknak? Akkor viszont milyen döntéseket kell hoznunk, hogy valóban a magunkénak tudhassuk a Jézusban elnyerhetõ ígéreteket és üdvbizonyosságot? 23

HÉTFŐ

július 12.

AZ EMBER ÁLLAPOTA Miért olyan könnyû keresztényként elfogadni Róm 3:23 üzenetét? Ugyanakkor mi miatt kérdõjelezhetik meg egyesek e szöveg igazságát?

Elképesztõ módon még mindig vannak, akik vitatják az ember bûnösségét, és amellett érvelnek, hogy alapvetõen jók vagyunk. E téves felfogás abból ered, hogy nincs világos képünk a valódi jóságról. Talán elégedettek lehetünk magunkkal – valaki máshoz képest. Adolf Hitlerhez viszonyítva még a maffiózó Al Capone is szinte szentnek tûnik. Viszont Istenhez, az Õ szentségéhez és igazságosságához mérve magunkat csak megvetést és elmarasztalást érezhetünk. A fenti ige megemlíti „Isten dicsõségét” is. Ezt a kifejezést sokféleképpen értelmezték. Jelentésének legegyszerûbb magyarázatát talán 1Kor 11:7 versében találjuk: „õ [a férfi] az Istennek képe és dicsõsége.” A görög nyelvben a „dicsõség” és a „kép” jelentése szinte azonos. A bûn elcsúfította Isten képét az emberben. A bûnös tehát „híjával van” (új prot. ford.) Isten képének vagy dicsõségének, és tükrözni is csak nagyon hiányosan tudja azt. Változott-e mára a helyzet (Róm 3:10-18)? A fenti leírásból mi jellemez leginkább bennünket, illetve milyenek lennénk, ha Krisztus nem lenne jelen az életünkben?

Akármilyen rosszak legyünk is, a helyzetünk nem reménytelen. Az elsõ lépés: elismerni bûnösségünket, valamint azt, hogy önmagunkban képtelenek vagyunk változtatni bármin. Errõl a Szentlélek gyõz meg. Ha a bûnös nem áll ellen késztetésének, a Lélek rávezeti az önámító, tettetõ és önigazoló álarc letépésére, valamint arra, hogy Krisztusra és irgalmára hagyatkozzon, így kérve az Urat: „Isten, légy irgalmas nékem bûnösnek” (Lk 18:13)! Mikor fordult elõ utoljára, hogy igazán szembenéztünk magunkkal? Mikor helyeztük mérlegre indítékainkat, tetteinket és érzéseinket? Felkavaró lehet ez az élmény, nem igaz? Mi az egyedüli reménységünk? 24

július 13.

KEDD

AZ I. SZÁZADTÓL A XXI. SZÁZADIG A XIX-XX. század fordulóján az volt az általános elképzelés, hogy az emberiség fejlõdik, az erkölcsiség javul, a tudomány és a technika pedig elõsegíti majd az utópia megvalósulását. Az ember jó úton halad a tökéletesség felé – gondolták sokan; vagyis hittek abban, hogy az emberek megfelelõ neveléssel és erkölcsi képzéssel nagymértékben javíthatnak saját és társadalmuk állapotán. E változások tömegének akkor kellett volna megvalósulnia, amikor az emberiségre ráköszöntött a XX. század új világa. Sajnos a dolgok nem éppen a várakozások szerint alakultak. A XX. század a történelem egyik legkegyetlenebb és legvadabb korszaka lett. A helyzet iróniája pedig, hogy ez nagyrészt a tudományos fejlõdés miatt alakult így, ami olyan mértékben adott módot az emberek pusztítására, mint amit a múltban a legvadabb fantáziával sem lehetett elképzelni. Hol a hiba? Napjainkban, a XXI. században hogyan mutatkozik meg az, amit az apostol az I. században írt le Róm 1:22-32 verseiben?

Amikor az emberiség szem elõl tévesztette Istent, a bûn, a tévelygés és a lealacsonyodás áradata szabadult el. Ma mindannyiunknak e probléma következményeivel kell élnünk. Ami azt illeti, ha percrõl percre nem adjuk át magunkat Istennek, mi magunk is csak súlyosbítjuk a problémát. Összpontosítsunk különösen Róm 1:22-23 verseire! Hogyan mutatkozik meg ma is az, amit ezek a versek kifejeznek? Istent elvetve mit imádnak és bálványoznak az emberek évszázadunkban? Hogyan lettek ettõl balgákká? Beszélgessünk ezekrõl a gondolatokról szombaton a csoportban! 25

SZERDA

július 14.

ZSIDÓK ÉS POGÁNYOK A Római levél elsõ fejezetében Pál kimondottan a pogányok bûneivel foglalkozik, akik már hosszú ideje nem figyeltek Istenre, és így lealacsonyító dolgokat mûveltek. Az apostol azonban nem hagyta szó nélkül saját népe helyzetét sem. Annyi elõnyt élveztek (Róm 3:1-2), de õk is bûnösök, Isten törvényének ítélete alá esnek, és Krisztus megváltó kegyelmére szorulnak. Ilyen értelemben pedig nincs különbség zsidó és pogány között, mert mindkettõ bûnös, Isten törvényének áthágója, egyaránt a megváltás isteni kegyelmére szorul. Mitõl óv Pál Róm 2:1-3, 17-24 verseiben? Milyen üzenete van e figyelmeztetésnek számunkra, legyünk akár zsidók, akár pogányok? „Ne tekintsétek magatokat másoknál jobbaknak, ne tartsátok magatokat bíráiknak. Mivel nem tudhatjátok az indítóokokat, ítélkezni is képtelenek vagytok mások felett. A kritizálással magatok fölött mondtok ítéletet, mert megmutatjátok, hogy Sátánnak, a testvérek vádlójának társai vagytok” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1998, Advent Kiadó. 258. o.). Olyan könnyû mások bûnét meglátni és arra rámutatni. Pedig milyen gyakran megesik, hogy mi magunk ugyanabban vétünk – talán még jobban is. Az a baj, hogy hajlamosak vagyunk saját hibáink felett szemet hunyni és mások gonoszságára nézni, vagy másokhoz hasonlítva jobbnak vélni magunkat. Pál nem megy bele ebbe a játékba. Óva inti honfitársait a pogányok elítélésétõl, mivel õk, a választott nép tagjai is bûnösek, sõt adott esetben még bûnösebbek, mint az általuk olyan könnyen elítélt pogányok, hiszen zsidóként õk több világosságot kaptak. Pál mondanivalójának lényege az, hogy egyikünk sem igaz, egyikünk sem üti meg az isteni mércét, és egyikünk sem jó vagy szent örökletesen. Zsidók és pogányok, férfiak és nõk, gazdagok és szegények, istenfélõk és istentagadók, mindnyájan kárhozat alatt állunk, és az evangéliumban kinyilatkoztatott isteni kegyelem nélkül nem lenne számunkra reménység. Mennyire jellemez a képmutatás? Vagyis milyen gyakran ítélünk el másokat olyasmiért, még ha csak gondolatban is, amiben mi magunk is vétünk? Hogyan változhatunk meg, megszívlelve Pál szavait? 26

július 15.

CSÜTÖRTÖK

BŰNBÁNAT Egy ötéves kisfiú ellökte kishúgát. Ezután a szülei rávették, hogy kérjen bocsánatot. Egyáltalán nem fûlött hozzá a foga, így hát minden megbánás nélkül, makacsul a földet bámulva préselte ki fogai közül a szót: „Bocsánat.” Ez aligha nevezhetõ igazi bûnbánatnak. Erre a példára gondolva, olvassuk el a következõ verset! „Vagy megveted jóságának, türelmének és hosszantûrésének gazdagságát, s nem fogod fel, hogy Isten jósága bûnbánatra vezet” (Róm 2:4, Káldi ford.)2? Mi a szakasz üzenete? Figyeljük meg, hogy Isten jósága bûnbánatra vezeti, de nem kényszeríti a bûnöst! Az Úr nem alkalmaz erõszakot. Végtelenül türelmes, és arra törekszik, hogy minden embert szeretetével vonjon magához. A kierõszakolt bocsánatkérés a bûnbánat lényegével ellentétes, nem igaz? Ha Isten mindenkit bûnbánatra kényszerítene, mindnyájan üdvözülnénk; hiszen ugyan miért kényszerítene egyeseket bûnbánatra, míg másokat nem? Mi vár azokra, akik ellenállnak Isten szeretetének, nem hajlandóak a bûnbánatra és engedetlenek maradnak? Róm 2:5-10 Ezekben a versekben, mint ahogy a Római levél egészében, Pál gyakran hangsúlyozza a jócselekedetek szerepét. A hit általi – a törvény cselekedetei nélküli – megigazulást sosem szabad úgy értelmezni, hogy a jócselekedeteknek nincs helye a keresztény életben. Például, a 7. vers szerint azok üdvözülnek, akik „a jócselekedetben való állhatatossággal” keresik azt. Az emberi erõfeszítés ugyan nem hoz üdvösséget, mégis része a megváltás tapasztalatának. Nehéz felfogni, hogyan juthat egy bibliaolvasó ember arra a következtetésre, hogy a cselekedetek egyáltalán nem számítanak. Az önkéntes, szívbõl fakadó, igazi bûnbánatot mindenkor követi az elhatározás, hogy felülkerekedjünk bûneinken, és elhagyjuk azokat. Milyen gyakran tartunk bûnbánatot? Õszinte-e megbánásunk, vagy hajlamosak vagyunk egy vállrándítással elintézni hibáinkat, bûneinket? Ha ez utóbbi jellemez, hogyan változhatnánk meg? Miért kell megváltoznunk? A görög szövegben a metanoia szó szerepel, ami a Károli vagy az új protestáns fordítás használatát indokolná, mivel mindkettõben a görög eredeti jelentése, a megtérés szerepel. A Káldi fordítás csak azért szerepel itt, mivel szó szerint megegyezik az ige angol fordításával, amit a tanulmány szerzõje is használ, és amire az érveit építi. (A fordító megjegyzése) 2

27

PÉNTEK

július 16.

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA: Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház. „Az Úr szõlõskertje” c. fejezet, 192–209. o.; Jézushoz vezetõ út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Mûhely. „Isten szeretete az emberek iránt” c. fejezet, 7–12. o.; „A bûnösnek Krisztusra van szüksége” c. fejezet, 13–17. o.; A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó. „Kapcsolataink” c. fejezetébõl, 355–357. o. „Sokan be vannak csapva szívük állapotát illetõen. Nem veszik észre, hogy az emberi szív mindennél csalárdabb és elkeserítõen gonosz. Saját igazságukkal vonják körül magukat és megelégednek a saját emberi mértékük kijelölte jellemszint elérésével. Az isteni mérték elérése nélkül azonban végzetes bukásokban van részük, saját erõbõl pedig nem képesek eleget tenni Isten rendeléseinek” (Ellen G. White: Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 296. o.). „A világ állapotának riasztó képét láttam. Erkölcstelenség terjeng mindenütt. A laza erkölcs korunk jellemzõ bûne. A kicsapongás még soha ilyen szemtelenül nem ütötte fel torz fejét. Mintha az emberek eltompultak volna. Az erény és a valódi istenfélelem kedvelõit csaknem teljesen elcsüggeszti az erkölcstelenség arcátlansága, ereje és elterjedése. Az elhatalmasodott gonoszság azonban nem korlátozódik csupán a hitetlenekre és a gúnyolódókra. Bárcsak így lenne, de nem ez a helyzet! Bûnös sok olyan férfi és nõ is, aki Krisztus követõjének vallja magát. Még a Krisztus eljövetelére várók között is vannak, akik éppoly készületlenül néznek ez elé az esemény elé, mint Sátán. Nem tisztítják meg magukat minden szennytõl. Olyan régen szolgálják kívánságaikat, hogy fel sem tûnik nekik, milyen tisztátalanok a gondolataik, a képzeletük pedig romlott” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 2. köt. 346. o.). BESZÉLGESSÜNK RÓLA! 1. Vegyük át csoportunkban a keddi tanulmány kérdését! Hogyan mutatkozik meg ez a mai társadalomban? 2. Figyeljük meg a pénteki részben Ellen G. White második idézetét! Mit teszünk, ha magunkra ismerünk benne? Miért fontos, hogy ne essünk kétségbe, és kitartóan kérjük Isten ígéreteit – elõször is megbocsátását, másodszor pedig megtisztító erejét? Ki akar rávenni, hogy végleg feladjuk a küzdelmet, amikor ezt sugallja: „Nincs értelme. Én túlságosan rossz vagyok. Úgysem üdvözülhetek, tehát fel is adhatom.” Jézus azonban így szól: „Én sem kárhoztatlak: eredj el és többé ne vétkezzél” (Jn 8:11)! Kire hallgatunk tehát? 28

SZOMBATI TAPASZTALATOK – 1. 2005. augusztusában, keresztségünk elõtt két héttel, elindultunk életünk elsõ nagy motoros túrájára négyen: férjem, sógorom, sógornõm és én. Két nagy motorral mentünk, körutat terveztünk Ausztrián keresztül Olaszországba, ahol egy barátunkat akartuk meglátogatni a Garda-tónál, majd Toscanából Horvátországon át akartunk hazajönni. Egy csütörtöki napon indultunk. Még itthon elhatároztuk, hogy a szombatot Ausztriában töltjük pihenéssel. Mint minden nagyobb utunk elõtt, a város szélén a körforgalom mellett ekkor is megálltunk imádkozni; kértük Isten áldását utunkra, hogy épségben hazaérjünk a keresztségre. Pénteken az osztrák-olasz határon, egy tóparti motelben találtunk szállást, sajnos nem túl olcsón, ezért tépelõdtünk, hogy maradjunk-e még egy éjszakát, és a szombatot ott töltsük, ahogy eredetileg terveztük, vagy menjünk tovább, amivel sokat spórolhatnánk. Végül az utóbbi mellett döntöttünk… Délután 3-kor álltunk meg elõször, de ekkor sem került elõ Biblia, inkább – némi töprengés után – a Cortina közeli felvonóval felmentünk a csúcsra, több száz méteres, félelmetes szakadékok felett, hogy majd ott tartunk áhítatot. Ez ismét rossz döntés volt. Elkezdett ömleni az esõ, dörgött, villámlott, semmit nem láttunk a tájból. 10 perc után vissza is indultunk, áhítat nélkül. Félúton, a szakadékok felett voltunk, amikor egy hatalmas villámlás után a felvonó megállt. Alattunk 100 méteres szakadék, körülöttünk sehol egy lélek, csak mi négyen himbálóztunk a mélység felett. Aggódni kezdtünk, és sógornõmmel éreztük, hogy ez nem véletlen… Végül csak leértünk. Ahogy megszárítkoztunk, azonnal indultunk tovább. Olaszországban éppen egy vallási ünnep volt, ezért sehol nem találtunk szállást. Sajnos az idõjárás sem nekünk kedvezett, újból eleredt az esõ. Már szürkült, és mindenünk átnyirkosodott. Egy utazási irodában kaptunk legalább 20 címet, de már minden szoba foglalt volt. Besötétedett, szakadt az esõ, és mi reménytelenül, bõrig ázva, a kétségbeesés határán álltunk a 3000 m-es hegyek között. Jól tudtuk, miért történt mindez. Én sírva mondtam a többieknek, hogy imádkozzunk már végre, nincs más lehetõség. Így is tettünk, majd felültünk a motorra, és elindultunk. Csak Istenben bízhattunk. Fent, a hegytetõn, az egyik kanyarban megláttunk egy házat, rajta pici betûkkel: Camera-Zimmer. Bementem érdeklõdni. Egyetlen négyágyas szabad szobájuk volt. Könnyeimmel küszködve köszöntem meg a hölgynek. Mindannyian éreztük, hogy ez imatapasztalat volt. 5 perc telt el bûnbánó imánk után, és Isten azonnal válaszolt. A legszebb helyen, a legmelegebb vendégszeretettel fogadtak. Olyan finom vacsorát szinte egész olaszországi tartózkodásunk alatt nem ettünk, méghozzá elfogadható áron. Este nem gyõztünk hálát adni Istennek. Ez a tapasztalat életünk végéig elkísér… Horváthné Portörõ Erzsébet

29

4. tanulmány

JÚLIUS 17–23.

Hit általi megigazulás

SZOMBAT DÉLUTÁN E HETI TANULMÁNYUNK: Róma 3:19-28 „Azt tartjuk tehát, hogy az ember hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül” (Róm 3:28). A mostani tanulmányunkkal elérkeztünk a Római levél alapvetõ tárgyához: a hit általi megigazuláshoz. Ez egy jogi kifejezés. A törvényszegõ bíró elé kerül, majd tettéért halálra ítélik. Megjelenik azonban egy helyettes, aki magára vállalja a törvényszegõ vétkét, ezzel megszabadítja a bûnöst, aki a helyettes felajánlását elfogadva, büntetlenül állhat a bíró elõtt, úgy, mint aki el sem követte a vétséget, amelyért perbe fogták. Ez azért lehetséges, mert a feddhetetlen elõéletû helyettes saját tökéletességét ajánlja a törvényszegõnek, aki bocsánatot nyert. A bûnös tehát úgy állhat a törvényszék elõtt, mint aki sosem vétkezett. Senki nem állítja errõl az emberrõl, hogy ártatlan. Ellenkezõleg, bûnössége ismert, viszont mégis megbocsátást nyer. A megváltási terv a bûnösökért van. A Helyettes, Jézus elõélete makulátlan, és amikor a törvényszék elõtt áll helyettünk, a mi igazságtalanságunk helyett az Õ igazságát fogadják el, tehát Isten igaznak nyilvánít. Nem saját tetteink miatt, hanem Jézusért, akinek az igazsága a miénk lesz, amikor „hit által” elfogadjuk. Innen ered a „hit általi megigazulás” kifejezés. Amikor elfogadjuk Jézust, a múltunktól függetlenül az Õ igazságában állunk Isten színe elõtt, és egyedül ez az igazság menthet meg. Ez valóban jó hír! Ennél jobb már nem is lehet. 30

július 18.

VASÁRNAP

A TÖRVÉNY CSELEKEDETEI Mit mond Pál a törvényrõl Róm 3:19-20 verseiben? Miért olyan fontos ezt minden kereszténynek megérteni? Pál tágabb értelemben használja a törvény kifejezést, mint ahogy azt a korabeli zsidók értelmezték. A tórah (héberül „törvény”) alatt a zsidók még ma is a Mózes öt könyvében, illetve általában az Ószövetségben szereplõ isteni utasítást értik. Az erkölcsi törvény, illetve annak rendeletekben és ítéletekben való részletezése, valamint a ceremoniális szabályok is ennek az utasításnak a részét képezik. Ennek fényében itt a törvényre a judaizmus rendszereként tekinthetünk. Törvény alatt lenni annyi, mint annak hatásköre alá tartozni. A törvény feltárja, hogy milyen hiányosságok és bûnök terhelik az embert Isten elõtt. A törvény nem szabadíthat meg a bûntõl, de késztetheti a bûnöst, hogy megoldást keressen rá. Napjainkban, amikor a zsidók törvénye már nem mérvadó, a Római levél kapcsán a törvényre elsõsorban mint erkölcsi törvényre gondolunk. Ez a törvény sem válthat meg, éppen úgy, mint ahogy a judaizmus rendszere sem menthette meg a zsidókat. Nem az erkölcsi törvény váltja meg a bûnöst. Szerepe az, hogy bemutassa Isten jellemét, és rávezesse az embereket, hol vannak hiányosságaik e jellem tükrözésében. Bármelyik törvényrõl legyen is szó: az erkölcsi, a ceremoniális, a polgári törvényrõl, vagy ezek összességérõl, ha valamelyiket vagy akár mindet meg is tartanánk, attól még nem válnánk igazzá Isten színe elõtt. Soha nem is volt ez a törvény rendeltetése. Ellenkezõleg, a törvénynek rá kell mutatnia hiányosságainkra, és Krisztushoz kell vezetnie. A törvény nem ment meg, mint ahogy egy betegség tünetei sem gyógyítanak ki a betegségbõl. A tünetek nem gyógyítanak, csak figyelmeztetnek, hogy szükség van valamilyen gyógymódra. A törvény így mûködik. Mennyire sikeresek a törvény betartása érdekében tett erõfeszítéseink? A válaszunk alapján vajon nem hiábavaló a törvény általi üdvözülésben hinni? 31

HÉTFŐ

július 19.

HIT ÉS IGAZSÁG „Most pedig törvény nélkül jelent meg az Istennek igazsága, amelyrõl tanúbizonyságot tesznek a törvény és a próféták” (Róm 3:21). Mirõl szól ez az ige?

Ezt az igazságot az apostol szembeállítja a zsidók által ismert igazsággal, tudniillik a törvény igazságával. Ez az új igazság „az Istennek igazsága”; vagyis olyan igazság, ami Istentõl ered, amit Õ biztosít, és amit valódi igazságként elfogadhat. Ez az emberi testben megjelent Jézus által megélt igazság, amit mindazoknak felkínál, akik hajlandók hit által elfogadni és igényelni, no nem mintha megérdemelnék, hanem mert szükségük van rá. „Az igazság(osság) a törvénynek való engedelmesség. A törvény igazságot követel, és ezzel a bûnös tartozik a törvénynek, de képtelen annak megtartására. Egyedül hit által igazulhat meg. Hit által Istenhez hozhatja Krisztus érdemeit, és az Úr a bûnösnek tulajdonítja Fiának engedelmességét. Isten elfogadja Krisztus igazságát az ember elégtelensége helyett. Elfogadja és megigazítja a bûnbánó, hívõ lelket. Megbocsátja bûneit és úgy bánik vele, mintha igaz volna. Úgy szereti, mint saját Fiát” (Ellen G. White: Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 336–337. o.). Hogyan tanulhatjuk meg elfogadni ezt a csodálatos igazságot? (Lásd még Róm 3:22!)

Jézus Krisztus hite itt kétségtelenül a Jézus Krisztusba vetett hitet jelenti. A keresztény ember életében munkálkodó hit sokkal több az elméleti egyetértésnél, a Krisztus életével és halálával kapcsolatos bizonyos tények elfogadásánál. A Jézus Krisztusba vetett igazi hit az, hogy elfogadjuk Õt Megváltónknak, Helyettesünknek, Urunknak, mint akibõl ered biztonságunk, és az Õ életútját választjuk. Annyi, mint bízni benne, és hit által arra törekedni, hogy parancsolatai szerint éljünk. 32

július 20.

KEDD

KEGYELEM ÉS MEGIGAZULÁS A törvényrõl és annak szerepérõl eddig tanultakat figyelembe véve, olvassuk el Róm 3:24 versét! Mit mond itt Pál? Mit jelent az, hogy a váltság Jézusban van (ti. „a Krisztus Jézusban való váltság”)? Mit értünk „megigazulás” alatt e szövegben? A megigazulásnak fordított görög szó, a dikaioó jelentése „igazságosnak/törvényesnek tart”, „igaznak odaállít.” A szónak azonos gyökere van a dikaioszüné (igazságosság; igazságosság gyakorlása) és a dikaióma (jogos követelés) szavakkal. Vagyis kapcsolat van a „megigazulás” és az „igazság(osság)” között: tehát akkor igazulunk meg, amikor Isten „igaznak nyilvánít”.3 A megigazítás elõtt az ember igazságtalan, ezért Isten nem fogadhatja el; a megigazítást követõen azonban már igaznak számít, tehát Isten elõtt elfogadható. Ez azonban csak Isten kegyelme (jóindulata, szívessége) által történik. Amikor a bûnös Istenhez fordul megváltásért, kegyelembõl lesz igazzá. Nem kiérdemelt jóindulatról van szó, vagyis senki nem a saját érdeme alapján igazul meg, mivel semmire nem hivatkozhat Isten elõtt. Az ember a Krisztus Jézusban való váltság által igazul meg, ezt a váltságot pedig Jézus a bûnös helyetteseként, biztosítékaként kínálja fel. A Római levél a megigazulást úgy mutatja be, mint ami egy bizonyos idõpontban történik. Az egyik pillanatban a bûnös még kívül van, igazságtalan, Isten nem fogadja el; a következõ pillanatban, a megigazulást követõen pedig már bebocsátást nyer, Isten elfogadja, igaz. A Krisztusban lévõ ember a megigazulást múltbeli eseménynek látja, ami akkor ment végbe, amikor teljesen átadta magát Krisztusnak. A „megigazulván” (Róm 5:1) szó szerint azt jelenti: „miután megigazult(unk).” Természetesen, ha a megigazult bûnös elesik, majd visszatér Krisztushoz, a megigazulás újra végbemegy. Amennyiben az újbóli megtérést napi tapasztalatnak tartjuk, akkor egy bizonyos értelemben a megigazulásra is érdemes ismétlõdõ tapasztalatként tekintenünk. Tekintettel arra, hogy a jó hír ennyire jó, vajon mi tartja vissza az embereket az evangélium elfogadásától? A saját életünkre gondolva, mi minden gátolja, hogy az Úr minden ígéretét és ajándékát elfogadjuk? Az angol tanulmány szerzõje azért vezeti le ezt a magyarban teljesen magától értetõdõ összefüggést, mert a göröggel és a magyarral ellentétben, az angolban a megigazulás (justification) és az igazság (righteousness) szónak nem azonos a gyökere. (A fordító megjegyzése) 3

33

SZERDA

július 21.

„AZ Ő IGAZSÁGA” Róm 3:25 versében Pál tovább részletezi a megváltás jó hírét. A görög hilaszterion szó, amit Bibliánk így fordít: „engesztelõ áldozat”, az Újszövetségben csak itt és Zsid 9:5 versében szerepel. A második igehelyen a magyar fordításban ez áll: „fedél”. Ez konkrétan a frigyláda fedelét jelenti. (Az új protestáns fordításban az „engesztelés helye” kifejezés szerepel, az angolban pedig a „kegyelem királyi széke” kifejezést találjuk). Róm 3:25 versében a Krisztus általi megigazulás és megváltás leírásában az engesztelés (hilaszterion) mindannak a beteljesedését jelöli, aminek a kegyelem királyi széke az elõképe volt az ószövetségi szentélyben. Ezek szerint Jézus áldozati halála a megváltás eszköze, az engesztelés biztosítéka. Röviden ez azt jelenti, hogy Isten mindent megtett, ami megváltásunk érdekében szükséges. A szöveg az „elkövetett bûnöknek elnézése” kérdésérõl is beszél. Isten a bûneink miatt nem fogadhat el. Mi magunk semmit nem tehetünk bûneink eltörlése érdekében, Isten azonban a megváltási tervben gondoskodott arról, hogy a Krisztus vérébe vetett hit által bûneinkre bocsánatot nyerhessünk. Az elnézés persze korántsem jelenti azt, hogy a bûn említésre sem kerül. Isten azért nézheti el a múltban elkövetett bûnöket, mert halálával Krisztus minden ember bûnéért megfizette a büntetést. Ezért Isten mindenkinek elnézi a bûneit, aki hisz „az Õ vérében”, mert Krisztus már meghalt érte (1Kor 15:3). Mire akar rámutatni Pál Róm 3:26-27 verseiben? A jó hír, amirõl Pál lelkesen beszél mindenkinek, aki kész meghallgatni, hogy „az õ [ti. Isten] igazsága” az ember számára elérhetõ, méghozzá nem cselekedetek vagy érdem, hanem a Jézusba vetett hit által, és azáltal, amit Jézus tett értünk. A Golgota keresztjére való tekintettel Isten igaznak nyilváníthatja a bûnösöket úgy, hogy közben a világmindenség elõtt továbbra is igaz és igazságos marad. Sátán nem vádolhatja Istent, mert a menny a legnagyobb áldozatot hozta meg. Sátán azt hangoztatta, hogy Isten többet vár el az embertõl, mint amennyit Õ maga kész megadni. A kereszt azonban cáfolja e vádat. Sátán arra számított, hogy az ember bûnössé válása után Isten majd elpusztítja a világot. Ehelyett azonban Isten elküldte Jézust megváltóként. Mit árul ez el Isten jellemérõl? Hogyan kell hatnia ez életünkre annak, ha így ismerjük jellemét? Ennek tudatában mit fogunk másképp tenni az elkövetkezõ huszonnégy órában? 34

július 22.

CSÜTÖRTÖK

HIT ÉS CSELEKEDETEK „Azt tartjuk tehát, hogy az ember hit által igazul meg, a törvény cselekedetei nélkül” (Róm 3:28). Vajon ez azt jelentené, hogy nem kell engedelmeskednünk a törvény parancsolatának, hiszen az nem üdvözít? Mivel indokoljuk válaszunkat? A történelmi szövegösszefüggést tekintve Pál Róm 3:28 versében tágabb értelemben beszélt a törvényrõl, vagyis a judaizmus rendszerérõl. Bármennyire törekedett is egy zsidó lelkiismeretesen élni e rendszerben, nem igazulhatott meg, ha nem fogadta el, hogy Jézus a Messiás. Pál ebben a versben vonja le a következtetést korábbi állításából, miszerint a hit törvénye nem enged teret a dicsekedésnek. Ha az ember a saját cselekedetei által igazulna meg, akkor dicsekedhetne ezekkel. Azonban ha azért üdvözül, mert Jézusban hisz, akkor az érdem valójában Istené, aki a bûnöst megigazítja. Ellen G. White érdekes választ ad arra a kérdésre, hogy mi a hit általi megigazulás. Ezt írta: „[A hit általi megigazulás] Isten cselekedete, amellyel porba dönti az ember dicsõségét, és megteszi az emberért azt, amit neki nem áll hatalmában önmagáért megtenni” (Ellen G. White: Testimonies to Ministers and Gospel Workers. 456. o.). A törvény cselekedetei nem szerezhetnek engesztelést a múlt bûneiért. A megigazulást nem lehet kiérdemelni, csak Krisztus engesztelõ áldozatába vetett hit által elfogadni. Ilyen értelemben tehát a törvény cselekedeteinek semmi köze a megigazuláshoz. A cselekedetek nélküli megigazulás azt jelenti, hogy Isten megigazít, még ha nincs is semmi érdemünk. Sok keresztény azonban félreérti és rosszul alkalmazza ezt a szöveget. Azt mondják, hogy nincs más dolgunk, mint hinni, és közben alábecsülik a cselekedetek és az engedelmesség szerepét, még az erkölcsi törvénynek való engedelmességét is. Ezzel teljesen félreértik Pált. A Római levélben és másutt is, Pál igen nagy jelentõséget tulajdonít az erkölcsi törvény betartásának, éppúgy, mint Jézus, valamint Jakab és János (Mt 19:17; Róm 2:13; Jak 2:10-11; Jel 14:12). Pál mondanivalójának az a lényege, hogy noha a törvénynek való engedelmesség nem a megigazulás eszköze, a hit által megigazult ember mégis megtartja Isten törvényét, sõt igazán csak õ képes megtartani a parancsolatokat. Az újjá nem született ember, aki nem igazult meg, képtelen eleget tenni a törvény elvárásainak. 35

PÉNTEK

július 23.

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA: Ellen G. White: Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. Budapest, 1999, Advent Kiadó. „Krisztus igazsága a törvényben” c. fejezet, 224–227. o., „Jöjj, keress és találj!” c. fejezet, 305–308. o., „Tökéletes engedelmesség Krisztus által” c. fejezet, 343–344. o.; Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház. „Régi és új igazságok” c. fejezet, 80–87. o. „Krisztus jelleme lép a miénk helyébe, és Isten kegyelmébe fogad bennünket, mintha sohasem vétkeztünk volna” (Ellen G. White: Jézushoz vezetõ út. Budapest, 1992, Advent Kiadó. 52. o.). „A kegyelem érdem nélküli jutalom. A bûnrõl mit sem tudó angyalok nem tudják, milyen az, amikor kegyelmet gyakorolnak velük, de bûnösségünk szükségessé teszi, hogy az irgalmas Isten kegyelmet gyakoroljon velünk” (Ellen G. White: Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 305. o.). „A hit az a feltétel, amit Isten megfelelõnek látott arra, hogy megbocsásson a bûnösnek. Ez nem azért van, mert valami olyan erény van benne, mely által az üdvösség kiérdemelhetõ, hanem mert megragadhatja Krisztus érdemeit, a bûnös orvosságát. A bûnös törvényszegése és tökéletlensége helyébe a hit Krisztus tökéletes engedelmességét állítja. Amikor a bûnös személyes Megváltójaként hisz Krisztusban, akkor Isten – biztos ígéreteihez híven – megbocsátja bûnét és ingyen megigazítja. A bûnbánó bûnös felismeri, hogy megigazulását Krisztus mint az õ helyettese és kezese tette lehetõvé, aki meghalt érte, aki az õ engesztelõ áldozata és igazsága” (i. m. 336. o.). „Noha a törvény nem törölheti ki a bûn büntetését, és minden adósságával megterheli a bûnöst, mégis Krisztus bõséges bûnbocsánatot ígért azoknak, akik megbánják vétkeiket és elfogadják bocsánatát. Isten szeretete gazdagon árad a bûnbánó, hívõ lélekre. A bûn bélyege egyedül az engesztelõ áldozaton keresztül törölhetõ ki a lélekbõl. Nem kisebb áldozatra volt szükség, mint annak halálára, aki egyenlõ volt az Atyával. Krisztus munkája – élete, megaláztatása, halála és az elveszett emberért való közbenjárása – naggyá és dicsõségessé teszi a törvényt” (i. m. 341. o.). BESZÉLGESSÜNK RÓLA! 1. Gondoljunk arra, hogy mi a megváltásunk ára: Isten Fia a halálával fizetett érte! Hogyan késztethetnek ezek a gondolatok arra, hogy igyekezzünk ellenállni a bûnnek?

36

SZOMBATI TAPASZTALATOK – 2. Olaszországi utunkat folytatva megérkeztünk Bresciába, a barátunkhoz. Az ott töltött két nap alatt igazi vendégszeretetben volt részünk. Onnan legurultunk Pisába, majd Toscanaba, és a híres középkori falu, San Gimignano megtekintése után indultunk Horvátországba. A terv szerint az Isztrián találkoztunk gyerekkori barátainkkal, akik elõttünk odaértek, így nem kellett szállást keresgélnünk, mert ezt õk megtették helyettünk. Az egyhetes, kemény motorozás után jól esett megpihenni a kis isztriai faluban, Premanturán. Barátaink szintén nehezen találtak szállást; egy utazási irodában próbálkoztak, de eredménytelenül. Imádkoztak, az Úr segítségét kérték, és 5 perccel késõbb egy idõsebb férfi lépett az irodába, aki felajánlotta, hogy megszállhatnak a lakása egyik szobájában. Késõbb a barátunk elmagyarázta, hogy még 4 fõ részére – vagyis nekünk – szeretne szobát foglalni. Az öregúr az egész lakását átadta, szinte fél áron az akkori árakhoz képest. Csütörtökön érkeztünk oda. Házigazdánk, Todor meghívott vacsorára. A teraszon ülve kellemes zenét hallgattunk. Nagy volt az örömünk, amikor megtudtuk, hogy az 500 fõs kis falu egyetlen adventista családjához vezetett az Úr – az imádságra válaszaként. Péntek este a szomszéd város, Pula gyülekezetének fiataljai átjöttek megismerkedni velünk, és meghívtak a szombati istentiszteletre. Örömmel mentünk, bár tartottunk tõle, hogy semmit nem értünk majd a horvát prédikációból. A szombatiskola alatt az elõttünk lévõ sorban egy úr hátrafordult, és magyarul köszöntött. Isten gondoskodott a tolmácsról is! Az akkor hallott prédikáció mély nyomot hagyott bennünk, talán ez volt életünk egyik legszebb istentisztelete. Csodálatos az Úr! Hihetetlen szálakon fûzi össze az eseményeket életünkben. A meg nem ünnepelt szombat után lelkileg egészen feltöltõ prédikációval ajándékozott meg. Ez is azt mutatta, hogy milyen sokat jelent a negyedik parancsolat. Isten gondviselése a hazaúton is végigkísért. Nagyon rossz, esõs idõ köszöntött akkor Európára, elõttünk pedig még 800 km-es hosszú út állt hazáig. Indulás elõtt imában kértük az Urat, hogy óvjon meg a nagy esõtõl, és vezessen épségben haza, hiszen a következõ szombaton lesz a keresztségünk. Jól haladtunk, alig egy-két csepp esõ esett, és gyorsan elértünk a magyar határhoz. A sûrû felhõk rendre elkerültek bennünket, Magyarországon pedig éppen elõttünk vonult végig a vihar, bár néha-néha beértük a felhõszakadást. Ilyenkor megálltunk, vártuk. Az utolsó 100 km-t már sötétben tettük meg, állandóan lestük a vihart, ami továbbra is környékezett, de csak hazaérkezésünk után 5 perccel kezdett ömleni az esõ… Horváthné Portörõ Erzsébet

37

5. tanulmány

JÚLIUS 24–30.

A megigazulás és a törvény

SZOMBAT DÉLUTÁN E HETI TANULMÁNYUNK: 1Mózes 15:6; 2Sámuel 11-12; Róma 3:20-23, 31; 4:1-17; Galata 3:19; 1János 3:4 „A törvényt tehát hiábavalóvá tesszük-é a hit által? Távol legyen! Sõt inkább a törvényt megerõsítjük” (Róm 3:31). A Római levél 4. fejezete sok szempontból is eljut a hit általi megváltás bibliai tanának alapjáig. Pál Ábrahámot, mint a szentség és az erény mintaképét választotta a kegyelem általi és a törvény cselekedetei nélküli megváltás példájaként, nem hagyva teret a félreértésnek. Isten szemében még a leghûségesebb ember sem válhat igazzá tettei vagy a törvény betartása által, akkor ugyan miben reménykedhetne bárki más? Ha Ábrahámnak kegyelemre volt szüksége, akkor kegyelem kell mindenkinek, zsidónak, pogánynak egyaránt. A Római levél 4. fejezetében az apostol a megváltási terv három fõ szakaszát tárja elénk: 1) az isteni áldás ígérete (a kegyelem ígérete); 2) az ember válasza erre az ígéretre (a hit válasza); és végezetül 3) az igazság isteni kinyilvánítása azok életében, akik hisznek (a megigazulás). Így mûködött ez Ábrahám esetében, és így van ez velünk is. Fontos tudnunk, hogy Pál szerint a megváltás kegyelem által történik; az üdvösséget kapjuk, függetlenül attól, hogy mennyire vagyunk érdemesek rá. Ha megérdemelnénk, akkor járna nekünk; ha pedig járandóságunk lenne, nem ajándékként kapnánk, hanem egy tartozás kiegyenlítéseként. Pedig a bûntõl megrontott ember egyetlen esélye, hogy a megváltás ajándék. Pál viszszanyúlt egészen Mózes elsõ könyvéig, 1Móz 15:6 versét idézte, hogy bizonyítsa az egyedül hit által nyerhetõ üdvösséggel kapcsolatos álláspontját: „És [Ábrahám] hitt az Úrnak és tulajdoníttaték az õnéki igazságul”. Íme, a hit általi megigazulás a Biblia legelsõ lapjainak egyikén! 38

július 25.

VASÁRNAP

A TÖRVÉNY MEGERŐSÍTÉSE Mire akart Pál rámutatni Róm 3:31 versében? Miért fontos ez nekünk, adventistáknak? Ebben a szakaszban az apostol azt hangsúlyozza, hogy a hit nem teszi hiábavalóvá Isten törvényét. Akik megtartották a törvényt, akár az egész ószövetségi törvénygyûjteményt, nem üdvözültek általa. Az a lényege az Ószövetség vallásának, mint ahogy az Újszövetségének is, hogy a bûnösök hit által részesülnek Isten kegyelmében. Mivel mutatja be Róm 4:1-8 szakasza, hogy már az Ószövetségben is hit által adatott az üdvösség, nem pedig a törvény cselekedeteibõl? Az ószövetségi elbeszélés szerint Isten azt tulajdonította igazságul Ábrahámnak, hogy „hitt” neki. Tehát az Ószövetség is a hit általi igazságot tanítja. Ezért hamis minden olyan feltételezés, miszerint a hit „hiábavalóvá” teszi (a görög katargeo jelentése: „hatástalanná tenni,” „érvényteleníteni”) a törvényt. A hit általi üdvösség nagyon is része az Ószövetségnek, a kegyelem tanítása az elejétõl a végéig jelen van benne. Mi más volt például az egész szentélyszolgálat, ha nem annak bemutatása, hogyan nyert megváltást a bûnös, méghozzá nem saját cselekedetei, hanem a helyettes áldozat halála révén? Továbbá, mi mással magyaráznánk, hogy Dávid bocsánatot nyert a Betsabéval folytatott szégyenletes viszonya után? Biztos, hogy nem a törvény betartásával szerzett megváltást, hiszen sok parancsolatot megszegett, aminek következtében számos esetben a törvény ítélete alá került. Ha Dávidnak a törvény által kellene üdvözülnie, egyáltalán nem üdvözülhetne. Pál a hit általi megigazulás példájaként állítja elénk azt, hogy Dávid újból isteni kegyben részesült. A megbocsátás Isten kegyelmének része. Íme, egy újabb ószövetségi példa a hit általi megigazulásra! Ami azt illeti, a zsidó vallás mindig is a kegyelem vallása volt, függetlenül attól, hogy az ókori Izráelben sokan törvényeskedõvé lettek. A törvényeskedés a vallás eltorzult formája, nem pedig az alapja volt. Idõzzünk el egy kicsit Dávid bûnénél és megtérésénél (2Sámuel 11-12; Zsoltár 51)! Miért meríthetünk reményt ebbõl a szomorú történetbõl? Milyen tanulság rejlik ebben azzal kapcsolatban, hogyan kell az elesettekkel bánni a gyülekezetben?

39

HÉTFŐ

július 26.

KEGYELEM VAGY TARTOZÁS Pál itt nem csupán egy teológiai kérdéssel foglalkozik. A kérdés a megváltás lényegét, valamint Istennel való kapcsolatunkat érinti. Aki azt gondolja, hogy az elfogadást ki kell érdemelnie, el kell érnie a szentségnek egy bizonyos fokát, mielõtt Isten megigazítaná és bocsánatban részesítené, az természetszerûleg befelé fordul, önmagára, saját cselekedeteire tekint. Így a vallás kifejezetten én-központúvá válhat, amire senkinek nincs szüksége. Ezzel szemben, ha valaki megérti a jó hírt, miszerint a megigazulás Isten ki nem érdemelhetõ ajándéka, mennyivel egyszerûbb és természetesebb számára, hogy figyelmét ne önmagára, hanem Isten szeretetére és irgalmára irányítsa! Végül pedig, kiben fog inkább tükrözõdni Isten jelleme: abban, aki csak önmagára koncentrál, vagy abban, aki Istenre összpontosítja figyelmét? Hogyan fejti ki Pál a hit általi megigazulás témáját Róm 4:6-8 verseiben? „A bûnösnek hit által Krisztushoz kell jönnie, meg kell ragadnia érdemeit, a Megváltóra helyeznie vétkeit és elfogadnia bûnbocsánatát. Õ ezért jött világunkba. Krisztus igazsága a bûnbánó, hívõ bûnösnek tulajdoníttatik, aki így a királyi család tagjává… válik” (Ellen G. White: Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 204. o.). Pál azzal folytatja tanítását, hogy nemcsak a zsidók, hanem a pogányok is hit által nyerik az üdvösséget (Róm 4:9-12). Sõt, ha ragaszkodunk a pontos meghatározáshoz, el kell mondanunk, hogy Ábrahám nem is volt zsidó: felmenõi pogányok voltak (Józs 24:2). Az õ idejében nem létezett a pogány-zsidó megkülönböztetés. Megigazulásakor Ábrahám még körülmetéletlen volt (1Móz 15:6). Így lett Ábrahám atyja a körülmetélteknek és a körülmetéletleneknek egyaránt, remek például szolgálva Pálnak, aki általa bemutathatta a megváltás egyetemes voltát. Krisztus mindenkiért meghalt, fajtól és nemzetiségtõl függetlenül (Zsid 2:9). Miért olyan borzalmas a faji, etnikai vagy nemzeti elõítélet, tekintettel a kereszt egyetemességére, és arra, amilyen tanítás rejlik benne az ember értékérõl? Hogyan ismerhetjük fel magunkban az elõítéletet, és Isten kegyelme által hogyan tisztíthatjuk meg a gondolkodásunkat tõle? 40

július 27.

KEDD

ÍGÉRET ÉS TÖRVÉNY „Mert nem a törvény által adatott az ígéret Ábrahámnak, vagy az õ magvának, hogy e világnak örököse lesz, hanem a hitnek igazsága által” (Róm 4:13). Ebben a versben az „ígéret” és a „törvény” szemben áll egymással. Pál az Ószövetségre alapozza a hit általi megigazulás tanát. Példaként Ábrahám életét említi, akit minden zsidó õsének fogadott el. Ábrahámot azonban Isten a törvény nélkül fogadta el és igazította meg. Isten megígérte neki, hogy „e világnak örököse lesz”, Ábrahám pedig elhitte az ígéretet, és elfogadta a szerepet, amit az Úr kijelölt neki. Következésképpen Isten elfogadta Ábrahámot; rajta keresztül munkálkodott a világ megváltásáért. Nagyszerû példa ez arra, hogyan mûködött a kegyelem már az Ószövetségben, kétségkívül ezért utalt rá Pál is. Hogyan mutat rá Róm 4:14-17 verseiben Pál, hogy mennyire központi szerepe volt már az Ószövetségben is a hit általi megváltásnak? Lásd még Gal 3:7-9! Ahogy azt már az elején is mondtuk, fontos észben tartanunk, hogy Pál kinek írta a levelét. A zsidó hívõk gondolkodását áthatotta az ószövetségi törvény, olyannyira, hogy idõvel elterjedt köztük az az elképzelés, miszerint üdvösségük attól függ, mennyire tartják meg a törvényt, noha ezt az Ószövetség nem tanította. E téves elképzelés kiigazítása érdekében Pál azzal érvelt, hogy Ábrahám a Sínai-hegyi törvényadás elõtt kapta az ígéretet, méghozzá nem a törvény cselekedetei révén (ugyanis a törvény, vagyis a Tóra egésze és a ceremoniális rendszer akkor még nem létezett), hanem hit által. A lényegen az sem változtatna, ha Pál kizárólag az erkölcsi törvényre utalt volna, ami elvileg már a Sínai-hegyi törvényadás elõtt is létezett. Sõt, még inkább igaz lenne állítása. Hiábavalóvá tesszük a hitet, ha Isten ígéreteit a törvény által keressük, mondja Pál. Kemény szavak ezek, de lényegében azt akarja kifejezni, hogy a hit üdvözít, a törvény viszont kárhoztat. Azt kívánja bemutatni, hogy mennyire hiábavaló dolog éppen attól várni az üdvösséget, ami ítélet alá von. Elvégre legyünk akár zsidók, akár pogányok, egyaránt áthágtuk a törvényt, éppen arra van tehát szükségünk, mint Ábrahámnak: hogy Isten hit által nekünk tulajdonítsa Jézus megváltó igazságát.

41

SZERDA

július 28.

TÖRVÉNY ÉS HIT A tegnapi tanulmányban Pál bemutatta – azon keresztül, ahogy Isten Ábrahámmal bánt –, hogy a megváltás a kegyelem ígérete, nem pedig a törvény által lehetséges. Tehát, ha a zsidók üdvözülni akartak, fel kellett adniuk a saját cselekedeteikbe, mint üdvösségük zálogába vetett bizalmukat, és el kellett fogadniuk az ábrahámi ígéretet, ami az eljövendõ Messiásban teljesedett be. Tulajdonképpen ugyanez vonatkozik mindenkire, zsidóra és pogányra egyaránt, aki úgy gondolja, hogy „jó” cselekedetei elegendõek az Istennel való kapcsolat helyreállításához. „Az az elképzelés, hogy az ember cselekedeteivel megválthatja önmagát, minden pogány vallás alapvetõ elve… Ahol pedig ezt vallják, ott nincs védõgát a bûn ellen” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1998, Advent Kiadó. 26. o.). Mit jelent ez? Miért szolgáltat ki a bûnnek az az elképzelés, miszerint saját cselekedeteinkkel megválthatjuk magunkat?

Hogyan magyarázta Pál a törvény és a hit kapcsolatát a Galáciai levelében? Gal 3:21-23

Ha létezne életet adó törvény, az minden bizonnyal csak Isten törvénye lehetne. Pál mégis azt fejtegeti, hogy még Isten törvénye sem eleveníthet meg, mivel mindenki törvényszegõvé lett, és így a törvény ítélete alá esik. A hit ígérete azonban, amit Krisztus még teljesebben bemutatott, minden hívõt felszabadít a „törvény alól”, vagyis a törvény kárhoztatása alól és annak terhe alól, hogy általa igyekezzünk megdolgozni a megváltásért. A törvény ugyanis hit és kegyelem nélkül teherré válik – mert törvény alatt lenni hit, kegyelem és a hit általi igazság nélkül annyit jelent, mint a bûn terhe és kárhozata alatt lenni. Mennyire központi a hit általi megigazulás szerepe az Istennel való kapcsolatunkban? Vagyis, mit tehetünk, nehogy az igazság más vetületei annyira elhomályosítsák ezt a kérdést, hogy végül megfeledkezzünk alapvetõ tanításáról? Elvégre, ugyan mit használ a többi tanítás e nélkül? 42

július 29.

CSÜTÖRTÖK

A TÖRVÉNY ÉS A BÛN Gyakran halljuk az emberektõl, hogy az Újszövetségben Isten már eltörölte a törvényt. Sokan idézetekre hivatkoznak, amelyek szerintük alátámasztják érveiket. Az állításuk mögött meghúzódó logika és teológia azonban némi kivetnivalót hagy maga után. Mit árulnak el a törvény és a bûn kapcsolatáról 1Jn 2:3-6, 3:4 és Róm 3:20 versei? Úgy háromszáz évvel ezelõtt a Gulliver utazásait lejegyzõ ír szerzõ, Jonathan Swift egy másik mûvében ezt írta: „De ki állítaná, hogy amennyiben parlamenti határozattal eltörölnénk az angol nyelvbõl és szótárainkból az ivás, csalás, hazugság és lopás szavakat, akkor másnap mindannyian mértékletes, õszinte, méltányos és igazságot szeretõ emberként ébrednénk? Helytálló ez a következtetés” (Jonathan Swift: A Modest Proposal and Other Satires. New York, 1995. Prometheus Books. 205. o.)? Hasonlóképpen, ha Isten törvényét valóban eltörölték, akkor miért számít még bûnnek a hazugság, a gyilkosság és a lopás, miért rossz még mindig? Ha Isten törvénye megváltozott, akkor meg kell változnia a bûn meghatározásának is. Vagy pedig, ha Isten törvénye hatályon kívül került, akkor a bûn is, és ugyan ki hiszi ezt el? (Lásd még 1Jn 1:7-10; Jak 1:14-15!) Az Újszövetségben jelen van mind a törvény, mind az evangélium. A törvény megmutatja, hogy mi a bûn, az evangélium pedig felkínálja a gyógyírt a bûnre, ami nem más, mint Jézus halála és feltámadása. Ha nincs törvény, nincs bûn sem, akkor pedig mitõl kellene megszabadulnunk? Az evangéliumnak csak a törvény összefüggésében, illetve annak folytonos érvényessége mellett van értelme. Sokszor halljuk, hogy Isten eltörölte a törvényt a kereszten. Ez azért is furcsa, mert épp a kereszt mutatja meg, hogy a törvényt nem lehet sem visszavonni, sem megváltoztatni. Ha Isten nem vonta vissza törvényét, sõt nem is változtatott rajta Krisztus kereszthalála elõtt, miért tenné utána? Miért nem szabadult meg a törvénytõl, amikor az ember bûnbe esett, megkímélve ezzel az emberiséget a törvényes büntetéstõl, amit a törvényszegés von maga után? Így Jézusnak sem kellett volna meghalnia. Jézus halála éppen azt mutatja, hogy ha a törvényt meg lehetett volna változtatni, vagy vissza lehetett volna vonni, akkor azt a kereszt elõtt és nem utána kellett volna megtenni. Semmi nem bizonyítja tehát jobban a törvény folytonos érvényességét, mint Jézus halála, ami pont a törvény változhatatlansága miatt következett be. Ha a törvényt meg lehetett volna változtatni, hogy kedvezzen bukott természetünknek, vajon nem az lett volna a jobb megoldás, mint hagyni Jézust meghalni? 43

PÉNTEK

július 30.

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA: Ellen G. White: Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. Budapest, 1999, Advent Kiadó. „Krisztus – az üzenet központja” c. fejezetbõl, 356. o.; Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. „Ábrahám elhívása” c. fejezetbõl, 93–95. o., „A törvény és a szövetségek” c. fejezetbõl, 322–324. o.; Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. „A Hegyibeszéd” c. fejezetbõl, 250–252. o., „Küzdelem” c. fejezetbõl, 512–513. o., „Elvégeztetett” c. fejezetbõl, 670–672. o. „Az osztályszellem e korszakában, amikor az emberi jogokat gyakran nem ismerték el, hirdette Pál az emberiség testvériségének magasztos igazságát, hogy Isten ’az egész emberi nemzetséget egy vérbõl teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén.’ Isten elõtt mindannyian egyenlõek vagyunk” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 1978, H. N. Adventista Egyház. 160–161. o.). „Az ember megváltása és a törvény dicsõségének helyreállítása érdekében Isten Fia felajánlotta életét bûnért való áldozatul. Aki nem ismert bûnt, bûnné lett érettünk. Meghalt értünk a Kálvárián. Halála megmutatja Isten csodálatos szeretetét az emberek iránt, és törvényének változhatatlanságát” (Ellen G. White: Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 227. o.). „A törvény igazságot követel, és ezzel a bûnös tartozik a törvénynek, de képtelen annak megadására. Egyedül hit által igazulhat meg. Hit által Istenhez hozhatja Krisztus érdemeit, és az Úr a bûnösnek tulajdonítja Fiának engedelmességét” (i. m. 336–337. o.). „Ha Sátánnak sikerül rávennie az embert, hogy saját cselekedeteit érdemszerzõ és igazságos cselekedetekként értékelje, akkor tudja, hogy legyûrheti kísértéseivel, áldozatra és zsákmányra lel benne... Kend be az ajtófélfákat a Golgota Bárányának vérével, és biztonságban leszel” (Ellen G. White: Review and Herald, 1889. szeptember 3.)! BESZÉLGESSÜNK RÓLA! 1. Miért olyan fontos megérteni, hogy az üdvösséget a törvény cselekedetei nélkül, egyedül hit által nyerjük el? Milyen tévedésektõl menthet meg, ha ezt tudjuk? Milyen veszélyek leselkednek arra, aki szem elõl téveszti ezt az alapvetõ bibliai tanítást? 2. Mivel tudjuk még alátámasztani, hogy Isten törvénye továbbra is érvényes, de nem a törvény és a törvénynek való engedelmesség üdvözít? 44

TÚRMEZEI ERZSÉBET: GONDOK A MAGASLATON

Milyen jó hegymászók a gondok! A magaslatra is felérnek. Szöges cipõben, könnyû bottal nekivágnak a meredélynek. Hogy kiszuszogják magukat, hirtelen a hátadra ülnek. Hiába mennek a hegyekbe, akik elõlük menekülnek. Se hegy, se völgy, se csendes erdõ, nincs rejtek, ahol reád nem lelnek. Csak egy helyen van gondtalanság, Gyermeki jó sor: Jézus mellett. Ki minden gondját ráveti, élhet akárhol: síkon, dombon, szikkasztó nyárban, téli fagyban boldogan vallja: Nincsen gondom!

45

6. tanulmány

JÚLIUS 31–AUGUSZTUS 6.

A hit

SZOMBAT DÉLUTÁN E HETI TANULMÁNYUNK: Róma 5 „Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki által van a menetelünk is hitben ahhoz a kegyelemhez, amelyben állunk; és dicsekedünk az Isten dicsõségének reménységében” (Róm 5:1-2). Pál az eddigiekben leszögezte, hogy megigazulni csak a Jézus Krisztusba vetett hit által lehet, Isten csak így fogad el, mivel egyedül az Õ igazsága révén állhatunk meg elõtte. Erre az igazságra építve az apostol tovább fejtegeti a megkezdett témát. Bemutatta, hogy az üdvösség egyedül hit és nem cselekedetek által nyerhetõ el, még egy olyan „igaz” ember esetében is, mint Ábrahám. Majd, mintha egyet hátrafelé lépne, a kép egészét tárja elénk. Azzal foglalkozik, hogy mi okozta a bûnt, a szenvedést és a halált, és hogyan találhatunk megoldást Krisztusban és az emberért végbevitt tetteiben. Egy ember, Ádám bûnesete miatt az egész emberiségre kárhozat, elidegenedés és halál vár; viszont szintén egy ember, Jézus gyõzelme által a világ új helyzetbe került Isten elõtt. Ennek köszönhetõen a Jézusba vetett hit által Isten meg tudja bocsátani bûneinket, a büntetést pedig mindörökre elengedheti. Pál szembeállítja Jézust Ádámmal, és megmutatja, hogyan hozhatja helyre Krisztus azt, amit Ádám tett. Hozzáfûzte, hogy Jézus képes megmenteni Ádám bûnének áldozatait, mindazokat, akik hisznek benne. Ennek alapja Krisztus keresztje és helyettes halála, ami utat nyit minden ember, zsidó és pogány üdvössége elõtt egyaránt, hiszen Jézus a vére által megigazulást szerzett mindazoknak, akik elfogadják Õt.

46

augusztus 1.

VASÁRNAP

„MEGIGAZULVÁN AZÉRT” Foglaljuk össze Pál Róm 5:1-5 verseiben megfogalmazott üzenetét! Milyen tanulságot vonhatunk le belõle? A „megigazulván” szó görög eredetije az ige befejezett cselekményét jelöli. Nem a törvény valamely cselekedete révén nyilvánít vagy tekint igaznak Isten, hanem azért, mert elfogadtuk Jézus Krisztust, és nekünk tulajdonítja Jézus tökéletes földi életét, vagyis tökéletes törvény-megtartását. Ugyanakkor az összes bûnünk Jézusra került. Isten úgy tekint rájuk, mintha nem mi, hanem Jézus követte volna el azokat. Így megszabadulhatunk a megérdemelt büntetéstõl. Ez a büntetés Krisztust sújtotta helyettünk, hogy nekünk ne kelljen elszenvednünk. Mi lehet ennél nagyszerûbb hír a bûnös ember számára? A magyar fordításban a 2. és a 3. versben egyaránt a „dicsekedik” ige szerepel, míg a 2. vers angol fordításában az, hogy „örvendezik”. A megigazult emberek a háborúságban is örvendezhetnek, mert hitüket, bizalmukat Jézus Krisztusba vetették. Bíznak abban, hogy Isten mindent a javukra fordít. Megtiszteltetésnek tekintik majd, ha Krisztusért háborúságot kell szenvedniük (lásd 1Pt 4:13). Figyeljük meg továbbá a gondolat kifejtésének fokozatosságát a 3-5. versekben! 1. Béketûrés. A görög hüpomoné szó azt jelenti, hogy „állhatatos kitartás”. A háborúság, vagyis a megpróbáltatás ilyen kitartást fejleszt ki abban, aki megtartja a hitet, és nem téveszti szem elõl a Krisztusban lévõ reménységet még az életet megnyomorító küzdelmek és szenvedések közepette sem. 2. Kipróbáltság (új prot. ford.). Az így fordított görög dokimé szó azt jelenti: „próba által szerzett bizonyosság”, illetve „kipróbált jellem”. Tehát annak lehet kipróbált a jelleme, aki béketûrõn kiállja a megpróbáltatásokat. 3. Reménység. A kitartás és a kipróbáltság természetesen erõsíti a reménységet is, ti. azt a reményt, ami Jézusban és a megváltás ígéretében található. Amíg hittel, bûnbánattal és engedelmességgel Jézusba kapaszkodunk, minden okunk megvan a reményre. Mi az, amit az életben mindennél jobban remélünk? Hogyan válhat valóra e reményünk Jézusban? Megvalósulhat egyáltalán? Ha nem, akkor érdemes foglalkozni vele? 47

HÉTFŐ

augusztus 2.

AZ EMBERT KERESŐ ISTEN Mit tudhatunk meg Róm 5:6-8 verseibõl Isten jellemérõl, és miért találunk annyi reménységet ebben a szakaszban?

Ádám és Éva szégyenletesen megszegte az isteni parancsolatot, amire nem lehet mentséget találni, mégis Isten tette meg az elsõ lépést a megbékélés érdekében, és azóta is Õ a kezdeményezõ. Lehetõséget biztosít a megváltásra, és ennek elfogadására hívja az embereket. „Mikor pedig eljött az idõnek teljessége, kibocsátotta Isten az õ Fiát” (Gal 4:4). Róm 5:9 verse szerint Jézus által megmenekülünk Isten haragjától. Mit értünk ezen?

Ahogy Egyiptomban, a kivonulás elõestéjén az ajtófélfára kent vér megóvta az izraeliták elsõszülötteit az egyiptomi elsõszülötteket sújtó haragtól, Jézus Krisztus vére éppen úgy megvédi a megigazult és ebben az állapotban megmaradó hívõket az idõk végén kiáradó és a bûnt végül elpusztító isteni haraggal szemben. Vannak, akik nem tudják könnyen elfogadni, hogy a szeretõ Isten haragvó is tud lenni. Pedig épp a szeretete miatt létezik a haragja is. Hogyne haragudna a bûnre Isten, aki szereti a világot? Ha közömbös lenne irántunk, egy cseppet sem érdekelné, hogy mi zajlik itt. Nézzünk körül a világban, és lássuk meg, mit tett a bûn a teremtéssel! Hogyne gerjedne Isten haragra ennyi gonoszság és rombolás láttán? Még miért van okunk az örömre? Róm 5:10-11

Egyes magyarázók a 10. versben utalást látnak Krisztus földi életére, és arra, hogy most tökéletes jellemét kínálja fel nekünk. Nem kétséges, Krisztus tökéletes életének valóban ez az eredménye. Úgy tûnik azonban, Pál itt azt hangsúlyozza, hogy bár Krisztus meghalt, fel is támadt és örökké él (lásd Zsid 7:25). Mivel él, üdvösségünk van. Ha a sírban maradt volna, vele együtt minden reményünk elveszett volna. A 11. versben Pál tovább sorolja az Úrban való örömünk, dicsekedésünk okát, vagyis azt, amit Jézus értünk véghezvitt. 48

augusztus 3.

KEDD

ELNYELETETT A HALÁL A halál a legádázabb ellenség. Amikor Isten megteremtette az embert, örök életet szánt neki. Kevés kivételtõl eltekintve, az emberek nem akarnak meghalni, akik pedig mégis arra vágynak, rettentõ belsõ gyötrõdés és szenvedés után jutnak el oda. A halál legbensõbb ösztöneinkbõl vált ki ellenkezést, mégpedig azért, mert Isten örök életre teremtett, nem akarta, hogy megismerjük a halált. Mirõl ír Pál Róm 5:12 versében? Mire ad ez magyarázatot?

A bibliamagyarázók jóval többet vitáztak e vers felett, mint általában a többi bibliavers felett. Talán azért, mert egyes magyarázók – ahogy a The SDA Bible Commentary. 6. köt. 529. oldalán olvassuk – „másra akarják vonatkoztatni az igeszakaszt, mint amire Pál szánta.” A vita egyik tárgyát a következõ kérdés képezi: hogyan adta át Ádám a bûnét az utódoknak? Ádám leszármazottai vajon szintén osztoznak bûne terhében, vagy csak saját vétkük terheli õket Isten elõtt? Noha egyesek a fenti versben igyekeznek választ találni e kérdésre, Pál itt nem ezzel foglalkozott. Egészen másra gondolt. Ismételten hangsúlyozta azt, amit már korábban mondott: „Mert mindnyájan vétkeztek” (Róm 3:23). El kell ismernünk bûnösségünket, mert csak így eszmélünk rá, hogy szükségünk van Megváltóra. Pál itt a bûn súlyosságára akarta rávezetni az olvasóit, és bemutatta, hogy Ádám vétke mit szabadított a világra. Majd arról írt, hogy Isten mit kínál fel Jézus által, aki az egyetlen gyógyír az Ádám bûne által az egész világra kiterjedt tragédiára. Ez a vers azonban csak a problémáról szól, az Ádámban való halálról, és nem a megoldásról, ami a Krisztusban való élet. Márpedig az evangélium egyik legnagyszerûbb következménye az, hogy a halált elnyeli az élet. Jézus, aki átlépett a sír kapuján, letörve béklyóit, így szól: „[Én vagyok] az Élõ; pedig halott valék, és ímé élek örökkön örökké Ámen, és nálam vannak a pokolnak és a halálnak kulcsai” (Jel 1:18). Mivel Jézusnál vannak a kulcsok, az ellenség már nem tarthatja áldozatait a sírban! Mikor szembesültünk a halál valóságával és tragédiájával? Miért olyan fontos, hogy e könyörtelen ellenséggel szemben egy nálunk és a világon mindennél hatalmasabb lényben reménykedjünk? 49

SZERDA

augusztus 4.

A TÖRVÉNY ÉBRESZT RÁ, HOGY MIRE VAN SZÜKSÉGÜNK „Mert a törvényig is volt bûn a világban, bár a bûn nem róható fel, ha nincs törvény. Mégis úrrá lett a halál Ádámtól Mózesig azokon is, akik nem Ádám vétkéhez hasonlóan estek bûnbe. Õ pedig elõképe az eljövendõnek” (Róm 5:13-14, új prot. ford.). Mirõl beszél itt Pál? A „törvényig” kifejezés párhuzamban áll az „Ádámtól Mózesig” kijelentéssel. Pál a teremtéstõl a Sínai-hegyi törvényadásig tartó idõszakról beszél, vagyis a Tízparancsolatot is magába foglaló izraelita rendszer szabályainak és törvényeinek formális bevezetése elõtti idõrõl. A „törvényig” szó azt fejezi ki, hogy amíg Isten a Sínai-hegynél kinyilatkoztatta Izráelnek a különbözõ parancsolatok követelményeit. A bûn már a törvényadás elõtt is létezett. Hogyne létezett volna? Avagy a hazugság, a gyilkosság, a házasságtörés és a bálványimádás addig nem lett volna bûn? De mennyire, hogy az volt! Igaz, a törvényadást megelõzõen az emberiség általában kevesebb isteni kinyilatkozatást kapott, mindazonáltal elég ismerettel rendelkeztek ahhoz, hogy felelõsségre vonhatók legyenek. Isten igaz, és senkit nem ítél el méltánytalanul. A Sínai-hegyi események elõtt is meghaltak az emberek, mutatott rá Pál. A halál mindenkire elhatott, és noha nem egy konkrétan kinyilatkoztatott parancsolat ellen vétettek, mégiscsak vétkeztek. Ismerhették a természetben megnyilvánuló isteni kinyilatkoztatást, amit nem fogadtak el, és ezért Isten bûnösnek tartotta õket. „Mert ami Istenben láthatatlan… a világ teremtésétõl fogva az õ alkotásaiból megértetvén megláttatik; úgy, hogy õk menthetetlenek” (Róm 1:20). Miért nyilatkoztatta ki Isten önmagát még teljesebben a „törvényben”? Róm 5:20-21 A Sínai-hegynél adott rendeletek magukba foglalták az erkölcsi törvényt is, ami természetesen már korábban is létezett, azonban a Biblia szerint ekkor írták le elõször, és kezdték széles körben hirdetni. Amikor az izraeliták az isteni rendeletekhez viszonyították magukat, ráébredtek, hogy igencsak alulmaradnak követelményeihez képest. Más szóval, „a bûn megnövekedett”. Hirtelen felmérték, milyen nagy is a törvényszegésük súlya. A törvény kinyilatkoztatásának az volt a célja, hogy segítsen nekik megérteni: Megváltóra van szükségük, és késztesse õket az ingyen felkínált isteni kegyelem elfogadására. Ahogy ezt már korábban hangsúlyoztuk, az Ószövetség vallása mentes volt a törvényeskedéstõl. 50

augusztus 5.

CSÜTÖRTÖK

A MÁSODIK ÁDÁM „Bizonyára azért, miképpen egynek bûnesete által minden emberre elhatott a kárhozat: azonképpen egynek igazsága által minden emberre elhatott az életnek megigazulása. Mert miképpen egy embernek engedetlensége által sokan bûnösökké lettek: azonképpen egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek” (Róm 5:18-19). Milyen ellentét tárul itt elénk? Minek a reményét adja Krisztus? Ádámtól lényegében csak halálos ítéletet kaptunk. Krisztus azonban közbelépett, és ahol Ádám elesett, Õ az emberért kiállta az összes próbát. Visszaszerezte azt, amit Ádám elveszített dicstelen kudarcával és bukásával. Helyettesünkként elfogadhatóvá tesz Isten elõtt. Jézus ezért lett a „második Ádám”. „A második Ádám szabad erkölcsi lény volt, életviteléért felelõs. Kifejezetten szövevényes és félrevezetõ hatások közepette, sokkal kedvezõtlenebb helyzetben kellett bûntelen életet élnie, mint az elsõ Ádámnak. Bûnösök közt élt, mégis ellenállt minden bûnös kísértésnek, és megõrizte ártatlanságát. Mindvégig bûntelen volt” (Ellen G. White megjegyzése, The SDA Bible Commentary. 6. köt. 1074. o.). Milyen ellentét figyelhetõ meg Róm 5:15-19 verseiben Ádám és Krisztus tettei között? Vizsgáljuk meg a versben szembehelyezett fogalmakat: halál-élet; engedetlenség-engedelmesség; kárhozat-megigazulás; bûn-igazság! Amikor Jézus eljött, közömbösítette Ádám tettét. Kifejezetten érdekes az is, hogy az ajándék szó ötször fordul elõ a 15-17. versig terjedõ igeszakaszban. Ötször! A lényeg világos: Pál azt hangsúlyozza, hogy a megigazulást nem érdemeljük meg, hanem ajándékba kapjuk. Érdem szerint nem illet meg, nem jár nekünk. Mint minden ajándékot, el kell fogadnunk, ez esetben hit által. Mi volt életünk legjobb ajándéka? Mi tette különlegessé? Miért emelte az értékét az, hogy ajándék, és nem olyasvalami, amiért megdolgoztunk? Ennek ellenére, hogy viszonyul még ez az ajándék is ahhoz, amit Jézusban kapunk? 51

PÉNTEK

augusztus 6.

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA: Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó. „Segítség a hétköznapokban” c. fejezetbõl, 339–341. o.; Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. Budapest, 1999, Advent Kiadó. „Krisztus – az üzenet központja” c. fejezetbõl, 352–353. o.; Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. „Kísértés és bukás” c. fejezetbõl 34–36. o. „Sokan be vannak csapva szívük állapotát illetõen. Nem veszik észre, hogy az emberi szív mindennél csalárdabb és elkeserítõen gonosz. Saját igazságukkal vonják körül magukat, és megelégednek a saját emberi mértékük kijelölte jellemszint elérésével” (Ellen G. White: Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 296. o.). „Nagy szükség van arra, hogy Krisztust prédikáljuk, mint a reménység és megváltás egyedüli forrását. Amikor a hit általi megigazulás tana elhangzott… az sokak számára olyan volt, mint a víz a szomjas utazónak. Értékes gondolatnak tûnt, hogy Krisztus igazsága nekünk tulajdoníttatik, nem azért, mert érdemünk van rá, hanem mert Isten adja azt nekünk ingyen ajándékként” (i. m. 331. o.). „A megpróbáltatás, Krisztus iskolájában, a nevelés tartozéka, hogy megtisztítsa Isten gyermekeit a földiesség salakjától. Éppen, mert Isten vezeti gyermekeit, szenvedések, megpróbáltatások érik õket. A próbák és akadályok a fegyelmezés választott eszközei, Isten által elrendelt feltételei a sikernek, az eredményeknek. Aki belát emberi szívekbe, jobban ismeri gyengeségeiket, mint ahogyan önmaguk felismerhetik. Õ látja, hogy közülük többen olyan képességekkel bírnak, amelyek helyes vezetés mellett, felhasználhatók mûvének fejlesztésére” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 1978, H. N. Adventista Egyház. 359. o.). BESZÉLGESSÜNK RÓLA! 1. Megpróbáltatásainkban hogyan erõsített a hit? E próbák során mit tudtunk meg önmagunkról és Istenrõl? Mit tanultunk, ami segíthet másoknak is, akik szintén nehéz idõket élnek meg? 2. Gondolkozzunk a halál valóságáról, és arról, ez hogyan hat nemcsak az életünkre, hanem az élet értelmérõl alkotott felfogásunkra is! Sok író és filozófus kesergett már az élet értelmetlensége miatt, hogy a vége örök halál. Keresztényként mit felelhetünk nekik? Miért a Jézusban való remény az egyedüli megoldás az élet értelmetlenségének problémájára? 52

TÚRMEZEI ERZSÉBET: SZÍNES KOCKÁK

Utolsó idõ! Történelmi kor! Néha, mint gyerekek színes kockájuk, e súlyos szavakat játszva dobáljuk, pedig egy is mi mindent eltipor! Hiszen elbíbelõdni még lehet kicsi magunkkal! Mi fontosabb nálunk?! Ha szalmaszál az útban, már megállunk. S évek suhannak el fejünk felett. Nem érjük fel az óriás napok titkát: kisgyerek a korán kapott kincset… csak vesztegetjük tékozolva! Nem halljuk, hogy ezekben a napokban az Eljövendõ súlyos lépte dobban. Pedig még annyi megbízása volna!

53

7. tanulmány

AUGUSZTUS 7–13.

Győzelem a bűn felett

SZOMBAT DÉLUTÁN E HETI TANULMÁNYUNK: Róma 6; 1János 1:8–2:1 „Mert a bûn tirajtatok nem uralkodik; mert nem vagytok törvény alatt, hanem kegyelem alatt” (Róm 6:14). Miután Pál kifejtette a hit általi – nem a törvény cselekedeteibõl fakadó – megigazulás témáját, választ ad a következõ kérdésre: Ha a cselekedetek nem üdvözítenek, akkor miért bajlódjunk velük? Miért ne vétkeznénk tovább? A 6. fejezet a válasz erre a fontos kérdésre. Itt arról van szó, amit általában „megszentelõdésnek” nevezünk. E kifejezés azt a folyamatot jelöli, amelynek során felülkerekedünk a bûnön, és mind jobban tükrözzük Krisztus jellemét. A Bibliában a „megszentel” kifejezés azt jelenti, hogy valamit, valakit „odaszán”, általában Istennek. A megszentelésrõl gyakran úgy olvashatunk, mint ami már a múltban befejezõdött, pl. „minden megszenteltek” (ApCsel 20:32). E meghatározás szerint azok a „megszenteltek”, akik Istennek szánták, vagyis szentelték magukat. A „megszentelés” szó ilyen bibliai alkalmazása nem tagadja a megszentelõdés tanítását, sem azt, hogy ez az egész életen át tartó feladat. A Biblia éppen ezt a tanítást képviseli, de általában más kifejezésekkel írja le. Ezen a héten a hit általi üdvösség egy másik oldalát vesszük szemügyre, amit könnyû félreérteni: azt, hogy a Jézusban megváltottak megkapták a bûn feletti gyõzelem ígéretét. 54

augusztus 8.

VASÁRNAP

BŐVÖLKÖDŐ KEGYELEM Róm 5:20 versében Pál igen erõteljes kijelentést tesz: „ahol megnövekedik a bûn, ott a kegyelem sokkal inkább bõvölködik.” Mondanivalójának az a lényege, hogy függetlenül a bûn nagyságától és borzalmas következményeitõl, Isten kegyelme elég vele szemben. Mennyi reményt meríthetünk ebbõl mindnyájan, különösen, ha az a gondolat kísért, hogy bûnünk túl nagy, megbocsáthatatlan! A következõ versben Pál rámutat, hogy bár a bûn halált hozott, Isten kegyelme Jézus által legyõzte a halált, és örök életet adhat. Milyen logikai érvelést vitat Pál Róm 6:1 versében, és hogy felel a kérdésre a következõkben? Róm 6:2-11 A 6. fejezetben Pál figyelemreméltó érveléssel indokolja, miért ne vétkezzen a megigazult ember. Azzal kezdi: ne vétkezzünk, mert meghaltunk a bûnnek, majd megmagyarázza, hogy ez mit jelent. A keresztvízben történõ alámerülés a temetést szimbolizálja. Minek a temetését? A bûnös „ó ember” temetését, vagyis a bûnt elkövetõ, bûn uralta testét. Tehát a „bûn teste” meghal, hogy tovább ne szolgáljon a bûnnek. A Római levél 6. fejezete a bûnt szolgái felett uralkodó zsarnokként jeleníti meg. Ha meghal a „bûn teste”, ami a bûnt szolgálta, a bûn uralma is megszûnik felette. Aki felkel a hullámsírból, új emberként lép ki, nem szolgál többé a bûnnek; már új életben jár. Krisztus egyszer s mindenkorra meghalt, de már örökké él. A halál már nem uralkodik rajta. Hasonlóképpen nem kell a bûn uralma alá kerülnie a megkeresztelkedett hívõnek sem, aki egyszer s mindenkorra meghalt a bûnnek. Minden megkeresztelt hívõ tudja, hogy a bûn nem tûnik el csak úgy, automatikusan az életünkbõl, miután kijövünk a vízbõl. Nem uralkodik felettünk, de ez még távolról sem jelenti azt, hogy ne kellene megküzdenünk vele! Naponként, sõt percrõl percre harcolnunk kell azért, hogy „holtak maradjunk” a bûnnek, és Krisztusnak éljünk. A gyõzelem ígéretei biztosak, csakhogy hit által kell igényelnünk azokat. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Isten kegyelme bõvölködik akkor is, ha vétkezünk. Máskülönben ugyan miben reménykedhetnénk, még a keresztségünk után is? Tapasztalatunk szerint milyen hatalommal bír az ember élete felett a bûn, még a keresztséget követõen is? 55

HÉTFŐ

augusztus 9.

A BŰN MEGTESTESÍTÉSE Milyen figyelmeztetést olvasunk Róm 6:12 versében? Az „uralkodjék” ige mutatja, hogy Pál uralkodóként mutatja be a bûnt. A görög eredetiben itt szereplõ ige jelentése szó szerint az, hogy „királyként uralkodni.” A bûn túlságosan is kész felülkerekedni halandó testünkön, meghatározva magatartásunkat. Amikor Pál azt mondja: „ne uralkodjék tehát a bûn…”, ezzel arra utal, hogy a megigazult ember eldöntheti, megakadályozza a bûn uralmát az életében. Itt van az akarat szerepe. „Meg kell értened az akarat tényleges erejét. Ez az emberi természetet uraló erõ, a döntés vagy a választás hatalma. Minden az akarat helyes irányától függ. A választás képességét Isten megadta az embernek; tõled függ, hogy helyesen élj azzal. Bár szívedet nem változtathatod meg, és saját erõdbõl nem szeretheted Istent, mégis szabad választásodtól függ, hogy Õt szolgáld. Mihelyt átadod neki az akaratodat, Õ fogja benned munkálni úgy az akarást, mint a cselekvést. Ily módon egész lényedet Krisztus Lelke uralja; szereteted Isten Fiában összpontosul, s gondolataid összhangban lesznek vele” (Ellen G. White: Jézushoz vezetõ út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Mûhely. 36. o.). Róm 6:12 versében a „kívánságai”-nak fordított szó azt jelenti, hogy akár jó, akár rossz dolgok utáni „vágyak”; ám a bennünk uralkodó bûn rossz kívánságokat szül. Ha csak a saját erõnkkel küzdünk ellenük, e vágyak erõsnek, vagy akár legyõzhetetlennek bizonyulnak. A bûn kegyetlen zsarnok, sosem elégszik meg, mindig többet követel. Csakis hit által, a gyõzelem ígéretét kérve kerekedhetünk felül e hajthatatlan zsarnokon. A „tehát” szó igen fontos ebben a részben. Az elõzményekre utal, különösen arra, ami a 10. és a 11. versben olvasható. A megkeresztelt ember már „az Istennek él”, vagyis Isten áll új élete középpontjában. Istennek szolgál, azt teszi, ami Istennek tetszõ, nem szolgálhat egyszerre a bûnnek is. Az ember „az Istennek [él] a mi Urunk Jézus Krisztusban.” Olvassuk el újra a mai tanulmányban található White idézetet! Figyeljük meg, hogy milyen fontos a szabad akarat szerepe! 56

augusztus 10.

KEDD

A TÖRVÉNY ALATT? Hogyan értsük Róm 6:14 versét? Azt jelentené, hogy a Tízparancsolat már nem kötelezõ ránk nézve? Ha pedig nem ezt jelenti, akkor mit? Róm 6:14 a levél egyik kulcsfontosságú kijelentése. Gyakran idézik, leginkább akkor, amikor az adventistáknak mondják, hogy a hetedik nap, a szombat érvényét vesztette. A szöveg nyilván nem ezt jelenti. Korábban is felmerült már a kérdés: hogyan lehetne hatályon kívül helyezni a törvényt, ha a bûn továbbra is valóság? Hiszen éppen az erkölcsi törvény határozza meg, mi a bûn. Ha a Római levélben elolvassuk a fenti vers elõzményeit, sõt, ha csak a 6. fejezetben található elõzményeket nézzük, nehéz elképzelni, hogy Pál a bûn valóságát ecsetelõ érvelése kellõs közepén egyszer csak azt állítaná: „Mellesleg, az erkölcsi törvény, a bûnt meghatározó Tízparancsolat már nem érvényes.” Ez teljesen értelmetlen lenne. Pál azt magyarázza a rómaiaknak, hogy a „törvény alatt” – vagyis az akkori zsidó gyakorlat és annak emberi szabályai és rendeletei alatt – élõ embert a bûn uralja. Aki viszont a kegyelem alatt él, gyõz a bûn felett, mivel a törvény a szívében van, és engedi, hogy Isten Lelke vezesse lépéseit. Elfogadni Jézus Krisztust Messiásnak, megigazulni benne, halálába megkeresztelkedni, megölni az „ó embert”, és új életre kelni – ezek a lépések vezetnek a bûn trónfosztásához. Ne feledjük, a fenti ige ilyen szövegösszefüggésben értendõ, és a bûn feletti gyõzelem ígérete bontakozik ki benne! Ne szûkítsük le túlságosan a „törvény alatt” kifejezés jelentését. Ha valaki állítólag „kegyelem alatt” él, de megszegi Isten törvényét, nem kegyelmet, hanem kárhozatot talál. „Kegyelem alatt” lenni azt jelenti, hogy a Jézusban kinyilatkoztatott isteni kegyelem eltörli a kárhoztatást, amivel a törvény elkerülhetetlenül sújtja a bûnöst. Így tehát, felszabadulva a törvény kárhoztatása alól, már „új életben” élünk. Ez abban mutatkozik meg, hogy mivel meghaltunk az énnek, már nem vagyunk a bûn szolgái. Hogyan tapasztaltuk a Krisztusban való új élet valóságát? Milyen kézzelfogható bizonyítékok jelzik, hogy mit vitt végbe bennünk Krisztus? Melyek azok a dolgok, amelyeket nem akarunk elengedni, és miért kell mégis feladni azokat? 57

SZERDA

augusztus 11.

KÉT SZEMBENÁLLÓ ÚR Mire mutat rá Pál Róm 6:16 versében? Érvelésében miért nem ad lehetõséget a középútra? Milyen tanulságot vonhatunk le ebbõl az éles ellentétbõl?

Pál ismét hangsúlyozza, hogy a hitbõl fakadó új élet nem ad teret a bûnnek. A hit lehetõvé teszi a bûn feletti gyõzelmet, és valójában ez az egyetlen módja a megígért gyõzelem elnyerésének. Miután Pál az alattvalói felett zsarnokoskodó királyként mutatta be a bûnt, visszatér a szolgáitól engedelmességet követelõ úr képéhez. Rámutat, hogy az ember megválaszthatja urát. Szolgálhat a bûnnek, ami a halálra visz, illetve az igazságnak, ami viszont örök életet eredményez. Nem hagy középutat, lehetõséget a megalkuvásra. Vagy az egyiket választjuk, vagy a másikat, a végeredmény pedig vagy örök élet, vagy örök halál lesz. Hogyan fejti ki Pál Róm 6:17 versében a 16. versben mondottakat?

Figyeljük meg, hogy az engedelmesség a helyes „tanításhoz” (új prot. ford.) kapcsolódik. A római keresztények megismerték a keresztény hit elveit, amelyeknek engedelmeskedtek. A szívbõl betartott helyes tanítás nyomán pedig az „igazságnak szolgáivá” lettek (18. vers). Idõnként hallani olyan véleményt, hogy a tanítás nem számít, ha szeretetet tanúsítunk. Ez igen erõs leegyszerûsítése valaminek, ami pedig távolról sem egyszerû. Amint egy korábbi tanulmányban láttuk, Pált aggasztotta a galáciai gyülekezetben eluralkodó hamis tanítás. Óvatosan bánjunk tehát az olyan kijelentésekkel, amelyek a helyes tanítás fontosságát csökkentik! A bûn szolgái vagy az igazság szolgái: éles az ellentét. Ha a keresztségünk után vétkezünk, vajon ez azt jelenti, hogy nem jutottunk üdvösségre? Hogy világít rá 1Jn 1:8-2:1 igeszakasza, mit jelent Krisztus követõjének, ugyanakkor esendõnek is lenni? 58

augusztus 12.

CSÜTÖRTÖK

MEGSZENTELŐDÉSRE VALÓ GYÜMÖLCS A Római levél 6. fejezetébõl eddig tanultakat észben tartva, olvassuk el a 19-23. verseket! Összegezzük Pál mondandóját! Hogyan tehetnénk az apostol által felvetett fontos igazságokat életünk részévé? Mi forog itt kockán?

Pál tisztán látja, hogy az ember természete bûnös. Beszél „testünk erõtlenségérõl”. Tudja, hogy a bûnös emberi természet önmagában mire képes. Így ismét a választás hatalmára hivatkozik – dönthetünk úgy is, hogy magunkat, erõtlen testünket új úrnak, Jézusnak adjuk át, aki képessé tesz igaz életet élni. Róm 6:23 versét gyakran idézik arra, hogy a bûn – vagyis a törvényszegés – büntetése: halál. A bûn „zsoldja” valóban a halál, de a Római levél 6. fejezetében Pál a halált is úrként mutatja be, aki zsarnokoskodik szolgái felett, és csalárd módon halállal fizet. A két szembenálló úr párhuzamában Pál arra is felhívja a figyelmet, hogy ha az egyik úrnak szolgálunk, felszabadulunk a másik szolgálata alól. Ismét világos döntés elõtt állunk: vagy az egyik, vagy a másik, középút nincs. Ugyanakkor jól tudjuk: a bûn uralmától való szabadulás még nem jelent bûntelenséget, sem azt, hogy ne kellene küzdenünk, és nem fogunk többet elesni. Viszont már nem a bûn irányít, bármennyire valós marad is az életünkben, és bármennyire is szükséges naponként igényelnünk a gyõzelem ígéretét. Ez az igehely határozott felszólítás a bûn szolgáinak. E zsarnok a szégyenletes tettek fizetségeként nem kínál mást, mint halált; tehát az értelmes ember szükségképpen szabadulni akar szorításából. Akik az igazságnak szolgálnak, azokat egyenes és dicséretes dolgok jellemzik, de nem azért, hogy kiérdemeljék a megváltást, inkább új tapasztalatuk gyümölcseként lesz ez így. Ha megváltásukért akarnának megdolgozni, nem értenék az evangélium és a megváltás lényegét, illetve azt sem, hogy miért van szükségük Jézusra. 59

PÉNTEK

augusztus 13.

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA: Ellen G. White: Gondolatok a Hegyibeszédrõl. „Senki sem szolgálhat két úrnak” c. fejezet, 93–95. o. „[Jézus] Nem egyezett bele a bûnbe. Még gondolatban sem hajlott a kísértésre. Ez történhet velünk is. Krisztus emberi természete egységben volt istenségével, a benne lakozó Szentlélek vértezte fel a küzdelemre. Azért jött, hogy az isteni természet részeseivé tegyen minket. Amíg hit által egyek vagyunk vele, a bûn nem uralkodhat rajtunk. Isten megfogja kezünket, és segít, hogy megragadjuk Krisztus istenségét, és tökéletes jellemet öltsünk magunkra” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1998, Advent Kiadó. 94. o.). „Keresztségünkkor megfogadtuk, hogy megszakítunk minden kapcsolatot Sátánnal és ügynökeivel, és teljes szívvel, értelemmel és lélekkel Isten országának hirdetésére szánjuk magunkat… Az Atya, a Fiú és a Szentlélek ígérte, hogy együtt munkálkodik a megszentelt emberi eszközökkel” (Ellen G. White megjegyzése, The SDA Bible Commentary. 6. köt. 1075. o.). „Semmit nem ér, ha valaki kereszténynek vallja magát, de életét nem jellemzi a megfelelõ hit és cselekedet. Senki nem szolgálhat két úrnak. A gonosz gyermekei saját uruk szolgái; mindenki annak a szolgája, akinek engedelmeskedik. Addig nem lehet az ember Isten szolgája, amíg meg nem tagadja az ördögöt és minden mesterkedését. A mennyei Király szolgáira nézve nem lehet veszélytelen, ha bekapcsolódnak Sátán szolgáinak élvezeteibe és szórakozásba, még ha sokszor is hangoztatják, hogy veszélytelen az efféle szórakozás. Isten szent igazságokat közölt, amivel elválasztja népét az istentelenektõl, és megtisztítja õket magának. A hetednapi adventisták éljenek hitük szerint” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 1. köt. 404. o.)! BESZÉLGESSÜNK RÓLA! 1. Noha ismerjük a bûn feletti gyõzelem nagyszerû ígéreteit, mindanynyiunknak (még ha újjászületett keresztények vagyunk is!) tudnunk kell, hogy bûnösök vagyunk, és mennyire romlott tud lenni a szívünk! Ez vajon ellentmondás? Indokoljuk is meg a válaszunkat! 2. Beszéljünk arról a csoportban, hogy mit tett értünk Krisztus! Milyen változásokat tapasztaltunk? Milyen az új életünk? 3. Fontos tudni, hogy egyedül Krisztusban van üdvösségünk. Ugyanakkor miért lehet veszélyes, ha ezt túlhangsúlyozzuk, pl. ha nem gondolunk a másik oldalra, arra, hogy mit tesz Jézus bennünk, hogyan formál át saját képére? Miért kell az üdvösség mindkét oldalát egyaránt kiemelni? 60

TÚRMEZEI ERZSÉBET: TARSIS FELÉ JÓNÁS KÖNYVÉBŐL Fut a hajó messze Tarsis felé. Ismerõs partok halvány ködbe hullnak. „Hiszen mindegy Tarsis vagy Ninive! Ott épp úgy lehet szolgálni az Úrnak!” Csitítsuk el a háborgó szívet! Derült az ég, kacag a tenger kéken. „Hisz ha valaki Isten embere, Tarsisban is az, nemcsak Ninivében!” Hullám altatja Jónást és a gondját. Nem látja már, hogy fellegek bevonják egét… a villám vad verése csattan… Bõdül a tenger, hasad a vitorla… mintha már a mindenség dõlne porba! Akkor eszmél sikoltva: „Énmiattam!”

61

8. tanulmány

AUGUSZTUS 14–20.

A Római levél 7. fejezetének embere

SZOMBAT DÉLUTÁN E HETI TANULMÁNYUNK: Róma 7 „Most azonban, miután meghaltunk annak a számára, ami fogva tartott minket, megszabadultunk a törvénytõl, úgyhogy az új életben a Lélek szerint szolgálunk, nem pedig az Írás betûje szerint, mint a régiben” (Róm 7:6, új prot. ford.). Csak kevés olyan fejezet van a Bibliában, ami annyi vitát váltott ki, mint a Római levél 7. fejezete. A szóban forgó kérdésrõl ezt olvassuk: „Az egész levél egyik legvitatottabb problémája a 14-25. versek értelme. A legfõbb kérdés, hogy vajon egy ilyen heves erkölcsi küzdelem lehet-e önéletrajzi leírás, és ha igen, akkor vajon Pál a megtérése elõtti vagy utáni tapasztalatát írja-e le. Az apostol a saját, a bûnnel folytatott küzdelmérõl beszél, ez nyilvánvaló szavai egyszerû jelentésébõl [vö. 7-11. versek (Ellen G. White: Jézushoz vezetõ út. Budapest, 2008, Advent Irodalmi Mûhely. ’A bûnösnek Krisztusra van szüksége’ c. fejezet, 14–15. o.…]). Továbbá az is bizonyos, hogy olyan küzdelmet ír le, amelyet többé-kevésbé mindenki átél Isten törvényének elvárásaival szembesülve” (The SDA Bible Commentary. 6. köt. 553. o.). A bibliakutatók véleménye tehát eltér arra vonatkozóan, hogy Pál a megtérése elõtti vagy utáni tapasztalatát írja-e le a Római levél 7. fejezetében. Bármely állásponton legyünk is, a lényeg, hogy Jézus igazsága befedez, és az Õ igazságában tökéletesként állunk Isten elõtt, aki megígéri: megszentel, gyõzelmet ad a bûn felett és „Fia ábrázatához” hasonlatossá tesz (Róm 8:29). E fontos pontokat kell tudnunk és tapasztalnunk, miközben igyekszünk az örökkévaló evangéliumot hirdetni „minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek” (Jel 14:6). 62

augusztus 15.

VASÁRNAP

TÖRVÉNY SZERINT „KÖTVE” Milyen példával szemlélteti Pál Róm 7:1-6 verseiben az olvasók törvényhez való viszonyát, és mire akar ezzel rámutatni? Egy kissé bonyolult Pál példája Róm 7:1-6 verseiben, de az igeszakasz figyelmes elemzése segít nyomon követni érvelését. A levél egészének összefüggésében Pál a Sínai-hegynél felállított istentiszteleti renddel foglalkozik. Amikor a törvény kifejezést használja, gyakran erre gondol. A zsidóknak nehezükre esett megérteni, hogy ez az egykor Istentõl kapott rend a Messiás eljövetelével megszûnik. Pálnak azzal a problémával kellett szembenéznie, hogy a zsidó hívõk még nem voltak hajlandók feladni azt, ami addigi életükben olyan fontos szerepet játszott. Lényegében Pál a következõ példát mondja: egy asszony férjnél van, a törvény a férjéhez köti, amíg a férje él; addig nem élhet együtt más férfival. Férje halála után azonban felszabadul a törvény alól, ami eddig társához kötötte (3. vers). Hogyan alkalmazza Pál a házasság törvényének példáját a judaizmus rendszerére? Róm 7:4-5 Ahogy az asszony felszabadul a törvény alól férje halálakor, úgy a testben való régi élet halála Jézus Krisztus által felszabadítja a zsidókat a törvény alól, amit egészen addig meg kellett tartaniuk, amíg elõképeit a Messiás be nem töltötte. A zsidók így már minden kötöttség nélkül „újraházasodhattak”. Szabadon võlegényüknek választhatták a feltámadt Messiást, hogy gyümölcsöt teremjenek Istennek. E szemléltetéssel Pál ismét csak arról akarta meggyõzni a zsidókat, hogy bátran elszakadhatnak a régi rendszertõl. Figyelembe véve, amit Pál és a Biblia egésze a Tízparancsolatnak való engedelmességrõl ír, értelmetlen lenne azt állítani, hogy ezzel az apostol a Tízparancsolat hatályon kívül kerülését tanítaná a zsidó hívõknek. Különben is, akik e szavakra hivatkozva érvelnek az erkölcsi törvény érvénytelensége mellett, nem az egész Tízparancsolat, hanem csak a hetedik nap, a szombat eltörlését hangoztatják. Aki e szakaszt úgy értelmezi, mint ami a szombat érvénytelenítését, illetve annak a vasárnappal való felváltását tanítja, olyan jelentést tulajdonít neki, ami Pál szándékával nem egyezett. 63

HÉTFŐ

augusztus 16.

BŰN-E A TÖRVÉNY? Ha Pál a Sínai-hegynél adott egész törvényrendszerrõl beszél, akkor mit kezdünk Róm 7:7 versével, ami a Tízparancsolat egy konkrét tételét említi? Vajon nem cáfolja ez a tegnapi tanulmány álláspontját, miszerint nem a Tízparancsolat eltörlésérõl beszélt? A válasz: Nem! Észben kell tartanunk, hogy Pálnál a törvény kifejezés a Sínai-hegynél adott egész rendszerre vonatkozik, ami magában foglalja ugyan az erkölcsi törvényt, de semmiképpen nem korlátozódik arra. Érvelése során az apostol tehát nyugodtan idézhet belõle, mint ahogy a zsidó törvényrendszer bármely más részébõl is. Krisztus halálával ugyan a rendszer érvényét vesztette, ám ez nem jelentette az erkölcsi törvény eltörlését is, ami létezett már a Sínai elõtt, és érvényben maradt a Golgota után is. Mit mond Pál a törvény és a bûn viszonyáról Róm 7:8-11 verseiben? Isten kijelentette magát a zsidóknak, és részletesen kifejtette, hogy az erkölcsi, a polgári, a ceremoniális és az egészségügyi kérdéseket illetõen mi a jó és mi a rossz. Azt is elmondta, hogy a különbözõ parancsolatok megszegésének mi a büntetése. A bûn Isten kinyilatkoztatott akaratának áthágása – ezt a meghatározást találjuk itt. Pál úgy érvel, hogy nem tudta volna: bûn kívánni, ha errõl a „törvény” nem világosítja fel. A bûn az Isten kinyilatkoztatott akaratának áthágása, tehát aki nem ismeri a kinyilatkoztatott akaratot, nem tudja, hogy bûnt követ el. A kinyilatkoztatott akaratot megismerve az ember felismeri saját bûnösségét is, valamint azt, hogy a halál kárhoztatása alatt áll, és ebben az értelemben meghal. Érvelésével Pál itt és ebben az egész szakaszban arra akarja rávezetni a zsidókat – akik a „törvényt” tisztelik –, hogy Krisztusban meglássák a törvény beteljesedését. Megmutatja, hogy bár a törvény szükséges, feladata korlátozott. Isten azt akarta, hogy a törvény rámutasson a megváltás szükségességére, nem a megváltás elérésének eszközéül szánta. „Pál apostol saját tapasztalatát említve egy fontos igazságra világít rá a megtérés munkájával kapcsolatban. Azt mondja: ’Én pedig éltem régen a törvény nélkül’ – nem érzett kárhoztatást; ’de ama parancsolatnak eljövetelével’ – amikor Isten törvénye hatott a lelkiismeretére, ’felelevenedék a bûn, én pedig meghalék’. Akkor meglátta, hogy bûnös, akit az isteni törvény elítél. Figyeljük meg, hogy nem a törvény, hanem Pál az, aki meghal” (Ellen G. White megjegyzése, The SDA Bible Commentary. 6. köt. 1076. o.).

64

augusztus 17.

KEDD

A SZENT TÖRVÉNY Hogyan értsük Róm 7:12 versét az eddig tárgyaltak tükrében? A zsidók tisztelték a törvényt, ezért Pál minden lehetõséget megragad annak magasztalására. A törvény jó arra, amire rendeltetett, de nem használható arra, amire nem rendeltetett, tudniillik a bûntõl való megváltásra. Ehhez Jézusra van szükségünk, mert a törvény – legyen az a zsidó rendszer egésze, vagy konkrétan az erkölcsi törvény – nem válthat meg. Erre csak Jézus és az Õ igazsága képes, amiben hit által részesülünk. Kit okol Pál a „halál” állapotáért, és mit mentesít? Miért fontos ez a megkülönböztetés? Róm 7:13 Ebben a versben az apostol a lehetõ legjobb értelemben beszél a „törvényrõl”. A bûnt, nem pedig a törvényt hibáztatja rettentõ bûnösségéért, ti. a „minden kívánság” (8. vers) tettéért. A törvény önmagában jó, hiszen az a magatartás isteni mércéje, ám bûnösként Pál kárhoztatva érezte magát elõtte. Miért mutathatta a törvény olyannyira bûnösnek Pált? Róm 7:14-15 Pálnak – testi ember lévén – Krisztusra volt szüksége. Csak Jézus Krisztus szabadíthat meg a kárhozattól (Róm 8:1). Egyedül Jézus Krisztus menthette ki Pált a bûn rabságából. Az apostol úgy beszél önmagáról, mint aki „bûn alá [van] rekesztve”. S mivel a bûn szolgája, nincs szabadsága, nem csinálhatja azt, amit akar. Bár igyekszik azt tenni, amire a törvény készteti, csakhogy a bûn nem engedi. Pál e szemléltetéssel akarta megmutatni a zsidóknak, hogy szükségük van a Messiásra. Már korábban kifejtette, hogy csak kegyelem alatt lehetséges a gyõzelem (Róm 6:14). Ugyanezt a gondolatot hangsúlyozza a Római levél 7. fejezetében. A „törvény” alatt élni annyi, mint a bûn, vagyis egy könyörtelen úr szolgálatában állni. Tapasztalatunk szerint hogyan kerül az ember a bûn rabságába? Próbáltunk már játszani a bûnnel, azt gondolva: uralkodhatunk rajta, csakhogy egy kegyetlen és könyörtelen zsarnok hatalma alatt találtuk magunkat? Éppen ez a valóság! Miért annyira fontos tehát, hogy átadjuk magunkat Jézusnak, és naponta meghaljunk az énnek? 65

SZERDA

augusztus 18.

A RÓMAI LEVÉL 7. FEJEZETÉNEK EMBERE „Ha pedig azt cselekszem, amit nem akarok, megegyezem a törvénnyel, hogy jó. Most azért már nem én cselekszem azt, hanem a bennem lakozó bûn” (Róm 7:16-17). Milyen küzdelmet tárnak elénk ezek a versek? A törvényt tükörként használva, a Szentlélek meggyõzi az embert: Isten roszszallását váltja ki, ha nem tesz eleget a törvény követelményeinek. Amikor pedig a bûnös erõfeszítéseket tesz a törvény követelményeinek betartásáért, azt mutatja be, hogy a törvényt jónak tartja. Melyik korábbi kijelentését hangsúlyozza itt újra Pál? Róm 7:18-20 A Szentlélek gyakran úgy ébreszti rá az embert, milyen nagy szüksége van Krisztusra, hogy az „Ószövetséghez” hasonlítható tapasztalaton vezeti át. Ellen G. White a következõképpen írja le Izráel esetét: „A nép nem fogta fel saját bûnös voltát. Azt sem, hogy Krisztus nélkül lehetetlenség volt számukra Isten törvényének megtartása. Mindezek ellenére készségesen léptek szövetségre Istennel. Úgy érezték, hogy képesek voltak és lesznek saját igazságukat létrehozni, és ezért merték kijelenteni: ’Mindent megteszünk, amit az Úr parancsolt, és engedelmeskedünk’ (2Móz 24:7)… Csak néhány hét telt el, és máris megszegték Istennel kötött szövetségüket és leborulva imádták a faragott képet. Nem remélhették Isten tetszését egy olyan szövetség útján, amelyet megszegtek. Most azonban, mikor belátták bûnös voltukat és azt is, hogy bocsánatra van szükségük, tudatára ébredtek annak, hogy nem lehetnek meg ama Megváltó nélkül, aki az ábrahámi szövetségben jelentette ki magát” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 331–332. o.). Sajnos a keresztények közül sokan elmulasztják naponként odaszánni magukat Krisztusnak – bár vonakodnak ezt beismerni –, s így gyakorlatilag a bûnt szolgálják. Azzal érvelnek, hogy valójában a megszentelõdés folyamatát élik, és még hosszú út áll elõttük. Így ahelyett, hogy felismert bûneiket Krisztus elé vinnék, és tõle kérnék a gyõzelmet felettük, a Római levél 7. fejezetével takaróznak, ami szerintük azt tanítja, hogy lehetetlenség jót tenni. Pedig a fejezet valójában azt állítja, hogy akkor lehetetlenség jót tenni, ha az ember a bûn szolgája, Jézus Krisztusban viszont lehetséges a gyõzelem! Sikerül gyõzelmet aratni énünk és a bûn felett, ahogy Krisztus megígérte? Ha nem, vajon miért nem? Milyen rossz döntéseket hozunk mi magunk? 66

augusztus 19.

CSÜTÖRTÖK

SZABADULÁS A HALÁLTÓL Átéltünk már a Róm 7:21-23 verseiben leírtakhoz hasonló küzdelmet, talán még keresztényként is?

Ebben az igeszakaszban Pál a tagjaiban (ti. testében) lévõ törvényt a bûn törvényével azonosítja. „Testemmel – mondja Pál – a bûn törvényének szolgálok” (Róm 7:25). Éppen ezért találóan nevezte testét, ami a bûnt szolgálta, „e halál” testének. Isten törvénye az akaratának kinyilatkoztatása. Pál a Szentlélek meggyõzésének hatására egyetértett a törvénnyel. Az elméjében eltökélte, hogy betartja, de amikor a megvalósítással próbálkozott, kudarcot vallott, mert a teste a bûnt akarta. Ki nem élte már át ezt a küzdelmet? Értelmünkkel tudjuk, hogy mit akarunk, de a testünk egészen mást követel. Hogyan szabadulhatunk meg ebbõl a nehéz helyzetbõl? Róm 7:24-25

A „hálát adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által” csodálatos betetõzõ kifejezése után egyesek nem értik, Pál miért tér ismét vissza a lélek küzdelmére, amibõl már nyilván kiszabadult. Egyesek a hálakitörést amolyan beszúrt, zárójeles felkiáltásnak vélik, ami szerintük természetszerûleg követi a „kicsoda szabadít meg?” felkiáltást. Úgy gondolják, Pál ebben a versben összegzi az elõzõkben mondottakat, és mielõtt még rátérne a dicsõséges szabadulás részletezésére (Róma 8), ismételten bevallja, milyen küzdelmet vív a bûn hatalma ellen. Mások szerint Pál „én” kifejezése azt jelenti, hogy „magamra utalva, Krisztus nélkül”. Bárhogy értelmezzük is e verset, egy dolgot fontos megjegyeznünk: Krisztus nélkül, magunkra hagyatva tehetetlenek vagyunk a bûnnel szemben. Krisztussal, Krisztusban azonban új életünk van, és noha az én állandóan felerõsödik, nekünk szólnak a gyõzelem ígéretei, ha igényt akarunk rájuk tartani! Más nem lélegezhet vagy tüsszenthet helyettünk, hasonlóképpen azt sem döntheti el helyettünk senki, hogy átadjuk-e magunkat Krisztusnak. Errõl csak mi magunk dönthetünk. Nincs más módja a gyõzelemnek, amire Jézusban ígéretet kaptunk. 67

PÉNTEK

augusztus 20.

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA: Ellen G. White: Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. Budapest, 1999, Advent Kiadó. „A tökéletes törvény” (201–204. o.) és „A bûnöket hordozó Isten” c. fejezet (286–287. o.); A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó. „A lélek gyógyítása” (49–50. o.) és „Az igaz ismeret keresésének fontossága” (324–326. o.) c. fejezet. „A törvény áthágásában nincs biztonság, megnyugvás, és megigazulás. Ha az ember megmarad a bûnben, akkor nem remélhet ártatlanságot Isten elõtt, és Krisztus érdemei nem békéltethetik meg Istennel” (Ellen G. White: Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 202. o.). „Pál szeretné, ha testvérei felismernék, hogy a bûnbocsátó Megváltó hatalmas dicsõsége adott jelentõséget az egész zsidó vallási rendszernek. Azt is szeretné megértetni velük, hogy amikor Krisztus eljött a földre és az ember áldozataként meghalt, akkor az elõkép találkozott a valósággal. Miután Krisztus bûnért való áldozatként meghalt a kereszten, a ceremoniális törvény nem lehetett többé érvényben, noha addig kapcsolódott az erkölcsi törvényhez, és dicsõséges is volt. Isten pecsétje nyugodott a törvény egészén, ami az Úr szentségét és igazságát fejezte ki. Ha pedig az árnyékszolgálat dicsõséges volt, mennyivel inkább dicsõségesnek kellett lennie annak a valóságban, amikor Krisztus eljött, hogy életadó, megszentelõ Lelkét árassza a hívõkre” (Ellen G. White magyarázata, The SDA Bible Commentary. 6. köt. 1095. o.)! BESZÉLGESSÜNK RÓLA! 1. Kire utalhat a Római levél 7. fejezetének embere: a megtérés elõtti vagy utáni Pálra? Vagy talán egészen másról szól ez a fejezet? Mivel indokoljuk a válaszunkat? 2. Mivel magyarázzuk azt, hogy még a megkeresztelt, újjászületett hívõk is küzdenek a bûnnel? Nem kellene-e automatikusan mindenen felülkerekednünk? Vagy mindig is vétkezni fogunk? Esetleg valahol a kettõ között van az igazság? 3. Milyen veszélyt rejt az a nézet, miszerint keresztényként is folyvást vétkezünk, elesünk és áthágjuk Isten törvényét? Másrészt, mi a veszélye annak a nézetnek, hogy keresztényként le kell gyõznünk minden rossz gondolatot és hajlamot, különben nem üdvözülünk? 4. Végül, függetlenül attól, ki milyen állásfoglalásra jut a Római levél 7. fejezetének emberét illetõen, milyen ígéretet találunk e fejezetben, ami segít megérteni, hogy mit jelent Jézus követõjének lenni? 68

NEM EMBERI RENDELETEK „Õrizkedjetek… a gonosz munkásoktól, õrizkedjetek a megmetélkedéstõl: mert mi vagyunk a körülmetélkedés, akik lélekben szolgálunk az Istennek, és a Krisztus Jézusban dicsekedünk, és nem a testben bizakodunk” (Fil 3:2-3). Isten parancsolatát – ami pedig most próbakõnek számító igazság – szinte általánosan érvénytelennek tartják… Közeleg az idõ, amikor Isten minden követõjén ott lesz ez a megkülönböztetõ jel. A Mennyel kötött szövetségüknek ez a jele, errõl ismerik õket úgy, mint Isten szolgáit. Viszont minden olyan egyéb próbakõ, ami emberi eredetû, eltereli a figyelmet a jelenvaló igazság nagyszerû és fontos tantételeirõl. Sátán azt akarja és tervezi, hogy olyan embereket hoz be közénk, akik rendkívül szélsõségesek, szûk látókörû, bírálgató és heves emberek, akik makacsul ragaszkodnak az igazságról alkotott saját elképzeléseikhez. Követelõznek, és szigorú kötelességeket akarnak rákényszeríteni az emberekre, lényegtelen kérdéseket eltúloznak, míg elhanyagolják a törvény súlyosabb dolgait, az ítéletet, az irgalmat és Isten szeretetét. Néhány ilyen ember tevékenysége miatt a szombatünneplõk egész csoportját bigottnak… és fanatikusnak fogják nevezni… Isten különleges feladatot bíz a tapasztalt emberekre. Õrizniük kell Isten mûvét. Oda kell figyelniük, nehogy Isten mûve olyan emberek kezébe kerüljön, akik úgy érzik, joguk van ahhoz, hogy a saját, független elképzeléseik szerint haladjanak elõre, bármit hirdessenek, amihez kedvük van, és senkinek ne tartozzanak számadással a tanításaik és munkájuk kérdésében. Ha ez a fajta elbizakodottság uralkodik el közöttünk, cselekedeteink nem lesznek összehangoltak, nem lesz meg a lélek egysége, a munka nem lesz biztonságban, a mû nem fog egészségesen fejlõdni… Krisztus azért imádkozott, hogy követõi egyek legyenek, mint ahogy az Atya és Õ is egy. Akik szeretnék, hogy ez a kérése meghallgattatásra találjon, azoknak fel kell lépni a megoszlásra vezetõ legcsekélyebb irányzat ellen is, és igyekezniük kell a testvérek között megtartani az egység és a szeretet lelkületét” (Ellen G. White: Maranatha. 148. o.).

69

9. tanulmány

AUGUSZTUS 21–27.

A Krisztusban való szabadság

SZOMBAT DÉLUTÁN E HETI TANULMÁNYUNK: Róma 8:1-17 „Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint” (Róm 8:1). A Római levél 8. fejezete Pál válasza a 7. fejezetre, ahol kétségrõl, kudarcról és kárhozatról beszél. A 8. fejezetben azonban Jézus Krisztus által a kárhoztatás helyébe szabadság és gyõzelem lép. A 7. fejezetben Pál azt adja tudtunkra, hogy ha elutasítjuk Krisztust, akkor az ott ecsetelt nyomorult állapotok jellemeznek. Szolgái leszünk a bûnnek, és nem tudjuk azt tenni, amit választunk. A 8. fejezetben viszont kifejti: Jézus Krisztus szabadulást kínál a bûntõl, valamint lehetõséget arra, hogy megtegyük a jót, amit szeretnénk, amit különben testünk meghiúsítana. A fejezetet az apostol ezután szabadságunk végtelen árának érzékeltetésével folytatja. Krisztus, az Isten Fia, emberré lett, mert csak így kerülhetett közel hozzánk, csak így lehetett tökéletes példaképünk és helyettesünk, aki vállalta értünk a halált. A „bûn testének hasonlatosságában” jött el (3. vers), következésképpen a törvény igaz elvárása beteljesülhet bennünk (4. vers). Más szóval, Krisztus lehetõvé tette a bûn feletti gyõzelmet, illetve a törvény elvárásainak való megfelelést. Tekintettel a terjedelem korlátaira, Róma 8. fejezetének csak az elsõ tizenhét versét tárgyaljuk. Ahogy idõnk engedi, olvassuk el a többi részét is, ahol Isten szeretetének csodálatos bizonyítékait találjuk. Ezek az igék nyomatékosan bemutatják, hogy milyen reménységünk lehet, mint népnek, amely felettébb diadalmaskodik „az által, aki minket szeretett” (37. vers), és aki e szeretetbõl adódóan „az õ tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem õt mindnyájunkért odaadta” (32. vers). 70

augusztus 22.

VASÁRNAP

KÁRHOZTATÁS NÉLKÜL „Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint” (Róm 8:1). Mit jelent a „semmi kárhoztatásuk” kifejezés? Semmi kárhoztatás mire nézve? Miért olyan jó hír ez? A páli levelekben gyakori kifejezés a „Krisztus Jézusban”. Ahhoz, hogy valaki Krisztus Jézusban legyen, el kell Õt fogadnia személyes Megváltójának. Az ilyen ember feltétel nélkül bízik Krisztusban, és eltökéli, hogy úgy él, mint Õ. Ebbõl pedig szoros személyes kapcsolat alakul ki Krisztussal. „A Krisztus Jézusban” kifejezést Pál szembeállítja „a testben” kifejezéssel, valamint a 7. fejezetben ecsetelt tapasztalattal. Leírja, hogy a kárhoztatás alatt álló ember, aki nem adta át életét Krisztusnak, még testi, vagyis a bûn szolgája, halálos ítélet alatt áll (11, 13, 24. vers) és a „bûn törvényének” szolgál (23, 25. vers). Nyomorúságos az állapota (24. vers). Ám amikor átadja magát Jézusnak, azonnali változás következik be az Istennel való kapcsolatában. Míg korábban törvényszegõként elítélve, immár tökéletesen áll Isten színe elõtt, úgy, mint aki sosem vétkezett, mert Jézus Krisztus igazsága teljesen befedi. Nincs már semmi kárhoztatása, de nem azért, mert hibátlan, bûntelen vagy az örök életre méltó lenne (világos, hogy nem az), hanem mert Jézus tökéletessége áll helyette Isten elõtt; ezért nem éri többé kárhoztatás. A jó hírnek azonban itt még nincs vége! Mi szabadítja fel az embert a bûn szolgasága alól? Róm 8:2 Az „élet lelkének törvénye” itt Krisztusnak az emberiség megmentéséért hozott tervét jelenti, ellentétben a „bûn és halál törvényével”, ami által a 7. fejezet szerint a bûn uralkodik, majd halálba dönt. Krisztus törvénye ezzel szemben életet és szabadságot ad. „Minden lélek, aki nem hajlandó átengedni magát Istennek, egy másik erõ uralma alá kerül. Nem önmagáé. Beszélhet szabadságról, mégis a legalávalóbb szolgaságban van… Azzal ámítja önmagát, hogy saját ítéletei szerint jár el, valójában azonban a sötétség fejedelmének akaratát követi. Krisztus azért jött, hogy letörje a lélekrõl a bûn rabságának bilincseit” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1998, Advent Kiadó. 394. o.). Szolgák vagyunk, vagy Krisztusban szabadok? Hogyan tudhatnánk ezt biztosan? 71

HÉTFŐ

augusztus 23.

AMI A TÖRVÉNYNEK LEHETETLEN Bármilyen jó is a törvény (a ceremoniális és az erkölcsi, vagy épp mindkettõ), mégsem adhatja meg azt, amire leginkább szükségünk van, tudniillik, hogy biztosítsa megváltásunkat, vagyis megszabadítson a bûn okozta kárhozattól és haláltól. Ehhez Jézusra van szükségünk. Róm 8:3-4 versei szerint mit tett Krisztus, amire a törvény természeténél fogva képtelen? Isten gyógyírt biztosított azzal, hogy elbocsátotta Fiát a „bûn testének hasonlatosságában”, és kárhoztatta „a bûnt a testben”. Krisztus testtélétele fontos lépés volt a megváltási tervben. A keresztet méltán magasztaljuk, ám a megváltás tervének megvalósításában éppen olyan jelentõséggel bír Krisztus élete „a bûn testének hasonlatosságában”. Isten elküldte Krisztust, ezzel lehetõvé vált, hogy megfeleljünk a törvény igazságos követelményeinek; vagyis, hogy a törvény által elvárt helyes tetteket gyakoroljuk. „A törvény alatt” (Róm 6:14) ez lehetetlen volt, „Krisztusban” azonban már lehetséges. Mindazonáltal ne feledjük, hogy a törvény elvárásainak teljesítése nem jelenti, hogy így kiérdemeljük az üdvösséget! Ez lehetetlen, mindig is az volt. Egyszerûen csak arról van szó, hogy aszerint élünk, amire Isten képessé tesz. Ez az engedelmesség élete, amelyben a testet megfeszítettük „indulataival és kívánságaival együtt” (Gal 5:24), és amelyben Krisztus jellemét tükrözzük. A 4. versben a „járunk” egy sajátos kifejezés, ami az egész életvitelt jelöli. A test itt a meg nem újult embert takarja, függetlenül attól, hogy meggyõzõdésre jutott-e vagy sem. Test szerint járni annyi, mint önzõ kívánságok uralma alatt élni. Ezzel szemben a Lélek szerint való járás az, amikor az ember eleget tesz a törvény igaz elvárásainak. Ez utóbbi pedig csak a Szentlélek segítségével történhet meg. Egyedül Krisztus Jézusban áll szabadságunkban azt tenni, amit a törvény megkíván, Krisztus nélkül nincs ilyen szabadságunk. A bûn szolgája számára lehetetlen megvalósítani a jót, amit akarna tenni (lásd Róm 7:15, 18). Mennyire tudjuk betartani a törvényt? A törvény általi üdvözülés gondolatát félretéve, vajon elmondható rólunk, hogy „a törvény igazsága beteljesül” bennünk? Milyen suta kifogásokkal igyekszünk magyarázni viselkedésünket? 72

augusztus 24.

KEDD

TEST VAGY LÉLEK „Mert a test szerint valók a test dolgaira gondolnak; a Lélek szerint valók pedig a Lélek dolgaira. Mert a testnek gondolata halál; a Lélek gondolata pedig élet és békesség” (Róm 8:5-6). Idõzzünk el ezeknél az igéknél! Milyen alapvetõ üzenet árad belõlük? Mit árulnak el az életvitelünkrõl? Míg az emberek egyik csoportjának a testi kívánságok teljesítésén jár az esze, addig a másiknak a Lélek dolgain, hogy azt tegyék, amire a Lélek indítja õket. Mivel a gondolkodás határozza meg a tetteket, a két csoport élete és cselekedetei különböznek. Mire képtelen a test gondolata? Róm 8:7-8 A test vágyainak a kielégítésére összpontosító gondolkodás valójában nem más, mint ellenségeskedés Istennel. Az így gondolkodó mit sem törõdik Isten akaratának teljesítésével, sõt lázad ellene, nyíltan becsmérelve törvényét. Pál különösen nagy hangsúlyt szeretne fektetni arra, hogy Krisztus nélkül lehetetlen megtartani Isten törvényét. Újra és újra visszatér a gondolathoz: mindegy, hogy mennyire igyekezik is az ember, Krisztus nélkül nem tud a törvénynek engedelmeskedni. Pálnak kifejezetten az volt a szándéka, hogy meggyõzze a zsidókat: a Tóránál (törvényüknél) többre van szükség. Életvitelük ugyanis azt bizonyította, hogy az isteni kinyilatkoztatás ellenére éppen olyan bûnökben vétkesek, mint a pogányok (Róma 2). Mindebbõl az a tanulság, hogy szükségük van a Messiásra. Nélküle a bûn szolgái maradnak, és nem tudnak kitörni uralma alól. Ezt válaszolta Pál a zsidóknak, akik nem értették, hogy az üdvösségre nézve miért nem elég már az, amit Isten az Ószövetségben adott. Elismerte, hogy amit tettek, az jó, de el kell fogadniuk a Messiást is, aki már eljött. Tekintsünk vissza az elmúlt huszonnégy órára! Tetteinket a Lélek vagy a testünk irányítja? Mit árul el válaszunk önmagunkról? Amennyiben tetteinket a testi kívánság határozza meg, milyen változásokat kell tennünk, és hogyan vihetjük azokat véghez?

73

SZERDA

augusztus 25.

A BENNÜNK LÉVŐ LÉLEK Pál azzal folytatja, hogy szembeállítja az ember elõtt álló, az életvitelbõl adódó két lehetõséget: a Lélek szerintit – azaz az Isten nekünk ígért Szentlelke szerintit – és a bûnös testi természet által meghatározottat. Az egyik örök életre vezet, a másik örök halálra. Nincs középút. Jézus szavaival: „Aki velem nincsen, ellenem van; és aki velem nem gyûjt, tékozol” (Mt 12:30). Ennél már nemigen lehet világosabban, egyértelmûbben fogalmazni. Milyen ígéretet talál Róm 8:9-14 verseiben, aki teljesen átadja magát Krisztusnak?

Ez a szakasz a „testben” való életet szembeállítja a „lélekben” való élettel. A „lélekben” való életet Isten Lelke, a Szentlélek vezérli. Isten Lelkét ez a fejezet Krisztus Lelkének is mondja, talán azért, mert Õ képviseli Krisztust, általa lakozik Krisztus a hívõben (9. és 10. vers). Ezekben az igékben Pál visszatér ahhoz a képhez, amit Róm 6:1-11 verseiben használt. A „bûn teste”, vagyis a bûnnek szolgáló test képletesen meghal a keresztségben. Az ó ember „õvele megfeszíttetett” (6. vers). De amiképpen a keresztség sem csak temetésbõl (alámerülésbõl) áll, hanem feltámadásból (a vízbõl való felemelkedésbõl) is, úgy a megkeresztelt ember is új életre kel. Ez azt jelenti, hogy a régi énünket nap mint nap halálra kell adnunk, méghozzá saját döntésünkkel. Isten nem veszi el az ember szabadságát. Még a bûn ó emberének halála után is lehet vétkezni. Pál ezt írta a kolossébelieknek: „Öldököljétek meg azért a ti földi tagjaitokat” (Kol 3:5). Így tehát a keresztség után is megmarad a bûn elleni küzdelem. Akiben azonban a Lélek lakozik, annak immár isteni hatalma van a gyõzelemre. Mivel tehát az ember ilyen csodálatosan megszabadult a bûn szolgaságából, kötelessége, hogy többé ne szolgáljon a bûnnek. A Jézust feltámasztó Isten Lelke lakozik bennünk, feltéve, ha engedjük. Idõzzünk még el ennél a kérdésnél! Gondoljunk csak bele, milyen hatalom áll rendelkezésünkre! Mi tart vissza attól, hogy úgy éljünk vele, ahogy kellene?

74

augusztus 26.

CSÜTÖRTÖK

FIÚSÁG VAGY SZOLGASÁG Hogyan írja le Pál a Krisztusban való új kapcsolatot (Róm 8:15)? Milyen reményt meríthetünk ebbõl az ígéretbõl, és hogyan lesz ez valósággá az életünkben?

Az új kapcsolat félelemtõl mentes. A rabszolga fogságban van, életét az urától való szüntelen rettegésben tölti. Szolgálatának hosszú évei után semmit nem nyer. Más a helyzet azonban azzal, aki elfogadja Jézus Krisztust. Elõször is, önkéntes szolgálatra jelentkezik; másodszor, félelem nélkül szolgál, mivel „a teljes szeretet kiûzi a félelmet” (1Jn 4:18). Harmadszor pedig, fogadott gyermekként felbecsülhetetlen értékû örökség várományosa. „A törvényvallással való összhangra törekvés kelti a szolgaság lelkét, ha az ember saját erejébõl igyekszik eleget tenni a törvény követeléseinek. Csak az ábrahámi szövetség alá kerülve lehet reményünk, mert ez a kegyelem szövetsége a Krisztus Jézusba vetett hit által” (Ellen G. White megjegyzése, The SDA Bible Commentary. 6. köt. 1077. o.). Mi biztosít arról, hogy Isten valóban elfogadott gyermekének? Róm 8:16

A Lélek belsõ tanúsága megerõsíti, hogy Isten elfogadott. Noha nem biztonságos kizárólag az érzésekre hallgatni, mégis, aki legjobb tudása szerint követte az Ige világosságát, egy belsõ megerõsítõ hangot hall, ami arról biztosítja, hogy Isten gyermekévé fogadta. Róm 8:17 verse valóban azt mondja, hogy örökösök vagyunk; vagyis Isten családjának tagjai, és örökösként, gyermekként, Atyánktól nagyszerû örökség várományosai. Ezt nem érdemeljük meg, hanem azért kapjuk, mert Istenben új helyzetbe kerültünk, méghozzá Jézus helyettünk vállalt halála árán. Milyen közel állunk az Úrhoz? Tényleg ismerjük Õt, vagy csak tudunk róla? Mi az, amit meg kell változtatni az életünkben ahhoz, hogy szorosabb legyen a kapcsolatunk Teremtõnkkel és Megváltónkkal? Mi tart vissza ettõl, és miért? 75

PÉNTEK

augusztus 27.

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA: Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 1985, H. N. Adventista Egyház. „A kései angol reformátorok” c. fejezet (230–233. o.); Jézus élete. Budapest, 1989, Advent Kiadó. „A keresztség” (85. o.), „Kapernaumban” (201–205. o.) és „Ne nyugtalankodjék a ti szívetek!” (577–579. o.) c. fejezetek; Krisztus példázatai. Budapest, 1983, H. N. Adventista Egyház. „A hétköznapokban – A kovász” c. fejezet (59–63. o.). „A megváltási terv nem ígér szenvedésektõl és küzdelmektõl mentes földi életet a hívõknek. Ellenkezõleg, arra szólít fel, hogy Krisztus lábnyomában járjanak, önmegtagadás és elmarasztalások közepette… A krisztusi jellem az ilyen próbák és üldöztetések következtében alakul ki és mutatkozik meg népében… Nevel, edz és felkészít az elkövetkezõ dicsõségre, ha osztozunk Krisztus szenvedéseiben” (The SDA Bible Commentary. 6. köt. 568–569. o.). „Az Isten trónjától leeresztett lánc elég hosszú ahhoz, hogy a legnagyobb mélységbe is leérjen. Krisztus még a legbûnösebb embert is ki tudja emelni a züllés gödrébõl, hogy oda helyezze, ahol Isten gyermeke, egy örökké tartó örökség várományosa lehet Krisztussal” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 7. köt. 229. o.). „Az egész menny felmagasztaltja jött el a világunkba, hogy emberi természetben álljon az emberiség élére, s így igazolja a bukott angyalok és az el nem bukott világok lakói elõtt, hogy Isten segítségével mindenki képes az Õ parancsolataihoz való engedelmességben járni… Megváltónk megfizette értünk a váltságdíjat. Senki számára nem szükségszerû, hogy Sátán szolgája legyen. Krisztus mindenható támogatóként áll mellettünk” (Ellen G. White: Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 286–287. o.). BESZÉLGESSÜNK RÓLA! 1. Minek a reményét meríthetjük az iménti idézetekbõl? Hogyan valósulhatnak meg a gyõzelem ígéretei az életünkben? Miért nem érjük el távolról sem azt, amire Krisztusban ígéretet kaptunk? 2. Hogyan lehetséges a gyakorlatban naponként a „Lélek dolgaira” összpontosítani gondolatainkat (Róm 8:5)? Ez mit jelent? Mit kíván a Lélek? Mit nézünk, olvasunk vagy gondolunk, ami megnehezíti, hogy ezt elérjük? 3. Vajon a nagy küzdelemben melyik oldalon állunk? Nincs semleges terület! Mi minden következik e rideg ténybõl? Hogyan kellene hatnia e felismerésnek életünkre, döntéseinkre, még a „kisebb” dolgokban is? 76

GONDOLATOK „A bocsánatkérés a barátság õrzõje, a gyûlölet ellenszere, és sohasem a gyengeség jele; csupán a büszkeség az ára, mindig többet takarítunk meg vele, mint amennyibe kerül, és minden otthonban nagy szükség van rá.” Ismeretlen szerzõ

„…nem kell gondolkoznod azon, helyesen cselekszel-e. Ha helyesen cselekszel, tudni fogod.” Maya Angelou

„Tudd, hogy valahányszor nem teszed azt, ami helyes, nõ az esélye annak, hogy helytelenül fogsz cselekedni.” Ismeretlen szerzõ

„A kitartás mindaddig lehetséges, amíg hisszük, hogy Isten munkálkodik – megváltoztatja az embereket, a körülményeinket, és minket is.” Ismeretlen szerzõ

77

10. tanulmány

AUGUSZTUS 28–SZEPTEMBER 3.

Zsidók és pogányok megváltása

SZOMBAT DÉLUTÁN E HETI TANULMÁNYUNK: Róma 9 „Annakokáért akin akar könyörül, akit pedig akar, megkeményít” (Róm 9:18). „Miképpen meg van írva: Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyûlöltem… Mert Mózesnek ezt mondja: Könyörülök… és kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek” (Róm 9:13, 15). Mirõl beszél Pál? Hol van itt az emberi szabad akarat és a választás szabadsága, ami nélkül nem sok értelme van mindannak, amiben hiszünk? Nincs-e szabadságunk Istent választani vagy elutasítani? Vagy azt tanítják ezek az igék, hogy egyeseket Isten kiválaszt az üdvösségre, másokat pedig a kárhozatra, személyes döntésüktõl függetlenül? Mint általában, a választ most is Pál mondandójának egészét vizsgálva találjuk meg. Érvelésében az apostol Istennek azt a jogát akarja bemutatni, hogy dönthet arról, kit kíván „választottjaként” felhasználni. Végsõ soron ugyanis Istenen nyugszik a világ evangelizálásának felelõssége. Éppen ezért, miért ne választhatná eszközeinek azokat, akiket akar?! Senkit nem zár ki az üdvösségbõl, tehát ez az intézkedése nem ellenkezik a szabad akarat elvével, sõt, nem ellentétes azzal a nagyszerû igazsággal sem, hogy Krisztus minden emberért, az üdvösségükért meghalt. Róma 9. fejezete nem a nevezettek üdvösségérõl szól, hanem arról, hogy Isten egy bizonyos feladat elvégzésére hívta el õket. Ha ezt észben tartjuk, nem nehéz a fejezetet megérteni. 78

augusztus 29.

VASÁRNAP

PÁL TERHE „És lesztek ti nékem papok birodalma és szent nép. Ezek azok az igék, melyeket el kell mondanod Izráel fiainak” (2Móz 19:6). Istennek szüksége volt egy népre, hogy közvetítse az evangéliumot a pogánysággal, sötétséggel és bálványimádással átitatott világnak. Az izraelitákat választotta ki erre a feladatra, és kinyilatkoztatta magát nekik. Az volt a terve, hogy mintaként élnek a többi nép elõtt, és így majd másokat is az igaz Istenhez vonzanak. Azt akarta, hogy Izráel bemutassa jellemét, és ezáltal a világot magához vonja. Az áldozati rendszer tanításával Krisztust kellett felemelniük a népek elõtt, hogy mindazok, akik rátekintenek, életet nyerjenek. Izráel népességének gyarapodásával, áldásainak sokasodásával határuk kiterjedt volna az egész világra. Mire hívja fel a figyelmet Róm 9:1-12 verseiben Pál az emberi kudarcok közepette tanúsított isteni hûséggel kapcsolatban?

Pál az érvelésében fokozatosan bemutatja, hogy az Izráelnek adott ígéretek nem mind hiúsultak meg. A maradék által Isten továbbra is munkálkodni kíván. A maradék érvényességét Izráel történelmére utalva támasztja alá Pál. Bemutatja, hogy Isten mindig is gyakorolta a kiválasztást: 1) Ábrahám magvának nem az egészét választotta szövetségesének, csupán Izsák ágát. 2) Azonban Izsák leszármazottaiból sem mindenkit választott ki, csak Jákóbot. Azt is fontos látni, hogy az örökség és a felmenõk még nem garantálják az üdvösséget. Tartozhatunk a megfelelõ vérvonalhoz, családhoz, vagy akár a megfelelõ egyházhoz, mégis megtörténhet, hogy elveszünk, és kívül rekedünk az ígéret körén. A hit, méghozzá a szeretet által munkálkodó hit az, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy kik „az ígéret fiai” (Róm 9:8). Figyeljük meg az alábbi kifejezést Róm 9:6 versében: „Mert nem mindnyájan izráeliták azok, kik Izráeltõl valók.” Milyen fontos üzenetet közvetít ez nekünk, akik jelenleg sok szempontból az egykori Izráelhez hasonló szerepet töltünk be? 79

HÉTFŐ

augusztus 30.

KIVÁLASZTOTTAK „Megmondatott néki, hogy: A nagyobbik szolgál a kisebbiknek. Miképpen meg van írva: Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyûlöltem” (Róm 9:12-13). Ahogy azt már a heti tanulmányunk bevezetõjében is leszögeztük, mindaddig képtelenek vagyunk helyesen értelmezni a Római levél 9. fejezetét, amíg nem látjuk tisztán, hogy nem az ember üdvösségérõl van benne szó. Ez a rész is sajátos szerepeket említ, amelyekre Isten egyes embereket elhívott. Az Úr azt akarta, hogy Jákóbtól származzon az a nép, amely különleges evangelizációs eszköze lesz a világban; de arra nem utal semmi ebben a szakaszban, hogy Ézsau ne üdvözülne. Isten éppúgy akarta az õ üdvösségét is, mint ahogy minden emberét. Hogyan értelmezzük Róm 9:14-15 verseit az eddig olvasottak összefüggésében?

Pál itt sem az egyéni üdvösségrõl beszél, mivel Isten mindenkire kiterjeszti a kegyelmét: „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön” (1Tim 2:4). „Mert megjelent az Isten üdvözítõ kegyelme minden embernek” (Tit 2:11). Isten azonban kiválaszthat népeket különbözõ szerepek betöltésére, amelyek ugyan megtagadhatják e feladatok teljesítését, de nem akadályozhatják meg Isten választását. Bármennyire akarta volna is Ézsau, nem lehetett volna sem a Messiás, sem a választott nép õse. Istennek nem volt olyan önkényes döntése vagy rendelkezése, ami kizárta Ézsaut az üdvösségbõl, hiszen Isten kegyelmének ajándékait Krisztus által mindenkinek ingyen adja. Mindnyájunkat üdvösségre hívott, nem pedig kárhozatra (Ef 1:4-5; 2Pt 1:10). Saját döntésünk tart vissza a Krisztusban való örök élet ígéretének elnyerésétõl, nem pedig Isten. Jézus minden emberért meghalt. Isten azonban Igéjében mindenki számára megszabta, mi a feltétele az örök életre való kiválasztásának, ez pedig a Krisztusba vetett hit, ami a megigazult bûnöst engedelmességre vezeti. Isten még a világ teremtése elõtt kiválasztott, mintha más nem is létezett volna, hogy az üdvösség részesei legyünk. Mekkora kiváltság, micsoda remény! Mindent összevetve, miért homályosul el minden egyéb emellett? Miért lenne az a legnagyobb tragédia, ha engednénk, hogy a bûn, az én és a test elragadja azt, amit Isten nekünk ígért Jézusban? 80

augusztus 31.

KEDD

TITKOK „Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim, így szól az Úr! Mert amint magasabbak az egek a földnél, akképpen magasabbak az én útaim útaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál” (Ézs 55:8-9)! Az eddigiek fényében hogyan értsük azt, amire Pál rámutat Róm 9:17-24 verseiben?

Isten az emberiség megváltásán fáradozott azzal, ahogy Egyiptommal bánt a kivonulás idején. Megmutatta magát az egyiptomi csapásokban, majd népe szabadításában, és ez azt a célt szolgálta, hogy bemutassa az egyiptomiaknak és a többi népnek: valóban Õ az igaz Isten. Felhívás volt ez a népek számára, hogy hagyják el isteneiket, és Õt imádják. Nyilvánvaló, hogy a fáraó már meghozta döntését Isten ellen, így a szíve megkeményítésével nem Isten fosztotta meg a megváltás lehetõségétõl. A megkeményítés Izráel elengedése ellen irányult, és nem azt akarta megakadályozni, hogy a fáraó elfogadja a megváltást. Krisztus ugyanúgy meghalt a fáraóért, mint Mózesért, Áronért és Izráel egész népéért. Bûnös emberként igencsak szûk rálátásunk van a világra, a valóságra, illetve Istenre és arra, ahogy a világban munkálkodik. Hogyan is fürkészhetnénk ki Isten dolgait, amikor a természet világában bárhová forduljunk, lépten-nyomon értelmünket meghaladó titkokba ütközünk? Elvégre arra is csak 150–200 éve jöttek rá az orvosok, hogy nem is olyan rossz ötlet kezet mosni mûtét elõtt. Ilyen mély volt a tudatlanság! És ki tudja, idõvel még mi mindent fedezünk fel, ami megmutatja, hogy még most is milyen tudatlanok vagyunk?! Meglehet, nem mindig értjük Isten útjait; Jézus azonban eljött, hogy bemutassa jellemét (Jn 14:9). Miért olyan fontos tehát az élet titkai és váratlan eseményei közepette Krisztus jellemét tanulmányoznunk, valamint azt, amit Istenrõl, szeretetérõl kinyilatkoztatott? A látszólag igazságtalan és méltánytalan megpróbáltatások közepette hogyan erõsítheti a hûségünket, ha ismerjük Isten jellemét? 81

SZERDA

szeptember 1.

AMMI: „ÉN NÉPEM” Róm 9:25 versében Pál Hós 2:23 versét idézi, a 26. versben pedig Hós 1:10 versét. A történet háttere: Isten utasítja Hóseást: vegyen „parázna feleséget” (Hós 1:2). Ezzel akarta szemléltetni Isten viszonyát Izráelhez, mivel a nép idegen istenek után ment. A Hóseás házasságából született gyerekek neve azt jelölte, hogy Isten elveti és megbünteti a bálványimádó Izráelt. A harmadik gyermek neve így Ló-Ammi lett (Hós 1:9), ami szó szerint azt jelenti, hogy „nem az én népem”. Mindeközben Hóseás jövendölt arról a napról, amelyen Isten a büntetést követõen helyreállítja népét. Kiveszti közülük a hamis isteneket, és szövetségre lép velük (lásd Hós 2:11-19). Akik eddig Ló-Ammik, vagyis „nem az én népem” voltak, ekkor Ammik, vagyis „én népem” lesznek. Pál korában „nemcsak a zsidók, hanem a pogányok közül is” voltak Isten népéhez tartozók, vagyis Ammik (Róm 9:24). Milyen világos és erõteljes bemutatása ez az evangéliumnak, ami kezdettõl fogva az egész világnak szól! Nem csoda, hogy adventistaként mi is részben ebbõl az igébõl vesszük elhívásunkat: „És láttam, hogy egy másik angyal repül az ég közepén: az örök evangélium volt nála, és hirdette azoknak, akik a földön laknak, minden népnek és törzsnek, minden nyelvnek és nemzetnek” (Jel 14:6, új prot. ford.). Ma is az egész világnak szól a megváltás jó híre, éppúgy, mint Pál és az ókori Izráel idejében. Olvassuk el Róm 9:25-29 verseit! (Figyeljük meg, Pál milyen gyakran idéz az Ószövetségbõl, hogy alátámassza kora eseményeit!) Mi a fõ üzenete ezeknek a szövegeknek, és minek a reményét nyújtják?

Pál elmondta: „nagy az én szomorúságom és szüntelen való az én szívemnek fájdalma” (Róm 9:2), mert népe közül egyesek elutasították az evangéliumot. Viszont mégis volt egy maradék. Isten ígéretei nem hiúsulnak meg akkor sem, ha az emberek kudarcot vallanak. Reményt meríthetünk abból, hogy az Úr ígéretei végül valóra válnak, és ha igényt tartunk rájuk, bennünk is beteljesednek. Hányszor hagytak már cserben emberek, és milyen gyakran okoztunk mi magunk is csalódást önmagunknak és másoknak? Valószínûleg többször, mint ahogy azt számon tudnánk tartani, nem igaz? Mi a tanulság e kudarcokból arra nézve, hogy alapvetõen kiben/miben bízhatunk? 82

szeptember 2.

CSÜTÖRTÖK

MEGBOTRÁNKOZÁS „Mit mondunk hát? Azt, hogy a pogányok, akik az igazságot nem követték, az igazságot elnyerték, mégpedig a hitbõl való igazságot; Izráel ellenben, mely az igazság törvényét követte, nem jutott el az igazság törvényére. Miért? Azért, mert nem hitbõl keresték” (Róm 9:30-32). Mi az üzenete az adott bibliaverseknek? Hogyan alkalmazhatjuk ezeket önmagunkra? Mit tehetünk, hogy elkerüljük az Izráel által elkövetett hibát?

Pál egyértelmûen megmagyarázza népe tagjainak, hogy miért maradnak le arról, amit Isten nekik szánt, amit valójában õk maguk is kerestek, mégsem értek el. Érdekes módon, a pogányok, akiket Isten elfogadott, nem is törekedtek erre. Saját érdekeikkel és céljaikkal törõdtek, amikor elért hozzájuk az evangélium üzenete. Õk mégis felismerték értékét, és elfogadták. Isten igaznak nyilvánította õket, mert hittel helyettesüknek fogadták el Jézus Krisztust. Izráellel az volt a gond, hogy megbotlottak a „beleütközés” kövében (Róm 9:33). Nem akarták elfogadni – nem mindnyájan ugyan, de egyesek (lásd ApCsel 2:41) –, hogy Jézus Krisztus az Istentõl küldött Messiás. Mivel nem felelt meg elvárásaiknak, amikor eljött, hátat fordítottak neki. A fejezet utolsó versében Pál ismét ószövetségi igét idéz: „Amint meg van írva: Ímé beleütközés kövét és megbotránkozás szikláját teszem Sionba; és aki hisz benne, nem szégyenül meg” (Róm 9:33). Ebben az igeszakaszban is arra mutat rá, hogy a megváltás tervében létfontosságú a hit szerepe (lásd még 1Pt 2:6-8). Megbotránkozás sziklája? Viszont, aki hisz benne, nem szégyenül meg? Bizony, Jézus sokak számára a megütközés köve, de azoknak, akik ismerik és szeretik, a szabadítás kõsziklája (Zsolt 89:27). Volt-e már számunkra Jézus a „beleütközés köve”, illetve a „megbotránkozás sziklája”? Ha igen, miért? Pontosabban, mit tettünk, ami ilyen helyzetbe hozott? Hogyan szabadultunk ki akkor, és milyen tanulságot vontunk le abból az esetbõl, hogy többé ne kerüljünk Jézussal ellentétbe? 83

PÉNTEK

szeptember 3.

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA: Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 1985, H. N. Adventista Egyház. „A kései angol reformátorok” c. fejezet, (237–239. o.). „Isten Igéjében az egyes ember vagy egy nép kiválasztása az üdvösségre való kiválasztását jelenti. Sokan a történet végére nézve azt gondolják, hogy ez a menynyei kegy elnyerését garantálta; de a Bibliában nem ilyen kiválasztás tárul elénk. Isten arra választja ki az embert, hogy félelemmel és rettegéssel vigye véghez üdvösségét. Kiválasztja, hogy vértezze fel magát, és harcolja meg a hit szép és nemes harcát. Kiválasztja, hogy az Istentõl kapott minden eszközt felhasználva küzdjön minden szentségtelen kívánság ellen, miközben Sátán élet-halál harcot vív vele. Kiválasztja, hogy imádkozzon és vigyázzon, tanulmányozza az Írásokat, és kerülje a kísértés területét. Kiválasztja, hogy szüntelen higgyen. Kiválasztja, hogy engedelmeskedjen minden igének, ami Isten szájából származik, és az igének ne csak hallgatója, hanem cselekvõje is legyen. Ez a bibliai kiválasztás” (Ellen G. White: Testimonies to Ministers and Gospel Workers. 453–454. o.). „Véges elme nem képes teljesen felfogni a Végtelen jellemvonásait és munkáit. Kutatás által nem találhatjuk meg Istent. A legnagyobb és legmûveltebb elmének ugyanúgy, mint a leggyengébbnek és legtudatlanabbnak is titoktól övezett marad az Õ szent lénye. ’Felhõ és homályosság van körülötte; igazság és jogosság az õ székének erõssége’ (Zsolt 97:2). A velünk való bánásmódját csak annyira tudjuk megérteni, amennyire felismerjük határtalan kegyelmének egyesülését végtelen hatalmával. Szándékaiból annyit érthetünk meg, amennyit emberi elménk fel tud fogni. Ezen túlmenõen is bízhatunk a mindenható kézben, és abban a szívben, amely telve van szeretettel” (Ellen G. White: Elõtted az élet. Budapest, 1992, Advent Kiadó. 169. o.). BESZÉLGESSÜNK RÓLA! 1. A keresztények között vannak, akik azt tanítják, hogy Isten még a születésük elõtt kiválaszt egyeseket az üdvösségre, másokat pedig a kárhozatra. Ha történetesen azok közé kerülnénk, akiket Isten végtelen szeretete és bölcsessége révén kárhozatra rendelt, akkor döntéseinktõl függetlenül a halál lenne a részünk, amit sokan a pokol örök tüzének hisznek. Más szóval, saját döntésüktõl függetlenül Isten gondviselése egyeseket arra predesztinál, hogy most a Jézussal való üdvözítõ kapcsolat nélkül éljenek, az eljövendõ világban pedig örökké égjenek a pokol tüzében. Hol torzít ez a kép? Mennyiben ellenkezik a mi felfogásunkkal? 84

PÁSKULYNÉ KOVÁCS ERZSÉBET: AZOKNAK, KIK SZOMORÚAN ÉLNEK

Azoknak, kik szomorúan élnek, bánatuk van és nem remélnek, azoknak írom, hogy aki hisz, remél és nem kételkedik, a megoldást Istenre bízza: csodákat lát, ahogy van írva. – „Én vagyok az Úr, a te Istened!” „Én vagyok, ki megsegítelek!” – „Örüljetek az Úrban mindenkor – örüljetek!”

85

11. tanulmány

SZEPTEMBER 4–10.

A kegyelmi elhívás

SZOMBAT DÉLUTÁN E HETI TANULMÁNYUNK: Róma 10–11 „Mondom tehát: Avagy elvetette-é Isten az õ népét? Távol legyen; mert én is izráelita vagyok, az Ábrahám magvából, Benjámin nemzetségébõl való” (Róm 11:1). E heti tanulmányunk a Római levél 10-11. fejezetét dolgozza fel, kiváltképpen a 11. fejezetre összpontosítva. Fontos mindkét részt végigolvasni, hogy nyomon tudjuk követni Pál gondolatmenetét. E két fejezetrõl mindig is sokat vitatkoztak, bár egy pont teljesen egyértelmûen kitûnik: az, hogy Isten szereti az emberiséget, és minden ember üdvösségét kívánja. Az üdvösségbõl senkit nem zár ki. A Római levél 10. fejezetébõl kiderül, hogy „nincs különbség zsidó meg görög között” (12. vers) – mindnyájan bûnösök vagyunk, egyaránt szükségünk van Isten kegyelmére, amiben Jézus Krisztus által részesült a világ. Ez a kegyelem mindenkihez eljut – nem nemzetiség, születési jog vagy a törvény cselekedetei függvényében, hanem a Jézusba vetett hit által, hiszen Õ minden bûnös helyett meghalt. Szerepek változhatnak, de a megváltás alapvetõ terve soha! Pál ezt a témát folytatja a 11. fejezetben. Amint korábban már megjegyeztük, itt is fontos megérteni, hogy amikor az apostol kiválasztásról és elhívásról beszél, nem az egyes ember üdvösségének kérdését tárgyalja, hanem azt a szerepet, amit a világ megmentését célzó isteni tervben betölt. Isten egyetlen csoport elõl sem zárja el eleve az üdvösséget, errõl egyáltalán nincs szó. Viszont a kereszt után, és miután nagyrészt Pál közremûködése folytán eljutott az evangélium a pogányokhoz, a zsidó és pogány hívõk korai mozgalma vette magára a világmisszió felelõsségét. 86

szeptember 5.

VASÁRNAP

A TÖRVÉNY VÉGE Figyelembe véve az elõzményeket, mi Róm 10:1-4 verseinek üzenete? Hogyan veszélyeztethet ma minket is, hogy a „saját igazságunkat” akarjuk érvényre juttatni?

A törvényeskedésnek sok formája van, egyik-másik rejtettebb a többinél. Aki önmagára tekint, jócselekedeteire, étrendjére, szombatünneplése szigorára, mindarra a rosszra, amit elkerül, vagy a jóra, amit elér, a legjobb szándéka ellenére is a törvényeskedés csapdájába esik. Életünk minden percében nem a saját bûnösségünket, hanem Isten szentségét kell szem elõtt tartanunk; ez véd meg a legbiztosabban attól, hogy Krisztus igazsága helyett a „saját igazságunkat” akarjuk érvényre juttatni. Róm 10:4 igen fontos, mert megragadja Pálnak a rómaiakhoz intézett üzenete lényegét. Elõször is, ismerjük meg a szövegösszefüggést! Sok zsidó saját igazságának érvényesítésén fáradozott (Róm 10:3), és a „törvénybõl való” igazságát (5. vers) kereste. A Messiás eljövetelével azonban megnyílt az igazság valódi útja. Az igazság elérhetõvé vált mindazok számára, akik készek voltak hinni Krisztusban, akire az õsi ceremoniális rendszer elõre mutatott. Ha a törvény alatt a Tízparancsolatot is értjük, ez még nem jelenti azt, hogy a Tízparancsolat érvényét vesztette. Az erkölcsi törvény rámutat a bûneinkre, a hiányosságainkra, és megmutatja, hogy Megváltóra, megbocsátásra és igazságra van szükségünk. Mindezt pedig egyedül Jézusban találjuk. Ebben az értelemben Krisztus valóban „a törvény vége”, amennyiben a törvény vezet bennünket hozzá és igazságához. A görögben itt a telosz szó áll, amit úgy is lehet fordítani, hogy „cél” vagy „rendeltetés”. Krisztus a törvény végsõ célja, vagyis a törvénynek hozzá kell vezetnie. Ha e szövegben a Tízparancsolat – vagy pontosabban a 4. parancsolat – eltörlését látjuk (mert az emberek fõleg ennek az érvénytelenítésére gondolnak), akkor ez Pál és az Újszövetség számos tanításával ellentétben állna. Büszkék vagyunk-e olykor jóságunkra, különösen másokhoz mérve magunkat? Talán valóban „jobbak” vagyunk, de vajon számít ez? Hasonlítsuk magunkat Krisztushoz, és úgy mérlegeljük a „jóságunkat”! 87

HÉTFŐ

szeptember 6.

A KEGYELMI ELHÍVÁS Milyen általánosan elterjedt tanítást cáfol világosan és visszavonhatatlanul Róm 11:1-7 szakasza?

Az „avagy elvetette-é Isten az õ népét?” kérdésre válaszolva Pál elõször a maradékra irányítja a figyelmet. A kegyelmi elhívásról beszél, annak bizonyítékaként, hogy Isten nem vetette el népét. A megváltás mindenki számára elérhetõ, aki elfogadja, zsidónak és pogánynak egyaránt. Jusson eszünkbe, hogy az elsõ keresztények valamennyien zsidók voltak – gondoljunk csak a pünkösd napján megtérõkre. Pétert is csak egy különleges látomás és csoda gyõzte meg arról, hogy a pogányoknak éppúgy joga van Krisztus kegyelméhez (Apostolok cselekedetei 10; vö. 15:7-9), tehát a kegyelmet hozzájuk is el kell juttatni. Pál vajon azt mondja Róm 11:7-10 verseiben, hogy Isten szándékosan vakká tette az üdvösségre azokat az izraelitákat, akik elvetették Jézust? Mi a gond ezzel az elképzeléssel?

Pál ezekben a versekben az Ószövetségbõl idéz, ami a zsidók számára elfogadott tekintély volt. Az idézett igeszakasz úgy mutatja be Istent, mint aki a „kábultság lelkét” bocsátja Izráelre, gátolva látásukat és hallásukat. Vajon Isten megvakítja az embereket, hogy ne lássák meg az üdvösségre vezetõ fényt? Kizárt dolog! Ezeket az igéket a Római levél 9. fejezetérõl adott magyarázat fényében kell érteni. Pál nem az üdvösségrõl beszél, hiszen Isten nem foszt meg bizonyos csoportokat az üdvösségtõl. Itt is, mint mindvégig arról a szereprõl van szó, amit ezek a csoportok Isten mûvében betöltenek. Miért helytelen az az elképzelés, miszerint Isten emberek egész csoportjait zárná ki az üdvösségbõl? Miért ellenkezik ez az evangélium tanításának egészével, amelynek középpontjában a minden emberért meghalt Krisztus áll? Például a zsidók esetében hogyan vezetett ez az elgondolás tragikus következményekhez?

88

szeptember 7.

KEDD

A BEOLTOTT ÁG Milyen nagy reményrõl beszél Róm 11:11-15 verseiben Pál? Két párhuzamos kifejezést találunk ezekben a versekben: 1) „teljességük” [ti. az Izráelé] (12. vers), és 2) „felvételük” [ti. Izráelé] (15. vers). Pál csak ideiglenesnek tekinti a hanyatlást és elvetést, amelyet majd a kiteljesedés és a felvétel követ. Ez Pál második válasza a fejezet elején felvetett kérdésre: „Avagy elvetetteé Isten az õ népét?” Ami elvetésnek látszik, mondja, csak ideiglenes állapot. Mire figyelmeztet Róm 11:16-24 verseiben Pál? Pál a nemes olajfához hasonlítja Izráel hûséges maradékát, amelynek egyikmásik (hitetlen) ága letörött. Ezzel a példával bizonyítja, hogy „nem vetette el Isten az õ népét” (2. vers), hiszen ott van még a fa gyökere és törzse. A fába beoltották a hívõ pogányokat, akik az életnedvet és az életerõt a gyökérbõl és a törzsbõl – a hívõ Izráel szimbólumai – nyerik. Ami a Jézust elutasító zsidókkal történt, megtörténhet a hívõ pogányokkal is. A Biblia nem az „egyszer és mindenkorra történõ megváltás” tanát tanítja. Ingyen kapjuk az üdvösséget, ám szabadon elutasíthatjuk. Nem szabad minden elesést az üdvösségbõl való kiesésnek vélni, sem azt gondolni, hogy nem nyerhetünk megváltást, ha nem vagyunk tökéletesek. Ugyanakkor óvakodnunk kell a másik szélsõségtõl is, tudniillik attól a gondolattól, hogy ha Isten kegyelme egyszer betakar, akkor bármit teszünk, bárhogy döntünk, semmi nem ragadhatja el tõlünk a megváltást. Végül azok üdvözülnek majd, akik megmaradnak „a kegyességben” (Róm 11:22). Egy hívõ sem hivalkodhat saját jóságával, és nem érezheti magát embertársainál különbnek. Az üdvösség nem érdemül szerzett jussunk, hanem ajándék. A kereszt, Isten szentségének mércéje elõtt mindnyájan egyformák, isteni kegyelemre szoruló bûnösök vagyunk, akiknek kegyelem által meg kell szentelõdniük. Semmivel nem büszkélkedhetünk, egyedül Jézusban dicsekedhetünk, és abban, amit értünk tett, amikor emberi testben eljött a földre. Elszenvedte fájdalmainkat, meghalt bûneinkért, példaadóan élt, és erõt ígért ahhoz, hogy példáját mi is követni tudjuk. Mindebben teljesen tõle függünk, hiszen nélküle nem lenne több reményünk, mint amennyit a világ nyújthat. 89

SZERDA

szeptember 8.

EGY FELTÁRT TITOK Milyen nagy eseményekrõl jövendöl Pál Róm 11:25-27 verseiben? A keresztények már évszázadok óta tárgyalják és vitatják ezt a néhány verset. Egy-két pontja azonban egyértelmû. Elõször is, a versek alaphangját az adja meg, hogy Isten kinyújtja kezét a zsidók után. Pál itt a fejezet elején feltett kérdésre válaszol: „avagy elvetette-é Isten az õ népét?” Természetesen nem – mondja –, és ezt azzal magyarázza, hogy 1) a vakság (görögül poroszisz, „keménység”) „csak részben történt”; és 2) csak ideiglenes, amíg „a pogányok teljessége bemegyen”. Mit jelent a „pogányok teljessége”? Sokan az evangélium küldetésének beteljesedését látják ebben a kifejezésben, amikor is az egész világ megismeri az evangéliumot. A „pogányok teljessége” ezek szerint akkor jön el, amikor mindenütt hirdetik az evangéliumot. Izráel hite, amit Krisztus kinyilatkoztatott, egyetemessé lett. Az evangélium az egész világon hangzik, Jézus eljövetele a küszöbön áll. Ekkor sok zsidó elindul Jézus felé. A másik értelmezési nehézséget az „egész Izráel megtartatik” kifejezés okozza (26. vers). Nem szabad úgy értelmezni, hogy valami isteni rendelés folytán a végidõben minden egyes zsidó üdvözülni fog. Az Írás sehol nem általánosít, sem az emberi nem egészére, sem annak egy bizonyos részére nézve. Pál remélte, hogy megtarthat „közülük némelyeket” (14. vers). Voltak, akik elfogadták a Messiást, mások elvetették, éppen úgy, mint ahogy ez más népcsoportok esetében is történik. A Római levél 11. fejezetéhez fûzött megjegyzésében Ellen White „az evangélium hirdetésének utolsó” idejérõl beszél, amikor a zsidók közül „sokan elfogadják Krisztust Üdvözítõjüknek, hit által” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 1978, H. N. Adventista Egyház. 260. o.). „Hatalmas munkát kell még elvégezni világunkban. Az Úr kijelentette, hogy a pogányok begyûjtetnek, de nemcsak a pogányok, hanem a zsidók is. Sokan vannak a zsidók közül, akik megtérnek, és akik által látni fogjuk, ahogy az Isten megváltása, mint égõ lámpás halad elõre. Mindenütt vannak zsidók, és el kell juttatni hozzájuk a jelenvaló igazság világosságát. Közülük sokan a világossághoz jönnek majd, és csodálatos erõvel hirdetik Isten törvényének változhatatlanságát” (Ellen G. White: Evangelism. 578. o.). Gondolkozzunk egy darabig a keresztény hit zsidó gyökereirõl! Hogyan segíthet a zsidó vallás bizonyos fokú tanulmányozása jobban megérteni keresztény hitünket? 90

szeptember 9.

CSÜTÖRTÖK

BŰNÖSÖK MEGVÁLTÁSA Egyértelmûen kitûnik e versekben Pál szeretete saját népe iránt. Milyen nehéz lehetett neki, hogy az övéi közül egyesek szembeszálltak vele és az evangélium igazságával. Ennek ellenére Pál továbbra is hitte: közülük sokan elfogadják még, hogy Jézus a Messiás. Hogyan mutatja be Pál Róm 11:28-36-ig terjedõ szakaszában Istennek nemcsak a zsidók, hanem az egész emberiség iránti szeretetét? Hogyan írja le Isten kegyelmének csodálatos és titokzatos erejét?

A fenti igeszakasz ugyan szembeállítja a zsidókat és a pogányokat, valami azonban világosan kitûnik: Isten irgalma, szeretete és kegyelme kiárad a bûnösökre. Már a világ megalapítása elõtt az volt Isten terve, hogy megmenti az emberiséget, és akaratának véghezvitelében emberek, sõt népek lesznek az eszközei. Olvassuk el figyelmesen a 31. verset! Milyen fontos útmutatást találunk benne a bizonyságtevésre nézve, amit nemcsak zsidók, hanem mindenki más között végzünk, akivel csak kapcsolatba kerülünk?

Ha a keresztény egyház az évszázadokon át jobban bánt volna a zsidókkal, kétségtelen, hogy sokkal többen tértek volna meg közülük a Messiáshoz. A Krisztus utáni elsõ századok nagy hitehagyása, illetve a kereszténység elpogányosodása – beleértve a hetedik napnak, a szombatnak a vasárnapra való felcserélését – bizonyosan nem könnyítette meg azoknak a zsidóknak a helyzetét, akik közeledtek volna Jézushoz. Milyen fontos tehát, hogy felismerve a Jézusban nyert kegyelem nagyságát, minden keresztény könyörületes legyen másokkal! Nem lehetünk keresztények, ha nem így teszünk (lásd Mt 18:23-35). Van valaki, aki iránt könyörületet kellene tanúsítanunk, bár nem érdemli meg? Miért ne tennénk ezt meg, még ha nehezünkre esik is? Jézus nem ezt tette értünk?

91

PÉNTEK

szeptember 10.

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA: Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó. „A nagytanács elõtt” (52–53. o.), „Üldözõbõl tanítvány” (76–77. o.), „Rómából írt levelek” (311–312. o.) c. fejezetei; Evangelizálás. Budapest, 2007, Advent Irodalmi Mûhely, Felfedezések Alapítvány. „Közeledés a katolikusokhoz” c. fejezete, 373–376. o.; Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 147–148. o. „Annak ellenére, hogy Izráel mint nép hibázott, mégis számottevõ az a maradék, amely a megváltás részese lesz. Az Üdvözítõ elsõ eljövetelekor hívõ férfiak és nõk örömmel fogadták Keresztelõ János üzenetét. Ez késztette õket, hogy újból tanulmányozzák a Messiásra vonatkozó jövendöléseket. A megalakult õskeresztény egyház e hû zsidókból tevõdött össze, akik felismerték a názáreti Jézusban azt, akinek jövetelére vágytak” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 248. o.). „Vannak a zsidók között, akik tárzusi Saulushoz hasonlóan hatalmas írásismerettel rendelkeznek, és õk csodálatos erõvel hirdetik majd Isten törvényének változhatatlanságát… Mialatt szolgái hittel dolgoznak azokért, akik olyan sokáig elhanyagoltak és megvetettek voltak, üdvözítõ ereje megnyilvánul közöttük” (i. m. 251. o.). „Isten elvárja, hogy az evangélium hirdetésének utolsó idejében, amikor az emberiség eddig elhanyagolt minden rétegét külön figyelmezteti, hírnökei különösen buzgólkodjanak a világ minden részén élõ zsidók érdekében. Amint az Ótestamentum írásait összekapcsolják az Újtestamentummal Jahve örök céljainak magyarázatában, ez sok zsidónak új teremtés hajnala, a lélek feltámadása lesz. Miközben felismerik az evangélium korának Krisztusát az ótestamentumi írások lapjain, és megértik, hogy az Újtestamentum mily világosan magyarázza az Ótestamentumot, szunnyadó képességeik felébrednek, és elfogadják Krisztust, mint a világ Megváltóját. Sokan hitben elfogadják Krisztust Megváltójuknak” (i. m. 250–251. o.). BESZÉLGESSÜNK RÓLA! 1. Miért kellene minden egyház közül az adventistáknak végezni a legsikeresebb missziómunkát a zsidók között? Mit tehetünk ennek érdekében egyénileg vagy gyülekezeti szinten? 2. Mit tanulhatunk az ókori izraeliták hibájából? Hogyan kerülhetjük el az õ hibáikat? 92

PÁSKULYNÉ KOVÁCS ERZSÉBET: KEGYELMI ÁLLAPOT

Az a kegyelmi állapot, mikor a bûnöd fájni tud. Lelkedben átszáguld a múlt, a bûnfátyla szétszakad, lehullt, és világos lesz az értelem: mert szól hozzád, át az éteren keresztül az Isten.

93

12. tanulmány

SZEPTEMBER 11–17.

Szeretet és törvény

SZOMBAT DÉLUTÁN E HETI TANULMÁNYUNK: Róma 12, 13 „És ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elméteknek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata” (Róm 12:2). Pál egyrészt igyekezett felnyitni a rómaiak szemét, hogy tévesen értelmezik a törvényt, ugyanakkor minden keresztényt engedelmességre szólított. Ez az engedelmesség egy belsõ, a szívet és az elmét érintõ változásából fakad, ami csak Isten munkája nyomán mehet végbe abban az emberben, aki átadja magát az Úrnak. A Római levélben nem találunk utalást arra, hogy az engedelmesség magától menne. A keresztényeket fel kell világosítani az elvárásokról; nekik maguknak pedig akarniuk kell engedelmeskedni ezeknek az elvárásoknak; majd igényelniük kell az engedelmességhez nélkülözhetetlen erõt. Ez azt jelenti, hogy a cselekedetek a keresztény hit részét képezik. Pál nem akarta a cselekedetek fontosságát kisebbíteni; a 13–15. fejezetekben nagy hangsúlyt fektet rájuk. Ezzel korántsem tagadja meg azt, amit korábban a hit általi megigazulásról mondott. Ellenkezõleg, a cselekedetek fejezik ki igazán, hogy mit jelent hit által élni. Akár azt is mondhatnánk, hogy a Jézus eljövetelét követõ kinyilatkoztatás miatt az újszövetségi elvárások még nehezebbek, mint az ószövetségiek voltak. Jézus Krisztus az újszövetségi kor hívõi számára a helyes erkölcsi magatartás példáját adta. Õ a minta, akit követnünk kell. „Az az indulat legyen bennetek, mely volt” – nem Mózesben, nem Dánielben, nem Dávidban, nem Salamonban, nem Énokban, nem Debórában és nem is Illésben, hanem – „a Krisztus Jézusban” (Fil 2:5). Ennél már nem kerül, és nem is kerülhet magasabbra a mérce! 94

szeptember 12.

VASÁRNAP

ÉLŐ ÁLDOZATOK A 11. fejezettel véget ér a Római levélnek a tanításra vonatkozó része. A 12–16. fejezetig gyakorlati útbaigazításokat és személyes megjegyzéseket olvasunk. E záró fejezetek is igen fontosak, mert megmutatják, hogyan éljük a hit életét. Elõször is, a hit nem pótolja az engedelmességet, nem teszi semmissé kötelességünket, hogy engedelmeskedjünk az Úrnak. Az erkölcsi parancsolatok továbbra is érvényben vannak; az Újszövetségben megtaláljuk magyarázatukat, sõt kiteljesedésüket. Arra viszont nincs utalás, hogy a keresztényeknek könynyen megy majd ezek szerint az erkölcsi rendeletek szerint élni. Ellenkezõleg! Azt olvassuk, hogy így élni idõnként kifejezetten nehéz lehet, mivel az énünkkel és a bûnnel folytatott harc mindig küzdelmes (1Pt 4:1). Isten viszont erõt ígér a hívõnek, és arról is biztosítja, hogy lehetséges a gyõzelem. Csakhogy továbbra is az ellenség világában kell megállnia a helyét, és sokat kell még küzdenie a kísértéssel. A jó hír pedig az, hogy ha elesünk, ha megbotlunk, Isten nem vet el, mert Fõpapunk közbenjár értünk (Zsid 7:25). Róm 12:1 versének hasonlata szerint milyen legyen a keresztény élete? Hogyan illeszkedik ehhez a 2. vers?

Róm 12:1 versében Pál az ószövetségi áldozatokra utal. Régen a hívõk állatokat vittek áldozatul Istennek, a keresztényeknek pedig most a testüket kell áldozatként adniuk. Nem azért, hogy megöljék, hanem hogy élõ áldozatul Isten szolgálatára szenteljék magukat. Az ókori Izráel idejében minden áldozatot alaposan megvizsgáltak. Ha az állaton bármi hiba volt, nem fogadták el. Isten rendelete értelmében ugyanis csak hibátlan áldozatot vihettek. Pál tehát arra szólítja fel a keresztényeket, hogy szánják oda testüket „élõ, szent és Istennek kedves áldozatul”. Ezért erejüket a lehetõ legjobb állapotban kell megõrizniük. Egyikünk sem hibátlan, de az a lényeg, hogy amennyire csak tudunk, igyekezzünk feddhetetlenül és hûségesen élni. Könnyû magyarázatot találni a bûneinkre, hibáinkra, nem igaz? Általában mivel mentegetõzünk, amikor újra meg újra ugyanabba a hibába esünk? Nem lenne már itt az ideje, hogy a magyarázkodást félresöpörve, igényeljük végre Isten ígéreteit? Vajon Isten nem erõsebb a kifogásainknál? 95

HÉTFŐ

szeptember 13.

SAJÁT MAGUNKRA GONDOLNI Sokat beszéltünk ebben a negyedévben Isten erkölcsi törvényének állandóságáról, és újra meg újra hangsúlyoztuk: Pál a Római levélben sehol nem tanította, hogy a Tízparancsolat érvényét vesztette volna, vagy hogy a hit miatt feleslegessé vált volna. Könnyû azonban belegabalyodni a törvény betûjébe, közben pedig megfeledkezni arról, hogy milyen lelkület van mögötte; vagyis hogy a szeretet lelkülete, az Isten és az egymás iránti szeretet jellemezzen. A szeretetrõl beszélni bárki tud, ezt gyakorolni a mindennapokban azonban már egészen más kérdés. Hogyan tanúsítsunk szeretetet mások iránt Róm 12:3-21 alapján? 1Korinthus 12–13. fejezetéhez hasonlóan, miután Pál a Lélek ajándékairól szól, itt is a szeretetet magasztalja. A szeretet (görögül agapé) a kiváltképpen való út. „Isten a szeretet” (1Jn 4:8). A szeretet tehát Isten jellemét mutatja be. Szeretni annyi, mint úgy bánni másokkal, ahogy Isten bánik velünk. Pál bemutatja, hogyan nyilvánul meg a szeretet a gyakorlatban. Egy fontos elv világosan kitûnik, méghozzá az alázat elve: hogy az ember „ne gondolja magát többnek, mint amennyinek gondolnia kell” (Róm 12:3, új prot. ford.). Fontos készség „a tiszteletadásban egymást megelõzõ” módon viszonyulni másokhoz (10. vers), és az, hogy ne legyünk bölcsek a magunk szemében (16. vers). Krisztus szavai ennek az elvnek a lényegét ragadják meg: „Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tõlem, hogy én szelíd és alázatos szívû vagyok” (Mt 11:29). A keresztényeknek kellene a legalázatosabban élni. Végtére is, gondoljunk csak arra, milyen tehetetlenek, bûnösök, elesettek vagyunk; nemcsak az üdvösségünkhöz szükséges a rajtunk kívül álló igazság, hanem az életünk is csak úgy változhat meg, ha Isten ereje munkálkodik bennünk. Mivel henceghetnénk, mivel dicsekedhetnénk? Az égvilágon semmivel! Úgy éljünk, ahogy arra Pál ezekben az igékben figyelmeztet – Isten és emberek elõtti alázattal! Mennyire alkalmazzuk Róm 12:18 figyelmeztetését? Talán változtatnunk kell a hozzáállásunkon ahhoz, hogy meg tudjuk tenni azt, amire az Ige felszólít? 96

szeptember 14.

KEDD

A KORMÁNYZATHOZ VALÓ VISZONY Milyen alapelvet találunk Róm 13:1-7 verseiben arra vonatkozóan, hogyan viszonyuljunk a polgári kormányzathoz? E szakasz érdekessége, hogy olyan korban írta Pál, amikor egy hihetetlenül kegyetlen és velejéig romlott pogány birodalom uralta a világot. Nem ismerték az igaz Istent, és néhány évvel késõbb hatalmas üldözést is indított azok ellen, akik Istent imádták. Sõt, Pál apostolt is ez a hatalom végeztette ki! Õ mégis amellett érvelt, hogy a keresztények jó polgárai legyenek egy ilyen birodalomnak is? Igen. Mégpedig azért, mert a kormányzás kérdésével az egész Biblia foglalkozik. Isten rendelte el, tõle származik a kormányzat elve. Fontos, hogy az emberek szabályokkal, elõírásokkal és mértékkel bíró közösségben éljenek. Az anarchia nem bibliai fogalom. Ez persze nem jelenti azt, hogy Isten minden kormányformát vagy kormányzási módot jóváhagy. Ellenkezõleg! Sem a történelemben, sem napjaink világában nem kell sokáig keresgélnünk, hogy brutális rezsimeket találjunk. A keresztényeknek azonban még ilyen helyzetben is be kell tartaniuk az ország törvényeit, amennyire csak lehet. Támogatniuk kell a kormányzatot, amíg annak követelései nem mondanak ellent Isten elvárásainak. Nagy körültekintéssel és imádkozva mérlegelje mindenki, illetve másokkal is tanácskozzon, mielõtt olyan lépést tesz, ami miatt összeütközésbe kerülne a hatalommal! A próféciákból tudjuk, hogy egy napon Isten minden hûséges követõjének farkasszemet kell majd néznie a világot uraló politikai hatalmakkal (Jelenések 13). Addig azonban tegyünk meg mindent, hogy Isten színe elõtt jó polgárai legyünk annak az országnak, amelyikben élünk. „Isteni intézkedésnek kell elismernünk az emberi kormányzatot; az iránta való engedelmesség, jogos határain belül, szent kötelességünk. Ha követelményei azonban ütköznek vagy ellenkeznek Isten parancsaival, akkor ’inkább Istennek kell engedelmeskednünk, mintsem embernek’. Isten szavát minden emberi törvényadás felett valónak kell elismernünk… Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a felsõbbséggel ellentétbe jussunk. Mérlegeljük gondosan, mit beszélünk, vagy írunk, hogy elkerüljünk mindent, ami azt a látszatot keltené, hogy szembeszállunk a törvénnyel és a fennálló renddel. Ne tegyünk és ne mondjunk semmi olyat, ami fölöslegesen elzárhatja elõlünk az utat” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 1978, H. N. Adventista Egyház. 47. o.). 97

SZERDA

szeptember 15.

A MÁSOKHOZ VALÓ VISZONY „Senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek; mert aki szereti a felebarátját, a törvényt betöltötte” (Róm 13:8). Hogyan értsük ez a verset? Vajon azt jelenti, hogy ha szeretünk, akkor már nem vagyunk kötelesek engedelmeskedni Isten törvényének? Ahogy Jézus tette az Olajfák-hegyén, úgy Pál is a törvény parancsolatait fejti ki. Arra biztat, hogy a szeretet legyen minden cselekedetünk mozgatóereje. Mivel a törvény az Isten jellemét mutatja be, Isten pedig a szeretet, így szeretni annyi, mint betölteni a törvényt. Pál azonban nem váltja fel a törvény pontosan körülírt parancsolatait a szeretet homályos mércéjével, ahogy azt egyes keresztények állítják. Az erkölcsi törvény továbbra is érvényben van, hiszen az mutat rá bûneinkre – és ki az, aki tagadná a bûn valóságát? A törvényt valójában csak szeretet által lehet megtartani, hiszen tudjuk, hogy éppen azok, akik Krisztust a kereszthez vezették, utána siettek haza, betartva a törvényt! A törvénynek melyik parancsolatait idézi Pál a szeretetbõl fakadó törvénytisztelet elvének szemléltetésére? Vajon miért éppen ezeket választotta? Róm 13:9-10 Érdekes módon a szeretet nem újonnan bevezetett elv. 3Móz 19:18 versét idézve: „szeressed felebarátodat, mint magadat”, Pál megmutatta, hogy ez az elv szerves része az ószövetségi rendszernek. Akkor is az Ószövetségre hivatkozott, amikor azt indokolta meg, hogy miért hirdeti az evangéliumot. Ezekre a versekre hivatkozva egyesek úgy érvelnek, hogy Pál mindössze e néhány parancsolat érvényességét tanítja. Akkor ez azt jelentené, hogy a keresztények tiszteletlenek lehetnek szüleik iránt, bálványokat imádhatnak és lehetnek más isteneik is Isten elõtt? Persze, hogy nem! Figyeljük meg a szövegösszefüggést! Az apostol itt arról beszél, hogyan viszonyuljunk másokhoz. Személyes kapcsolatokat említ, és éppen ezért azokat a parancsolatokat emeli ki, amelyek ezekre összpontosítanak. Érvelését nem lehet arra felhasználni, hogy semmissé tegyük a törvény többi részét (lásd ApCsel 15:20; 1Thessz 1:9; 1Jn 5:21). Különben is, az Újszövetség írói azt tanítják, hogy a mások iránti szeretetünkbõl válik láthatóvá az Isten iránti szeretetünk (Mt 25:40; 1Jn 4:20-21). Az Istenhez fûzõdõ viszonyunk vajon hogyan látszik meg az emberi kapcsolatainkban? Mekkora szerep jut benne a szeretetnek? Hogyan tanulhatnánk meg úgy szeretni másokat, ahogy Isten szeret bennünket? Mi gátol ebben? 98

szeptember 16.

CSÜTÖRTÖK

KÖZELEBB, MINT AMIKOR HÍVÕKKÉ LETTÜNK „Ezt pedig cselekedjétek, tudván az idõt, hogy ideje már, hogy az álomból felserkenjünk; mert most közelebb van hozzánk az idvesség, mint amikor hívõkké lettünk” (Róm 13:11). Pálnak határozott célja volt ezzel a levéllel: hogy tisztázza a római gyülekezettel, és különösen annak zsidó tagjaival, mi a hit és a cselekedetek szerepe az Újszövetség összefüggésében. Az üdvösség volt a kérdés, illetve az, hogyan válik a bûnös igazzá és szentté az Úr elõtt. Pál a megfelelõ helyén és összefüggésében mutatta be a törvényt, hogy segítsen azoknak, akik minden hangsúlyt a törvényre fektettek. A judaizmus eredetileg, az Ószövetség idején is a kegyelem vallása volt, de felütötte a fejét a törvényeskedés, igen sok kárt okozva. Milyen óvatosnak kell egyházunknak is lenni, hogy ne kövessük el ugyanezt a hibát! Milyen eseményrõl ír Pál Róm 13:11-14 verseiben, és hogyan viselkedjünk, miközben erre várunk? Pál a hívõket ébresztgeti, hogy készüljenek, mert Jézus visszatér. Nem számít, hogy csaknem kétezer éve írta ezt. Szüntelen Krisztus közeli eljövetelét várva kell élnünk. Mindenkire igaz, hogy ránk vonatkoztatva Krisztus második eljövetele nem lehet távolabb, mint halálunk órája. Mindegy, hogy az ember szemét a következõ héten vagy negyven év múltán zárja le a halál, és nem számít, hogy négy napot alszik vagy négyszáz évet. Amikor ugyanis felébred, Jézus újból eljön. Az élet rövid, és mindannyiunkat bármikor meglephet a halál, tehát az üdvösség bizonyosan közelebb van hozzánk, mint amikor hívõkké lettünk! A Római levélben Pál nem annyira a második adventtel foglalkozik, viszont annál részletesebben ír a Thesszalonikai és a Korinthusi levelekben errõl, a Biblia és különösen az Újszövetség egyik legfontosabb témájáról. A második eljövetel és ennek reménye nélkül hitünk értelmét veszti. Elvégre, mit érne a „hit általi megigazulás” a második advent nélkül, amiben e nagyszerû igazság teljesen kibontakozik? Ha biztosan tudnánk, hogy Jézus a jövõ hónapban eljön, mit változtatnánk meg az életünkben és miért? Ha pedig bizonyos dolgokon változtatnunk kellene Krisztus eljövetele elõtt egy hónappal, ugyan miért ne változtathatnánk ezeken már most? Mi a különbség? 99

PÉNTEK

szeptember 17.

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA: Ellen G. White: Szemelvények Ellen G. White írásaiból. 1. köt. Budapest, 1999, Advent Kiadó. „Korai kijelentések magyarázata” c. fejezet (60–63. o.); Pátriárkák és próféták. Budapest, 1999, Advent Kiadó. „A szentély és szolgálata” c. fejezet (309–311. o.); Gondolatok a Hegyibeszédrõl. Budapest, 1990, Advent Kiadó. „A törvény szelleme” c. fejezet (48–49. o.). „A Biblia bemutatja Isten akaratát. Igéjének igazságai a Magasságos kijelentései. Aki az élete részévé teszi ezeket az igazságokat, minden értelemben új teremtéssé lesz. Nem kap ugyan új értelmi képességet, de eloszlik a sötétség, ami a tudatlanság és a bûn folytán elhomályosította értelmét. Az ’adok nektek új szívet’ szavak azt jelentik, hogy ’új gondolkodást adok nektek’. A szívbéli változás mindig együtt jár a keresztény kötelesség világos felismerésével, az igazság megértésével. Aki alaposan és imádkozva figyel az Írásra, tiszta felfogást és józan ítélõképességet nyer, mintha Istenhez fordulva az értelem egy magasabb szintjét érte volna el” (Ellen G. White: My Life Today. 24. o.). „Az Úr… hamarosan eljön, nekünk pedig készen kell állnunk, várva megjelenését. Milyen csodás lesz látni Õt, és megváltottjaként fogadni köszöntését! Hosszan vártunk, de a reménységünk nem halványulhat el. Ha megláthatjuk a Királyt teljes szépségében, örökre boldogok leszünk. Úgy érzem, hangosan kell kiáltanom: ’Hazafelé tartunk!’ Közeledik az idõ, amikor Krisztus eljön, hatalommal és nagy dicsõségben, hogy örök otthonukba vigye a megváltottakat” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 8. köt. 253. o.). BESZÉLGESSÜNK RÓLA! 1. Beszéljük meg a csoportban a csütörtöki tanulmány végén található kérdést! 2. Olykor igen bonyolult lehet az a kérdés, hogyan lehet az ember jó állampolgár és jó keresztény. Mit mondanánk, ha valaki tanácsunkat kérné, hogy kiálljon-e valamiért, ami szerinte Isten akarata, még ha emiatt összeütközésbe is kerülne az államhatalommal? Milyen tanácsot adnánk? Milyen elveket kell követnünk? Miért olyan kérdés ez, amiben csak igen komoly megfontolás, sok ima után léphetünk? (Elvégre, nem mindenki kerül ki sértetlenül az oroszlánok vermébõl.) 3. Vajon mit nehezebb megtenni: szigorúan betartani a törvény betûjét, vagy feltétel nélkül szeretni másokat és Istent? Vagy mondhatjuk azt, hogy ez a kérdés egy nem létezõ ellentétet vetít ki? Ha igen, miért? 100

PÁSKULYNÉ KOVÁCS ERZSÉBET: ÉN NEM MONDHATOM

Én nem mondhatom magam szomorúnak, hisz a szívemben a Lélek lángja ég. Ettõl a perzselõ, mindig égõ lángtól tanultam meg a vers ütemét. A múló idõnek nagy, szürke uszálya, azt hinnénk, hogy mindent elfedez. De bennem nem halványult a Léleknek lángja, mert Isten táplálja bennem a tüzet. Nem a hírnév hajtott verset írni, de hogy elmondjak lélek-titkokat. Mélységeket megjárva felhozni, amit a szív rejtve tartogat. Az én utamon nem boldogság termett, de a versekbõl egy csokor virág, és boldog voltam, ha egy szálat adtam, mert tudom, szebb lett tõle a világ. Abban a szálban is az a szikra égett: a Lélekbõl egy-egy üzenet, s az volt a boldogság, hogy ha az a szikra felgyújtott egy-egy lelki tüzet. – Szeretnék írni, addig mindig írni, amíg minden lélek lángra gyúl, és égõ hittel, rõzselángot szórva Isten elé sírva leborul. 101

13. tanulmány

SZEPTEMBER 18–24.

A többi már csak magyarázat

SZOMBAT DÉLUTÁN E HETI TANULMÁNYUNK: Róma 14–16 „Te pedig miért kárhoztatod a te atyádfiát? avagy te is miért veted meg a te atyádfiát? Hiszen mindnyájan odaállunk majd a Krisztus ítélõszéke elé” (Róm 14:10). Az ókorban egyszer valaki felkeresett egy híres rabbit, és megkérte, hogy magyarázza el neki a teljes Tórát fél lábon állva. „Ne tedd mással azt – mondta a rabbi fél lábon –, amit bántónak tartasz. Ez a Tóra lényege, a többi már csak magyarázat.” Van igazság a szavaiban! Hitünk egyes elemei alapvetõek, más részei pedig inkább magyarázatnak tekinthetõk. E heti tanulmányunk ezekkel az értelmezésekkel foglalkozik. Eddig fõként a megváltás alapvetõ elveirõl volt szó. Mi a törvény – akár az ószövetségi rendszer egészére, akár csak a Tízparancsolatra gondolunk – szerepe a megváltásban? Pálnak világosan meg kellett határoznia, hogy milyen alapon fogadja el Isten az embert. Talán a pogány börtönõr kérdésével összegezhetnénk: „Mit kell cselekednem, hogy üdvözüljek?” (ApCsel 16:30, új prot. ford.). Ennek tisztázása után az apostol „magyarázatokba” bocsátkozik. Míg egyes kérdésekben igen határozott, másokban engedékenyebb, méghozzá azért, mert ott nem alapvetõ dolgokról van szó, inkább „magyarázatokról”. Noha maguk az adott kérdések nem létfontosságúak, a keresztények egymáshoz való viszonya e kérdéseket illetõen nagyon is az!

102

szeptember 19.

VASÁRNAP

AZ ERŐTELEN TEST VÉR Róm 14:1-3 verseiben a feltételezhetõen bálványoknak áldozott hús fogyasztása a kérdés. A jeruzsálemi zsinat (Apostolok cselekedetei 15) úgy határozott, hogy a pogányok közül megtértek tartózkodjanak az ilyen ételektõl. Az azonban továbbra is kérdéses volt, hogy a piacon árult húsok vajon bálványoknak áldozott állatokból származtak-e (lásd 1Kor 10:25). Egyes keresztények nem foglalkoztak ezzel, mások viszont a legcsekélyebb kétely esetén is inkább csak zöldségeket fogyasztottak. Ennek semmi köze nem volt a vegetarianizmushoz és az egészséges életmódhoz, és Pál arra sem utal ebben a szakaszban, hogy a tiszta és a tisztátalan állatok megkülönböztetése már nem lenne érvényben. Nem errõl volt itt szó. Ha a „mindent megehetik” (Róm 14:2) szókapcsolatot úgy értelmeznénk, hogy minden tiszta és tisztátalan állat húsát meg lehet enni, akkor ezzel kiragadnánk a kifejezést a szövegösszefüggésbõl. Más újszövetségi szakaszokkal történõ összevetés kizárja ezt az értelmezést. A hitben erõtelen befogadása pedig azt jelenti, hogy teljes tagságot biztosítunk neki, elfogadjuk. Nem kell vitázni vele, adjuk meg neki a szabad vélemény jogát. Milyen elvet tanuljunk tehát meg Róm 14:1-3 verseibõl?

Fontos felfigyelni rá, hogy a 3. versben Pál nem marasztalja el a „hitben erõtelen” embert. Azzal kapcsolatban sem tanácsolja, hogyan erõsödhetne meg. Isten elfogadja a szõrszálhasogató keresztényt is (akit nyilván nem Isten, hanem hittestvérei mondanak szõrszálhasogatónak): „Mert az Isten befogadta õt.” Hogyan erõsíti meg Róm 14:4 verse az eddigi gondolatokat?

Miközben észben tartjuk a mai részben kifejtett elveket, idõnként vajon nem adódhat olyan helyzet, amikor közbe kell lépnünk, megítélve, ha nem is a másik szívet, de a cselekedeteit? Minden esetben tartózkodjunk ettõl? Ézs 56:10 verse ugyanis ezt mondja egyes õrállókról: „néma ebek”, akik „nem tudnak ugatni”. Hogyan dönthetjük el, mikor szóljunk, ill. mikor hallgassunk? Mi segít helyes egyensúlyt tartani? 103

HÉTFŐ

szeptember 20.

AMILYEN MÉRTÉKKEL MÉRTEK Mivel indokolja Pál Róm 14:10 versében, hogy óvakodjunk mások megítélésétõl? Hajlamosak vagyunk szigorúan elítélni másokat, gyakran éppen olyasmiért, amit mi magunk is elkövetünk. Ám hányszor elõfordul, hogy saját tettünk korántsem tûnik olyan rossznak, mint amikor más követi el ugyanazt. Magunkat talán megtéveszthetjük képmutatásunkkal, Istent viszont semmiképpen, aki így figyelmeztet: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítéltettek, és amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek. Miért nézed pedig a szálkát, amely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre? Avagy mi módon mondhatod a te atyádfiának: Hadd vessem ki a szálkát a te szemedbõl; holott ímé, a te szemedben gerenda van?” (Mt 7:1-4). Mi a jelentõsége a Pál által idézett ószövetségi kijelentésnek? Róm 14:11 Az Ézs 45:23 versébõl vett idézet alátámasztja, hogy mindannyian ítélet alá esünk. A „minden térd” és „minden nyelv” kifejezés teszi személyre szabottá az idézést. Ez azt jelenti, hogy egyen-egyenként mindenkinek számot kell adnia életérõl és tetteirõl (12. vers). Senki nem felelhet másért. E tekintetben valóban nem vagyunk atyánkfiainak õrizõi. Figyelembe véve a szövegösszefüggést, hogyan értsük Róm 14:14 versét? Még mindig a bálványoknak áldozott ételekrõl van szó, és egyértelmûen nem a tiszta és tisztátalan ételek megkülönböztetésérõl. Pál azt mondja, hogy önmagában semmi rossz nincs abban, ha az ember olyan ételt eszik, amit talán bálványoknak áldoztak. Végtére is, mi a bálvány? Semmi (lásd 1Kor 8:4). Mit számít tehát, ha a pogányok bemutatták az ételt egy béka vagy egy bika szobra elõtt? Senkit nem szabad azonban arra késztetni, hogy saját lelkiismerete ellen tegyen, még akkor sem, ha lelkiismerete túlzottan érzékeny. Az „erõs” testvérek nyilván nem értették ezt meg. Megvetették „erõtlen” testvéreik aggályoskodását, és megbotránkoztatták õket. Elõfordulhat, hogy az Úrért való buzgóságunkban éppen annak a veszélynek tesszük ki magunkat, ami ellen Pál óv? Miért vigyázzunk, nehogy mások lelkiismereteként próbáljunk élni, még ha jó szándékkal tennénk is? 104

szeptember 21.

KEDD

NE OKOZZUNK BOTRÁNKOZÁST Olvassuk el Róm 14:15-23 verseit! (Lásd még 1Kor 8:12-13!) Foglaljuk össze Pál mondandójának lényegét! Milyen, az életünk minden terén alkalmazható elv kristályosodik ki ebben az igeszakaszban?

A 17-20. versekben Pál megfelelõ nézõpontba állítja a kereszténység különbözõ vetületeit. Az étkezés fontos ugyan, de a keresztényeknek nem szabad azon vitázniuk, hogy megeszik-e az esetlegesen bálványoknak áldozott húsokat, vagy inkább zöldségeket fogyasztanak. Ehelyett inkább összpontosítsák figyelmüket az igazságra, a békességre és a Szentlélekben való örömre. Napjainkban hogyan alkalmazhatnánk ezt az elvet egyházunkban az étkezéssel kapcsolatos kérdésekre? Nagy áldás az egészségügyi üzenet, fõleg az étkezésre vonatkozó tanításai, ugyanakkor nem mindenki látja egyformán e kérdést, tehát tartsuk tiszteletben e különbségeket! A mások lelkiismeretének tiszteletben tartására való felhívások közepette Pál a 22. versben egy igen furcsa intést ad: „Boldog, aki nem kárhoztatja magát abban, amit helyesel.” Mire figyelmeztet itt az apostol? Hogyan ellensúlyozza mindazt, amit ebben a szövegösszefüggésben mondott? Hallottuk-e már, hogy valaki ezt mondja: „Senkire sem tartozik, hogy mit eszem, vagy mit viselek, vagy hogyan szórakozom”? Valóban így van? Nem elszigetelten élünk. Szavaink, cselekedeteink, sõt még az étkezésünk is hatással lehet másokra, akár rossz, akár jó irányban. Nem nehéz belátni, hogyan is történik ez. Ha valaki, aki felnéz ránk, szemtanúja lesz egy „rossz” cselekedetünknek, könnyen a követõnkké válhat. Magunkat csapjuk be, ha ezt nem ismerjük el. Nem számít, hogy nem alkalmazunk kényszert. Keresztényként felelõsséggel tartozunk egymásért, és ha példánkkal valakit félrevezetünk, az felróható ellenünk. Milyen példát adunk? Vajon nem lenne kellemetlen számunkra, ha mások, különösen fiatalok és új hívõk, mindenben követnék a példánkat? A válaszunkból mit tudhatunk meg önmagunkról? 105

SZERDA

szeptember 22.

BIZONYOS NAPOK MEGTARTÁSA Eddig Pál azt tárgyalta, hogy ne ítéljünk meg másokat, ha egyes dolgokat másképp látnak, mint mi, ill. ne botránkoztassuk meg azokat, akik tetteink miatt esetleg megütközhetnek. Ezután felveti bizonyos napok kérdését is, amelyeket némelyek meg akarnak tartani, mások pedig nem. Hogyan értsük Pál szavait Róm 14:4-10-ig terjedõ szakaszában? Érinti ez a 4. parancsolatot? Ha nem, miért nem? Milyen napokra utal itt az apostol? Volt-e vita a korai egyházban bizonyos napok megtartását illetõen? Nyilvánvalóan igen. Gal 4:9-10 verseiben is találunk rá utalást, ahol Pál megfeddi a galáciai keresztényeket, amiért megtartják „a napokat és hónapokat és idõket, meg az esztendõket”. Amint a 2. tanulmányban említettük, a gyülekezetbõl egyesek meggyõzték a galáciai keresztényeket, hogy vállalják a körülmetélkedést, és tartsák meg Mózes törvényének más parancsolatait is. Pál attól tartott, hogy ezek az elképzelések megfertõzik a római gyülekezetet is. Rómában azonban talán éppen a zsidó keresztényeknek esett nehezére meggyõzni magukat, hogy már nem kell megtartaniuk a zsidó ünnepeket. Pál itt azt mondja, hogy tegyünk kedvünk szerint, csak ne ítéljük el azokat, akik tõlünk eltérõen látják az adott kérdést. A biztonság kedvéért ugyanis egyes keresztények elhatározták, hogy megtartják egyik-másik zsidó ünnepet is. Pál azt tanácsolta, hogy tegyék, ha ez a meggyõzõdésük. Semmi nem indokolja, hogy Róm 14:5 versébe belemagyarázzuk a hetenkénti szombat megtartását, mint egyesek teszik. El tudnánk képzelni, hogy Pál ilyen könnyedén vette volna a 4. parancsolatot? Az egész negyedév során azt láthattuk, hogy nagy hangsúlyt helyezett a törvénynek való engedelmességre, tehát nem sorolhatja a szombat parancsolatát egy kategóriába az esetlegesen bálványoknak áldozott étel felett aggályoskodó emberekkel. Gyakran idézik ezeket a szövegeket például arra, hogy a hetedik nap, a szombat már érvényét vesztette, csakhogy nem errõl van bennük szó! Az ilyen alkalmazás ékes példát szolgáltat arra az intésre, amit Péter mondott Pál írásainak használatával kapcsolatban: „Szinte minden levelében is, amikor ezekrõl beszél azokban; amelyekben vannak némely nehezen érthetõ dolgok, amiket a tudatlanok és állhatatlanok elcsûrnek-csavarnak, mint egyéb írásokat is, a magok vesztére” (2Pt 3:16). Mi a saját tapasztalatunk a szombattal? Áldásnak érezzük-e, úgy, ahogy Isten akarta? Min változtathatnánk, hogy még inkább átéljük azt, amit az Úr a szombattal nekünk nyújt? 106

szeptember 23.

CSÜTÖRTÖK

ÁLDÁS Milyen fontos keresztény igazságot fejeznek ki Róm 15:1-3 versei? Milyen oldalról közelítik meg e versek annak a lényegét, hogy mit jelent Jézus követõjének lenni? Még melyik versek közvetítik ugyanezt a gondolatot? Hogyan élhetünk e szerint az elv szerint? Milyen áldásokat mondott Pál a levele végén? Róm 15:5-6, 13, 33 A békességes tûrésnek Istene segíti gyermekeit a kitartásban. A béketûrésnek, türelemnek fordított hüpomoné kifejezés jelentése „kitartás”, „állhatatosság”. A „vigasztalás” érthetõ úgy is, hogy „bátorítás”. A bátorítás Istene bátorít, a remény Istene reményt nyújt az emberiségnek. Hasonlóképpen, a békesség Istene békét ad, benne az ember békére lelhet. Mennyire illik ez az áldás a hit általi megigazulással foglalkozó levélhez! Bátorítás, remény, békesség! Milyen nagy szükség van mindezekre a mai világban! A személyes üdvözletek mellett mivel búcsúzik el az apostol? Róm 16:2527 Pál Isten dicsõítésével fejezi be levelét. Isten az, akiben bízhatnak a római keresztények éppúgy, mint minden más keresztény. Õ erõsíti megváltott, hit által megigazult gyermekeit, akik a Szentlélek vezetése alatt állnak. Pált boldoggá teszi, hogy ilyen nagyszerû hírt közvetíthet, amit így nevez: „az én evangéliumom”. Ez az általa hirdetett evangélium, ami egyezik Jézus és a próféták tanításaival. Korábban ez titok volt, de nem mintha Isten el akarta volna rejteni az emberek elõl, hanem azért, mert az emberek elutasították a mennybõl jövõ világosságot. Isten ezért nem tudott még több világosságot árasztani rájuk. Persze a megváltás tervének voltak olyan részei is, amelyeket nem érthettek meg, mielõtt a Messiás emberi testben eljött. Pál nemcsak azt mutatta be, milyen Isten, hanem azt is, hogy mivé lehet az ember, ha megragadja az isteni erõt. Az új élet a „hitben való engedelmesség” élete lehet; az engedelmesség az Úrba vetett hitbõl fakad. Az Úr ugyanis kegyelmébõl megigazítja a bûnösöket az igazság által, amit mindenkinek megad, aki azt igényli. 107

PÉNTEK

szeptember 24.

TOVÁBBI TANULMÁNYOZÁSRA: Ellen G. White: A Nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 1998, Advent Kiadó. „Segíts a megkísértetteknek!” c. fejezet (109–110. o). „Sokan kérdezik tõlünk: Csináljam ezt? Belevágjak abba a vállalkozásba? Vagy az öltözetet illetõen: Viseljem-e ezt vagy azt? Azt szoktam ilyenkor felelni: Krisztus tanítványának mondod magad. Kutasd hát a Bibliát! Olvasd figyelmesen és imádkozó szívvel a drága Megváltó életének történetét, amikor a földön, az emberek között élt! Utánozd az Õ életét, akkor biztosan nem tévedsz le a keskeny útról! Nem lehetünk mások lelkiismeretei. Ha pontosan elõírnánk a többieknek, hogy mit tegyenek, tõlünk várnák az útmutatást, és nem fordulnának egyenesen Jézushoz” (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 2. köt. 118, 119. o.). „Kötelességünkért való felelõsségünket azonban nem helyezhetjük, háríthatjuk át másokra, és nem várhatunk arra, hogy õk mondják meg nekünk azt, hogy mit tegyünk. Nem függhetünk az emberek tanácsától. Az Úr minket is éppen olyan készségesen megtanít kötelességeinkre, mint ahogy másokat is megtanít… Azok, akik úgy döntenek, hogy semmi olyan nem tesznek, ami nem tetszik Istennek, miután ügyüket Isten elé vitték, megtudják majd, hogy pontosan melyik úton kell járniuk” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 1998, Advent Kiadó. 574. o.). „A gyülekezetben kezdettõl fogva mindig akadtak emberek, akik állandóan személyes függetlenségre törekedtek. Az ilyenek nem látják be, hogy a szellem ilyen függetlenítése az embert könnyen arra vezeti, hogy túlságosan bízzék önmagában, és saját ítéletét többre értékelje hittestvérei tanácsánál és ítéleténél” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 1978, H. N. Adventista Egyház. 110. o.). BESZÉLGESSÜNK RÓLA! A heti tanulmányunk témáira gondolva, keresztényként hogyan találjuk meg az egyensúlyt a következõ kérdésekben? 1) Hûségesen kitartunk hitelveink mellett, ugyanakkor nem ítélünk el másokat, akik másként gondolkoznak, mint mi. 2) Lelkiismeretesen élünk, de nem akarunk mások lelkiismeretének szerepében tetszelegni, ugyanakkor szeretnénk segíteni azoknak, akik szerintünk tévednek. Mikor szóljunk, és mikor hallgassunk? Mikor róható fel nekünk, ha hallgatunk? 3) Szabadok vagyunk az Úrban, viszont felelõsségünk tudatában élünk; tudjuk, hogy jó példát kell mutatnunk mindazoknak, akik esetleg felnéznek ránk. 108

LEHET MÁSKÉPP IS „Nem vetem a szemem hiábavaló dologra; a pártoskodók cselekedetét gyûlölöm: nincs köze hozzám. A csalárd szív távol van éntõlem, gonoszt nem ismerek” (Zsolt 101:3-4). „Fontos, hogy szeretõ gondoskodással vegyük körül gyermekeinket, akik lépten-nyomon kísértésekkel találkoznak majd. Nem kerülhetik el a rossz társasággal való érintkezést… Látni és hallani fognak erkölcsromboló dolgokat, ki lesznek téve ilyen befolyásnak, és ha nincsenek teljesen felvértezve, e hatások észrevétlenül, de biztosan megrontják szívüket és torzítják jellemüket… Csakhogy, kedves szülõk, megtalálhatjuk a jó utat… ha akarjuk! Elkerülhetjük azt, hogy látnunk kelljen sokféle gonoszságot, amelyek az utolsó napokban olyan gyorsan terjednek… A gyerekek és fiatalok élénk képzelete számára a jövõre vonatkozó szemléletes elképzelések valóságnak tûnnek… Olyan eseményeket mutatnak be, amelyek ledöntik a törvény és az önmegtartóztatás gátjait, és sokan átveszik az így bemutatott lelkületet. Ennek hatása alatt talán még borzalmasabb bûnöket követnek el, mint amit a regények írói bemutatnak. Az ilyen hatások következménye a társadalom erkölcsi romlása. A törvényszegés magvait széles körben hintik, így nem csoda, hogy a bûnözés hullámát aratjuk… Mondjuk ki határozottan: ’Nem fogom az értékes perceket olyan olvasnivalóra pazarolni, ami nem hasznos, és ami alkalmatlanná tesz a másoknak való szolgálatra. Az idõmet és a gondolataimat arra fordítom, amibõl erõt meríthetek Isten szolgálatára. Nem nézek haszontalan, bûnös dolgokat. A fülem is az Úré, nem hallgatom meg az ellenség leplezett érvelését. A hangomat sem irányíthatja olyan akarat, ami nem Isten Lelkének befolyása alatt áll. A testem a Szentlélek temploma, minden erõmmel méltó ügyeket szolgálok’” (Ellen G. White: Maranatha. 146. o.).

109

REGGELI DICSÉRET

2010. JÚLIUS

* Adventista félóra a Kossuth rádióban 13.30-kor

„A reménység pedig nem szégyenít meg” (Róm 5:5)

110

11. 12. 13.

Cs. Róm 5:18 P. Zsolt 29:11 Sz. Mt 24:13 Naplemente: 20.45

A bûn és a megváltás hatása Megerõsít az Úr Az állhatatos ember üdvössége

14. 15. 16. 17. 18. *9. 10.

V. Jn 8:32 H. Zsolt 121:8 K. Zsolt 86:7 Sz. Péld 6:6-8 Cs. ApCsel 20:28 P. Péld 14:34 Sz. 1Pt 4:12-14 Naplemente: 20.42

Az igazság szabadsága Az Úr védelme Segítség a bajban A hangya példája A pásztorok tiszte Az igazság nemesít A megpróbáltatás tüze

11. 12. 13. 14. 15. 16. 17.

V. Jer 17:14 H. Zsolt 91:14-15 K. Lk 6:45 Sz. Ézs 63:16 Cs. Zsolt 105:3 P. Ez 3:17 Sz. Fil 4:13 Naplemente: 20.37

Könyörgés szabadulásért Isten ígérete A szív indulata Atyánk, Istenünk Az Istent keresõk öröme Az õrök feladata Elegendõ erõ

18. 19. 20. 21. 22. 23. 24.

V. 1Thessz 4:16-17 H. 1Tim 3:16 K. 2Kor 9:6-7 Sz. Mt 23:37 Cs. Zsolt 94:19 P. Jn 11:9-10 Sz. Ézs 30:21 Naplemente: 20.30

Az Úr eljövetele Az üdvösség üzenete Bõkezû adakozás A Megváltó fájdalma Az aggodalom ellenszere A világosságban járni Figyelmeztetõ szó

25. 26. 27. 28. 29. 30. 31.

V. Zsolt 34:20 H. Jn 14:27 K. Ézs 55:8 Sz. Fil 2:13 Cs. Zsolt 103:8 P. Zsid 12:1-2 Sz. Ézs 35:3-4 Naplemente: 20.21

Menekülés a bajból Jézus békessége Isten gondolatai Isteni késztetés Könyörülõ Isten Céltudatos élet Egymás bátorítása

REGGELI DICSÉRET

2010. AUGUSZTUS

„Tiszteljétek az Urat, mert örökkévaló az ő irgalmassága” (2Krón 20:21) 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17.

V. Mt 10:32-33 H. Róm 8:31-34 K. Mt 6:31 Sz. Lk 18:29-30 Cs. 1Pt 3:10 P. Péld 18:12 Sz. Zsolt 139:23-24 Naplemente: 20.11

Jézus ígérete Nincs ok a félelemre Napi gondok között Az áldozatok jutalma A nyugodt élet feltétele Az önteltség veszélye Van-e bennem gonoszság?

18. 19. 10. 11. 12. 13. 14.

V. Ef 6:12 H. Róm 10:17 K. Zsolt 27:10 Sz. Ézs 57:15 Cs. Mt 7:7 P. Ef 5:16-19 Sz. Mt 6:33 Naplemente: 20.00

Lelki küzdelem A hit és Isten Igéje Bizalom az Úrban A fenséges Isten lehajol Bátran kérjünk! Értelmes élet Isten országa legyen az elsõ!

15. 16. 17. 18. 19. 20. 21.

V. Jel 3:20 H. Zsolt 91:1-2 K. Mt 16:25-26 Sz. Jn 12:35-36 Cs. Jak 5:13 P. Mt 8:27 Sz. Zsolt 147:1 Naplemente: 19.48

Jézus zörget Isten oltalmában Az élet értelme Hinni a világosságban Imádkozzunk! Jézus hatalma Az Urat dicsérni jó

22. 23. 24. 25. 26. 27. 28.

V. Ez 34:12 H. Zsolt 42:2-3 K. Ézs 40:29 Sz. 1Jn 4:16 Cs. Péld 15:1 P. Ézs 1:19 Sz. Péld 16:24 Naplemente: 19.35

A Pásztor keresi nyáját A hívõ ember vágyakozása Az erõ forrása Isten a szeretet Engedelmes felelet A föld javainak ígérete A szavak ereje

29. 30. 31.

V. H. K.

Isten örök uralma Helyes döntés Istent ismerni a legfontosabb

Zsolt 9:8 Jak 4:7 Jer 9:23-24

111

REGGELI DICSÉRET

2010. SZEPTEMBER

„Életet és kegyelmet szerzettél számomra” (Jób 10:12)

* Adventista félóra a Kossuth rádióban 13.30-kor

11. 12. 13. 14.

Sz. Péld 22:5 Cs. Ézs 55:11 P. Ézs 44:3 Sz. Jn 13:19 Naplemente: 19.21

A biztonság ígérete Isten szavának ereje Isten Lelkének áldása Elõre tájékoztat az Úr

V. Ef 5:26-27 H. Zsolt 31:15 K. JSir 3:31-32 Sz. Zsolt 25:9 Cs. Jób 23:10 P. Zsolt 66:19-20 Sz. Mt 24:44 Naplemente: 19.07

Megszentelés Bizalom az Úrban Az Úr megvigasztal Az alázatos ember útja Isten igazán ismer Meghallgat az Úr Felkészülten várjuk!

12. 13. 14. 15. 16. 17. 18.

V. Róm 14:7-8 H. Jn 3:5 K. Jn 1:14 Sz. Péld 17:27 Cs. Zsolt 95:1-5 P. Mt 25:13 Sz. Mt 6:5-8 Naplemente: 18.53

Istennek szentelt élet Víztõl és Lélektõl születni A testté lett Ige Az önuralom értéke Az Úr hatalmassága Az Úr érkezésének ideje Az õszinte imádság

19. 20. 21. 22. 23. 24. 25.

V. Péld 22:9 H. Róm 8:18 K. Lk 15:10 Sz. Józs 24:15 Cs. Jn 3:36 P. Péld 20:22 Sz. Zsolt 22:5-6 Naplemente: 18.38

Az adakozó jutalma A szenvedés mértéke Mennyei öröm Józsué példája A hívõk örök élete Isten tesz igazságot Atyáink hite

26. 27. 28. 29. 30.

V. H. K. Sz. Cs.

Jézus bátorító szavai Isten erõs védelme A bizalom jutalma A természet bizonysága Mindent megad az Úr

15. 16. 17. 18. 19. *10. 11.

112

Mt 14:26-27 Zsolt 3:3-4 Zsid 10:35 Zsolt 19:2 Fil 4:19