2005 JÚLIUSI NAPLÓ
Ismét Felkán, a Szanitter házban Amikorra megszülettem, Szanitter nagyapa már csak a másvilágon örvendezhetett; megint egy unoka. Ám hogyhogy nem, nékem ı mégis valóság volt. Fényképe széles-vastag keretben, jó félméteres nagyításban ott lógott a szüleink ágya felett, nem lehetett naponta nem látni. Nézegettük is, hol csodálkozva, hol elismerıen. A csodálkozásra az adott okot, hogy a fülében aranykarika lógott - ilyennel Szabolcsban nem találkoztunk -, neki lógott, s nem a mellette lévı nagymamának. Anyánk mesélte, hogy nagyapának még fiatal korában, ajánlotta egy gyógyító asszony; hordja csak a fülében az arany ékszert, s majd meglátja, élete végéig elkerüli a betegség - ettıl ugyan mi gyerekek, még késıbb is vihorásztunk a fülbevalós nagypapán -, tény azonban, hogy a nagypapa haláláig ragaszkodott a gyógyító aranyhoz, s tény, hogy nem is betegeskedett, míg csak meg nem ütötte hatvan éves korában a guta, kint a mezın, délelıtt, amikor a hajnali kenyérsütés után kiment a rétre kaszálni. Már ez is olyan elismerést érdemlı férfias dolog volt: hajnalban kemencét főteni, kenyeret sütni, nappal meg gazdálkodni. Imponált, hogy munka közben halt meg, s szekérderékban vitte haza a fia. A polgár erényt szerettem – még ha nem is fogalmaztam meg – a cipszer nagyapában. Úgy élt, mint egy talpig férfi, mint egy tökéletes családapa – anyánk elbeszélésébıl ez tetszett ki -, mint egy olyan cipszer ember, aki a szegénységbıl küzdötte fel magát, mégpedig példás szorgalommal, tiszteletreméltó adófizetıvé, miután megkapta feleségnek a gyerekeit apa nélkül nevelı rangos Horvay család legidısebb lányát. És támogatta sógorait is, hadd tanuljanak az egyetemen, ha már tehetségesek, s azért is mindent megtett, hogy saját gyermekei - hat élı – boldoguljanak. Itt vagyok ismét Szanitter nagyapa egykori házában, a lakás, a pékség, az üzlethelyiség, az udvarban az istálló, minden megmaradt, a jelenlegi tulajdonos mint írtam - vendéglıt alakított belıle, még pedig úgy, hogy meghagyta a cipszer ház klasszikus formáját – nem rombolt – kívül, belül. Itt vagyok, büszkeség bennem, lám ilyen nagyapám volt, keresem a tulajdonost, hogy elmondjam, kit tisztelhet személyemben, s még inkább, hogy elmondja, ı mit tud a ház korábbi tulajdonosairól, a nagyapámról meg a nagybátyámról, aki ebben a házban élt és dolgozott 1946-ig, míg ki nem őzték belıle, mint németet, de a tulajdonos szabadságon van, a fıpincér meg, akivel alkalmi tolmács révén beszélgetek, semmi érdeklıdést nem mutat a téma iránt, meg irántam se, a Szanitter nevet nem is hallotta, hiába mondom, ki is vagyok, közlésem nyomán semmi eufória, semmi, csak egy kérdés, meglehetısen furcsa kérdés; ha én felkai eredetőnek tudom magam, akinek itt élt a nagyapja, s ebben az épületben
volt pék, ahol most beszélgetünk, mért nem szólok hozzá szlovákul; netán nem tudok szlovákul? Miféle elfajzott leszármazott vagyok? Lehervadtam. S már az sem okozott elégtételt, hogy csodálkozást ültettem a szlovák pincér arcára, amikor azt válaszoltam, hogy nagyapám német lévén, más nyelven nem is beszélt, mint anyanyelvén, s hogy az épületet, melyben vendéglısködik, szepességi németek építették, csak úgy, mint az egész települést. Felka ugyanis német város volt. Döbbenetes, hogy német szót itt már nem is hallani. Az alföldi cserkeszılıi fürdıben igen, itt nem. Crikvenica Bekukkantottunk Crikvenicára, a horvátországi tengerparti fürdıvároskába; hadd lássam, mielıtt meghalok, ha a nevét gyermekkoromtól kezdıdıen, már a szabolcsi Anarcson is, oly sőrőn hallottam; milyen is az a Crikvenica, ahol nyaranta nyaralt Ede bácsi, anyánk nagybátyja az elsı világháború elıtt, az az Ede bácsi, akinek a taníttatását a mi nagyapánk is finanszírozta. A fiam döntött így; megtesszük apa azt a kis kitérıt, Pulától harminc kilométer, lássad milyen, aztán fürdünk is egyet, mielıtt haza indulnánk. Autóztunk Crikvenica felé, én meg meséltem anarcsi gyermekkoromról, az 1930-as, 40-es évek szabolcsi kis falujáról, a nagy asztalról, melyet esténként körbeültünk, a szülıkrıl, akik meséltek, többek között az elsı világháború elıtti évekrıl, amikor még tengerünk volt, amikor kiépítettük Fiumét és Pulát, amikor Crikvenicába járt nyaralni a középosztály, amikor Ede bácsi is megengedhette magának, hogy beüljön a fiumei gyorsba, befeküdjön a hálókocsiba, s reggelre a tengert bámulhassa vízre nyíló szobájából. Trianon után a tengerparti nyaralás már álomnak is túlzó volt, egy falusi tanítócsalád körében meg különösen. A szülık nosztalgiázhattak, mi meg ámulhattunk, milyen világ is volt hajdanábandanában Magyarországon. Közben megérkeztünk Crikvenicába. Mit is mondjak, kedves a hely, némileg zsúfolt. De a part homokos, a táj változatos, ahogy mondani szokták, el lehetett benne tölteni az idıt. Ede bácsi, Ede bácsi, az egykori tanító gyerek irigykedett. A mai már nem. Látta Crikvenicát, s fürdött a tengerben.
Stinjan Néhány száz métert sétál az ember a parton, máris öblöt ér, fürdésre alkalmas barátságos helyet. De amíg eljut odáig; elhanyagolt ligetes, romos kastélyszerő épületek, sínmaradványok, melyeken ép korukban kerekek futottak, talán hajókat segítettek a tengerbe, összetört beton mellvédek, melyeken át a partra csap a víz, gondozatlan fügefák, bunker romok a domboldalba vájva, háborús nyomok, a régi vagy a legutóbbi harcok idejébıl. Nézed a tengert, szemben véled a Brioni szigetek, Titó volt elnök rezidenciájával. Micsoda ellentmondás!
Nyomaszt. Mintha otthon lennék, a Duna parton. Golyóverte falak a halász negyedben, glancos világ a várban. Sebhely a Clark Ádám téren, épülı kastély a vároldalban. Kivégzés a tengerparton Autó az elhanyagolt stinjani partszakaszon, olyan Lada féle. A jármő mellett egy hosszú szırő kutya. Öreg kutya. Látni a szemébıl. Le nem veszi tekintetét a gazdájáról, egy negyven év körüli férfirıl, aki zavarodottan topog a kocsi körül, mint ki nem is tudja, mit cselekedjék, mint ki szorong attól, amire készül. A kutya nyakában kötél, s a kötél végén hatalmas kı. Hogy ne tudjon az eb elszaladni? Mért nem köti a fához? Öreg kutya pillantásból is ért, dehogy futkározik, ha a gazdi nem akarja. A kutya gazdája kivégzésre készül. A kı a kötél végén, hej de árulkodó! Vízbe fojtaná idıs ebét? Nem feledem a kutya tekintetét. Mint ki sejt valamit, valami rosszat, de nem akarja hinni eme rosszat. Mást nem tehetünk, állunk és nézünk. Hátha megretten a hóhér, hogy lelepleztük. Aztán mégis csak továbbállunk, idegességgel a gyomrunkban. A rossz érzés nem múlik. Járni se járunk arra, késıbb se. Nem akarunk emlékezni a jelenetre, az öreg kutyára, a tekintetére, meg a kivégzés elıkészületeire. Négy generáció együtt nyaral Lakást bérelt a család, tengerre nézıt, egy hétre. Itt tanyáztunk nyolcan, négy generáció. A két dédunoka, Gáspár és Anna-Flóra, a szülık, Réka unokánk és Gábor, a nagyszülık, Laci fiunk és Kati, s Kósa Vilma meg én, mint dédszülık. Együtt étkeztünk, strandoltunk, kirándultunk, alig súrlódtunk, mondhatni, egészen jól megvoltunk. Hogy együtt legyünk, ahhoz mára már alkalom kelletik, névnap, születésnap, kerek évforduló, s olyankor is négy-öt óra, amit együtt tölt a család. Mindenki siet. S már hinni véljük, ennyi az elég. Itt most Stinjanban állni látszott az idı. Nem is sürgettük. Eszembe jutott, mert mi minden belefér abba az észbe, hogy valamikor éltünk sokan is együtt, még ha kényszer szülte is a helyzetet, de nem rosszul. Az ötvenes években történt, amikor apósom, anyósom földönfutóvá vált, s hozzánk költözött a sógorom is, két család fért meg egy lakásban. Aztán a nyolcvanas években, amikor az ötvenhárom négyzetméteres szőkösséget a lányunk családjával osztottuk meg huzamosabb idıre. Jól bírtuk a győrıdést. Most meg győrıdni sem kellett. Mintha még élveztük is volna, hogy kerülgetni kell egymást. Sajnálom, hogy nem lett nagyobb családom.
Rovinjban Átrándultunk Rovinjba. Bekukkantás végett. Amúgy nosztalgiából. Harminc éve, hogy két hetet itt töltöttem. A tatabányai Bányász színpaddal egy szép koraıszön. Képeket ırzök. Futás a partra reggelente, úszás a sós vízben, konyakozás a parton. Napközben heverünk a sziklákon, beszélgetünk, szép formájú kavicsokat keresgélünk az átlátható tengerfenéken. Délután, alvás után séta a belvárosba, az olaszos hangulatú keskeny utcácskák valamelyikébe, Ivák Pista barátommal betérünk egy kedves ivóba, ahol vörösbort kortyolgatunk, s ismét csak beszélgetünk. És jól érezzük magunkat. Rovinj és Pista bennem összeérnek. Noha már a barátom az égi világban tanyázik, s horgászik, ha szerencséje van, s noha már Rovinj sem az, mi volt, eltőnt a borozó, a borász, de még az utca is, a kép, amit az agyam akkor fényképezett, mit se változott. S az ízlelıbimbóimon a vörösbor adriás íze sem változott, noha hihetıen bizonygatja a fiam, hogy az itt termelt bor akkor sem lehetett jobb, mint a mostani – már pedig ez mesze áll a minıségi kategóriától -, ám az érv mit se számít, ahhoz a borhoz Pista is hozzá tartozott, annak a bornak ı adta meg a bukéját. Rovinj amúgy most is szép és hangulatos, csak éppen más, mint harminc éve. Hiányoznak a régiek.
Marad Kürtnek Rózsa Ferenc Az alábbi beadványt fogalmaztam jó egy esztendıvel, kérve az önkormányzatot, változtassa a Rózsa Ferenc utcát Rózsára. A kérelmet alá is írtuk többen az utcából. Válasz máig nem érkezett. A község Hírmondó címő lapjának júliusi számából értesülhettünk, hogy az önkormányzat nem járult hozzá a névváltoztatáshoz. Íme a beadvány, mementónak: AZ ÖNKORMÁNYZAT KÉPVISELİ TESTÜLETÉNEK ÉS POLGÁRMESTERÉNEK Tiszakürt
Alulírottak azzal a tiszteletteljes kéréssel fordulunk Önökhöz, hogy a Rózsa Ferenc utcát a jövıben hivatalosan is nevezzék Rózsa utcának. Indoklásul a következıket írjuk: Rózsa Ferencnek, a kommunista újságírónak nincs személyes kötıdése a községhez, semmi nem indokolja, hogy utca legyen róla elnevezve. Megszondáztuk a lakosokat; az általunk megkérdezettek nem tudták, kit tiszteljenek Rózsa Ferencben. Néhányan Rózsa Sándorra gondoltak. A Rózsa név illik a szép fekvéső községhez, illik a közeli, virágos arborétumhoz, a virágos udvarokhoz, az utcában lévı református templomhoz, említem is az egyik vallásos népi
éneket, amely így kezdıdik, „Mostan kinyílt egy szép rózsa virág”, s a folytatásból kiderül, hogy a népi ének szerzıje Jézus Krisztusra gondol. Véljük, a község és az utca lakóinak több közük van a kereszténységhez, Jézushoz, mint Rózsa Ferenchez. Véljük a mozgássérültekhez is közelebb áll a Rózsa utcanév. Ebben az utcában mőködik a községen kívül is ismert Kertszínpad, melyet a tulajdonosok már régóta Rózsa utcai kertszínpadnak neveznek. Ez is indokolná, hogy hivatalosan is kapja meg az utca a Rózsa nevet. Ez a változás kevesebb költséggel jár, mintha teljesen új nevet javasolnánk, hiszen csak a Ferencet kell elhagyni. Megköszönjük, ha érdemben foglalkoztak beadványunkkal, s azt még jobban, ha egyet értenek elképzelésünkkel. Tiszakürt, 2oo4. augusztus 5.-én.
Akik a névváltoztatást kérjük:
Június elején kerestem meg a polgármestert, mondaná meg, mi van a beadvánnyal. Rosszkor mentem, voltak nála, közölte is, hogy nem ér rá, de azért elárulta, hogy ık külön megkérdezték az utca lakosait, valljanak szint. Mondottam, mi szükség lehetett erre, mikor a beadványunkat az itt lakók többsége már aláírta. A júliusi Hírmondóból kiderült, hogy az önkormányzat május végén meghozta elutasító határozatát. Késıbb még azt is meg lehetett tudni, hogy kiküldtek egy kérdıívet az utcabelieknek, rólunk ugyan megfeledkeztek, hogy akarják-e a névváltozást, igen vagy sem? Az indoklás, hogy miért kellene megfontolni az igent, azaz a beadványunk érvelése, a kérdıívrıl lemaradt. A többség a döntés szerint nemmel reagálhatott, - jegyzıkönyvet nem láttunk -, többen azok is, akik korábban aláírták a mi kérvényünket.(„Ez hát a nép, melyet úgy imádok?” kérdem Petıfivel.) Marad Tiszakürtön Rózsa Ferenc. Utcanévnek. A demokrácia is marad olyannak, amilyen. De még ebbe az amilyenbe is beleférhetett volna, hogy a polgármester vagy valaki a hivatalnokok közül válaszol. És indokol. Azt írtam két évvel ezelıtt, amikor a mővelıdési ház avatása alkalmából mősor készítésére kértek fel, s melyet ingyen, szeretetbıl el is vállaltam, akkor azt írtam egy interneten megjelenı írásomban, hogy ez a polgármester, a kürti, tudja az illemet, kérni akarván, lefáradt a lakásomra. Most viszont válaszra sem méltatott. Mi módosult közben?
