20, Sk

NEMZETI KULTURÁLIS HAVILAP

0,66 EUR / 20,– Sk

4. ÉVFOLYAM 10. SZÁM

2009. Mindszentek hava

Dunaszerdahelyen tanácskozott a Magyarok Szövetsége Október 17-én Dunaszerdahelyen egész napos tanácskozáson foglalkozott jövőjével a Magyarok Szövetsége Felvidéki tagozata. Résztvevői a már működő hazai szervezetek tagjai, a magyarországi küldöttség és az együttműködésre felkért azon szlovákiai magyar, köztiszteletben álló személyek voltak, akik folyamatosan munkálkodnak nemzeti közösségünk fennmaradásán. A tanácskozáson Bugár György, a Magyarok Szövetsége Elnökségének dunaszerdahelyi tagja köszöntötte a résztvevőket, aki a szervezet céljairól beszélt. Összefoglalója után Batta György író Szent Koronánk és a magyar jövő címmel tartott előadást, majd Less Károly, az MSZ révkomáromi vezetője szólt a nemzetvédő programról. Délután került sor a bölcsek tanácsa jövendő tagjainak bemutatkozására, majd megválasztására. Elhangzott, hogy történelmi időben élünk, amely arra ösztönöz, hogy visszatérjünk gyökereinkhez és a világon egyedülálló, beavató Szent Koronánk megtestesítette világszemlélet alapján építsük újra nemzetünket. Eljött az ideje, hogy részt vegyünk sorsunk alakításában, példát mutatva elbizonytalanodott honfitársainknak. És eljött az ideje annak is, hogy felismerjük a vértanú felvidéki magyar, gróf Esterházy János örökérvényű igazságát: legnagyobb kincsünk a kereszténységünk és a magyarságunk. A tanácskozás után Bugár György, az MSZ országos elnökségének tagja így nyilatkozott: Célunk, hogy újabb felvidéki szervezetekkel bővítsük a Magyarok Szövetségét, melyek a huszonegy pontban összefoglalt érdekprogram alapján működnek majd, figyelembe véve a sajátosan felvidéki igényeket. A bölcsek tanácsát rövidesen kibővítjük Közép- és Kelet-Szlovákiában élő egyéniségekkel, mostani tanácskozásunkon ugyanis csak a nyugati térség képviselőiből választottunk. A bölcsek rendszeresen véleményt formálnak majd kitűzött céljainkról, hogy működésünk minél eredményesebb lehessen. FR

A tartalomból: Pereden ünnepelt a 60 éves Csemadok Hrubík Béla országos elnök beszéde

4-7. Szellemi becsületrend Fábry Zoltánnak Összeállításunk a Magyar Örökség-díj átadásáról 7-11. Esterházy-szobor Ipolynyéken Meghitt ünnepség a vértanú tiszteletére 12-15. Két gyönyörű születésnap Kellermayer Miklós 70, Lezsák Sándor 60 éves 16-17. Emléktölgy a magyar áldozatoknak Varsóban Molnár Imre írása 18-19. Hungarikumainkról a magyar parlamentben Vegyük számba nemzetünk kincseit! 22-23. Családi stúdió a Bódva-völgyben Kis magyar műhely Szepsiben 24-25. Mert a haza nem eladó... Z. Urbán Aladár kárpátaljai útinaplója 26-28.

Címlapunkon Fábry Zoltán 1969-ben, Kolár Péter felvétele

➤ ➤

2. oldalon a Magyar Örökség-díj oklevele.

Itthon – Nemzeti Kulturális havilap Kiadja: A JEL polgári társulás, Pozsony

Főszerkesztő: Batta György Megjelenik a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma és a Szülőföld Alap támogatásával. Realizované s finančnou podporou Ministerstva kultúry SR – program Kultúra národnostných menšín 2009. Engedélyezte a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma Bejegyzési szám: 3655/2006 • Megjelenik 3000 példányban. A szerkesztőség címe: nám. 1. mája 10-12, 815 57 Bratislava Telefon: +421 905 608 777, +421 907 177 817, e-mail: [email protected] Grafika: Csernyanszky Pista. Nyomdai munkálatok: KPRINT A lap olvasható a www.felvidek.ma és a www.csemadok.sk honlapokon is. Konverzný kurz 1 EUR = 30.1260 Sk (A váltási árfolyam 1 EUR = 30.1260 Sk)

ITTHON

3

Hat évtized a szolgálat jegyében Ünnepi közgyűlést tartott a Csemadok Pereden A hatvanadik évforduló jegyében tartotta szeptember 19-én Pereden, a Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség – a Csemadok ünnepi közgyűlését, ahol a Kárpát-medence szinte minden zugából, de a hazai intézményekből és a szlovák kormány részéről is képviseltették magukat a meghívott vendégek. Ezzel is jelezve, hogy a Csemadok fontos társadalmi szerepet tölt be a magyarság életében, de a hazai közéletben is. Hrubík Béla, a szövetség elnöke beszédében felvázolta az elmúlt hatvan év legfontosabb állomásait, kitérve arra is, hogy ebben a szervezetben immár a negyedik generáció nő fel, s vesz részt a mukában, de ecsetelte azt is, hogyan szerette meg a Csemadok munkát szüleitől, akik maguk is aktív tagok voltak. A társadalmi munka mellett a Csemadoknak volt még egy nagyon fontos feledata. Megtartó ereje volt, mentsvára, menedéke volt a szocializmusban másképpen gondolkodó magyaroknak, az ifjúsági táborok, író-olvasó találkozók pedig a magyar és az ellenzéki gondolkodás műhelyeivé váltak. Így vészelhettük át az ún „lenti” Csemadokban a szocializmus embert próbáló, és besúgókkal teli időszakát, és így mentettük át magunkat a rendszerváltás korszakára, ahol a szövetség aktív szerepet vállalt abból, hogy lerakhattuk a szlovákiai magyar politizálás alapjait. A szövetség elnökének ünnepi beszédét rövidített változatban az alábbiakban teszszük közzé: „Mielőtt e sorok írásába kezdtem dolgozószobámban, könyveket, dokumentumokat olvastam a korról, melyben a szövetség megalakult, s az akkor élő, alkotó emberekről, irodalmárokról. Képzeletben viszarepültem az időben, hogy ha képletesen is, de részese lehessek annak, amit egykoron csak a szüleim, nagyszüleim elbeszéléseiből, történetekből, az idő múltával békés emlékezéssé oldott sorsokból ismerhetek. Évtizedek távlatából a kor megkerülhetetlen ismerőjeként, akaratlanul is Fábry Zoltán gondolatai jelentek meg elsőként előttem, aki a szlovenszkói magyarság élő lelkiismerete volt, s az a mai napig. Emberi hangja, a vox humana, ma is lelkünk legmélyéig

4

Hrubík Béla ünnepi beszédét mondja

hatol, legtisztább és legigazabb forrása az emberi humánumnak. 1958 –ban „Az idő igaza” című írásában fogalmazza: ,,A szlovákiai magyar író a semmiből indult. Nem volt hagyománya, mintája és gyakorlata. A világháborúból jött: ez, ennyi volt a mestersége, ifjúsága, tapasztalata és mértéke. A világháborúból jött: sebzetten, megundorodva, elárvult magyarként, elárvult emberként.” S miből indult a szlovákiai magyar kultúra, a Csemadok 1949ben? A háború utáni jogfosztottságból, reménytelenségből, a meghurcoltatásból, az elárvult iskolák és kultúrházak ürességéből. A szövetség 1949. március 5-i megalakulása után a helyi szervezetek gombamód szaporodva nőttek ki a földből, a földből mely a bölcsője volt ezer éven át az itt élőknek és őseiknek. A kultúra, a nyelv, a dalok, a táncok utáni vágy úgy fakadt az emberek lelkéből, mint a tikkadó tájból eső után a zöld fű. A palackba zárt szellem kiszabadult börtönéből, s néhány hónap alatt százával alakultak meg a helyi Csemadok szervezetek. A felső vezetés úgy gondolta, a Csemadok néhány év múltán majd, ha a kedélyek megnyugszanak és a társadalmi konszolidáció légköre lehetőséget teremt rá, magától megszűnik,

ám politikusok még soha ilyen nagyot nem tévedtek, mint a Csemadokkal kapcsolatban. Az idő múlásával nem, hogy csökkent volna az érdeklődés a szervezet munkája iránt, de folyton nőtt. Néhány év elteltével már több mint ötszáz alapszervezete, és több mint százezer tagja volt a Csemadoknak, mely egyértelműen a szlovákiai magyarság élő teste lett. Az ötvenes évek második felében elindultak nagy fesztiváljaink, a járási dal- és táncünnepélyek; népművészeti csoportok, énekkarok, tánccsoportok alakultak. Megjelent a sajtónk, a Fáklya, a Hét, az Irodalmi Szemle, mely a írott szellemi értékeink hordozója volt. Az ifjúsági táborokban, az író olvasó találkozók, beszélgetések keretén belül a nemzeti szellem erősödése, az anyanyelvhez, az irodalomhoz, a helytörténethez való kötődés újabb lökést adott a szövetségnek. Kialakult az az új generáció, mely később, az 1968-as események aktív szervezője és irányítója lett, mely elvezetett minket a 68-as nemzetiségi alkotmánytörvény benyújtásához. Ebben először fogalmaztuk meg követeléseinket, hogy egyenrangúak és egyenjogúak lelhessünk a többségi nemzetet alkotó csehekkel és a szlovákokkal. Akkori törekvéseinket a

kommunista hatalom megakadályozta, a törvénytervezetetet meghamisítottan és lényegétől megfosztva hozta nyilvánosságra. De sem akkor, sem azóta nem mondtunk le róla, hogy ennek a népnek, melynek szülőföldje fölött rángatták a határokat egy egész évszázadon át politi-

in keresztül kerültem először kapcsolatba egyfajta ellenzékiséggel, láttam meg a Csemadokban a szó erejét átérzőkben és felvállalókban, hogy van elégedetlenség a rendszerrel szemben. Pozsonyi diákéveim alatt bekerültem az Ifjú Szíveken keresztül a hazai néptáncmozgalom

Kitüntetettek

kai alkuszok, és háborúk, jogai legyenek itt, ahol él, ahol adót fizet, ahol dolgozik éjt nappallá téve. A hatvanas évek végére nő fel az az új generáció, amely a 68as események után egy időre hallgatásra ítéltetik, majd a nyolcvanas években már a kezébe veszi a Csemadok irányítását. Tudatommal és tevékenységemmel valamikor a hetvenes évek közepén kapcsolódom magam is e történetbe. Ebben a környezetben, a határtól néhány méterre, a lerombolt Ipoly-hidak árnyékában felnőni jellemformáló útravaló volt egy egész életre. Első citeracsoportommal valamikor a hetvenes évek közepén Bussán, a Tavaszi szél vizet áraszt járási elődöntőjében indultam útnak. Bepillantva a kor miliőjébe még emlékszem, akkor több járási elődöntőt szerveztek a peremvidéken is, hiszen annyi csoport volt, hogy a járási döntőig három-négy elődöntőn kellett túljutnia annak, aki a járási döntőben akart szerepelni. Az országos döntőbe való feljutás óriási sker volt, mégis gyakran volt ebben része néhány helyi csoportnak az Ipoly mentéről is. Csodálatos idők voltak. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején az ipolysági József Attila Irodalmi Színpad Jókai napokon való szereplése-

ITTHON

vérkeringésébe, s döbbentem rá többed magammal a szétszakított haza erdélyi, vajdasági, kárpátaljai kincseire, táncaira, a kondukátor embertelenségére nemzettársaimmal szemben, s a falurombolások esztelenségére. Valójában itt már a tudatos ellenállás és ellenzékiség fészkévé váltak a Csemadok rendezvények, a titkosrendőrség céltudatosan figyeltetett meg embereket, akik mozgalmainkban vezető szerepet játszottak, majd sokaknak közülük az emigrációt is vállalniuk kellett, hogy mentsék a bőrüket. Elkezdődtek a tudatos iskolaösszevonások, körzetesítések, hogy megszüntessék a magyar falvak kisiskoláit, mert a hatalom már nem nézte tétlenül a magyar szellem erősödését, a kultúra utánpótlását, melynek fészke volt a magyar iskola. Noha 1989 tavaszán már érezhető volt a változások szele, a rendszerváltás eufóriája mégis úgy tört ránk, mint forróság után egy hűsítő nyári zápor. A Csemadok már nemcsak mint kulturális szervezet lett fontos, hanem komoly politikai erőt is jelentett közel százezres tagsága miatt. A kilencvenes évek eleje mégis a kiútkereséssel és a bizonytalansággal telt el. Nagyon sok Csemadok tag erejét és energiáját a politikai munka, a

politikában való részvétel foglalta le, hiszen szinte mindenki, aki valamit is számított a szlovákiai magyar, közéletben a Csemadokból indult. Aki nem, azt meg is lehet nézni, ma hol van és mit cselekszik. Megjelent a nyílt nacionalizmus, az első nyelvtörvény, majd Szlovákia önállósodása után egy évvel a hatalom megvonja a Csemadoktól az addig biztonságot jelentő állami támogatást. 1995-ben megszűnik a Hét, a Csemadok kulturális hetilapja. Sajtó nélkül marad egy közel hetvenezres tagság. A kultúra napszámosai, a járási irodák alkalmazottai a teljes létbizonytalanság szélére sodródtak, az addig kiépített, egész Dél- szlovákiát behálózó szervezet működése kérdésessé vált. Akik abban az időben vállaltak tisztséget, titkári beosztást, elnöki funkciót, nagy bátorságról és elszántságról tettek tanúbizonyságot. Mégis rendeztük sorainkat, és a harmadik Mečiar kormány korszakában bekövetkezett iskoláink elleni támadást, az egynyelvű bizonyítványok és az alternatív oktatás bevezetésének tervét már egységesen, lélekben és szellemben megerősödve vertük vissza. Így köszöntött ránk a három magyar párt egyesülése 1998-ban, majd a szlovákiai magyar politika kormányzati szerepvállalása, mely egy nyugalmasabb, termékenyebb korszakot hozott, ahol mind anyagi, mind szellemi építkezés folyt a szövetségen belül. Utólag már látjuk, hogy egy sor olyan dologról is lemondtunk, vagy nem tudtuk megvalósítani azt, ami most iszonyatosan hiányzik társadalmi és kulturális életünk továbbépítéséhez, jogaink gyakorlásához. Azt, hogy a kisebbségi kultúrák finanszírozását nem tudtuk törvényi keretbe foglalni egyértelműen kudarcént értelmezhetjük utólag. Ugyanez mondható el egy átfogó kisebbségi törvény hiányáról is. Ez a hiány ma életünk minden területét – az oktatástól a kultúráig, a nyelvhasználattól az emberi és kisebbségi jogok kérdéséig – befolyásolja és átszövi. 2006-ban a magyar közösség politikai képviselete már nem került be az újonnan megalakult szlovák kormányba. Helyette ismét ránk köszöntött a kilencvenes évek magyarellenes hangulata. Amikor ebben a hirtelen ránk köszöntött új szlovák reformkorban azt kérdezzük, hogy hol van az ezeréves Kárpátmedencei magyar kultúrának a helye, hol van a 60 éves Szlovákiai Magyar Társadalmi és Kulturális Szövetségnek, a Csemadoknak a helye, csak egy válasz lehet.

5

A küldöttek

Önmagunkban. A lassan kilenc évtized, mit az anyaország határain kívül vagyunk kénytelenek eltölteni bebizonyította, hogy a nemzeti összetartozás, az illyési „haza a magasban“ szelleme nem rajtunk kívül, de bennünk, általunk működött és létezett, és csak így működhet ma is, és holnap is. A megszentelt helyek, a szülőföld egy-egy darabjának feladása, templomaink, iskoláink, tereink elagyása nem Lőcsén, Szabadkán és Kolozsvárott, Pozsonyban, Kassán, Komáromban vagy Dunaszerdahelyen történt és történik meg, hanem magunkban. Ha pedig feladjuk spirituális tereinket és a kivonulás mellett döntünk, vagy egyszerűen csak így alakul, akkor csakis magunkból vonulhatunk ki, temetőinkkel, verseinkkel, táncainkkal, énekeinkkel, zászlóinkkal, iskoláinkkal, az értünk életüket áldozókkal, a nagyapákkal és nagymamákkal és városainkkal, falvainkkal együtt – végérvényesen. Ha az idén hatvan éves Csemadok kapcsán a tíz első szót kellene leírnom, ami az eszembe jut, akkor ezek a következők lennének: remény, bizalom, hit, kitartás, szándék, alázat, összetartozás, érték, önzetlenség, hajlék. Ez a szervezet, ez a szövetség a felvidéki magyarság hajléka. Egy otthon, amelyben mindenki azért tartózkodik, mert jól érzi magát, mert talál valamit az életéből, ami máshol nincs, mert ott vannak a barátai,

6

mert amit ott tapasztal, az az élete egy része, olyan része, amely nélkül nem volna teljes a léte. Ez a közgyűlés olyan ünnep, melyen emlékezünk, értékelünk, kitüntetünk, és jelet hagyunk. A hat évtized jelét. A meg nem írott, de megélt szlovákiai magyarság életének egy nagyon fontos szakaszát. De valami mást is kínálunk. Otthont, ahol nincs nyelvtörvény, nincs megszorítás, nincs gyalázkodás, nincs gyűlölet, nincs megalkuvás. Otthont, ahol úgy létezünk, mint a mohával benőtt sziklák, mint az emberben élő lelki béke, olyan természetesen mint a folyó, a fű és az ég. Ez a mi életünk. A mi akaratunk. A mi alázatunk. A mi értékünk. A nagyszüleink és a szüleink öröksége. A hagyaték, amit sem szél, sem eső, sem tenger el nem moshat. Ha mi nem hisszük el, hogy van magyar jövő, akkor életünk utolsó morzsáit éljük fel. Mert a jövőt mi építjük önmagunknak. Nem a gyűlölet, nem a gőg, nem a hatalom arroganciája, hanem mi, magyar emberek, magunknak. Kevés fontos dolog maradt még az életünkben. A család, a barátok, a nyelv, a bennünk, általunk létező tájhaza. Külön-külön is értjük a jelentőségét, az ízét, a varázsát. De a Csemadok a fontos dolgok közé tartozik. Nemcsak magunk miatt, hanem a múltunk miatt is. A szlovákiai magyarság meg nem írt múltja miatt. A több, mint hatvan év miatt. A kitartásunk miatt. A hűségünk miatt.

Leonardo da Vinci írja: ,,A víz,melyet a folyókban a kezeddel érintesz, az utolsó cseppje annak ami elment, és az elsője annak, ami jön” Ha kételyeid vannak, csak állj a víz partjára, és kérdezz. Ha tőlem azt kérdezik, mit jelent számomra ez a hatvan év, azt mondom érintsd meg, láss bele és érezd, lásd, ez az utolsó képkocka ami elment, ez az utolsó másodperc, ami elmúlt, de a jövő első szívdobbanása is. Köszönet az alapítóknak, a kitartóknak és a hűségeseknek. Köszönet a reménykedőknek és a hitben megőszülteknek. Köszönet azoknak, akik átviszik majd, „fogukban tartva”, ezt a hatvan évet „a túlsó partra.” Hrubík Béla beszéde után a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma Kisebbségi Főosztályának vezérigazgatója, Jana Kresáková köszönte meg a Csemadok munkáját, hangsúlyozva, hogy a szervezet hozzájárul a szlovákiai magyarok kulturális és nyelvi identitásának megőrzéséhez és ezt a szlovák kormány nagyra becsüli. Sor került emléklapok, emlékérmek átadására is, melyeket több, mint hatvanan vehettek át az ország magyarok által lakott területeiről. Az ünnepi ülést a peredi kultúrház előcsarnokában elhelyezett kiállítás megtekintése követte. Az elmúlt hatvan év fesztiváli hangulatai és a járási választmányok által közreadott képi dokumentumok köszöntek vissza a nézőkre, megörökítve a pillanatot, amely ugyan elszállt már, de a tagok lelkében és a fotókon ott maradt, megtartva azt a jövőnek. Az esti órákban a meghívott hazai és külföldi vendégek hozzászólásai következtek. Köszöntötte a Csemadokot Csáky Pál, az MKP elnöke; Váradi Lajos, a Magyar Köztársaság pozsonyi nagykövetének első helyettese; az erdélyi EMKE elnöke, Dáné Tibor Kálmán; a szlovéniai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet igazgatója, Kepe Lili; a kárpátaljai magyarok nevében Dupka György; a vajdasági Magyar Művelődési Intézet nevében Hajnal Jenő és Dudás Károly; de köszöntötte a Csemadokot a kormány kisebbségi ügyekért felelős alelnöke, Dušan Čaplovič is, akinek üdvözletét Milica Jančulová, a hivatal vezetője olvasta fel. Méltó megemlékezés volt ez, s csak remélni tudjuk, lesznek, akik megtartják ezt a szövetséget a XXI. század globalizált világában is, a felnövekvő generációknak, önmagunknak. Al. Görföl Jenő felvételei

1

Magyar Örökség-díj:

Fábry Zoltán poszthumusz megkapta a magyar szellemi élet becsületrendjét Hol volt, hol nem volt, kezdhetném, mint a mesében a Fábry Zoltánról szóló írást, mert a halála óta már csaknem négy évtized telt el. Közben felnőtt egy újabb nemzedék a Felvidéken is, és növekedik egy másik, és - alig akad kivétel- kihaltak azok, akik a Stószon élt gondolkodóról és íróról személyes tapasztalataik alapján hitelesen tudnának vallani. Folytatom hát a mesékre jellemző kezdést – hol volt, hol nem volt egy /cseh/szlovákiai magyar ember, aki 1897-ben született és 1970-ben halt meg. Csaknem egész életét szülőfalujában, a Kassától negyven kilométerre fekvő Stószon élte le. Családot nem alapított. Ez a férfiú a /cseh/szlovákiai ma-

ITTHON

gyar nemzeti közösség legnagyobb erkölcsi támasza volt a huszadik század második felében, a második világháború utáni évtizedekben, egészen haláláig. Európai műveltségének köszönhetően, jellemessége és bátorsága vértezetében küzdött „fegyver s vitéz ellen“. Az Üresjárat 1945-1948 c. naplója világirodalmi rangú dokumentuma a kommunizmus embertelenségének. Óriási kár, hogy mindössze egyszer adták ki - l991ben. Barátai rejtegették a kéziratot. Ha a napló a pártállam idején a hatóságok kezébe jut, őrzöit börtönnel sújtották volna, és ki tudja mi várt volna az íróra? /Lásd Esterházy János megbélyegzését és az őt ért

hamis vádakat, elpusztítását/. Fábry Zoltánt a rendszerváltás után állították félre azzal, hogy életművét jelentéktelennek minősítették. Neve kikerült a használatból, a ház, merlyben haláláig élt egyre rosszabb állapotban van, híres könyvtárának legértékesebb darabjait ellopkodták. Fábry egymondatos summázata, hogy tudniillik a kisebbség egyetlen hatékony fegyvere a tiszta erkölcs, mosolyognivaló – állítják. Az pedig, hogy a baololdali gondolkodású író naplójában az emberiség problémáinak megoldásaként a krisztusi szeretet megvalósítását ajánlja, szóba sem kerül. Nem is tudhatnak róla, hiszen a napló nem jelenik meg újabb és újabb kiadásban!

7

2

Ez a Fábry Zoltán az idén szeptember 19-én Budapesten, a Magyar Örökség-díj átadásán, harminckilenc évvel a halála után feltámadott. Természetesen szellemi feltámadás ez, igazolva, hogy életművét nem haladta meg az idő, hanem éppen ellenkezőleg: a kitüntetést odaítélő bizottság és a javaslatot tévő többezer magyar – a világ minden részéből – fontosnak tartja, hogy a stószi gondolkodó munkásságát megismerjék az újabb és újabb nemzedékek, hiszen a kommunizmus és a kapitalizmus ugyanarról a tőről fakad; egyik ideológia sem tud meghonosodni a lelkükben. A poszthumusz díj átadása a Magyar Tudományos Akadémia gyönyörű dísztermében történt, legalább félezres közönség jelenlétében. Külön fejezet lesz majd lapunk valamelyik jövő évi számában – feltéve, ha megjelenhetünk 2010-ben is – a Magyar Örökség-díj bemutatása, a 17 esztendeje kezdődött történet. Egyelőre csak annyit, hogy az esemény olykor könnyeket csalt a résztvevők szemébe. Összesen hét egyénnek, illetve csoportnak nyújtották át az elismerő oklevelet és a vele járó jelvényt – hárman poszthumusz részesültek a kitüntetésben. A Felvidékről lélekben ott voltak velünk mindazok, akik Fábry Zoltánt segítették - segítik. Vonatkozik ez azokra is, akik az élete folyamán álltak mellette, és azokra is, akik a nevével ékes napokat szervezik-rendezik, illetve stószi magányában mindennapi gondjai megoldásán fáradoztak. Csak néhány név a teljesség igénye nélkül – Simaiék és leszármazottaik, Berzeviczy János és Juhász György orvosok, Nagyidai Ernő ügyvéd, a stószi Schreibercsalád, a kassai Béres József és Kolár Péter. Kolár Péter ott volt a díjátadáson, s a Csemadok, mint Fábry Zoltán általános örököse általa köszönte meg az elismerést. Béres

8

3

József, a Batsányi Kör kulcsembere, Fábry Zoltán mindenese 92 éves; ő családi okok miatt maradt távol az ünnepségről, róla pár sort külön is írunk.

Jóska bácsi igazi magyar Béres József Abaújszináról került Kassára, s ott – éppen Simaiék és Fábry Zoltán kérésére – a magyar kulturális élet főszervezője, minden idők egyik legelhivatottabb Csemadok tisztségviselője lett. Hosszú éveken át nemcsak kultúraszervezőként, hanem rádiótudósítóként is járta Kelet-Szlovákiát – akkoriban naponta sugárzott beszámolókat a keleti végekről a hazai magyar rádió... A zsellér családban felnőtt Béres József édesapja Illyés Gyula (Csizma az asztalon) és Veres Péter (Mit ért az ember, ha ma-

gyar?) c. könyveit olvasta... Nem csoda, ha a fia, mint baloldali, sohasem élt vissza kedvezőbb helyzetével a pártállamban, hanem példás felelősséggel szolgálta nemzettársait posztjain. Ő szervezte meg az író házának tetőcseréjét az ötvenes években, ő szorgoskodott annak érdekében, hogy Fábryt társadalmi elismerés is övezze, ő adott rendszeresen hírt a stószi látogatásokról – ő tartotta a kapcsolatot a kor legjelesebb magyar alkotóival, Illyés Gyulával, Németh Lászlóval; ő levelezett Keresztúry Dezsővel és Czine Mihállyal, Jancsó Adriennel és Török Erzsivel... A Csemadok eddigi hat évtizedében alighanem ő volt a leglelkesebb tag -és tisztségviselő-. És ő mutatta meg mindenkinek, hogy az ember bármilyen társadalmi rendszerben megtarthatja a lelki tisztaságát, ha másokért él. Batta György

Fábry Zoltán hitvallása Fábry Zoltán élete és munkássága a huszadik század kétharmadára esik, amely két világháborút és két önkényuralmi rendszert: fasizmust és kommunizmust hozott az emberiségre. Fenékig ürítette azt a keserű poharat, amit neki és kortársainak a század első fele kínált. Az első világháború hadszínterein katonaként szolgált, a második világháború alatt vállalt antifasizmusa miatt állandó életveszélyben volt. Ez az ellentmondásokkal terhes kor volt élete alakulásának meghatározója és etikai hitvallásának formálója. Radnótival együtt vallotta: „Éld e rossz világot, és mindig tudd, hogy mit kell tenni érte, hogy más legyen.” Munkásságának alapértelme lett, hogy tükröt tartott a kor elé, amelyben élt; életművé4

ITTHON

nek valós értéke pedig: az ember védelme az embertelenség ellen. Az első világháború szörnyűségeiből ébredő értelmiségiek döntő többségével ő is úgy gondolta, hogy kiutat az öldöklésből és rombolásból a baloldali mozgalmak térfelén kell keresni. Amíg a marxi gondolatokat egy új világ alapjainak megteremtésénél megkerülhetetlennek tartotta, addig a lenini és sztálini bolsevista kommunizmus gyakorlata ettől véglegesen elriasztotta, kiábrándította. Erkölcsi iránytűje az újtestamentumi értékek mellett állapodik meg, mert szerinte: „ Minden más közösségi erkölcs eltörpül a jézusi mellett.” Fábry Zoltán a nagy igazságkeresők és igazságért küzdők sorába tartozik, aki

Husz Jánossal együtt ebben látta az emberi élet értelmét: „Keresd az igazat, hallgasd az igazat, tanuld az igazat, szeresd az igazat, óvd az igazat, mondj igazat, őrizd az igazat mindhalálig!” Vallotta, hogy az igazat mindig ki kell mondani, ahogy ezt tette a német nácizmus bírálatában, a háborút követő magyarüldözések idején memorandumában, A vádlott megszólal -ban, illetve amikor már nyíltan nem lehetett, akkor titkos naplójában /Üresjárat 1945 – 1948/ mondott könyörtelen ítéletet a „fasiszta bolsevizmusról”. Következetes helytállásáért nem véletlenül nevezte pozsonyi írótársa, Peéry Rezső „a jellem szerzetesé”-nek. A mindenkire és mindenütt kiterjesztett emberségért küzdött. Számára minden kizárólagosság, tekintetnélküliség, fanatizmus, jelentkezzen az eszmei, politikai, faji /nemzeti/, vallási, nyelvi síkon, melyek az embert megalázzák, lekicsinyítik – egyenlő a fasizmussal! Vallotta és életével példázta, hogy nem elég csak titokban helytelenítenie és elítélni az életünkben újra és újra megismétlődő zsarnokságot, hanem nyíltan is szót kell emelni ellene. Mert a zsarnokság természete az, hogy növekedik – kicsiből lesz a nagy! Értékrendszerében biztos alapot a szülőföld és az anyanyelv jelent. A szülőföld, „a mánták földje”, amelyet csak rozsnyói diákoskodása és világháborús szolgálata idejére hagyott el, archimédeszi pontot jelentett számára, amely sosem okozott csalódást, hanem erőforrás volt az újabb küzdelmekhez és megpróbáltatásokhoz. Pedig mehetett volna külföldre, emigrálhatott volna, később pedig hívták Magyarországra, de ő maradt Stószon. Innen küldte a vox humana – az emberiesség hangja üzenetét. A kortárs és eszmetárs Győry Dezső költészetében is fontos értékként nyugtázza „az emberi hang makulátlanságá”-t. Így lett már életében fogalom: a „stószi mérték”, a „stószi őrhely”, a „stószi ablak”, amely a magyar kultúra legészakibb pontjaként ma is a Fábry Zoltán Emlékházban testesül meg, és európai horizontokat jelent, akár a több mint negyven évvel ezelőtt megjelent Fábry kötet: Hazánk, Európa. A kisebbségbe szakadt „szlovenszkói” magyarság legveszélyeztetettebb területe a múltban és jelenben egyaránt anyanyel-

9

vének használata, ezért lett Fábry Zoltán az itteni magyar közösség nyelvi jogainak védője. A kisebbségi sors és a kisebbségi nyelvhasználat élharcosa volt, élő lelkiismerete népének. Egyszemélyes intézmény, akinek a hiánya az idővel mértékarányosan nő. Mindenki hozzá fordult, nem csak irodalmi és nyelvi kérdésekben, hanem a közösségi élet más aktuális dolgaival is. S ő, a rá jellemző lelkiismeretességgel és szerénységgel, mindenkinek válaszolt: tanácsokat adott, biztatott, s ha éppen a szükség úgy hozta – segített! Neve mércét és garanciát jelentett az egész /cseh/szlovákiai magyarság részére: a tisztesség és az emberség mértékét. Nem véletlen, hogy a közszerepet vállalóknak a legfontosabb erkölcsi kritériumként a tisztességet hirdette, ami a tisztaságot asszociálja. Csak meghatottsággal lehet emlékezni végakaratának a véglegesítésére, amelyben szellemi és tárgyi örökségét az itteni magyarokra testálta. Többször is megfogalmazta, amíg a megfelelő változatot elfogadhatónak találta. Fábry Zoltán krédója a „változni és változtatni” kölcsönössége volt. Amit Gandhi így fogalmazott meg: „Először magadban kell létrehozni a változást, amit a világtól követelsz.” Ebből fakadhat tévedéseinek a megvallása, kiigazítása és a megbántott személyek megkövetése. Példa lehetne erre Móricz Zsigmond, Mécs 6

5 László, vagy éppen Esterházy János, akinek erkölcsi helytállását és mártíromságát mély főhajtással nyugtázta. Többször támadt olyan érzése, hogy mellőzik, elhallgatják, nem jelent már csak egy „elfelejtett függelék”-et, „leírt vagyontétel”-t, „zárójeles posztot”, de mindig erőt vett csüggedésein, s nem hajlott meg a megfélemlítések, sem a hatalom csábításának szirénhangjai előtt. Életének példázata sokszor a mű fölé nőtt: magatartássá! Ezt a mai napig például szolgáló magatartást nem érték el a kilencvenes évek elején elhangzott alantas támadások sem, mert inkább szóltak a támadók frusztráltságáról, görcseiről és komplexu7

10

sairól, mintsem Fábry Zoltán életének és munkásságának az értelmezéséről. Kisebbségi sorsunk sanyarú mókuskereke: anyanyelvhasználatunk korlátozása, iskoláink leépítése, kultúránk ellehetetlenítése és közösségi életünk megnyomorítása: jelen vannak Fábry Zoltán írásaiban, néha lélegzetelállítóan aktuálisak, csak kézbe kellene venni őket. Vagy elmenni Stószra és átadni magunkat a Fábry Emlékház kisugárzásának, illetve a stószi levegő testet-lelket felüdítő varázsának. A cím ismert, több mint háromnegyed évszázada Fábry Zoltán írta le, és azóta is így ismeri a világ: Štós via Košice... Máté László

Őrhelyen

Tisztelt Elnök Úr, Kedves Hölgyeim, Tisztelt Uraim!

Fábry Zoltán Magyar Örökség-díja Vannak helységnevek, melyek egyetlen esemény vagy egyetlen ember munkássága révén válnak jelképpé a nemzeti tudatban, és igazodási ponttá a nemzet történelmében. Stósz, ez a Kassa melletti kis település Fábry Zoltán munkásságától nyert jelentős szerepet a magyarság, mindenek előtt a trianoni diktátum által elszakított felvidéki magyarság történetében. Stósz Fábry Zoltán szülőhelye, itt élte le élete szinte teljességét, innen, ebből a kis faluból emelkedett a felvidéki magyarság máig legnagyobb hatású szellemi-erkölcsi irányítójává, útmutatójává, itt épített magának őrhelyet a magyar nyelv, az emberi és a kisebbségi jogok védelmében. Tőle és innen hangzik fel legtisztább zengéssel és a legnagyobb hatással a vox humana. Czine Mihály írja róla : „Hallgat, mikor mások kiabálnak, s mikor egész népcsoportot némaságra ítélnek: egymaga indít pert a vádlott igazáért.“ A vádlott megszólal című esszélevelére utal itt Czine Mihály. Fábry Zoltán életművének megrendítő, alighanem legdrámaibb írására, mely 1946-ban keletkezett a magyarság védelmében. Sorsa van ennek a levélnek is. Fábry az akkori Csehszlovákiában szétküldte számos cseh és szlovák értelmiséginek. Választ senkitől sem kapott. A levél nyomtatásban sem jelenhetett meg 1968-ig. Az őrhely azonban mindvégig – Fábry 1970-ben bekövetkezett haláláig – állt, és az író, a kritikus állhatatosan tette a dolgát, támogatta, készítette az élő felvidéki magyar nyelv ápolását és az irodalom szinte minden mozdulását, életben tartva vagy életre segítve mindazt, ami a felvidéki magyarság szellemi emelkedését és megmaradását jelenthette. Lehet, hogy a stószi házat remetelaknak tekinthetjük, de magát az írót semmi esetre sem tarthatjuk remetének. Magánya, félrevonulása semmiképpen sem tekinthető a felvidéki magyar közéletből való kivonulásnak. Életműve, a publicisztika, a kritika a közéletben való mindennapos jelenlét műfaja. Hangja is mindig a jelenidő mélyéről tör fel emberség és magyarság jövője érdekében. Ha egy mai egytemista megkérdezné, honnan indult és ki is volt valójában Fábry Zoltán, azt válaszolnám röviden, hogy a politikai baloldalról indult és a felvidéki magyarságnak saját maga építette őrhelyén

ITTHON

8 állt meg. Aki ma a közéletben balra tekint, annak számára ez szinte hihetetlen: hogyan jöhet onnan a vox humana, emberség és magyarság hirdetése, szellem és humánum? Onnan nem, de a történelmi baloldal felől érkezhetne, mint ahogy korábban olykor, egy –egy felülemelkedni képes személyiség által érkezett is. Azután mondhatnám, hogy Fábry Zoltán a szellem antifasiszta harcosa volt, de olyan antifasiszta, aki az is maradt akkor is, amikor azt a jelenséget már nem fasizmusnak, nem nácizmusnak hívták, hanem szocialista humanizmusnak vagy kommunizmusnak. És élete logikájából, szelleméből következik az is, hogy lenne ő antifasiszta, amikor ugyanazokat a jelenségeket, embertelenségeket már nem tudjuk ilyen egyszerűen megnevezni, már csak az Európai Uniós illemtan okán sem. Szólna ma is az a hang a stószi magányból, hogy a Kárpát-medence mégiscsak létezik és élnek abban a medencében még ma is szép számmal magyarok, akik magyarul beszélnek és mindenféle szlovák nyelvtörvény ellenére megmaradnak magyar anynanyelvüknél. Milyen úton jutott el Fábry Zoltán az őrszerephez és annak beteljesítéséhez? Azon az úton, amit nem a baloldal vagy jobboldal ideológusai, hanem Ady Endre jelölt ki számára az Őrzők, vigyázzatok a strázsán! erkölcsi parancsával. Ezért emlegette oly gyakran élete jelmondataként az Ady-sorokat: „Ember az embertelenségben, Magyar az űzött magyarságban“. Ez volt és ez maradt a magyarság alaphelyzete, és benne van ebben a program is a magyar értelmiség számára, ha van erkölcsi tartása a vállaláshoz. Megkockáztatom: kormányprogramként is elfogadnám. Bíró Zoltán (a Magyar Örökség-díj laudációja)

Engedjék meg, hogy nagy tisztelettel megköszönjem a Magyar Örökség és az Európa Egyesület által felkért bírálóbizottságnak, hogy ötvenhatodik döntése alapján Fábry Zoltán szlovákiai magyar írónak is odaítélte a Magyar Örökség –díjat. Fábry Zoltán tisztességével, következetességével, emberségével kiérdemelte ezt a kitüntető címet. Ott volt a mindmáig egyetlen szlovenszkói magyar napilap, az Új Szó megalapításánál, a Kárpát-medence legnagyobb társadalmi-és kulturális szövetségének, a Csemadoknak a létrehozásánál - amely rendkívüli közgyűlésén véletlenül vagy inkább sorsszerűen éppen a mai napon ünnepeli 60. születésnapját; és a 40 évvel ezelőtt indult kassai VOX HUMANA – Emberi hang névre keresztelt második szlovákiai magyar színház megalapításánál, mely elnevezést a korabeli korifeusok elfogadhatatlannak minősítettek. Fábry Zoltán tevékenysége a hatalmasok szemében megbocsáthatatlan volt, s mind a mai napig elfogadhatatlan mindazoknak, akik a magyar nyelvet ma is a vádlottak padján szeretnék látni. Életműve azért szolgál követendő például, mert kompromisszumot nem ismerve, nyelvfosztottan, de nem némán tett a „gettózott kisebbség, az elnémított nyelv nevében és érdekében. Bennünket, szlovákiai magyarokatmint Győry Dezső írta: „Gyűlölségre nevelt a sorsunk, mi szeretetre önmagunk” . Így lettünk a vox humana népe, s a szlovák államnyelvtörvény árnyékában is hiszünk az általa megfogalmazott gondolatokban: „A Béke igazában” „A Gondolat igazában”. Harcolunk azért, hogy „Kisebbségek soha többé ne üljenek a vádlottak padján”. „Fegyver és vitéz ellen éneklünk” - mert tudjuk, s ezt próbáljuk elfogadtatni szerte kontinensünkön, hogy a magyarság közös határtalan jövője „Hazánk, Európa”. Köszönöm, hogy meghallgattak. Kolár Péter Budapest, 2009-09-19

Képaláírások: 1. Fábry Zoltán a hatvanas évek végén; 2. Az író munka közben; 3. Fábry stószi segítői: Schreiber Istvánné, Ida asszony, és a lánya Csacsi (Alica). Schreiber néni a közelmúltban, 87 évesen elhunyt. 4. Fábry-portré nem sokkal a második világháború után. 5. A stószi ház cserépkályháját még szabadságharcos nagyapja rakatta, és 1848-ban, a szabadságharc kitörésének évében fűtöttek benne utoljára. 6. Az író egyik szobájának mennyezet freskója. (Napjainkban már egyik sem látható.) 7. A híres stószi ház, a „stószi ablakokkal“. 8. Fábry Zoltán dedikál. Kolár Péter felvételei

11

Esterházy ismét itt van velünk: Búcs és Királyhelmec után Ipolynyék is szobrot avatott Akit kicsit is érdekel, mi történt velünk, magyarokkal Trianon óta, s mi történik most, a huszonegyedik század első évtizedében, az „a legnagyobb felvidéki magyar” életébe belepillantva sokmindenre magyarázatot kap. Mindez annak ellenére van így, hogy a vértanú grófról hosszú évtizedeken át nem eshetett szó. A „hazaáruló” címkét is megkapta és velünk együtt máig háborús bűnösnek számít, hiszen a Beneš-dekrétumokat 2009-ben is érvényben tartják a Szlovák Köztársaságban. És mégis: újra meg újra bebizonyosodik, hogy a történelemnek egyetlen ura van – az Isten. 2007 március nyolcadika,

12

halálának félévszázados évfordulója óta egyre inkább a köztudatba kerül Esterházy személye és jövőbe mutató hagyatéka: „Legnagyobb kincsünk a kereszténységünk és a magyarságunk”. Ebben a pár szóban benne foglaltatik nemzetünk megújulási programja, a magyarság újjászületése. Hitelességét olyan ember szavatolja, akit népe szolgálata emelt mártírrá. Akit a hite, Jézus tanítása „képezett ki” példaképpé, s aki, lám, a mai kaotikus és gyűlölködéssel teli időkben bukkan elő a történelem homályából és mutatja az egyetlen utat. Ezért szaporodnak az emlékét őrző alkotások – Búcs és Királyhelmec után most Ipolynyéken kapott szobrot a

Mészáros Alajos európa-parlamenti képviselő ünnepi beszédét mondja.

mártír gróf. Ugyanitt – az egésznapos avatási ünnepség keretében – megtekinthettük a hazai és a nagyvilágban élő képzőművészeink munkáit a pozsonyi Magyar Galéria jóvoltából. Haladjunk azonban a program pontjai szerint. Délelőtt Esterházy János lelki üdvéért mutattak be szentmisét a katolikus templomban. A celebráns Parák József plébános volt, a padokban jeles vendégek foglaltak helyet, köztük a kis lengyel küldöttség tagjai; Jan Ciechanowski, a lengyel Köztársaság Kormányának veterán-ügyi minisztere és Elzbieta Lastowiecki, Esterházy János húgának, Esterházy Máriának unokája.

A szobor mögötti fal a börtönéveket jelképezi

Ott volt a szentmisén Martényi Árpád, a Rákóczi Szövetség Esterházy János Emlékbizottságának elnöke; Csáky Pál, a Magyar Koalíció Pártja vezetője; Bárdos Gyula, az MKP parlamenti frakciójának vezetője; és Mészáros Alajos, aki Bauer Edittel együtt az Európai Unió parlamentjében képviseli a felvidéki magyarságot. A szentmisén tiszta szívből zengett az ének és örömmel láttuk, hogy Ipolynyéken még honos a régirégi szokás: a tisztelendő köszönetet mondott az Úrnak az idei termésért. A templomból távozókat nyéki borral kínálták a helyiek. Már a szentmisén is sokan éreztük, amit az Esterházy-ünnepségeken mindig tapasztalunk: vértanúnk ott van velünk lélekben, mintha mosolyával megsimogatna. Már akkor sejteni lehetett, hogy a délutáni szoboravatást nem fogja megzavarni az időjárás...

ITTHON

Közben azonban megnyílt a már említett tárlat, melyet Kalita Gábor, a gyűjtemény kialakításának szorgalmazója, a pozsonyi Magyar Galéria kúrátora mutatott be a közönségnek. A hallgatóság ezután a polgármesteri hivatal emeleti termébe vonult, kiegészülve Szigeti János búcsi polgármesterrel, parlamenti képviselővel – hogy részt vegyen az Esterházy tiszteletére rendezett emlékülésen. A mártír életével és korával Molnár Imre történész, Martényi Árpád, az emlékbizottság elnöke, és Simon Attila egyetemi oktató foglalkozott. Molnár Imre a legkiválóbb Esterházykutató könyvei és írásai felfedik elöttünk a gróf életének részleteit és politikai pályafutása állomásait. Molnár Imre azonban nemcsak ennyit tesz. Tekintve, hogy a Magyar Köztársaság varsói nagykövetségének munkatársa, s mert kitünően beszél lengyelül, rengeteget tesz Ester-

házy megiismertetéséért és azért, hogy ez a rendkívüli ember megkapja az őt megillető tiszteletet a térség országaiban. Egyúttal az ezeréves lengyel-magyar barátság ápolója, és szorgalmazója Esterházy boldoggá avatásának. Jól tudja, hogy nincs vesztegetni való idő – maholnap kihalnak Esterházy kortársai, a leghitelesebb tanúk! A szlovák-magyar kapcsolatok napjainkban szinte fagyponton vannak; Esterházyt nem rehabilitálta egyik szlovák kormány sem, pedig az oroszok ezt rég megtették már, és a lengyelek poszthumusz a legnagyobb kitüntetéssel ismerték el példás magatartását. És mégis, nincs más út, mint az, amit a „bűnös” évtizedekkel ezelőtt a magyarok és a szlovákok számára megfogalmazott – „Ha már a Jóisten egymás mellett jelölte ki földi helyünket és sorsközösségre ítélt bennünket, azon kell igyekeznünk mind a szlovák, mind a magyar oldalon, hogy

13

Esterházy János és Molnár Imre

ennek a sorsközösségnek valamennyi következményét levonjuk és életté váltsuk.” Simon Attila felhívta a figyelmet Esterházy két lánytestvérére; Mariskát Molnár Imre egyik könyvéből már megismerhettük, de aki nem olvasta Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen című önéletrajzi regényét, aligha tudja, hogy ez a hölgy is börtönt viselt elveiért, ő is Jézus tanítása szerint élt, mert megtapasztalta, hogy a megbékéléshez ez az egyetlen út vezet végérvényesen. Könyve 1991-ben, a Püski Kiadónál jelent meg... Érdemes lenne a család életét bemutatni egyszer filmen – ilyen háttér nélkül, ilyen szülők és nagyszülők nélkül aligha formálódhatott volna szeretetteljes személyiségekké a három testvér. Martényi Árpád Esterházy János 56 esztendejéből az utolsó huszonnégyről szólt. Arról beszélt, hogy tizenkét év sikeresség, elismertség után tizenkét esztendőnyi megpróbáltatás következett: az üldöztetések, a gulág és a börtönbeli szenvedések korszaka. És ez a rendkívüli

14

ember sohasem kesergett, mert megértette, hogy az Isten ezt a sorsot szánta neki. Bizonyos volt abban, hogy helytállása, a népéhez és a nemzetéhez való hűsége a történelem során majd erőt ad magyarjainak, és diktatúrák, tévelygések, bukdácsolások után törvényszerű lesz, hogy békét teremjen a jóindulatú emberek közös akarata. Az október 11-i ipolynyéki ünnepség koradélután a nap legfontosabb eseményével, a szobor felavatásával zárult. Az alkotást a kávai (Magyarország) Oláh Szilveszter készítette, aki már otthonos a községben, mert több munkája dísziti a tereket. A mellszobor a derűs Esterházyt ábrázolja, akinek jellegzetes mosolya szinte átfénylik a bronz anyagán – ragyog belőle a hit. Az avatón Tóth István, Ipolynyék polgármestere köszöntötte az ünneplőket, majd Mészáros Alajos, az MKP európa-parlamenti képviselője szólt Esterházy János életútjáról és történelmünkben betöltött szerepéről. A szobrot Parák József szentelte meg Dom-

bi Ferenc kanonok úr jelenlétében. Emlékezetes volt Nagy Ferenc versmondása. Bár a beszámolóban nem említettem Hrubík Béla országos Csemadok elnök nevét, aki ipolynyéki illetőségű, most, a záró mondatokban leírom: meghatározó szerepe volt a remekül sikerült, a lengyel küldöttség révén nemzetközivé vált ünnepség és szoborállítás létrejöttében, a műsorszámok lebonyolításában. És abban is, hogy a rendezvény fővédnöke Mészáros Alajos európa-parlamenti képviselő volt. A további támogatók között találjuk a Pro Villa Nek polgári társulást, Ipolynyék község önkormányzatát, a Szülőföld Alapot, a lengyelországi Mycielskicsaládot, Oláh Szilveszter szobrászművészt, a Csemadok Nagykürtösi Területi Választmányát és ipolynyéki helyi szervezetét, az MKP Járási Elnökségét és ipolynyéki alapszervezetét, Ipolybalog Község Önkormányzatát, az MKP parlamenti frakcióját és Zsigmond Vilmost Ipolynyékről. Márton Zsuzsanna

A leleplezés utáni pillanat: balról Hrubík Béla, Tóth István polgármester és Esterházy hugának unokája

Kedves Hrubík Béla elnök Úr, tisztelt Polgármester Úr, kedves Ipoly mentiek! Mindannyiuk szíves elnézését kérem, hogy az ipolynnyéki szoboravató ünnepség szép pillanataiban csak lélekben lehetek ott magukkal. Így csak e pár sor által tudom megköszönni, hogy Apám emlékének őrzésére e napon egy újabb emlékművet avatnak a Felvidéken. Külön öröm számomra, hogy erre az avatásra azon a palóc vidéken kerül sor, amit apám is annyira szeretett, s többször meg is látogatott. Az ipolynyéki avatási ünnepség annak is bizonyítéka, hogy egyre többen tudatosítják, apám emlékét nemcsak szóban, hanem tettekre váltva is ápolni kell.. Különösen fontos követelmény ez a mi szűkebb pátriánkban, a felvidéki magyarok által lakott vidékeken, ahol, mint hallom és olvasom, sajnos fogyatkozik a magyar iskolába járó gyermekek, s ezzel együtt a magyar kultúrát s anyanyelvet öntudatosan vállalók száma. Pedig az egyénhez legközelebb álló személy, az anya, s a vele kapcsolatos fogalmak, mint anyanyelv, anyaföld, anyaország fogalmának elhomolyosodását, meggyöngülését egyenes folytatásként követi a hit és a nemzeti hovatartozás érzésének felmor-

ITTHON

zsolódása. Csak az gazdagíthatja népét, nemzetét újabb szellemi és kulturális értékekkel, aki megismeri és el is sajátítja saját múltja történelmi és kulturális örökségének kincseit. Tudom, hogy ez az örökség most újra veszélyezetetett helyzetbe került a Felvidéken, s e veszélyt a mindig is működésben lévő külső ellenerők mellett most tetézi a magyarság saját belső megosztottsága és viszálya is. Esterházyra emlékezve szót kell ejtenünk arról is, hogy nála a nemzet értékeinek szolgálata élete végéig szorosan kötődött Istenbe vetett mély katolikus hitéhez. Ez a hit adta Apámnak az erőt, mellyel töretlenül járta útját, s amikor erre került a sor, vállalta a szenvedést is. Ez az egyenes út, amelynek földi része a népe iránti hűségből vállalt mártírhalállal ért véget, Esterházy Jánost példaképpé és ma is jelenlévő erőforrássá teszi a felvidéki és minden magyar ember számára. Istent és a hitet elfeledve azonban az Esterházy által követett út járhatatlanná, az ő példája pedig érthetetlenné, s követhetetlenné válik. A keresztény hitben gyakorolt szeretet nélkül ugyanis nincs testvéri összetartozás, meglazulnak az Apám által célként kitűzött magyar családi egység kötelékei, s tartalom nélküli frázisoká válnak a leg-

szebben hangzó politikai nyilatkozatok is. Esterházy egész életével hirdetette: Egymás kezét kell keresnünk, de nem szabad feladnunk keresztény gyökereinket és nemzeti hovatartozásunkat. Apám szellemi hagyatékára hivatkozva kérem mindannyiukat, hogy erről akkor sem feledkezzenek meg, ha az EU alkotmány nem akar tudni az önazonosságunkat megtartó keresztény és nemzeti értékekről. Esterházy Mírov börtönében, a szintén rab szlovák püspök, Vasiľ Hopko karjaiban halt meg, s ez a tény jól kifejezi az ő végakaratát: Ő a szlovákokat a magyarok testvéreinek tartotta, s minden vágya e két sokat szenvedett nép megbékélése volt. Őreá gondolva nem szabad feladni annak reményét sem, hogy egyszer ennek a hőn áhított megbékélésnek is be kell következnie. Ha földi fáradozásaink e téren kevésnek, sokszor hiábavalónak tűnnek, bátran toldjuk meg azokat mártírjaink – így Esterházy János – égi érdemeivel. Tegyük ezt azzal a biztos tudattal, hogy az Égben minden kérésünk meghallgatást nyer. Megköszönve helytállásukat, Isten áldását kérem mindannyiukra. 2009. X. 6. Esterházy-Malfatti Alice Balogh Gábor felvételei

15

Jó érzés, amikor olyan magyarokat köszönthetünk, akik mind a Felvidékhez, mind lapunkhoz nagyon közel állnak. Élményszámba megy, hogy évek óta láthatjuk, milyen hatalmas munkát végez a pécsi sejtkutató professzor a laboratóriumon kívül is; miként járul hozzá mindennapos, szorgos ténykedésével nemzetünk újjászületéséhez a tanítóból lett országgyűlési alelnök. Kellermayer Miklós éveken át dolgozott vendégprofesszorként az Egyesült Államokban;mint sejtkutató pedig három olyan felfedezéssel gyarapította a biológiát,

melyekért – nem mi mondjuk – Nobel-díj járt volna. Lezsák Sándor kertjében alakult meg a Magyar Demokrata Fórum, s ő a Lakiteleki Népfőiskola alapítója, író és költő. Az MDF-et elhagyta, mert képmutatók kezébe került a hajdan patyolat elvekkel politizáló párt. Lezsák Sándor ezért új tömörülést hozott létre, a Nemzeti Fórumot. Kellermayer Miklós mindennapjai az utóbbi években utazásokkal telnek. Isten és a világ, Isten és a magyarság kapcsolatáról beszél a magyar nép fiainak-lányainak a Kárpát-medencében.

Mindkét ünnepelt szép családi életet folytat, három-három gyerekkel, sok-sok unokával, megértő feleségekkel. Ezt a köszöntőt októberi számunk lapzártájakor írom,; az ITTHON még a nyomdában lesz, amikor Lakiteleken – Lezsák Sándor kezdeményezésére – Esterházy -melllszobrot állítanak. Már most köszönjük felvidéki vértanúnk emlékének továbbéltetését, és kívánunk mindkét ünnepeltnek jó egészséget, sok-sok erőt és hatalmas hitet – Isten áldását újabb évtizedeikhez. Az ITTHON

Két gyönyörű születésnap

Kellermayer Miklós hetven, Lezsák Sándor hatvan éves Kellermayer Miklós

Beleláttam az igazságba Hogy orvos lettem, az édesanyámnak köszönhetem. Mert nekem öt éves koromban meg kellett volna halnom a súlyos, tuberkulotikus hashártyagyulladásom miatt. Valahogyan mégis életben maradtam, kigyógyultam belőle. S attól kezdve édesanyám mindig biztatott, hogy orvos legyek.Készültem is rá komolyan. Gimnazistaként sportoltam

16

is, többszörös középiskolás gerelyhajító bajnok lettem, aztán harmadévesként Romhányi György professzor úr „gyógyított ki” ebből a szenvedélyből a pécsi egyetemen, s ugyancsak ő ismertetette meg velem a kutatás szépségeit. Területem az élő sejt belső szerveződésének kutatása. Ahogyan haladtam előre, kutatásommal egyre inkább szembe kerültem az egész világgal, az élő sejtről alkotott hamis képpel, a membránpumpa – szabadoldat-elmélettel is. A meggyőződésem melletti kiállás sodort a döntéshez, hogy a társadalomban is meg kell nyilvánulnom. A tanítványaim s a gyerekeim is azt mondják, hogy ezzel nem azt teszem, amit tennem kellene. Az időm döntő részét már nem a sejtekkel, nem a sejtkutatással töltöm. Magam viszont úgy érzem, beleláttam az igazságba, s ezt a fölfedezést meg kell osztanom mindenkivel. Ugyanaz a gondolatmenetem, mint eddig, de kutatói előrehaladásom eredményeként a korábban csak a hit világából érzett igazságokra hirtelen fény vetődött. Mintha a számítógépes csatlakozót hirtelen a villanyhoz csatlakoztatjuk, s működni kezd a gép. Csodálatosan összeillett a kettő. A fölismerés óriási élményt jelentett és a bizonyosság is, hogy ezt másoknak is el kell mondanom. Immár több éve járom a Kárpát-medence magyar lakta vidékeit, havonta négy-öt alkalommal előadást tartok, s tizenévesektől nyolcvanévesekig biztat mindenki. Az érdeklődés nem lankad. Ugyanakkor magyar, nemzeti érzelmű ember vagyok

dupla német névvel – anyai ágon magyar-lengyel származással, s ez az érzés is az országjáró előadásokra indít, mert a bajba jutott magyar nemzet, de az egész emberiség is gyógyulásra vár. S ehhez, meggyőződésem szerint, tiszta fölismerésemmel kötelességem hozzájárulni. A Teremtés Könyvében olvasunk a jó és a rossz tudásának fájáról. Azt kell fölfognunk, hogy a jót nem mi szabjuk meg, a jó Istenben, az Isten törvényében található. Az ember azonban úgy döntött, hogy majd ő határozza meg mi a jó: az, ami „nekem jó”. S hová vezet ez a totális önzés? Tessék megnézni például a pusztító Katrina hurrikán idején észlelt emberi tetteket New Orleansban. Régen mindenki tudta, ha menekülni kell, először a gyermekeket, az asszonyokat, az öregeket kell menteni, s legvégül az egészséges férfiakat. A hajóskapitány hagyja el legutoljára a süllyedő hajót. A „nekem jó” önzése szerint viszont, akinek autója, pénze volt, az elrohant, s ott maradtak, akiknek nem volt pénzük, autójuk, vagy betegek, nyomorékok voltak. Egy társadalom, egy egymillió kétszázezer lakosú város otthagyott kétszázezer nyomorultat, gyöngét, szegény rászorulót. S ezt csak a hamis szemlélet következményeként idéztem, s nem ítélkezésképpen, hiszen szégyenletes árulásaink nekünk, magyaroknak is bőven akadnak, az abortuszgyilkosságoktól a fogyatékosok iráőnti társadalmi közömbösségig, hogy csak két példát mondjak egyéni és közösségi bűneink közül.

A tilalom és a tűrés határán Három arc 1979-ből

Csoóri Sándor arca hamu nélküli parázs, Illyés Gyuláé a bíboralkony derűje, Ördögh Szilveszter arcán pedig finom bronzréteg rejtette a belső tusakodást és a bátorságot egyaránt. Nélkülük nem lett volna találkozója Lakiteleken a fiatal íróknak. Mindenekelőtt Csoóri Sándornak köszönhető a fiatal írók találkozója. Annak a Csoóri Sándornak, aki nem csak stílus és nemzeti elkötelezettség, de erkülcs és politika dolgában nekem is szellemi iránytű volt. Azt a mutatót pedig semmiféle mágneses erőtér megzavarni nem volt képes. Azidőtájt is többször találkoztunk. Csoórinak mindig volt ideje, türelme, hogy meghallgasson, bizalmával megajándékozzon, pedig életét, egészségét a szellem erejével, konspirációkkal képviselt drámai ügyek erősen próbára tették. Fenyegetően alattomos támadások zaklatták. A találko-

zót megelőző télen egy alkalommal a Keleti Károly utcától a külvárosig villamoson, metrón és autóbuszon beszélhettük végig az utat, s aztán hajnalig várakoztam a Nyugati pályaudvaron a kecskeméti személyvonatra, de azzal a jókedvű nyugalommal, hogy Illyés újra igent mondott, eljün hozzánk Lakitelekre. Csoóri Sándor közvetített, ő adott hitelt meghívásunknak. A találkozót megelőzően volt egy sorsdöntő pillanat is. 1979 áprilisában az Írószövetség elnökének, Dobozy Imrének szobájában ültünk. Ott volt Ördögh Szilveszter is. Ördögh Szilveszter, a Fiatal Irók József Attila Körének vezetője részletes beszámolót készített a találkozó előkészületeiről, de már a monológ kezdetén Dobozy Imre megakasztotta: Mi is lesz a témája? Önismeret? Igen, a nemzeti önismeret – erősítette föl a címet Ördögh Szilveszter. Nemzeti önismeret? Fog ez menni? Nem inkább szocialista önismeret? – nézett Dobozy Agárdi Péterékre. Súlyos csönd volt. Ma sem tudom, honnan vettem a bátorságot, talán a jó Isten súgott, mert megszólaltam:

De Illyés Gyula ezt a címet javasolta. Beszéljünk a nemzeti önismeretről, a nemzettudatról. A korszerű nemzeti önismeretről. A csönd még súlyosabb lett. Dobozy csodálkozva felém fordult, szinte kiesett az elnöki pozícióból. Megint író volt, a csodálkozása rádöbbenés. A Gyula ezt mondta?! Igen, Illyés Gyula ragaszkodik ehhez a címhez. Vita a korszerű nemzeti önismeretről. Erről akar beszélni. Újra csönd volt. Mintha ez a csönd a további részleteket szényomta volona. Aztán Dobozy hirtelen másra terelte a szót, kérdezte, hogy milyen segítségre van még szükség, kiket hívunk meg. A találkozó témáját ekkor már senki nem hozta elő. Ördögh Szilveszterre pillantottam, arca meg sem rezdült. Egyedül ő sejtette vagy tudta, hogy nem mondok igazat a találkozó címéről. Illyéssel erről nem beszéltem. Napokig tartottam attól, hogy kitudódik az igazság. Volt olyan éjszaka, amikor kocsizajra riadtam, és azt hittem, hogy rendőrök jönnek értem. Később Illyésnek mindezt elmondtam, aki csak derűsen mosolygott. Ördögh Szilveszterre máig tisztelettel gondolok. Nemcsak azért, mert nem próbált meg leleplezni, nem kötekedett, de hozzáállása, munkája nélkül nem lett volna találkozója a fiatal íróknak Lakitelken. És még hány embert, írót, jó barátot, személyes kockázatot vállaló hivatalnokot kellene említenem. Sokan azzal támogattak bennünket, hogy nem támadtak. Azzal segítettek, hogy nem ártottak. Amikor ezt leírom, érzem, hogy mai környezetemben többen talán túlzásnak tartják ez utóbbi mondatokat. Őket Illyés Gyula egy ma is érvényes gondolatára emlékeztetem: „A magyarságnak nincs annyi kincse, hogy vakon – engedve minden indulatnak – eldobálja. Nézzük meg jól, mit ejtünk a talp alá. Ha biztosítékunk van arra, hogy ez az érték, azután a mi, a szabad magyarság értéke lesz, tartsuk meg okvetlenül magunknak. Ne gyújtsuk fel a malmot, amely holnap nekünk őröl, csak azért, mert hitetek szerint tegnap másnak is őrölt.” Megnéztük-e, hogy az elmúlt két évtizedben mit ejtettünk a talp alá?Mi az, amit a talpasok tapostak el? Mi az, ami múzeumba, irattárba, kiállító terembe vagy éppen a szemétdombra való? Megnéztük-e, mi az az érték, amit a jövendő érdekében meg kell tartanunk? Lakitelek, 2009

Lezsák Sándor

ITTHON

17

Emléktölgy Katyn magyar áldozatának Varsóban Szeptember hó végének egy aranyló napsugaras délelőttjén a varsói Názáreti Iskolanővérek által vezetett leánygimnáziumban különleges eseményre került sor. Ezen a napon ugyanis az iskola díszkertjében emléktölgyet ültettek Korompay Emmanuel Aladár, a Varsói Egyetem magyar tanszéke volt professzora emlékére. A neve alapján, akár felvidéki származásúként is elkönyvelhető, de (1890-ben) budapesti születésű Korompay professzor, az osztrák-magyar közös hadsereg főhadnagyaként az első világháborút a nevezetes Przemysl környéki keleti fronton szolgálta végig. Itt szeretett bele egy Mieczyslawa nevű csodaszép lengyel lányba, akit 1917ben vett feleségül. A monarchia szétesése és Lengyelország megalakulása után úgy döntött, hogy családjával (három szép leánya született: Márta, Erzsébet és Ilona) Varsóban telepedik le. Itt már eredeti foglalkozásának megfelelően, magyarszakos tanáremberként részt vett a Varsói Egyetem magyar tanszékének megalapításá-

Katyn. 1940.

18

ban, ahol magyar nyelvi lektorként lengyel-magyar szótárt, nyelvkönyvet írt és irodalmi műfordítással is foglalkozott. Aktívan bekapcsolódott a magyar-lengyel baráti egyesület tevékenységébe, melyet egy ideig ő maga vezetett. Egykori frontszolgálatos katonaemberként szolgálatait felajánlotta az újonnan szerveződő lengyel hadseregnek is, amelynek kötelékében 1930-ig önkéntesként tevékenykedett. A II. világháború kitörésekor a varsói magyar nagykövetségen dolgozott, tehát diplomáciai mentességet élvezett. Ennek ellenére önkéntesként jelentkezett a lengyel hadseregbe, ahol tartalékos tisztként besorolták. Varsói egységével a keleti hátországba sodródott, ahol az 1939. szeptember 17-én bekövetkezett szovjet agresszió során a román határ közelében esett fogságba. Az NKVD őt is a Katyni fogolytáborok egyikébe, Starobielskbe, majd Charkowba hurcolta, ahol 1940 áprilisában, lengyel tiszttársaival együtt főbelövéssel kivégezték. Az NKVD hóhé-

rai a táborokból elengedték azokat, akik nem voltak lengyel nemzetiségűek. Talán Korompay professzor is megmenekülhetett volna. Ő azonban végig (a halálig) sorsközösséget vállalt lengyel bajtársaival. Varsóban maradt családjára nem kevésbé tragikus sors várt, hiszen felesége, és három lánya közül kettő a németek elleni lengyel földalatti ellenállás, illetve a II. világháborús harcok áldozataként pusztult el. A család egyetlen életben maradt tagja, Ilonka néni, jelenleg egy varsói szociális otthon lakójaként él. A lengyel egyház kezdeményezésére, a szovjetek által Katynban - háborús népirtást elkövetve - kivégzett 22 ezer lengyel tiszt emlékére 22 ezer fiatal tölgyfát ültetnek el országszerte. Egy 22 ezer fából álló tölgyerdő őrzi majd a katyni ártatlanul lemészárolt áldozatok emlékét, s a lombkoronák nem múló susogása beszél majd az utókornak a lengyel nemzetet a második világháború alatt sújtó mérhetetlen sok szenvedésről.

Varsóban az első katyni emléktölgyet Korompay professzor emlékére annak a gimnáziumnak a kertjében ültették el, ahová ő három gyermekét egykor iskolába járatta. Az iskola a II. világháború alatt itt állomásozó magyar katonaság hadikórházaként működött, ahol több üldözött lengyel ellenálló is menedéket, illetve befogadást kapott. Itt most egy tölgyfa őrzi a Korompay család emlékét, s egyben-a magyar lengyel barátság vérrel megpecsételt örökségét. Ez az emléktölgy immár a harmadik olyan varsói helyszín, amely az egykori magyar professzor vértanúhalálának állít emléket. Korompay Emánuel Aladár tiszteletét emléktábla őrzi a varsói egyetem (Krakowskie Przedmiescie) egyik épületének homlokzatán, s a család egykori (a varsói Podchorążych és a Holówki u. sarki) lakhelyén lévő lakóház falán is. Akit a sors Varsóba irányít, s a nevezett emlékhelyek közelében jár, ha teheti adózzon egy főhajtással magyar honfitársunk hősies, az évezredes magyar-lengyel barátságot életáldozatával hitelesítő emléke előtt. MI

ITTHON

Ilonka néni a szimbolikus családi sírkőnél. A sírban csak a család egy tagja, a bombázások következtében elhunyt Márta nyugszik, az édesanyát Auschwitzbe hurcolták, Erzsébet a gestapó általi kínzásokba halt bele.

19

Nemzetközi konferencia Nagycsalomján

El a lengyel-magyar barátság ,,Lengyel menekülttáborok az Ipoly mentén a II. világháború alatt” címmel tartottak tanácskozást Nagycsalomján október 10-én, ahol megemlékeztek a lengyel menekültek befogadásáról és annak politikai valamint társadalmi körülményeiről. A házigazda nagycsalomjai önkormányzat, valamint a társszervezezők, a Csemadok helyi szervezete és a Fayl Frigyes Polgári Társulás, neves vendégek sorát köszönthette ezen a szombaton, hiszen a mintegy 15 tagú lengyel küldöttségben történészek, veteránok, a veteránügyi hivatal vezetetői, valamint a lengyel kormány veteránügyi minisztere, Jan Ciechanowski is helyet kapott. A rendezvény ötletgazdája Molnár Imre, ipolyfödémesi származású történész volt, aki jelenleg a magyar külügyminsztérium megbízásából Lengyelországban dolgozik a varsói magyar külképviseleten, egyébként nem véletlenül, mert a felesége lengyel származású. A konferenciára hivatalos meghívót kaptak azon, a jelenleg az Ipoly szlovákiai oldalán fekvő magyar települések polgármesterei is, mely falvakban a II.világháború alatt lengyel katonai, vagy civil menekülttáborok voltak. Mint ismeretes, ebben az időszakban több tízezer menekültet fogadott be ez a régió, akiket a II. bécsi döntés utáni időszakban visszacsatolt területeken hátrahagyott, a vissza és kivonuló cseh katonák által kifosztott laktanyákban szállásoltak el. Ezen települések Kalonda, Kóvár, Nagycsalomja, Ipolyhídvég, Ipolybalog, Tesmag, Ipolyság, Ipolypásztó, Ipolybél, Szalka és Helemba voltak. A résztvevőket Nagy Mihály, Nagycsalomja polgármestere köszöntötte, aki megtiszteltetésnek vette, hogy egy kis község helyet adhat egy ilyen nívós nemzetközi tanácskozásnak. Ezután Molnár Imre történész és Jan Ciechanowski miniszter fejezte ki köszönetét, megemlékezve a lengyel-magyar barátságról, összetartozásról, arról, hogy az akkori magyar kormány, élén Teleki Pál miniszterelnökkel óriási tettet hajtott végre, amikor Hitler szövetségeseként beengedte területére a lengyel menekülteket. Ezen történelmi események politikai összefüggéseire mutattak rá előadásaikban Darek Rogut, valamint Mateusz Gwiazdowski lengyel történészek is, egyikük éppen a szlovák levéltárakban folytatott kutatásai alapján. A rendezvényen felszólalt Jan Stolarski 96 éves lengyel

20

Balról: Jan Ciechanowski, Molnár Imre, Nagy Mihály, Darek Rogut és a tolmács Lenart Zwik

A lengyel miniszter átadja az emlékérmet Nagy Mihály nagycsalomja polgármesterének

Jan Stolarski lengyel veterán

veterán, egykori menekült, aki gyönyörű, tiszta magyarsággal számolt be élményeiről, ecsetelve az itt élő emberek jóságát és emberségét. Elmondta, hogy itt léte során bejárta szinte az egész Ipoly mentét Ipolyságtól –Vámosmikoláig. Mindenkinek könnyeket csalt a szemébe a felejthetetlen beszámoló. Stolarski úr egyébként a Magyar-Lengyel Baráti Társaságok Föderá-

ciójának az elnöke, és előadói körutakon hirdeti és népszerűsíti a lengyel-magyar barátságot úgy odahaza, mint külföldön. A vendéglátó nagycsalomjaiak részéről az ifjabbik Pölhös Vendel tartott helyi adatközlőktől felgyűjtött beszámolót a lengyel menekültek itteni befogadásáról, valamint annak az ifjú lengyel katonának haláláról, aki a megáradt Ipolyba fulladt és a helyi

Jan Stolarski előadása. Lent: a háromnyelvű emléktábla Fent: a koferencia résztvevői. Lent: az emléktábla leleplezése a helyi templom falán

temetőben nyugszik. Előadásán korrajzot kaptunk az akkori állapotokról, az emberek hozzáállásáról. Érdekesség, hogy vasárnaponként a helyi templomban lengyel misék is voltak a magyar misék előtt. A beszámolóhoz korabeli fotókat is előkerítettek a helyiek a fiókok mélyéről, melyen lengyel katonák és helyi fiatalok együtt láthatók az egykori, de mára már romos nagycsalomjai kaszárnya épülete előtt, valamint a fiatal, alig húszéves korában elhunyt lengyel katona, Andrzej Paruch sírja mellett. Az előadások után a miniszter a lengyel kormány nevében emlékérmeket és névre szóló emléklapokat adományozott azon települések polgármestereinek, ahol lengyel menekülttáborok voltak a háború alatt. A lengyel-magyar baráti kapcsolatok ápolásáért Pro Memoria emlékérmet és emléklapot kapott Hrubík Béla, a Csemadok országos elnöke, aki a konferencia megszervezésében is jeleskedett a helyiekkel egyetemben. A lengyel menekültek itteni tartózkodá-

ITTHON

sának feldolgozásáért a lengyel miniszter emlékéremmel és emléklappal jutalmazta ifj. Pölhös Vendelt. A konferencia zárásaként a templom falán három nyelvű, lengyel-magyar-szlovák emléktáblát avattak, a következő szöveggel: AZ EZERÉVES MAGYAR-LENGYEL BARÁTSÁG TISZTELETÉRE ÉS A MAGYAR TESTVÉREINK ÁLTAL 70 ÉVVEL EZELŐTT AZ IPOLY MENTÉN BEFOGADOTT LENGYEL MENEKÜLTEK EMLÉKÉRE Az emléktáblát Nagy Mihály, Jan Ciechanowski és a lengyel veteránok közösen leplezték le, majd a helyi plébános szentelt fel. Az emléktábla avatást követően a lengyel delegáció tiszteletét tette, a helyi temetőben Andrzej Paruch legyel katona sírjánál, majd Szalkán is koszorút helyezett el, két lengyel katona sírjánál. A jól sikerült tanácskozáson közel nyolc-

van érdeklődő vett részt, ami jelzi, hogy az Ipoly mentén élőkben nem hunyt ki a barátság lángja a sokat szenvedett és a történelmünk során mindig a testvérünkként viselkedő lengyel nép iránt. Erről nemcsak a konferencia hangulata, hanem az azt követő kötetlen baráti beszélgetés és a vacsora alatt is meggyőződhedtünk. Az ezeréves magyar-lengyel barátság továbbra is mélyen él a lelkekben, és ez nem véletlen, hiszen történelmünk rengeteg olyan szállal köt össze bennünket, ami ezt a barátságot már ezerszer megszolgálta. Elég, ha csak néhányat emelünk ki ezek közül. Báthory István, aki 1576 és 1586 között egyidejűleg volt lengyel király és erdélyi fejeledelem és aki örök álmát a krakkói Wawel székesegyházban alussza, de nem kisebb név a közös történelmünk során II. Rákóczi Ferenc sem, vagy éppen a sokat szenvedett Esterházy János, aki édesanyja révén félig lengyel, s húga Mária is lengyel férjet kapott a sorstól. A lengyel-magyar barátságot az emberi sorsok, a megélt történelem, a két nép lélekbeni egybefonódása teszi szorossá és tartóssá. Adja Isten, hogy ez így is maradjon. Palócz

21

Hungarikumok a parlamentben

A kürtős kalács esete A hungarikumok – a magyarok teremtette tárgyi, szellemi, művészeti alkotások és termékek, melyeket nemzetünk tagjai szorgalmukkal, kreativitásukkal, a hagyományainkban rejlő tapasztalatok felhasználásával tártak és tárnak folyamatosan a nyilvánosság elé – éppen úgy tükrözik népünk jellegzetességeit, mint ahogyan azt népdalaink teszik. Genetikai vizsgálatok bizonyítják, hogy a magyar és a japán a legkreatívabb nép a világon. Az Istentől nemcsak a Kárpát-hazát, a teremtőerőt is megkaptuk. Úgy tetszik, most jött el az ideje, hogy helyzetképet készítsünk Kárpát-medencei értékeinkről, számba vegyük kincseinket. Talán azért is, hogy a jövőben ne forduljon elő a kürtős kalács esete, melyet ugyan Erdélyben „találtak ki”, ám egy másfélszáz esztendeje Szakolcára (Skalica) telepedett magyar asszony meghonosította azt a mai Szlovákia területén is. A

szlovák szakemberek pár éve meg is küldték az Európai Unió illetékeseinek a „trdelník” receptjét és a hagyományos leírást anélkül, hogy utána néztek volna, honnan került a nevezetes édesség Szakolcára? Magyarországon akkor kapták fel a fejüket a cukrászok és politikusok, amikor nyilvánosságot kapott a szakolcai kürtős kalács európai karrierje... Az unióban évtizedek óta létezik egy lista, melyen az egyes országok különlegességeit vezetik. Az élbolyban az olaszok és a franciák találhatók – ők szorgalmasan számba vették jellegzetességeiket – a franciák például vagy negyven féle sajtot jegyeztettek fel erre a bizonyos jegyzékre. A magyarok most ébredeznek, nem csak azért, mert nem akarnak lemaradni, s mert bőven van mire büszkének lenniük, hanem azért is, mert a regionális és helyi különlegességek erősíthetik a nemzettudatot a kis térségek

Batta György:

Felvidéki kincseinkről Tisztelt Tanácskozók, szeretettel köszöntöm mindannyiukat a Felvidékről, s egyben nyilvánosan is hálát adok az Istennek, hogy itt lehetek. A magyar különlegességekről értekezni ezen a helyszínen, melyen a szó fizikai értelmében is itt van velünk legcsodálatosabb

22

hungarikumunk, beavató Szent Koronánk, megrendítő érzés és újabb jele, hogy nemzetünk felemelkedőben van: értékeink felkutatásában is Kárpát-medencei együttműködés van születőben. Ha jól végezzük majd a munkánkat, újabb tükröt tarthatunk magunk elé – megláthatjuk, kik voltunk, de azt is, kik

és községek magyarjaiban – a határon túl is. Lezsák Sándor parlamenti alelnök kezdeményezésére ezért rendezték meg szeptember huszonhatodikán a Hungarikumok a parlamentben előadás sorozatot, melyen harminc Kárpát-medencei szakember szólt az általa ismert hungarikumokról, illetve javasolta, milyen újabb kincseket kellene feljuttatni arra a bizonyos európai listára. Az Országház Főrendiházi termében olyan kiválóságokat is meghallgathattunk, mint Makovecz Imre, Kossuth díjas építész; Bakos István művelődéskutató; Balogh László, az MTV Közalapítvány Kuratóriumának elnökhelyettese; Béres József, a Béres Gyógyszertár Zrt. elnöke; Birinyi József népzenekutató; Dobozi Eszter költő, a Kodály Zoltán Ének-Zenei Gimnázium és Zeneművészeti Szakközépiskola igazgatója;Dudás Károly, a szabadkai Hét nap főszerkesztője; Hámori József akadémikus, a Magyar Örökség-díj bizottság elnöke; Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere; Pordány László egykori nagykövet (Ausztrália, Dél-Afrikai Köztársaság); Simicskó István országgyűlési képviselő, a Nemzetbiztonsági Bizottság elnöke; Simon Attila c. egyetemi docens, a Herendi Porcelánmanufaktúra Zrt. Vezérigazgatója és Kiss-Rigó László szegedcsanádi megyéspüspök. Az előadók között volt Gőgös Zoltán, a Földművelődésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium államtitkára is, aki elmondta, hogy az öt magyar parlamenti párt képviselői között teljes az egyetértés: fogadjanak el törvényt a hungarikumokról. Építsenek ki egy szabályozási rendszert a magyar jellegzetességek kezeléséről, népszerűsítéséről és védelméről. Valószínű, hogy a törvény elfogadása után a határon túli magyarokat is bevonják a munkába, hogy megismerhessük nemzetünk kincseit, s hogy róluk a felnövő újabb ás újabb nemzedékek is tudomást szerezhessenek. /jj/ lehetünk szorgalmunk, leleményességünk és teremtő erőnk jóvoltából. A Felvidéken eddig nem foglalkoztunk kellő alapossággal kincseink számbevételével, bár felvillanások már voltak. Annyit viszont már most megígérhetek, hogy amíg ITTHON című nemzeti kulturális havilapunk életben marad, folyamatosan bemutatjuk majd hungarikumainkat. Lássunk hát néhányat közülük, remélve, hogy a szakemberek is méltónak találják őket a jegyzékbe vételre és népszerűsítésre.

Esztergom közelében, de már „határon túl” néhány, ú.n. kurtaszoknyás falu található a Garam mentén. A kurtaszoknya persze hosszabb, mint a mostani mini – a különbség abban áll, hogy ez a ruhadarab nem feltárja, hanem elfedi a női test –egyesek szerint – legizgalmasabb részeit, vagyis nem anatómiai ismeretekkel gyarapít. A hagyomány szerint a kurta szoknya viseletét a török időkben az esztergomi bég rendelte el, mert látni akarta a magyar menyecskék lábát. Nem tudni, esztétikai igény vezérelte-e, vagy a háremek állományát óhajtotta frissíteni? Tény viszont, hogy a magyar menyecskék túljártak az effendi eszén – a szoknya kurta lett ugyan, de derekát a mai divathoz hasonlóan csípő alá engedték, s hozzá hosszú piros csizmát húztak. Egyediség a csizmában is van, az ugyanis egylábas volt. Errefelé nem készítettek a vargák külön jobb-vagy ballábas csizmát, ezt a lábbelit kényelmesen viselhették bármelyik lábon. A kurtaszoknyás viseletet a Garam menti falvak magyar lányai-asszonyai ma is magukra öltik hagyományőrző ünnepeiken. Érdemes szót ejteni a szilicei tréfás verbunkról is. Szilice Aggtelek szomszédságában található gyönyörű hegyi környezetben, más falvaktól távol. Ez a tréfás verbunk – különösen a szöveges rész – merőben eltér a megszokottól: kigúnyolja a parancsra történő hadba

menetelt, nevetségessé teszi a kényszerítő erőszakot. A szöveg helyi mondókákból és gúnyversekből állt össze, ehhez simul a koreográfia. A tréfás verbunkot máig járják a helyiek. Ha az utazó a Kassát Rozsnyóval összekötő főútra pillant a krasznahorkai vár magasából, a távoli erdőségek alján felfedezhet egy apró falut: Várhosszúrétet. A település a szlovák-magyar határ mentén fekszik: alig pár méterre a házaitól, gyönyörű patak mentén, a Buzgó nevű erdőrészben barlangnyílás található. A föld mélye itt rejti a világ legmagasabb, alulról növekedő cseppkövét. Ez a stalagmit csaknem 33 méter magas - az UNESCO is számbavette. A cseppkő Isten ajándéka ugyan, de felfedezése és feltárása magyar barlangászok nevéhez fűződik. A patak a szemünk láttára ered. Forrásánál búcsújáró Mária-kegyhelyet alakítottak ki a helyiek. A fák lehellte patyolat levegőben, bársonyos csendben imádkoznak ott a helyi és környékbeli emberek. Én hungarikumnak tekintem a hajdani Gömör-Kishont vármegyében, Hanván élő Igó Aladár fafaragót is, aki már hetven körül jár, de faluját – itt van eltemetve Tompa Mihály – csak két évre hagyta el, amíg katona volt Csehországban. Igó Aladár a legpalócabb palóc ember: beszéde megőrizte e nyelvjárás minden jellemzőjét! – Az ember

állandóan a száját nézi és megkísérli elképzelni, mi történik a fogak, nyelv és hangszálak birtokolta üregben a levegővel, hogy ilyen ősi módon zengeti meg szavait, épít belőlük mondatokat. Érdemes lenne portréfilmet forgatni Igó Aladárról. ...És érdemes lenne megismerkedni egy éppen születő hungarikummal, a vinculum nevű szép fehérborral, melyet Bott Frigyes komárom-őrsújfalui borász alkotott. A vinculum fantázianév – jelentése kötődés, esetünkben a szülőföldhöz, a magyarsághoz. Beaszúsodott, novemberi szüretelésű muzslai juhfark szőlőből készül, de nem aszú, hanem szárazbor, hatalmas testtel, rengeteg zamattal, határozott savakkal és jeles sűrűséggel. 2009-ben ez a Magyar Tudományos Akadémia felsőkategóriabeli fehérbora. A hungarikumok időállók, mindig hasznosak és szépek. Megdobogtatják az ember szívét. Valószínüleg azért, mert teremtőik a Szent Korona tanítása szerint cselekedtek – a másik ember tiszteletét és megbecsülését tartották szem előtt, gyógyítani kívánták a másik ember lelkét. Talán ezért térünk most vissza hozzájuk és várjuk újabbak megjelenését. Kincskutató és népszerűsítő munkánkhoz Isten áldását kérem mindnyájunkra, és köszönöm a figyelmet. Krasznahorka vára

ITTHON

23

Egy családi filmkészítő műhely Szepsiben

Készül az interjú. A riportalany az egyik unoka.

A Bódva-völgyi stúdió

Balról: Nagy István, T. Nagy Imre és ifj. Nagy Imre

Jó érzés, hogy vannak kisvárosaink, melyekben hallatják szavukat a magyarok. Ilyen helység Szepsi is – ez a település két színvonalas filmstúdiót is magáénak mondhat. Az egyikről, Bartók Csaba Lakitelken fődíjat nyert filmetüdje kapcsán már írtunk. Mert mibennünk zeng az ének című alkotása a gyászos – az ő olvasatában fekete betűs, öt évvel ezelőtti december ötödike ha-

24

tására készült. Az anyaországi magyarság akkor nemet mondott a nemzet egységesítésére... A másik filmkészítő műhely munkái a Bódva-völgyi stúdióban készülnek egy lakótelepi, negyedik emeleti szobában. Ez a vállalkozás családi. T. Nagy Imre, rádiónk, a volt pozsonyi magyar adás egykori kitűnő szerkesztő-riporterte vezeti. Munkatársai a felesége, Erzsébet asszony és két fia: Imre

meg István. Filmjeiket főként a Duna Televízióban, illetve a Szlovák Televízióban vetítik – az utóbbi időben a színművész Dráfi Mátyásról és az író Mács Józsefről forgatott portréfilmjeik arattak nagy sikert. T.Nagy Imre nem a sablonok embere, ezért úgy határozott, hogy megkérdezése nélkül, saját megfigyelésemre hagyatkozva mutassam be stúdiójukat az olvasóknak – egy ideig még azon is töprengett, érdemes-e egyáltalán ez a családi műhely a közfigyelemre... Igy hát, e kis bevezető után újságírói pályám újabb kihívása elé nézek, amikor megkísérlem öszszerakni a rájuk jellemző képet. T. Nagy Imre a napokban töltötte be hatvanadik évét. A keleti végekről, Mátyócról származik, Szepsiben a mezőgazdasági szakközépiskolában érettségizett – két testvére ebben a városkában tanított annakidején –, majd a Kelet-Szlovákiai Vasműben dolgozott. Egy idő után őt is vonzani kezdte a pedagógiai pálya, s a megfelelő képzés után, 24 évesen a mecenzéfi Mezőgazdasági Szakmunkásképző Tanonciskolában kapott állást. Innen került a Szlovák Rádió Magyar Nyelvű Szerkesztőségéhez kassai tudósítónak. (Időnként Pozsonyban is vezetett műsorokat.) A hallgatók csakhamar felfigyeltek riporteri munkájára – ponto-

A forgatókönyv írása közben Erzsébettel, a feleséggel.

san fogalmazó, tárgyilagos, bármilyen témát sikeresen feldolgozó munkatárs lett. Kiderült, hogy ez a hivatás kielégíti mozgásigényét, sokirányú érdeklődését – és – azt a lehetőséget is biztosította, hogy minél több embert megismerjen. Nem tudni, de talán már akkor – lehet, hogy még nem tudatosan – azt is figyelte riportalanyaiban, megtartják-e a szeretet törvényét, milyen a szívük? T. Nagy Imre folyamatosan tanult és tanul ma is, ami annyit tesz, hogy sokat olvas – különösen az Istenhez való kötődésünk érdekli és az, milyennek látja egy-egy alkotó a saját korát? Szívesen idéz rég olvasott, de nemcsak az emlékezetében, hanem a lelkében is rögzült versekből. Teherbírása írigyelnivaló, ami nem csoda. Éveken át készült a maratoni futóversenyekre – aki Ejtőernyős emlék. Az álló sorban balról a második T. Nagy Imre.

ITTHON

rendszeresen tartott ilyen jellegű edzésket, jól tudja, hogy a negyvenkét kilométeres táv teljesítése jellemformáló erőt szabadít fel. Az embernek nemcsak az izomzata, a lelke is erősödik a próbatételek során, arról nem is szólva, hogy megacélosodik az akarata. És még egy fontos adalék T. Nagy Imre életéhez: kedvtelése volt az ejtőernyőzés. Tökéletes alapokat szerzett hát a riporteri munkájához, amely végeredményben nem más, mint újra és újra ismerkedni a legkülönfélébb emberekkel, s amikor valaki a témáról beszél, kihallani-e szavaiból: van-e hite, tiszteli-e embertársait, tud-e másokért élni? „Vannak lámpásaim” mondja Imre, akik segítenek eligazodni. Ilyen lámpás például minden idők legkiválóbb öttusázója, a többszörös olimpiai

és világbajnok Balczó András, aki gyakran megfordul tájainkon is, s miközben beszél, a hallgatóság fényekkel teli templomban érzi magát. És ilyen lámpása Imrének Müller Péter író, és ilyen volt Tóth Gyula, a sokszoros magyar bajnok maratoni futó, akinek egyik gyönyörű mondását most is őrzi – „Minden maratoni versenynek csak egy abszolút győztese van, de aki már tudja, mert itt megtanulja, mit ér egy pohár víz – ettől fogva – istentagadó aligha lehet.” És ilyen Putankó Emil tanár úr, aki – nemcsak tanította – nevelte is a diákokat. Putanko Emil bölcsessége és bátorsága – a tanítási órákon olykor bizony eltért a kijelölt tananyagtól – szellemi útravaló volt. És elmondható még a Bódva-völgyi stúdió vezetőjéről, hogy szívesen utazik, mert a világjárás számára semmi máshoz nem hasonlítható élmény, s mert az olykor kimerítő forgatások, adminisztrációs munkák, pályázgatások fáradtságát jól ki tudja pihenni egy másik, szép környezetben. De lazít a többkilométeres kerékpározások alkalmával, vagy az unokákkal való kirándulások során is. Ennyi előzmény után talán leírhatom már, hogy T. Nagy Imre filmkészítő műhelyében a „stáb” mindegyik nagy feladat előtt közösen megimádkozik és kéri Istent, segítse őket. A televíziós szakemberek szívesen dolgoznak együtt a Bódva-völgyi stúdióval, mert az évek folyamán megtapasztalták, hogy ez a szepsi csapat állja a szavát. Nem késnek le határidőket, nem magyarázkódnak, hanem legjobb tudásuk szerint teljesítenek. És van a stúdiónak hitele a riportalanyok előtt is, amit egy régebbi történet igazol azokból az időkből, amikor T. Nagy Imre még rádióriporter volt. Egy alkalommal Balczó Andrással készített félórás beszélgetést. Az interjú jól sikerült: minden idők legjobb öttusázója megvallotta hitét a jövendő hallgatóknak. Balczónak egyetlen kérése volt – csak hiánytalanul, egészben mehet le az anyag. A főszerkesztő viszont arra kérte beosztottját, hogy „vágja meg” az interjút tíz percre. Imre erre nem volt hajlandó, így az értékes anyag fiókba került. Nem sokkal később azonban megbetegedett az egyik munkatárs, - váratlanul ki kellett tölteni a műsoridőt. Igy hát a Balczó-interjú elhangozhatott, sőt később két másik stúdió is közölte. Befejezésül ezért örömmel írhatom T. Nagy Imre élettapasztalatát: Isten segítségére mindig számíthat az ember. Akkor meg különösen, ha hűséges hozzá... Batta György

25

Mert a haza nem eladó... Most is fülünkbe cseng még, amint buszozva a Kárpátok alján daloltuk Horváth Sándor versét, melyet Ivaskovics József zenésített meg. Mindenki megszerette, mindenki énekelte, mert igaz, mert szívünkből szól. S ehhez a felejthetetlen dalhoz csatoljuk még a látottakat, a szép tájakat, a kedves embereket, szállásadó vendégszerető magyarjainkat, akik a lelküket kitették értünk, hogy jól, hogy otthon érezzük magunkat náluk. Igen, a nyáron Kárpátalján jártunk, mert tavaly a Palóc Társaság erdélyi körútján részt vett utasaink zöme ezt kívánta. Azon az elszakított területen, amelyen él még kb. százötvenezer magyar, akik feje fölött 1920 óta ide-oda tologatták a határokat, hol csehek, hol szovjetek, hol oroszok, hol ukránok voltak az uraik, de ők élték s élik magyar életüket, ahogy lehet. Gyönyörű az egész vidék, a sík alföld, a zubogó patakokkal szabdalt völgyek, a fenyvesekkel lágyított bércek, s ahogy Kovács Sándor írta volt: „A Kárpátok bérceinek fuvallata, a kristálytisztavizű rohanó patakok csobogása nemzetünk történelmének legmeghatározóbb korszakát, a törökvilág által szétszakított ország egyesítésére tett legnemesebb törekvés – a kuruc kor dicsőségét hirdeti itt még ma is minden hegy és szikla, csermely és folyó, fa és bokor...”. Bene a falu neve, ahová igyekszünk. Félúton a magyar-ukrán országhatártól és Beregszásztól, a mindmáig legmagyarabb várostól. Kit érdekel, hogy az ukrán határon ki kell nyitni a pénztárcánkat, hogy ezzel megkönnyítsük a határon, mint akadályon való áthaladásunkat! Virágzik erre a korrupció – mondja házigazdánk is, aki elsorolja, ki mindenkinek mikor mit kell adni azért, hogy rendjén menjenek a dolgok, hogy élni lehessen, túlélni ezt a XXI. századi „vívmányt”. Ötvenöten vágtunk neki az útnak, hogy a Kárpátok alján barangoljunk. Még személykocsin is vállalta egy család, követ bennünket, mivel ők már nem fértek fel a Volvo Marco Polora. Vendéglátóink a kapujukban várták, hogy vendégeik leszálljanak a buszról s beljebb terelgessék őket. Ellátásunk fejedelmi volt! A beneiek már több mint egy évtizede foglalkoznak faluturizmussal, és megéri – állítják. Sok a visszatérő vendég, hogyne, mikor megér-

26

Emlékmű a Vereckei-hágón. Lent: Jelek Visken

kezésünk napján este a faluházba hívnak, műsort adnak tiszteletünkre, amelyen jól szórakozik mindenki, s van bőven szomjoltó és édesség is a kiadós vacsora után. Az első napon a Vereckei-szorosba vitt utunk. „Idegenvezetőnk” benei vendéglátó ő is, a jólismert hivatalos álláspontot szajkózza a honfoglalásról, bár az igazság birtokában is van, ami a hon visszafoglalását illeti. A tény azonban tény marad: itt

állunk az emlékmű előtt meghatottan. Az emlékmű előtt, melyet újból és újból meggyaláznak , (s amint halljuk) olykor pópai segédlettel, festékkel leöntve, a festéket ahogy lehet eltüntetve, s a megrongált gránit oltárkőre kerül nemzetiszalagos koszorúnk a sok-sok hasonló mellé... A busz ablakából tűnik szemünk elé az Árpád-vonal egyik bunkere Vezérszállás táján. A II. világháború idején kiépített

Árpád-vonal volt az egyetlen erődrendszer Európában, amelyen ellenség nem tört át! A megszállás, a leigázás „felszabadítás” címszó alatt mégis megtörtént, mint tudjuk. A három napi munkaszolgálatra behívott magyar férfiak, apák és fiúk közül is csak nagyon kevesen tértek haza évek múltán, a többség odaveszett a munkatáborokban éhezéstől, betegségtől sújtottan... Szolyván az autóbusz-pályaudvar takarja maradványaikat (!), igaz, van emlékhelyük is a város szélén, ahol ugyancsak ezrek nyugszanak a földben. Megrendítő látvány! Fekete gránittáblákon sokezer magyar neve bevésve! Egyetlen bűnük volt: magyarok voltak! Dercen. Alig ismert még e falu neve. Most még csak a helye a majdani központi ukrajnai magyar katonatemetőnek. A település fölött emelkedő magaslat hadi célra szolgált. Most a megkezdett építkezés kellékei fogadnak bennünket, és fölénk magasodik a torony, amelynek csúcsán a kereszt hirdeti majd messze innen mindenkinek: föltámadunk! Husztnak romvárát is megmásztuk. Gázolva a csalános, indás bozóton, csuszongálva a sáros ösvényen eszünkbe jutottak Kölcsey intelmei: „Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort; Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!” Hajdan dicső történelmünknek ez szent helye, s íme, ma pusztul, falai omladoznak, kövei kopnak (ha a kövek mesélni tudnának...), sorsa az enyészeté. Emlékezetünk tartja még életben, s ha sok magyar téved ide, ha sok magyar emlékezetében őrződik meg, ha sokan követik nyomunkat, akkor élni fog... Amint azt Visken láttuk a katolikus templomban és környékén. A mennyezet közepén trónol a magyar címer, a templom körül pedig emlékoszlopok, szobrok és domborművek – esztétának zsúfoltnak s értelmetlennek tűnhet az eléje táruló kép! –, de ki bánja... Mind-mind viski s tágabb értelemben kárpátaljai magyarok kálváriáinak egy-egy pillanatba sűrített eseménye sejlik fel előttünk, az emlékőrzés, a feledés elleni alkotások, intő jelek ezek, felkiáltó jelei a mának, a ma emberének, vigyázzatok, legyetek éberek, fogjatok össze, hogy megmaradjatok! A Tisza medrét követve, de ellentétes irányban haladunk folyónk forrásai felé. Apsán (van belőle Alsó-, Középső- és Felső-) óriásira méretezett „családi házak” hívják fel figyelmét az arra járónak. Tornyok tömkelege, bizarr bástyák,

ITTHON

Turulos emlékmű Tiszaújlakon

Sípzene fogad Munkácson

27

Dercen

százablakok, színek, cirádák kavalkádja! „Eszeveszett emberek eldorádója!” – summázza véleményét kísérőnk. Egyetértésünk tökéletes. Szerencsére hamarosan a Tisza szűk völgyébe érünk, s a táj szépsége elfeledteti velünk az emberi hülyeségnek Apsán „megcsodált” válfaját. Európa mértani középpontját egy fehér-kék obeliszk jelöli, amit még a Habsburgok idején állítottak fel magyar mérnökök. Van egy égbetörő, modern, fém s fényes újabbkori is, de a réginél fényképezteti magát mindenki. Ezután futunk be Rahóra, ahová kizárólag azért mentünk, hogy tanúi lehessünk a Fekete- és a Fehér-Tisza öszszeölelkezésének, egyesülésének. Lám, a Tisza évezredek óta tudja, amit mi emberek hajlamosak vagyunk olykor elfeledni: a testvérek, ha nem viszálykodnak, ha összefolynak-összefognak, nincs erő, ami legyőzze őket! Bárcsak tanulnánk a látottakból! S a zubogó, köveket sodró Tisza békésen fogadja a vizében fürdőzőket. Rahói roma fiatalok úszkálnak a fodrozó habokban, ugrálnak a fodros vízbe, a bátrabbak a mi kedvünkért még a folyón átívelő közúti híd korlátjáról a mélybe is levetik magukat. Lencsevégre való. Mint ahogyan a többi kárpátaljai felkeresett hely. Beregszász, amelynek magyar tanítóképző főiskolája is van, és egy csodálatos helytörténeti gyűjteménye, melynek lelkes igazgatója humort sem nélkülöző vezetését élvezhettük. Lesújtó volt viszont látni az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház épületétét, mely adományokból és lelkesedésből működik (pár

28

Európa közepe

éve a Palóc Társaság meghívására nálunk is bemutatták ők Az ember tragédiáját). Ungvár a terület közigazgatási központja, mostani nyüzsgő élete sokunkat meglepett, akik már jártunk korábban a városban. Vára szinte épségben fogadja a látogatókat, benne a kiállítások sok magyar ereklyét is őriznek. Az Ung partján igazán kellemes sétálni vagy megpihenni a padok egyikén. Munkács várában otthonosan éreztük magunkat, noha alig hallottunk már egy-egy magyar szót. A várvédő hős Zrínyi Ilonával és fiával, II. Rákóczi Ferenccel az egyik bástyán találkoztunk s felidéztük a nagy eseményeket. A sík közepén kitüremkedő 70 m magas kúpon álló várnak város felőli kiszögellésén ismét kiterjeszti hatalmas szárnyait a turulmadarunk (voltak idők, amikor elhessegették onnan, de csak visszaszáll ősi helyére...). Most mögötte zászlótartó rúd tör az égnek, a rúdon kék-sárga (vagy sárga-kék?) zászlót lengetett a szél fölényesen, s bár nem illik a képbe, nem bánja senki, elvégre köztudott: a szél járása forgandó. Perényi Zsigmond, 1848-49-es mártír városában, Nagyszőlősön Kankó várának romjai közt is bolyongtunk, s Tiszaújlakon, ahol II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának első győztes csatáját vívta s erre emlékezve koszorúztuk meg a Turul-emlékművet, melyen ez a felirat olvasható: „Istennel a Hazáért és a Szabadságért!” Ez mindnyájunkat jó érzéssel töltött el.... Mint Técső csodálatos református temploma és lenyűgöző kazettás mennye-

zete, megtetézve mindezt a técsői lelkész szívhez szóló gondolataival a magyarnak megmaradás szórványban lehetséges útjairól. Érzelemdús és értelmes okfejtése mindnyájunkat felvillanyozott. S ezt a felfokozott érzést emelte igazán csúcsra a csetfalvi református templom, a rendkívül csodálatra méltó alkotás, gyöngyszeme a magyar templomépítésnek. A vele átellenben álló katolikus templom sem mindennapi látvány, érdemes betérni falai közé s hálát adni Istennek, hogy magyarnak teremtett bennünket. S a két templom között szerényen, szinte „megbújva”, mégis sugározva, egy emlékhelyen rovásírással ez olvasható: „Hiszek Magyarország feltámadásában!” Lehet-e ennyi élményt elfeledni? Benétől és vendéglátóinktól mi is műsoros esttel búcsúztunk el, s köszöntük meg értünk való fáradozásaikat. Alkalmi kórusunkkal együtt énekeltük s bizony a könny is kicsordult egyesek szeméből: „Mert a haza nem eladó ezüst pénzre sem váltható Mert a haza lelked része határait beléd véste ezer éve ezer éve a hit Mert a haza kereszted is betlehemi csillagod is Hiába tiporták hadak él hiába tiporták hadak él Mert a haza mert a haza te magad vagy Z. Urbán Aladár

Tánctábor a Szlovák Paradicsomban Ebben az évben a kéméndi Vasvirág Gyermek és Ifjúsági Csoport legnagyobb örömére, ismét megrendezésre került a lassan már hagyományossá vált tánctáborunk. Úticélunk a Szlovák Paradicsom Mlynky nevű településére vezetett. A tábor fő célja a kikapcsolódás mellett nem volt más, mint, hogy megismerkedjünk és elsajátítsuk a jászsági táncok néha igen-igen bonyolult lépéseit is. Ehhez Nagy Böbe Jászapátiból érkezett koreográfusunk segítségét kértük, aki keményen megizzasztott bennünket, de megvolt az eredménye. A rengeteg tánc mellett apróságaink, és általuk mi is megismerkedtünk a jászsági gyermekjátékokkal, melyeket szabadidőnkben előszeretettel játszottunk. A kémény munka, vagyis a tánc mellett mindig jutott idő a kikapcsolódásra. Kicsik és nagyok legnagyobb örömére ellátogattunk a dobsinai jégbarlangba, ahol kissé dideregve megnéztük a természet egyik pici csodáját. Túráztunk a hegyekben, vonatoztunk vagy éppen remek vendéglátóinknak köszönhetően kvadokkal száguldozhattunk. Esténként kézműves foglakozással, sporttal vagy kinti sütögetéssel töltöttük el az időt. Ezúton szeretném megköszönni Baranyai Ági néninek - táborvezetőnknek az érdekes és tartalmas programot. Sosem unatkoztunk. Köszönet jár csoportvezetőnknek, Baranyai Panni néninek is, hogy összetartja ezt a csipet csapatot. Tudjuk, hogy néha fárasztóak vagyunk, de sikereinknek mindig közösen örülünk. Végül, de nem utolsó sorban köszönet illeti támogatóinkat, akik nélkül ez a tábor sosem valósult volna meg. Támogatóink: a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma; Kéménd Község Önkormányzata; az Érsekújvári Regionális Kulturális Központ; Tóth István, vállalkozó; Baranyai Péter, vállalkozó Szeleczki Mónika Felevételek a táborból

ITTHON

29

„Hat nap óta szól a nóta...“ Népes mezőny a X. Országos magyarnóta versenyen. Ha nem is hat nap óta, ahogy a címbeli nóta mondja, de október 4-én, vasárnap az ipolynyéki kultúrházban szinte egész nap szólt a magyarnóta, hiszen a Csemadok Nagykürtösi Területi Választmánya által immár tizedik alkalommal meghirdetett magyarnóta-énekesek országos versenyére minden eddiginél többen neveztek be. A vasárnapi versenyt szombat este nótabál előzte meg, ahol is cigányzene kíséretében kipróbálhatták tudásukat a másnapi versenybe az idejekorán érkezett versenyzők, melyek között akadt vajdasági, müncheni magyar, de hazai is bőséggel. A bál díszletének is beillett a Csemadok 60 éves történetéről, fesztiváljairól készült több, mint harminc táblán felállított kiállítás, mely Kliment Éva főszervező jóvoltából még regionális kiállítással is bővült, s amely az elmúlt tíz év nótaversenyeiből, és a Csemadok Nagykürtösi Területi Választmánya

30

tevékenységének bemutatásásból állt. Az idei jubileumi, és valóban egyre nagyobb visszhangnak örvendő rendezvényen 36 hazai és 10 külföldi, egészen pontosan, Kárpát-medencei énekes képviseltette magát, és a népes mezőnyre való tekintettel már délelőtt tíz órakor el kellett kezdeni a külföldiek esetében csak minősítéssel járó versenyt, amely az értékelésekkel és a hosszabb-rövidebb szünetekkel bizony az esti órákig tartott. Ezúttal is, mint már évek óta, a kürti Balogh Béla és cigányzenekara kísérte az előadókat, akiknek teljesítményét Tarnai Kiss László énekművész, a Magyar Rádió főmunkatársa vezetésével szakmai zsűri /Papp Sándor zenetanár , újságíró, Bodonyi András népzenekutató, zenész, zenepedagógus, Híves István zenetanár, Magyar Nándor nótaénekes/ értékelte. A verseny első, délelőtti részében Pál Margit,

Girus Tibor, Pál György, Horváth Gábor /mindannyian Egerből/, Nádasdi László / Balmazújváros/, Hlavátsch László /Budapest/, Frankó Ferenc /Bakonyszentlászló/, Guszvány Izabella / Bácskertes – Szerbia/ és Bordás Cecília /München/ bemutatkozását kísérhette figyelemmel a szigorú bírálóbizottság, amely az imént nevezett nótaénekesek közül csak a legtávolabbról érkező fiatal előadó, Guzsvány Izabella teljesítményét díjazta aranykoszorús minősítéssel. Ami pedig a hazai nótaénekesek szereplését illeti, meglepő, hogy a versenyen első vagy második alkalommal résztvevő és jobbára fiatal előadók teljesítettek a legjobban, maguk mögött hagyva néhány tapasztaltabb és rutinosabb nótaénekest is. A zsűri elnöke a verseny végén 10 énekesnek adta át a bronz-, 8nak az ezüstkoszorús minősítést igazoló oklevelet, és mindössze csak hárman -

Gőgh Zoltán – Gúta, Kecskeméti András – Muzsla, Fürst Pál – Pozsonypüspöki, részesültek a legszebben csillogó minősítésben. A versenyfelhívás értelmében a hazai énekesek nemcsak minősítést, hanem helyezést is szerezhetnek, a zsűritagok pontszámainak összesítése alapján az Őszirózsa magyarnóta-énekesek X. országos versenyén a képzeletbeli dobogó legmagasabb fokára állhatott a gútai 28 éves Gőgh Zoltán, aki második alkalommal nevezett be a versenybe. Kecskeméti András a második, és Fürst Pál a harmadik helyen végzett. Feltétlenül említésre kívánkozik, hogy járásunkat ezen a nemes versengésen Gömöry Mária /Ipolynyék/, Básti János /Ipolykeszi/, Berky Dezső / Ipolykér/ és Valachné Ivanics Henrietta /Ipolybalog/ képviselte. Külön kiemelném az ipolykéri Berky Dezső fellépését, aki nagyszerű hangulatot teremtve érte el talán élete legjobb teljesítményét. Különösen a másodikként elénekelt friss csárdás nótája megfontolandó, hiszen azzal a szöveggel zárt, hogy ,,sohasem volt úgy még, hogy valahogy ne lett vóna.”A díjakat, az elismerő okleveleket és az emléklapokat Hrubík Béla, a Csemadok országos elnöke és Balogh Gábor, a területi választmány elnöke nyújtotta át az idei nótaverseny előadóinak. A díjazottak , csak úgy mint miden évben,most is lehetőséget kapnak arra, hogy bemutatkozzanak a DunaTV ,,Kívánságkosár” című műsorában, mely

ITTHON

az elért eredmény mellett talán különdíjnak is felfogható. A rendezvény krónikájához tartozik, hogy a szakavatott bírálóbizottság véleménye szerint érezhetően javult a visszavisszatérő nótaénekesek túlnyomó többségének teljesítménye. Ugyanez, természetesen más „kategóriában“, elmondható a rendezvény szervezéséről és lebonyo-

lításáról, hiszen különösebb fennakadás nélkül zajlott le a verseny. Ahhoz viszont, hogy jól és otthonosan érezték magukat énekesek és kísérőik, a zenészek, zsűritagok és szervezők, ezúton is köszönet jár a rendezvény, joggal mondhatni, fővédnökének, Sipos Józsefnek, Bátorkeszi polgármesterének, aki maga is az Őszirózsa visszatérő és jó hangú énekese. A tavalyi

31

verseny végén a színpadon közönség előtt megígérte a szervezőknek, hogy az ez évi, X. nótaversenyt saját zsebből 10 ezer koronával, egy hízósertéssel és egy hektoliter borral támogatja. Szavát nemcsak állta, de rá is tett még – ahogy mondani szokás – néhány lapáttal, hiszen otthonról hozott, ügyes nőkből és férfiakból álló csapatával helyben, a kultúrház konyhájában nemcsak elkészítették a finomabbnál finomabb ételeket, de ők biztosították a terítést és a felszolgálást is. És bőségesen került az asztalokra saját készítésű süteményeikből is. Nemkevésbé köszönet illeti Ipolynyék Község Önkormányzatát és polgármesterét is, hiszen a helyiek támogatása nélkül aligha valósulhat meg egy ekkora rendezvény. Alaposan kitett magáért a szakmai zsűri is, hiszen mintegy négy fordulóban értékelte folyamatosan az énekeseket és látta őket el tanácsokkal, de olykor, ha szükség volt rá, kritikus hangnemben is megszólalt. Ám a kritikák, mind a biztatás mindenkor az építést és nem a szidást jelentették ,mint ahogyan a nóta is mondja, s talán a szigorú zsűri is ezt énekelgette magában az értékeléskor: ,,Ne szidjatok soha engem”. Csodálatos, jó hangulatú rendezvény volt, mely méltán érdemelte ki a hálás közöség hosszan és gyakran felzúgó tapsát, méltó módon köszöntve éppen nyugdíjkorba lépő kulturális szövetségünket, a Csemadokot. Bodzsár Gyula

32

Petőfi–szobrot avattak Bécsben sai. A népdalkör tagjai még a közönséget is megénekeltették. A szobrot Tarjányi Anna és Hunyadi László leplezte le. Az aktus után énekeseink még egy nótacsokorral tették tiszteletüket. A PBT tagjai számára felemelő érzés, hogy társulásunk olyan házaspárt fogadhatott be, mint a Tarjányi házaspár. Sajnáltuk, hogy Tarjányi József munkahelyi elfoglaltsága miatt nem lehetett részese ennek a szép „Petőfi

Dr. Tarjányi József és kedves felesége, Anna asszony meghívására a Petőfi Baráti Társulás (PBT) néhány tagja 2009. október 6-án Petőfi Sándor szoboravató átadásán vett részt Bécsben. Az ünnepélyes átadásra velünk tartottak a Csallóközkürti Népdalkör és a Dunaszerdahelyi Népdalkör tagjai is. A Petőfi-szobor a Tarjányi házaspár tulajdona, a szobor készítője pedig a Magyar Örökség díjas marosvásárhelyi Hunyadi László. A Tarjányi házaspár ezt a csodás alkotást a bécsi „Europa Club“-nak ajándékozta. Említésre méltó, hogy a bécsi magyarok kultúregyesületét 1964-ben közösségi igény hozta létre. Az alkotás méltó helyet kapott az épületben, közvetlenül a főbejárat mellett. Az ünnepélyes átadást, a szobor leleplezését beszédek, hozzászólások és gazdag kultúrműsor előzte meg. Dr. Smuk András klubelnök értékes ismertetője után lebilincselő, tartalmas előadást hallhatunk Petőfi életútjáról Margócsy István irodalomtörténész, az ELTE docense, a XVIIIXIX. századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszék vezetője előadásában. A bécsi magyar iskola diákjai kedves műsorral lepték meg a közönséget. Nagy sikerrel mutatkozott be a Szabó Jolán vezette, 31 éves fennállásssal büszkélkedő Csallóközkürti és a Dunaszerdahelyi Népdalkör. A csallóközkürtiek a legmagasabb népzenei minősítés, a Kóta Aranypáva - nagydíj boldog tulajdono-

ITTHON

estnek“. Azt is sajnáltuk, hogy a társulás tagjai csak kis létszámban tudtak részt venni az eseményen, mivel a szereplőkkel közösen utaztunk, s az autóbuszban nem volt több hely. Ami mindenki számára örömöt szerzett, hogy Petőfi méltó helyre került; minden Europa Clubba lépő tiszteletét teheti nála. Szerencsés Magdolna Szerencsés György felvételei

Az avató ünnepség képei. Szerencsés György felvételei.

33

Csider Sándor:

Harangszó Szobám ablaka a Szent Márton templomra néz. A toronyban óráról órára megszólal a harang, jelzi az idő múlását. Ha éppen dolgozom, leteszem kezemből a tollat. Rövid imát mondok a szeretteimért, megköszönöm, hogy élünk, áldást kérek rájuk és a munkámra. Máskor csak annyit mondok: Istenem, segíts meg minket! Megülnek az apró hangocskák az ablakok párkányán, a függönyök ráncain, a járdaszegélyeken, az autók ütközőin. Szellők hátán sodródnak, ághegyeken billegnek. Fogócskáznak a gyermekekkel, belesimulnak a szerelmesek mosolyába, otthont találnak a barátok kézfogásában. Templommá lényegül minden, amire hull a hangeső. Oltárrá magasztosulnak a házak, szentképpé a főtéri sokadalom. Árad a kristálytiszta hangzat. Úgy tudom, az emberek szívében él egy csöpp harang, és érzékeli a nagyobb testvér kondulását. Fogadja a rezgéseket, átveszi a dallamot. Egyazon ritmusban mozdulnak, egymásba olvad a hangjuk. Olyan, mint egy kis tolmács, lefordítja az égi szózatot. Ő súgja meg, hogy életünk különböző helyzeteiben mit kell tennünk, és ő kér segítséget ahhoz, hogy a fentről származó terveket megvalósíthassuk. Így vált üzenetet egymással Isten és ember, égi és földi, a lehetőségek és a valóság. Amikor zaklatott vagyok, feszült, hajszoltnak érzem magam és kedvetlennek, a harangot nem hallom. Ugyanúgy kocogtatják a hangok szobám ablakát, mint máskor, de én észre sem veszem. Utóbb mindig kiderül, ilyenkor rossz úton járok. Fut körülötterm a világ. A sietségben elveszejtem magam. Az ég zengő hangja csak belső csendben, nyugalomban és békében talál rám. Ekkor érkezik meg hozzám a nekem szóló, senki másnak nem kézbesíthető üzenet. Sokan félnek az átvételétől. Tudják, ha tetteiket a legszentebb elvárásokhoz hasonlítanák, alulmaradnának. Hiszen nem mindig azzal foglalatoskodnak, amivel kellene, gyakran halogatják munkáikat, és az sem biztos, hogy pon-

34

tosan és szépen teszik a dolgukat. Úgy gondolják, ha becsukják a fülüket, minden úgy folyhat tovább, mint addig. Változtatásra nincs szükség. Szelíden szól a harang, szinte csak érint bennünket. Oly kedvesen, mint amikor álomból ébresztenek valakit. Ha az egyik órában nem mozdulnak, talán a következőben, vagy a harmadikban, a sokadikban... A harang türelmes. Nem hagy el bennünket. Hangján Isten beszél hozzánk, szeretne valamit mondani. Aki nem hallgatja

meg, magára marad, vezető nélkül kóborol a világban, még ha csillogó, pazarnak tűnő utakon is. Megriad az első vihartól, menedékért esdekel a zivatarban, célt téveszt a kereszteződésekben, csillagtalan az ő ege. A benne is lüktető harangocskára por száll, majd vastag kőréteg rakódik. Kalimpál, verdes egy ideig, azután elnémul. Talán örökre. Az ércharangok zengenek-zúgnak. Egy árnyalattal másként hajnalban, mint alkonyatkor, téli szikrtázó fagyban, mint nyári rekkenő hőségben.

Más a katedrálisok pompás zengzete, és a falusi templomok tájba simuló bongása. Mégis egyazon nyelven, harangul beszélnek. Állandóságot hordoznak. Átlátható szakaszokra osztják a nap huszonnégy óráját, hozzájuk igazítják a földeken dolgozók a munkát, szerelmesek a találkozóikat. Emlékeztetnek arra, hogy az elkövetkezendő idő eddigi életünk utolsó, a jövendőbeli első órája lesz. Érdemes kihasználnunk, szívünket, lelkünket, minden érzékszervünket megnyitnunk az érkező élmények előtt. Szavainkat és tetteinket hangoljuk a legtisztábbra! A születő hatvan perc új utakra hív. Ne vigyünk semmit magunkkal, ami visszahúz, eltérít legszentebb céljainktól. Óráról órára csiszoljunk életünk gyémántkövén. Hallgatom a templomtorony hangszerét. Emberi kéz gyártotta, isteni sugallatra. Mindegy, hogy egyet üt, tizenkettőt vagy hosszabban ver, mint délben vagy a nagy ünnepeken, addig zeng, ameddig bennem szól. Most egy több, mint negyven évvel ezelőtti napsütéses szeptemberi napot idéz föl bennem. Édesanyám kísért ki a pályaudvarra. Szombathelyre indultam a tanítóképzőbe. Távolodott a vonat, nem az állomástól, nem a gimnáziumi évektől, nem Budapesttől, hanem tőle. Ömlöttek a könnyeim. Az államvizsga után az egykori Savaria városa lett az otthonom. Onnan jártam haza egész nyarakra, az ünnepeken és minden adandó alkalommal. Két éve édesanyámat és édesapámat is elvesztettem. A Kelenföldi pályaudvar melletti Szent Gellért-templom urnatemetőjébe költöztek. Már csak a bátyámék élnek a házban. Hozzájuk érkezem, amikor csak tehetem. Teszünk-veszünk a megüresedett szobákban, bóklászunk az örökre lélek nélkül maradt kertben. Visszafelé Kelenföldről indulok, mindenkor az esti vonattal. A peronon várakozom. Hét órakor megszólalnak a sírokra vigyázó harangok. Nagyobbik társát a lélekharang követi. Mintha a szüleim szólnának. – A Jóisten vigyázzon rátok! – mondják. Hullik a könnyem, mint egykoron. Moccan a vonat, aztán már száguld. A felhők keskeny résein át sugarakban érkezik a fény a búzaföldekre, pipacsokra, ezerféle árnyalatot varázsol a távolabbi hegyek erdőire.

ITTHON

35

„Nagyapáink elképzelni sem tudtak volna olyan citeracsodákat, amilyeneket mostanság látni.” Pribojszki Mátyás

Három szó Nagy valószínűséggel az emberek többségének ez a három szó, hogy „Országos Citeratalálkozó Nagykaposon“ nem sokat mond. Sokuk számára csupán egy rendezvény a sok közül. Nekem, és nekünk, citerásoknak, elsősorban a Fabotó Citerazenekarnak azonban nagyon sokat jelent. Jelenti az elkötelezettséget, odaadást, barátságot és szenvedélyt. A „három szó” a találkozó előtti héten véget nem érő telefonos egyeztetéseket, számítógép előtt eltöltött órákat, potencionális támogatóknál való kilincselést, halomba rakott jegyzetlapokat és álmatlanul eltöltött éjszakákat is jelentett. De megérte. Október tizedikére, a találkozó kitűzött időpontjára (majdnem) minden a helyére került. A Fabotó Citerazenekar 1995-ben alakult és lassacskán citerázgattunk magunknak az Ung-vidéken, a Bodrogközben, nem is tudván, hogy Közép- és Nyugat-Szlovákiában ezt a műfajt többen, szervezettebben és nálunknál sokkal jobban művelik. Mire felocsúdtunk, a felvidéki citerások már a IX. Országos Citeratalálkozót tervezgették, amelynek akkor Lukanénye (Nagykürtösi járás) lett a helyszíne. Ez volt egyben az első alkalom, hogy a Fabotó Citerazenekar meghívást kapott, s bemutatkozhatott a hazai citerások e neves seregszemléjén. Szinte azonnal a citerások népes családjában találtuk magunkat, ahol nagy szeretettel, testvérként fogadtak bennünket. Már akkor eljátszadoztunk a gondolattal, hogy milyen jó is lenne, ha egyszer a mi otthonunkba is el tudnánk hozni ezt a találkozót. A gondolatot szavak követték, a szavakat tettek, úgyhogy a 2008-as jubileumi X. Országos Citeratalálkozón, aminek az első találkozóéhoz hasonlóan (1999) ismét Százd adott otthont, eldőlt, hogy a XI. találkozó megrendezési jogát nagy-nagy örömünkre mi, a Fabotó Citerazenekar és Nagykapos város kapja. Hogy ne vágjunk felkészületlenül egy ekkora feladatba, és hogy próbára tegyük szervezőképességünket, néhány hazai és magyarországi citerazenekar részvételével még ez év októberében megrendeztünk egy „mini“ citeratalálkozót. A műsor többek szerint nagyon

36

jól sikerült. A pozitív visszajelzések még nagyobb bátorságot és lelkesedést öntöttek belénk a ránk váró feladat véghezviteléhez, azaz a XI. Országos Citeratalálkozó sikeres megszervezéséhez. Még a legoptimistább várakozást is felülmúlta, hogy a 2009-es XI. Országos Citeratalálkozóra 15 hazai csoport, ill. szólista küldte el jelentkezési lapját (később egy zenekar visszalépett). A két magyarországi vendégszereplővel, a pécsi Igrice Citera együttessel és a nyíregyházi Bojler népzenekarral nekivágtunk a citeratalálkozónak. A rendezvényre érkezőket egy kisebb citerakiállítás fogadta, melyet a környékünkön fellelt régi citerákból állítottunk össze. Igaz, nem volt miből válogatni, tekintettel az Ung-vidék szegényes citerás örökségére.

A műsort Kopasz József, a Csemadok Kelet-Szlovákiai kerületi elnöke nyitotta meg. A zsűri tagjai voltak: Borsi Ferenc citeratanár és citeragyűjtő, Szőke Péter, a Tisza ’83 Citerazenekar vezetője, a Népművészet ifjú mestere, valamint Szilvási Tibor, a helyi művészeti alapiskola tanára. Elsőként a Szíkes Citerazenekar (Ímely) állt a színpadra, akiket a nagyon jó formában lévő Buzitai Citerazenekar, Dióhéj Citerazenekar (Diószeg), Zengő négyes citera együttes (Tardoskedd) és a Sarló Citerazenekar követett. A műsorrendben két szólista is helyet kapott, egyik közülük a nagycsalomjai Rimóci Gábor volt. A Fürge Ujjak Citerazenekar (Királyrév) után lépett fel a vendégzenekaraink egyike, az Igrice

Művelődési Intézetének vezetője méltatta a citeratalálkozó kulturális és hagyományőrző szerepét és zárta a találkozót. Ezen a ponton csupán a közönségnek ért véget a kaposi citeratalálkozó, mert a szereplőket és meghívott vendégeinket terített asztallal vártuk a „Bosák centrum” exkluzív nagytermébe. És, hogy a lakoma előtt, alatt és utána se unatkozzanak vendégeink, a Bojler zenekar hajnalig húzta a talpalávalót. A kötetlen szórakozás mellett arra is alkalmuk nyílt az est fellépőinek, hogy kikérjék a zsűri véleményét a produkciójukkal kapcsolatban, akik szívesen tettek eleget a kérésnek. A baráti csevegések és önfeledt szórakozás közepette nagyon hamar elrepült az idő, és mi hirtelen egy új nap hajnalán találtuk magunkat. Sokan el nem fogadva az idő múlását, még a reggeliig hátralévő kurta kis időt is társalgással töltötték. A reggeli utáni búcsúzkodáskor már számba vettük, hogy hol, mikor és milyen citerás rendezvényen találkozunk újra...

... és megkezdtük a visszaszámlálást.

Citerazenekar; tagjai Pécsről mérték az utat Nagykaposra. Őket követték a lukanényei citerások, akik élvezetes játékukkal és érces férfihangjukkal ámulatba ejtették a közönséget. Majd az Ebedi Citerazenekar és a naszvadi Viza Citerazenekar állt a citerák mögé. A tavalyi citeratalálkozó házigazdája, a százdi együttes az idén is méltó maradt jó híréhez, és bámulatos előadással kápráztatta el a jelenlévőket. Az utánuk következő Hunor Citerazenekar érdekessége, hogy nem egy konkrét települést vagy szervezetet képvisel. Maga a zenekar több felvidéki citerazenekar zenészeiből tevődik össze, és az előadásukat hallva be kell ismernünk, hogy nem akármilyen zenészekből. A citeratalálkozó második szólistája és egyben legfiatalabb résztvevője a lukanényei Lenický Erik volt, aki még csak alig néhány éve citerázik, de határozott színpadi fellépésénél ebből mi sem látszott. A citerások seregszemléjét a Fabotó Citerazenekar zárta. Mint ahogy azt a zsűri elnöke később megjegyezte, nem nagyon hálás feladat a fellépés pillanatáig szervezőnek, és egy pil-

ITTHON

lanattal később szereplőnek lenni. Mindamellett a hazai pálya nemcsak előnyt, de jókora felelősséget is jelentett számunkra. Az elhangzott produkciók után nagyon össze kellett szednünk magunkat, hogy ne valljunk szégyent, ami a közönség véleménye alapján talán sikerült is. Szereplésünket a nyíregyházi Bojler népzenekar jóvoltából 15 perc könnyed szórakozás követte, mialatt gyorsan öszszegyűjtöttük és összesítettük a zsűri, a közönség és csoportvezetők szavazatait, amit a hirtelen támadt ítéletidő miatt keletkező rövid áramszünetek sem tudtak megakadályozni. A műsor egyik érdekessége volt, hogy idén a szakmai zsűri, valamint a csoportvezetők mellett szavazatuk leadásával a nézők is tevékeny részesei lettek a citeratalálkozó vándorserlegének odaítélésében. Sokunknak nem volt meglepetés, hogy a 2009-es XI. Országos Citeratalálkozó vándorserlegét a Százdi citera együttes nyerte el, tegyük hozzá, teljesen megérdemelten. A serleg átadása és az emléklapok kiosztása után Huszár László, a Csemadok Országos

A XI. Országos Citeratalálkozóval kapcsolatban szeretném kifejezni hálámat és köszönetemet mindenkinek, aki bármilyen úton-módon támogatta azt. Köszönet azoknak is, akik nem előresegítették, hanem inkább fékezték a rendezvény megvalósításának menetét. Köszönet az akadályokért, melyek még nagyobb elszántságra ösztönöztek és még nagyobb erőt adtak. Szeretném kifejezni hálámat a Csemadok Országos Művelődési Intézetének Huszár Lászlóval az élen, valamint Balog Lászlónak, akit „koordinátorként“ a találkozó előtti héten telefonhívásaimmal szinte óránkét ostromoltam. Megköszönöm Nagykapos város polgármesterének, Petrikán Péternek önzetlen támogatását, de köszönet illet minden olyan embert, vállalkozót, céget, kisebb-nagyobb anyagi támogatással, kilétük feltüntetése nélkül járult hozzá a találkozó sikeréhez, valamint köszönet a nagykaposi kultúrháznak, hogy otthont adott ennek a kivételes rendezvénynek. Végül megköszönöm Illés Oszkárnak, a kassai Thália színház színészének munkáját, aki vállalta a házigazda és műsorvezető szerepét, amit a közönség nagy tetszésére humorral fűszerezett mesteri lazasággal teljesített. JUDr. Boczán Ferenc

37

Országos bábos képzés A Csemadok Művelődési Intézete 2009. november 20-22-én (péntek-szombat) országos bábos képzést rendez Galántán a Viktória panzióban. A rendezők elsősorban a Duna Menti Tavaszra készülő színjátszó- és bábcsoportok vezetőire és a színjátszó-, bábcsoportok alakításának gondolatával foglalkozókra számítanak, valamint azokra az óvónőkre és tanítónőkre, tanítókra, akik a színjátékot, bábjátékot pedagógusi munkájukban (a tanításban, a szakköri foglalkozásokon) szeretnék hasznosítani. A bábos tanfolyam tematikája: • drámajátékok felelevenítése és alkalmazása bábkörön és bábszínpadon • kosztüm a bábszínházban, mint kellék, mint bábszínpad, mint szerves része a bábjátéknak Felhívás a bábcsoportok vezetői részére: A Csemadok Művelődési Intézete szeretne bábszöveg gyűjteményt összeállítani. Ezért kérünk minden csoportvezetőt, hozzák el azon bábdarabok szövegkönyvét, amelyekkel az elmúlt nyolc évben a Duna Menti Tavaszon szerepeltek. A szöveget elektronikus formában (USB kulcs, CD) kérik a szervezők, de kinyomtatott formában is elfogadják A tanfolyam részvételi díja 10 €. Az érdeklődők 2009. november 9-ig jelentkezhetnek az alábbi címen (a jelentkező lapokat postán, faxon, e-mailban küldhetik): Osvetový inštitút Csemadoku, Bacsákova 240/13, P.O.BOX 16, 929 01 Dunajská Streda. e-mail: [email protected], vagy [email protected], fax: 031/ 550 98 30 Információ: telefon: 031/552 24 78, /Takács Ottó, Molnár Zsuzsa, Kecskés Marika/ A jelentkezési lap letölthető a www.csemadok.sk honlapról is.

Országos színjátszó képzés A Csemadok Művelődési Intézete 2009. november 19-21-én (csütörtök-szombat) a XI. Egressy Béni Országos Színjátszó Fesztivál keretén belül országos színjátszó képzést rendez Szepsiben (Moldava nad Bodvou). A színjátszó képzés tematikája: • módszerek a színészmesterség tanítására, gyakorlati útmutatóval • próbavezetési technikák • rendezői munka az ötlettől a megvalósulásig A foglalkozáson a XI. Egressy Béni Országos Színjátszó Fesztiválon szereplő egyik színjátszó csoport előadása, előadásának egy-egy jelenete kerülhet elemzésre, az adott tematika szerint. A tanfolyam részvételi díja 10 €. Megjegyzés: ez a képzés nem függvénye és része a fesztivál szakmai értékeléseinek , hanem a Csemadok Művelődési Intézetének a programja!

MEGRENDELŐLAP

Az érdeklődők 2009. november 9-ig jelentkezhetnek az alábbi címen (a jelentkező lapokat postán, faxon, e-mailban küldhetik): Osvetový inštitút Csemadoku, Bacsákova 240/13, P.O.BOX 16, 929 01 Dunajská Streda. e-mail: [email protected], vagy [email protected], fax: 031/ 550 98 30 Információ: telefon: 031/552 24 78, (Takács Ottó, Molnár Zsuzsa, Kamenár Éva – 0908 7888555) A jelentkezési lap letölthető a www.csemadok.sk honlapról is.

Ezennel megrendelem az ITTHON című havilapot Név:

Dátum:

Az intézmény neve: Pontos cím: Darabszám:

Egész évre 7,92 EUR (240,- Sk):

Fél évre 3,96 EUR (120,-Sk ):

Elérhetőségeink: Občianske združenie JEL, Námestie 1. mája 10-12, 815 57 Bratislava E-mail: [email protected]. Tel: 0905/608777, 0907/177817 Számlaszám: OTP Banka Slovensko 9367044/5200 aláírás, bélyegző

A Csatai Tájház Csatán a közelmúltban megnyílt a tájház. Képeink onnan valók. Részletek a következő számban.

ITTHON

39

A Csatai Tájház