20, Sk

NEMZETI KULTURÁLIS HAVILAP

0,66 EUR / 20,– Sk

4. ÉVFOLYAM 4. SZÁM

2009. Szent György hava

Dsida Jenő:

Hálaadás Köszönöm, Istenem az édesanyámat! Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat! Körülvesz virrasztó, áldó szeretettel. Értem éjjel-nappal dolgozni nem restell. Áldott teste, lelke csak érettem fárad. Köszönöm, Istenem az édesanyámat. Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve. Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban - itt e földön senki sem szerethet jobban! Köszönöm a szemét, melyből jóság árad, Istenem, köszönöm az édesanyámat. Te tudod, Istenem - milyen sok az árva, Aki oltalmadat, vigaszodat várja. Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk, Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk! Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel, Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el! Áldd meg édesanyám járását-kelését, Áldd meg könnyhullását, áldd meg szenvedését! Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad, Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat! Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat: Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!

Anyák napján köszöntjük az édesanyákat. Köszönet a törődésért, szeretetért, gondoskodásért. Gyermekeink, unokáink jövőjét az Európai Unióban látjuk biztosítva. Kérjük, az ő érdekükben június 6-án vegyenek részt az európai parlamenti választásokon és ne hagyják veszni szavazatukat. Bauer Edit és Duka Zólyomi Árpád

Jobboldal? Baloldal? A világ valóban kétpólusú, ezen nincs mit csodálkozni, a fizika törvényei igazolják. S mivel a társadalom is a létező világ része, ezért elfogadható, hogy így legyen. Ám nem jobb- és baloldalra, mint azt rafináltan kieszelték azok, akik megosztani és uralkodni akarnak, nem pedig elrendezni szeretnék a dolgokat, a természetes értékek alapján. A megosztottság pozitív és negatív erőkre vonatkozik, vagyis az üdvösség felé, vagy a pokolba irányuló folyamatokra. Ez nem kényszerű sors, hanem választás eredménye. Bár az ember születése által, környezete és neveltetése révén kap indíttatást, ám bármilyen helyzetből elindulhat bárki akár az ellenkező irányba is. A húsvéti áldozat épp erre a lehetőségre figyelmeztet: mit követünk, kit követünk, hogyan élünk, miben hiszünk, mit mondunk, mit teszünk ! Ezen túl balgaság jobboldali vagy baloldali értékrendről fecsegni! Csupa megtévesztő maszlag és huncutság! Aki tiszteli az életet, bízik a lélek halhatatlanságában, megtartja Isten parancsait és követi Jézus útmutatását, az egyben szociálisan érzékeny, szegényeket segítő, egyenlőséget akaró, a másfajta értékeket (nem a minden féle másságot!) tisztelő, a hagyományokat megtartó, ősei értékeit őrző és gyarapító, a gonosz és embertelen szándékokat elutasító, tisztességes ember lehet. Se nem jobb, se nem bal, se nem közép, hanem mindezek feletti, emelkedett lélek. Nem jobb, hanem mindig jó ! Ne eszmék, ne titkos társaságok és ne napi anyagi vagy politikai érdekek vezéreljenek, és ne is dogmák vagy vakhitek, hanem az Evangélium , ahogy annak fényében megtisztul a lélek. A XX. század egyik legnagyobb költője, gondolkodója és prófétája a poklot is megjárta, míg rádöbbent: „Az Isten állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot“, ...és elhalt, mint a búzaszem, mely jó talajba hullva sokszoros termést hoz: lelkeket tápláló mindennapi kenyeret. De tudjuk, hogy a rossz mag, a rossz föld, a rossz éghajlat romlásra, pusztulásra, örök halálra vezet... Jézus feltámadása, a Szent Lélek kiáradása adjon reményt, hozzon örömöt és üdvösséget ! Mihályi Molnár László

A tartalomból: Kongresszus előtt Hrubík Béla országos Csemadok elnök írása A lengyelek is becsülik Esterházyt A vértanú felvidéki magyar varsói kitüntetése

4-5.

8-9. Találkozások Grandpierre Attilával V. A sorozat befejező darabja 10-11. Szabadságharcos márciusi ünnepségeink Emlékoszlopaink, kopjafáink 12-14. A magyar királysírok sorsa Hankó Ildikó könyvéről 16-17. Felvidéki segélyszállítmány Kárpátaljára Utinapló fájdalmas mondatokkal 18-21. Az a feketebetűs nap Bartók Csaba megrázó filmetüdje Magyarnak lenni Vallomások zsebkönyvekben

30-32.

34-35.

➤

Címlapunkon:

➤

Két kis palóc Hollókőn (Hrubík Béla felvétele) Leonardo Da Vinci rajza

Itthon – Nemzeti Kulturális havilap Kiadja: A JEL polgári társulás, Pozsony

Főszerkesztő: Batta György Megjelenik a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma és a Szülőföld Alap támogatásával. Realizované s finančnou podporou Ministerstva kultúry SR – program Kultúra národnostných menšín 2009. Engedélyezte a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma Bejegyzési szám: 3655/2006 • Megjelenik 3000 példányban. A szerkesztőség címe: nám. 1. mája 10-12, 815 57 Bratislava Telefon: +421 905 608 777, +421 907 177 817, e-mail: [email protected] Grafika: Csernyanszky Pista. Nyomdai munkálatok: KPRINT A lap olvasható a www.felvidek.ma és a www.csemadok.sk honlapokon is.

➤

Konverzný kurz 1 EUR = 30.1260 Sk (A váltási árfolyam 1 EUR = 30.1260 Sk)

ITTHON

3

Őrzők, vigyázzatok a sztrázsán!

Hrubík Béla

A Csemadok XXII. Országos Közgyűlése elé ,,Felemelt fejjel... Emlékszel-e a lehetetlenre, a reményre, a kívánságra, mit titkos éji órán négy fal között, magányban, börtönben, táborban fojtott torokkal magad elé mormoltál: csak még egyszer! Csak még egyszer felemelt fejjel járni! Próbáld viszszaidézni magadnak a földhöz sújtottságot és a keserű megaláztatás óráit, ismeretlen kortársam... Csak még egyszer felemelt fejjel járni és nem földre sütött szemmel, félelemben és szégyenben!” –írta Fábry Zoltán 1946 májusában. De írhatta volna akár most is, hiszen a megaláztatás, a magalázni akarás szándéka ma is él. Ma is leszólítanak az utcán, ha másképpen beszélsz mint ők, ma is meghurcolnak, ha másképpen gondolkodsz mint ők, ma is megbüntetnek a szóért, a tiszta , igaz emberi hangért, a vox humana szelleméért. Talán nem nyírnak kopaszra, de az ollót a

4

pénzbüntetés réme helyettesíti, a másodrendűség érzése. Ismét le kell hát sütnünk a szemünket félelemben és szégyenben. Vagy meg tudjuk mutatni, hogyan kell felemelt fejjel járni ? Sokan vagyunk már, akik ezt nem félünk kimondani, de lehetnénk többen is, hiszen a hallgatás csak a félelmet szüli, bénítja a nyelvet és a testet. Merre hát tovább, mai magyarok? Amikor a Csemadok 1949 március 5-én megalakult, nagyon sok alapító tagban még ott élt a kitelepítések és a jogfosztottság éveinek emléke, a háború utáni nincstelenség és keserűség megannyi fájdalma. Ők mégis talpraálltak, egyenes gerinccel és felemelt fejjel közösségi, kulturális, társadalmi életet teremtettek a maroknyi szülőföld meghurcolt és kitaszított magyarsága számára. Elindultak bátran, bizakodva, reménnyel.

Azt, hogy elétmentő szolgálat volt az övék a közösség számára, csak évtizedek múltán értettük meg, amikor nyári táborok, fesztiválok, irodalmi estek és tábortüzek álcái alatt, a ragaszkodást, a megmaradást, a nyelvhez, a dalokhoz, a tánchoz és a történelemhez való konok hűséget megalapozták. Azt, hogy ma is vannak magyar iskolák, magyar közösségek, magyar kultúra a Felvidéken, részben a Csemadoknak köszönhetjük. Csak egy utunk van, nem is lehet más. Építeni tisztességesen, céltudatosan, fogat összeszorítva. Mert csak ezt tudjuk. Ez a nép a segítés népe. Ha megütnek, kenyeret adunk, ha megdobálnak kővel, eltakarjuk az arcunkat, de nem futunk el. És tovább-

lépünk, imádkozva és dolgozva. A jövőnek élünk. Ahol még lehet tisztább az ember, igazabb a lélek, segítőbb a kéz. Mert ma nem ilyen idő van. Ma áll az idő és várja, hogy jobb legyen az ember. Mi is várunk és szeretnénk látni, hogy jobb lesz az ember. Nem szolga, nem hamis, nem Júdás, csak tisztalelkű ember. Törvényekért küzdünk, mint egykor Mózes, hogy biztonságunk legyen, hogy hitünk legyen. Nem tizet, nem százat, csak annyit, amennyi szükséges az egyenrangú emberré emelésünkhoz itt, ebben a hazában. Amíg ez nem következik el, maradnak az emlékek. Volt hat évtized. És lesz is? Az elődök ültette apró fácska ma terebélyes tölgyfává magasodott, ezer és ezer gyökerével kapaszkodik a szeretett anyaföldbe, amely ha egyre zsugorodik is, de még a miénk. Vigyázzunk rá, óvjuk és védjük! Hadd zengjen ágain új madárseregek tiszta dallama, gyümölcsei éltessék az ültetőket, árnyéka legyen hajléka az otthontalannak, a megfáradt vándornak, kiszáradó ágaiból ne kereszteket, de bölcsőket faragjunk a felnövő új nemzedéknek, amelynek talán lesz még ereje és hűsége a küldetéshez, s lesz bátorsága az őrzéshez. Üzenem nekik, őrizzék a lángot, a hamu alatt is, a parázsban is, mert a tűznek nem szabad kialudnia. A lelkekben sem, a szemekben sem! Vigyázzatok a sztrázsán! Hrubík Béla, országos Csemadok elnök Prandl Sándor felvételei (archív)

ITTHON

Farkas Árpád AVARON Orra bukva az avaron, forogva mennyköves határon, az ember mondja a magáét, mint akit nem vertek még szájon, mint aki lélegzetet is e föld gyomrából vesz már, kövek köhögnek tüdején, nyelvére agyagos sár tapad, hogy érezze, ne csupán látva lássa a földet, ahonnan vétetett a fel-feltámadásra. Orra bukva az avaron, és menni tovább mégis, ébreszteni a nagyra nőtt, de alvó jegenyét is, nem hagyni, hogy a fenyvesek zöld tűkkel beférceljék mindazt, mi mítosztalan már, de lelkiismeret még. Orra bukva az avaron, a veszélyt megkeresni, derékig csonterdőben is csak menni, egyre menni, mint kire országló erőt s egy ilyen földet szabtak, hogy óvja lélegzetenként e keserves hatalmat!

5

Csáji Attila, a fény tudósa 70! Az út folytatódik ott is, ahol most a horizontot sejtjük Csáji Attila, a Szepsiben született, Kassán cseperedett, majd Magyarországra kitelepített - most Budapesten élő festőművész - , a fény tudósa, betöltötte hetvenedik évét. Ebből az alkalomból jubileumi kiállítása nyílt a dunaszerdahelyi Kortárs Galériában, ahol bepillanthattunk az életművébe. Sokak szerint a legjelentősebb magyar festőt tisztelhetjük személyében, aki egyben hivatásának tudósa, és mind a hagyományos piktúrában, mind a fényművességben nemzetközi elismertségű. Ő mondja: „A huszadik század a műszerek által kitágította érzékelésünk körét, mert láthatóvá tette a láthatatlant – feltárult előttünk a sugárzások, a sejtek, a kristályszerkezetek, az atomkor világa.” És ő mondta azt is, már 1967-ben, hogy „Az út folytatódik ott is, ahol most a horizontot sejtjük.” Életművéhez kitünő útmutató a dunaszerdahelyi tárlatnyitóra megjelent

gyönyörű album, a Billenő idő./ Püski Kiadó./ Ebben a művész egész pályája végigkísérhető. Megértjük, miért jár töretlen hittel egyazon úton. „A művész feladata nem a látható visszatükröződése, hanem a láthatóvá tevés. „ /Paul Klee./ Csáji Attila a lézer felhasználásával közelebb visz bennünket az elektromágneses sugárözönben zajló élet megismeréséhez. Munkája szakrális jellegű – a fényt kutatja és mutatja az általa készített műszerek segítségével is. Szemléletével és munkáival már az iskolában meg kellene ismertetni a felnövő nemzedékeket... Ha van tudós költő – poeta doctus – akkor Csáji Attila a fény tudósa, aki máig őrzi felvidéki kapcsolatait, s akiben máig vibrálnak szülőföldje fényei. A Kortárs Galéria-beli tárlatnyitón első mondata a köszönet jegyében fogant – kifejezte háláját Pázmány Péter volt polgármesternek és társainak, akik annakidején a Vermes

villában létrehozták a képtárat, amely napjainkra a kortárs magyar képzőművészet értékálló gyűjteményét mondhatja magáénak. /T.Gy./

Hetven éves Sidó Zoltán Mindig a magyarság szolgálatában Az egyes ember értékét aszerint is megbecsülhetnénk, hogy mit tett másokért. Nincs olyan társadalmi rendszer, amely ne adna teret a másokért való cselekvésre, a közösség szolgálatára. Bár Sidó Zoltán volt országos Csemadok elnök és főtitkár egészsége az utóbbi években megroppant – ezért kevesebbet hallunk róla – hetvenedik születésnapján van mit megköszönni neki. Már Nyitrán, ahol a Pedagógiai Intézet magyar-szlovák-rajz szakos hallgatója volt, közösségi fiatalként viselkedett: részt vállalt a Fórum c. egyetemi lap szerkesztéséből és alakítója volt annak a magyar szellemnek, amely a diákok számára otthonosabbá tette a környezetet. Tanulmányai befejezése után évekig tanított, de közben, 1982-ben a pozsonyi Komenský Egyetem neveléstudományi szakán is oklevelet szerzett. Szervezői képességei a Csemadok érsekújvári alapszerveze-

6

tében hozták meg az első gyümölcsöket, miközben diákjai messzire vitték a hírt: Sidó tanár úr órái élményszámba mennek. A pedagógia után következett a közéleti pálya – a parlamenti képviselőség, a Csemadokban betöltött országos elnöki és főtitkári tisztség, a rendszerváltás után pedig a Komáromi Városi Egyetem igazgatói posztja. Sidó Zoltán legtermékenyebb évtizedei folyamatos utazással és közéleti szerepléssel teltek. Munkáját a teherbírás és a pontosság is jellemezte – ezért lehetett sikeres. Kiváló építője volt a szlovákmagyar kapcsolatoknak, tekintve, hogy anyanyelvi szinten beszélt és írt szlovákul és hosszan tudott idézni szlovák költők verseiből. Szűkebb környezete tudja, hogy Sidó Zoltán kedvelt időtöltése a festés. Főként csendéleteket és tájképeket alkot, de pompás karikatúrákat is készített. Hálás lehet a családjának – a felesége

biztosította a hátteret a rengeteg munkához, a gyermekei és unokái jó magyarokká váltak. Szerkesztőségünk a Csemadok alapításának hatvanadik évében minden jót kíván az ünnepeltnek, köszönve mindnyájunkért végzett áldozatos tevékenységét. /Gömöri/

Ima Magyarországért a Hősök Terén Mi történik velünk? Hol a kiút? Havilapba olykor nagyon nehéz jegyzetet írni időszerű eseményekről. Lehet hogy az írás nyomdába küldéskor még friss, ám mire a folyóirat az olvasóhoz kerül, idejét múltnak tekinthető. Vonatkozik ez erre a pár mondatra is, amely együttgondolkodást kínál. Most, április közepén túl vagyunk a szlovákiai köztársaságielnök-választáson és hivatalba lépett az új magyar kormány. Mindkét országot sújtja a nemzetközi válság, de míg Szlovákiában szinte minden téren jobb a helyzet, addig Magyarország csupán vergődik.: kifosztása változatlanul folyik és az emberek negyven százaléka elszegényedett. A visszaesés, az erkölcsi zülléssel párosuló országállapot az „anyaország” esetében a belső ellenség számlájára írható elsősorban. Bizonyított tény, hogy milliárdokat loptak szét az eltelt hét esztendő alatt. Medgyessy, Gyurcsány, Bajnai és a hatalmi elit képviselői szemrebbenés nélkül csapják be a népet. Pontosan úgy, ahogyan azt a leghosszabbra nyúlt magyar miniszterelnök öszödi beszédében bevallotta. Szlovákiában a visszaesésről a magyaroklakta tájakon csak nagyon óvatosan írhatunk, hiszen itt a fejlesztés mindig is minimális volt – az állam főként az északi térségeket támogatja – ott használják az uniós pénzek zömét is: műemlékeket védenek, iskolákat korszerűsítenek, autópályákat, új üzemeket építenek. Mi történik velünk? - tehetjük fel újra meg újra a kérdést. Hogyan juthattunk idáig, mi magyarok? Talán úgy, hogy az ú.n. rendszerváltáskor el sem tudtuk képzelni: a velünk szemben megnyilvánuló gyűlölködés folytatódik. Magyarországon a nemzet fogalma az elavult jelzőt kapta, a hagyományok rombolása szabadon folytatódhat. Szlovákiában továbbra sem tekintenek bennünket államalkotó társnemzetnek;olyan gyalázkodások hangzanak el kormányszinten is, melyeket nyíltan még Husák elvtárs sem mert volna kimondani. A magyar népesség mindenütt rohamosan fogy, a magyarok között van a legtöbb öngyilkos, a mi házasságaink bomlanak fel a legnagyobb mértékben, bennünket sújt a legtöbb daganatos és érrendszeri betegség, stb.

ITTHON

Hol a kiút? Nálunk és Magyarországon is? És Kárpátalján, a Délvidéken meg Erdélyben? Egyre többen valljuk: meg kell ismernünk hiteles történelmünket, tudnunk kell, miért lettünk a Szent Korona és Mária országa – vissza kell térnünk a gyökereinkhez. Tudjuk-e vajon, ki volt Attila király? Kik voltak az Árpád-házi királyok, a Turul nemzetség tagjai? Miért kezdett hanyatlani Mátyás király halála után a hajdani hatalmas és erős ország? Mint ahogyan az a mellékelt énekes füzet borítóján olvasható, a nemzetnek van egy olyan rétege, amely a mai válságos időkben együtt imádkozik a magyarság felemelkedéséért. Március utolsó szombat-

ján lagalább ötezren voltunk Budapesten, a Hősök Terén, hogy két órán át kérjük az égieket: a Hősök Tere fohászaink idejére épüljön a lélek templomává. Olyan szakrális hellyé váljon, amelyben az Isten, a Haza és az egymás iránti szeretetünk, hűségünk eggyé válik. Így alkossuk meg Hazánk Házát. És így, együtt áldást kértünk hazánk sorsának jobbrafordulásáért. Lehet, hogy történelmi pillanat megélői vagyunk: mi, magyarok ismerjük fel – talán elsőként a világon – a lélekből felszálló szeretetteljes ima erősebb bármely gonoszságnál és fegyvernél? És nem kell ahhoz vérnek folynia, hogy változni tudjunk és változtatni? Batta György

7

A lengyel nemzet is becsüli Esterházyt (Esterházy-Malfatti Alice beszéde a kitüntetés átvételekor) Excellenciás Kaczynski Elnök Úr, Sólyom Elnök Úr, Tisztelt Hölgyeim és Uraim! E felemelő pillanatban mindkettőjüknek szeretném megköszönni, hogy nem feledkeztek meg Apám emlékéről, és szimbolikus jelentőségűnek tartom azt a tényt, hogy e magasrangú lengyel elnöki kitüntetést (Polonia Restituta) a Magyar - és a Lengyel Köztársaság elnökének jelenlétében vehettem át. Esterházy János magyar és lengyel családtagjai nevében is hálás szívvel mondok ezért köszönetet. A magyar nyelv egyedülálló módon fejezi ki a haza fogalmát: anyaországról, illetve az ehhez szorosan kötődő anyanyelvről beszél. Az egyénhez legközelebb álló személy, az anya fogalma így egyenesen kapcsolható a nemzeti hovatartozás meghatározásához is. A fiatalon özvegyi

sorsra jutó édesanyának, a lengyel Elzbieta Tarnowskának köszönhetően Apám egyszerre két hazát tudhatott a magáénak, s így személyisége mindkét haza értékeivel egyformán gazdagodhatott. Boris Pasternak a nácizmust és kommunizmust mint két iker-szülöttet már 1930-as években, „a materialista éj jobbés bal szárnyának“ nevezte. Ez a két ideológia a gyűlölet minden eszközét bevetve törekedett az általa megnevezett ellenség megsemmisítésére. Ez volt a faji alapon elítélt zsidóság és az osztály alapon elítélt és máig nem rehabilitált arisztokrata osztály sorsa is. Esterházyról emlékezve szót kell ejtenünk osztályáról is, hisz a lengyel és a magyar nemzet nagyjai között számtalan olyan arisztokratát találunk, akik önfeláldozó önzetlenséggel fáradoztak országaik felemelésén. S ebben a Tarnowski- és az Esterházy-család sok rokon vonást mutat. Ilyen volt többek között az a II. Rákóczi Ferenc is, akinek épp ma avatnak emléktáblát Varsóban. Fontos lenne, hogy a XXI. század fiataljai valós történelemismeretek alapján, büszkén vállalhassák múltjukat, s emlékezzenek azokra a pillanatokra, amikor nemzetük nagyjai az embertelen körülmények közepette is példát tudtak mutat-

ni a jövő számára. Esterházy János egyedül merte elutasítani a zsidó deportálás megszavazását a pozsonyi parlamentben, s ugyanolyan mártírsors jutott neki, mint Maximilián Kolbe atyának, aki egy zsidó családapa helyett vállalta a vértanú halált. Esterházy is tudatosan vállalta a kommunista börtönökben vállára rakott keresztet, s ebben a sorsvállalásban példaképe volt az 1848-as szabadságharcban résztvevő, s ezért Haynau parancsára kivégzett dédapja, Jeszenák János éppúgy, mint a Monarchia lembergi és olmützi börtönében 8 évet raboskodó lengyel nagyapja, Stanislaw Tarnowski. Ezen ősök nyomába lépett Esterházy János, amikor a versaillesi békeszerződés után úgy érezte, kötelessége enyhíteni azok szenvedésén, akikre igazságtalanságok tömege zúdult, miután akaratukon kívül kisebbségi sorsba kerültek egy idegen országban. Őmiattuk lépett politikai pályára, de sosem vált vérbeli politikussá, mert végig jogvédő maradt. Az Ő, illetve számos magyar és lengyel politikus-kortársa felfogásában, benső törvényként még ott működött a nemzetért mindent feláldozni kész kötelességtudat. A kisebbségvédő politikus Lengyelország hitleri megszállása után embermen-

Lech Kaczynski lengyel köztársasági elnök beszélget Esterházy-Malfatti Alice-szal és családjával, miután átadta Esterházy János posztumusz kitüntetését az Elnöki Palota Oszloptermében. (Fotó: MTI) Esterházy János

8

Varsó

tő államférfivá nőtt. S e körben nem árt emlékeznünk arra is, hogy hetven évvel ezelőtt nem az angolok vagy a franciák, hanem a magyarok siettek a szenvedő lengyelek segítségére. Horthy és Teleki a lengyel menekültek befogadása mellett megakadályozta, hogy a német haderő Magyarországon át vonuljon fel Lengyelország ellen. Mindez nagy büszkeséggel kell, hogy eltöltsön minden magyar embert, s örülök, hogy itt a lengyel és a magyar köztársasági elnök úr jelenlétében fejezhetem ki azt, mennyire büszke vagyok Apám szerepére akkori heroikus vállalkozása miatt! Esterházy nemcsak a lengyel menekülteknek szervezett segítségnyújtást, hanem a zsidókat és a nácik elől menekülő ellenállókat is segítette, tekintet nélkül arra, mely nemzet fiainak vallották magukat. Tovább ment az úton még akkor is, ha ezzel már nemcsak a saját, de a családja életét is kockáztatta. Mint tudjuk, nem volt kivétel: az életmentés ára, ha erre rájöttek, a halálbüntetés volt. A kulcs Esterházy János megértéséhez az Ő mély katolikus hitében rejlik. Ha életünket nem a rövid, földi perspektívából nézzük, (érvényesülés, meggazdagodás, hatalomvágy) hanem földi nehézségeink során is az örök életet tartjuk szem előtt: akkor megértjük, hogy nincs különbség cseh és magyar, gróf és paraszt között és minden emberben meglátjuk Isten képmását. Ez a hit adta Apámnak az erőt, mellyel töretlenül tudott a keskeny úton járni és átszenvedni 12 évnyi börtönt. A moszkvai Lubljankában - ahol a katyni népirtás nyilvánossá tételével kapcsolatos tetteiről vallatták - Wallenberggel, Szolzsenyicinnel, és sokezer, ártatlanul elítélt társával szenvedett együtt. Áldozatvállalása, népe iránti hűsége (amely miatt még a menekülés lehetőségét is visszautasította) ma is vállalható példaképpé teszi Esterházy Jánost. Korunkban megszűntek a tabuk, s ma már büntetlenül szabad rágalmazni bárkit, - mint ahogy apám emlékét hazug vádakkal és rágalmakkal ma is be akarják feketíteni egyesek. A „Szabadság, egyenlőség, testvériség“ szép jelszavát a középpontba állítva Isten helyét ma az ember akarja átvenni, de megfeledkezik arról, hogy keresztény hit és szeretet nélkül nincs testvériség sem, s üres szólamok maradnak a legszebben hangzó politikai nyilatkozatok is. Esterházy egész életével hirdetette: Egymás kezét kell keresnünk

ITTHON

és nem szabad megfeledkeznünk keresztény gyökereinkről. Ez ma is igaz, még akkor is, ha az EU alkotmányában ez nincs megemlítve! Esterházy Mírov börtönében, a szintén rab szlovák püspök, Vasil Hopko karjaiban halt meg, s ez a tény jól kifejezi az ő végakaratát: Ő a szlovákokat a magyarság testvéreinek tartotta, s minden vágya e két, sokat szenvedett nép megbékülése volt. Mírovi börtönében, ahol a kommunista rendszer áldozataként végleg lehunyta szemét, számtalan lengyel rab halt meg a második világháború alatt. Ők a nácizmus áldozatai voltak. Legyen ez mementó, hogy mindkét ideológia halálos ellensége volt az emberiségnek. Bár ötven évig titkolták, Karel Schwarzenberg herceg érdemeként ma

már tudjuk: Apám a kommunizmus áldozatainak tömegsírjában van eltemetve, a prágai Motol temetőben. A mennyország távlatából nézve, Prága, Varsó, Krakkó, Pozsony és Budapest oly közel van egymáshoz, hogy talán egynek is látszik. Tanulva a múltunkból azon kell fáradoznunk, hogy Közép-Európa népei is egyre közelebb kerüljenek egymáshoz az egyesült Európában. XVI. Benedek pápa mondta, hogy az egyes embert érő erőszak az egész emberiséget is sújtja. A Lech Kaczynski elnök úr által adományozott kitüntetés, mely enyhíti az Apámat érő igazságtalan ítélet máig érő hatását, nagy lépést jelent a nemzeteink közeledéséhez vezető úton. Varsó, 2009. III. 23 Esterházy-Malfatti Alice

Varsó, az Elnöki Palota

9

Előre az Aranykorba! Találkozások Grandpierre Attila csillagásszal V.

Az interjú, amelyet tavalyi utolsó számunkban kezdtünk el közölni, most befejeződik. Reméljük, lesz még lehetőségünk írni az ötvenhétéves magyar fizikus-csillagászról, a Magyar Tudományos Akadémia Csillagászati Kutató Intézetének főmunkatársáról, a fizikai tudományok kandidátusáról. Attila gyakran jár járatlan úton, a világegyetemről alkotott szemlélete eredeti látásmód. Egyre többen tudják mifelénk, a Felvidéken is, hogy Grandpierre Attila költő, zeneszerző és előadóművész is, a Vágtázó csodaszarvas zenekar kulcsembere, aki énekesként így vall: „Életünk két csúcsélménye a zene és a szerelem. Zene nélkül ma sincs ép ember. Életünk sorsszerűen arra rendeltetett, hogy rátaláljon az útra, hogy legszebb fényeiben ragyogjon. A modern, elidegenedett embernek nemcsak kenyérre, megélhetésre van szüksége, de lélekerőre és a világegyetemet zenével megérintő kitelje-

10

sedésre is. Az ezer kisszerű nyűggel, gonddal földhöz láncolt Gullivernek szüksége van arra, hogy egyszer levessen minden kicsinyes szemellenzőt, és a legnagyobb valósággal álljon párba. Ez a zenekar éppen ezt a kozmikus életerőt mozgosítja és adja át közvetlenül, a lehető legszemélyesebben átélhető formában.” Miként fogadja új gondolataidat a tudományos világ? Milyen a visszhang? Vannak olyan eredményeim, melyeket elfogadnak, elismernek a csillagászatban. Sok olyasmivel is foglalkozom, amit egyelőre nem fogadnak ilyen látványosan, de remélem, az emberiség ezeket is meg fogja majd ismerni. Rájöttem például arra, hogy a Nap nemcsak egy fizikai természetű létező, egy gázgömb, hanem van egy bizonyos tevékenysége. Ez eléggé furcsán hangzik, hiszen a fizikai tárgyaknak nincsen tevékenységük. Az ablaknak nincs „ablak tevékenysége”, a cserépnek nincs „cserép tevékenysége”. Miként lehet hát, hogy a Nap saját maga indítja be a folyamatait, s azokat saját maga tartja fenn, ráadásul mióta világ a világ, és mióta Nap a Nap, - most már ötmilliárd éve, - folyamatosan termeli a mágneses teret;

hol eltünteti, hol kibocsájtja, miközben cserélgeti irányát hol a déli, hol az északi pólus felé. Ez tizenegyévenként történik. És a Nap változtatja a fényerejét is. Tehát rendkívül finoman összehangolt mozgások zajlanak benne, hogy saját maga képes legyen mágneses teret termelni, majd eltüntetni, aztán újra termelni. Ehhez belső mozgásainak és mágneses tere szerkezetének pontról-pontra úgy kell összehangolódnia, hogy ez mindig időben és megfelelően történjen. A nap mágneses terének újratermelése már négyszázmilliószor lezajlott. Hogy ez megtörténhessen, annak „fizikai esélye” nulla, hiszen ami egy fizikai testben elindul, az előbbutóbb leáll. A Nap magjában viszont milliószámra „újralöki” magát. Rájöttem, hogy ezt a jelenséget érdemes megközelíteni a komplexitás, magyarul: összetettség tudománya felől. A komplexitás a huszonegyedik század tudománya lesz; erről csak annyit, hogy éppen vitatkozom egy világhírű professzorral, aki hozzászólt ehhez az elmélethez. Harminc oldalon vitatkozunk egymással arról, miként lehet a komplexitástudományt megalapozni. Én tehát járatlan úton járok, olyanon, ame-

Grandpierre Attila (balról) Szörényi Leventével a pilisszántói Csillagösvényen. Szőnyi József felvétele

lyen majd a huszonegyedik században fognak járni. Itt értem el óriási eredményeket, melyeket most még nagyon nehéz érvényre juttatni, annyira újak, szokatlanok, váratlanok. Sok nagy tudóssal levelezek, akik elmondják, hogy kitünők az ötleteim, brilliáns meglátások, de meg kell őket szokni, hogy majd kezelni lehessen ezeket az ismereteket. Az idén szervezek egy nagyszabású konferenciát a csillagászat és a civilizáció kapcsolatáról, s ezen külön szó lesz majd ezekről a kérdésekről is. Ott lesznek a világ legnagyobb tudósai közül sokan, ezért remélem, hogy jelentős lesz az esemény. Vajon hogyan értelmezed te, aki a világegyetemmel foglalkozol és a Nap magjában lévő folyamatokat kutatod, az Isten fogalmát? Én az Istent csak az élő világegyetemmel összefüggésben tudom elfogadni. Azt gondolom, hogy mindig, amikor elszakítjuk őt az élő világegyetemtől, tulajdonképpen lefokozzuk, mert az élő világegyetemnél nincs nagyobb, mert ebbe minden beletartozik, ami él, ami létezik. Az Isten lefokozása pedig istenkáromlás, és a manipulációnak nyit teret. Vannak, akik ezt történelmi, politikai, hatalmi, üzleti céljaik érdekében próbálják kihasználni. Számomra ez a legelfogadhatatlanabb dolgok közé tartozik. Az Istent tehát csak az élő világmindenségre vonatkoztathatjuk. Ez az egyetlen helyes megítélés. Azt gondolom, hogy az Isten nem is annyira a semmiből teremt, mert nemcsak az a valóság, amit látunk, hanem az is valóság, ahogy érzünk, ahogy gondolkodunk. És ezek mögött is van még egy mélyebb szintű valóság, amit szintén fel lehet fogni értelemmel, s ez az ösztönös, intuitív, logikai, érzelmi, megismerő, alkotó (vagy teremtő) folyamat, ami a világnak a végső valósága, a legalapvetőbb forrása. És valóban, ebből fakad minden, ez a kezdet és a vég. Amikor ezt a végtelen alkotóerőt egy-egy pillanatra felfedezzük, kapcsolatba kerülünk vele, akkor támadnak a legnagyszerűbb ötleteink. Ha rájönne az emberiség, hogyan lehet együttműködéssel folyamatosan áramoltatni ezt az áldást minden emberben, hogy ne csak egy-egy villanás legyen ez a teremtő erő az életünkben, az lenne az igazi. Tehát vissza az Aranykorba? Úgy is lehet mondani. Vagy még inkább: előre az Aranykorba! Batta György

ITTHON

11

A magyar szabadság ünnepének

szabad magyarjai

Kliment Éva, a Csemadok Nagykürtösi Területi Választmányának alelnöke köszönti a jelenlevőket

„Új szelek nyögetik az ős, magyar fákat, Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat. Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig, Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.” (Ady)

és reménnyel, de szomorúsággal is, mert érezzük mindnyájan, nagy a baj. Kellene egy kis biztatás, egy kis megerősítés: „a magyar név megint szép lesz, méltó, régi nagy híréhez.“ A haza, mint felbolydult méhkas veti ki magából a dolgozni, teremteni akarókat, mintha szándékosan a pusztulásra kárhoztatnák, a pusztulásba döntenék a tevékeny, tisztességes magyar embert. Mi történik itt? Kérdezzük és kapkodjuk a fejünket. Hol vagy Petőfi Sándor, lopnak a bőség kosarából? Hol vagy Arany János, a családi kör nagyon hiányos? Hol vagy Ady Endre, én nem leszek a szürkék hegedőse? Nagy László talpra! Nincs ki átvigye a szerelmet a túlsó partra. S miközben kédéseinkre keressük a választ, az ünnep magasztos tisztaságával adtuk meg a feleletet itt a peremvidéken is, a Palócföld csendes, méltóságteljes főhajtása közepette. A rendszerváltás óta eltelt közel húsz esztendőben, itt, Mikszáth és Madách hazájában, közel tucatnyi helyen emlékezünk az 1848-49-es forradalomra és szabadságharcra. Külön öröm mindannyiunk számára, hogy emlékhelyeink száma a helytörténeti kutatások és a helyi akarat jóvoltából az elmúlt egy évben hárommal bővült. Erről egy, a tavalyi esztendőben Ipolynyéken, gyulai Sáska Sándor huszárhadnagy sírja mellett felállított kopjafa tanúskodik, idén pedig a Csemadok szécsénkei és csalári alapszervezete álmodott merészet.

Megtisztulva a magyar keresztúton

Március idusán, mint minden évben a magyar nemzet legszentebb ünnepén, ismét öszszegyűltünk, szerte a Kárpát-medencében és a nagyvilágban szétszóródott mai magyarok.

12

Ünnepelni gyűltünk össze, mert kiéhezett a nemzet az ünnepek tisztaságára a beszennyezett hétköznapok lelki nyomora után. Jöttünk mint minden évben zászlókkal, kokárdákkal

Szécsénkén a március 13-a, péntek lévén, a babona ellenére nem szerencsétlenséget hozott, hanem kisebb csodát, hiszen a helyi templomban megtartott magyar keresztúti szentmise után a hívek megtisztult lélekkel álhattak a templomkertben felállított kopjafa elé, melyet a helyi szervezet elnöke Kliment Éva, és a helyi polgármester Deák István leplezett le, majd György Ferenc plébános szentelt fel. A hideg és metsző szélben lobogó zászlók és mécsesek gyűrűjében, Száraz Márk nagykéri tárogatós dallamainak kíséretében Hrubík Béla, a Csemadok országos elnöke és Balogh Gábor, a Csemadok Nagykürtösi Területi Választmány elnöke mondott ünnepi beszédet, hangsúlyozva, ma

Fent: A szécsénkei diákok irodalmi műsora Égigérő kopjafa

ismét ki kell állni a szabadságért, ma ismét szót kell emelni a sajtó, a nyelv, az oktatás védelmében. A szabadságharc nem ért véget, mert az ellenség más helyszíneken, más fondorlattal, de újra támad, a maga alattomos módján. Újra kell fogalmaznunk a 12 pontot a mai viszonyokra, mert érezzük, hogy hol a hatalomnak joga van, ott a jognak nincs hatalma. Nem véletlenül hangzott el az ünnepi beszédben: 1. Kívánjuk, hogy nyelvünk szabadságát semmilyen törvénnyel ne szabályozzák. 2. Kívánjuk, hogy kultúránkról és oktasásügyünkről szabadon dönthessünk. 3. Felelős politikusokat a parlamentbe! 4. Törvény előtti egyenlőséget mindenkinek, hogy ne lehessenek egyenlőbbek az egyenlők között! 5. Követeljük adóink arányos részének viszszajuttatását a szülőföldünkre! 6. Követeljük az anyanyelven való tájékoztatás alkotmányos jogát minden általunk lakott régióban! 7. Alkotmányos jogállást és jogegyenlőséget kérünk! 8. Egyforma esélyt minden régiónak! 9. Gazdasági felzárkózást a peremvidéknek! 10. Nemzetünk történelmét, jelképeinket nem

ITTHON

száműzhetik a tankönyveinkből és a közéletből. 11. Nyelvünk egyenrangúvá tételét az általunk lakott régiókban szavatolják a vonatkozó európai törvények szerint! 12. Legyen végre valódi egyenlőség, szabadság és testvériség az itt élő nemzetek között! A templomkerti megemlékezés után az ünnepi műsor a helyi kultúrházban folytatódott, ahol a alap- és középiskolások irodalmi összeálítása, a Csemadok asszonykórusának népdalcsokra, a nagykéri tárogatósok és Csábi István, balassasgyarmati gitárművész emelte az ünnep fényét. Köszönet a helyi Csemadoknak, hogy a szövetség hatvanadik születésnapjára időzítették az emlékoszlopavatót, ahol a kimondott szónak, a megénekelt versnek, népdalnak így nagyobb ereje volt, mert nemcsak az elmúlt hat évtizedről tett tanúbizonyságot, de reményt adott a jövőnek is: vagyunk, s leszünk!

Egy regiment honvéd egy kis faluból Másik nagy örömünk, a Csemadok csalári alapszervezete, melyben húsz év után, Farkas Sándor elnök ösztönzésére újult meg a

13

tevékenység, s mára már közel húsz taggal büszkélkedhetnek.. Hála a kitartó és alapos kutatómunkájának, amit különböző levéltárakban végzett, mintegy 15 48-as csalári szabadságharcos neve került elő a feledés homályából, hogy nemzeti ünnepünkön, több mint 160 évvel később, március 15én, kiérdemelje a hálás utókor és a helyi polgárok főhajtását. E kis faluban is ünnepi szentmisével indult a megemlékezés, melyen Diós László plébános ösztönzően invitálta a helyieket a község főterén felállított kopjafához, mondván :, ,akiben még csöppnyi magyar vér csordolgál, az ott legyen a megemlékezésen.“ Ám nem kellett buzdítani a híveket különösebben, mert maguktól is sokan jöttek, hiszen az elmúlt évtizedek nem igen kényeztették el a helyieket kultúrműsorokkal és ünnepekkel. Az, hogy a község kilépett a feledés félhomályából, talán fiatal és tevékeny polgármesterének, Ádám Bélának köszönhető, aki az ünnepi előkészületekből is alaposan kivette a részét. Az ő érdeme, hogy az Ipoly túlsó partján fekvő Ludányhalászi, ahol Petőfi is megfordult hajdanán, dicsérve az ottani menyecskék gyönyörű ,,féketőjét“ – immár testvértelepülési minőségben jelent meg lelkes ifjú ,,forradalmáraival“ – hogy elkápráztassa a helyieket a mesterien fel-

épített összeállítással. Ünnepi szónokként Kun Ferenc, a Rákóczi Szövetség alelnöke osztotta meg a jelenlévőkkel gondolatait, kiemelve, hogy a szabadság zászlaja alatt nemcsak magyarok, de más nemzetiségű népek is harcoltak, mert a szabadságnak nincs nyelve és nemzetisége. A szabadságnak lelke van, üzenete van, ereje van. Tüze van, amely éget. Kár, hogy szavait, az ünneplő közönségtől félrehúzódva, árgus szemekkel figyelő, hivatalból kirendelt titkosrendőrök, számszerint hárman, nem érthették, mert így bizonyára hiányos lett a jelentésük, melyet feletteseiknek kellett leadniuk. Mint később megtudtuk, azzal az indokkal jelentek meg a megemlékezésen, hogy állítólag „valamilyen turulmadár lesz avatva, és a Magyar Gárda tagjai fognak masírozni egyenruhá-

szülők szemében. Valami történt Csalárban 2009 március idusán. Talán megállt az idő, hogy elgondolkozzon a jövőn.

A tölgyről, mely életét adta.... A történet itt visszakanyarodik jó hatvan évvel ezelőttre. Talán abba az időbe, amikor a jogfosztottság, a kitelepítések és a hontalanság időszakában, a Csemadok megalakulása környékén, valahol egy kis palóc falu, Terbegec, erdejében valaki fát ültet. A jövőnek. 2008-ban ezt a fát, mint az akkori telepítések utolsó nagy tölgyét kivágják. A fa életét adja, hogy a Palócföld egyre szűkülő, egyre fogyó peremvidékén, az Ipoly mente két kis falujában, Szécsénkén és Csalárban újjászülessen az 1848-49-es szabadságharc

A ludányhalászi diákok és a csalári gyermekek - generációváltás

Balról Kun Ferenc, Gömöry Lóránt és Hrubík Béla

14

ban”. Nos, egyenruha valóban volt, hiszen a ludányhalászi ifjak gyönyörű attilákban tartották meg előadásukat. Csak remélni tudjuk, hogy a történelmi viseletet nem minősítik utólag katonai egyenruhává a „szervek”, akik annak rendje és módja szerint fényképezőgéppel is dokumentálták a kopjafát és az eseményeket. Az ünnepség fénypontja és legmeghatóbb pillanata számomra az volt, amikor a ludányhalászi fiatalok kézen fogták a csalári kisiskolásokat, óvodásokat, és az ünnepi műsorra felállított díszlet előtt, melyen a magyar trikolór színeibe burkolva, Petőfi és Kossuth képe függött, kitűzték a kicsinyek mellére a kokárdát, átnyújtva ezzel a szabadság jelképét az új generációnak - őrizzék most már ők a lángot. Ahogyan körbenéztem, láttam a könnyeket a nagy-

emlékére állított emléposzlopban, hogy öszszefogja e maroknyi hazát, hogy átölelje két karjával az életet adó szülőföldet. A kopjafák faragói: Hrubík Béla és Gömöry Lóránt hisznek abban, hogy a fának lelke van. S az embernek is, mely saját lelkét, érzelmeit faragja a fába, hogy arcot adjon neki. Arcot a magyar szabadság szabad magyarjainak, akik hisznek abban, itt a Palócföldön és szerte a nagyvilágban szétszórattatva felemelkedik a magyar haza. Épülnek majd házak és templomok, iskolák és fatornyú haranglábak. Mert a magyar a teremtés népe, a gyógyítás népe, a feltámadás népe. A szabadság népe! Üzenetünk sem lehet más szerte a Kárpátmedencében élő honfitársainkhoz: Ne féljetek építeni! Palócz

A bokorban itt az ősi fészek Ismeretlen, hanem mégis jó barát! Vedd egy víg, most kor-fiúnak pár sorát! Kit bár a sors lángszerelme úgy hevít, Mégis a sors, vízre hozván, vízre vitt.

Víg szeszélyű bordalaid hogy olvasám: Jól beszél-e poéta! Gondolám, S életemben bár egyszer sem láttalak, Megengedj, de czimborámnak szántalak!

Tiszlelt Emlékezők, Gömöriek, Magyarok szerte e hazából! Tompa Mihály 1844-ben, Bártfán írott, Levél Petőfihez című verséből ragadtam ki e sorokat. Vajon gondolta volna-e Tompa Mihály, amikor e sorokat írta ,,czimborájáról”, hogy a sárga pitykés közlegény, kit ő fővezérré tenne, egykoron, másfélszáz esztendő elteltével, majd a maga fizikai valóságában is mellette áll Gömörország fővárosának főterén? Bizonyára nem. Nemcsak költői nagyságuk, de barátságuk is összekötötte őket, hiszen a fent idézett vers megírása után 1845-ben, Budapesten már Petőfi javaslatára került az általa szervezett Tízek Társaságába, majd később, 1847-ben a Kisfaludy Társaságba. Az oly gyakran emlegetett, népi-nemzeti irányú arany triumvirátusnak, Petőfi és Arany mellett, ő volt a szerényebb, harmadik tagja, de a maga szerénységével, őszinteségével és jellemével, nyíltszavúságával, a két költőóriással egyetemben mégis szinte egyenrangú partnerként került a magyar irodalomtörténetbe. Bár barátságuk Petőfivel 1848-ban megszakadt, lám szellemiségük ma is egymás mellé állítja őket. Példa és üzenet ez a mai kor íróinak, költőinek, közéleti szerepet vállaló politikusainak. Járhatunk bár más utakon, lehetünk más-más véleményen bizonyos kérdésekben, ha ugyanazt a célt szolgáljuk, az idő egymás mellé tesz majd minket, lebontja a köztünk lévő falakat. Kedves Barátaim! Amikor ezekben a gondolatokban osztozunk egymással Tompa Mihály szobra előtt kétszeresen is, a templom és az iskola apostolaként idézzük meg szellemét, hiszen ezekben a napokban, szerte a Felvidéken honfitársaink, testvéreink százai, ezrei gyülekeznek iskoláink előtt, hogy a reménység és a féltés, a szeretet és gondoskodás lángjait gyújtsák meg mécseseikben. Szükségünk van az odafigyelésre, mert a történelem ismétli önmagát. Újra ránk köszönt a kilencvenes évek már elfeledettnek hitt közhangulata. Újra az iskoláink elé kell vonulnunk, hogy óva intsük a mindenkori hatalmat: a nyelv, a szellem nem eladó, nem elsorvasztható, mert számunkra egyértelmű. ,,Más berekben, másképp szól az ének”.

Építenünk kellene már. Nemcsak Gömörben, de szerte az egész Felvidéken. Építés helyett azonban folyamatosan csak a képletes romokat takarítjuk. Azokat a romokat, melyeket mi, saját magunk bontunk ki a közösség falából. Olyan ez, mint a mondabeli Déva vára. Amit nappal építünk, az reggelre leomlik. De mi fogja megtartani a falakat? A hiúság, az önteltség, a nagyravágyás? Vagy éppen a megfutamodás és a lemondás? Nem, tisztelt barátaim. A szellem. A szellem, mely a mostanában oly sokszor megcsúfolt és kigúnyolt nemzetben, a szülőföldbe vetett hitben gyökerezik, abból táplálkozik. Lassan posványba süllyedő közéletünk fölött is elsüvít Tompa Mihály szelleme, s tesz fel kérdést évszazados távlatból: „Száraz ágon, hallgató ajakkal meddig ültök csüggedt madarak?” A költészet, mint a művészet egyik ága azért is örökéletű, mert érezni rajta Isten kezét. Akit e kéz megérint, nem véletlenül mond ki örök érvényű dolgokat. Ezért lehetséges, hogy évszázadok múltán, amikor költőinknek már haló porát sem találnánk, gondolataik még mindig a jelenre értelmezhetőek, a ma emberéhez szólnak. Ertjük Aranyt, ha ,,Edward király angol, király léptet fakó lován,” s Petőfivel valljuk- ,,ne fogjon senki könnyelműen a húrok pengetésihez”, s hisszük Tompával, akinek az egész erdő kell, soha nem fogja megérteni, hogy a ,,bokorban, itt az ősi fészek, mely növelte szárnyatok.” A szülőföldet nem lehet felcserélni semmire, mert ,,szívet cseréljen az. aki hazát cserél”. A kerék fordul, ahogy fel, úgy le, s természetüknél fogva, a hullócsillagok is csak ritkán hullanak felfelé. Még itt, Gömörországban sem. Amikor Tompa Mihály az 1848-49-es forradalom leverése után, az önkény éveiben menekvést és vigaszt talál a természetben, csodálatos gondolatai vissza-vissza köszönnek ránk. Mint megfáradt vándornak a szomjat oltó víz, olyanok e szavak: ,,Maradj, maradj, mező patakja, a réten,hol ered fakad! A nagy tenger zúgó ölében, elvész neved, elhalsz magad.” S mi, a mai kor emberei, vesztes, hétköznapi forradalmaink, harcaink után találhatunk -e vigaszt abban a természetben, melyet felélünk, el-

ITTHON

pusztítunk, kiirtunk? A kérdés talán nem is így tehető fel. Vajon a természet befogad-e még minket, akit az Isten beleteremtett az Édenkertbe. Madách Ember tragédiáját mi már nem olvasni, de lehet, hogy megélni fogjuk. Tompa Mihály, ezekre a kissé szomorú gondolatokra is küld néhány biztató sort a múltból. Szelleme itt van közöttünk, minden szóban, minden mozdulatban, s csak reménykedhetünk: míg lesznek magyar gyerkekek a magyar iskolákban,kik az ő nyelvén énekelnek, nem vész el a nemzet. Ifjú! Ha hív az égi szózat: -Zengő koboz maradva rád,Haladj nyomán a szunnyadónak, Folytasd éltét, folytasd dalát! Ahogy zengett, zengj hangosabban! Harsány szavát harsogd felül... Ha ő felhők közt járt magasan: Te fényes napig repülj!!!! Hrubík Béla beszéde Tompa Mihály szobrának koszorúzása alkalmából 2008-ban a Tompa Mihály Vers- és Prózamondó verseny megnyitóján Rimaszombatban

15

A magyar királysírok sorsa Hankó Ildikó döbbenetes könyve A kötet harmadik, bővített kiadását a Magyar Ház Alapítvány gondozta, s az tavaly került olvasóihoz. Lényegéről a szerző, Hankó Ildikó antropológus, az embertan jeles magyarországi tudósa így ír előszavában: „Magyarország történelme kicsit benne foglaltatik a királysírok sorsában. Egy nemzet sincs Európában, amely olyan mostohán bánt volna történelmi nagyjainak földi maradványaival, mint mi, magyarok... Ez a könyv azért született meg, hogy fiataljainkat hazafiságra, a múlt megbecsülésére, hazaszeretetre nevelhessük. Ennek alappillére, hogy ismerjék történelmünket, szeressék és becsüljék azt a népet, amelyhez tartoznak és pillantsanak bele történelmünk igazságaiba... Magyarország Európa kicsinyben, írta Csaplovics János történész-etnográfus a XIX. század elején. Történelmünk bizonyítja, hogy ez mennyire igaz. Hazánk – helyzeténél fogva – szoros kap-

16

csolatban állt Európa minden államával, csak így biztosíthatta fennmaradását... Külföldet járva bizonyára sokan eljutottak a lengyelek Waweljébe, a franciák St.Denis-székesegyházába, a spanyolok Escorialjába, az angolok Westminsterébe, a csehek Szent Vid-székesegyházába. De hol vannak a mi királyaink sírjai? Mindenütt és sehol. Feldúlták, kirabolták sírjaikat és nem csak az idegenek, de mi, magyarok is mindent megtettünk annak érdekében,hogy a legtöbb esetben még nyomuk se maradjon. A legutolsó biztos nyomot nem a „sötét” középkorban tüntették el, hanem kilenc éve, 2000-ben... Hankó Ildikó nemrég – a Széchenyi István Polgári Társulás meghívására – férjével, Kiszely Istvánnal Komáromban járt, és elhozta könyvét. A bemutató emlékezetes eseménnyé vált. Tanúi lehettünk a tudós házaspár: két kiváló magyar antropológus gyönyörű emberi sugárzásának, a hazá-

hoz, az Istenhez való hűségének, lenyűgöző szakmai ismereteinek. Felmérhettük, milyen hatalmas munkát végeztek-végeznek az igazság védelmében, milyen rendíthetetlenül állnak ellen a támadásoknak. Mahatma Gandhival vallják: „Először megtörnek téged, később nevetnek rajtad, később harcolnak ellened, majd győzöl.” Hankó Ildikó írja az előzék lapon: Ajánlom e kötetet férjemnek, Kiszely Istvánnak, akivel közel fél évszázada együtt harcolunk szakmánk tisztességéért és becsületéért és ajánlom e kötetet unokáimnak, Emesének és Csengének abban a reményben, hogy valamelyikük majd folytatja munkánkat.

A székesfehérvári bazilika (részlet a könyvből)

Székesfehérvár felvirágoztatása 1018 utánra esik. István király ekkor kezdte el építtetni, illetve a már álló templomot kibővíttetni, koronázó- és temetkezőhelynek szánva bazilikát. Ezen évszám helyességét azok az elbeszélések bizonyítják, amelyek az alapítást Szent István bolgár hadjáratával hozzák kapcsolatba. Ezek szerint, miután a király legyőzte Keán (Sámuel) cár al-dunai bolgár államát, kincseivel a Boldogságos Szűz fehérvári templomát gazdagította (Képes Krónika I. Pp. 315-316). Az alapítás és az építés körülményeiről, valamint a bazilika külső képéről legendák (Lewgenda Maior és a Hartvik-legenda) adnak többé-kevésbé hiteles képet. A nagy legenda szerzője így ír: „... A királyi szék Fehérnek mondott várában ugyanazon örökszűz dicsőségére és titulusa alatt csodálatos művű híres és nagy bazilikát kezdett építtetni, a kórus falán külön féle faragványokkal és márványlapokból kirakott padlóval...” A székesfehérvári bazilikának állami és közjogi szerepe volt. Negyvenhat országgyűlést tartottak Székesfehérvárott – az utolsót 1938-ban. A magyar történelem – a Budai Vár kivételével – egyetlen épületet sem ismer, mely eseményekben, jelentőségében a székesfehérvári bazilikához hasonlítható lenne. Öt évszázadon át – Szent István uralkodásától a török hódoltságig – a középkori magyar állam legjelentősebb helye volt. A magyar királyok Mátyás királyról készült festmény

A csontládák kiemelése a kriptából. Jobboldalt Hankó Ildikó (1984)

zömét – Orseolo Pétertől I. Ferdinándig – e székesegyházban koronázták meg. Kivételt csak IV. Béla tett, lebontatta a még Géza fejedelem (972-997) által építtetett Szent Péter templomot, és helyére a mai püspöki székesegyház elődjét, a Péter és Pál apostolokról elnevezettet építtette; őt az általa alapított templomban koronázták meg. A székesfehérvári bazilikában koronázták meg a királynék egy részét is, és itt tartották a királyi esküvőket.

• Nagy Lajost 1382-ben, 56 éves korában • Albertet 1439-ben, 42 éves korában • Mátyást 1490-ben, 47 éves korában • II. Ulászlót 1516-ban, 60 éves korában • II. Lajos 1526-ban, 20 éves korában és • Szapolyai Jánost 1540-ben 53 éves korában

Tizenöt királyunkat és családtagjait itt temették el, név szerint a következő királyokat: • Szent Istvánt 1038-ban, 60 éves korában • Kálmánt 116-ban, 42 éves korában • II. (Vak) Bélát 1141-ben, 33 éves korában • II. Gézát 1162-ben, 32 éves korában • II. Lászlót 1063-ban 32 éves korában • IV. Istvánt 1165-ben, 33 éves korában • III. Bélát 1196-ban, 48 éves korában • III. Lászlót 1205-ben, 4 éves korában • Róbert Károlyt 1342-ben, 54 éves korában

(részlet a könyvből)

ITTHON

Hunyadi Mátyás

Bécsben, 1490. április 6-án, hunyt el, haláloka ismeretlen. Az egyik nézet szerint halálát agyvérzés vagy prosztata karcinoma okozta, mások szerint fügébe tett méreggel ölték meg. Élete végén sokat szenvedett a köszvénytől (podagrától.) Bonfini a betegségéről így ír: „...Azt mondja, feje szédül, szeme homályosodik. Hálószobájába veti magát, ekkor hirtelen szélütés éri, amely halála előtt megfosztotta beszélőképességétől... Harmadik napon, miközben egyre hörgött, hányás

közben kilehelte lelkét. Haláltusájakor gyomrában diónyi göb támad, emelkedik és csuklást okozva, torka irányába tart. Midőn nyeldeklőjéhez ér, a király nyomban kiadja lelkét... Megbízást adtak Bodó Aladár és Gáspár főtiszteknek, szállítsák le a Dunán Fehérvárra, hogy ott a méltó végtisztességet megadják neki.” Székesfehérvárott temették el, átmenetetileg a templom közepére helyezték, mert sírkápolnája halála idejére még nem készült el. Temetését Heltai Gáspár is felidézi: „... Másodnapon felöltözék őtet szépen királyi módra, és a fejére tevék a királyi koronát, és kiveték a nagy palotának a közepire, hogy minden ember megláthatná őtet. Egynihány nap múlva zsellyébe (zsöllyébe) tövék a testet, és beszurkozzák azt mindenfelől, és hajóba tövék azt, és mellé adák a fő (tiszt) Aladár és Bodó Gáspár, és meghagyá azoknak, hogy elvinnék azt Székesfehérvárra (Április 24én) Szent Márk evangélista napján lőn a temetés. Megnyiták ... a zsellyét, hogy minden ember megláthatja vala a királynak ábrázatját; és koronát adának fejébe, és minden királyi ékességet raknák reá, a királyi pálcát, az országnak keresztes almáját, arany tőrt, sarkantyait és tizenkét vitéz merő fegyverben méne előtte, és ezek viszik vala előtte a sok diadalmos zászlókat, és úgy vivék a testet a Bódogasszony egyházba... És miérthogy az oszlopokon való kápolna kész nem vala... ennek okáért csak a templomnak kezepire csináltanak vala egy üdeig valami koporsót, abba tövék Mátyás király testét...” Első felesége Podjebrád Katalin, György cseh király leánya, meghalt 1464-ben szülés közben. Magzatával együtt a budavári Szent Zsigmondtemplomba temették. Testét 1827-ben fellelték és nagy valószínűséggel Prágába szállították. Második felesége: Aragóniai Beatrix, Ferdinánd, nápolyi király lánya. Meghalt 1508-ban. Halála előtt Nápolyban és Ischia szigetén élt; Nápolyban, a San Pietro-templomban temették el. Gyermekei: János, később Corvin János néven Horvátország, Szlavónia és Dalmácia bánja. Mátyás törvénytelen fia, anyja ismeretlen. Felesége Frangepán Beatrix volt, akitől két fiatal korban (1505-ben és 1508-ban) meghalt gyermeke – Kristóf és Erzsébet – született. János 15o4-ben, 31 éves korában hunyt el Krapinán. A horvátországi lepoglavai pálos kolostorban temették el.

17

Hazamenni Kárpátaljára Egy igaz schengeni mese nem hétköznapi történetete A magyar az egyetlen nemzet KözépEurópában, melynek polgárai a szélrózsa bármelyik irányában indulnak el az ország határain túlra, haza mennek. Ez még akkor is igaz, ha a Magyarországot körülvevő államok jelenlegi és mindenkori kormányai, már ennek a gondolatnak az elolvasásától is herótot kapnak. Illyés Gyula ötágú sípjának egyik legtisztább és legszomorúbban szóló hangja Kárpátalján mostanság nagyon várja azokat, akik segíteni akarnak és tudnak az ott élők nyomorán és elesettségén. Az ipolyfödémesi székhelyű Human International Polgári Társulás, melynek tevékenységéről már szót ejtettünk néhány korábbi írásunkban, a két évvel ezelőtti segélyszállítmány után, ebben az évben is vállára vette az elemózsiás tarisznyáját, és humanitárius csapatának négy tagjával, Molnár Lászlóval, Vida Józseffel, Hrubík Bélával és Pobori Jánossal elindult a schengeni határon át, ahol a kurtafarkú kismalac sem túr, hogy szerencsét próbáljon a magyar-ukrán határon túl. A segélyszállítmány élelmiszerből, kozmetikából, játékokból és némi kézpénzből, mintegy 2000 euróból állt. A pénz nagyobbik részét a társulás tagjai saját bevételeikből, kisebbik részét pedig

Úton a szegénység...

18

Vida József (jobbról) átadja a pénzadományt Bodnár Istvánnak

György Ferenc ipolybalogi plébános a plébániák híveinek adományaiból rakták össze.

A diktatúrát abból ismerni fel, hogy diktatúra van A korábbi, két évvel ezelőtt szerzett tapasztalatokkal felvértezve tisztában volt mindenki azzal, hogy nem könnyű vállalkozásról van szó, hiszen az ukrán vámon humanitárius segélyt átjuttatni legalább annyira nehéz, mint Kósáné Kovács Magdát döntőbe juttatni a Miss Hungary szépségversenyen. Ez egyébként a diktatúrák (ne áltassuk magunkat, Ukrajnában még nincs demokrácia minden látszat ellenére sem) jellemzője, hogy a nincstelenség és az emberi kiszolgáltatottság fenntartása elengedhetetlen. Szolgává és kiszolgáltatottá teszik az embert, s ez tartja fenn a rendszert is. Ezen változtatni senki nem akar, a haszonélvezők és az élősködők közül, mert ez saját létüket veszélyeztetné. Ha ezzel a mentalitással törvények is párosulnak, miszerint a beutazók fejenként egy doboz cigarettát, két kiló lisztet és cukrot, egy tábla csokit, egy liter étolajat vagy egy zacskó cukorkát vihetnek be,

akkor lássuk be, hogy az a közel 800 kilónyi szállítmány, mellyel útnak indultunk, igencsak nagy fejtörést okozott, de az ukrán vámosoknak is, akik azonban zseniális alkalmazkodó képességről tettek tanúbizonyságot. A határ semleges zónájába való belépés után az első szakaszon az ún. kiéheztetés következik, ami abból áll, hogy akármilyen, vagy éppen semmilyen sor esetén is ugyanannyit, mintegy másfél, két órát kell várakozni, minden különösebb indok nélkül. Ez, mint később kiderült azért van, hogy a majdan belépők minden pénzt (értsd kenőpénzt) megadjanak azért, hogy túljuthassanak a határon. Akinek minden technikai, szó szerinti „fennakadás” nélkül sikerül átjutnia a határt jelző, ukrán fekvőrendőrnek nevezett 30 cm magas betondombon, már nem élt hiába. Rögtön ezután egy üres papírcetlit és nyomtatványokat kap az ukrán kiskatonától, akitől semmilyen más információt megtudni nem lehet. A nyomtatvány szövege természetesen ukrán nyelven, azbukával íródott. Nos, itt érzi az ember először igazán kiszolgáltatottnak magát. Kisteherautónkat külön sávba terelik, majd elkezdődik a ,,nemek” harca. Az útlevelek és a nyom-

tatványok ellenőrzése és kitöltése után, jön a vámellenőrzés, melyből megtudhatjuk, hogy a határállomásnak jelenleg hány szolgálatban lévő beosztottja van különböző rangfokozatokban, ugyanis egymás után mindenki meglátogat minket. Megkérdezik hová megyünk, miből, mennyit viszünk, majd sűrű fejrázogatás közepette és nemtetszést kifejező tekintettel ki-ki a feletteséhez, hogy konzultáljon. Az egyre sűrűbb és gyakoribb fejrázogatásból egyértelművé válik számunkra, hogy mindez nekünk rohadt drága lesz. A konzultáció meggyorsítását minden alkalommal, a rangfokozatok emelkedését és az inflációt figyelembe véve, 5, 10, és 20 eurós bankjegyekkel próbáljuk pozitív irányba terelni. Miután túljutottunk az első fordulón, melyben a helyi állomást takarító személyzeten kívül, már mindenkit ,,jobb” belátásra bírtunk, jön az ukrán határ-show-k legújabb fordulója, a Most találd ki nevű társasjáték, melyben, mint örömmel közlik, mindnyájan részt vehetünk, s melynek az a lényege, hogy a rangidős vámtiszt felszólítására el kell találni és el kell helyezni az egyik útlevélbe azt az összeget, amely sem túl kevés, sem túl sok ahhoz, hogy a legnagyobb főnök, akit valaha hátán hordozott e határterület, végre igent bólintson, vagy legalább is levegőnek nézzen minket, apró emberi lényeket, akik merészeljük zavarni az ő nyugalmát munka közben holmi átlépési szándékkal.

Háttérben a Vérke-csatorna

ITTHON

A társasjátékban való részvételtől végül is úgy húzódoztunk, mint Kárpátokban a köd, de végül is 150 eurónál megállapodtunk némi tanakodás után. Mondanom sem kell, hogy elsőre eltaláltuk az összeg nagyságát, ami azt jelentette, hogy túljutottunk az utolsó fordulón is. Távozóban még közlik velünk, teljesen elbizonytalanítva minket, hogy természetesen ha az ukrán határkommandó, a „Tiger” megállít minket, akkor ők mossák a kezeiket. Nyomban nyugodtabb szívvel mentünk tovább.

Szent István Asztély határában

Szent István és a benzinkutak A határ túloldalán az első magyar község Asztély, melyen áthaladván gyönyörű, fából faragott Szent István szobor búcsúztat bennünket. A távolban feltűnnek a Vérke-parti város, Beregszász első benzinkútjai, melyek a bevásárló turizmus igényeit próbálják kielégíteni elsősorban, hiszen az árakból kitűnik, hogy az üzemanyag itt feleannyiba kerül,mint nálunk, vagy Magyarországon. A város első pilantásra elhagyatottnak, gazzal benőttnek, lepusztultnak és leromboltnak tűnik. Második pillantásra méginkább. A várost átszelő széles nyomtávú vasúti sínnél feltűnik házigazdánk, barátunk, Bodnár István, aki civilben nyugalmazott egyetemi tanár, a vidék ismerője és a Szent György

Lovagrend tagja. Tőle tudjuk meg, hogy Szent István azért áll a benzinkutak előtt, hogy óva intsen mindenkit ukrán benzin vásárlásától, mert ha 15 liternél többet vennénk, a határon nem engednek vissza.

Nagybakta és Beregszász Utunk Bodnár István lakhelyére, Nagybaktába vezet, mely település arról nevezetes, hogy szinte semmilyen nevezetessége nincs, kivéve azt a százéves, védett tölgyet, melyet a község főterén acélrúddal támasztottak ki, nehogy kidőljön. Később megtudjuk, hogy a nemrégiben épült református templomot a holland protestánsok adakozásának köszönhetően fejezték be. Miután a segélyszállítmányt kiraktuk, némi felfrissülés után vendéglátónk meghívott bennünket egy kis beregszászi városnézésre. Kifelé haladva az utcából, némi idill keretén belül látjuk ám, hogy a szomszédban a házőrző kutya egy kismalac társaságában szaladgál a koratavaszi napsütésben. Mivel István az itteni, egykori mezőgazdasági kutataóaállomáson dolgozott, elárulja, hogy az utcabeliek többnyire a kutatóállomás volt dolgozói, a volt Szovjetunió szinte minden részéről érkeztek ide, és az állomás megszűntével itt is maradtak. Csak remélni tudom, hogy nem keresztezni akarják őket, mint

19

Petőfi társaságban

Szent István a római kat.templom előtt

20

az az ismerősöm, aki a nyúlketrecben együtt nevelte a nyulat a macskával, mert azt szerette volna elérni, hogy a nyúl fel tudjon mászni a fára a rókák elől. Végül is egy ugató malac, amey elkergeti az éhes tolvajokat, és még kolbásznak sem utolsó, hasznos egy ilyen vidéken. Nagybaktából kifelé menet, szemben feltűnnek az aranyt izzadó tachyt hegyek. István elárulja, hogy aranybányászatot nemrégiben hagyták abba, mert a hegy oldalában lévő ciánderítő gyakran kiöntött, aminek senki sem örült igazán, különösen a lakók nem. (Nem mintha a környezetvédelem kiemelt kormányprogram lenne Ukrajnában). Erről tanúskodik az Alföldön megjuhászodó Borzsa és Latorca folyókat összekötő Vérke-csatorna is, amely Beregszász város összes szennyvizét magába fogadja, és a mért adatok szerint a szennyezettsége a megengedett határérték ötezerszeresét is eléri! A csatornát látva, mely szinte nem is folyik csak helyben áll, nem is csodálkozunk ezen. Ettől már csak az groteszkebb, hogy a folyó partján lévő járási hivatal épülete előtti zászlórúdon, az ukrán zászló mellett ott lobog a magyar trikolór is. Lám, még a diktatúráknak is megvan a maga bája! 1946-tól hivatalosan ukránul Berehove-nak, oroszul Beregovo-nak nevezik Kárpátalja egyetlen magyar többségű városát, Beregszászt, amely 1991-ben kapta vissza történelmi nevét. 2001. május 17-ig járási alárendeltségű város volt, (ekkor kapta meg a megyei jogú város címet). Most járási székhely, 72 kilométernyire fekszik Ungvártól, a Kárpáton túli megye székhelyétől. A Beregszászi járás területe 802 négyzetkilométer, lakosainak száma 83 ezer, ebből a városban 32 ezren élnek. Beregszászon mindenki ismeri a város keletkezéséről szóló legendát, melyet elbeszélő költemény formájában Tompa Mihály dolgozott fel. A rege arról szól, hogy egy Szász nevű pásztor ezen a tájon legeltette gulyáját, amikor a szomszéd kormos bikája rárontott a vezérbikára. A két hatalmas állat élet-halál harcot vívott, az ádáz küzdelemben patáikkal feltúrták a gyepet. A gödörben talált kádban aranykincs hevert, amiből Szász pásztor templomot építtetett, s körülötte lassan benépesült a környék... Beregszász kiemelkedő szerepet játszott a Rákóczi Ferenc vezette kuruc szabadságharcban. 1703. május 22-én a város főterén bontotta ki Esze Tamás a felkelés zászlaját. Itt adta ki Rákóczi Ferenc 1705. december 20-án a felkelésre buzdító jelszavát.

Az Illyés Gyula Nemzeti Színház

1847 nyarán Beregszászon járt Petőfi Sándor. Erről emléktábla tanúskodik a ház falán, ahol megszállt. Itt írta Meleg dél van című költeményét. Mindössze 12 soros vers ez, de minden beregszászi számára nagyon kedves: Meleg dél van kinn a mezőben. Rakja a nap tüzét erősen. Meleg dél van, meglippen a madár, A fáradt eb kiöltött nyelvvel jár. Két lány gyűjti a széna rendjét, Két siheder hordja a petrencét, Hej, de nem telik nagy kedvök benne, Mert ilyenkor súlyos a petrence. Legjobb dolga van most a királynak Vagy ott annak a gulyásbojtárnak; Király pihen aranyos karszéken, Gulyásbojtár kedvese ölében. Nem messze ettől a háztól, az Arany Páva fogadó sarkán, a mai Rákóczi téren áll a költő szobra. Sajnos az ukrán nacionalisták sem az irodalomszeretetükről híresek, ezért, mint Pozsonyban, itt is gyakran megrongálják, vagy festékkel öntik le a szerény kis szobrot. Nem messze a szobortól magasodik a beregszászi római katolikus templom, Kárpátalja legjelentősebb gótikus építészeti emléke. Sokan mondják, hogy az európai kultúra addig tart, ameddig a gótikus katedrálisok húzódnak. A beregszászi templom is ilyen peremzónában fekszik. Északkeletre már egy más fajta kultúra felé nyílt út. Beregszász a szabad királyi városok közt is a legszélső volt. Helyzete és szerepe is egy kicsit a Brassóéra emlékeztetett. A templom előtt nemrégiben Szent István szobrát avatták fel. A város főterén nyitva tartja kapuit a tanulni vágyó ifjúság előtt az erősen felújításra váró Tanárképző Főiskola, de itt működik az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház is, a járási kultúrház mellett pedig amatőr népszínház szolgálja a magyar színházkedvelő közönség igényeit. Jelentős a vidék borászata, a kárpátaljai borokat a Beregszászi Szőlő- és Pincegazdaságban palackozzák. Áldozatos munkát végez a magyarok azonosságtudata megtartása terén a Beregvidéki Magyar Kulturális Szövetségének és a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetségenek számos városi és járási szervezete. Beregszászban négy köztéri szobrot (Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Bethlen Gábor, Illyés Gyula) emeltek, 42 emléktáblát avattak a magyar

ITTHON

nemzet nagyjai emlékének. 2001 végén Beregszászban megnyílt a Magyar Köztársaság Főkonzulátusa. A vidék híre még szlovák kormánykörökben is felértékelődött azt követően, hogy jelenlegi közársasági elnökünk nemrégiben a Kárpát Medencei Magyar Képviselők Fórumát egyik televíziós vitájában, Kárpátaljai Magyar Képviselők Fórumának nevezte. Ennek hatására, vagy éppen ezért, állítólag, idén sem indítanak kirándulóbuszokat a szlovák kormány költségén ebbe a térségbe.

Búcsú a várostól és vendéglátónktól Városnéző sétánk befejeztével a főiskola melletti parkolóban álló kocsink felé vesszük az utunkat. Alig érünk oda, máris két, szinte rongyokban lévő kéregető asszony lép hozzánk. Magyarul kérnek tisztelettudóan némi pénzt. Az egyik halkan mondja, már két napja nem evett semmit. Két eurót nyomok a kezébe, mire rettenetesen megijed, mert nem ismeri ezt a pénzt. Kérdi, hrivnyát nem tudok-e adni? Sajnos a jó öreg hrivnya hiányzik a mi pénztárcánkból is. Látva ezeket az embereket, és a téren egy-két birsalmát áruló

öreg néniket, szomorúan gondolunk az itt élők jelenére és jövőjére. Ahol ugyanis az embernek szinte semmije sincs, ott a valamit - mint ezt a két eurós érmét sem tudják mihez mérni Az írek szerint amikor a Jóisten az időt teremtette, bőven teremtett belőle. Ha ennek ellenére mégis úgy érezzük, kevés az idő, nincs idő, azaz keveselljük azt, ami pedig végtelen, akkor nyilvánvalóan nem az idő mennyisége, hanem a szemléletünk milyensége a hiányérzet valódi oka. Beregszászt látva az az érzésünk támadhat, hogy a Jóisten kissé hátat fordított az itt élőknek, és a végtelen idő is megállt itt úgy húsz-harminc éve.Van egy mondás, miszerint ami mérhető, azt mérd meg, ami mérhetetlen, azt hidd el, ami hihetetlen, azt képzeld el. Nos, hazafelé menet elképzeltem, vajon mi lett volna, ha a Jóisten a világnak ezen a szegletén tesz le bennünket sorsot fordítani. Nem tudom. Egyet viszont tudok. Itt testvéreink élnek. Azt a nyelvet beszélik, amit mi, azt a kultúrát vallják magukénak, amit mi, és ők is a csonka Magyarország határain kívül élnek, mint mi. Mégis: egy nemzet vagyunk. Szegényen is, meghurcoltan is, megalázva is. Reménykedjünk, hogy egyszer csak hátra pillant a Jóisten, és őket is észreveszi. Palócz

21

Jubileumi Kármán Napok

Az idei, nullákkal és kilencessel kerekedő év számos jeles, emlékezésre ösztönző évfordulót hozott, egyetemes nemzeti kultúránk által számontartott évfordulókat, a szlovákiai magyar nemzeti közösség jubileumait és helyi, losonci vonatkozású kerek évfordulókat is. Mindezekről megemlékeztek a losonci Csemadok legnagyobb múltú tavaszi rendezvénysorozatán, amely 2009. március 12-én kezdődött, egy fényképekből és egyéb dokumentumokból összeállított kiállítással. A Kármán Napok 40 éve című kiállítást Hahnné Duray Éva, az alapszervezet elnöke állította össze, aki az első, 1969-es rendezvénynek is szervezője volt. A felvilágosodás kora, Losoncon született jeles írójának emléke 40 éve került vissza a köztudatba. 1945-ben eltávolított emlékművét Dobos László, akkori miniszter ünnepi beszédével „rehabilitálták“, ha nem is eredeti helyén, a volt gimnázium előtt, de egy olyan helyen,

Koszorúzás a Kármán emlékműnél.

22

– a ref. templom mellett- amelyből azóta zarándokhely lett. A losonci Kármán emlékmű ugyanis nem csak az íróra emlékeztet, hiszen helyén eredetileg honvédemlékoszlop állt. A rendszerváltás óta itt koszorúznak a losonci magyarok március 15-én. Így volt ez az idén is, amikor a koszorúzás bevezetőjeként egyebek közt a következők hangzottak el: “Ide hozd óh, hű magyar nép hívedet. Itt tanuld meg, mi a hazaszeretet. ...Csak törpe nép felejthet ős nagyságot. Csak elfajult kor hős elődöket. A lelkes eljár ősei sírlakához, s gyújt régi fénynél új szövétneket“. Ezeket az emelkedett gondolatokat olvashatnánk – ha még állna helyén a 160 évvel ezelőtt itt dúlt losonci csata emlékműve, a hajdani március 15-i megemlékezések színhelye. Bár az emlékmű 1945 óta már csak emlékezetünkben él, ismét itt vagyunk, hogy emlékeink régi fényénél identitásunk szövétnekét ismét meggyújtsuk, nemzeti hovatartozásunk bizonyítékaként elhelyezzük az emlékezés koszorúit. Mert –Vörösmarty szerint- “emlékek nélkül népeknek híre csak árnyék“, és emlékek nélkül az Európa Unióban – melynek immár 5 éve polgárai vagyunk -még inkább fenyeget a feloldódás, az elszürkülés az “elglobalizálódás“ veszélye, pedig valahová tartozni kell, és mi ide tartozunk, ezt bizonyítjuk e helyen immár 40 éve. Akkor

lett újra zarándokhely ez a tenyérnyi hely itt a templom tövében! Bizony, ráillenek Reményik Sándor sorai:“Hát vesd meg lábad ott ahol megállhatsz - S azt mentsd, azt a talpalatnyi helyet --azt a sírodnak is kevés humuszt, azt a pár négyzetméternyi helyet!“ Koszorúinkkal most nem csak nemzeti ünnepünkre, nem csak városunk szülöttére, a 240 éves Kármán Józsefre emlékezünk, hanem arra is, hogy a Kármán-emlékmű 1969. márciusában történt újraleleplezése fontos része volt annak a sokszor elakadó, lassú folyamatnak, amellyel a felvidéki magyarság visszaperli, visszaszerzi múltját, jussát.“ A koszorúzást hagyományosan ünnepi műsor követi. A Vigadó nagytermében szép számú közönség hallgatta az ünnepi szónokot, Bauer Editet, az Európa Parlament képviselőjét, aki jelenlétével és gondolataival megtisztelte a losonci és füleki március 15-i rendezvényeket. A műsort a Szózattal nyitotta és a Himnusszal zárta a losonci Serly Kamarakórus. A rendezvénysorozat névadójára, Kármán Józsefre nem csupán születése 240. évfordulója alkalmából emlékeztek, hanem annak apropóján is, hogy 40 éve mutatta be a Csemadok színjátszócsoportja először Szabó Magda, Kármán József művei alapján írt színművét, a Fanni hagyományait és éppen 20 éve került ugyanez, részben ugyanazokkal a szereplőkkel újra színpadra Losoncon - megalapozva a mai Kármán Színházat. A nemzetcsinosító Kármán örökbecsű gondolatait nemzeti nyelvünkről Erdélyi Gábor tolmácsolta. A „Fanni hagyományai“-ból a 20 évvel ezelőtti előadás főszereplői, Erdélyi Gabriella és Erdélyi Attila, a Kármán Színház tagjai mondtak részleteket. A 160 éve lezajlott losonci csatát Csák István idézte fel korabeli vissza-emlékezésekből vett érdekes idézetekkel. Az őszre tervezett emlékműsor előzeteseként- énekkel, verssel, prózával köszöntötték a 60 éves Csemadokot, melynek szerteágazó, a kultúra minden

Hahnné Duray Éva, az alapszervezet elnöke megnyitja a Kármán Napok 40 éve c. dokumentumkiállítást Lent: A Kármán Színház jubileumi műsorának fináléja

megnyilvánulási formáját felölelő tevékenységében mindig fontos szerepe volt Losoncon is az előadóművészetnek. Ezzel a műsorblokkal az idei magyar nyelv évére is emlékeztek, emlékeztettek. Erdélyi Gábor és a Serly Kamarakórus énekelt, a 20 éve elhúnyt Márai Sándor emlékét, gondolatait, műveiből válogatott részletekkel Dósa Annamária elevenítette fel. A legendás régi csemadokos, kultúrmunkás, a Kármán Napokon is szerepelt Gyurcsó István költő szívbemarkoló és sajnos ma is időszerű versét Hajdók Hajnalka tolmácsolta. Március 19-én két rendezvénnyel folytatódott a Kármán Napok műsorfolyama. Délelőtt a Tompa Mihály Vers- és Prózamondó Verseny területi döntőjének rész-

ITTHON

vevői mérték össze tudásukat a Timrava Kultúrházban, illetve a Zeneiskola helyiségében. Délután a Magyar Kulturális Központban Kármán József életét és munkásságát mutatta be vetítéssel illusztrálva Böszörményi István. Losonc legismertebb szülötte 1769. március 14-én, a helyi református lelkész fiaként látta meg a napvilágot. Pesti és bécsi tanulmányai után a magyar irodalom, lapkiadás, színjátszás, művelődés egére üstökösként röppent fel, de hamar -26 évesen- kihúnyt. Az általa szerkesztett folyóiratban, az Urániában jelentette meg műveit, melyek közül maradandó értéket a Nemzet csinosodása c. művelődési programtervezet és a Fanni hagyományai c. levélregény képvisel. Kármán nevét a rendezvényso-

rozaton kívül a helyi magyar tannyelvű alapiskola és óvoda is viseli. Ennek előcsarnokában márványba vésve olvasható az a ma is időszerű megállapítás, miszerint: „...nemzeti nyelvünk...az a végvár... az a mód, a melly nemzetünket lételében megtartja, az a jegy, a melly megóv, hogy a többek között el ne olvadjunk...“ Az aktuális évfordulókhoz kapcsolódó helytörténeti előadások szerves részét képezik a Kármán Napoknak. Március 26án a Magyar Kulturális Központban az 1849- március 24-i losonci csata történetét mesélte el korabeli dokumentumok, viszaemlékezések alapján Böszörményi István. 160 éve – az ideihez hasonló zord, havas időben - Beniczky Lajos őrnagy, Görgey Artúr VII. hadtestének egy portyázó alakulatával, 34 huszárral, mintegy 500 -részben szlovák- honvéddel, két ágyúval rajtaütött a Losoncot éppen megszálló császári csapatokon, és megfutamította a túlerőben lévő ellenséget. A losonci huszárbravúr közvetve hozzájárult a honvédsereg Komáromot, majd Buda várát felmentő tavaszi hadjáratának sikeréhez. A jubileumi Kármán Napokra a jubiláló losonci Kármán Színház ünnepi műsora tette fel a koronát. Március 29-én este megtelt a Timrava Kultúrház nagyterme – csakúgy mint 20 évvel ezelőtt, mikor a Fanni hagyományai került színre. A Csák István vezette társulat „Nemcsak a húszéveseké a színház“ című gálaműsorában felvillantotta két évtizedes tevékenysége legnagyobb sikereit az 1989-es Fanni hagyományaitól a tavalyi Tanulmány a nőkről c. darabig. Az eredetileg a Csemadok losonci alapszervezete mellett létrejött alkalmi színjátszócsoport fokozatosan önállósult, polgári társulatként tevékenykedett egyre sikeresebben, aminek bizonyítéka a közönség lankadatlan érdeklődése és szeretete mellett a Jókai Napokról hazahozott sok-sok díj. A jubileumi gálaműsorban közreműködtek a Kármán Színházzal már évek óta együttműködő Gyöngyösi Játékszín és a salgótarjáni Vertich Színpadstúdió tagjai is. A Kármán Napok 40 éves történetét sokszorosított kiadványban is megörökítette a losonci Csemadok alapszervezet. Ez elektronikus formátumban hozzáférhető a Csemadok honlapján a publikációk rovatban. Böszörményi István fotó: Galcsik Károly és Böszörményi István

23

„Oly korban éltem én e földön....” 100 éve született Radnóti Miklós „Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok. Felnőttem. S kérdezed: miért? Hát nem tudom. Szabad szerettem volna lenni mindig S őrök kisértek végig az úton.” (IV.ECLOGA) Radnóti Miklós 1909. május 5-én született Budapesten. Születése tragédiával járt: édesanyja és ikertestvére is meghalt. 12 éves korában édesapját is elveszítette. Gyámja nagykereskedő volt, s a fiút is kereskedelmi pályára szánta. Kívánságára az érettségi után a csehországi Libereceben járt (1927-1928) textilipari iskolában. Radnóti életrajzokban találkozhatunk azzal a megjegyzéssel is, hogy a költő Liberecben főiskolába tanult. Ez azonban nem fedi a valóságot. A Komáromban élő dr. Egri Zoltánné szerint csak szakiskoláról beszélhetünk. Megnevezése: Állami Textilipari Szakiskola (főiskolát csak az 1950-es években nyitottak). A tanárnő diplomamunkája kapcsán végzett kutatást Csehországban. Első férjével, néhai Virágh Józseffel, 1970-ben végigjárták Liberecben mindazokat a helyeket, ahol a költő megfordult. A házban, ahol lakott, a cipészmester még emlékezett rá. Az iskola archívumában megtalálták a bejelentőlapját és bizonyítványát is. A Virágh-házaspár kutatómunkájának nyomán derült fény arra,

24

hogy az egykori diák, Glatter Nikolaus nem más, mint a modern magyar irodalom egyik jeles költője. 1972 októberében leplezték le az iskola falán elhelyezett Radnóti-emléktáblát. Már 15 éves korától írt verseket, ezt Liberecben is folytatta. Mivel jól beszélt németül, ebben a cseh-német környezetben került közel a német expresszionizmushoz. Mikor 1928 nyarán hazaérkezik Budapestre, barátaival egy avantgarde folyóiratot szerkesztenek „1928” címmel. Ekkor még nem használja a Radnóti művésznevet, eredeti nevén, Glatter Miklósként szerepel. Költőnk családi gyökerei – apai ágon – a Felvidékre, Gömörbe vezetnek, nagyapja Rozsnyón, édesapja Nemesradnóton született. 1934-ben már kérvényezi a névváltoztatást, június 1-jén kelt levelében írja (majdani feleségének): „...Magyar költőnek magyar név kell. A Radnót falunak a nevét választottam, ahol nagyapám kocsmáros volt és apám is született: legyek Radnóti. Így adtuk be a kérelmet.” A Belügyminisztériumban ezt elutasítják, és a Radnóczi nevet engedélyezik számára. 1930-34-ben a szegedi egyetemen tanult, magyar-francia szakos tanári oklevelet és doktorátust szerzett.

1935-ben Budapestre költözött és feleségül vette Gyarmati Fannit. Tanári álást nem kapott, alkalmi munkákból, óraadásból élt. A Nyugat és a Gondolat folyóiratok munkatársa lett. A háború alatt 1940-től haláláig többször hívták be - zsidó származása miatt – munkaszolgálatra. 1942 nyarán a munkaszolgálat nagyon megviselte, korházba került. Jelentős személyiségek kérésére felmentik a szolgálat alol. 1944 májusában újabb behívót kap, Bor közelében (Szerbia) a Heidenau-táborba szállították, rézbányában és útépítésen dolgozott. Szeptemberben a foglyokat Németország felé irányították. A halálmenet november 8-án (vagy 9-én) Győrbe érkezett,

többen közülük járóképtelenek voltak már. Őket Radnóti Miklóssal együtt Győr után, az abdai határban agyonlőtték. Holttestére két év múlva leltek egy tömegsírban. Zsebében megtalálták azokat a verseit, amelyeket a táborban és az „erőltetett menet” során írt. A költő felesége, Gyarmati Fanni ma is őrzi férje emlékét, budapesti lakása ajtaján most is ott van a névtábla: Dr. RADNÓTI MIKLÓS. Első versei a Jóság c. antológiában, majd a Pogány köszöntő c. kötetben jelennek meg. A pogány életöröm természetélménye szólalt meg bennük. Az újmódi pásztorok éneke (1931) c. kötetét elkobozták és a költőt 8 napi felfüggesztett fogházbüntetésre ítélték. 1931 december 8. (Főtárgyalás) „...Nem észleltetett enyhítő körülmény s két versem nyolc napot nyomott, fölállva hallgattam. Tudták kiktől születtem, hol s mikor, ösmertük egymást és hogy kimentek, mégse köszöntek.” Az idézett versrészlet az 1933-ban megjelent Lábadozó szél c. kötetből való, melyben szakított az avantgarde érzésvilággal. A valósággal a maga teljességében lírai naplójában találkozunk. Nincs már pogány életöröm. A költő ráeszmél a másságára, a rákényszerített faji megkülönböztetésre: TUDTÁK KIKTŐL SZÜLETTEM.... ÖSMERTÜK EGYMÁST...MÉGSE KÖSZÖNTEK... 1936-ban jelent meg Járkálj csak, halálraítélt c. verseskötete. A címadó vers Radnóti Miklós további költészetének akár a mottója is lehetne. Utolsó, még életében kiadott könyve a Meredek út (1938). Ezután már csak üggyel-bajjal tudja egy-egy versét elhelyezni a lapokban. A második világháború idején töbnyire csak műfordításait jelentethette meg. Kitünő fordításai a világirodalom sok fejezetét felölelik, Sapphótól - Paul Éluard-ig. Egyetlen prózai alkotása van, az Ikrek hava, a saját árvaságát írja le benne. Utolsó verseit már csak a jövő számára írta, költészetében eluralkodik, a szomorúság, a halálfélelem. Érzi, hogy a szeretett haza nem tudja őt megvédeni. És mégis: 1944. januárjában formailag és tartalmilag is gyönyörű verset ír a hazáról. Ez is mutatja Radnóti Miklós emberi nagyságát. A Nem tudhatom c. költemény a hazaszeretet himnusza:

ITTHON

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, annak mit rejt e térkép? Gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát, az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, ím itt e kő, de föntről e kő se látható, nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható. Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek. Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg. Összeállította: Vendégh Piroska

25

Kitüntették a Szlovákiai Magyar Pedagógusok

Vass Lajos Kórusát Egymást érik az örömteli események a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusa háza táján. November végén – ahogy arról már korábban, Hecht Anna írásában beszámoltunk – aranykoszorús minősítést nyert egy prágai kórusversenyen, és a zsűri különdíját is elnyerte a legjobb műsor-összeállításért. Decemberben nagy sikerrel szerepelt a pozsonyi Rádióban a Kulcsár Tibor emlékére rendezett műsorban. A januári és a februári

felkészülés már a márciusi budapesti fellépéssorozatnak szólt. A Tanítókórus március 7 én a Mátyástemplomban énekelte Lisznyai Szabó Gábor IX. miséjét, amely valószínűleg most hangzott el először nagyközönség előtt. A 1949 alcímet viselő misét a zeneszerző, – aki annak ellenére, hogy az idő tájt a terézvárosi főplébániatemplom orgonistája volt – nem adathatta elő. A mű kéziratban maradt. A kéziratot Horváth Márton Le-

Koncsol László gratulál Tóth Árpádnak, a Vass Lajos Kórus vendégkarnagyának Lent: Hecht Anna átveszi Martényi Árpádtól az elismerésről szóló oklevelet

26

vente, fiatal budapesti zeneszerző és Tóth Árpád, a Tanítókórus vendégkarnagya kutatta fel. Kettejük érdeme, hogy hatvan évvel a megkomponálása után a mise az őt megillető környezetben és színvonalas előadásban hangozhatott el. Az igényes, újszerű harmóniákkal, nehéz ritmusképletekkel teli művet Tóth Árpád két hétvégi próba alatt tanította be a kórussal, és magabiztosan tartotta kezében a szólamokat az előadás alatt is. Az orgonakíséretet Horváth Márton Levente játszotta, aki ez alkalommal zeneszerzőként is jelen volt, hiszen az áldozás alatt a Tanítókórus az ő szerzeményét, az O salutarist énekelte. A felajánlás alatt John Stainer: God So Loved The Worldje, a mise végén Kodály Zoltán: Sík Sándor Te Deuma hangzott el. Mindkét művet eredetileg Józsa Mónika, a kórus művészeti vezetője vezényelte volna, de ő – betegsége miatt – nem vehetett részt sem a pénteki, sem a vasárnapi rendezvényen. Az ő szerepét is Tóth Árpád vette át. A mise végén Martényi Árpád, az Esterházy János Emlékbizottság elnöke mutatta be a Tanítókórust a Mátyás-templom közönségének. Az ezt követő rövid, de annál színesebb hangversenyen négy mű hangzott el. Kodály Zoltán 121. genfi zsoltárját Horváth Géza vezényelte. 200 éve született Felix Mendelssohn-Bartholdy. A kórus művészeti vezetése ettől függetlenül is műsorra tűzte volna Hör’ mein Bitten című művét, hiszen ritkán adódik arra alkalom, hogy egyszerre álljon rendelkezésre jó orgona és magabiztos orgonista is. Híves Mária csodálatos szólóéneke betöltötte a Mátyás-templom hatalmas légterét, Horváth Márton Levente orgonakísérete szárnyakat adott a kórusnak is. Jó volt énekelni, és – a közönség vastapsából ítélve – bizonyára jó volt hallgatni is. Igazi különlegességnek számított Benjamin Britten: A Hymn to the Virgin című műve, amelyben egy kvartett válaszolgat a nagykórusnak. Ebben a „vokális concerto grosso”-ban a nagykórus angol nyelven előadott, huszadik századi hangszerelésű anglikán kórusművére a kvartett (mintegy a múltból „visszaszólva”) latin nyelven, régi korok stílusát idézve felelget. A kvartettben Híves Veronika (szoprán), Juhász Diána (alt), Fazekas István (tenor) és Kilácskó Gyula (basszus) énekelt.

A szombat esti hangversenyt Bárdos Lajos: Boldogasszony című kánonja zárta – kétszeresen is kapcsolódva ezzel a helyszínhez, hiszen a szerző 1942-től 1962-ig volt a Boldogasszony-templom (tehát a Mátyástemplom) karnagya. A szombati hangverseny sikere nagy mértékben annak is köszönhető, hogy az Esterházy János Emlékbizottság és a Magyar Kultúra Alapítvány közvetlenül a Mátyás-templom szomszédságában, a Kulturinnov Szállóban biztosította a kórus próbalehetőségét, szállását és étkezését. Ezen felül arról sem feledkezhetünk meg, hogy a Boldogasszony-templom mai karnagya, Tardy László (aki egyébként már 1966 óta látja el ezt a szolgálatot) minden lehetőséget kiharcolt a kórus helyszíni próbái számára. Vasárnap, március 8 án a Tanítókórus is részt vett az Esterházy Emlékünnepségen, amely Esterházy János emléktáblájának megkoszorúzásával kezdődött a Szép utcában. Erdélyi Gézának, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház nyugal-

ITTHON

mazott püspökének ünnepi beszéde előtt a kórus Szokolay Sándor: Ima rontás ellen című művét adta elő. Az ünnepély a Magyarok Házában folytatódott az Esterházy-emlékplakettek átadásával. A Rákóczi Szövetség Elnökségének döntése értelmében a díjat 2009 ben Cservenka János, a hidaskürti Középfokú Magán Szaktanintézet és Magán Kereskedelmi Akadémia alapítója, valamint a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusa vehette át „a felvidéki magyarság megerősítésében és gróf Esterházy János mártír politikus szellemi örökségének szolgálatában folytatott tevékenysége elismeréséül”. A kórus laudációját Koncsol László mondta el. A díjátadás alatt a Tanítókórus négy művet adott elő Tóth Árpád vezényletével. Az első blokkban hangzott el Kodály Zoltán: Ének Szent István királyhoz és Vass Lajos—Csontos Vilmos: Hűség című műve. Szíjjártó Jenő: Esti hangulat Zsérén és Vass Lajos—Koncsol László: Biztató című kórusművének előadása után a közönség együtt ünnepelte a Tanítókórussal

a mondanivalójában és megformálásában egyaránt nagyszerű mű költőjét. A díjátadás után az énekkar kissé meglepte a közönséget, amikor a színpadot elhagyva a nézőtérre vonult, és onnan énekelte Horváth Márton Levente: O salutarisát. Újabb meglepetésként hatott, hogy az egyházi művel egy időben (annak egy újabb szólamaként) megszólalt egy magyar népdal is Híves Mária és Tóth Ivett előadásában. A művészeti vezető távollétében Hecht Anna, a kórus elnöke köszönte meg a Rákóczi Szövetség Elnökségének és az Esterházy János Emlékbizottságnak a megtisztelő elismerést. A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusa idén ismét jubilálni készül: novemberben 45 éves lesz. Tapasztalt, régi tagjait is megtartva tudott az utóbbi két évben jelentős mértékben fiatalítani, hangszínt és stílust váltani. Legutóbbi fellépései arról győzhetnek meg mindenkit, hogy nemcsak fényes múltja, hanem reményteljesen jövője is van az együttesnek. –hg–

Próba Horváth Márton Leventével

27

Fent: 2008.04., Budapest; lent: Prága, Az eredményhirdetés után. Fotók: Horváth Géza (4), Balla Viktória (1)

28

Vadgesztenyék gyertyái fénylenek... Mázik Mihály Bölcskalendáriumából Tavaly év végén – magánkiadásban –megjelent egy tanulságos és érdekes könyv, a Bölcskalendárium. Szerzője, dr. Mázik Mihály nyugalmazott tanító, aki a keleti végeken szolgálja a magyarságot, s aki fájó szívvel tapasztalja, hogy a népi bölcsességek ismeretének kora eltűnőben van. Vonatkozik ez az időjárással kapcsolatos, évszázados megfigyelések használatára is, hiszen ma már a falusi ifjú ember is a rádióból vagy a világhálóról tájékozódik a várható időről, nem az eget kémleli vagy a hajdani szólásokat, közmondásokat, rigmusokat veszi alapul. Mázik Mihály írja a szép küllemű kötet utószavában: „A népi hagyományok, közöttük az időjárással kapcsolatos bölcselkedések is folyton csiszolódtak, gömbölyödtek, fényesedtek, mint a kövek, melyeket a gyors hegyipatak lesodor a völgybe. Közkinccsé csak akkor válnak, ha az emberek elfogadják őket, illetve beilleszkednek az illető közösség hagyományaiba. Szerencsésnek tudhatom magam – sok más, hetven felé ballagó társammal együtt, mert mi még részesei lehettünk a gazdag népi /falusi, paraszt/ hagyományoknak, szokásoknak. Szülőfalum az ötvenes évek végéig meg tudta őrizni hagyományait – velük élte köznapjait és ünnepeit a Bódva folyó vidékén. Maradandó útravalót kaptam a szüleimtől is. Megboldogult édesapám, aki megjárta a Don-kanyar poklát, megélte/–tük/ a hontalanság éveit, az egyszerű falusi ember bölcsességeinek élő lexikona volt.” (A Bölcskalendárium a szerzőnél, Dr. Mázik Mihálynál rendelhető meg. A kötet ára 6 euró. Telefonszám: 055 466 21 81)

Évszázados tapasztalat igazolja, hogy ebben az időszakban hidegre fordul az idő s tönkreteszi a zsenge rügyeket, vetést. Némely borvidéken – ha májusi fagy éri a szőlőt – mondják: „a fagyosszentek megszüreteltek”. /Vagy/”Sok bort hoz a három – ác, ha felhőt egyiken sem látsz”. Május első napjára /vagy pünkösdvasárnap reggelére/ májusfát állítottak a legények szeretőiknek. A nyír- vagy fenyőfa magassága, nagysága presztízskérdés volt minden legény számára, s nem, kis büszkeséget jelentett ez a kiválasztott leánynak, illetve az egész családnak... Pünkösd a keresztény egyházak kiemelt ünnepe: Jézus mennybemenetele után a Szentlélek eljövetele. Mozgóünnep, ahogyan a húsvét is, és éppen ettől függően pünkösd május l3-a és június 13-a közötti időszakra esik. Az ünnephez számos színes népszokás kapcsolódik. A Szentháromság – szintén mozgóünnep, mindig a pünkösd utáni első vasárnap, ezért a székelyek „kicsi pünkösdnek” is nevezik. Sajnos, lassan a feledés homályába vész a pünkösdi király és királyné-választás többszázéves hagyománya! A Nyitra-környéki magyar falvakban még élő hagyo-

mány, s örvendetes, hogy több helyen megpróbálják újraéleszteni. Tekintettel pogány eredetére, az egyház is tiltotta a pünkösdi király-választást. A pünkösdi királyné választást, ma gyerekek járják (öt kislány: kettő megy elől, kettő hátul s középen halad a talpig fehérbe öltözött, befátyolozott pünkösdi királyné.) Bekopognak a házakhoz, s ha engedik, bemutatják a pünkösdi királynét, s éneklik a közismert dalt: Mi van ma, mi van ma? Piros pünkösd napja. Holnap lesz, holnap lesz A második napja. András pajtás, bukrétás, Jól megfogd a lovadnak a száját, Ne tipossa, ne tipossa A pünkösdi rózsát! Nem anyától lettél, Rózsafán termettél Piros pünkösd napján Hajnalban születtél! Az éneklés után háromszor is magasra emelik a kis királynét, s mondják: „Ekkora legyen a kendtek kendere!” – s közben leveszik róla a fályat. A kislányok a játékért kis kosarukba diót, almát, süteményt és némi pénzt kapnak a háziaktól. (részletek a könyvből)

A szerző (balról) Molnár Pál tornai polgármesterrel az ottani könyvbemutatón

Május Szirom borzong a fán, lehull: fehérlő illatokkal alkonyul. A hegyekről hűvös ér csorog, lépkednek benne lombos fasorok. Megbú a fázós kis meleg, vadgesztenyék gyertyái fénylenek.

Májusi hagyományaink A néphit szerint Pongrác, Szervác, Bonifác úgy fagytak halálra, hogy ruháikat szegény betegekre terítették. Pongrác ókeresztény vértanú volt (+304).

ITTHON

29

Mert mibennünk zeng a lélek Szepsi filmsiker három vallomás tükrében

Bartók Csaba akkor lenne boldog, ha le sem kellett volna forgatnia az anyagot (Fotó: Hegedüs Róbert)

Filmetűd egy árulásról

Gyásznapként vonult be az elszakított magyarság életébe 2004. december ötödike: a hazaáruló, kizárólag önös érdekeit szem előtt tartó réteg ekkor mondott nemet a nemzet egységesítésére. E szomorú eredmény azt is megmutatta, milyen mérhetetlen rombolást okozott a lelkekben a liberális és szocialista szennymédia mocskos, minden erkölcsiséget nélkülöző munkája. Ettől a pillanattól kezdve testvéreink nyugodtan elmondhatják: nem az anya-, hanem csak Magyarországra jönnek, ha erre visz útjuk. Többek közt erről is beszélt Bartók Csaba, a december ötödiki traumát feldolgozó felvidéki művész, a lakiteleki filmszemle fődíjas rendezője. Haldokló ember, iskolai diáksereg, római katolikus mise résztvevői, csujogató táncházasok, fekete kendős öregasszony, ráncos kezű parasztbácsi – többek mellett ők mondják el Nagy László Táncbéli tánc-szók című versének sorait Bartók Csaba felvidéki művész filmjében. „A gyerekekben, középkorú és idős nőkben, férfiakban egyetlen közös vonás van: mindannyian határon túli magyarok. Ők azok, akikre 2004. december ötödikén nemet mondott a szocialista és liberális szennymédia által elbutított arc-, szív- és lélektelen, kizárólag önös érdekeit szem előtt tartó proletárréteg“ – nyomatékosítja véleményét Bartók Csaba. A Szepsiben – szlovákul: Moldava nad Bodvou – élő tele-

30

víziós szakember alkotását a gyászos emlékű népszavazás évfordulóján mutatja be a Duna Tv és a Magyar Televízió. A férfinak otthont adó, tízezer fős kisváros a háború előtt tiszta magyar ajkú volt – ám a legutóbbi, 2001-es népszámlálás szerint honfitársaink aránya immár negyvenegy százalékra olvadt. S bár az utca népe jórészt ma is számunkra érthetően társalog, figyelmeztető jel lehet, hogy a fiatalok csak egy roncs, értékeiből sokat vesztett nyelvet beszélnek. Szerencsére Szepsiben nem érezhető a két nemzetet megosztó, mesterségesen keltett gyűlölet; a lakosok békében élnek egymással. A művész a település két nyelven sugárzó televíziójánál dolgozik: a szerkesztőség hetente egy-másfél órás magyar nyelvű adással igyekszik segíteni a megmaradásban. A képi etűd erejét jól mutatja, hogy a szlovák tévé is elismeréssel szólt róla. Bizton állítható, szlovák polgár létére jobban átérezte december ötödike katasztrófáját, mint sok tízezer hazai szavazó. A művész pofonként élte meg, hogy a Duna Tv először nem tartott igényt a darabra. Igaz, a szomszéd ország művelt közönségének ovációja láttán visszakozott, idővel pedig a Magyar Televízió is jelentkezett érte. A művet szűk körben már látták itthon is: a bemutatón mindenki sírt. Ha minden igaz, a Táncbéli Tánc-szókat december 5-én tűzik műsorra. „E siker életem egyik legrongyabb helyzete, hiszen valójában akkor lennék boldog, ha le sem kellett volna forgatnom az anyagot. December ötödike óta egyébként nem

az anya-, hanem csak Magyarországra megyek, ha arra visz utam. S ami a legszomorúbb, tudom, hogy több százezer határon túli magyar érez ugyanígy. E szomorú eredmény egyben azt is megmutatta, milyen mérhetetlen rombolást okozott a lelkekben a liberális és szocialista szennymédia több mint másfél évtizedes mocskos, minden erkölcsiséget nélkülöző munkája“ – kesergett Bartók Csaba. Szerinte a kisebbségi létet meg lehet szokni ugyan, de az minden elképzelhető rosszat alulmúl, hogy azok rúgtak ekkorát beléjük, akiknek leginkább segíteniük kellene, kellett volna rajtuk. „A lélekromboló megosztást az egészből semmit sem értő gyermekek is érzik. Ha pedig bennük elültetik a félelmet, az nem sok jóval kecsegtet a jövőre nézvést“ – mondta. Szomorúan tehetjük hozzá mi is: kár, hogy a filmet vélhetően pont azok nem fogják megnézni, akikhez valójában szólni akar. Lázin Miklós András

Zeng a lélek Ülünk a lakiteleki filmszemle előzsűrijében Buda Ferenccel és Bakos Istvánnal, jó és kevésbé jó filmeket nézünk, egyszer csak néhány percre elakad a lélegzetünk. Az alig négyperces filmetűd úgy csapódik közénk, mint hatalmas kő a szelíden folydogáló patakba. Félek fölnézni a stáblista után, könnyes a szemem. Már szégyellem a könnyeimet. Nem nézek Ferire és Istvánra, de a meghatottságot rajtuk is érzem. Később, a döntőbeli vetítésnél, már igyekszem tartani magam, szükségem van a szememre. Illyés Gyula egy gondolata, amit harminc éve mondott Lakiteleken a fiatal íróknak, csak itthon jutott eszembe. „Csak a szemeteket védjétek. A nemzetek, az új nemzedékek romlatlan idegzetű szemekkel néznek előre.“ Most, harminc évvel később „csak“ egy filmről van szó. És nem fogy a könny, marad még a bemutatóra és a díjkiosztásra is, ahol ez a film a fődíjat kapta, Sára Sándor pedig ezt a filmet kapta ajándékba a szemle rendezőitől, születésnapjára. Feltűnik a cím: Mert mibennünk zeng a lélek. Alatta egy dátum: 2004. december 5. Fekete-fehér, de inkább kopott szürke képek. A Carmina Burana erőteljes, zaklatott ütemei alatt parasztember rángat egy sovány ökröt; kifakult faluképek, öreg és fiatal arcok váltják egymást, majd a harang egy

Jelenet a győztes filmből

erőteljes kongásnál elkezd inogni, megáll a levegőben. Éles váltás, a kép színes lesz, fiatalember áll, és mondja: „Nem vagyok jó, nem vagyok jó senkinek / Rám ugatnak égiek és földiek / Táncra lábam, kutya a föld, eb az ég / Jó lennék majd, égetőn ha kellenék“. Ezután kétsoronként más és más adja arcát és hangját Nagy László Táncbéli tánc-szók című verséhez. Iskoláslány, öregasszony, két botra támaszkodó férfi, földműves gazda. Mondják kórusban a templomban, az iskolában, táncolnak rá a táncházban. „Kutya a föld eb az ég / Sehol semmi menedék / Ne is akarj menedéket / amíg benned zeng a lélek“. A verset Nagy László a Bartók táncegyüttesnek ajánlotta, és gyönyörű példa arra, hogy a szerelemből kitaszított ember fájdalma a műalkotásban hogyan tágulhat egyetemes fájdalommá. A film végén kalapos ember ül egyenes derékkal – egy kassai polgár? –, Márai Sándor szobrával szemben, mintha csak beszélgetnének az elmúlt időkről. Az utolsó két sor neki szól. 2004. december ötödike gyásznap lett, úgy gondolom, minden magyarnak. Az országhatárokat a művészet nem veheti fi-

gyelembe, és a csalódásnak, a bánatnak sem parancsolhatnak politikai megfontolások. Bartók Csaba, Bodnár Ottó és Dzsubák József szlovákiai alkotók (Regfilm Kft., Szepsi) döbbenetes erővel késztetik számvetésre a nézőt, hozzák tudomására az anyaország által eltaszítottak fájdalmát, büszkeségét, sorsát, számon kérő haragját, élni akarását.

Szememben a könnyek, a szégyen könnyei A négy éve történt gyalázat, amikor egy népszavazáson az anyanemzet megtagadta elszakított fiait, most kezd igazán beérni. A sorozatos magyarverések, a rendőrség által megtámadott szurkolók, az anyaország szégyenteljes diplomáciája, a tehetetlenség a pökhendi, eszement nyilatkozatokkal és a tettekkel szemben. Felelős vezetőink nemzetvesztő politikája képtelen harcolni az árván maradt magyarokért, hiszen már az anyaországban is árvák vagyunk. Nagy László kiáltott így fel egy másik versében: „Úristen! Én nem vagyok itthon?!“ „A bűn az nem lesz könnyebb. Hiába

hull a könnyed“ – József Attilát is előhívja ez a kegyetlen film-vádirat, mert ki az, aki bűntelennek érezné magát azért, amiért ide jutottunk? Bartók, Márai, csak két kimagasló példa a világgá ment magyarok közül. Hány és hány magyarnak engedi el a kezét és taszítja ki magából a nemzet most, megszámolni sem lehet. Itthon megaláznak, lebecsülnek, itt nem lehet élni. Mondják tiszta szemű fiatalok, és elmennek szerencsét próbálni máshova. Aki soha el nem ment, hanem a hazáját vették el tőle, nehéz szívvel néha eljön Magyarországra, ami már nem hazája többé. Nem anyaország. Egy filmet küld nekünk válaszul arra, amit cselekedtünk. Bartók Csaba és alkotótársai most elvihették a fődíjat, de a szemükből sugárzó örömöt nem csak ennek tulajdonítottam. Talán arra gondoltak, ha majd kitöröljük szemünkből a könnyeket, bizonyára elkezdünk gondolkodni. Tóth Erzsébet

Az a fekete betűs nap A napokban a fődíjat nyert fiatal felvidéki filmrendező, Bartók Csaba mondta ezeket a megrendítő szavakat Lakiteleken, a kistérségi és kisközösségi televíziók filmfesztiválján: ,,...én Szepsiről már csak Magyarországra jövök látogatni, és nem az anyaországba. Mert igazi anya soha sem dobja el gyermekét.“ Világos, egyértelmű szavak. Négy évvel ezelőtt, 2004. december 5-én a kettős állampolgárságról szóló népszavazáson, bár A filmetűd utolsó kockáinak egyike

ITTHON

31

győztek az igenek, az alacsony részvétel miatt mégis eredménytelen lett a szavazás. Sokan ekkor szembesültek döbbenten azzal, hogy a nemzet lényegében feladta magát, nem kellenek az ,,anyaországnak“ a trianoni békediktátum által elszakított területek magyarjai, nem kell a közös kultúra, az egyazon történelmi múlt. Egy jelentős erővel rendelkező kisebbség megtagadta a több mint ezeréves gyökereket, a hagyományokat, a környező országokban élő, anyanyelven beszélő magyarokat. Mi vezetett idáig? Kétségtelenül óriási szerepet játszott az évtizedeken át tartó Rákosi-, majd a Kádár-rendszer oktatáspolitikája, amely szinte nem létezőnek tekintette a magyar nemzeti kisebbségeket, holott óvatos becslés szerint is a rendszerváltásig csaknem három és fél millióan voltak. A magyar kommunisták történetük során egy percig sem voltak nemzetiek – ellentétben a szomszéd országok kommunista államaival –, mindig idegen érdekeket vagy nagy általánosságokban az internacionalizmust képviselték. Egyik sztálinista történelemtanárom a Köbölkút utcai általános iskolában az ötvenes években odáig merészkedett az órán, hogy egyenesen kimondta: ,,Erdélyben románok élnek, ott nincsenek magyarok, nem is voltak.“ Valószínűleg nagy megfelelésében a székelyeket románoknak gondolta. Öszszegezve, a baloldali oktatáspolitika, majd az elmúlt csaknem tíz év liberális oktatása nemcsak a Kárpát-medencei magyarok történelmét írta át – olykor hamisította meg –, hanem minden erővel igyekezett csökkenteni a történelemórák számát, akár a történelmi érettségi eltörlésével is. Ennek célja nem lehetett más, mint a magyar önazonosság tudat gyengítése, akár megsemmisítése is. Ebben élen járt és példát mutatott hat évvel ezelőtt Medgyessy Péter miniszterelnök, amikor 2002. december 1-jén együtt ünnepelt a román nemzeti ünnepen egy budapesti szállodában Adrian Nastase miniszterelnökkel, és pezsgővel koccintott vele. Ezt tette egy magyar miniszterelnök. Pedig ez az ünnep Erdély elvesztésének napja, kilencven évvel ezelőtt, ezen a napon az erdélyi románok gyulafehérvári gyűlésükön kimondták a Magyarországtól való elszakadást, és ezzel megszűnt a történelmi Magyar Királyság. Nem tudom, milyen oktatásban, nevelésben részesítették Medgyessy Pétert, de talán tudnia kellett volna, hogy az ezeréves magyar állam területének kétharmad részét nem veszítjük el, ha nem politi-

32

Lezsák Sándor a fődíjas rendezővel (Fotó: Hegedüs Róbert) kai szerencselovagok, mint Károlyi Mihály vagy Linder Béla, kezébe kerül a hatalom. Ők ugyanis lelkiismeretlenül, hit és illúziók nélkül leszerelték a magyar hadsereget, 1,2 millió katonát, és ezzel védtelenné tették a történelmi Magyarországot. Magyarán átjátszották Erdélyt, a Felvidéket, a Délvidéket, Kárpátalját és Burgenlandot a románoknak, cseheknek, szlovákoknak, szerbeknek és az osztrákoknak. A hazafiatlanság tehát már ott elkezdődött, s Kun Béláékkal, Szamuely Tiborékkal folytatódott. Ennek miért kellett örülni? Miért kellett a trianoni tragédia előzményeit ünnepelni a rendszerváltás tizenkettedik esztendejében? Jó, cselekedetük nem megbocsátható, de érthető, mert kommunisták voltak. Rákosi Mátyás szerette volna, ha Magyarország a Szovjetunió tagállama lesz. Nem lett az. Kádár János erdélyi látogatásakor, marosvásárhelyi beszédében lemondott Erdélyről. Ezek után nem meglepő, hogy a kettős állampolgárság ügydöntő népszavazásán a bal- és liberális oldal minden eszközt bevetett a népszavazás sikertelenségéért. Holott nem lett volna másról szó, mint hogy magyar állampolgárságot kaphassanak azok, akik magyarnak vallják magukat. Kovács László szocialista külügyminiszter még a magyarigazolvány kiadásakor azzal ijesztgette az embereket, hogy huszonhárommillió román lepi el az országot. Tabajdi Csaba szocialista politikus szerint a kettős állampolgárság kiürítené a határon túli, magyarok lakta területeket, ,,szívó hatása“ lenne. Lendvai Ildikó MSZP-s frakcióvezető rátett egy lapáttal. Ő úgy vélte, hogy a kettős állampolgárság nem megoldás sem a határon

túli magyaroknak, sem Magyarországnak, mert egy tömeges bevándorlás összeroppanthatja az anyaország gazdaságát. A költségvetésből elvett, ötvenmillió forintba kerülő kormányzati propaganda sikerrel járt. A nemmel szavazásra buzdított Gyurcsány Ferenc miniszterelnök és szövetségese, az SZDSZ is. A létében megnyomorított, lelkében megroppantott kisemberek hittek a hazug szavaknak. Gyászos, fekete nap tehát 2004. december 5. Végkifejletében a jelenlegi szocialista és az őt támogató szabad demokrata politikai elitnek, valamint a magyar értelmiség egy részének súlyos a felelőssége. Súlyos a felelőssége, hogy balliberális sajtója útján, nyilvános fórumokon részt vesz az ősi magyar szimbólumrendszer – Szent Korona, turulmadár, árpádsávos zászló – lejáratásában. Felelőssége, hogy kialakulhatott az a szellemi Mohács, amelynek már nincs más tartalma, mint a túlélés, egymás letiprása. Felelőssége az is, hogy saját zsebre kiárusítják javainkat idegeneknek, jöttment embereknek. Persze, tudjuk, létezik olyan magyar többség is az országban, s az értelmiségnek is van olyan része, amelynek számít a magyarsága, a magyar föld szeretete, a nemzet, a haza. Valószínűleg igaza van a jelen legkiemelkedőbb magyar költőjének, a rendszerváltás egyik meghatározó szereplőjének, amikor azt fejtegeti: ez a rendszerváltás, amelyben szerepet vállaltunk, félresikerült, megbukott. A magyar társadalom egészséges erejének fel kell készülnie a második rendszerváltásra! Remélem, lesz erre erőnk. Stefka István

Pilisszántó: a kereszt, a kápolna és a szobrok csodája

A Pilist a magyarság szent hegyének nevezik, mint ahogyan Koronánk jelzője is a szent. Ezek a megnevezések állják az idő próbáját – a nép nem felejti őket, vigyáz rájuk. Aki megfordult már Dobogókőn, amely a világ közepe, merthogy „itt dobog a világ szíve”, vagy sétált egyet a pilisszántói Csillagösvényen, meg-megállva Nimród, Attila, Árpád, Szent István, Szent

László, Boldog Özséb és Hunyadi Mátyás gyönyörűen kifaragott, fából mintázott szobrainál - alkotójuk a szőgyéni Smídt Róbert -, életre szóló élményhez jut. (És imádkozhat a Boldogasszony Kápolnában és a Pilis Keresztjénél.) Következő számainkban bővebben írunk majd a pilisszántói látnivalókról. Ízelítőül Grandpierre Attila fizikus-csillagász gondolatait adjuk közre:

Ma is élő Csillagösvény A modern világ nem a csillagokról szól. A modern ember már alig érzékeli azt a valóságot, amelyben őseink éltek. Nemcsak a csillagos eget nem látjuk a városi fényszennyezés következtében, nemcsak a csillagképek ismerete szorult ki világunkból, hanem az az idő és csillagos ég szoros összefüggésének élménye is. A modern ember megszokta, hogy az óra méri az időt. Csakhogy az óra mindössze néhány száz évvel ezelőtt vonult be a mindennapok világába. Amíg nem volt óra , addig az ember közvetlenül az égről, a Nap a Hold, a csillagok állásáról olvasta le az időt. Az idő tehát nem földi jelenségekből származott zámunkra, hanem magából az égből olvastuk ki. És mivel az eget is sokkal gazdagabban, élménydúsabban érzékeltük, ezért az idő folyása egyfajta rejtelmes, égiekkel kapcsolatos, kozmikus élményként nyilvánult meg számunkra. Az égi jelenségeket egyfajta magasabb, személyes, isteni erők kormányozták, és így az idő maga volt az isteni akarat titokzatos árama. Igen, még időszavunkban is tetten érhető ez az üdvözítő élmény, hiszen az „idő” az „idv”, „üdv”, „üdő” szóból ered. Az idő őseink számára a kozmikus, mennyei üdvösség égről földre áramlásának élményét jelentette. Ősi idő-élményünk mélységeibe világít innep/ünnep szavunk eredete is, amely Czuczor Gergely és Fogarasi János szótára szerint (3.kötet, 97.oldal) az id-nep vagy idv-nap összetételéből ered. Az „idv” szó tehát egyrészt az üdvösséget, másrészt az időt jelentette, s e két jelentés szorosan egybefonódott őseink gondolkodásában. Az időnek nem

ITTHON

mennyiségi, hanem minőségi, személyes, céllal és értelemmel teljes értelmét közvetlenül átélte az ember, és ősi ünnepeinken zavartalanul átadtuk magunkat az égi jelenségek révén felénk áradó idő, az üdvözítő égi akarata felénk áramló látványának, és igyekeztünk a látvány értelmét megfejteni. Ahogy visszatekintünk a múltba, őseink felé, a kezdetek felé, úgy jutunk közelebb az Egyhez, a Nagy Egészhez, a Világegyetemhez. Őseink, a kezdetek és a Mindenség természet szerint együtt járnak, összefonódnak és együtt nyilvánulnak meg azért is, mert őseink a Mindenségbe költöztek vissza földi életútjuk után, és ott élnek tovább, a csillagokban. Őseink tudták, hogy a csillagok nem durva, közönséges gázgömbök, hanem olyan, az emberi lényhez képest magasabb létsíkon élő lények, amelyek az emberiség csodálatos őshonát is jelentik. A csillagvilágban, a Világfa csúcsán él Tündér Ilona népmeséink szerint. És ez a csillagvilág természetszerűen tájegységeink, csillagképeink elnevezésében is magában hordta őseink felfogását. A Mindenség mélyéből áradó sorsszverűség az idők méhének gyümölcse. Ez az élő, tevékeny sorsszerűség ott lappang ma is minden tettünk mélyén, de ezt többnyire csak életünk különleges, rendkívüli pillanataiban, csúcsélményeinkben és halálközeli élményeinkben fogjuk fel. Grandpierre Attila Hazafelé. (Háttérben a Boldogasszony Kápolnája) Szőnyi József felvétele

33

Mit jelent magyarnak lenni korunkban? A Kairosz Kiadó sorozatáról Mint cseppben a tenger, úgy ismerhető fel a budapesti Kairosz Kiadó gondozásában megjelenő beszélgető-könyvecskében a magyarság mai állapota. A miért hiszek?sorozat mellett pár éve napvilágot láttak a Magyarnak lenni kötetek is. Mindkét kiskönyv jellegzetes formátumban és színekkel hívja fel magára a figyelmet. Nagy előnyük, hogy egyik sem túl drága, s akit érdekel, hogyan vélekednek nemzetünk sorskérdéseiről és a lelkükben kristályosodó lelki folyamatokról közismert magyarok, akár egyetlen szuszra is elolvashatja őket. A Magyarnak lenni interjúkötetek sorozatszerkesztője Benkei Ildikó; olvasóink bizonyára ismerik őt, hiszen naponta szerepel a Kossuth Rádió műsoraiban. Napjaink egyik legkiválóbb riportere gyakran megfordul a Felvidéken is; számára természetes, hogy járja a Kárpát-haza magyarlakta településeit, tájait. Hivatásából adódóan jól ismeri azokat a férfiakat és nőket, akiknek életére a magyar nemzet szolgálata jellemző. Aki elolvasgatja a karcsú kiadványokat, bepillanthat a magyar nemzet jövőépítő műhelyébe. Ezt a műhelyt ki-ki a lelkében hordozza. Azt hihetnénk, hogy az efféle könyvecskék többtízezres példányszámban fogynak. Ez, sajnos, nem így van, ezért fedezzük fel őket! Ízelítőül részleteket közlünk a Böjte Csabával és Grosics Gyulával készített beszélgetésekből. Az erdélyi szerzetes és az Aranycsapat kapusa más-más úton jár, de ugyanazt teszi: forrón szereti nemzetét. /b/

Böjte Csaba

Ön azokra a szülőkre sem haragszik, akik vétkesek abban, hogy gyermekük nyomorban él? Van nekem egy kedves történetem, ami nagyon sok mindenre rávilágít. Háromévesen került hozzánk egy kislány. Cserfes volt, mint általában az ilyen korú gyerekek. Ölembe ültettem, s azt mondja nekem: „Pap bácsi én nagyon bátor vagyok ám!” „Látom rajtad, de miért mondod? Mikor tűnt ki ez a te nagy bátorságod?” Azt mondja nekem, hogy „Akkor, amikor verte apukám anyukám fejét a falba, én odatettem a kezemet, hogy ne fájjon neki annyira!” Hat testvér közül egyik így védte anyját, saját kis kezével tompítva az ütéseket. Emberileg nézve egy vadállat tönkreteszi a családját. De ha az ember közelebb-

34

ről megnézi ezt a „vadállatot”, mit lát? Egy fiatalember, aki beleszeret egy lányba. Megszökteti, elviszi a hegy tetejére, ahol a szocializmus idején egy ólombányában dolgozik. Jól keres. Szolgálati lakást kapnak, minden jól megy. Kétévente jönnek a gyerekek, hat egymás után, míg egy napon bezárják a bányát, megszűnik a munkahely. Biztosan ott is ivott a férfi, de a napi kemény munka talán kivitte belőle. Lejönnének a hegyről Dévára, de nincs kinek eladják a lakást, az elhagyott bányatelepen nem kell senkinek. Hat gyerekkel bérelnek egy házat, de rá kell döbbenjenek, hogy bármilyen napszámosmunkát vállal, negyedét sem keresi meg korábbi bérének. S ez nem elég! Kellene a villanyszámlát fizetni, de nincs miből. Halmozódnak az adósságok. A férfi dühös, feszült, egyre többet iszik, s egyre gyakrabban. Egyszerű ember a maga nyolc osztályával, nem lát más kiutat. Erőszakossá válik, lassan szétveri a családját. A gyerekeket beadják hozzánk, a férfi hajléktalan lesz, az állomáson él, semmije sincs. Az asszony élete másfelé csúszik el. Ha az ember megismeri őket, látja, hogy ennek a tragédiának nem hat, hanem nyolc áldozata van! Nemcsak a hat gyerek, de apjuk, anyjuk is! Tavaly tavasszal gondoltam egyet, s meghívtam egyhetes szülői értekezletre ezeket a hajléktalan apukákat. Huszonvalamennyien el is jöttek, de egy se hozott pizsamát vagy fogkefét magával. Leültünk, beszélgettünk, elmondtam, hogyan képzelem én a gyereknevelést. Közben felástuk a kertet, megnyestük a fákat is, kirándultunk, miséztünk is. Jó volt látni ezeket az embereket, akiknek fedél került a fejük fölé, akik enni is kaptak, akik megfürödhettek, s tiszta ruhát kaptak, s akiktől én csak annyit kértem, hogy ne hozzanak szégyent saját gyerekeikre. Ne kelljen a gyerekeknek lesütni a szemüket, ha találkoznak velük. Nem is kellett! Nagyon szépen viselkedtek, s én meglepődtem, mennyi jóság van ezekben az emberekben. Persze ez a hat kis gyerek, akikről meséltem, messziről elkerülték édesapjukat. Hét vége felé ölbe vettem a kislányt, aki megvédte anyukáját, s odavittem az apukájához. A többi gyerek is ott állt, elbújtak mögém. Noémi is eldugta a fejét. Állunk az apa előtt, aki látta, hogy gyerekei félnek tőle. Lehajtotta a fejét, s olyan keservesen zokogott, hogy nekem az volt az érzésem,

a kismadár érezhet így a macska karmai között. Küzdene az életéért, vergődik, de nincs kiút. A gyerekek is elérzékenyültek apjuk könnyeit látva. S a kis Noémi elédugta a fejét, odahajolt, s letörölte apja könnyeit. Behívtam a szobába mind a hetüket, s kérdeztem, mit kérnének az angyaltól maguknak. Néztek rám, mint a harmadik fogásra, hiszen nyár eleje volt. S mondom: ”Milyen szép lenne, ha majd a karácsonyfa körül nyolcan állnának, s tiszta szívvel elénekelhetnék a Mennyből az angyalt...!” Befogadtam az apát, s mondtam, hogy jó lenne az asszonnyal is kibékülni. De ő annyit bántotta a feleségét, hogy nem hitt benne, hogy valaha még szóba fog állni vele. Igértem, hogy szállást, kosztot, munkát adok neki. S ha három hónapig nem iszik, s jól viselkedik, én kérek térden állva bocsánatot a feleségétől számára. S tudom, hogy ő majd megbocsájt neki. Szépen elkezdődött minden, de két hónap után eltűnt a férfi. Valahol Temesváron, az állomáson lakik, újból csak hajléktalan. Nem volt ereje. De én nem adtam fel a harcot. Remélem, hogy ezt a három hónapot valamikor csak összehozzuk, és sikerül ezt az embert talpraállítani. Nem hiszek abban, hogy vannak jó emberek és vannak rosszak. Nem hiszek abban, hogy Isten egyiket az egyik edényéből, másikat a másikból teremtette. Hiszem azt, hogy Júdás is és Péter is áldozat. Júdáson Jézus sajnos nem tudott segíteni, Péternek sikerült talpra állnia, s újra kezdenie. Nekünk is ez a feladatunk, hogy megmentsünk minél több embert. Budapesten is több ezer hajléktalan él. Sokszor elgondolkoztam azon, mennyi pénzbe kerül

Benkei Ildikó

egy gyereket felnevelni,mennyit áldoz rá az állam, s olyan könnyen hagyja elveszni. Kicsit olyan ez, mintha drága pénzen vennénk egy autót, s ha kidurran a kereke vagy ha kifogy belőle az olaj, otthagyjuk a sáncban. Sokkal egyszerűbb lenne talpraállítani azt az embert, hogy újrakezdhesse, de a társadalom ezzel nem foglalkozik. Ha lábát töri valaki, őt sem hagyjuk, hogy fél lábon ugrabugráljon, hanem segítünk neki, orvoshoz visszük, aki rögzíti a lábát, kompótot viszünk neki a kórházba, ahol meggyógyul, talpra áll, s viszszatér a termelőmunkába, ismét adófizető állampolgár lesz. Miért nem tudunk hinni abban, hogy ezeket az elesett embereket is talpra lehet állítani? A társadalomban az életbe elinduló gyermekekből milyen kevés érik be nagykorú, egészséges, keresztény felnőtté! Egy mobiltelefon-gyár, ha ilyen eredményességgel dolgozna, hogy száz telefonból húsz rossz, azonnal leállítanák a futószalagot. Miért történik ez máshogy éppen a legértékesebbel, az emberrel? Mi lett a többi hajléktalannal, akik a szülői értekezletre elmentek? Idén is meghívtam őket, hiszen ez olyan szép kihívás! Nem szeretek bírálni, de, emberek végzik el évente a szociális munkásképző főiskolát úgy, hogy nem láttak egy alkoholistát. Teológiát végeznek el úgy, hogy egy pohár vizet nem kellett adniuk senkinek. Felül kellene vizsgálni ezeket a képzéseket. A szociális munkás többet kellene, hogy legyen a cigányok putrijában, mint a tanulószobában, a kispap pedig többet a szegények hajlékában, mint a könyvtárban. Nem a latin igeragozás helyett javaslom én, de az elesettek felé kellene fordítani őket fiatalon, amikor erre a legfogékonyabbak. Nagyon jót tenne ez az orvosin is!

Grosics Gyula

Az Ön nem szokványos életét hogyan viselte a család? Felesége egyedül nevelte a két kislányt? Igen. És képzelje el, hogy 1955. december 21-én behívtak a Sporthivatalba – Hegyi Gyula volt a hivatal elnöke -, leültetett, és röviden közölte, hogy január elsejétől Tatabányán fogok játszani. Rémülten kérdeztem, hogy de Gyula bácsi, hát én Honvéd játékos vagyok, hogy kerülök én Tatabányára?Úgy, hogy Rákosi elvtárs utasítására oda fogok leigazolni. Így kerültem a Budapesti Honvédból Tatabányára. Jóllehet csak hatvan kilométer távolság, de mindennapos edzések voltak, sőt volt olyan nap az év folyamán, hogy két edzés is volt, amikor a bajnoki mérkőzések zajlottak.

ITTHON

A család Pesten maradt? Persze, azt nem adtuk fel, bár hívtak Tatabányára, hogy telepedjek le ott. Vasárnap este mentem haza, mérkőzés után, és kedden reggel vissza Tatabányára. Egy rövid ideig, amíg az újdonság erejével hatott, még buta módon élveztem is, aztán egy rövid idő után kezdtem rájönni arra, hogy ez borzasztó fárasztó dolog. Kezdett hiányérzetem támadni, és akkor hat év után megkeresett az egyik fővárosi egyesület, hogy nem lenne-e kedvem a chilei világbajnokság után feljönni Pestre játszani. Leültem a Tatabánya vezetőivel, hogy megkérdezzem tőlük, mi a véleményük. Úri módon jártak el, és azt mondták, hogy Gyula, minden feltétel nélkül hozza ide az egyesület vezetőit, és már mehet is a chilei vb után. Összejött a két egyesület, megállapodtak – hogy miben, miben nem, azt nem tudom - , a lényeg az, hogy amikor kimentünk Chilébe a világbajnokságra 1962 nyarán, én már úgy mentem ki, hogy már annak a csapatnak a játékosaként kezdem el a következő bajnoki évet. Chilében nagyon jól játszottunk, megvertük az angolokat, megvertük a bulgárokat, 0:0-ás döntetlent értünk el az argentinok ellen. A nyolc között a csehszlovákokkal kerültünk szembe. Nem örültünk a párosításnak, mert nem volt, vagy kevés szerencsénk volt a csehek ellen a labdarúgásban, nem lelkesedtünk, de hát ez van, sorsolták, ezt el kell fogadni. De amikor megtudtuk, hogy Latyisev vezeti a mérkőzést, akkor Bozsikkal megkerestük a vezetőséget és kértük, hogy vétózzák meg a játékvezető küldését. Ketten voltunk kint csak az úgynevezett Aranycsapatból, de Bozsik már kísérőként, játszani csak én játszottam. Miért? Ki volt Latyisev? Szovjet játékvezető volt, akivel kapcsolatosan azt mondta a Labdarúgó Szövetség akkori elnöke, hogy képzelitek ti, két szocialista ország mérkőzésére küldött szovjet játékvezetőt mi megvétózunk? Ilyen nincs, ilyen nem létezik. Azokban az években nem is létezett. Furcsa kérés volt a részünkről, hogy azt kérjük, a szovjet játékvezetőt vegyék le, és küldjenek mésik játékvezetőt. De hát mi ismertük Latyisevet, mert néhányszor „megviccelt” bennünket nemzetközi mérkőzéseken. Igy tehát nem vétózták meg Latyisev küldését. El is csalta a mérkőzést: kikaptunk 1:O-ra úgy, hogy megadott ellenünk egy tizenöt méteres lesgólt, és nem adta meg egy szabályos gólunkat. Tehát híres magyarellenes volt, onnan ismerték? Később tudomásunkra jutott, azért gyűlölt bennünket, mert feltételezte, hogy a családját

Ukrajnában a magyar katonaság irtotta ki, holott ez így nem volt igaz, mert nem magyar, hanem német SS-katonák tették a második világháborúban. Így próbált bosszút állni? Igen, ahányszor tehette, annyiszor próbált ellenünk igazságtalanul ítélkezni. Hát ebben az esetben sikerült! Kiestünk. A mérkőzés után közös vacsora a szállodában, ahol laktunk, inkább halotti tornak volt nevezhető, mint normális vacsorának, egy hang el nem hangzott, mindenki magába roskadt. Amikor befejeztük az étkezést, oda jött hozzám a csapat vezetője, és átadott egy lezárt borítékot. Jobb lett volna, ha beteszem a zsebembe, és valamikor este a szobában bontom ki. De kíváncsi az ember, mi lehet egy lezárt borítékban, és ott az asztalnál kibontottam. Egy rövid levél volt, fejléces, úgy kezdődött, hogy „Tájékoztatjuk, hogy a Sporthivatal elnöksége nem engedélyezi Pestre, X csapatba történő átigazolását”. Nekem éppen elegem volt ebből a sok arcul- meg fejbecsapásból, de hogy ilyen durván avatkozzanak be még akkor is az életembe, amikor talán még bekövetkezhetne egy jó megoldás! Csak ültem meredten, a levél előttem, a többiek is csendben ültek az asztal körül. Nyilván érezték, hogy a kezemben valami nagyon furcsa dolog lehet, mert látták, hogy le vagyok sújtva. És akkor felálltam, és bejelentettem, hogy véglegesen befejeztem a játékot. Baróti Lajos szólt elsőnek, hogy Gyula, nem kellene ezt meggondolni? Hazafelé Bécsben játszik a válogatott, ott már nem akar játszani? Azt még elvállatam, bár a befejezést halálosan komolyan gondoltam. Két hét múlva már szántam-bántam, és szívesen visszacsináltam volna. De nem tehettem, álltam a szavam.

35

1 2

Képek a pozsonyi, komáromi, jászói és szepsi március 15-i ünnepségekről 1. Pozsonyban a Medikus-kertben lévő Petőfi szobornál emlékeztek meg az 1848-49-es forradalomról és szabadságharcról. Az ünnepi beszédet Szörényi László, az MTA Irodalomtudományi Intézetének igazgatója mondta. Neszméri Csilla felvétele 2. Komáromban a Jókai szobornál Mészáros Alajos, az MKP európaparlamenti képviselőjelöltje volt az ünnepi szónok. Rysavy Pál felvétele 3. Kopjafa avatás Jászón - Csáky Pál országos MKP elnök részvételével. Zborai Imre fotója. 4-5. Szepsiben a köztemető ravatalozója előtti kopjafánál emlékeztek a magyar szabadság és függetlenség dicső korszakára. Zborai Imre fotója

36

3

MEGRENDELŐLAP

4

5

Ezennel megrendelem az ITTHON című havilapot Név:

Dátum:

Az intézmény neve: Pontos cím: Darabszám:

Egész évre 7,92 EUR (240,- Sk):

Fél évre 3,96 EUR (120,-Sk ):

Elérhetőségeink: Občianske združenie JEL, Námestie 1. mája 10-12, 815 57 Bratislava E-mail: [email protected]. Tel: 0905/608777, 0907/177817 Számlaszám: OTP Banka Slovensko 9367044/5200

ITTHON

aláírás, bélyegző

37

Gömörországi pillantó A Múzsák Háza Rimaszombatban

Tőzsér Árpád költő és Ratzky Rita, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa a Múzsák Háza megynitóján

Megannyi próbatétel után, 1989 novemberét követően kezdődött meg Rimaszombat szellemi rehabilitációja, csaknem egy félszázad torzulásainak eltávolítása, a hiányok pótlása. Ennek része volt a köztéri elnevezések módosítása, majd Tompa Mihály korábban száműzött szobrának visszahelyezése az ismét a költő nevét viselő térre. Emléktáblát kapott Győry Dezső, Szombathy Viktor, Hatvani István, Szentpéteri József, A. Tóth Sándor, a Tóth család, Bartók Béla és Pásztory Ditta. Petőfi Sándor emlékét valamint az 1848/ 49-es forradalom és szabadságharc hagyományait mindig is kellő figyelemmel ápolták Rimaszombatban. Petőfi Sándor első köztéri szobrának a tervét a magát mindig rimaszombatinak valló, első lépéseit itt, a Ferenczy István műtermében megtévő Izsó Miklós készítette el. Az egyik gipszmintát még 1882-ben ajándékozta a Petőfi-szoboregyesület az alakuló vármegyei múzeum részére; ezzel indul a múzeum története. Az alkotót (háttérben a Petőfi-szobor fejrészével) a rimaszombati gimnáziumi tanár, Tóth József örökitette meg olajképen. Id. Findura Imre, Veres Samu, Kálniczy Géza folyamatosan ébrentartották a költő itteni emlékét. A kevéssé ismert rimaszombati költő, Telek A. Sándor 1923-ban Apotheosis (Petőfi centennáriumára) címen irt poémát. Győry Dezső nagyhatású versben emlékezett arra, hogy Petőfit Gömör és Kis-Hont vármegye tiszteletbeli táblabírájává választották (Petőfi Gömörben, 1941). Ugyanő Viharvirág cimen nagyapja, a Bem apó hadnagyaként

38

szolgált Kalla Mihály naplója alapján regényt is írt. Petőfi és a 48-as emlékek Veres Jánost is megihlették. Kiemelkedő mozzanata volt a fentebb vázolt szellemi „honfoglalás”-nak, illetve Petőfi-kultusz ápolásának a költő köztéri, egészalakos szobrának a felavatása (2004), illetve a neki hajdanán szállást adó Múzsák Háza felújítása (2006). Petőfi Sándor rimaszombati köztéri szobrának avatása, eladdig és azóta nem látott jó példát nyújtott az összefogásra. A kisnyugdíjastól az akadémikusig, aprótelepüléstől a székesfővárosig megannyi önkormányzat, civil szervezet és politikai párt, magánember fogott össze az ügy érdekében. Az ünnepélyes avatásra, amelyről a Duna TV helyszíni közvetítésben számolt be, 2004. május 29-én került sor. Az avatást követő ünnepi esten jelentette be Bán Zoltán, a Simonyi Alapitvány gondnoka, hogy az Alapítvány Petőfi gömöri táblabírává történt megválasztása, valamint a szoboralapítás emlékére díjat alapit. A díjat a civil helytállásért adományozza. Eddig Habodász Elemér (posztumusz), Kováts Miklós (Kassa) és Koncsol László (Pozsony) részesült az elismerésben. Rimaszombatban, az egykori Oskola, később Szentpétery József utcában (ma: Tomašík utca) áll az az épület, amelyben Huszt János vendégeként Petőfi Sándor 1845 májusában megszállt, s amelyről Uti leveleiben is megemlékezett. A házat 1939-ben azonosította Wallentinyi Dezsőné Győry

Ida (Győry Dezső író, költő édesanyja), aki emléktáblával is megjelölte azt. (Ez utóbbi ma is a homlokzaton látható). Ettől az időtől kezdve jelképes, kultikus helye ez a ház a rimaszombati magyarságnak. A 2004. évig, amikor felavattuk a városban Izsó Miklós híres Petőfi-szobrát, rendre ennél a háznál emlékezett Rimaszombat és vidéke magyarsága 1848. március 15-ére. A műemléképület önmagában is érték, hiszen Rimaszombatnak legrégibb álló épülete, amely többszöri átépítés után nyerte el mai formáját. Legrégebbi része legalábbis 18., ha nem 17. századi. Utolsó lakója, Drencsik Mária halálát követően Rimaszombat város örökölte meg a házat, amely egy ideig üresen állt, 1989 után a Csemadok, majd a cserkészek használták jelképes bérleti díj ellenében. Noha a vonatkozó törvény értelmében a tulajdonos köteles a műemlék megóvásáról gondoskodni, a gyakorlatban ez nem történt meg, s a ház állaga egyre romlott. Ízetlen közjáték volt, amikor bizonyos körök a Vasárnap hasábjain úgy fogalmaztak, hogy már csak a szemét tartja össze a házat. A Petőfi Sándor szobrát felállíttató Rimaszombat és Vidéke Társaságot azzal vádolták meg, hogy csupán tündökölni akart a Petőfi fényében, s hagyja a házat összedőlni. (Arról, hogy az épület korábbi használóinak milyen szerepe volt mindebben, gondosan hallgatott...) A szoboravatást követően, miután a Csemadok és a cserkészek nem vállalkoztak a felújításra, kezdeményeztük a városnál az ingatlan tulajdonjogának átruházását a Rimaszombat és Vidéke Társaságra. Az utóbbi kötelezte magát arra, hogy a 2004-ben felavatott Petőfi-szobor után és a költő helyi kultuszának kiteljesítéseként – biztosítja az épület teljes felújítását és az emlékhely fenntartását. Az önkormányzat a kezdeményezést jóváhagyta, jelképes 1 Sk-ért eladta az épületet, a telket pedig 50 évre bérbe adta, szintén jelképes áron. A felújítás megkezdődhetett. 2006-ban Rimaszombatban zajlott az Európai Protestáns Szabadegyetem által évente megszervezett ún. Akadémiai hét. A nagyszabású rendezvény társszervezője a Rimaszombat és Vidéke Társaság volt. Ennek zárásaként, május 26-án nyílt meg ünnepélyesen a korábban „Petőfi-ház”-ként ismert épület, immár „Múzsák Háza” néven. Az épületben létesített, „Szabad hangok” című állandó kiállítás bemutatja azoknak a jeleseknek a hosszú sorát, akik rimaszombatiként írták be nevüket a magyar művelődéstörténetbe, különös tekintettel a helyi Pető-

fi-kultuszra. A házon látható domborművet annak alkotója, Györfy Lajos szobrászművész adományozta. A kiállítás alapkoncepcióját a rimaszombati székhelyű Református Tudományos Gyűjtemények készítette, az anyaggyűjtésben és kivitelezésben pedig a Petőfi Irodalmi Múzeum (Ratzky Rita, Rabecz István) segített hathatósan. A felújitást a szoborra adományozott pénz maradványa, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (Budapest), a Bükk Közmű B.T. (Miskolc), a Simonyi Alapitvány, a Közép-Európai Alapitvány és sok más személy adománya, illetve munkája tette lehetővé. A felújítási terveket és a kivitelezési munkálatokat ifj. Csobó István építészmérnök-vállalkozó készítette, illetve irányította. Az épület alaprajzi beosztása (a kettős tengely) lehetővé teszi, hogy benne, szerény körülmények, között elszállásolást is biztosítsunk. A ház alkotók számára ideiglenes otthonként, afféle alkotóházként is szolgál. Természetesen az alkotókon kívül bárki más is szívesen fogadott vendég. (Vendégeink befeküdhetnek ugyan a Petőfi „ágyába”, azaz az előszoba földjére, de egy 2 személy részére kialakított, hálófülkéből, konyhai részből és fürdőszobából álló lakrész is rendelkezésükre áll.) A ház fenntartási költségeihez hivatott hozzájárulni a szállásdíjból remélt bevétel. „Töltsön egy éjszakát a Petőfi ágyában!” Az utóbbi jelszó jegyében invitáljuk és várjuk kedves vendégeinket. A felújítás még nem fejeződött be. Tervben van a kerítés újjáépítése, illetve az udvar rendezése is. Remélhetőleg erre is hamarosan sor kerül. A Múzsák Háza átadásával városunk egy újabb emlékhellyel gyarapodott. Mindez erősít bennünket öntudatban, magyarságban. Az átadást követően került sor annak az irodalmi pályázatnak a kiértékelésére, amelyet a Rimaszombat és Vidéke Társaság hirdetett meg erre az alkalomra. A pályázatra 9 alkotás érkezett. Az első helyre, megosztva Tőzsér Árpád és Bettes István (Pelsőczi Tar Dunyhád) pályaművét sorolta a bírálóbizottság. Második helyezést ért el Mizser Attila verse, míg a harmadikra Szászi Zoltán alkotása került. Talán az itt most csupán vázlatosan érintett vállalás és szolgálat elismeréseként adta át idén március 14-én dr. Gubcsi Lajos, a Magyar Művészetért Dij kuratóriumának elnöke a Petőfi Sándor Emlékdijat a Rimaszombat és Vidéke Társaság elnöksége által a rimaszombati magyarságnak.

ITTHON

Pillanatkép a felújításról

Mi a jövő? Nem vagyok látnok. Ahhoz viszont vaknak kellene lenni, hogy bizonyos folyamatokat ne lásson bárki. A régió jelenlegi gazdasági potenciálja csak kisebb lélekszámú népesség eltartására képes. A többség munkanélküli segélyből, illetve szociális támogatásból (és egyéb, be nem vallott forrásból) él. Erőteljes, a mi szempontunkból korántsem örvendetes demográfiai és migrációs jelenségek közepette, azok részeként, illetve következményeként zajlik a magyarság átrétegződésének korántsem konfliktusmentes folyamata. A származásában cigány, magyarságát azonban nyelvében, nemzetisége kinyilvánításában, iskolaválasztásában is megvalló lakosság számaránya folyamatosan nő, miközben az elvándorlás elsősorban a képzettebb, „paraszti” származású magyarságot érinti. Kik mutatnak példát? Sokan – sokféleképpen. Ezek közül nem mindegyik példa követhető. Sőt, elítélendő is van köztük. Az a véleményem, hogy aki magyarságát nem az emberi teljességben éli meg, aki késztetést (olykor, talán, szinte elhivatottságot) érez annak eldöntésére, ki a magyar, az rossz példát mutat. Pedig nem kevesen vannak ilyenek – Gömörben is. Az utóbbiak közül – elrettentő példaként egy idézet: „Viszont a cigány az cigány, a zsidó az zsidó, a magyar meg magyar, és már nem vagyunk abban a „pozícióban“, hogy megengedjük az egymásmellé rendeltséget, és bizony vagy-vagy van!” Én meg azt mondom, ezzel szemben, hittel és meggyőződéssel: „is-is” van. Hoszszabb távon nem látom reménytelennek a helyzetet. Ahhoz azonban, hogy optimistábbak lehessünk, sok minden szükségeltetik. Pl. mások elfogadása a magyarságban, az iskolázottság növelése, „kiművelt emberfők”, emberhez méltó munka és környezet, az elkötelezett hagyományápolás mellett pedig mérnökök, közgazdák, területfejlesztésben, környezetvédelemben, közigazga-

tásban jártas szakemberek... Magyarként pedig, globálisan kisebbségi, lokálisan akár többségi helyzetben: igényeink, elvárásaink világos megfogalmazása, jogaink követelése, s eközben a más nyelvű, nemzetiségű emberek tisztelete. Terveim: Jelenleg a Református Tudományos Gyűjtemények székháza felújitásának szervezésén dolgozom. Ha az Úr megsegít, őszszel, a reformáció emléknapjára szeretnénk átadni, benne egy állandó kiállítással. Szabad időmben (ami nincs) szerkesztem a 10. évfolyamába lépő Gömörország c. folyóiratot. A folyóiratot megjelentető Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület keretében kiadásra készítjük elő Czenthe Zoltán Gömöri Atlantisz c. munkájának 6., zárókötetét és gyűjtöm az anyagot Gömörország c. könyvem új, bővített, átdolgozott kiadásához. A rendszerváltás jubileumára tervezem az Álomtitkárságom története cimű kötet megjelentetését. Ebben egy értelmiségi embernek az utóbbi 20 évben végzett szolgálatát szeretném bemutatni – a magam példáján. A Rimaszombat és Vidéke Társaság képviselőjeként tavasszal készülünk Radnóti Miklós születésének 100. évfordulójára. Arra a Radnótira emlékezünk, aki költői nevét apja szülőfalujáról, a gömöri Nemesradnótról választotta. A Simonyi Alapítvány képviselőjeként Önzetlenség napja címen rendhagyó rendezvényre készülünk decemberben. A példát az az ember adta a számunkra, aki egy éve hagyott el bennünket örökre. Szepesházy Kálmánnak hivták. B. Kovács István Gecse Attila felvételei (A szerző Gömörország egyik legelkötelezettebb, legszorgalmasabb építője. A szerk.)

39

Petőfi szobra

B. Kovács István beszéde a szoboravatáson.

Balról Tőzsér Árpád Kossuth-díjas költő, Koncz Károly György előadóművész és Gubcsi Lajos kuratóriumi elnök a Petőfi Sándor Emlékdíj átadásán

A Petőfi szobor leleplezése

A Rimaszombat és Vidéke Társaság elnöksége

40

B. Kovács István, a társaság elnöke átveszi a díjat Gubcsi Lajostól