20, Sk

NEMZETI KULTURÁLIS HAVILAP

0,66 EUR / 20,– Sk

4. ÉVFOLYAM 3. SZÁM

2009. Böjtmás hava

A tartalomból: „Haj szegény nép, haj magyar nép... ...napod hátra mennyi van még, talán halott is vagy már rég, nem lennél több: hiú emlék, ha nem a te fiad volnék.” Ez a néhány verssor egyik legnagyobb költőnktől, Illyés Gyulától való és a múlt század ötvenes éveiben fogalmazódott, de – ha élne – most is így látná hazáját ez a felelősségtudó magyar ember, aki az Egy mondat a zsarnokságról c. költeményében a diktatúrák legtökéletesebb jellemzését adta. Ilyen állapotok közepette emlékezünk a Csemadok hatvan évére, mindnyájunk ünnepére. Aki nem élte meg az indulást, talán el sem tudja képzelni, mit jelentett a második világháború utáni teljes jogfosztottság után egy magyar társadalmi szervezet létrejötte. A Csemadok – a csehszlovákiai magyar dolgozók kulturális szervezete – sokáig a felvidéki magyarság egyetlen engedélyezett tömörülése volt. Engedélyezték, mert úgy gondolták, énekelhet, táncolhat, verset mondhat ugyan a kisebbségi, de semmi többet. És itt tévedték a legnagyobbat. A Csemadok csaknem százezres tömegszervezetté vált és településeinken hagyományaink és kultúránk megélése által felébresztette magyarságtudatunkat. E szép évfordulón hálával gondolunk mindazokra, akik a szervező munkát végezték, a falvakat járták, a táncokat és énekeket tanították, a színjátszó csoportokat vezették, a fesztiválokat rendezték, akik a felnövő újabb és újabb nemzedékeket bevonták a közösségi életbe, s tették mindezt önzetlenül, de kitüntetések vagy pénzjutalmak helyett sokkal többet kaptak: tiszteletet, megbecsülést, szeretetet. Ma is erre a hajdani önzetlenségre, áldozatkézségre, felelősségtudatra, példamutatásra lenne a legnagyobb szükségünk. Arra, hogy egységesek legyünk ás megmutassuk, itt vagyunk, elszántak vagyunk és elvárjuk, hogy az általunk befizetett adók arányában kapjunk támogatást az államtól. A hatvanadik évforduló jó alkalom az együttgondolkodásra. És arra is, hogy felismerjük: közösségben az erő. Egymásért kell élnünk és nem egymás ellen, haj szegény nép, haj magyar nép... Batta György

Címlapunkon M. Nagy László

➤ ➤

felvétele A Szilicei-fennsík

➤

Haramia-barlangja Miroslav Hujdič felvétele

Brüsszeli mindennapjaim Bauer Edit eus parlamenti képviselő írása 4-7. A legjobb magyar kortárs írónő Komáromban Jókai Anna a Pantha rhei könyvesboltban 8-9. Fennmaradunk! A Palóc Társaság ifjúsági pályázatának írásaiból 12-13. Hatvan éves a Csemadok Az Országos Választmány állásfoglalása Történelmi pillanat Film készült a jubiláló Csemadokról

14-15.

16-17. Találkozások Grandpierre Attilával A fizikus-csillagásszal készült beszélgetés 4.része 24-25. Szilice-föld, Szilice-föld... Máté László monográfiájának részlete 26-27. Verejtékből, mosolyból, magyarságtudatból... Bemutatjuk a komáromi Teátrum színházat 32-34.

Itthon – Nemzeti Kulturális havilap Kiadja: A JEL polgári társulás, Pozsony

Főszerkesztő: Batta György Megjelenik a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma, a Szülőföld Alap és a Human International Pógári Társulás támogatásával. Realizované s finančnou podporou Ministerstva kultúry SR – program Kultúra národnostných menšín 2008. Engedélyezte a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma Bejegyzési szám: 3655/2006 • Megjelenik 3000 példányban. A szerkesztőség címe: nám. 1. mája 10-12, 815 57 Bratislava Telefon: +421 905 608 777, +421 907 177 817, e-mail: [email protected] Grafika: Csernyanszky Pista. Nyomdai munkálatok: KPRINT A lap olvasható a www.felvidek.ma és a www.csemadok.sk honlapokon is. Konverzný kurz 1 EUR = 30.1260 Sk (A váltási árfolyam 1 EUR = 30.1260 Sk)

ITTHON

3

Brüsszeli cserepek Önkormányzatiság, emberkereskedelem, munkatempó... Csaknem 15 év parlamenti, illetve államigazgatási munka után úgy véltem, nem sok meglepetést tartogathat számomra az Európai parlament. Persze, a politika léptéke más, az hozzájárulni az európai politika alakításához pedig nagy kihívás. Az élet azonban mindig tartogat meglepetéseket. Úgy gondolom, eléggé megedzett a hazai politika, és mégis: mikor a 10 közép-keleteurópai ország zászlaját felvonták az Európai parlament brüsszeli székháza előtt, kicsordult a könnyem. Eszembe jutott apám, akinek a családját sokakkal együtt a háború után Magyarországra telepítették, édesanyám, akinek a családját Németországba utasították ki, és akik már nem érhették meg, hogy újra Európához tartozzunk. Édesanyám azt sem érte meg, hogy újra viszontlássa nagyanyámat, hisz mire egyáltalán útlevelet lehetett kérni, már késő volt. Így csak hallomásból tudom, hogy nagyanyám élete utolsó éveiben sokszor vette a kosarát és a nagykendőjét, hogy hazainduljon, Pozsony melletti kis falujába... Az Európai parlamenthez, az Unió eszméjéhez sokadmagammal együtt nem csupán hivatali, hanem érzelmi viszony is fűz. Amit elrontott a politika és tönkretett a háború az elmúlt évszázadban, azt Európa újraegyesítése részben helyrehozhatja. Az unió egyik alapeszméje, hogy olyan fórumot kell kialakítani, amely megakadályozza, hogy Európából egy újabb világégés induljon el. Legyen egy olyan fórum, ahol a nemzetállamok közti feszültségeket meg lehet oldani, önmagában is támogatandó eszme. Az éppen befejeződött világháború után ugyan ennek megvalósítása csak az újjáépítésre kötött szövetségig jutott, de ma már ott tart, hogy ha a feltörekvő gazdaságokkal és hatalmakkal lépést akar tartani, nincs más és nincs jobb megoldás. A nagy világversenyben nehéz talpon maradni, s hogy a kis országok gazdasága, pénzügyi rendszere mennyire kiszolgáltatott, látva a forint, a cseh korona, de még az angol font mélyrepülését is, ma már talán nem kell külön bizonyítani.

4

Meggyőződésem, hogy Európa csak együtt tudja felvenni a versenyt az egyre erősödő kínai, indiai, de a brazil vagy orosz gazdasággal szemben is. Nekünk, magyaroknak, persze ennél több okunk is van, hogy az Európai Unióban képzeljük el a jövőnket – hiszen esély van arra, hogy a kulturális nemzet, a nemzet és a nemzetrészek közti kapcsolatok szervesen fejlődjenek, azokkal a lehetőségekkel élve, amelyek ugyan még újak, s melyeket a tagállamok még gyanakodva kezelnek.

Brüsszelből nézve Az Európai parlament képviselőjének lenni hatalmas kihívás. Egyrészt fizikai értelemben, hiszen a heti ingázás fárasztó, időt rabló. A hajnali repülőutak, a köd, a hó, az erős szél miatti várakozás, a repülőtéri sztrájkok nem tartoznak a kedves emlékek közé. A repülőterek személytelensége, zsúfoltsága, a személyi vizsgálatok ismétlődő tortúrája, a tény, hogy a leghűségesebb útitárssá a becsomagolt bőrönd válik, nem éppen melengető érzés. Persze, nem kötelező hetente hazajárni. Vannak kollégák, akiknek Brüsszelben él a családja is, nekik ilyen szempontból könnyebb. Én nem igazán tudom elképzelni, hogy hosszú kinn tartózkodás után hazajőve mit mondana az unokám, vajon megismerne egyáltalán? A gyerekeimmel hogy tudnék kommunikálni, ha kimaradnék az életükből, ha soha nem lehetne a segítségemre számítani, ha a kicsi beteg, ha éppen tanácsra van szükség... Az idő hetekre szabdalt, mert a parlament az 5-6 hetes nyári szünetet leszámítva heti rendszerességgel ülésezik, ebből egy hét a plenáris ülés Strasbourgban, a meseszép elzászi városban. Másrészt az érdemi munka, amely mentes ugyan a mindennapi politikai békaegér harctól, a léptéke távolbamutató, eredménye a távolabbi jövőben lesz majd kézzelfoghaó. Így kissé elvont, de szellemileg igényes. Isten malmai Európában

lassabban őrölnek. Viszont sokkal körültekintőbben kell eljárni, hisz a viszonyok a tagországokban meglehetősen eltérőek, egyes döntések későbbi következményeit is nehezebb bemérni. A munka dandárja a bizottságokban zajlik. Általában két bizottságban dolgozik egy képviselő, esetleg háromban. Aktuális témákban jelentések születnek, melyekhez határozatot fűz a parlament. A törvényhozás rendje eltérő a hazai parlamentétől, törvénytervezetet csupán a bizottságnak van joga benyújtani, amit aztán a parlament és a tanács együtt hagy jóvá. Ezt gyakran több hónapos, néha több évre elhúzódó egyeztetés előzi meg, hisz egy-egy törvényjavaslatot a mai szabályok szerint csak az összes tagállam egyetértésével lehet meghozni. Az érdekegyeztetés pedig bonyolult folyamat. Ezek a tárgyalássorozatok amellett, hogy hosszadalmasak, érdekesek is, hiszen minden szereplő beszámolási kötelezettséggel vesz részt, s azok, akiket a tárgyaláson képvisel, újra és újra meg kell hogy egyezzenek az újabb kompromisszumokban. Ez úgy működik, hogy a tanács képviselője az egyes kormányok megbízott szakembereivel, az utolsó szakaszban a nagykövetekkel, a parlament képviselője pedig az ún. árnyékjelentéstevőkkel, az egyes frakciók megbízottjaival kell, hogy egyeztessen.

...a kisebbségi jogok és a hiányzó jogalap Kiküldetésem elején a polgári szabadságjogokkal, az igazságszolgáltatással és a belügyekkel foglakozó bizottsági tagsá-

got kértem, mert e bizottság hatáskörébe tartoznak az emberi jogok is. Igaz, van a parlamentben egy emberjogi bizottság, mely a külügyi bizottság albizottsága, s ebből az is kiderül, hogy kizárólag az unión kívüli jogsérelmekkel foglakozik. Ha összegezni akarnám az 5 év tapasztalatát, a bizottság munkájának talán 5%-át tették ki azok a témák, melyek emberjogi témák voltak. A munka nagyobb részét az igazságszolgáltatás, a bűnüldöző szervek együttműködése, a migrációs politika, a menedékjogi politika, a terrorizmus elleni küzdelem, a pénzmosás elleni harc, a külső határok védelme, a schengeni övezet bővítése, a közös vízumpolitika, az egységes úti okmányokra vonatkozó előírások előkészítése tették ki. A kisebbségek gondjait, úgy tűnik, a régi tagországok jól-rosszul az elmúlt 50 évben megoldották. Példaszerűen, mint Finnországban, vagy Dél-Tirolban, vagy a kisebbségek létét tagadva, mint Franciaországban. Ma Európában a nagy gondot a bevándorlók millióinak integrációja okozza. Az egyik nagy csatánk éppen e körül zajlott - a bővítés utáni Európában a kisebbségek diszkriminációjáról szóló jelentés készítője /maga is angliai bevándorlók utóda/ úgy vélte, az európai kisebbségek mind bevándorló kisebbségek. Kemény vita és némi ismeretterjesztés árán sikerült szétválasztani a fogalmakat és tisztázni: más igényeik és problémáik vannak a bevándorlóknak, más a helyzetük és gondjuk a hagyományos nemzeti kisebbségeknek. 2005-öt írtunk. Sokszor felmerül az a kérdés, hogyan lehetne túllépni azon az áldatlan állapoton, ami a nemzeti kisebbségekre vonatkozó kettős mércéből adódik. A csatlakozni kívánó országok esetében a nemzeti kisebbségek jogainak védelmére vonatkoznak a koppenhágai kritériumok, a tagországokra vonatkozóan az uniós jogrendben azonban ilyen kötelezvények nincsenek. Történelmi szempontból ez érthető, az alapító hat ország politikai kultúrája ezt nem tette annak idején szükségessé. Ma azonban azt látjuk, hogy az új tagországokban egyre inkább az a szemlélet uralkodik el, hogy talán túl is teljesítettek a csatlakozási folyamat során, s itt az ideje inkább a többségi nacionalizmust kiszolgálni. Az meg ritkán kisebbségbarát. A jogi helyzet a kisebbségvédelem terén ma olyan, hogy az Európai Unió alap-

szerződésének 13. cikkelye szerint közösségi jog csak a diszkrimináció tiltására vonatkozik.. Ennek alapján jött létre a két diszkrimináció-ellenes irányelv, mely a hátrányos megkülönböztetést tiltja azokon a területeken, ahol az európai közösségnek joga van eljárni. Ez elsősorban a munka világa, a képzés és oktatás, az árúkhoz és a szolgáltatásokhoz való hozzáférés. A diszkrimináció tiltásától az egyenlő esélyekig azonban hosszú az út. A jogállást, a kisebbségek helyzetének javítását a diszkrimináció tiltása nem oldja meg. E témában pedig addig nem lehet jogszabályt hozni, amíg erre nem születik jogalap. Jogalapot a Lisszaboni Szerződés teremthetne, abban az esetben, ha mind a 27 ország ratifikálása nyomán jogerőre emelkedhetne. Az emberi jogok tiszteletben tartásáról az uniós tagországokban készült ún. Catania –jelentés előkészítése során sikerült jól célzott módosításokkal úgy változtatnunk a határozati javaslaton, amely kimondja, hogy a hagyományos kisebbségek helyzetét a legjobb európai gyakorlat alapján lehet megoldani, az önkormányzatiság modelljét alkalmazva. Igaz ugyan, hogy az egyes autonómiamodellek konkrét megnevezése románspanyol javaslatra kikerült a szövegből, de a „legjobb európai gyakorlat“ ezekkel a modellekkel azonos. Így ha a HZDS-LS

elnöke azt tartja a pártját képviselők legnagyobb sikerének, hogy ez a néhány szó (még csak nem is az ő javaslatukra) nem maradt a jóváhagyott szövegben, nem tettek túl sokat... Azt gondolom, ez a jövőre való tekintettel fontos elmozdulás.

Munkatempó... Mert még két bizottságban kell végezni a dolgunkat. Megtisztelő feladat, ha a képviselőt jelentés vagy bizottsági vélemény kidolgozásával bízzák meg. Ez általában rengeteg munkával, utánajárással, konzultációval, dokumentumhegyek, statisztikák áttanulmányozásával jár. Arról nem is beszélve, hogy a bizottságok általában párhuzamosan üléseznek, ilyenkor munkatársaimmal hárman négyfelé szaladunk. Még szerencse, hogy jó a csapat. Gyakran az érdemi munka csak este kezdődik, amikor már minden 8 órában dolgozó otthon van. Ilyenkor tudjuk számba venni, mit kell elvégezni másnapra, ilyenkor ellenőrizzük, nincse másnap bennünket érintő határidő, pl. módosító javaslat leadására, vagy éppen a szavazási listát kell reggelre elkészíteni. Ilyenkor este 11-kor próbáljuk utolérni az utolsó autóbuszok egyikét. A foglakoztatási és szociális ügyekkel foglakozó bizottságban a szegénységről készítettem jelentést. A legmegdöbbentőbb a nagymértékű gyermekszegénység, mely a gazdag országokban éppúgy jelen

Hans-Gert Poettering, Bauer Edit és Klaus-Heiner Lehne

ITTHON

5

van, mint a szegényekben. Annak ellenére, hogy korlátozott itt is a mozgástér a jogalap hiánya miatt, a mindennapok szempontjából fontos döntések születnek, akár a nyugdíjjogosultság átvihetőségére, akár a munkaerő szabad mozgására gondolunk. Az előkészületben lévő joganyag sem kisebb jelentőségű: arról készül jogszabály, milyen jogok illetik meg a betegeket más tagországokban, milyen egészségügyi szolgáltatásokat vehet igénybe és ezt ki fizeti. A nőjogi és esélyegyenlőségi bizottság a harmadik bizottság, ahol szintén jogalkotás is folyik. A téma itt is érdekes: a nők elleni erőszak, a fizetések közti indokolatlan különbségek, mind olyan téma, ami megér egy külön eszmefuttatást. Itt ráadásul még a koordinátori feladatokat is ellátom, ami azt jelenti, hogy a néppárti képviselők munkáját fogom össze.

Parlament, ahol senkinek sincs többsége Az európai parlamenti képviselő a választóit, nem az ország kormányát képviseli. A képviselők frakciókba tömörülnek. A néppárti a legnagyobb frakció, tagjainak

6

száma csaknem 270, de nincs abszolút többsége. Nyilván előfordul, hogy az egyik nagy frakció megpróbálja legyőzni a másikat, mégsem ez a jellemző, hanem inkább a megoldás, a kompromisszumok és az ehhez szükséges szövetségesek keresése.

Hogy kis lépést tudjunk a kisebbségi jogok terén elérni, szövetségesekre van szükség. Szövetségeseket pedig a munka folyamán lehet szerezni. Így olyan témákkal is foglakoznunk kell, amelyek bennünket kevésbé érintenek, vagy legalábbis nem a figyelem közép-

pontjában állnak. Mint a komoly betegségek esetében, a társadalmi bajokról is gyakran azt képzeljük, hogy vannakvannak, de bennünket nem érinthetnek. Ilyen témáról szólt pl. az európai szervátültetésről kapcsolatos irányelvről szóló állásfoglalás. Szerencsére, nem sokakat érint. De az európai statisztika szerint naponta negyven ember életét lehetne megmenteni jól szervezett szervadományozással és szervátültetéssel. Több mint egy éves munkám fekszik egy európai emberkereskedelemről szóló jelentésben. Szerencsére, határesetekről van szó, de a jelenség mértéke, veszélye szinte felbecsülhetetlen. Ki hinné, hogy a rabszolgaságnak ez a modern formája Európát sem kerüli el. A szakértők becslése szerint Európában évente 100-200 ezer(!) ember kerül az emberkereskedők hálójába. A becslések szerint ezek 40-50%-a gyerek vagy kiskorú. Az ENSZ gyermekekkel foglakozó intézménye, az UNICEF egyik legutóbbi jelentése arra a sokkoló eredményre jutott, hogy Európa egyetlen országa sem „érintetlen“ a gyermekkereskedelem ügyében, akár származási, cél- vagy tranzitország. Ahány eset, annyi emberi dráma. Az angliai tapasztalatok arra figyelmeztetnek, hogy a szociális intézetekből, a gyerekotthonokból, melyek feladata a gyerekek védelme lenne, tucatjával tűnnek el gyerekek nyomtalanul. Az egyik legutóbbi eset, melyről az Europol számolt be a múlt év őszén, a Romániából eladott több mint ezer gyerek esete. Alig 200-at találtak meg közülük... És itt az áldott-átkozott internet, melyen a pedofilok is ott vannak és névtelenül csalják tőrbe áldozataikat, vagy „casting“ és „modelling“ jelszó alatt az emberkereskedők csapdájába esnek a gyanútlan, tapasztalatlan, a sztárvilág által elszédített fiatalok. A világhálón ezerszámra vannak az olyan chat-szobák, az olyan oldalak, ahol arc nélküli „cápák“ várnak a gyanútlan áldozatokra. A helyzet annál komolyabb, hogy a gyerekek generációja az esetek többségében többet ért a számítógépek nyelvén, mint a szülők nemzedéke. A parlament ezért a bizottsághoz fordult, hogy segítsenek ellátni a szülőket olyan biztonsági szűrőkkel, melyek által a gyermekeiket nagyobb biztonságban tudhatják a számítógép előtt. A világhálók oldalainak üzemeltetői felé azt az elvárást fogal-

ITTHON

mazta meg, hogy leveszik, vagy hozzáférhetetlenné teszik azokat a fórumokat, oldalakat, ahol a gyerekekkel visszaélnek. A parlament kérésére indította el a bizottság a gyors riasztási rendszert, amely lehetővé teszi a hatékony rendőrségi együttműködést olyan esetben, ha egy gyerek bárhol eltűnik az unió területén és amelynek nyomán bevezették az egységes európai gyermek-segélyhivó számot, a 116 000-t..

Az uniós intézmények aránylag lassan mozdulnak. Örülök, hogy ebben az esetben ez nem így történt. Az európai intézmények honlapján arra a kérdésre keresve a választ, mivel segítette az unió a polgárokat, más, látványosabb eredményeket lehet találni. Ám az apró, emberközeli lépések néha éppen olyan fontosak, vagy talán néha még fontosabbak is lehetnek... Bauer Edit

7

A közelmúltban Komáromban járt Jókai Anna, korunk legkiválóbb magyar írónője. A Pantha rhei könyvesboltban, melynek vendége volt, teltház várta; köztük olyan olvasói, akik évtizedekre visszamenően ismerték, mit írt. Már maga a helyszín is megihlethette a szerzői est résztvevőit – a Nádor utcai könyvesház alig pár méterre van Jókai Mór születésének helyétől. (A ház már nem áll, de helyét emléktábla jelzi a Selye Gimnáziummal szemben.) Jókai Anna – ha a statisztikát vennénk figyelembe – minden téren sikeresebb kortársainál: könyvei olykor húsz kiadást is megérnek, elismerések, kitünteté-

sek tömegével jutalmazzák munkásságát és szinte pihenni sincs ideje, mert folyamatosan hívják az olvasói találkozókra a Kárpát-haza magyarlakta területeiről. Legnagyobb „sikere“ nem mérhető azonban sem kitüntetésekkel, sem a megjelent művek kelendőségével – csak azzal minősíthető, hogy ezek az írások milyen nyomot hagynak az olvasókban? Elgondolkoztatják-e őket? Elindítják-e őket az önismeret és világismeret felé? Ráébresztik-e őket arra, hogy milyen a világ a huszonegyedik században és milyen volt húsz-harmincnegyven esztendeje? És ha a magyar nő és férfi rádöbben, hogy egy velejéig hamis tár-

sadalomban a báb szerepét játssza: tud-e, akar-e tenni ellene? Megtalálja-e gyökereit? Jézust, a Nagyboldogasszonyt, s magát a teremtő Istent? Erőt ugyanis csak innen meríthetünk – tanítja Jókai Anna a szerzői estjein is, ezért inkább istentiszteletnek nevezi az író-olvasó találkozókat. Ebben a riportban az írónő néhány mondatát próbálom meg összefoglalni – emlékezetből. Remélem, át tudok adni valamit abból a sugárzásból, amely azon a februári estén mindnyájunkat megerősített, s amiért köszönet jár e lap hasábjain is az írónőnek és meghívójának.

Két óra Jókai Annával

Kik vagyunk? Mi történik velünk? A határon túliakról

Gyakran elgondolkodom azon, milyen lenne az életem, ha történetesen nem Magyarországon, hanem az elcsatolt részeken születek. Hogy hol láttam meg a napvilágot, nem rajtam múlt, de mert követem a nemzettársaim sorsát a Felvidéken, Erdélyben, a Délvidéken, Kárpátalján és másutt, s mert bele tudom magam élni a helyzetükbe, jó áttekintésem van a külhoni magyarokról. Úgy érzem, kötelességem közéjük elmenni, mert együtt tudunk gondolkodni közös dolgainkról, s mert mindnyájunkat összeköt a nyelv, a hagyományok és a történelem is. Minden találkozóra alaposan felkészülök, sosem papírról szólok, legfeljebb pár fontos gondolatot jegyzek le a szereplés előtt, nehogy megfeledkezzem róluk.

Teréz anya példája

Volt egy időszak az életemben – nem sokkal a rendszerváltás után – amikor felelősségteljes tisztséggel bíztak meg – megválasztottak a Magyar Irószövetség elnökévé. Tele voltam reménykedéssel, cselekvési vággyal. Úgy gondoltam, hogy az írók, ha az új történelmi helyzetben összefognak és élnek a lehetőséggel, sokat tehetnek majd Magyarország felemelkedéséért és a világ magyarságának egységéért. Az élet azonban rácáfolt a derűlátásomra: már az első időkben kiderült, hogy nem egységbe óhajtanak tömörülni az írástudók,, hanem a különböző érdekek mentén visszanyúlnak

8

Jókai Anna a könyvesbolt vendégkönyvét lapozza. Konczer Ildikó felvétele.

a közös ügyhöz. Egy ilyen keserű tapasztalás után, az eseményektől kimerülten érkeztem haza este és nem találtam a helyem. Leültem a tévé elé és –talán azért, hogy felszabadítsam a bennem felhalmozódott feszültségeket – egymás után váltogattam a csatornákat, hátha leköt valami. Nem jártam sikerrel. Már abba akartam hagyni a kísérletezést, amikor az egyik műsorban megpillantottam Kalkuttai Teréz anyát. Éppen interjut készítettek vele. A kérdező egy behemót, vörös hajú, fehér bőrű ember volt, aki mellett Teréz anya, ez az apró termetű, alázatos nő – a szó szoros értelmében eltörpült. A behemót riporter mintha élvezte volna a helyzetet, hogy „felülről“ oktatgathatja világhírű vendégét a stúdióban. Ilyen szellemben fogalmazta meg a kérdését is: „Ön nem látja, hogy a világ tele van szenvedéssel? Ön és a munkatársai mit tesznek azért, hogy ez a szenvedés megszünjön? „Teréz anya a kérdés hallatán megpróbálta a lehetetlent: el akarta érni a mikrofont, hogy azt saját kezébe vehesse. Elkezdett hát ágaskodni, ami reménytelen kísérletnek tetszett, mert a magasságbeli különbség nyilvánvaló volt. A szent életű nő azonban nem adta fel és bekövetkezett a csoda: szinte megnőtt, kezébe vette a mikrofont és csendesen, alázatosan így szólt: „Látom én is és a munkatársaim is, milyen hatalmas a szenvedések óceánja a Földön.. Mi megpróbálunk tenni ellene. Úgy gondoljuk, hogy ha csak egy cseppel kevesebb lesz munkánk ereményeképpen a fájdalom a földön, már nem éltünk hiába.“ A behemót riporter elhallgatott. Feltételezem, hogy a tévé nézői is ugyanazt élhették meg abban a helyzetben, amit én: erősödött a hitük. Hogy utána még inkább cselekedték a jót. Én, az újdonsült írószövetségi elnök is megnyugodtam és erőt merítettem.. Megértettem, hogy mindent meg kell tennem a lehetőségeken belül azért, hogy a Magyar Írószövetség segíthessen a nemzeti egység létrejöttében. Hogy ne az önzés és a gyűlölködés, hanem az összefogás legyen a meghatározó erő.

A szinglikről

(A szingli angol eredetű szó, eleinte csak a sportszakirodalomban volt használatos – szingli volt p. az a tenisz mérkőzés, amelyben ketten csaptak össze – egyegy teniszező viaskodott egymással. (b.gy. megjegyzése).

ITTHON

Jókai Anna kézírása

Manapság „szingli” életstílus van divatban nemcsak Magyarországon, hanem mindenütt ott, ahol a „másság” próbál meg a társadalom életeszményévé válni. A tévé stúdiókban általában nem példásan élő többgyermekes családokat, édesanyákat, édesapákat hívnak meg és mutatnak be, hanem olyanokat, akiknek nem érték a család, mert „nincs értelme gyereket vállani”, akik nem kötnek házasságot, hanem cserélgetik a partnereiket, akár úgy is, hogy ugyanazt a nembelit választják társul. A kereskedelmi csatornákon, arról beszélnek mostanában: az ember azért születik, hogy megvalósítsa önmagát, hogy kipróbálja, mi mindent tartogat számára az élet, s ehhez az életvitelhez nem szükségeltetik a család, s így a gyermek sem.Ugyanakkor ez a kifejezés, ez a „szinglizés” egy sor magányos férfit és nőt megalázhat, hiszen egyedülálló az a férfi vagy nő is, aki még nem találta meg a hozzá illő társat, még várakozik. És magányos az is, aki megözvegyült, vagy akit elhagytak...A divatos szingli nem ebbe a kategóriába tartozik. Ő tulajdonképpen ellenpélda, aki nem követi Isten parancsolatát, hogy sokasodjatok, aki nem tekinti ajándéknak gyermek születését, aki nem áldott állapotban van, hanem „terhes”, stb. Azt is mondhatnánk, a szingli a maga önzésével mintha el akarná szakítani az élet láncát, nem törődik vele lesznek-e utódai, - utánam a vízözön – gondolhatja. Vajon mit eredményez az ilyen életfelfogás, ha elterjed? Milyen jövő elé néz az ilyen társadalom, egy ilyen nemzet, egy ilyen ország? A családi élet minden társadalom alapja.

Ezek a sejtek. Aki családban él, tudja, hogy az ilyen együttélés tele van küzdelmekkel – évekbe telhet, amíg a házasfelek egymáshoz csiszolódnak, amíg megtapasztalják, hogy közös erőfeszítéseik gyümölcsöt hoznak, amíg a gyerekeik saját lábukra állnak és maguk is felfedezik, hogy a család megtartó erő, mert a nehéz helyzetekben egymás segítségére vannak tagjai és az örömöket is sokkal szebb együtt megélni... A családban, a kis közösség boldogulásáért sokat kell dolgozni. A tévéműsorok szingli lányai hosszú körmöket növesztenek... Vajon miként tudnák háztartásukban elvégezni a mindennapos munkát?

Szegény Sudár Anna

Jókai Annát az idén nagy öröm érte – Szegény Sudár Anna c. remekművét Scarlat Anna színpadra írta. A monodrámát a Magyar Színház Sikovits Imre Színpadán mutatták be Kincses Elemér rendezésében. (Zene: Gere Erzsébet, jelmez: Bartunek Katalin). Az egyetlen szereplő a marosvásárhelyi Bálint Márta, aki egy Erdélyben élő asszony izzó, sokkoló és mégis felemelő tragédiáját mutatja meg elbűvölően. A történet akár a Felvidéken is játszódhatna, mert arróĺ szóĺ, miként vész el két újabb magyar lélek fogyatkozó nemzetünkből történelmi kényszer hatására, miként próbálja megőrizni ősei hagyományait és nyelvét egy önfeláldozó magyar asszony magára maradva jóĺelkű, passzív férjével és naplójával... A magyarságtudat őrzésének és elvesztésének balladája ez. Batta György

9

A. Marton Gyula:

Ajtók, pirosló kalácsok, angyalkák Itt és most történjen mindaz, amit leírok. Néha úgy érzem, szinte lehetetlen szavakba foglalni azokat a tiszta akaratokat, vágyakat, természetes indulatokat, amelyekből – nem találok igazibb szót – vagyok. Az „itt és most” azt jelenti, hogy a valóságban élek. Ábrándjaim már elhagynak maguktól is, a vágyak és álmaim meg édesgetik lépteim. Mint ahogy Édes hinti ujjai között a porcukrot a majdan pirosodó kalácsra. Ha minden akaratom valóra válna, akkor fiai és minden – unokájának édesörömére. Nem járjuk a szeretet drága útjait, kedves olvasó. Sokan csak álmukban nyitnak ajtót, mások meg nem tudják már hol is kéne kopogni, szelíden. Szólani illik. „Megjöttem, itt vagyok.” – mondanád. Az írott szónak mindig üzenete van. Bennem meg a tett indítója, a moccanó akarat után a megvalósítás sorai következnek. Kedves városom szállódájának előcsarnokában várakozom. A portás – alig ülünk le – közli velem: „Az angyalok a Földön, itt közöttünk járnak”. Gyönyörű zene lelkemnek. Úgy érzem, itt, az Erzsébet hídtól pár méterre: megint jókor, jó helyen vagyok. Aztán gyönyörű könyvekbe lapozunk bele, a lapokon, a színes oldalakon megörökül a szép világ. Úgy érzem, a szeretet íratlan, erdő-erős, áradatnyi óvásának, törvényeinek mindig szót kell fogadnom. Mértékletesnek kell lennem. Hűségesnek kell lennem azokhoz, akik, ha kellett, segítő kezüket nyújtották. Persze adtak is: terített asztalukhoz engedtek és együtt imádkoztunk. Az ima nem irodal-

10

mi kategória, lélekakarat. Az Isten adománya. „A táma az utcán hever” – mondtuk egykoron. Igazából a segíteni akarás, a tett, része kell, hogy legyen a látszólag passzív eszmefuttatásnak. Ha az olvasóban is hasonló kérdések születnek, akkor már erősebbek, többek vagyunk. Így biztosan többre jutunk, hisz tudom: a figyelem a szeretet édestestvére. Kérdéseim: meddig lehet, illetve szabad még zöld mezőinket, élettereinket minden féle szeny-

nyel, hulladékkal csúfítani és megfojtani egyben? Miért engedünk a csillogó és hamiskás média befolyásának? Miért nem vesszük észre végre: a természet legrátermettebb, legvirulóbb része mi vagyunk, emberek? Nem túlzott derűlátásból írom így: jóemberek. Miért nem törődünk a jelekkel? A fehér kövek csendjében miért én-ösvényeinkről térünk le? Miért? Párbeszédünk alapja a bizalom. Ahogy a szerelem is szinte kéri az érintést, az összefonódó ujjakat, úgy a bizalomhoz is kedves, őszinte szavak tartoznak. Ne féljünk kimondani: „Ez nagyon jólesett. Drága vagy, köszönöm. Kérlek, figyelj rám. Köszönöm, hogy vagy.” Rövidebb-hosszabb írásaimnak műfaja kérdéses. Ennek a legfrissebbnek újra nem lesz pontos meghatározása. Ha azonban szavaim elértek a szívükhöz, akkor jó nekem. Az én kérdéseimre akkor már mi adunk válaszokat. Születik valami közös, ami a magyar kultúra, a műveltség nagy virágosmezejében szépen virul. Mindenkinek. Azoknak is, akik azt gondolják,. „Ráérünk arra még”, meg azoknak, akik szerint sikolyaim képzelődő túlkapások. Vigyázzunk hát emberi értékeinkre. Ha kultúrátak leszünk, hiszem, hogy oldottabban élünk és az öröm, a jókedv nemcsak vendég lesz nálunk. Erős családokban éljünk! Ha megszületnek a válaszok is ... én azt bizonyosan megérzem. Szivárványcsendben, Gömörországban: Don

Fennmaradunk! (II.) A Palóc Társaság ifjúsági pályázatának néhány szép munkája a Kárpát-hazából.

Lengyel Gabriella, Reiter Viktor, Szabó Erzsébet, Ternovácz Bálint és Z. Urbán Aladár

„Szerintem a gyerekek nagy része arról beszél, mi lesz, ha nagy lesz, ill. az aznap vele történt dolgokról, hogy milyen élményekben volt része. Mi megosztjuk egymással történeteink tanulságait, pl: hogy épp milyen játékot játszunk a számítógépen. A felnőtt emberek a mai világban a megélhetésről, a pénzről, a politikáról, a külügyekről beszélnek, pl: mi történt a nagyvilágban? Továbbá: a pénz-szerzésről, válságokról folytatnak eszmecserét. A mai emberek nem olyanok, mint a régiek. Ezek az emberek gyerekszemmel olyanok, mint a beállított robotok. Reggel korán kelnek, mennek a munkába, fél napot ott töltenek, és mire családjukkal kéne tölteni az időt, fáradtak. Még olyan is akad, aki a munkát otthon, esetleg a munkahelyi dühét a családján tölti ki. Szerintem ezért is van olyan sok elvált szülő. Bezzeg, a régi időkben az emberek nem voltak ennyire modernizálódva. A régiek reggel elmentek, ledolgozták a földeken a munkát, majd hazamentek a jó, meleg, családi házba. Leültek a kemence mellé, s mindenki elmesélte az aznap vele történt eseményeket. Közben az otthon maradt háziasszony elkészítette va-csorára a zsíros kenyeret. Megvacsoráztak, majd lefeküdtek.

ITTHON

Sokszor belegondolok, milyen jó lett volna akkor gyereknek lenni. Gyakran beszélgetünk a nagymamámmal és a nagytatámmal a régmúlt idők emlékeiről: mi volt, mikor ők gyerekek voltak. Nagyon szeretem hallgatni őket. Szerintem a mai emberek nagy része nem is tud olyan témáról beszélni, amiben nem szerepel a pénz és a munka kifejezés. Remélem, pár év múlva én is elmesélhetem az unokámnak a gyerekkori élményeimet. Vagy elküldöm nekik e-mailben? ” Perc Oszkár, 13 éves „ ...Talán a magyar nyelv nem elég teljes, árnyalt, hogy más nyelven fejezzük ki magunkat egymás között? Mások a következő hibába esnek: elhiszik, amit egyesek állítanak, szinte minden szavunk török, finn, latin, szláv és még sorolhatnám... A tv-ben egy magyar nyelvész a Himnusz első versszakát elemezte. Csak egy szót nem tudott megmagyarázni, hogy honnan vettük át. Ezek szerint a magyarok nem tudtak beszélni? Ezt nemcsak magyarok, külföldi nyelvészek is megcáfolják. Sir John Browring angol nyelvkutató sok nyelven beszélt (magyarul is), ezt állapította meg: „Nincs szüksége senkire, nem kölcsönöz, nem von vissza, nem ad és nem vesz el senkitől. Ez a nyelv a legrégibb, a legdicsőségesebb monumentje egy nemzeti egyed-

uralomnak és szellemi függetlenségnek”. Sok magyar viszont ápolja és tiszteli anyanyelvét. Kölcsey idézetén okulva: „...haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog, s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog.”... Nagy boldogsággal és csodálattal hallgattam az óvodából hazaérkező hatéves Miklós öcsémet, aki az óvodában tanult népköltést szavalta: Magyar vagyok, magyar, Magyarnak születtem, Magyar dalt dúdolt a dajka fölöttem, Magyarul tanított Imádkozni anyám, És téged szeretni Gyönyörű szép hazám.” Mossóczy Katinka, 12 éves Régen volt, igaz volt A 20. század viharos időszak volt Európa történelmében, hisz ekkor volt a két világháború. Ezekből a magyarok vesztesen kerültek ki, s még ma is érezzük ennek a hatását. Hogy mi is történt a világháborúk alatt? Minden magyar ember számára világos, milyen veszteségeket hoztak. Az 1920.június 4-én aláírt békeszerződés értelmében Magyarország területe 282 000 km2 - ről 93 000 km2-re csökkent, s nekünk ez volt a legnagyobb veszteség. Az I.világháború után a Felvidék Csehszlovákiához tartozott, de a II.világháború sem hozta meg a változásokat. Lezárásával ismételten elszakadva maradtunk az anyaországtól. A II.világháború alatt és után a Kárpát-medencében több százezer civil lakost raktak vagonokba. Legtöbben deportáltak, kitelepítettek voltak. Ennek a Dél-Szlovákiában élő magyarság is részesévé vált. Eduard Beneš, csehszlovák államelnök olyan országot álmodott, amelyik csak a cseheké és szlovákoké, ez magyarázza a később történt kitelepítést. Az 1945. április 5-én kiadott kassai kormányprogram szorosan összefügg a pár nappal később kiadott Beneš dekrétumokkal. A kormányprogram megfosztotta a magyarokat állampolgárságuktól, a dekrétumai a két etnikumot (német,magyar) háborús bűnösnek tekintette. Megkezdődtek kegyetlen intézkedéseik céljuk elérése érdekében. Csehországba deportáltak magyar nemzetiségű személyeket, mert kellett nekik a munkaerő a szudétanémet kitelepítést követően. A tömeges deportálás 1946 novemberétől 1947 februárjáig tartott. Néha fura és elgondolkodtató ezekről a dolgokról hallani, történelmi tényként ta-

11

nulni róluk. Több, mint 60 éve történt, a fiatalabbaknak lehet hosszú idő, de ezen események részesei voltak nagyszüleink, dédszüleink. Az én családomban is van ezekre példa – a dédapámat családjával Csehországba deportálták, a nagymamámat családostul kitelepítették, és többen hősi halált haltak a II.világháborúban. A dádapámék Alsószecsén éltek. 1945.november 1-jén katonák vették körül a falut, és elhurcolták az embereket. Csupán 5 napi élelmet vihettek magukkal, először a szomszéd község iskolájába kerültek , majd másnap gyalog kellett bemenniük Lévára, ahonnan vagonokban utaztak Csehország felé. Úgy bántak velük, mint a rabokkal, katonák őrizték őket, és végre két nap és két éjjeli utazás után megérkeztek Kadno városába. Internáló táborokba vitték őket az őrök, ahol úgy bántak velük, mint az állatokkal, csak azért, mert magyarok, hisz más „bűnük” nem volt. A szálláson revizorok várták őket, ahol még a maradék élelmüket is elvették tőlük. A tábor kórházának folyosóján aludtak, majd másnap Roudnicere kerültek, itt szabályosan megvásárolták őket, így jutottak Vodochodra,ahol mezőgazdasági munkát kellett végezniük. A gazdának, aki megvette őket 400 hold földje volt, amelyen teljesen ingyen dolgoztak a deportáltak. Csakhamar tovább küldték őket Rodošovicere. A kis család itt is keményen dolgozott, a dédapám a mezőgazdaságban, felesége pedig a konyhán segített, fiuk még túl kicsi volt a munkához. A család egy év után szétszakadt. Már csak a dédapám maradt Csehországban. Ő még dolgozott, de mikor beköszöntött a tél, megbetegedett. Úgy volt, hogy január 10-e után hazaengedik, de nem így lett. Várnia kellett február 15-ig, amikor végre sorstársaival hazaengedték őket. Ekkor visszaköltöztek régi házukba, amelynek előző tulajdonosa leégette tetejét. S életük folytatódott a régiben, immár otthon. Mindenki visszavágyott a hazájába, a szülőföldjére. Azon bánásmód közt nem maradt más számukra, csak a hit és a remény, hogy valaha hazatérnek. Sokszor ez is elszállt, s a haza képe helyett saját sírjaikat látták,de végül teljesült a vágyuk. Valóra vált az álmuk, mert haza tudtak térni! A másik jelentős lépés a lakosságcsere illetve kitelepítés. 1946. február 27-én írta alá Magyarország és Csehszlovákia az erre vonatkozó egyezményt. A csehszlovák hatóságok annyi magyart telepítettek át, amennyi magyarországi szlovák jelentkezik az áttelepülésre. Csakhogy nem így lett. A kitelepítettek szá-

12

ma többszöröse volt az áttelepülő szlovákokéhoz képest. Míg a szlovákok szabad akaratukból jelentkeztek, jobb életet várva, addig a magyarokat erőszakkal vitték Magyarországra. 1947-ben kezdődött, de volt egy óriási különbség, a felvidékiek közül a módosabb gazdák mentek és nagy vagyont hagytak itt, a szlovákok pedig alig hagytak maguk után valamit! A deportálás és kitelepítés elkerülésére még egy megoldás volt, ez a reszlovakizáció. Úgy gondolták a csehszlovákok, hogy lehetőséget adnak az előző időszakban elmagyarosodott szlovákok számára, s aki „visszaszlovákosodott” állampolgárságot szerzett, szabad életet. Ez a lehetőség 1948- tól 1954-ig volt érvényben, ami alatt a magyarság száma százezrekkel csökkent. A kitelepítés sem kerülte ki a családomat. Nagysallóból összesen 1116 embert telepítettek ki, nagy részüket Tolna-megyébe, főlleg Bátaszékre. A nagymamám édesanyja nagysallói, édesapja pedig nagypeszeki származású volt. Ő itt Sallóban a nagyszülei

katonák lövöldöztek. Ez nem saját emlék, csupán a szülei mesélték neki, mit is csinált kiskorában a háború alatt. Az itt töltött éveiből annyi emléke van, hogy sok vásár volt Nagysallóban, évente hat, ahol állatokat árultak. Mikor jöttek a magyarországi áttelepültek, a faluban járva kiválasztották a szebb házakat, amelyekben szerintük gazdagabbak laktak. Majd a kinézett házakból telepítették ki az embereket, hogy ők beköltözhessenek oda. Erre a listára kerültek a nagymamámék is. Aztán fehér lapot kapott a két dédszülő (akkor több,mint 70 évesek), két nagyszülő (50 év körüliek), az anyukája, a nagymamám és az öccse. Először ládákat szögeltek, hogy tudjanak mibe pakolni, majd marhavagonokba vitték őket. Összesen 17 vasúti vagont töltöttek ki a dolgaik, mindent vittek, bútorokat, ruhákat, állatokat, hintót, ekét... 1947.május 24-én indultak el, az út több napos volt, nem tudták, hova viszik őket;csak mikor odaértek akkor jöttek rá, milyen távol sodródtak a hazától.

Kerekes Ákos, Kúcs Ildikó, Miklai Attila, Bartusz Réka

házában született, ahogy az öccse is. Egy rövid ideig Peszeken éltek, de mivel mindkét szülő ragaszkodott saját szüleihez, az apuka Peszeken, míg az anyuka Nagysallóban töltötte a gyerekeivel ideje nagyrészét. A Garamon túl nagyobb volt a veszély, ott az orosz katonák szállták meg a területet, ezen a vidéken a németek voltak. Mikor vége lett a háborúnak és az apuka meglátogatta családját, kislánya csak azt tudta megmutatni neki, hogy bújt az ágy alá, mikor a

Bátaszéken a községháza mellett kaptak házat. Ott jártak óvodába és iskolába is. Volt külön leány ás fiú iskola. Egy alkalommal a nagymamám meglátta az osztálykönyvben a neve előtt a „k” betűt, ami annyit jelentett, hogy ő kulák családból származik. Ez abban az időben nem szolgált az előnyére, nehezebb volt a kulák gyerek sorsa, még a továbbtanulás szempontjából is. De ennek ellenére kellemes emlékei vannak Bátaszékről, jó volt gyerekként ott lenni. Sok

barátjuk volt, akik altalában az ő udvarukban játszottak. A nagy tér és az udvar hátsó részében lévő 50 m hosszú kukoricaszárító is tökéletes hely volt erre. Időközben a kitelepítésük után egy évvel az édesanyjuk hazament, mert úgy volt, a férjét is utánnatelepítik és segítenie kellett neki itthon, de változott a terv. Mivel a kitelepítő bizottság elnöke-Mastrík-ott lakott náluk, Peszeken, visszavonta a kitelepítést, hisz akkor nem tudott volna hol lakni, ha ők elmennek. Ígyhát az anyuka Peszeken maradt. Évente 1-2 alkalommal mindig elmentek Bátaszékre pár napra meglátogatni a gyerekeiket, a családot. Ipolypásztónál szöktek át, majd onnan vonattal tovább. Csomagokat küldtek, ezzel is segítettek a nevelésben. Bár, a nagyszülők igyekeztek mindent megadni nekik, legjobb tudásuk szerint nevelni unokáikat. Természetesen Bátaszéken sem hagyták abba a munkát a mezőgazdaságban, s így néha kirándulni mentek a Balatonra. Egy 1952-ben megjelent törvény szerint a családokat nem lehetett szétszakítani. Behívatták a két gyereket a községházára, és megkérdezték, haza akarnak-e menni? Ekkor a nagymamám 10, öccse 8 éves volt, felnőtt nélkül kellett dönteniük. Mentek volna egyedül a nagy világba? Nem; azt mondták a nagyszülők nélkül sehova. Aztán váratlanul 1954-ben kaptak engedélyt arra, hogy hazamehessenek a nagyszülőkkel és a dédmamával (a dédapja idő közben meghalt). A házat a nagyapja felajánlotta az élőző sváb tulajdonosának, hogy költözzön vissza. Soha nem hadakoztak egymással előtte sem. Visszafelé a 17 helyett már csak 8 vagont telítettek meg személyes dolgaikkal. Itthon folytatták az iskolát; a mamám 12 évesen hatodikos volt Zselízen, az öccse 10 évesen látogatta a 4.osztályt, még Peszeken. Nagysalló nem fogadta vissza őket, így Nagypeszeken telepedtek le véglegesen. Itt nehezebb volt a gyerekek élete, sokára tudtak beilleszkedni. Volt egy nagy hiányosságuk, amit Magyarországon nem tudtak megtanulni, ez pedig a szlovák nyelv. Mély nyomot hagytak a nagymamám életében a Bátaszéken eltöltött évek, hisz ott töltötte egész gyerekkorát, ott nőtt föl. A szülők hiányát megszokta, már négy éves kora óta nem volt velük. Az ott töltött idő alatt évente csak 1-2 alkalommal talalkoztak, akkor is csak 3-4 napra. Ott nem bántották őket, magyarok voltak, akárcsak a többiek. A nagyszülők voltak azok, akik mindig vágytak haza, hiszen egy dolog itt maradt, amit sehogy sem tudtak volna elvinni, ez pedig

ITTHON

a nekik oly sokat jelentő föld. Itt volt a hazájuk, itt is akartak nyugodni. Igen, a 20. század viharos volt minden akkor élő ember számára. Sokan sokat szenvedtek meg nem érdemelten. Mi azon igyekezzünk, hogy ne fajuljanak idáig a dolgok, és ezzel is védjük meg jelenünket, jövőnket. Kúcs Ildikó, 17 éves Mi lesz velünk, magyarokkal? Milyen érdekes a jövő. Csupa rejtély. De én már tudom, hogy mi történik majd. Álmomban láttam azt, ami a magyarságra vár és most megosztom azokkal, akik eme novellát olvassák. Lovon vágtattam ezernyi emberrel és elsőre csak annyi tűnt fel, hogy nem vagyok már fiatal. De amint föleszméltem, mást is láttam. Hegyekből indultunk pusztákon át, majd újra magasodott a föld. Ott átlovagoltunk egy hágón. Bár sose láttam még, felismertem mindent. A hegyek a Kárpátok égig érő sziklahalmai voltak. A hágó Verecke volt és ahova végül megérkeztünk nem más volt, mint gyönyörű hazánk, a Kárpát-medence. De felismertem azt a lovast is, aki idevezetett minket. Árpád vezérünk volt maga. Majd eltűnt minden. Hazaértem abba az időbe, ahol éltem. De minden megváltozott. A haza nem volt már. Egymás ellen harcolt az ország népe. Tűz lobogott az utcákon és fekete volt az ég. A nap eltűnt az égről. Magyarország ideje lejárt volna? Nem ez történt. Csak pihen az ország, várva az emberre, aki mindent jobbá tesz. Kelet dombjain ekkor újra felragyog a fény és oszlik a homály. Majd az égből eső zuhan a földre, hogy eloltsa a tüzeket és megtisztítsa az országot. Megérkezett az új vezető. Ott állt a parlament előtt. Arcán csak annyi látszott, ő tudja, hogy kell megváltani az országot. Oly ember lesz ő, kit a nép milliói választanak, mert látják benne a remény sugarát. Megváltoznak a dolgok. Az igazi demokrácia így jött létre. Első szavai pedig elhangzanak. A nagy országok hiába próbálnak bármit tenni, nem tudnak változni. A kis országoknak kell példát adni. És ha példa kell, én adok. Hangzottak a később híressé vált szavak. Így kezdődik egy új korszak a magyarság történetében. Az ország kezd megváltozni. Mindenhol oly dolgok épülnek, melyek elősegítik a környezetvédelmet. A világ tényleg változik, a magyar hon fejlődik. A magyarság sok mindenben le volt maradva, de most már javulni kezd az élet. A városokat járva mily csendesek már az utcák naponta nyolc órán át. Mindenki dolgozik, az üzletek zárva vannak. Sehol egy autó, sehol egy lélek. Csupán az utca végeken áll itt-ott egy rendőr, akinek egyetlen dolga, hogy rám figyeljen. És azt kérdezi:

- Ön miért nem dolgozik? - Erre csak annyit válaszoltam: - Turista vagyok. – Hisz én csak álmomban jártam a jövőben. Mi mondhattam volna? Néha azért magam is meglepődtem, mikor már azt láttam, hogy magyar autók is vannak néha az utakon. Mármint ezt úgy értem, hogy a márkája volt magyar. Na és a diákok! Ez, amit nem hittem el, naponta hat óra volt a minimum minden iskolában. Azok az osztályok, amiket láttam! Csupa kitűnő, jó és közepes tanuló. Mind udvarias és egy se volt bukott. Nagy szigorral ugyan, de tényleg így volt. És nem volt gyengébb a tantárgy sem. Talán azért volt így, mert aki egy szabálygyűjteményből megszegett valamit, azt azonnal kicsapták és az szégyen volt. Órán pedig nem rendetlenkedtek, mert tudták, hogy csak jó magatartással érhetnek el jó eredményeket. Nem volt már lopás. Mindenki kapott anynyi fizetést, amennyiből meg tudott élni. Magyarország nagyon gyorsan fejlődött. Mivel a magyar termékek minősége is megnőtt. (Említettem is már az új magyar autókat például.) Magyarország közepes hatalommá vált. Nem voltak már tüntetések sem. Az emberek örültek a jobb életnek. Észrevettem, hogy a sok angol szó is eltűnt a házakról. Kikiáltották: Magyarországon magyar a nyelv. Az elnök szavai beigazolódtak. Magyarország a nagy országok számára példa lett. Az angol nyelv megszűnt világnyelv lenni. És megint eltűnik minden. Egy stadionban vagyok. Egy olimpiai stadionban. Nem Londonban, Berlinben, Párizsban vagy Los Angelesben, hanem Budapesten. Magyarországnak nagy ünnep ez. Nem csak az olimpiát ünnepelték. Hanem azt, hogy a jövő történelem könyvei ettől a naptól számítják azt az időt, hogy Magyarország újra nagyhatalommá lett. Az új vezető gyönyörű világot épített. Hát igen, a szép dolgokat csak erőskezű emberek tudják visszahozni, akikben bízik a nép. Igazán én is csak a szépet mondtam el. Mert már mást nem lehetett látni. Bármilyen hihetetlen, én láttam ezt a világot. Talán azok az idők távol vannak még. De már nincsenek túl messze. Nem tudtam magammal hozni semmit, hogy bizonyítsam. De valamit megtanultam. Aki el akar oda jutni, csak ezt az egy szabályt kell betartania: Ne legyen más cél e világon, mint embernek lenni egy embertelen világban. Z. Urbán Aladár A felvételeket Urbán Árpád készítette

13

Hatvan évvel ezelőtt,

1962, Gombaszög

1949. március 5-én alakult meg Pozsonyban a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete, közismert nevén a Csemadok A második világháborút követő hontalanság évei után 1948 második felében Csehszlovákiában is fokozatosan oldódni kezdtek a megszorítások. Decemberben megjelent az Új Szó első száma, és 1949 márciusában létrehozták a Csemadokot. Bár a központi alapítók célja egyértelműen az volt, hogy betagolják a csehszlovákiai magyarságot a kommunista ideológia internacionalista szelleme mögé, a Szövetség már a kezdetektől fogva saját útját járta, saját küldetését teljesítette. Az első évben 63 helyi szervezet alakult 3 380 taggal. A vidéki közigazgatási és pártszervek rögtön a kezdet kezdetén akadályokat gördítettek az alapszervezetek megalakítása elé. Fel-

14

sőbb utasításokra nem voltak hajlandók elismerni azokat az alapszervezeteket, amelyekbe reszlovakizált magyarok is beléptek. A Csemadok első évtizedére rányomta bélyegét az adott korszak, amely erős korlátok közé szorította a tevékenységét. Ezt az időszakot értékelve azonban figyelembe kell venni azt, hogy milyen időszak után került sor arra a munkára, melyben az itteni magyarok már legitim módon használhatták anyanyelvüket, eszmét cserélhettek, találkozhattak... Az ötvenes években a Csemadok egy felszabadultabb, teljesebb életnek lett a megtestesítője. A Szövetség fokozatosan létrehozza a magyar kultúra ápolásának további intézményeit. 1951-

ben indul a Fáklya, amelyet 1957-től a Hét című hetilap vált fel. 1953-55 között nagy sikerrel működteti a szervezet a Népes nevű hivatásos táncegyüttest, 1953-56 között pedig a Csemadok keretein belül működött a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó. Az évek múlásával a szlovákiai magyarság körében egyre nőtt a nemzetiségi politika gyakorlatával való elégedetlenség. A szövetség olyan fórummá vált, ahol lecsapódhattak a szlovákiai magyarság áldatlan helyzetét feszegető észrevételek. Az 1956-os magyarországi forradalom idején a Csemadok szerveitől és szervezeteitől elvárták, hogy nyilatkozatban ítéljék el a magyar for-

1977, Zselíz

radalmat. Az alapszervezetek nagy része elszabotálta a nyilatkozattételt, sőt egyes tisztviselők túlbuzgó megnyilatkozásaira válaszul mintegy kétezren kiléptek a szervezetből. A hatvanas évek elejére a Csemadok tevékenysége kezd más irányba is kiteljesedni, - a szervezet egyre inkább a magyar kultúra kkülönböző ágainak a művelésével foglalkozik. Zseliz és Gombaszög után beindulnak a seregszemlék, kialakul az ifjúsági klubmozgalom. 1968-ban, a prágai tavasz idején nagyon sokan álltak a Csemadok mögött, ami arra késztette a pártvezetést, hogy tárgyalópartnerként fogadják el a Csemadokot és komolyan vegyék a nemzetiségi kérdés megoldására vonatkozó javaslatait. Szerepvállalásáért a Szövetséget a konszolidáció idején kizárták a Nemzeti Frontból. A nyolcvanas években a tagságban egyre erősödött az elégedetlenség a hátrányos megkülönböztetések miatt. A Csemadok központi vezetése /Központi Bizottsága/ 1984-ben testületi döntéssel

ITTHON

foglalt állást a magyar nyelvű oktatást hátrányosan érintő törvény ellen. 1989-es rendszerváltás a Csemadok tagságát is forrongó hangulatban találta. A szervezetek, a tagság aktivitása ismét kiváltotta a szlovák fél támadásait, de

néhány hazai magyar politikus is a szervezet felszámolását követelte. Egyesek névváltoztatást szerettek volna. 1993ban a szövetség felveszi a Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművleődési Szövetség – Csemadok nevet. A Csemadok mozaikszó azért maradt meg, mert a megnevezés az évtizedek alatt beivódott a köztudatba és a szlovákiai magyar azonosságtudat szinonímájává, az itt élő magyarság összetartozásának szimbólumává volt. Bár 1995-ben teljesen megszüntették a Csemadok állami támogatását, még napjainkban is a Csemadok rendelkezik a legmegbízhatóbb országos struktúrával és mozgósító erővel. Országos irodája, művelődési intézete, 17 területi választmánya, 405 alapszervezete és 50 ezres tagsága van. Elmondhatjuk, hogy a Szövetség civil szervezetként is megtalálta helyét, képes egységesen fellépni és komoly erőt felmutatni. Példa erre az országos és területi szintű rendezvények sokasága, alapszervezeteink rendezvényeinek tömkelege, csoportjaink, az egyre színvonalasabbá váló szakmai munka és a Szövetség napjainkban is szükséges érdekvédelmi tevékenysége. A Csemadok Országos Tanácsának Elnöksége tisztelettel megköszöni minden Csemadok tagnak, minden pártoló tagnak, minden kulturális és közművelődéi közösségnek az odaadó munkát, és köszöni támogatóink segítségét. Isten éltesse a Szövetséget! Pozsony, 2009. március 5 A Csemadok Országos Tanácsának Elnöksége Prandl Sándor felvételei

15

Hűség a küldetéshez március 5-e estéjén Gondolatok egy dokumentumfilm kapcsán Amikor két évvel ezelőtt egy baráti beszélgetés alkalmával, melyet Takács Andrással irodám délutáni nyugalmában megejtettünk, és felvetődött bennünk a kérdés, hogy a Csemadok majdan esedékes hat évtizedes tevékenységére hogyan emlékezünk 2009-ben, magam sem gondoltam, hogy olyan adósságot törlesztünk e meghitt beszélgetésből eredően szövetségünk tagjaival és tisztelőivel szemben, mellyel akarva-akaratlanul „történelmet írunk”. Persze, ehhez az is kellett, hogy e hat évtized, jobban mondva a már hellyelközzel feldolgozott fél évszázad mellé az utóbbi egy évtized történéseit is rogzítse valaki. A felkérést azonban visszautasították időhiányra hivatkozva. Akkor merült fel bennem az ötlet, vajon miért ne lehetne a Csemadokról dokumentumfilmet forgatni, hiszen filmen még senki sem próbálta bemutatni, persze, a teljesség igénye nélkül, szövetségünk életének fontos állomásait. Ezt addig kellett filmre venni, amíg az élő alapító tagok, a történelem szemtanúi tudnak beszámolni az alakulás előzményeiről s a kezdetekről. Az ötletet mind a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériumának Kisebbségi Főosztálya, mind a Szülőföld Alap kiemelten támogatta. A munkával egy tehetséges, sok tapasztalattal rendelkező fiatal csapatot, a Szepsiben működő Regfilm Stúdió alapítóját, Bartók Csaba

16

rendezőt és Bodnár Ottó operatőrt bíztuk meg. Csabát néptáncos múltja nagyban segítette, hogy megismerje a népi kultúra közegében otthonosemberek lelki világát. Erről több, ebben a témában készített, már bemutatott filmje tanúskodik, mint pl. Taki- Takács András portréfilmje, vagy az Írigyelnek a cigányok, mert én zsigulival járok-Potta Géza portréfilm. Legutóbbi sikerük a magyarországi kistérségi és közösségi televíziók filmszemléjén, 2008-ban, Lakitelken született, ahol a Mert mibennünk zeng a lélek című rövidfilmjükkkel, mely a szerencsétlen 2004 december 5-i népszavazást dolgozza fel, elnyerték a fődíjat. A vetítéseknek a Lakiteleki Népfőiskola adott otthont, a szemle a hetvenöt éves Sára Sándor Kossuth-díjas filmrendezőt köszöntötte. Nem véletlenül esett hát a választás Bartók Csabára, akinek személyében megtaláltuk azt a rendezőt, aki alapvetően fontos munkát tehetett le az asztalunkra, ő lett a megalkotója a 60 éves Csemadok első dokumentumfilmjének. A filmből készült egy hosszabb, mintegy 100 perces, s egy rövidebb, félórás változat is, mely az őszi ünnnepi taggyűléseken és regionális konferenciákon minden bizonnyal elnyeri majd a tagság tetszését. Természetesen mindenki, így maga a rendező is tisztában lehet vele, hogy a

hatvanezeres tagsággal rendelkező kulturális szervezet hat évtizedéről úgy filmet készíteni, hogy abból senki ki ne maradjon, képtelenség. Legfeljebb mozzanatokat, pillanatokat, egy-egy jelentősebb eseményt lehet felvillantani, s maradandó értéket közvetít a mai kor felé. Köteles Lászlónak, a Csemadok helyi alapszervezete elnökének, országos alelnökének, parlamenti képviselőnek támadt az a spontán ötlete, hogy a Regfilm alkotásának ősbemutatója Szepsiben legyen, s hogy a Csemadok 6O. születésnapja ünnepségén kerüljön vetítésre. Az ősbemutatóra szépszámú közönség és jeles vendégek érkeztek. Sajnos sem egyetlen napilapunk, sem az elektonikus médumok nem tartották fontosnak a részvételt, de ez nem minket minősít. Köteles László rendre köszöntötte az ünnepség és a filmbemutató résztvevőit, mások mellett e sorok íróját, aki jelenleg országos elnöke a szövetségnek; Szerencsés János kassai főkonzult; Gál Sándor írót; a területi választmány örökös elnökét, Csoltkó Jenő járási elnököt és megyei képviselőt; Zachariás István polgármestert; Boda Ferenc titkárt; Füzék Erzsébet rozsnyói titkárt; és sok más Csemadoktisztségviselőt, több környékbeli polgármestert, lelkészt, közéleti személyiséget és természetesen, a tisztelt közönséget. A vetítés elő percétől néma csend tele-

Köteles László

Bartók Csaba (balról) Lezsák Sándorral

pedett a teremre. Feszült figyelemmel hallgattunk és emlékeztünk. Mindenki előtt lepergett a saját Csemadok-filmje is. Néha mosolyogtunk, olykor könnyek csillogtak a szemünkben. Ott kopogott lábunk a táncosokkal a színpadon, némán együtt mondtuk Tőzsér Árpád, Férfikor című versét Vas Ottóval, énekeltünk a zoboralji kislánnyal. Bár a film hatvan évet próbál felölelni, a lehetetlenre vállalkozik, megszólaltatva sok szemtanút, résztvevőt, az események mozgatóit és részeseit egyaránt. A felvidéki magyar nemzettöredék történelmének meghatározó időszakába pillanthattunk bele. A Csemadokot a kommunista hatalom hozta létre, hogy igába foghassa és felszámolhassa a gyűlölt magyarokat, de ennek épp az ellenkezője valósult meg. A Csemadok központi, párthű vezetése

dacára az alapszervezetek megmentették a hagyományokat, kialakították a közösségi életet, felhívták a figyelmet az önbecsülésre, hogy érdemes magyarként élni, megmaradni, tanulni és küzdeni azért, hogy egyszer visszavehessük azt, ami jogos tulajdonunk... A Csemadok ma is pótolhatatlan, a legütőképesebb civil magyar szervezet a Felvidéken. Egyes körök ezért akarják kisemmizni, ellehetetleníteni, amihez még magyarul beszélő janicsárokat és aljas médiumokat is találnak. Az ilyen módszeres aknamunka ellenére mégis vagyunk fél millióan. Ez a Csemadok érdeme is, mert „az elültetett csemete hatalmas fává terebélyesedett, de arra azért ügyeljünk, hogy elszáradt ágaiból ne kereszteket, hanem bölcsőt kelljen faragnunk“ – rebegtem a végén, mintegy

ITTHON

köszönetként a filmrendezőnek, Bartók Csabának szóló vastaps után. A rendezvény utáni baráti beszélgetésen kiderült, hogy a teremben jelen lévő Szőllős Sándor, aki a filmben többször nyilatkozik, éppen húsz éves volt a megalakuláskor, amikor tag lett és már nyolcvanadik születésnapján köszönthettük. Mindnyájan jól ismerjük, mert évtizedeken keresztül a gombaszögi rendezvény rozsnyói mindenese volt... Írásomnak a hűség a küldetéshez címet adtam, de ma már több: bátorság is kell a hűség felvállalásához. Sajnos ez egyre ritkábban tapasztalható közéletünkben. (Mihályi–Hrubík) A képen: az előtérben Csemadok tisztségviselők: balról Szöllős Sándor, Kollár Péter, Hrubík Béla és Gál Sándor. Középen Zachariás István, Szepsi polgármestere

17

Most is segít bennünket Szent Koronánk! Az olyan időkben, mint amilyen a mostani is, amikor nincsen hagyományainkkal és hitünkkel azonosuló vezetőnk, a király szerepét maga a nép veszi át a Szent Korona ösztönzésére – mondja Pap Gábor, a legjelesebb Korona-kutató. Az egyik, évekkel ezelőtti interjúmban azt is megjegyezte, hogy legbecsesebb nemzeti ereklyénk – aki, mint már többször írtuk, élő személy, bár tárgynak látszik – pontosan érzékeli, mi történik velünk. Ráadásul ott

van az Országházban, ahol – tisztelet a kivételeknek – zömében képmutatók veszik körül. Aki másként beszél, mint ahogyan érez és gondolkodik – tehát hamis ember, azt a Szent Korona nem segíti, hanem „hihetetlen hibázásokra kényszeríti. Ennek fényében pontosan érzékelhető, mi történik ma Magyarországon, miért hibáznak annyiszor az önhitt politikusok és hamis próféták, miközben a nemzet, a nép ébredezik. Bár erről a tévé és rádióműsorokban

elvétve hallani csupán, a magyar nemzet, a magyar nép óriási változásokon megy át. Ime: több mint ezer település tömörült a Magyarok Szövetségébe. Ez a máris többtízezer lelket mozgató szerveződés március 11-én bemutatkozott a Felvidéken. Vukics György, a Magyarok Szövetsége Bölcsek Tanácsának elnöke tájékoztatott céljaikról. Igy például nyáron megszervezik a Kárpát-medencei magyarok nemzetgyűlését, ahová többtízezer résztvevőt várnak. Március 29-én Budapesten, a Hősök Terén Ima Magyarországért címmel együtt imádkozunk majd és kérünk áldást nemzetünk sorsának jobbrafordulásáért. A 12 és 14 óra között történő fohászkodás szervezője a nálunk is ismert és tisztelt Papp Lajos szívsebész professzor, rendezője Jelenczki István filmes szakember. A megmozdulást a Kárpát-Haza Nemzetőrség jegyzi. Egyre több honlapon, számítógépen látható-hallgatható rádió- és tévéműsorba tömörülnek a nemzetféltő magyarok a világ minden részéből... A nép már átlát a szitán, és felismeri, hogy a magyarok között új szövetségre kell lépni, nem egymás ellen, egymásért kell élni, vissza kell térni a gyökerekhez. Egyszóval: túl vagyunk a holtponton, de még mindig sokat kell tennünk jövőnk érdekében. Visszatérve a Szent Koronánkhoz. Mielőtt az amerikai katonák Németországból az Egyesült Államokba menekítették a Koronát, nehogy az oroszok vagy csatlósaik kezébe kerülhessen, alaposan átvizsgálták. A Koronát rejtő különleges láda tetejére mit írtak? Sugárzó tárgy! A sugárzás fajtája ismeretlen volt. Feltehetjük tehát a kérdést: kicsoda, micsoda a Szent Korona? Tárgyi alakot felvevő Szentlélek-sugárzás? Olyan gondolkodás- és érzelemformáló erő, amely alakítja a sorsunkat? Ezért veheti át bizonyos helyzetekben maga a nép jövője építését és az ima erejével győzedelmeskedik a gonoszság és a fegyverek fölött? A kérdésre ki-ki maga találhatja meg a választ. Ha nem is most, a közeli vagy távoli jövőben bizonyosan. Batta György

18

Esterházy Jánosra emlékeztek Budapesten 2009. március 8-án Budapesten, a Szép utca 3-as számú ház oldalán elhelyezett emléktáblánál gyülekeztek a felvidéki és az anyaországi magyarok, hogy a Rákóczi Szövetség szervezésében rendezett Esterházy-megemlékezésen részt vegyenek. A Szép utcai házban lakott budapesti tartózkodása idején, 1940-1944 között gróf Esterházy János. A megjelenteket Martényi Árpád, az Esterházy János Emlékbizottság elnöke köszöntötte. A több mint száz fős emlékező tömeg Nagy Csaba tárogatóművész és a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusát hallhatta. Az emléktáblánál ünnepi beszédet mondott Erdélyi Géza, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház nyugalmazott püspöke: „Csak a gyenge szereti önmagát, az erős egész nemzeteket hordoz szívében” (Széchenyi István) Hölgyeim és Uraim, Barátaim, Testvéreim! Az elmúlt esztendőkhöz hasonlóan ez évben is tisztelettel és kegyelettel emlékezünk mártír politikusunkra, Esterházy Jánosra. Megjelenésünk egyben vállalás: ismételten tudtul adjuk mindenkinek, hogy ragaszkodunk azokhoz a hitbeli, erkölcsi értékekhez, amelyeket örökségként hagyott ránk, amelyek tartópillérei emberi, ezen belül nemzeti létünknek. Vállaljuk őt, miként ő is vállalt minket sorsközösségben, szülőföldjén maradva mindaddig, mígnem a szlovák hatóságok hamis vádak alapján ki nem szolgáltatták a szovjet hatalomnak. Esterházy János a XX. század azon kevés történelmi személyiségei egyike, aki képes volt országhatárok fölé emelkedve saját nemzete és más nemzetek érdekeiért kiállni, felekezeti korlátokat szétfeszítve Krisztus egyházát szolgálni. Azt is tudjuk, hogy nagy bátorsággal szembeszállt a fasizmus szörnyű célkitűzésével, nevezetesen az üldözött zsidóság teljes kiirtásának szándékával. A hitében, az egész személyiségében jelenlevő fényforrás, belső világosság lehetővé tette számára a sötétség és rettegő félelem korszakában, a legnagyobb veszélyek és kísértések idején a helyes történelmi tájékozódást. Az üldözésbe, majd a „háborúba ájult” Európa közepén vállalta és képviselte a szlovákság,

ITTHON

Erdélyi Géza beszédet mond

az egész ország polgárainak valós érdekeit. A tiszta ember az embertelenség közepette a sötétség gonosz erői számára azonban elviselhetetlenné vált. Csupán megjegyezzük, hogy ez a viszonyulás lényegében azóta sem változott. Hála történészeink kutatómunkájának, ma már részletesebben ismerhettjük megrázó sorsát, küzdelmeit, mélységes szenvedéseit, magát az embert. Molnár Imre kiváló művének borítóján, amely a bibliai ihletésű „Sem gyűlölettel, sem erőszakkal...” címet viseli, Esterházy János neve és egy számsor látható: 7832. Csupán ennyi, de ez a lehető legtömörebben, mégis sokatmondóan átfogja egész életét és tragikus sorsát. A számok Márai Sándor emigrációban írt megrázó tartalmú versének, a Halotti beszédnek sorait juttatják eszünkbe: „Tűrd, hogy ember nem vagy ott, csak osztályidegen, Tűrd, hogy ember nem vagy itt, csak szám egy képletben.” Esterházy Jánosnak mindkét fajta bánásmódból bőven kijutott, sőt szülőföldjén még egy harmadik minősítést – vádat is el kellett hordoznia és ez azóta is tart, de „ne kérdezd senkitől, miért?...”, „Magyar voltál!” folytatja a költő, s a vers itt nem ér véget. Tisztelgő gyülekezet, kedves barátaim! Esterházy János sorsa, mi többm már puszta neve is üzenethordozó. Üzenete egyben tanúságtétel: igazság a szeretetről, a szenvedés értelméről, a szülőföld iránti hűségről, a nemzet, a haza melletti kitartásról, az Istenhit hatalmas erejéről: tanúságtétel olyan tulajdonságokról és értékekről, amelyek ma

is nélkülözhetetlenek, mert nélkülük nincs sem egyéni helytállás, sem megtartó közösség, pedig nekünk ma ezekre nagy szükségünk van. A fiataloknak napjainkban nincs időtálló, a felületesség és sekélyesség nyálkás áradatával dacoló követendő példaképük. A pénz és hataloméhes propaganda legfeljebb a szórakoztató ipar többnyire kétes értékű, tiszavirág életű idegen figuráit kínálja az ifjúságnak, akik közül sajnos sokan saját értékeiket is készek feladni és feledni. Nem kell csodálkoznunk, ha arra gondolunk, hogy az egészséges nemzettudatot, amely nem irányul mások ellen, mert minden nemzetnek önmagáért fontos, a szovjet ideológia budapesti képviselői milyen eszeveszett következetességgel igyekeztek már nagyon régtől kiirtani. Ebbéli szándékukat, különösen a XX. század második felében, szinte a végletekig fokozták. Sajnos nem eredménytelenül és ez nagyon fájó, ugyanakkor a nemzet fennmaradását is veszélyezteti. Hogy ez meg ne történjen, hogy ne így legyen, hogy ne kelljen folytonosan posványba tápászkodva, mások előtt oktalanul magyarázkodni, erőnket fecsérelni, hanem ívelő pályára lépve, jó célokat kitűzve, értelmes munkát végezve Európa népeivel együtt fölemelkedni, múltunk s jelenünk nagyjait, mert vannak ilyenek, állítsuk ifjúságunk elé követendő példaként. Kezdjük el összefogva megvalósítani azt, amiről mi sem mondhatunk le, amiért Esterházy János élt s mártíromságot szenvedett. Jövőt építeni gyökerek s fundamentum nélkül nem lehet. Az igazságért, amely a nemzeteket felemeli küzdeni kell. A múltat vállalva, a jövőt reménységgel munkálva mondunk köszönetet gondviselő Istenünknek Esterházy János életéért és az embert, a nemzetet elkötelező módon vállalt szolgálatáért, amely ma is példaértékű követendő magatartás mindenki – a politikusok számára is.

19

160 évvel ezelőtt történt... Az 1849. március 24-i losonci csata évfordulójára Az l848/49-es forradalom és szabadságharc történetében a nógrádi Losonc városa nem játszott meghatározó szerepet, így azok az események, melyek a város területén zajlottak le nincsenek benne a köztudatban, a szakirodalom is csak érintőlegesen foglalkozik velük. Ha nem is voltak ezek országos jelentőségű, sorsfordító események, közvetlen és közvetett hatásuk megvolt. Elsősorban az 1849-es tavaszi hadjárat kimenetelére, illetve közvetve Losonc város későbbi tragikus pusztulására. A reformkorban már gazdasági és művelődési szempontból egyaránt virágzó, „jó és hasznos város“ (Vahot Imre) történetének legmozgalmasabb, ugyanakkor legtragikusabb időszaka volt 1849 tavasza, nyara. A forradalom eszméi jó táptalajra találtak Losonc művelt polgársága körében is. Gondoljunk csak Kubinyi Ferencre, az inkább természettudósként ismert személyiségre, aki akkortájt Losoncon lakott és a járás országgyűlési képviselőjeként megyei, majd országos szinten is aktív politikai tevékenységet folytatott. Jellemző, hogy 1848 márciusában 293 losonci polgár -a város elitje- jelentkezett a nemzetőrségbe: ügyvédek, gimnáziumi tanárok, lelkészek, orvosok , gyógyszerészek és iparosok. Az akkor virágkorát élő református líceum diákjai tanítás alóli felmentést kértek és kaptak nemzetőri kiképzés céljára. Sok diák apjával együtt fogott fegyvert a haza védelmére. A katonai tapasztalattal nem rendelkező I. Nógrádi Önkéntes Nemzetőr Zászlóalj első bevetésén a schwechati csatában megfutamodott, de 1849 nyarán, immár mint 62.Nógrádi Honvédzászlóalj, a Sajó menti csatában kivívta Görgey elismerését. Nógrádiakból állt az 54.Honvédzászlóalj is, mely csak Komáromban tette le a fegyvert. Megjegyzendő, hogy a Losoncról, és környékéről verbuvált honvédek, nemzetőrök és gerillák között szlovákok is voltak, Nógrádban ugyanis nemzetiségi villongások ezidőtájt nem léteztek. Az 1849.május 22-én Losoncon tartott „Függetlenségi ünnepélyen” magyar és szlovák nyelven hangzottak el a „Nemzet jelen helyzetét felvilágosító beszédek”.

20

Divény mezővárosban „a tót ajkú polgárok számára” rendeztetett függetlenségi ünnepély.

Beniczky Lajos portréja

Az 1848-as általános felpezsdülést, aggályoktól sem mentes, de reményekkel teli társadalmi folyamatot fékezte le 1848/49 telén Losoncon és Nógrádban is a Windischgrätz herceg vezette császári ellentámadás: 1849. január 18-án az osztrákok elfoglalták a megyeszékhelyt, Balassagyarmatot, majd a stratégiailag fontos fekvésű Losoncot is. Parrott tábornok dandárja február 15-én szállta meg a várost, kitűzette a császári lobogót, mely azonban nem sokáig hirdette a hatalomváltást... Kezdetét vette Losonc történetének az az időszaka, amikor a „hadak útján“ fekvő városban sűrűn váltogatták egymást a nagy történelmi színjáték főszereplői - a független magyar kormány különböző rendű és rangú képviselői, a császári hatalom fegyveres ereje, illetve helyi kiszolgálói, majd pedig az orosz cár seregei. Mindezek nemcsak engedelmességet - a zászlók kitűzetését vagy éppen levételét de persze szállást és ellátást is vártak, sőt követeltek a várostól, melyben egyre inkább eluralkodott a félelem, hogy az éppen bevonuló hatalom az előtte kivonultak tetteiért a város előljáróit és polgárait teszi felelőssé. A császári hadak eleinte nem ütköztek ellenállásba, de megjele-

nésük aktivizálta Hont, Nógrád, Gömör területén a szabadcsapatok,a „gerillák“ tevékenységét. A reguláris hadsereghez nem csatolt, de a fő stratégiai célokat követő gerillacsapatok létrehozását maga Kossuth szorgalmazta. Losonc polgársága nem lelkesedett az egyre aktívabb a gerillákért, akik tartós védelmet nem tudtak biztosítani a városnak, mert akcióik után visszahúzódtak a környékbeli erdőkbe. A pesti forradalom kitörésének első évfordulóját Losoncon látványosan megünnepelték : „Martius 15-én estve, véletlenül ismeretlen arczok s álruhás egyének jelentek meg a városban, s a tornyokról nagy zaj közt szedték le a császári zászlókat“ írja egy szemtanú. Az irodalomban már nevesített utalást is találunk a losonci március 15-ére, miszerint Oroszhegyi Józsa pesti medikus szabad portyázó csapata ütött rajta Losoncon és azt átmenetileg elfoglalta. Olyan adat is van, mely szerint maga a polgármester, Hinkó János ügyvéd szervezte a „hazafias ünnepélyt“. Tény, hogy Hinkót, aki utóbb a nógrádi forradalmi törvényszék egyik bírája is volt, Madách Imrével együtt tartóztatták le és fogták perbe „népfelkelő bandák szervezéséért“. Március 17-én újra megjelentek a gerillák és a helyettes polgármestertől követelték, hogy adja át a Parrott tábornok által - éppen Losoncon, a bőrfeldolgozás központjában- rendelt 800 pár katonai bakancsot. Mikor ezt megtagadta, őt, sőt a városban „visgálatot“ tartó szolgabírót, Ottlik Ákost, valamint Ebeczky Lőrinc városi főbírót is bezárták a „szilaj guerillák“. A bakancsokat ,a raktár ajtaját feltörve lefoglalták és elszállították. Távozásuk előtt természetesen letépték a császári zászlókat és kitűzték a nemzeti lobogókat, szigorúan meghagyva azok megőrzését. A két tűz közé került városi, illetve járási hatóság nem merte nem jelenteni az újabb esetet az alispánnak, Jankovich Lászlónak, aki persze intézkedett, és újabb vizsgálatot helyeztetett kilátásba –ezúttal katonai fedezettel. Március 24-e volt a „losonci csata“ napja, melyet több szemtanú, az események

részese is megörökített, így Jeszenszky Danó, aki Jeszenői néven írta meg szülővárosa, Losonc történetét, különös tekintettel az 1848/49-es eseményekre. Írása 1851-ben Pesten jelent meg Vahot Imre kiadásában, a „Losonczi Phönix -történeti és szépirodalmi emlékkönyv“-ben, melynek bevétele „az 1849-iki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére“ fordíttatott. Napra, sőt órára pontos krónikája az eseményeknek az a kézírásos, ismeretlen, de biztosan helybeli szerzőtől származó „Emlékirat“, melynek írója a városnak a császári és királyi hatalom iránti lojalitását bizonygatja, miszerint a polgárok és vezetőik teljesen semlegesek voltak, a békesség és rend megőrzésére törekedtek, mintha nem is lettek volna részesei a körülöttük zajló folymatoknak, azokat csak elszenvedték, ami persze csak részben volt igaz. Szokatlanul zord, hófúvásos idő volt 1849. március 24-én Losoncon - ezt minden forrás megemlíti -amikor az események drámai gyorsasággal peregni kezdtek. Reggel 9 és 10 óra között Balassagyarmat felől bevonult a városba a Wimpfen altábornagy nevét viselő császári gyalogezred egy zászlóalja - 400 fő- Zaitsek alezredes vezénylete alatt, akit a városi tisztviselők siettek üdvözölni és a lakosság megkímélésére kérni. Déli 1112 óra között Besztercebánya felől újabb csapatok érkeztek 160 ulánus(dzsidás), gróf Almássy ezredes vezetésével, továbbá két század a Baumgarten gyalogezredből. Megkezdték a beszállásolást, nem sejtve, hogy ezt már nem fejezik be, mert ugyanakkor Beniczky őrnagy különítménye a hóesésben szinte észrevétlenül elérte Losonc keleti határát. Görgey Artúr tábornok, a VII. hadtest parancsnoka azzal bízta meg Beniczky őrnagyot, hogy északról, a Miskolc-Rimaszombat-Losonc vonalon fedezze a tavaszi hadjáratra felvonuló honvédsereg jobbszárnyát. Beniczky március 18-án indult el Miskolcról, Rimaszécsen érte el Szemere kormánybiztos üzenete, hogy Ramberg altábornagy hadosztálya Vácról Jobbágyin és Pásztón keresztül vonul és megtámadhatja Görgeyt. Beniczky elhatározta, hogy elfoglalja Losoncot. Erőltetett menetben haladt 500 főnyi gyalogságával, 34 huszárjával és két ágyújával Losonc felé. Osgyánnál megpihentek, majd a gyalogságot öt századra osztva haladtak tovább Losonc felé. Néhány kilométerre a várostól, Pinc községben tudták meg

ITTHON

A losonci honvéd-emlékmű képeslapon (1899)

az oda hazatérő parasztoktól, hogy mi a helyzet Losoncon, ekkor döntött úgy Beniczky,hogy a túlerő ellenére, a hóesést és a rajtaütésben rejlő előnyöket kihasználva megtámadja a Losoncot éppen elfoglaló császári katonaságot. A város határán, Apátfalván pontosított haditervet minden pontban sikerült végrehajtani. Az előőrsöket meglepték még mielőtt azok értesíteni tudták volna a városban az elszállásolással, illetve étkezéssel elfoglalt császári katonákat és tisztjeiket, akik körében óriási zavart keltettek a város főterére nagy zajjal bevágtató, különböző egyenruhát viselő huszárok és a több oldalról rohamozó gyalogosok. A két ágyút is nagyon hatékonyan vetették be. A császári katonaság részéről csak nehezen bontakozott ki az ellenállás, ellentámadásra pedig már nem maradt idejük. Érdemes felidézni a 150 évvel ezelőtti nyelvezettel írt helyszíni beszámolót: „Fél egyre volt délután. - A városban csend;a katonaság ebédelt s váratott a császári biztos, ki az elöbbi események fölött nyomozandó vala. Egyszerre véletlenül két magyar huszár jelenik meg a piaczon, s ezek után a Rimaszombatból vezető uton 31 vágtat be, végig futják a várost, pisztolyt sütnek, s kardjaikkal hadonáznak, s iszonyu lármával töltik be az utczákat ...a császáriak részéröl megfuvatott a riadó; de már ekkor minden késő vala. Egy huszárkáplár, Döbrei János,már másodszor jelent meg a piaczon, midőn a császári gyalogság által elfoglalt vendégfogadó ablakából lövés történt, mely őt földre teríté. A zavar és rendetlenség közepette a császári parancsnok lóra kapott,és embereit rendezni akará.- Végre a dzsi-

dások egy része összeszedte magát s támadást készült intézni a minden felé rohanó huszárok ellen; midön ezek vezére, egy hadnagy, cselhez folyamodván, erös hangon ily vezényletet kiált németül: Huszárok! első osztály rohamra, második osztály ágyúfödözetre! Indúlj! ...a császári katonaság erre megállapodott, s mivel a huszárokon legalább hatféle egyenruha volt, valószínűnek látszék előttök, mikép azok nagy számmal lehetnek.- S hozzá véve a huszárok támadási merényét, s az egész várost betölteni látszó robajokat, nem lehet csodálni, hogy amazok inkább védelmi,mint támadási helyzetbe tevék magukat. Ezen felől a fölkelő csapat részére egy hat fontos sugár- s egy vetágyu érkezett, s egyik a „magyar királyhoz“ czimzett gyógyszertárnál, másik a kath. templomnál állíttaték föl, mit rögtön tüzelés követett. Egyik a vendéglő ablakaiból kilövődöző gyalogságot vevé czélba, másik a szemközt álló dzsidásokat kartácsolta. Végre mintegy 400 honvéd is megjelent Benyiczky Lajos vezérlete alatt, s utczai csata volt kifejlendő, midőn a dzsidások ki nem állhatván a heves kartácsolást, visszavonulni kényteleníttettek. - Kik is az iker Losoncz-Tugár város piaczán röppentyűket bocsátának de ez a hóval borított födeleknek nem árthatott. Midön a dzsidások, s a gyalogságnak is egy része kivonultak; a fogadó emeletében mintegy 100-an föladák magokat, s többen elfogatván s lefegyvereztetvén, a csatának vége lett. A zsákmány gazdag volt, különösen 27,000 pfrt, 40 ló, s foglyul mintegy 300 ember esett,- s a tiszek minden málhája, lovaik és szekereik. A csata és harácsolás után a forradalmi sereg rögtön kivonult a

21

városból. A császáriak Gyarmatra húzódtak. És csakhamar híreszteltetett, miként a losoncziak elárulták öket, a csatában maguk a polgárok is részt vettek, s a honvédeket és ágyúkat a templomba rejtették el jó eleve.“ Magyar részről csupán néhány áldozata volt a csatának, közülük névszerint ismert a fenti idézetben tévesen Döbreinek nevezett huszár, akinek sírkövén a losonci köztemetöben ma is olvasható,hogy „Itt nyugszik Debrődi János szül. 1819ik évben Borsod megye Emöd községében - mint honvédhuszár örmester Múlt ki hös halállal Az ellen golyója által 1849 márczius 24én Losoncz város belterén” A császáriak vesztesége, Szemere Bertalan, felsőmagyarországi országos biztosnak a honvédelmi bizottmányhoz intézett jelentése szerint:”Elesett az ellenségből egy alezredes a Wimpfen-ezredből, 1 dzsidás kapitány, 2 gyalog százados, 1 gyalog főhadnagy, 43 gyalog, és 37 dzsidás. Fogoly lőn egy őrnagy: Inkey Edvárd, 2 kapitány, 2 főhadnagy és több altiszt; öszszesen: 48 dzsidás és 174 gyalog.” A csata legnagyobb vesztese Almássy Kálmán ezredes volt, aki magyar neve ellenére egy szót sem tudott magyarul. Tábornok lett volna, ha nincs a losonci balsiker. Bár azzal magyarázta Windischgrätznek megfutamodását, hogy 6.000 fönyi honvédsereg támadta meg, és a losonciak is lőttek rájuk - karrierjének vége lett, sürgösen nyugdíjazták. A csata eredménye nem csupán a gazdag hadizsákmány volt, mert Beniczky bravúrját követően Windischgrätz a Ramberg-hadosztály 6-7 ezer katonáját állandóan Losonc, Balassagyarmat, Vác térségében állomásoztatta, attól félve, hogy Beniczky megint felbukkan „sokezres“ seregével. Így aztán Beniczky nemcsak fedezte Görgey seregét, de a losonci rajtaütéssel jelentős számú császári katonaságot kötött le, lehetővé téve az április eleji katonai sikersorozatot, a honvédseregek hatvani, tápióbicskei, isaszegi győzelmeit. A losonci csata 50. évfordulóján, 1899. március 26-án közölte a Losoncz és Vidéke c. lap Villecz Boldizsár, a csata részvevője emlékiratát, melyben az egykori honvédszázados így summázta az eseményeket: „A losonczi győzelem, bár szerényebb méretekben játszódott le, igen meszszemenő következményeket von maga után. Windischgrätz azt hiszi, hogy Gör-

22

Emőd polgármestere és hagyományápoló huszárok Debrődi János losonci síremlékénel

gey egész hadtestével tör Losonczon át Komárom felszabadítására, haderejének zömét lázas sietséggel Balassagyarmat és Vácz között összpontosítja, majd belátván annak czéltalanságát, ujra visszavonul a Tiszához. Ezen ide-oda menetelés által sok idő telik s az alatt a magyar főerő zavartalanul fejezi be felvonulását az isaszeghi nagy győzelemhez! Valóban : parva sapientia regitur mundus ! A III. Gyula pápának tulajdonított latin szállóige fordítása : „Kevés bölcsességgel kormányzódik a világ“, azaz a kis tetteknek is lehet nagy hatása. Beniczky Lajost (sz. 1813, Micsinye – Mičiná) losonci győzelme után honvéd alezredessé léptették elő. Később különítményével csatlakozott a Feldunai hadsereghez, és annak vezérkarában szolgált a világosi fegyverletételig. Aradon 20 évi várfogságra ítélték, de 1856ban már kiszabadult. Miután bekapcsolódott egy függetlenségi szervezkedésbe, 1865-ben ismét 20 évre ítélték. 1867ben amnesztiában részesült. Tagja lett a pesti honvédegyletnek, és élénk politikai tevékenységet fejtett ki a kiegyezés ellen. 1867-ben, máig nem tisztázott körülmények közt eltűnt, holttestét a Dunából fogták ki. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc eseményei mély nyomokat hagy-

tak Losonc lakosságában. A szemtanúk élményeiket, emlékeiket megörökítették, átörökítették az utókornak is. Az 1867es osztrák-magyar kiegyezést követően egyre bátrabban és büszkébben ápolták az 1848/49-es emlékeket. 1868-ban Losonc díszpolgárává választották az emigrációban élő Kossuth Lajost. (1910-ben szobrot is állítottak neki. Holló Barnabás alkotását 1919-ben a bevonuló cseh katonaság tüntette el.) Az 1877. március 23-24-én tartott emlékünnepség keretében leleplezték a Kubinyi-téren, a ref. templom mellett az 1849. március 24-i csata honvéd hőseinek emlékművét. Az ünnepségen megjelent Damjanich János tábornok, aradi vértanú özvegye is. Az emlékmű az utóbb rendszeressé váló március 15-i megemlékezések színhelye volt, amíg 1945-ben a csehszlovák hatóság el nem távolította. Helyén 1969 óta Kármán József emlékoszlopa áll. Debrődi János huszárőrmester sírját a losonciak ápolják, március 15-én megkoszorúzzák. 2008. március 14-én a Borsod-megyei Emőd polgármestere két hagyományápoló huszár társaságában helyezte el az emlékezés koszorúját a község szülöttének, a losonci csata hősi halottjának sírján. Böszörményi István

Zirig Árpád: Szavazás után I. Egy helyben mindörökké, vagy hullámra hullám, hömpölyög a Duna, mint súlyos perceink. Köd száll a jegenyékre, vesztesként mi itt maradtunk megint. Szó kopog a házak falán, kóválygó éjszakai fények. A mély bánat sóhaja, mint teáskanna gőze száll az égnek. Ködből előlépnek gémberedett fázós füzek melegért sóhajtó hosszú házsorok. Gémberedett a lelkünk, subába bújva, idegenül vánszorog. II. Sebek, fölszaggatott sebek, hallgatni, amit böfögtök, csak káromkodva lehet. Elrabolták tőlem tomboló tavaszom, de föl nem adom, még most sem, mikor e barbár éjszakán dermesztenek decemberi derek. III. Rászegezem szemem a tájra, a kihalt barna rögökre, a lombját vesztett nyárfára, az idő mintha állna, csak a lelkemben, mint még soha, tombol a vihar. Iszonyat orkánja tép húsomba karmaival. Állok megszégyenülten, védtelen.

Zirig Árpád: Hajnalban Zápor zúdul a házsorokra, Nincs ideje a jajgatásnak. Elcsatolják a holnapjainkat, Elcsatolják és kiosztják másnak. Emlékeink a mélybe szállnak. A hírek mindig másról szólnak Megöregedünk, itt van a tél. Lovasszobrok elszabadultak, Sörényükön villódzik a dér, A jajgatás mégis ide ér. Könnyű sóhajtásként elpergünk, Bámulatunk elmúlik csöndben. A fáradtság versben születik, Megnyugszunk, mint a víz a vödörben. Kibérlik a holnapjainkat, Elcsatolják és elviszik másnak. Zápor zúdul a házsorokra, Emlékeink az égbe szállnak... Most nincs ideje a sírásnak.

Túlról ide látni, túlra látni innen... holnapra vagy velem lesz, vagy elfelejt az Isten. 2004. december ötödikén éjszaka, Dunaszerdahelyen

ITTHON

23

Az emberiség történelmének aranykora Találkozások Grandpierre Attila csillagásszal IV.

Előző számunkban azzal zártuk a Grandpierre Attilával folytatott beszélgetést, hogy édesapja, Grandpierre Kolozsvári Endre, akit a magyarság egyik legkiválóbb történészeként tartott számon Badiny Jós fFerenc, és így vélekedik róla Bakay Kornél is - alapvetően két korszakra osztotta az emberiség történelmét. Volt egy mágikus kor, az Aranykor, amely évmilliókon keresztül tartott, s amelynek jelentősége abban állt, hogy az emberiség ki tudta bontani képességeit. Az emberek csodálatos tudással rendelkeztek, s egész más fajta társadalmat hoztak létre, mert más volt a közösségi életük: egymás javára cselekedtek. Az interjú most innen folytatódik. Nyilatkozónk, Grandpierre Attila ötvenhét éves, a Magyar Tudományos Akadámia Csillagászati Kutató Intézetének főmunkatársa, fizikus-csillagász. És költő, zeneszerző, énekes, tudományos folyóiratok szerkesztője, könyvek alkotója, egy sor, a világegyetemmel összefüggő eredeti szemlélet megfogalmazója. Mit jelent, hogy az emberek a mágikus korban egymásért éltek, egymás javára cselekedtek? Azt, hogy sokkal erőteljesebben tudtak fejlődni, mint a „modern” korban, amelyben az emberi együttműködés visszaesett. Csak az anyagi műveltség gyarapszik, az a terület, például a technikában, amely a hatalmi érdekeknek megfelel. A többi pusztul. Tizenéves koromban, amikor először hallottam édesapámtól a mágikus korról, melyben az emberek csodálatos közösséget alkottak és nemcsak egymással voltak jóban, hanem a természettel is – felfigyeltem a más féle közösség hírére, mert számomra nagyon fontos a közösség, nagyon jó érzés lehet egymásért élni. Ez a másik kor, amely most van, édesapám szerint a hatalom kora. Ez az idő-

24

szak mindössze néhány ezer esztendeje tart, egy ezredrésznél is kisebb része a valódi történelemnek. Mi ezt a kicsinyke szakaszt minősítjük történelemnek, a valódit pedig kirekeszti a ma embere, nem is akar róla tudni. Pedig a tudomány jellegzetességéből nyilvánvaló, hogy mindent az alapokra kell építeni, nem lehet mellőzni a fundamentum kilencvenkilenc százalékát és azt hirdetni a maradék egy százalékról, hogy arra kell építeni. Ez a szemlélet érzékelteti, hogyan látta édesapám a történelmet, s benne a modern kort, melyet a hatalom és az erőszak időszakának nevezett. Ez a háborúk történelme, s ami a békeidőben folyik, az sok szempontból még rosszabb. Édesapám meglátásai, felfedezései nagy izgalomba hoztak, mert úgy éreztem, nincs ennél érdekesebb dolog a világon, s ezért én egész életemben ezzel fogok foglalkozni. Csupán egyetlen dologon csodálkoztam: hogyan történhet, hogy nem ezzel foglalkozik mindenki? Édesapámnak a szellemi alkotóereje mellett más csodálatos képességei is voltak, például nyolcvanéves korában, bár nyolcvanöt kiló volt a testsúlya, az ajtófélfába kapaszkodva százötvenszer fel tudta magát húzni. Persze, nem ez volt a legkülönlegesebb képessége, hanem az, ami belül volt. Ő például rájött arra, hogy a logika csodálatos kozmikus alkotóerő. Akkor tud igazán kibontakozni, ha összekapcsolódik az érzésekkel, és az ösztönös megérzésekkel, az intuícióval. Ebből arra következtetett, hogy az emberi megismerés legfontosabb formája a beleélés, amikor azonosulunk azzal, amit meg akarunk ismerni. Ez a képesség összhangban van az értelemmel is, amely ellenőriz, mivel először átéljük, azonosulunk azzal, amit meg akarunk ismerni, körültekintően, sokoldalúan ferltárjuk azt, majd ellenőrizzük. És miután az ellenőrzés megtörtént, mondhatjuk, hogy jól gondoltuk, amit sejtettünk. Mindebből az következik, hogy édesapám a logika fogalmáról másképpen vélekedett, mint ebben a mostani, sok

tekintetben értelem ellenes világban szokás, ráadásul a természettudomány vagy a társadalomtudomány mai felfogásával ellentétben másképpen látta az emberiség jövőjét. Azt hangoztatta, hogy az emberiségnek fel kell szabadítania magát a megnyomorító kényszerpályák alól, mert ezekkel a modern társadalom lealjasítja a társadalmat. Az emberiségnek vissza kell találnia ahhoz az együttműködéshez, amely az emberi agyat, a csillagvilág egyik legnagyobb kincsét jól tudja használni. Ő úgy látta, hogy a hétmilliárd emberi agy hétmilliárd csillagtelepet képez. Akkor lesz az emberiség igazán „emberi”, ha öszsze tud fogni, ha ez a hétmilliárd csillagtelep megtanul együtt fényt kibocsátani. Ez az emberiség boldogulásának alapja – vallotta ő. Ő egészen más keretek között gondolkodott, nem volt „csőlátó”, rá tudott érezni a valódi feladatra, amely az emberiségre vár. Másként nem is érdemes élni, mert félélet lesz a földi létezésünk. A természettudomány területén is óriási dolgokat alkotott, az ő saját logikájával kielemezte, éppen az Aranykorral kapcsolatban, hogy az energia az alapvető formája a világegyetem anyagiságának. Hogy az anyag a kölcsönhatások következménye. A kölcsönhatások hatalmas kozmikus szervezetet alkotnak, de ezekbe nem csak a fizikai kölcsönhatások tartoznak, hanem biológiai, tudati kölcsönhatások is, és nemcsak a már megismert erők,hanem az ismeretlenek is, mert a tudomány nyilván még haladni fog. Ezekre épül a világegyetem összetettsége, láncolata, de nemcsak emberi evolúció létezik, hanem az élő világnak, az életnek is van egy kozmikus evolúciója. Ezért az emberiség jövőjének is ehhez kell kapcsolódnia. A világegyetem nemcsak anyag, egy végtermék, hanem az az alkotóerő is, amely az egészet mozgatja. A világegyetem lényegéhez tartoznak a közösségi alkotóerők. Az ember nem egyéni, hanem társas lény. De nem három-négy ember közössége, mert az ember kultúraalkotó lény. Feltehetjük a

kérdést: hogyan hoztuk létre a nyelvet? És a népzenét? Ezek olyan kérdések, melyekre senki sem tud válaszolni. Bartók Béla sem tudta a választ. A nyelv vagy a népzene a közösségi alkotóerők kibontakozása révén teremtődött oly módon, hogy az ősi emberiség a mágikus korban együttműködött mint valóságos, élő, eleven családi közösség és alkotó ünnepeken hozta létre a nyelvet vagy a népzenét érzésvilága kiteljesítésével. Igy haladt előre a megismerés. Azt az együttműködést ma nem ismerjük. Ezek az aranykori, ősi ünnepek tulajdonképpen tudományos jelentőségű nyelvalkotó és zenealkotó alkalmak voltak. Mozgatójuk, a közösségi alkotóerő nem az ember találmánya, hanem ez a világegyetem lényegéhez tartozik. A világegyetem sokkal emberibb, mint ahogyan azt a mai modern, szemellenzős világ hajlandó elismerni. A világegyetem feltétlenül és maradéktalanul emberi, s a közösségi alkotóerőket is tőle kapjuk. Amilyen arányban meggyengült a kapcsolatunk a világegyetemmel, olyan mértékben gyengült meg a saját, közösségi alkotóerőnkkel. És ezért tart ott az emberiség, ahol tart: ezerévek óta gyengülnek és vesztésre állnak a közösségi alkotóerők. Az emberiség óriási lehet, ha közösségi alkotóerői

ITTHON

vannak, viszont atomizált, szétesett, megzavart hangyaboly, tönkremenőben van, ha ezeket az erőket elveszíti. Elvesznek az emberi élet igazi távlatai, amikor egyéni életekre korlátozódnak a gondolataink, az érzéseink. A nyelvünk, a lelkünk érzésvilága, a népzenénk alapvetően közösségi termék. A gondolkodásunk is az, hiszen annak át kell fognia a kozmoszt, de nem arra kell használni, hogy ide-oda tologassunk megélhetőségünk érdekében különböző tárgyakat. Hol élt az édesapád? Mindig Budapesten? Honnan származik a család? A család kolozsvári, illetve erdélyi származású. Édesapám a második világháború idején jött át Magyarországra. A testvéreivel együtt fegyverrel küzdött a németek ellen – ezt a magyar történelemben ezidáig nem nagyon tartották számon, igaz, megírjkák egy-két helyen. Az egyik testvére meg is halt. Aztán jöttek az oroszok, akik kérték, álljanak át hozzájuk, de ők visszautasították a kérést, mondván, hogy ők a magyarságért harcolnak. A háború után Budapesten élt és itt is halt meg. .. egy orvosi műhiba okozta a halálát. Jó erőben volt, de volt egy apró baja, azért bement a kórházba, a kórházak meg úgy működnek, ahogy...

Voltak-e édesapádnak kedvelt helyei, ahová vissza-vissza járt, vagy minden idejét a könyvei, az álmai társaságában töltötte? A munkájának élt. És a családjának. Én mindvégig tartottam vele a kapcsolatot, érdekelt a munkája. Gyakran mondogatta, hogy én folytatom majd, amit ő elkezdett. Ezért lett belőled csillagász... ... Asztrofizikus. A Magyar Tudományos Akadémia Csillagászati Kutató Intézetének vagyok tudományos főmunkatársa, a fizikai tudományok kandidátusa, 2007ben a New Sciencist folyóirat közölt egy cikket, amelyben egy amerikai professzor arról ír, hogy felfigyelt az én újabb elméletemre. Feltételeztem ugyanis, hogy a Nap magjában olyan hullámok alakulnak ki, amelyek összeadódnak és ezek hatása jelentős tud lenni. Évtizedek óta a Nap magjának dinamikájával foglalkozom. Ezt senki más nem kutatja. Ez a bizonyos professzor összeadta a Nap magjának hullámzásait és ebből kijöttek a földi jégkorszakok periódusai. Olyan pontosak voltak az eredmények, hogy a mai napig ez a legjobb elmélet a jégkorszakok magyarázatára. Batta György A Napkitörések

25

Globalizált és manipulált világunkban az ember egyre gyakrabban érez elbizonytalanodást és tanácstalanságot. Nem csoda, hiszen a naponta ránk szakadt információk között nem könnyű eligazodni, s mindehhez járul a televíziós sorozatok zuhataga, az áruházlánci akciók, vagy éppen a pártok igyekezete, hogy bennünket szavazógépekké degradáljanak. Céljuk könnyen átlátható: adjuk fel önmagunkat, legyünk tömegemberek – testi és szellemi javak uniformizált „fogyasztói”. Ki védheti meg ettől a újkori bábeli összevisszaságtól az embert? Egyedül önmaga. Mégpedig úgy, hogy mélyebben ás lelkébe és szívébe, megismeri önmagát, népét, nemzetét, annak történelmét, hagyományait és kultúráját. S a gyökereink felfedezésében fontos szerep jut szülőhelyünk megismerésének, mert ismert tény, hogy a Szlovákiába szakadt magyarok közelebbinek érzik lakóhelyüket, mint országukat! Sokszor belém villant a gondolat: vajon ki írja meg bölcsőhelyem, Szilice, történetét? Önmagamra sokáig nem gondoltam, aztán évekkel ezelőtt mégis előálltam egy bátorta-

lan javaslattal, de az nem nyert megértést és támogatást. Aztán ismét csak vártam, halasztgattam, ahogyan más dolgokkal is teszi az ember, mintha az élet örökké tartana. S közben jött egy kritikus pontja az életemnek, amikor a műtőasztal fehérségében pillanatok alatt lepergett adósságaim végtelen sora. Közöttük szülőfalum történetének a megírása. Abban a kápráztató fényességben jött a gondolat, majd az újraeszmélés pillanataiban: Ki, ha nem te, és mikor, ha nem most? Igen, mert az ember örökös adósa az őt felnevelő közösségnek és bölcsőhelynek. Még akkor is, ha nem tarisznyázta őt fel különösebb földi javakkal. Mert sziliceinek lenni nem volt könnyű régen sem, de most sem az. Nehéz, de szép örökséget kapott, aki itt született. Én a mai napig sziliceinek tartom magam, annak ellenére, hogy közel negyven éve Kassán lakom. Hiszem, hogy ha visszalapozunk a község múltjába, jobban megértjük mai életünket, és erőt kapunk az elődök munkájának a folytatásához. Szilice nem feküdt a „hadak útján”, hanem egy gyönyörű fennsík kellős közepén.

Két megye határán /Gömör és Torna/, Trianon után pedig a térkép szélére került, amikor az országhatár a szilicei terület egy részét otthagyta az anyaországnak, tetézve az országvesztést vagyonvesztéssel! Ez a fájdalmas csapás a mai napig tart, amit még Schengen sem oldott fel. A sziliceiek kemény, de jószívű emberek. Különösen dalaikat, táncaikat és hagyományaikat tartották nagy becsben a gyűjtők. Népzenei adattárakban sok lejegyzett dal származási helye Szilice. Írók, költők, újságírók is gyakran megfordultak a községben és adtak hírt az ottani emberekről és a fennsík varázslatos zugairól. A felejthetetlen Gyurcsó István, aki pedig nem is e táj, hanem a Garam mente szülötte, a hatvanas évek elején már első látogatásakor otthon érezte magát Szilicén, a sziliceieket megkedvelte és többször ellátogatott a fennsíkra. Persze, Szilicéről és a sziliceiekről a legtöbbet az ottaniak tudnak. Mégis egy helybélinek sem könnyű leírni, milyen volt az élet ott a fennsíkon, ott - közelebb a csillagokhoz...

Máté László „Szilice-föld, Szilice-föld...” Csetlő-botló vallomások szülőfalumról és környékéről (részlet) A Szilicei-fennsík

Ahogyan az egyén életét döntően befolyásolja a család, amelybe beleszületett, a települések életében sem elhanyagolható a vidék, ahol fekszik. Ez a megállapítás különösen érvényes Szilicére, mert a fennsík nélkül szülőfalum elképzelhetetlen, de a fennsík is a község nélkül. A több mint ötszáz méteres tengerszint feletti magasság, a közepesen és gyengén termő föld és a zordabb időjárás tartást adott a sziliceieknek. Apáról fiúra öröklődött, hogy a föld adta javakért keményen kellett dolgozni, sokkal többet mint a sík- és lankás vidékeken, de kárpótolta őket a gyönyörű vidék, a végtelen erdők, a vadon termő növények és gombák. Valami kiegyensúlyozottság évszázadokon át tartott a sziliceiek és az őket éltető környezetük között, csak a múlt század második felében bevezetett erőltetett mezőgazdasági termelés és kíméletlen fakitermelés billentette ezt fel, aminek bizonyos káros megnyilvánulásai a mai napig tartanak.

26

A Szilicei-fennsík a valamikori GömörTornai Karszthegység, illetve a jelenlegi Szlovák Karszt Nemzeti Park része. Szlovákia mészkőképződményekben leggazdagabb fennsíkja. Területe meghaladja a 150 négyzetkilométert. Jellegzetességei: karsztos völgyek, töbrök, víznyelő mélyedések, barlangok. A fennsík legmagasabb pontja a Fábiánszék /633m/, ahonnan tiszta időben karnyújtásnyira tűnnek a Magas-Tátra eget szurkáló csúcsai / télen fehér cukorsüvegei/, illetve a Bükk-hegység Diósgyőr feletti magaslatai. A szomszédos Pelsőci-fennsík pedig hűséges testvérként áll a közelében, csak a Sajó folyó és annak csodálatos völgye választja el őket egymástól. Nehéz volna a Szilicei-fennsík természeti szépségeit számba venni, mert például karsztos üregekből, barlangokból száznál több van. Ezek között kiemelt helyen szerepel a fennsík gyöngyszeme: a Szilicei-jégbarlang /pontosabban:jegesbarlang/. Több jellegzetessége is van, többek között: a legalacsonyabb tengerszint feletti jégbarlang

/503 m/; bejárata nyitott, egy óriási sziklahasadék. Szinte hihetetlen, hogy a nyári hőségben a lejárat lépcsői körül virulnak a tarka virágok, 10-20 méterrel lejjebb pedig tonnányi jégképződmények vannak! Ásatások bizonyítják, hogy már a történelem előtti időkben / különösen i. e. 1300 és 700 között/ menedékül szolgált a kor emberének.. A jégbarlangot először Georg Bucholz írta le 1719-ben. 1796-ban Vályi András Szilicéről többek között azt is megjegyzi: jégbarlangja nevezetes. Jókai Mór szerint Rózsa Sándor itt is rejtegette kincseit. Fényes Elek 1851-ben a „ledniczei barlang-

ról ír, melynek fő különlegessége abban áll, hogy gyomrában a hideg éppen abban a mértékben növekedik, melyben a külső meleg nő.” Valóban a sziliceiek – szlávosan – LEDNICÉ-nek is nevezik a barlangot, és az is igaz, hogy a legtöbb jég a nyári kánikula idején van benne. A községgel és a barlanggal kapcsolatos Loósz József 1862-ben Kassán kiadott műve: Szilice, a jégkirály unokája – rege magyarhon előkorából hat énekben. S legyen itt még a neves látogatók közül egy, az ország nádora, akinek látogatását a sziklafalon a következő szöveg örökíti meg: Gróf Reviczky Ádám Az országunk fénye, E fagyos üreget Augusztusban nézte. 1831 Bél Mátyás is említi a Szilicei-jégbarlangot. Egyik, Londonban kiadott munkájában részletes leírást közöl erről a csodálatos természeti jelenségről /Antrum Szilicense/, amit az angol orvos és természettudós Robert Townson is olvashatott és magyarországi látogatása alkalmával felkeresett, majd 1797-ben megjelent könyvében részletesen leírt. Bővebben írt még a barlangról Karl Gottlieb von Windisch, pozsonyi geográfus és történész, illetve Teleki Domonkos gróf. A 19. század folyamán további természettudósok látogatták meg és írtak a róla. Az már a sziliceiek emlékezetéből kiveszett, hogy Czékus Mihály 1863-tól 1867-ig sörfőzdét rendezett be a barlangban, ami komoly tiltakozást váltott ki a természetvédők között, akik vele együtt bírálták a szilicei mészárost is, mert a barlangban tárolta a húst. Ján Majko, a Domica-barlang felfedezője, a jégzuhatag alján megtalálta a barlang alsó szintjét, amelyből teljesen hiányzik a jég. További barlangászok újabb és újabb részeket tártak fel, így a barlang hossza elérte az 1.100 métert. S azt is megállapították, hogy a barlangban folyó Fekete-patak azonos a Gombaszögben felszínre törő Feketeforrással, s ennek ismeretében került sor a Gombaszögi-cseppkőbarlang felfedezésére. A sziliceiek távolról jött vendégeiknek büszkeséggel mutatják meg a jégbarlangot, s benne azt a helyet – Táncterem -, ahol száz évnek előtte a kánikulai forróságban összejöttek a fiatalok, cigányzenét fogadtak és vidáman mulattak, ropták a táncot.

ITTHON

Itt nem izzadtak meg, s az italok is a közeli jégben voltak behűtve. Ide tartozik az is, hogy a barlangban adott koncertet Bertók Sándor neves gömöri cimbalmos, aki a dermesztő üregben szerzett reumáját egész életében nem heverte ki. Az emberi gyarlóság a múlt század ötvenes, hatvanas éveiben abban is megmutatkozott, hogy a fagylaltosok gyakran kárt tettek a nagy jégtömbökben és zsákokba rakva vitték a jeget az ínyencségek elkészítéséhez. Az pedig már felért a barbársággal, amikor a barlang kőpárkányán fészkelő kerecsensólyom párt a zajos turisták és vásott suhancok addig riasztgatták, dobálták/!/ hogy veszni hagyva fészküket más vidékre költöztek, s azóta vissza sem jöttek. Tragédiák sem kerülték el a barlangot. Elődeink homályos visszaemlékezésekben szóltak régi virtusokról és halálos esetekről, de az tény, hogy több mint két évtizeddel ezelőtt egy fiatal szilicei lány a sziklafal legmagasabb pontjáról a mélybe vetette magát, s a szemben lévő függőleges sziklafalon lelte halálát egy szintén fiatal rozsnyói barlangász, aki egyedül gyakorolta itt az aláereszkedést, de beakadt a biztosító kötél, s nem volt senki, aki életét megmentette volna. A fennsík és a sziliceiek másik büszkesége a Gyökérréti-tó – volt. Sajnos, hogy múlt időben kell róla írnom, mert a hullámzó víztükör helyett gazos, bozótos dzsungel tölti ki a területet. Pedig elődeink tengerszemnek vélték, ami azt jelenti, hogy titkos üregeken át tengerekkel barátkozott. A falumbeliek generációi tanultak meg itt úszni /közöttük én is/, és nyáron a leglátogatottabb pontja volt a fennsíknak. A hatvanas években pedig, amikor halat telepítettek bele, a vadászó sziliceiekből halászok is lettek így gyakran került asztalukra hal. A tó közelében lévő két gémeskút bő vize jelentette a gazdag állatállomány számára az itatást. Ide járt vízre a csorda, ménes, gulya, s persze sokszor szügyig merülve a tó vizébe. A lovak játékos „pancsolása” a vízben felejthetetlen élmény volt. Bátrabb legénykék arra is vállalkoztak, hogy a mélyebb vízben „megúsztatták” a lovat. Egyszer én is ráadtam a fejem, feledve a szülői figyelmeztetést: a két háború között egy fiatal lovászlegény így fulladt a tóba! Aztán vagy két évtizede a környezetvédők kitiltották az állatokat a tóból, hogy veszélyeztetik azt, s az elárvult a víz meggondolta magát: otthagyta medrét! Van egy másik tó is a falu közelében, amely a múltszázad hatvanas éveiben keletkezett egy víznyelő eldugulása következté-

ben: a Papverme-tó. A valamikori selymes rét fokozatosan feltöltődött vízzel, kezdetben a közeli istállók szennyvize is ebbe folyt. Gyermekeim el is nevezték „Piszkostó”-nak, mert a „Tiszta-tó” akkor még a Gyökérréti volt. Évek során az előbbi vize is tisztább lett, halakat is telepítettek bele, s most megesik, hogy a halászok egymást érik a partján. Télen pedig igazi szabadtéri korcsolyapályaként szolgál a falu fiataljainak. Azt azért minden szilicei elismeri, hogy a Gyökérréti-tavat nem tudja pótolni. Elég sokáig tart már a sajnálkozás ennek a tónak az eltűnése, kiszáradása miatt. Sokadmagammal azt hiszem, eljött a cselekvés ideje és mindent meg kell tenni azért, hogy a fűzfák és gizgazok helyett ismét a tó hullámain csillogjon a kelő nap sugara. Mert a tó elvesztése a legnagyobb seb a fennsík számára, s ennek kigyógyítása sziliceiek és nem sziliceiek feladata egyaránt. Ahhoz, hogy valami elinduljon, a tó újraélesztésének tervét állandóan napirenden kell tartani, s keresni újabb és újabb szövetségeseket – itthon és külföldön egyaránt. A fennsík legmélyebb szakadéka a Barazdálás-zsomboly, amelynek mélységét a források különbözőképpen adják meg. Az egyik helyen 180 m szerepel, de találkoztam 205 m adattal is. Az ötvenes évek második felében cseh barlangkutatók mérték be és filmet is készítettek róla, amit helyben is bemutattak. A forgatócsoport készített egy másik rövidfilmet is A fennsík virágai címmel. Katonaszolgálatom alatt Znojmóban vetítették, amit nagy büszkeséggel tekintettem meg, különösképpen azért, mert a filmvásznon szembesülhettem kamaszkori önmagammal. A további szakadékokat nehéz lenne számba venni, talán néhány a legismertebbek közül: Csengőlyuk, Hólyuk és Ikrizsomboly. A fennsík legnagyobb problémája a vízhiány, különösen az északi és nyugati részén. Jelentősebb források Szilicétől délre és keletre találhatók. A község lakosai minden forrást megbecsültek, rendben tartották, kutakat építettek köréjük. Maga a falu is egy hajlatba, a Nagykút köré épült. Bő vizéről ismert a Királykút, ahonnan a hatvanas évek közepétől vízvezetéken érkezik az ivóvíz a településre. Ettől csak egy nevezetesebb hely van, a Lófej időszaki forrás, amely déltájban mindig felbuggyan, s akkor zúgva, kavicsokat, köveket görgetve zúdul alá. Az elmúlt félévszázadban nem szerepelt

27

Szilicével kapcsolatban, inkább a szomszédos magyarországi Jósvafő kapcsán, pedig eredetileg Szilice község területéhez tartozott, csak az országhatár másik oldalára került. Az uniós határok megszűnésével a sziliceiek közül sokan elzarándokoltak ehhez a természeti csodához, s legalább jelképesen újra birtokukba vették. A fennsík keleti részén fekszik a Sólyomkő, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a Torna- patak völgyére. Fényes Elek írja 1851-ben „Keletre a sólyomkői hegyen van egy régi omladozott vár.” Ebből a várból már alig látható néhány kőfal, pedig volt idő, amikor a település hozzá tartozott. Érdekesség a több mint száz méter magas sziklafal alsó részében lévő Rabló-barlang, melyet nem csak a mondák, hanem a kutatások is kapcsolatba hozzák a várral. Az itteni sziklákon fészkel a kerecsensólyom – amit sokan a magyarság turulmadarának tartanak -, s addig, amíg felneveli kicsinyeit, természetvédők őrzik nyugalmát. Jellegzetes karsztjelenség a fennsíkon a kőtenger, amely több helyen megtalálható, többek között: a Mélyvölgyben, a Nyilasokban, a Padtetőn és másutt. Ezeken a helyeken a mészkőképződmények sokasága és formai tarkasága szinte megbabonázza az embert. Veszélyeztetik őket a nehéz munkagépek, és – mint mindent – maga az ember, aki sziklakertjébe gyűjti be a legérdekesebbeket. Az igazi tarkaság a fennsík növényeit és virágait jellemzi. Nincs olyan zuga a tájnak, ahol ne találkozna az ember védett virágokkal, gyógynövényekkel. A tarka virágzuhatagból csak hármat említek, amelyek számomra a legkedvesebbek: leánykökörcsin, tavaszi hérics, kakasmandikó, amit a sziliceiek „lila hóvirágnak” neveznek. Azt nem is kell mondani, hogy a virágok jelentős része védett, illetve fokozottan védett. Legjobb ismerőjük Dr. Gordon László, akinek szilicei gyökerei vannak. Vadban mindig bővelkedtek a szilicei erdők. Az őz, szarvas, vaddisznó mellett ott vannak a ragadozók: róka, hiúz, és az utóbbi években a farkas. 2008 nyarán – elég nagy riadalmat keltve – megjelent

28

a medve is, egy anyamedve és a bocsa. Több védett madárfaj fészkel a fennsíkon, közülük is kiemelten védett a kerecsensólyom. Gyermekkoromban a különböző ragadozó madarak - amelyeknek együttes neve „sas” volt - elég gyakran dézsmálták a falu a baromfiállományát, amit inkább csak ínyencségként fogyasztottak, mert volt sok ürge. Olyan sok, hogy a legtöbb kárt a kalászosokban ők okozták. Folyt is ellenük az irtóhadjárat /kiöntés, hurok, az ürgelyuk bekövezése/, de legtöbb kárt bennük mégis a vegyszerek tették. Mos-

Gyurcsó István ÉNEK A SZILICEI FENNSÍKON Messze, magasan járok, mégis közel a földhöz, amely lábam megkötözi, tűzhelyek melegével ölel körül. Nevetnek a patakok gyöngykövei. Az égnek lehet szép felhőruhája, én felöltözködni nem kívánkozom. Inkább sebezzék lent kövek a lábam, ott fönt nem akad, nincsen hű rokonom. Hideg csillagok, csábító közelség, csalóka fény az, s oly messze van, messze. Ti, kövek, bokrok, fű, fa, vas, víz, utak – szívem az embert csak itt lent keresse. Magamat is, lám, lám, köztetek találom, Itt fut össze minden emberi lábnyom.

tanra hírmondó sem maradt belőlük, pedig ők jelentették a kerecsensólyom legfontosabb táplálékát. A gólya nem talált otthonra a szülőfalumban. Tavasszal, ha gólyapár körözött a falu felett, gyermekként mindig azt kutattuk, hogy hol telepedik majd le. Bizony sokszor ért csalódás, mert a fennsík nem jelentett számukra vonzó életteret, s hamar más vidékek felé siklottak. Egy fekete gólyapár hosszú éveken át a Sásbikk dűlő közelében fészkelt, jó messzire a falutól. Annak a helynek a mai napig Gólyafészek a neve, pedig már évtizedek óta hűtlen lett hozzá ez a fokozottan védett madár. A fennsík jelentős részét legelő és erdő borítja. A legelő területén dominál a boróka, amely kiirthatatlan, de mellette ott

van a mogyoró, som, galagonya, kökény, vadrózsa, veresgyűrű, berkenye, barkóca és a fák közül különösen a hárs, nyír és a gyertyán. Az erdő általában kevert lombos erdő; a bennük lévő fák: tölgy, bükk, gyertyán, jávor, kőris, hárs, szil és egyéb fajták. A szennyezett levegő és a savas eső legjobban a fenyőt, tölgyet és szilt viselik meg. A legnagyobb pusztítást mégis az ember végzi, mert a múlt század közepe óta elindított intenzív fakitermelést nem követte tudatos erdőtelepítés. Így a valamikor öszszefüggő erdőségek területén egyre több tisztás – seb! – jelenik meg. Az erdők szempontjából nem sok jót jelez a magas gázár sem, mert egyre többen térnek vissza a fa fűtésre, ami pedig azt jelenti, hogy ritkul az erdő! A fennsík természeti gazdagságát követik az egyes dűlők, határrészek nyelvi megnevezései. Olyan kútfő ez, amely igazolja eleink rátermettségét és bensőséges viszonyát környezetükhöz. Ahány dűlőnév, annyi ötletesség, s mindegyik megérdemelne egy részletesebb elemzést. Még szerencse, hogy Mezei Lucia összegyűjtötte őket „Szilice község földrajzi nevei” című munkájában és így megmentette az emlékezetnek és az utódoknak. Néhány név a fentiek igazolására: Tilalmas, Sajtnyomó, Kapusrét, Kis- és Nagy-Hazughegye, Ménesvölgy... Vannak aztán sejtelmesebbek is: Horpota, Zepce, Hulyop...s bizarabbak, mint: Bábalyuka, Asszonysegg. A Szilicei-fennsík a Szlovák Karsztvidék Nemzeti Park része, ami inkább csak kinyilvánítás, mint megvalósult tartalom. Még nagyon az út elején tartanak, s ezt tudják az érintettek is: a Nemzeti Park Igazgatósága, az önkormányzat és a civil szervezetek. Szerencse, hogy tapasztalatokért nem kell messze menni, mert itt van a szomszédban az Aggteleki Nemzeti Park. Ott már előrébb járnak, mint ahogyan az „odaáti” szomszéd falu: Jósvafő is. Velük kell szövetkezni, közös programokban részt venni és meghonosítani a világ más tájain bevált tapasztalatokat a nemzeti parkok működtetése terén.

Kérvényezünk, folyamodunk, a hatósághoz vagy szervhez fordulunk,

kérést vagy panaszt intézünk,

tehát: petíciózunk Mostanában azért írjuk alá a petíciót, hogy állítsák vissza a Pátria Rádió vételi lehetőségét Dél-Szlovákia magyarok által is lakott járásaiban; hogy a törvény endedélyezze magyar nyelvű regionális rádió és televizióadók nyelvhasználatát, ne legyen kötelező a kétnyelvű sugárzás; ne korlátozzák tovább nyelvi jogainkat, ellenkezőleg, ismerjék el a magyar nyelvet regionális nyelvként és szélesítsék ki használatának lehetőségét; hogy az oktatási minisztérium

tartsa tiszteletben a szabad tankönyvhasználat jogát és a tankönyvek nyelvhasználatának 2006 előtti gyakorlatát. (A petíciót hazai civil szervezetek – köztük a Csemadok – és a Magyar Koalíció Pártja közösen nyújtotta be.) Természetes, hogy a feltüntetett kérelmek alá én is odaírtam a nevem, mert ha nem ezt teszem, s példámat sokan követik, kiderül, - a statisztikusok készen állnak a felmérések elvégzésére – hogy a magyar nemzet felvidéki töredéke

már feladott minden reményt jövőjének megváltoztatására. 2009-ben, a harmadik évezred elején, amikor az Egyesült Nemzetek Szervezete által elfogadott egyetemes emberi jogok – ha nem is ennyire részletesen – természetessé teszik mindazt, amiért nekünk még küzdenünk kell, kissé undorító efféle kérelmek fogalmazása. Azért is, mert az Európai Unióval kötött szerződésben benne foglaltatik az anyanyelv szabad használata vagy a tájékozódáshoz, kulturálódáshoz való jog. A harmadik évezred emberéhez, ráadásul Európa közepén, mintha méltatlan lenne ez a cirkuszosdi. De azért aláírtam a petíciót és arra kérem az olvasót, tegye ezt ő is. Megeshet persze, hogy bennünk van a hiba. Aki a szociban nevelkedett és a kapiban éli záró éveit, mintha mindkét társadalmi formától idegenkedne. Nem nehéz megfejteni, miért. Batta György

Kedves Tiszteletbeli Polgártársaink!

Szeretettel gondolunk rátok nemzeti ünnepünk estéjén! E szép és méltó ünnepen városunkban az ökumenikus istentisztelet után a Petőfi, majd a Kossuth szobornál koszorúztunk. Ünnepi beszédében dr. Lázár János polgármester így fogalmazott: „1848-ra emlékezve mikor merjük kimondani, hogy elég volt, ezeknek menniük kell? Mi, magyarok nem tétova reformokat, hanem valódi változást akarunk.“ Nem hagyott kétséget afelől sem, hogy kik azok az ezek, akiknek menniük kell: többek között a „hazudós és a szemüveges-bajszos“. A beszéd meghallgatható a következő hírportálon: http://www.promenad.hu/ modules.php?name=News&file=article& sid=44576 A Bethlen Gábor Református Gimnázium egyik diákja Petőfi Sándor alakját idézte

ITTHON

az ünneplő vásárhelyieknek „Első esküm“ című versével: „Itt tettem első esküvésemet, Nagy és szent esküt mondék börtönömben, Hogy életemnek egy főcélja lesz, S ez: a zsarnokság ellen küzdeni. S ez eskü most is olyan szent előttem, Amilyen volt az első pillanatban, S verjen meg engem a hatalmas Isten, Verjen meg még a másvilágon is, Ha valaha ez esküt elfelejtem!“ Petőfi 15 évesen tette ezt az esküt, melyet élete végéig megtartott... A Petőfi Sándor Művelődési Központban történelmi táncjáték dobogtatta meg az emlékező közönség szívét. A kiskunhalasi Halas és Kiskun Táncegyüttes a folklór nyelvén mutatta be a szabadságharc állomásait Petőfi és Kossuth személyes sorsán keresztül. A Koltay Gergely és Pál István zenéjére koreografált előadás jó szívvel ajánlható a határon túl élő magyar közösségeknek is, színházakba vagy szabadtérre egyaránt! 1848-49 minden magyar nemzettársunknak ugyanazt jelenti határokon innen és túl. A közös múltunkban gyökerező ösz-

szetartozásunk egyik erős pillére szabadságharcunk története. Veletek együtt ma is büszkén emlékeztünk. Dr.Berényi Károly a „befogadó városból“, Hódmezővásárhelyről Fotók: Dr. Berényi Károly koszorúz, Lázár János polgármester, parlamenti képviselő szónokol

29

Nekünk Mohács kell? „Ha van Isten, földtől a fényes égig Rángasson minket végig. Ne legyen egy félpercnyi békességünk, Mert akkor végünk, végünk.” (Ady Endre)

A Selye János Gimnázium

A komáromi Széchenyi István Polgári Társulástól érkezett meghívó – a magyar kultúra Napja alkalmából – Nekünk Mohács kell? címmel – Ady Endre halálának 90. évfordulója tiszteletére rendezett emlékestjére invitált. A Selye János Gimnázium aulájának színpadán négy asztal, patyolatfehér abroszszal, az asztaloknál székek, a piros színű fogason, tartójában az újság. Ezzel az egyszerű színpadképpel szimbolizálva, a jellegzetes (20.) század eleji miliő (számomra) éppen patyolatfehér tisztaságával vált látvánnyá; teremtett alaphangulatot. Szinte sugallta: ma este itt (ebből a „tisztaságból”) valami rendkívülien szép születik. Így is lett. Kiállt a színpad elé Mózes Endre tanár úr, és nem „tanárosan”, hanem fennkölt egyszerűséggel, és minden szavából sugárzó szeretettel, úgy mesélt Ady Endréről – a halandó emberről és a nagy költőről –, mintha személyes ismerőse lett volna. A tanár úr bevezetője után

30

eljött közénk Ady, úgy, ahogy Tarics Péter színpadra álmodta. Elkezdődött a színház. A nézőtéren át érkezett a színpadra Orosz Mihály (mint hajdan énekmondóink, lanttal), ő gitárjával kísérte énekét, hogy aztán mindvégig a színen maradjon és verséneklésével, mindig a kellő pillanatban lendítve tovább a történéseket. A nyitány elhangzása után érkeztek a színpadra varázsolt kávéházba a további szereplők – Jónás Csaba, Nagy Ferenc, Tarics Péter – a kávéház törzsvendégei. Kalapjukat, felöltőjüket a fogasra akasztották, asztalaikhoz ültek. Rövid próza következett – párbeszéd: a kor újságírója (?) (Tarics Péter) a „hús-vér” embert Adyt (Jónás Csaba) faggatta, aki az egyszerű halandó természetességével vallott életről, halálról, költészetről. A továbbiakban jó egy órán át sorjáztak a szebbnél szebb versek, hol az asztalnál mondva őket az egykori kávéházi beszélgetések stílusában, hol meg – mint az irodalmi kávéházakban – kiállva a közönség elé. Versei által megszemélyesítették a költőt; mondtak örökérvényű igazságokat; egyszer az emberi gyarlóságot – nemzetünket – keményen ostorozó, másszor szeretettel féltő – figyelmeztető szavakat: „S

akik még vagytok őrzőn, árván, / őrzők vigyázzatok a strázsán.” A kitűnően szerkesztett versösszeállítás – a klasszicista zenei formákra emlékeztető – arányossága által vált egységes egészszé, formálódott színművé. A találó szereposztás: a szereplők egyéniségének és hangszínének megfelelő versválasztás – a (zenében oly fontos) kiváló hangszerelés erejével „hatott” – váltott ki a hallgatóban (nézőben) igazi élményt. Kár, hogy nem ültek a nézőtéren többen. Akik nem jöttek el, igazán sajnálhatják. Hadd feltételezzem, hogy iskoláink pedagógusai (tisztelet a kivételnek), bizonyára a városunkban nem igazán működő információáramlás hijánya miatt nem tudtak az estről, ezért maradtak el. Ha jelen lettek volna, feltételezem: egyetértenének velem, hogy a nagydiákoknak, középiskolásainknak ez a vers-színház rendhagyó irodalomórán sokat adhatna: gyarapodnának ismereteik, lélekben épülnének, nemzettudatukat erősítené. A közönség a szereplőket visszahívó vastaps arra késztet, hogy többes számot használjak: gratulálunk és köszönjük a szereplőknek; a főszervező Széchenyi István Polgári Társulásnak s a társszervező Lélekharang Polgári Társulásnak a szép estét. Stirber Lajos

Kuczman Erika Rozália és Tarics Péter

Harmadszor adták át a Jókai-díjat Úgy tetszik, a komáromi Jókai Közművelődési és Múzeum egyesület és a budapesti székhelyű Falvak Kultúrájáért Alapítvány Jókai Emlékbizottsága által alapított Jókaidíj bekerül a köztudatba: az idén - január 21-én – harmadszor került kiosztásra. 2009-ben úgy döntött a zsűri, hogy a Beöthy Zsolt munkásságát felvillantó pályaművek között kettő is érdemes a díjra: a lekéri Kuczman Erika Rozália és a komáromi Tarics Péter munkája. (Az első Jókai-díjas a budapesti Pruzsinszky Sándor volt, aki a Marczibányi-ház c. drámai víziójával érdemelte ki a győzelmet. Tavaly Esterházy János példamutató élete volt a téma – akkor Cegléd József Kázmér Fattyúkiáltás c. lélektani kisregénye vitte el a pálmát.) A díjátadó ünnepségen Keszegh Margit,

a Jókai Küzművelődési és Múzeum Egyesület elnöke köszöntötte a közönséget a Duna Menti Múzeum dísztermében, majd Szénássy Zoltán tiszteletbeli elnök szólt Beöthy Zsoltról, aki Komárom egyik leglelkesebb magyarja volt. A tanár úr egyéni hangú, saját élményekre támaszkodó vallomásából ki-ki megválaszolhatta magának a kérdést: vajon miért vált Komárom Trianon után a felvidéki magyarság egyik – Pozsony és Kassa mellett – szellemi központjává? És miért maradt máig az a településünk, amely a nehéz idők ellenére is őrzi státusát? Semmi nincs véletlenül a történelemben sem. Komáromban élő a múlt, s ez az újra működő Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesületnek is köszönhető. Jövőre, Jókai Mór születésének napján vagy annak kö-

Jót tesz a léleknek a múlt felidézése Mécsesgyújtás a kitelepítés áldozatainak emlékére Március elsején koraeste ismét mécsest gyújtottak a komáromiak és környékbeliek a második világháboú utáni kitelepítés áldozatainak emlékére. Az aktust szép, az összetartozást erősítő műsor előzte meg a helyi művelődési központban, ahol Berecz András mesemondó és barátai csuvas sördalokat, népdalokat és meséket adtak elő. Ezután vonult át a közönség a Megye utcában álló emlékműhöz, ahol egymás után lobbantak lángra a mécsesek. Ez az új hagyomány már negyedik esztendeje létezik és nagyon jó, hogy van, hiszen aki nem ismeri a múltját, azt újra meg újra becsaphatják.- Ezért történhet meg, hogy a hazugságokra nem tudunk tényekkel válaszolni, s ezért szerepelhet még mindig a „lakosságcsere” megnevezés a kitelepítés, elhurcolás vagy elüldözés helyet. Jó mécest gyújtani az áldozatok lelki üdvéért mert az emlékező lelke erősebbé válik: a múlt eseményeiért szakrális szinten elégtételt vesz. A mécsesgyújtás szervezője és rendezője a Te Ügyed Kör (T.Ü.Kör) polgári társulás. Szóvivője, Feszty Zsolt szólt hallgatóságához a művelődési házban és az emlékműnél is: Eduard Beneš emigráns cseh politikus londoni tartózkodása során kidolgozta azt a programcsomagot, amit a világ azóta beneši dekrétumok néven nevez. Miután a szovjetek benyomultak a Felvi-

ITTHON

dékre és elfoglalták Kassát, a Beneš köré csoportosult politikusok 1945. április 5-én meghirdették az ún. kassai kormányprogram-ot Ennek legfőbb célja volt, hogy az újból megalakult Csehszlovákiából a kollektív bűnösség elvének alkalmazásával a német és magyar nemzetiségűeket kiűzzék. A kitűzött feladat teljesítése érdekében minden eszköz megengedett volt. 1946. február 27-én írta alá a csehszlovák és magyar kormány a lakosságcsere-egyezményt. Ennek következtében közel százezer felvidéki magyart – főként értelmiségit és módos parasztot – kényszerítettek szülőföldje elhagyására. A kitelepítésekkel párhuzamosan vette kezdetét a szlovákosítás, a reszlovakizáció, amikor a magyarokat nemzetiségük feladására akarták kényszeríteni, oly módon is, hogy megszüntették a magyar és német iskolákat, tilos volt magyar és német nyelven istentiszteleteket tartani. Nemzetközi nyomásra kénytelenek voltak leállítani a „lakosságcserét”, ám úgy döntöttek, hogy belföldön oldják meg a kérdést, s a felföldi magyarságot a Szudétavidékről elüldözött német lakosság helyére deportálják munkaerőnek, rabszolgaként. A deportálás körülményei sem különböztek a zsidóságot a háborúban ért atrocitásoktól. Ma a Felvidéken nincs olyan magyar csa-

zelében Szinnyei József személye kerülhet a pályázók jóvoltából reflektorfénybe. A kiírók várják az újabb munkákat. Mint mindig, most is leírjuk: a Jókai-díj megálmodója a váratlanul korán elhunyt Szénássy Árpád kiadóigazgató volt, akinek örökébe támogatóként az özvegye lépett. /j/. Vas Melitta felvétele lád, amelyiket valamiképpen ne érintette volna a kitelepítés, szlovákosítás, deportálás! Az azóta eltelt emberöltő sem volt elég, hogy egy magát immár demokratikusnak mondó, Európa Unióhoz tartozó államban, a Szlovák Köztársaságban erkölcsi és anyagi kárpótlásban részesítsék a kárvallott magyarságot. 1945 és 1948 között 89 olyan törvényt hoztak, amely rendeletek kizárólag ezeket a célokat szolgálták. Közülük 88 még érvényben van! (j) A Meghurcoltak emlékműnél lobogtak a mécsesek. Korpás Péter felvétele

31

A Balfácánt vacsorára! vígjáték szereplői: álló sor Cs. Tóth Erzsébet, Benkő Géza, Petrécs Anna; ülnek: Németh István, Dráfi Mátyás és Boráros Imre

A Teátrum:

színház verejtékből, mosolyból, magyarságtudatból Maholnap egy évtizede, hogy a komáromi Jókai Színház néhány tapasztalt színi játékosa elhatározta: Teátrum Színházi Társulás néven civil szervezetet alapít, hogy – a hajdani Magyar Területi Színházhoz hasonlóan bejárja a magyarlakta falvakat és városokat, házhoz vigye a színi kultúrát. A Teátrumnak nincs épülete, nincs állandó társulata, képzeletbeli cégérét egy hatalmas szív alkothatná. Nincs igazgatója sem, de valakinek mégis csak irányítania kell: előadásokat szervezni, színpadra állítani a darabokat, stb. Ez a személy az országszerte ismert Dráfi Mátyás. Felesége, Borbála aszszony az adminisztrációt végzi, bár mindketten rengeteg mást is tesznek azért, hogy a folyamatosság ne szakadjon meg és a Teátrum bejárhassa tájegységeinket, elvigye a mesejátékokat a gyerekeknek és elszórakoztassa szüleiket, nagyszüleiket.

32

Mindaddig, amíg nem működtem szorosabban együtt a Teátrummal, nem tudtam elképzelni, milyen emberpróbáló, türelmet és fegyelmet kívánó, áldozatokkal járó ténykedés az a hatalmas munka, amely a darabok kiválasztásával veszi kezdetét és az előadással zárul, azazhogy dehogy zárul, hiszen a pályázatokra érkezett –kevéske – pénzekkel el kell számolni. Ha az a bürokrácia, amely egy-egy előadás előtt és után a Teátrumra nehezedik, már Shakespeare korában is létezett volna, régen elpusztul a kultúrának ez a csodaszép ága. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ahol ilyen sok hivatalos papírra van szükség egy-egy kulturális szervezet életben tartásához, ott óriási a bizalmatlanság az állam és polgárai között. Űrlapok sokasága utazik az illetékesekhez és onnan vissza. Aláírások, kimu-

tatások tömkelege csatolandó a pályázati kérelmekhez. Kikapcsolódásnak pedig ott a sorbanállás a postán vagy az egyes intézmények irodái előtt. Minderről a közönség, szerencsére, nem tud, mint ahogyan, szerencsére arról sem értesül, hogy a darabokban szereplő, Győrből, Budapestről, Pozsonyból, Kassáról érkező színészek és zenészek közül ki mondta le utolsó pillanatban a szereplést... És mégis: az ekhós szekér még mindig gördül, viszi és általában telt házak előtt mutatja be a zenés vagy prózai színműveket. Legkedveltebbek a zenés játékok, ami érthető, hiszen tájainkon mostanában a közönség elsősorban kikapcsolódni megy a színházba. Legalább két-három órára meg akar szabadulni a munkanélküliség, a létbizonytalanság, a nemzetünket érő ostoba gyűlölködések stresszeitől. /Csak

zárójelben jegyzem meg – a Balfácánt vacsorára c. francia vígjáték is pompás idegnyugtató a felsoroltak orvoslására, ráadásul brilliáns színészi teljesítményeknek tapsolhatunk./ A közönség hálás ezekért az előadásokért és becsüli, hogy házhoz megy a színház. A hazai magyarok jól tudják, milyen időket élünk, s aki egyszer megtekintette valamelyik előadást, hűséges marad a Teátrumhoz. A Teátrum kulcsembere, Dráfi Mátyás színművész, aki egész életében a magyar kultúrát szolgálja, kortársai körében a Csemadok-beli szereplései és működése okán is megbecsülésnek örvend. Hosszú éveken át volt például a gombaszögi kulúrális ünnepély egyik konferansziéja, de segítette szakmai tanácsaival a műkedvelő szín-

játszókat is: „Nem tudom megmondani , mikor kezdtem együttműködni a Csemadokkal, de már diákkoromban szerepeltem rendezvényein. Számomra természetes volt, hogy ott vagyok. És természetes volt az is, hogy a három gyermekünket is elvittük Gombaszögre, hadd lássák saját szemükkel, milyen egy országos kulturális fesztivál. Ha éppen nem voltam színpadon, egy pohár bor mellett elbeszélgettem az ország minden tájáról érkezett ismerősökkel, ki-ki elmondta gondjait és örömeit. A gombaszögi fesztivál hangulata ma is hiányzik. Óriási dolog volt, hogy húsz-harmincezer magyar sereglett össze, hogy megmutattuk, vagyunk és ragaszkodunk a kultúránkhoz. Jó volt az is, hogy más nemzetiségű együttesek és

csoportok is ott lehettek a fesztiválunkon és láthatták, milyenek a magyar táncok ás dalok. Gombaszög demonstratív ünnepély volt, Zselízzel együtt fel kellene újítani. Ami pedig a Csemadok életképességét s többtízezres tagságát illeti: azt hiszem, „pártunk és kormányunk” annak idején nem számított rá, hogy a magyarok ilyen erős tömegszervezetet hoznak létre... Sok szép emlékem közül most az egyik gombaszögi élményemet osztom meg az ITTHON olvasóival. Éppen a színpadon voltam, amikor megpillantottam a nézőtér egyik lócáján álló unokámat. Robika a néptáncosokat próbálta utánozni és lelkesen riszálta magát...” /batta/ Államügyész: Szűcs Szabó Máté, színész Budapest Írnok: Malkowski Tamás diák, Révkomárom Zene: Zsákovics László Műszaki munkatárs: Dráfi Emese, Kovács Zoltán Rendező: Dráfi Mátyás, Jászai-díjas, Érdemes művész Az előadás időtartama:70-80 perc Ára: 900,- EUR

Peti (Králik Máté) és a róka (Jóba István)

Szirmai Albert – Bakonyi Károly:

MÁGNÁS MISKA

A Teátrum színház műsorai: Pruzsinszky Sándor:

Marczibányi-ház drámai vízió

A történet az 1948-49-es szabadságharc leverése után játszódik. Jókai bújdosik. Elmegy abba a Marczibányi utcában levő fogadóba, ahol a forradalmárok, Petőfivel az élen találkozgatni szoktak. Sajnos csapdába kerül, mert megismerik és elárulják. Rájön, hogy a fogadó tulajdonképpen fogda, ahová bezárták. Időről időre Petőfi jelenik meg neki, akivel felidézik a forradalom eseményeit. Nem tudja, az ott megjelenő emberek közül ki az áruló és ki az üldözött. Az utolsó pillanatban felesége, Laborfalvy Róza meghozza számára a menlevelet. Ajánlatos: Csemadok szervezetek részére ünnepi est-

ITTHON

ként, (főleg március 15., október 6. környéke), középiskolák diákjai számára A színmű a révkomáromi Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület és a budapesti Falvak Kulturájáért Alapítvány Emlékbizottsága által létrehozott Jókai-díj 2007. évi nyertese Szereplők: Jókai Mór: Kókai János, színművész, Budapest, Petőfi Sándor: Jóba István, színész, Révkomárom Laborfalvy Róza: Illés Gabriella, operaénekes, Győr Giese rendőrinspektor: Bartók László, előadóművész Budapest Molnár József: Takáts Emőd, színművész, Érd. művész, Révkomárom Bódog Máté: Hamaj Roland, előadó Érsekújvár Fogadós: Dráfi Mátyás, Jászai-díjas, Érd. művész, Révkomárom

operett 3 felvonásban Dalszövegek: Gábor Andor Szereplők: Korláthy gróf – Miskovics László, Nová Scéna Bratislava / nyugdíjas/ Stefánia, a felesége - Mák Ildikó, Jókai Színház, Révkomárom Rolla, a leányuk - Illés Gabriella operaénekes, Győr Pixi gróf – Dráfi Mátyás, Jókai Színház, Révkomárom /nyugdíjas/ Mixi gróf - Boráros Imre Nagymama – Petrécs Anna Leopold főkomornyik - Jóba István, előadóművész, Révkomárom Baracs István mérnök – Csomor György operetténekes, Budapest Miska lovász – Jónás Csaba, előadóművész, Révkomárom Marcsa mosogatólány – Pintér Eva, a pozsonyi Konzervatórium operaszakának végzős növendéke Eleméry gróf – Tóth lászló, a gútai Rockszínház tagja Közreműködik: Anyalai Réka, Dráfi Emese, Hrabovský Péter, Kovács Zoltán, Magdolen Erika, Nagy Ágnes, Novák Gizella, Pakši Julianna, Zenekar: Banyák Lajos, Banyák Róbert, Banyák Tibor, Fekete Éva, Kalmár Zsuzsa Zenei feldolgozás: Dobi Géza Kosztüm: Polgár Julianna Díszlet: Polgár József Koreográfia: Endrédi Monika, Miškovičová Nadežda Rendezte: Dráfi Mátyás, Jászai-díjas érd. művész Időtartam 3 óra. Ára: 1500,-EUR Francis Weber:

Balfácánt vacsorára!

vígjáték két részben A röhögés az élet sója. Mások kiröhögése pedig egyenesen a csúcs, a netovább – mi egyébért érdemes még élni?

33

Pierre Brochant, a művelt, dúsgazdag könyvkiadó szerda esténként barátaival és üzletfeleivel olyan vacsorákat rendez, melyen a meghívottak egy-egy dilis, lökött vendéget „tálalnak föl”, hogy aztán közösen kinevethessék a szerencsétlent. Ám nem biztos, hogy minden úgy sikerül, ahogy ezt tervezzük. A darab szerzője, Francis Veber francia drámaíró, a kortárs vígjátékirodalom kiemelkedő képviselője. Mint egyik interjújában kifejtette, legfontosabb céljának az emberek nevettetését tartja. A sikert és a világhírt az 1972-ben készült, közismert Magas szőke férfi felemás cipőben című film hozta meg számára, de nevéhez egy sor olyan világsiker forgatókönyve (esetenként rendezése) fűződik, mint Az őrült nők ketrece, Ágyő, haver!, Balfácán, Pofa be!, Balekok, Topmodell a barátnőm vagy a Négybalkezes. Szereposztás: Pierre: Boráros Imre Christine: Cs.Tóth Erzsébet, Mák Ildikó Francois: Dráfi Mátyás Marléne: Petrécs Anna Cheval: Benkő Géza Leblanc: Németh István Rendezte: Gali László /Budapest/ Időtartama: 2 óra Ára:1000 Eur Sármándy Pál-Dénes Margit:

Peti kalandjai zenés mesejáték

Zenés mesejáték egy Peti nevű kisfiúról,- aki nagyon szereti a lekvárt, ezért Lekvár Petinek nevezik ,-- és barátairól a Mesemúzeumból: a Boszorkányról, János Vitézről és az Űrpilótáról, akikkel átél egy nagy kalandot. Szereplők: Nagymama – Szentpétery Aranka Lekvár Peti – Szabó Ádám, Untermayer Tamás Tanító bácsi – Takáts Emőd Dirr-Durr cirkuszigazgató – Dráfi Mátyás Boszorkány --- Cs. Tóth Erzsébet, Dráfi Emese János vitéz – Tóth László Ürpilóta – Jóba István TV Maci – Mák Ildikó Csiszi-csoszi néni – Lőrincz Margit Fa 1 – Anyalai Réka Fa 2 – Pakši Julianna Zenei átdolgozás és felvétel: Dobi Ákos Koreográfia: Pavlovič Petra Műszaki munkatárs: Fülöp István és Kovács Zoltán Segédrendező: Jóba István Rendezte: Dráfi Mátyás Időtartam: 2 óra. Ára: 830 EUR Sármándy Pál – Dénes Margit:

Peti meg a róka zenés mesejáték

A Teátrum 2007-ben mutatta be a gyermekek számára a fenti szerzőpáros kedves zenés mesejátékát a „Peti kalandjai“-t. A gyerekek a szereplőkkel együtt éneklik a Meseindulót, élénken reagálnak a színpadon történtekre és részt vesznek a játékban. A gyermekek körében nagysikerű színpadi játék arra ösztönözte a Teátrumot, hogy folytassa e Petiről szóló sorozatot, melynek címe: Peti meg a róka. A mese tartalma: Elérkezett a nyári szabadság ideje; a Mesemúzeum lakói is pihenni mennek. Az évadzáró ünnep alkalmából Peti barátai: a Boszorkány, János Vitéz, és az Örpilóta csodatarisznyát adnak Petinek ajándékba, melyben 3 kívánság lapul. A ravasz Róka mindenáron a Mesemúzeum lakója szeretne lenni, s kihasználva Peti hiszékenységét az első kívánság segítségével a múzeum igazgatójává válik, Petit kinevezi

34

titkárnak. A Róka kiűzi a múzeumból Peti barátait, így ő maga szabadon garázdálkodhat. Peti szomorú, magányos, hiányoznak a barátai. Végül a tévémaci segítségével minden jóra fordul, hiszen maradt még két kívánság, így még a Rókát is meg lehet leckéztetni. Szereplők: Cs.Tóth Erzsébet, Jóba István, Tóth László, Hamaj Roland, Mák Ildikó, Dráfi Emese, Králik Máté, Anyalai Réka, Pakši Julianna Időtartama: 2 óra. Ára: 800 EUR

Te rongyos elet!

Vidáman és szomoróan, hittel és érzéssel az élet egyes állomásairól. Zenés összeállítás Dráfi Mátyás Jászai-díjas, Érdemes művész előadásában Előszó 1. Szabó Lőrinc: Ardsuma és Siva 2. Ír népdal: Hinni taníts Uram.../református egyházi ének/ 3. Petőfi Sándor: Szeget szeggel 4. Népdal 5. Petőfi Sándor: Csokonai 6. Bordalok, csárdások /Ó mely sok hal terem... Kicsiny a hordócska...Már én többet nem! / 7. Rostand: Cyrano de Bergerac - Orrmonológ 8. Lerner-Loewe: A meló oly szép – musical /My fair Lady/ 9. Heltai Jenő : Mert dalaimnak... 10. Kuplé /Stux/ 11. Görög epigramma 12. Lerner-Loewe: Ding -dong az esküvőm lesz ... – musical-részlet /My fair Lady/ 13. Juhász Gyula: Én nem tudom mi ez 14. Népdal /Megrakják a tüzet/ 15. Bock- Stein : Esküvő – musical részlet /Hegedűs a háztetőn/ 16. Darvas Szilárd: Legenda a nő teremtéséről 17. Bock-Stein: Ha én gazdag lennék... musical-részlet /Hegedűs a háztetőn/) 18. Villámtréfák 19. Szilágyi-Zerkovitz: Asszonykám adj egy kis kimenőt..operett-részlet /Csókos asszony/ 20. Kisfaludy Károly: A bánkódó férj 21. Nóta: Megszökött a feleségem 22. Epigramma 23. Régi kupléegyveleg 24 Kálmán Imre: Te rongyos élet... operett-részlet /Csárdáskirálynő/ 25. Ady Endre: Köszönöm + 16.sz. egyházi ének

26. Nagy László: Adjon az Isten Időtartam: 90 perc. Ára: 200 EUR

Miért szép?

Ami a magyarórába nem fér bele Szórakoztatóan a magyar beszéd szabályairól, a versmondás művészetéről. Dráfi Mátyás, Jászai-díjas, Érdemes művész előadásában 1.Vörösmarty: A vén cigány 2.Shakespeare: Hamlet – részlet 3.Bevezetés 4.Madách: Az ember tragédiája – Lucifer monológja 5.A légzés - pedagógusok 6.Karácsony 12. napja van – mondóka -- magyar mondókák 7.A hangzók - magánhangzók 8.Népi mondókák 9.Mély magánhangzók 10. Petőfi: Falu végén kurta kocsma 11. Petőfi Sándor: Juhászlegény.../Alku/ 12. Mássalhangzók 13. Hegedűs: Boszorkányszombat 14. Az asszimiláció 15. Petőfi: Csokonai 16. A hangsúly, az interpunkciók 17. Darvas Szilárd: A nő teremtése 18. Karinthy Frigyes: A fekete kocsi – sanzon 19. A ritmus és a rím 20. Heltai: Mert dalaimnak.... 21. Heltai: A modell – dal 22. A jelző, jelzett szó – a magyarban rengeteg jelző van /Rab Zsuzsa fordítása: Várj reám/ 23. Ady: Párizsban járt az ősz 24. A hangzók időtartama 25. Juhász: Milyen volt szőkesége 26. A beszéd dallama 27. Ady: A Duna vallomása 28. Játék 29. Tőzsér: Férfikor 30. Ratkó: Segítsd a királyt! – István imája Középiskolák diákjai, felnőttek /főleg a magyar nyelvet kedvelők/ számára Időtartam: kb.80 perc. Ára: 140 EUR

A Teátrum színház telefonszámai: 035 77 10 707, 0903 821 148

Halászlé és versek

Hizsnyai Zoltán asztalán Szászi Zoltán balról, és Hizsnyai Zoltán

Rimaszombatban született a kórházban, Rimaszécsen nőtt fel, Kassán került kapcsolatba az irodalommal és a színészettel, Pozsonyban a lapszerkesztéssel, míg mostanában Kovácspatakon, az Ipoly és a Duna összefolyásánál, visszavonulva a köz dolgaitól, ír és alkot Hizsnyai Zoltán József Attiladíjas költő, akit a munkásságáról, az életéről Szászi Zoltán faggatott a rimaszombati Három Rózsa kávéházban. Egy-egy pohár szilvapálinka lehörpintése után a két költő az asztalt középre állítva ott folytatta, ahol a sarokban vagy legutóbb Hizsnyai otthonában abbahagyta. Hizsnyai nemcsak a pályafutásáról és gondolkodásmódjáról árult el érdekes részleteket, hanem egykori színész mivoltát is megcsillantotta. Annak idején ugyanis a Szép Szó irodalmi színpadon ismerkedett a versekkel, majd négy évadot a Tháliában töltött. E sorok szerzője is akkoriban ismerte meg, ha nem is személyesen, életem első színpadi élménye ugyanis Gyüre Lajos A becsületes molnárlegény c. mesejátékához kötődik, amelyben a címszerepet alakította. Ezekben az években kezdett el verseket is írni, s ha nem is sok, pár kötete az elmúlt két évtizedben megjelent (Rondó, Tolatás, A stigma krátere, Bárka és ladik), később pedig az élete úgy hozta,

Rendületlenül Hazádnak rendületlenül Légy híve, oh magyar Bölcsőd az, s majdan sírod is, Mely ápol s eltakar. Vörösmarty Mihály A madárnak s a melegnek szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége. Tamási Áron A nemzeti érzés a hazaszeretetnek – mondhatni – poézise. Wesselényi Miklós

ITTHON

hogy a Kalligram élén évekig kéziratokat szerkeszthetett. A Kalligram után az Új Szó szerkesztősége következett, ahol már személyesen is nap mint nap találkozhattunk, de ezt a munkahelyét nem szerette, s amikor Szászi rákérdez, csak int egyet: ugorjunk tovább. A látszólag visszahúzódó életmódot élő Hizsnyai a kilencvenes évek elején felkavarta

az állóvizet Vízilovak néven elhíresült pamflettjeivel, de ahogy az már lenni szokott, ez a csoda is három napig tartott, s minden maradt a régiben. Ahogy Hizsnyai azzal is tisztában van, hogy a költészetnek ma már semmilyen társadalmi szerepe nincs. De nem is ezért írja a verseit. Kép és szöveg: jdj

Föl-földobott kő, földre hullva, Kicsi országom, újra meg újra Hazajön a fiad. ...És, jaj, hiába mindenha szándék, Százszor feldobnál, én visszaszállnék Százszor is, végül is. Ady Endre

A haza nem csak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontja a temetőkben, kenyér és táj. A haza te vagy testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki, mind a nyomorult, nagyszerű, lángoló és unalmas pillanatokban, melyek összessége életed alkotója. S életed a haza létének egy pillanata is. Hazaszeretetre nem tudlak megtanítani.

S mégis magyarnak számkivetve, Lelkem sikoltva megriad – Édes hazám, fogadj szívedbe, Hadd legyek hűséges fiad! József Attila Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort, Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül Kölcsey Ferenc

Márai Sándor Magyarországot nem uszító gondolatokkal nyugtalanítva, hanem köznapi, hasznos jólétet gyarapító tettek sorával kell szeretni. Deák Ferenc

35

Követőkre váró példa Ipolybalogon február 27-én ünnepélyes keretek között felavatták a falu határában az üdvözlőtáblát. Hírértéke talán nem is volna ennek a ténynek, ha közönséges út széli üdvözlő falutábláról lenne szó. Ipolybalogon azonban a Felvidék első rovásírással is kiírt üdvözlő falutábláját avatták fel. Itt sem az „első” szón van a hangsúly, hanem azon, hogy a község vezetése merte vállalni, tette a dolgát, ősi magyar írásunk jeleit is fába rótta!

Az sem mindennapi dolog, hogy maga a polgármester, Cseri Lajos volt az „elkövető”, vagyis a faragó. A tájainkon első ilyen ünnepi esemény résztvevői először a Magyar Szent Korona (mása) előtt rótták le tiszteletüket az Árpád-kori templomban, amelyben György Ferenc plébános ismertette a Szent Korona és Ipolybalog kapcsolatát. A Korona-domb szomszédságában álló rovásírásos falutáblánál a Felvidé-

ki Baranta Szövetség képviselői álltak díszőrséget. Dr. Hosszú Gábor egyetemi tanár tartott rövid méltató-avató beszédet. Varga Mária nyugalmazott tanárnő felolvasta Friedrich Klára és Szakács Gábor erre az alkalomra küldött üzenetét, Z. Urbán Aladár pedig Borsos Gézának, a Székely Nemzeti Tanács alelnökének üdvözlő sorait. Cseri Lajos polgármester és a Palóc Társaság elnöke ezután Rumi Tamás matematikus-rovásírótól átvette a székely nemzeti lobogót, amely összetartozásunknak, magyarságunk egységének hű kifejezője. Az ünnepségen közreműködött a helyi Ipolyi Arnold MTNYA négy tanulója, akik Szőke István Atilla szonettjeit mondták el, valamint Zolcer Aranka énekszámmal. A történelmi eseményen nemcsak a községből voltak jelen, hanem két olyan település is képviseltette magát, ahol már áll a rovásírásos falutábla: Farkas Éva Gödről, az Őz házaspár pedig Szigetszentmiklósról. Ők is elviszik ennek az eseménynek a hírét, mi is közreadjuk azt, remélve, hogy a példa követőkre talál. Magyar nemzeti összetartozásunk, ősi műveltségünk mába nyúló bizonyítéka, Kárpát-medencei birtoklevelünk a rovásírás. Z. Urbán Aladár A felvételeket Urbán Árpád készítette

36

A Palóc Társaság felhívása

Egy közösségnek az adja meg a jövő biztonságát, ha tagjai tisztában vannak múltjukkal, az elődök tetteivel és műveltségével. A magyarság őshonos európai múltjának egyik legkézenfekvőbb bizonyítéka az írása, a magyar rovásírás. Erről győznek meg bennünket azok az emlékek, amelyek az elmúlt századokban minden tiltás, sőt irtás, pusztítás ellenére megőrizték és igazolják a magyarság ősi kulturális kincsét, a rovásírást Erdélyben, de nálunk a Felvidéken is. Tegyünk közösen azért, hogy ez a magyar kultúrkincs ismét széles körben ismertté váljék, hogy visszatanuljuk, hogy használni tudja minden magyar, ugyanúgy, mint ahogyan az arab, a kínai, a görög stb. nép is saját írását is használja.

Első lépésként írjuk ki rovásírással községeink nevét a bevezető utak elejére! Nem a „hivatalos”, szlovák és magyar feliratú helységnévtáblákra gondolunk, hanem a virágos, díszes üdvözlő út széli táblákra. A megvalósításhoz semmiféle engedélyre nincs szükség, csupán akaratra, magyarságunknak ebben a formában történő megvallására és a rovásírás ismeretére. Ez utóbbival szívesen segítünk a hozzánk forduló polgármestereknek. Valószínűsítjük, hogy minden településen akad ügyes faragó vagy mázoló, aki fába vési vagy fára festi a település nevét a bevezető utak mentén. Idővel az emberek megszokják, sőt megtanulják, s büszkék lesznek arra, hogy falujuk neve ősi magyar írással is olvasható az üdvözlő táblán... Egyre több magyar alapiskolában és középiskolában szakkör keretében foglalkoznak a magyar rovásírás elsajátításával és történetével, köszönve ezt többek között annak is, hogy a Palóc Társaság évente megrendezi az országos rovásírásversenyt (az idén ápr. 30-án Komáromban). A magyar rovásírás terjedése tehát már megállíthatatlan! Tisztelettel kérjük, ha kérésünket megértve elhatározza, hogy a település nevét rovásírással is feltünteti a falutáblán, akkor arról az örvendetes eseményről, vagyis a rovásírásos tábla avatásáról bennünket értesíteni szíveskedjék, amit köszönettel fogadunk. Palóc Társaság, 991 11 Balog nad Ipľom (Ipolybalog), Okružná (Kör utca) 194., Szlovákia Telefon/fax: + 421 47/ 488 53 13 • www.paloctarsasag.real-net.sk • [email protected]

Pályázati hirdetmény A Jobbágy Károly Alapítvány kuratóriuma pályázatot hirdet magyar nyelven írt, színvonalas irodalmi (vers, próza, színpadi mű, esszé, irodalmi igénnyel megírt szociográfia) és történeti, valamint helytörténeti munkák megjelentetésének támogatására.

A pályázat célja: főként pályakezdő alkotókat hozzásegíteni a megjelenéshez, bemutatkozáshoz oly módon, hogy kiadásra kész műveik nyomdai költségeihez hozzájárul. A pályázatnak tartalmaznia kell a kiadandó művet 3 példányban, lektori véleményt, kiadói, vagy nyomdai költségvetést a pályázott összeg megjelölésével. A beadott pályázatokat nem küldjük vissza.

MEGRENDELŐLAP

Beadási határidő: 2008.április 11. Cím: 2660. Balassagyarmat, Hétvezér u.26. Érdeklődni a 30/9681 446 telefonon lehet.

Ezennel megrendelem az ITTHON című havilapot Név:

Dátum:

Az intézmény neve: Pontos cím: Darabszám:

Egész évre 7,92 EUR (240,- Sk):

Fél évre 3,96 EUR (120,-Sk ):

Elérhetőségeink: Občianske združenie JEL, Námestie 1. mája 10-12, 815 57 Bratislava E-mail: [email protected]. Tel: 0905/608777, 0907/177817 Számlaszám: OTP Banka Slovensko 9367044/5200

ITTHON

aláírás, bélyegző

37

Beregszász

és a Beregvidéki Múzeum A Vérke-folyó két partján, bort termő hegyek aljában húzódik meg Beregszász, ez a régi szőlő- termesztő és borászati hagyományokkal rendelkező kisváros. Pápai Páriz Ferenc (1649-1716) neves református egyházi író „Dictionarium latinohungaricum“-ában azt állítja, hogy már jóval a magyarok bejövetele előtt itt római telep létezett, amelyet Peregiumnak hívtak. Ez az állítás azonban nem bizonyítható. Viszont tény, hogy 1063-ban Béla halála után birtokait fiai - Géza, László és Lampert örökölték. Ez a vidék Lampertnek jutott, és a néphagyomány úgy tartja, hogy ő alapította a Vérke partján azt a települést, amelyet később róla „villa Lamperti“nek, vagyis Lampertházának neveztek el. (Lampertháza a helyszíne „A szép asszony dombja“ című mondánk cselekménye egy részének.)

Mihály Molnár László

Ringató Misinek, Mátyásnak, Ágostonnak és Rékának hunynak a fények csend ül a tájra tűnik a színek szép muzsikája suttog az alkony lenge varázsa s hullik a mélybe tűzpalotája feljön a Hold az ég peremére sok kicsi csillag gyűlik köréje szunnyad a gyermek hívja az álom messze világban valóra váljon két pici angyal őrzi az álmát őrzik az élet esti csodáját

38

Hosszú ideig a királyok birtokolták a települést. 1141-ben II. Géza a kunok gyakori betörése miatt szászokat telepített ide, s ettől az időtől Szásznak, Lampertszásznak, Lamprechtszásznak és Lampertháznak is hívták. Egy monda sokkal előbbre teszi a helység keletkezésének idejét. Viszont ezzel kapcsolatosan Lehoczky Tivadar, e vidék múlt században élt neves tájkutatója azt írja: „Azon regének, mely szerint egy Szász nevű pásztor a mostani r.k. templom helyén viaskodott két bika feltúrt nyomában nagy kincset talált, s azon e templomot építette s e körül később Bereg-szásznak elnevezett város keletkezett volna, történeti valóságot tulajdonítani nem lehet...“ 1504-től írják az okmányokban a várost következetesen Beregszásznak.

1946-tól hivatalosan ukránul Berehove -nak, oroszul Beregovo-nak nevezik a Vérke-parti, Kárpátalja egyetlen magyar többségű városát. 1991-ben kapta vissza történelmi nevét. Beregszász 2001. május 17-ig járási alárendeltségű város, (ekkor kapta meg a megyei jogú város címet), járási székhely, 72 kilométernyire fekszik Ungvártól, a Kárpátontúli megye székhelyétől. A Beregszászi járás területe 802 négyzetkilométer, lakossága 83,3 ezer, ebből a városban 32 ezren élnek. A várost a Vérke-csatorna szeli át, amely a Borzsa és a Latorca folyókat köti össze. Beregszász Kárpátalja egyetlen magyar többségű városa. 1944-ig kisebb-nagyobb megszakításokkal Bereg vármegye székhelye volt. A Beregvidéki Múzeum az egykori Bethlen-Rákóczi kastély egyik szárnyában kapott helyet. A gyűjtemény gondozója és gyarapítója Sepa János, kinek színes, élményekkel tarkított múzeumi kalauza nélkülözhetetlen része a múzeumi látogatásnak. Ha ott jár, semmi pénzért ki ne hagyja!

ITTHON

39

BEREGVIDÉKI MÚZEUM

40