2
Saskia Sarginson
Isolte és Viola ikrek. Gyermekkorukban elválaszthatatlanok voltak, felnőttként mégis nagyon különböznek egymástól: Isolte sikeres újságíró egy divatmagazinnál, Londonban él, a barátja fotós; Viola pedig eltökélt boldogtalanságában az egész életét beárnyékoló táplálkozási zavarral küzd. Mi történt oly sok évvel ezelőtt, ami ilyen messze ágazó ösvényekre terelte az ikrek életét? Miközben mindketten elkezdik felfejteni annak a réges-régi, félig elfeledett nyárnak a tovagyűrűző tragédiáit, a múlt rémisztő titkai visszatérnek, és azzal fenyegetnek, hogy ellehetetlenítik az életüket… Mágikus tájak, vadregényes gyermekkori kalandok és egy szörnyűség, amely fokozatosan lopódzik elő a múlt árnyai közül. Az Ikrek részben szerelmi történet, részben lélektani feszültséggel teli krimi.
Ikrek
Saskia Sarginson gyermekkorát vidéken, Suffolkban töltötte, ahol a regény is játszódik. Mielőtt főállású író lett volna, angol irodalmat tanult a Cambridge-i Egyetemen. Kreatív írásból diplomázott, majd szerkesztőként, szövegíróként, reklámszövegíróként és forgatókönyv-szerkesztőként dolgozott. London déli részén él négy gyermekével, akik közül két lánya egypetéjű ikerpár. Az Ikrek az első regénye.
Fotó: Alex Sarginson 4
Saskia Sarginson
Saskia Sarginson
– részletek -
É
rezték valaha az éhezés kínzó gyötrelmét? Nem csak a korgást, az ételt kívánó gyomor alkalmankénti panaszkodását, a kellemetlen kis remegést és kortyogást, ha az ebéd kicsit késik. A valódi üresség mélyről fakadó fájdalmára gondolok. A semmi tátongó gyötrelmére. A kövérség emberi gyengeség, hiszen egyedül az emberre jellemző a mohóság ostobasága. A madarak könnyűek, akár egy marék falevél. Azt akarom, hogy a repülés könnyedsége engem is átjárjon. Megtanultam annyit enni, mint egy madár, nem pedig, mint egy ember. Ezen a helyen megpróbálnak mindent elkövetni, hogy egyek, túl akarnak járni az eszemen, és csöveket dugnak le a torkomon. Az éhezés természetesen fájdalmas. Ám ezeket a kínokat úgy használhatjuk, mint a kést, hogy kimetsszük a bennünk lévő rosszat. Végül már sóvárgunk erre az érzésre. Mert az éhezés a barátunk. Mert segítségével elIkrek
juthatunk a csontjainkig, gyorsabban, mint gondolnánk. Érzem őket az ujjam alatt, kitüremkednek a bőröm alól, minden egyes nappal közelebb és közelebb kerülnek: simák, makulátlanok és kemények. Elvégre mindenki ezt mondja a csontokról, nem igaz? Hogy tiszták. Érintetlenek. Keresem a saját vonásaimat, és ők formát adnak nekem: önmagam vázát. Végül mindannyiunkból csak ennyi marad. Néha még ennyi sem. Néha még csontok sem tanúskodnak egy életről – csak a levegőben kavargó molekulák –, és néhány fejünkbe zárt emlék, sárgák, mint a megfakult fényképek. Fáradt vagyok. Szeretnék újra elaludni. Elkalandozom. Tudom, hogy így van. Issy nem örülne neki. Azt mondta, fogjam be a számat, amikor ott ültünk abban a kicsi szobában azzal a nővel és a férfival, akik újra meg újra feltették nekünk ugyanazokat a kérdéseket. Mit csináltunk? Mit láttunk? Hány órakor és hol? Tudják, azt hitték, rosszak vagyunk. Azt gondolták, valami megbocsáthatatlant tettünk. Én sírtam és fészkelődtem a kemény széken, éreztem, ahogy szégyenteljes, meleg vizelet áztatja át a bugyimat. A folyadék túlcsordult a műanyagon, és kis tócsába gyűlt alattam a padlón, míg végül bejött egy rendőr vödörrel és ronggyal a kezében. Lehunytam a szemem, igyekeztem nem belélegezni a vizelet éles bűzét. Csípte a meztelen lábamat. Azok a napok tompa várakozással teltek, az emberek a szájukat eltakarva rólunk sugdolóztak. Be voltunk zárva abba a sivár szobába, miközben ők bámultak ránk, csattogtatták a tollukat, és jegyzeteket készítettek. Észrevet2
Saskia Sarginson
tem, hogy az arcomon lévő forradást figyelik, és rásimítottam a hajam, megpróbáltam elrejteni, úgy nézték, mintha valami sátáni jel lett volna. De nem voltam egyedül – ott volt mellettem a nővérem, aki, mint mindig, erősebb és bátrabb volt. Az ő szeme szárazon csillogott, és semmiféle nedves tócsa nem éktelenkedett a széke alatt. – Ne szólj egy szót se, Viola! – közölte Issy. – Nem kell mondanod semmit. Nem kényszeríthetnek. Megszorította a kezem, behajlított ujjai, akár egy kelepce, összepréselték a kézfejemet. * Anya az oldalán feküdt, egyik hosszú lába kilógott a takaró alól. A haja, mint egy pókháló, kikandikált a lepedő és a párna közötti résből. Hagytuk, hadd csordogáljon tovább a nyál a szájából. Ránk várt a galambbúgással teli reggel. Nem húztuk az időt reggelivel, teletömtük a zsebünket keksszel, és csendesen behúztuk magunk mögött a konyhaajtót. A fenyves kilométereken át húzódott, homokos csapások szabdalták. Senki nem látott minket a biciklin. Az erdészet alkalmazottai furgonnal közlekedtek. Már messziről hallottuk, hogy közelednek, még mielőtt ők megláthattak volna bennünket. És még ahhoz is korán volt, hogy lakókocsitáborok üssék fel a fejüket. Az első jelre, amely valakinek a közeledéséről árulkodott, a bokor alá dobtuk a biciklinket, és elrejtőztünk az aljnövényzetben. Az erdő mélyén ruganyossá váltunk, akár Ikrek
a fiatal faágak, árnyékká olvadtunk, mint az indiánok, hangtalanul osontunk. Puha földdel és fenyőtobozok magjaival dörzsöltük be az arcunkat, az ujjunkból csípős, zöld illat áradt. Azt gondolták rólunk, a többi ember, hogy furcsák vagyunk. Megbámultak minket. Buta kérdéseket tettek fel, mint: „Melyikőtök az okosabbik?” vagy „Ki a csendesebb?” Amikor egyedül voltam, az osztálytársaim azt súgták a hátam mögött: „Ez most melyik?” De mit is várhatunk olyan teremtményektől, akik csak önmaguk egyik felei? Issy mindig azt mondta, csak féltékenyek, és én tudtam, hogy igaza van. Biztosan érezték a hiányt, hogy valaki, akinek ott kellene lennie, nincs mellettük. Nem számított, mit veszünk föl, senki nem tudott megkülönböztetni bennünket. Mindig én voltam a nagyobb csecsemő és a kövérkésebb kisgyerek. Olyan kis ennivaló, ahogy anya hívott. Néha, amikor Isolte és én egymás mellett álltunk, valaki egyszer csak rám mutatott, és mintha valami különlegeset fedezett volna fel, felkiáltott: – Aha! Te vagy a termetesebb iker! Termetes. Gyűlöltem ezt a szót. – Okos, nem igaz? – suttogta Issy fennhangon. Pancserek, mondta rájuk. Féllények. Aznap mindketten farmerban voltunk, a kertésznadrágom alá a sárga pólómat húztam, aminek az elején egy autókkal teli befőttesüveg díszelgett. Az élénk színű autók gondos rendben sorakoztak, lökhárító a lökhárító mellett, vízszintes sorokban az üveg mögött. Alatta pedig a felirat: Traffic Jam1. Szerettem ezt a fölsőt. Anya 4
Saskia Sarginson
vette nekem, amikor a Pilton Fesztiválon járt. Issynek egy kéket hozott, széles szivárvány futott keresztül rajta. Anya soha nem öltöztetett minket ugyanolyan ruhába; cserélgettük a holmikat, de a kedvenceket megtartottuk magunknak. Issy a száját rágcsálva méregette a pólómat. Tudta, hogy ezen nem fogok osztozni vele. A tóhoz vezető poros úton hajtottunk. Mindkét oldalunkon magas és egyenes fatörzsek emelkedtek, szederinda tekergett a gyökereik fölött, és saspáfrányok terpeszkedtek, mint fényes esernyők. Mélyebbre hatolva a félhomály sűrűsödni kezdett. Semmi nem nőtt a sötétségben. Korhadt ágak rothadtak a lehullott tűlevelek szőnyegén, és csúszós taplók, sápadtak, mint a pergamen, csüngtek a fák tetemeiről. Ahogy az út emelkedni kezdett, egyre nehezebb volt tekerni a biciklit, nem az emelkedő miatt, hanem mert a homokréteg vastagabbá vált, szemcsés lett, mint a cukor. A lábam elfáradt. Ráálltam a pedálra, hogy nagyobb lendületet vegyek. De miközben én erőlködtem, a kerekek esetlenül forogtak, és hamarosan beleragadtak a homokba. Issy már eldobta a biciklijét, otthagyta az ösvény közepén, céltalanul forgó kerekekkel. Az út szélén guggolt, és vizsgálgatott valamit, amit a magas fűben talált. – Nézd! – húzta félre a zöld füvet. – Nézd, Viola, egy nyuszi! Beteg. A nyúl összerezzent a pillantásunktól, a füle keskeny gerincéhez lapult. A szőre fakó és száraz volt. Az orra meg-megrándult, lemondóan szimatolt az ujjunk alatt. Érezte az emberi bőrből áradó veszély szagát. Nem láIkrek
tott minket. Az arca duzzadt volt. A szeme helyén gen�nyes gumók szivárogtak és bugyogtak. Kövér legyek rajzottak a ragacsos szőr körül. Kinyújtottam a kezem, és megérintettem a nyúl hátát. Éles volt, mintha pengéhez értem volna. Az állatka hátrálni kezdett, és lekuporodott a fűbe. – Mit tegyünk? – kérdeztem remegő hangon. Vakon hittem a testvéremben. Ő mindig tudta, mit kell tenni. – Állatorvoshoz kell vinnünk. Napbarnított bőre sápadt volt, a száját elszántan ös�szeszorította. Marokszámra tépkedni kezdtük az erdei turbolyát és a sodrott páfrányhajtásokat, eltördeltük és összetépkedtük a vastagabb darabokat, hogy, mintha egy pálmalevelet formáznánk, kibélelhessük vele a bicikli kosarát. A nyúl mozdulatlanná dermedt, amikor felemeltem. Éreztem, ahogy felgyorsul a szívverése, és valami alig érezhetően átugrált a tenyeremen. A homlokomat ráncolva meredtem az apró, fekete pontokra, amelyek felbukkantak a bőrömön, egy pillanatra összezavarodtam, majd felkiáltottam: – Bolhák! És a kézfejemet a farmeromba töröltem. A kosárban fekvő nyúltól egy cseppet sem lett nehezebb a biciklim, miközben a kormánynál fogva keresztültoltam a süppedős homokon. Lusta, kitartó légyfelhő követett minket. A szám kiszáradt. Elhessegettem előle néhány legyet. Hosszú volt az út a városig. És rá kellett hajtanunk a főútra, el a katonai bázis mellett, keresztül a falun. Hétköznap volt. Megláthattak bennünket. 6
Saskia Sarginson
* Isolte félig ébren, álomittasan arra eszmél, hogy az ágy megmoccan Ben súlya alatt; felsóhajt, és újra elhelyezkedik a matracon. Ben felmordul, és a karját – amely mozdulatlan és súlyos – átveti a lány csípőjén. Majd azonnal visszaalszik, a lába jéghideg a takaró alatt. A szíve gyorsan kalapál. Odakint susognak és táncolnak a fák a sötétben. Fogalma sincs róla, hol van. Isolte felnéz a láthatatlan mennyezetre, és hallgatózik. Valami felébresztette. Zajok a földszintről. Felkel az ágyból. Zavartan keresztülbotorkál a sötét szobán, és eltolja a reteszt. Kinyitja az ajtót, és belép a régi konyhájukba. Az anyja fel és alá dülöngél a helyiségben, az asztal mellé érve meginog, a csípője egy székbe ütközik. Részeg. Isolte látja az arcán, hogy valamiért siet; bizonytalan végtagjait az elszántság mozgatja. Rose bizonytalanul lehajol, és a konyhaszekrényből elővesz egy üveg vodkát a soha nem használt portörlő rongyok és egy köteg kiégett karácsonyi égő mögül. A lépcső lábához megy, egy pillanatra motyogva megtorpan. Isolte nem hallja a szavait, de pontosan tudja, hová készül az anyja. Isolte beáll az ajtóba, megveti a lábát, és a karjával kitámasztja magát az ajtókeretben. – Menj vissza! – mondja neki. – Menj vissza aludni. Az anyja persze meg sem hallja. Egyre közelebb jön, elég közel ahhoz, hogy a lány lássa üres tekintetét, verejtékező arcát és elnyíló száját. – Fáradt vagyok – suttogja. Ikrek
A lehelete áporodott, mintha valami rothadna a belsejében. A haja a homlokába hullik, hosszú és csapzott. Kilöki az ajtót, a keze áthatol Isolte bőrén és bordáján, az ujjai belemélyednek a tüdejébe és a csigolyáiba. Odakint, a holdfényben a fák hajlonganak a keleti szélben. A szél belesziszeg a magas fűbe, és átsiet a gyep párás felületén. Rose felkapaszkodik a Vespára, az üveg himbálózik az ujjai között. Megpróbálja beindítani a robogót, de nem tudja a helyére illeszteni a kulcsot. A fém megcsúszik a fémen, csikorogva, karcolva. Isolte előrenyúl, hogy elkapja az anyja kezét, és elvegye tőle a kulcsot. A keze a levegőbe markol. A Vespa szűkölve életre kel. Az anyja megragadja a kormányt, és felengedi a kuplungot. A robogó szaggatott szökkenésekkel, imbolyogva elindul a kavicsos úton. És akkor az anyja gázt ad, és teljes sebességgel elhajt. Isolte mögötte szalad, rohan, amilyen gyorsan csak tud, amíg meg nem érzi a nedves homokot a talpa alatt. Kinyújtott karral előrehajol, a robogó által keltett légörvénybe kerül, és nézi, ahogy az anyja haja szétterül a háta mögött, vöröslő és arany csíkok a sötétségben. A jármű minden kátyú után veszélyesen meginog, felsikolt a kanyarokban, és megcsúszik az olajos aszfalton. Isolte mindenütt ott van. Örvénylik az anyja után, látja eltátott száját és üveges tekintetének csillogását; a Vespa fölött köröz, lenéz a fekete útra és a motor lámpájának sápadt, sárga ragyogására. A fény előtűnik, majd ismét eltűnik a fák között, aprócska rovarszárnyak rebbenését világítva meg. Végül rátérnek a főútra, majd át a falun. A hídon túl elérik a láp menti, keskeny utat. 8
Saskia Sarginson
Ezúttal nincsenek lovak a mezőn. Isolte hallja a tengert. A part menti úton az anyja leparkol a parti őr házának közelében. Lecsavarja a vodkásüveg kupakját, hátraveti a fejét, és úgy issza az italt, mint a tejet. Aztán botladozva elindul a lapos kövekkel borított parton, de a kavicsokon csikorgó lába hirtelen kifordul. Rose térdre esik és nevetni kezd, hátravetett fejjel, fehér nyakát felfedve. – A te hibád! – üvölti. – A te hibád. – Tudom – szorítja Isolte a kezét a fülére; majd újra ezt suttogja. – Tudom. Rose a szájához emeli az üveget, nagyokat kortyol, majd eldobja, belehajítja a sötétségbe. Isolte hallja a puffanást, amikor földet ér, a helyükről kimozduló kavicsok zörrenését. Aztán az anyja mászni kezd, kúszik a kavicsokon, kócos haját húzza maga után, a szoknyája elakad alatta. Zokog, így a mellkasa elnehezül, a válla pedig rázkódik. Küszködve feltápászkodik. Mindez lassan játszódik le, mint mindig: az anyja belegázol a tajtékzó hullámokba, a lábujja eltűnik az első fehér buborékokban. A hálóinge feldagad a víz felszínén, majd lelappad, elsüllyed a hullámok között. Az anyja nem torpan meg, ügyet sem vet a hidegre. És ekkor következik az, hogy Isolte utánamegy, botladozva a vízbe veti magát, előrenyújtott kézzel, hogy visszahúzza őt, próbálja elkapni az anyja karját. Minden alkalommal, amikor megkísérli megragadni a hús és csont valóságát, a keze elektromosságtól zizegő levegőbe markol. Az ujja felsistereg, majd üresen aláhull. A lábán érzi a jeges víz harapását. A bőre visszakozik. Zihálva Ikrek
fonja maga köré a karját, hogy védekezzen a hullámok lökéseivel szemben, miközben egyensúlyozni próbál a csúszós köveken. – Állj meg! – kiáltja. – Állj meg, anya! Sajnálom! Ne menj el! Ne menj… A hullámok robaja és a szél elnyelik a szavait. Az anyja már elmerült a tintakék vízben. A haja világos propellerként lebeg körülötte. Az arca halvány folt. Isolte nem látja a szemét, nem látja, mi ül ki az arcára. Semmi sincs, csak az éjszaka és a sötétlő tenger. * Anya minden csütörtök délután elment a helyi szakközépiskolába egy fafaragó tanfolyamra. Amint megittuk a teánkat, kapkodva készülődni kezdett. Különleges csütörtök esték voltak ezek, amikor piknikeztünk a nappali közepén: leterítettünk egy pokrócot, főtt tojást, sajtot és pirítóst ettünk, fűszeres szósszal a tetején. Néztük, ahogy anya a falon lógó tükörhöz hajol, és az edényből kikaparászott fagyasztott cseresznyékkel sötétre mázolja a száját. Felvette a bukósisakot, ami összenyomta az arcát és megváltoztatta őt. A plasztik mögül egy másik anya nézett vissza ránk. Nem a mi csinos anyukánk volt északias színeivel és törékeny csontozatával. Hörcsögképű, gonosz tekintetű nővé változott. Egy nővé, aki meggyilkolt egy kecskegidát, majd az állat kikészített bundáját a hálószoba padlójára terítette. – Rendben, akkor elmentem – kezeslábas munkaru10
Saskia Sarginson
hájában és kék gézingjében az ajtóban ácsorgott. – Ne csináljatok semmi butaságot, amíg nem vagyok itthon. És írjátok meg a leckét. Miért vesződik azzal, hogy ilyesmiket mond? Soha nem ellenőrizte, hogy van-e egyáltalán házi feladatunk, és nem nézett meg semmit, amit csináltunk. Ettől biztosan jobban érzi magát, gondoltam. Mint valami szerencsét hozó frázis. Varázsige, amely megóv minket a bajtól. Én megértettem. Isolte-nak és nekem számtalan titkos mondásunk volt – mágikus hatalommal átitatott szavak. Különböző varázsigéket találtunk ki. Issy még idegen hangokat is alkotott, amelyeknek, állítása szerint, valódi jelentésük volt. Ezek a különös szavak hatalommal bírtak – elűzték a gonoszt. Hangosan kántáltuk őket, hogy teljesüljenek a titkos vágyaink. Isolte és én szerettünk volna: 1. Láthatatlanok lenni, mint a szél. 2. Megtanulni repülni. 3. Gyorsak és halk léptűek lenni, mint a puma. Ezt a listát állítottuk össze a szobánk padlóján kuporogva. Hosszú órákat töltöttünk azzal, hogy lejegyeztük az ötleteinket, majd áthúzogattuk őket. Nem akartunk telhetetlenek lenni. Látom magam előtt, ahogy egy papírfecni fölött görnyedezünk, Issy a ceruza végét szopogatja, és írogatjuk a kis listánkat. Az áprilisi este csípős hideget hozott, enyhe köd szállingózott a fűből. Anya Vespája eltűnt az úton, átvergődött a kátyúkon, majd felgyorsított az emelkedőn. A nőIkrek
véremre néztem. A nap fél nyolc körül ment le. Addigra el kellett készülnünk. A ruhásládika tele volt nyirkos holmikkal. Az ujjaink beletúrtak anya áporodott, levetett holmijaiba: hosszú, virágmintás szoknyák, horgolt mellények és csipkés blúzok között kotorásztunk. Kibújtam a fölsőmből és a trikómból. Isolte a mellkasomon domboruló, méhcsípés nagyságú halmokra sandított. Nem voltunk korán érő típusok. Bármi egyébnél jobban vágytunk egy melltartóra. A lányoknak az iskolában már volt. Amikor anyát kérdeztük a melltartóról, ő felnevetett, a tenyerébe fogta két mellét, és hanyagul megrázta őket. – Vicceltek? Nem tudjátok, hogy a nőknek többé nem kell ilyesmit viselniük? Összeszorítottuk a szánkat, nem akartuk megbántani, de azt kívántuk, bárcsak ő is viselne ilyesmit. A melle zavarba ejtő volt. Rémes volt, ahogy a mellbimbója kidudorodott az inge alatt. Belepréseltem magam egy hosszú, fehér hálóingbe. Számtalan áttetsző rétegből állt, amitől puhának és könnyűnek látszott. Az egyik rétegen nagy hasadás éktelenkedett, az elején pedig egy meghatározhatatlan paca. Belélegeztem a dohos szagát. Azt akartam, hogy az anyag suhanjon és forogjon. Isolte-nak folyamatosan elakadt a lába egy fodros szoknya szegélyében. A fején egy aprócska, házilag varrt tüllszoknyát viselt megfordítva, amely úgy meredezett, akár egy narancssárga, csúcsos tüllből készült korona. Mezítláb vonultunk a kert végébe, ahol a gyepet felváltotta az elvadult fű és szederbokor. Ezen túl már csak 12
Saskia Sarginson
a fenyők áthatolhatatlan fala terült el kilométereken át. Az este megtelt szárnycsapásokkal. A röpködő denevérek csaknem láthatatlanul vitorláztak a fejünk fölött. Fekete fecskék pásztázták a füvet, gondosan, akár a berepülő pilóták. Csak álltunk ott figyelmesen, vártuk, hogy a nap lebukjon a fák mögé, az árnyékok, akár a tinta, át- meg átfolytak a kerten. Tulipánok világítottak a ragyogó fényben, a nárciszok széle már barnulni kezdett. A fenyőerdő sűrűjéhez képest az ezüstös nyírfánk úgy meredezett, mint egy sápadt, császári hüvelykujj. Egy pillanatra én is csak egy élőlény voltam, aki a fák között kuporogva beles a kertünkbe. Hallottam a föld morajlását, ahogy fordul a talpam alatt, az elmúló és az eljövő percek közötti átmenet lassan tovahömpölygött. És láttam magunkat is, emberi bőrbe bújva, sovány végtagokkal. Hallottam az ikerszívek halovány lüktetését. Pislogtam, nem akartam felfogni, mennyire eltörpít minket a rengeteg. Issy belekezdett a ceremóniába – felemelt karját az ég felé tartotta. Mormolni kezdtünk, és a sarkunkon himbálóztunk, előre-hátra lóbáltuk a fejünket, hagytuk, hogy a hajunk a földet söpörje, majd az arcunkba hulljon. – Bocsáss meg anyának! – imádkoztam csöndesen. – És tartsd Tesst és Betsabét távol a Fenevadtól! A rongyos tüllszoknya meglazult, és az övrésze Issy szemébe csúszott. Türelmetlenül letépte a fejéről. Ott hevert a fűben, akár egy túlméretezett pillangó. – És engedd meg, hogy narancshoz jussunk! – tettem még hozzá. – Így nem kapunk skorbutot. Ikrek
Anya azt mondta, takarékoskodnunk kell. Először csak nem kaptunk több forró csokit és kekszet. Most már a narancsról is le kellett mondanunk. Isolte furcsa torokhangon kántálni kezdett. Felszínre hozta a benne rejlő hangokat. Azt mondta, a szavak valahogy máshonnan jönnek – hogy nem tudja befolyásolni őket. Mi úgy gondoltuk, ez valami ősi nyelv lehet, talán walesi. Egyszer láttunk druidákat. Amikor a kommunában laktunk Walesben, anya elvitt minket a Stonehenge-hez. Besétáltunk a kőoszlopok alkotta kör közepére. Volt ott egy férfi, aki agancsot húzott a fejére. A napot tiszteli, mondták róla, egy istenség lakozik benne. Eszembe jutott, milyen kiáltásokat hallatott, a sikolya felszállt az ég felé, miközben a nap lassan leereszkedett. Anya mosolyogva ért haza. – Egy postaládát készítek – újságolta, miközben a komódra tette a bukósisakot. – Ha elkészült, kiteszem a felhajtó végébe. És ti, lányok, mindennap ellenőrizhetitek, hogy nem érkezett-e levelünk. Mókás lesz, nem igaz? Úgy tűnt, megfeledkezett róla, hogy szinte nem is kapunk levelet. És az a néhány, ami mégis eljutott hozzánk, felbontatlanul végezte a szemetesben. Azért bólintottunk, örültünk, hogy bevont minket a terveibe, a lelkesedése átragadt ránk. Ráütött a kalapáccsal a hüvelykujjára, a körme csodaszép, lila árnyalatban játszott. Lelkesen szopogatta. – Egyre jobb vagyok az asztalosmunkában. Frank azt 14
Saskia Sarginson
mondja, sokkal jobb leszek, mint egy profi. – Itt drámai szünetet tartott. – Meglátjuk, meg tudom-e javítani holnap a fészer ajtaját. Frank kölcsönadta a saját szerszámait. Nézzétek! Kinyitotta a táskáját, így megcsodálhattuk a szerszámokat, amiket belegyömöszölt. Megérintettem a végét egy tompa, szürke tárgynak, amiről anya azt állította, esztergakés. Későre járt, Issy és én a konyhaasztalnál ültünk, rajzoltunk és hallgattuk a rádiót. Anya bekeverte a palacsintatésztát, felverte a tojást, szórakozottan hozzáöntötte a lisztet és a tejet, és amikor egy jó szám kezdődött a rádióban, felkapta a fejét. A zenére táncolni kezdett az asztal körül, dülöngélt és hintázott, a karját szélesre tárta. Issy és én fintorogtunk, amikor – mint valami bennszülött asszonyság – rázni kezdte a csípőjét és a fenekét. Gyanakodva figyeltük áradó szexualitását. Az anyánk volt, és mi szerettük volna szűziesnek és szemérmesnek látni őt. A sűrű massza a serpenyőhöz ért. Anya megengedte, hogy feldobáljuk. – Két kézzel! – adta ki az utasítást; ahogy egymás után kipróbáltuk, az ajkunkba haraptunk összpontosítás közben, s kancsalítva figyeltük a palacsinta szabadesését. Az asztalnál jött a szokásos rituálé, anya készített magának egy cigarettát, sodorgatta a vékonyka papírban. Szerettem nézni fürge ujjait, nyelve csettintését, amikor megnyalja a papír szélét, és ahogy a szeme résnyire szűkült, amikor a gyufa fellobbant. Hátradőlt a széken, és mélyet szippantott. Hagyta, hogy kanálszámra szórjuk Ikrek
a cukrot a palacsintára. Még az utolsó fél citromot is odaadta nekünk; olyan régóta tartogatta már a hűtőben, hogy kőkeményre száradt. Cigarettázott és dúdolgatott, nézte, ahogy eszünk, és felnevetett, amikor felemeltük a tányért, hogy kinyaljuk. – Úgy csináltok, mintha éheztetnélek benneteket. Felkapaszkodtunk a keskeny lépcsőn, hogy teli hassal ágyba bújjunk. Anya utánunk jött, és hatalmas sóhajjal az ágyunkra rogyott. Bemászott kettőnk közé, lustán cirógatta a hajunkat, az ujja szabadon, ábrándosan matatott a fejünkön. – Azt hiszem – harapta be óvatosan a hüvelykujja hegyét –, ez a körmöm le fog esni. De majd kinő az új. Puha és sima lesz, mint a főtt tojás. – Anya! – szólalt meg Issy hirtelen, és átkarolta a nyakát. – Én jobban szeretem, amikor csak hárman vagyunk. Nem lehetne mindig így? – Dehogynem – helyeselt anya ásítozva. – Csak mi hárman. A macska felugrott közénk, magával hozva a természet illatait: orgona, fű és egérvér keverékét. A farkát tekergette, és a takarót dagasztotta a karmával, közben elragadtatottan dorombolt. Közelebb gördültünk egymáshoz; Issy lehelete édes volt a cukortól. Elfelejtettünk fogat mosni, és a takaró alá dugott lábunkra fűdarabkák ragadtak. Anya fölénk hajolt, és szorosan megölelt minket.
16
Saskia Sarginson
