VILÁGSZERTE BESTSELLER! Tessa de Loo IKREK

VILÁGSZERTE BESTSELLER!

Több mint negyven év után a belgiumi fürdőhelyen, Spaban véletlenül találkozik egymással a 74 esztendős Anna és Lotte, akik ikertestvérek. 1916-ban Kölnben látták meg a napvilágot. Szüleik korai halála után a lányokat elszakították egymástól. A Hollandiában nevelkedett Lotte, akinek a családja a világháború idején bujkáló zsidóknak nyújtott menedéket, kezdetben nagyon bizalmatlanul áll szemben megtalált ikertestvérével. Majd Anna történetét végighallgatva megismeri a fonákját annak, amit saját maga átélt: az egyszerű német emberek háború alatti szenvedését. Míg ő egy nagy család óvó közegében nő fel, Annát a gazdaságot megörökölt nagybátyja és annak felesége, mint olcsó munkaerőt kihasználja, ezért még idejében úgy dönt, hogy saját kezébe veszi élete alakulását. Fiatal korukban, előbb a háború kitörése előtt, később a háború után közvetlenül, a testvérek kétszer találkoznak. De csak a mostani, a harmadik találkozás alkalmával sikerül vitázva, de a másikat jobban megismerve újra közel kerülniük egymáshoz. Tessa de Loo magával ragadó és életteli regénye sajátos képet nyújt a 20. század legsötétebb korszakáról, ugyanakkor elmesél egy nagyon személyes történetet a haragról és a részvétről, a hajthatatlan keménységről és a fokozatos megértésről. A könyv közel egymillió példányban fogyott el világszerte; hogy nemzetközi bestseller lett, ahhoz hozzájárult az azonos című filmváltozat közönségsikere is. (A legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjra jelölték.) „Nagy sikerű könyv. Feledhetetlen, megindító történet.” – SUNDAY TELEGRAPH „Monumentális és magával ragadó, klassz, tehetségesen kigondolt és kidolgozott regény (...)” – MAARTEN ’T HART „Megható és átható jelenetekkel teli” – DER SPIEGEL 2 999 Ft ISBN 978 963 245 078 0

Vörös pöttyös könyvek

érdekes nőknek – pont neked

visszatalálsz

Tessa de Loo

IKREK

IKREK

Tessa de Loo

Tessa de Loo

IKREK

Tessa de Loo

Az

ikrek

Aranytoll kötetek Sze­ged, 2008

Írta: Tessa de Loo Eredeti cím: De tweeling Fordította: Csokonai Attila A borítóképet készítette: TIB/Close A borítót tervezte: Design TEam München © Tessa de Loo, 1993 originally published by Uitgeverij De Arbeiderspers, Amsterdam, 1993 A könyv megjelenését az Európai Unió Kultúra 2000 programja támogatta

www.kulturpont.hu

ISBN 978 963 245 078 0

A kötet megjelent 2008-ban, a kiadó gondozásában Cím: 6701 Sze­ged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: info@konyv­molykep­zo.hu Fe­le­lős ki­adó: A. Ka­to­na Il­di­kó Mű­sza­ki szer­kesz­tő: Balogh József Készült a Generál Nyomdában, Szegeden­ Fe­le­lős ve­ze­tő: Hunya Ágnes Min­den jog fenn­tart­va, be­le­ért­ve a sok­szo­ro­sí­tás, a mű bő­ví­tett, il­let­ ve rö­vi­dí­tett ki­adá­sá­nak jo­gát is. A ki­adó írás­be­li en­ge­dé­lye nél­kül sem a tel­jes mű, sem an­nak ré­sze sem­mi­lyen for­má­ban – akár elekt­ro­ ni­ku­san vagy me­cha­ni­ku­san, be­le­ért­ve a fény­má­so­lást és bár­mi­lyen adat­tá­ro­lást – nem sok­szo­ro­sít­ha­tó.

Anyámnak és Maria Hessének

A világ tágas, a világ szép, Ki tudja, egyszer talán látlak még.

5

6

I. RÉSZ Interbellum (Két világháború között)

7

8

1 – Szentséges ég! Mi ez itt? Egy halottasház? Lotte Goudriaan felriadt jóleső szendergéséből, enyhe kábultságában úgy tűnt neki, hogy nem érzi a testét – nem érezte az öregségét sem. Szempilláin át egy gömbölyded figurát látott, aki a makulátlanul világoskék fürdőköpeny alatt éppúgy mezítelen volt, mint ő, és aki most hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Az arcán látható ellenérzéssel lépett be az asszony a félhomályos terembe, ringatódzó mozgással végighaladt a két sorban álló ágyak között, amelyek üresek voltak – kivéve azt, amelyiken Lotte feküdt, patyolattiszta lepedők között, testében hordva betegségének egész, hosszú történetét. Ösztönösen lejjebb csúszott fekhelyén. A rosszízű megjegyzés, amit az ismeretlen hölgy tett, németül hangzott el. Németül! Mit keres egy német nő itt, Spaban, ahol minden téren, minden parkban áll egy kőből emelt emlékmű, amelybe bele van vésve két világháború áldozatainak a neve? Van elég gyógyfürdő Németországban is. Akkor minek jött Spaba? Lotte behunyta a szemét, és megpróbált nem gondolni a nőre, a galambok burukkolására koncentrált, amelyek a termálfürdő tetejének a peremén üldögéltek csapatostul, az összehúzott fehér selyemfüggönyök takarásában, számára láthatatlanul. De a német nő minden mozdulata kihívóan hangos volt. Azt is jól hallotta, ahogy felhajtotta a takarót, a pontosan Lotte fekhelyével szemben álló ágyról. Majd lefeküdt, ásított, aztán pedig nagyot sóhajtott. Amikor végre elcsendesedett, és úgy tűnt, átadja magát az előírt pihenésnek, akkor meg a beállott csend volt szinte fülfájdító. Lotte nagyot nyelt. A feszültség érzése kúszott föl a gyomrától a torka

9

irányába, ezt a lelki hányingerszerűséget már előző nap is érezte, amikor az iszapfürdőben feküdt. Miközben átadta magát az ízületei merevségét oldó, savanykás szagú tőzegpép melegének, a résnyire nyitott ajtón keresztül belibegett egy régi gyerekdal, egy idősebb asszony bizonytalan mezzoszoprán hangján. A szomszéd szobából szűrődő dal, amelyet hetven év után most hallott újra, homályos félelmet és bosszúságot kavart a tudatában – olyan érzéseket hozott mozgásba, amikkel az ő korában lévő betegnek már óvatosan kell bánnia. A majdnem negyvenfokos, sűrű, barna kotyvaléktól, amelyben apró tőzegcsomók, szemcsék és félig lebomlott ágacskák úszkáltak, akár szívrohamot is lehet kapni. Egyszerre úgy érezte, nem bírja tovább a meleget. Nagy nehezen felhúzódzkodott és felegyenesedett, miközben bizonytalanul állt a vaskád közepén, testét vékony rétegben csokoládészerű massza borította, eltüntetve minden egyenetlenséget. Mintha meghaltam volna, és el lennék temetve, gondolta. Amikor rádöbbent, milyen komikus és egyben ijesztő hatást tehet ebben a helyzetben arra a nőre, aki hamarosan megérkezik, hogy leöblítse őt, lassan ismét térdre ereszkedett, visszamerült a löttybe, miközben mindkét kezével erősen kapaszkodott a kád szélébe. Ebben a pillanatban a dal abbamaradt, éppolyan hirtelen, mint ahogy felhangzott. Mintha azért csendült volna fel, hogy épp csak felidézzen egy elveszettnek hitt emléket. A német nő nem sokáig bírta az ágyon. Néhány perc múlva már a kopott parkettán csoszogva igyekezett a kisasztalhoz, amelyen tornyot képezve álltak az egymásba rakott műanyag poharak két ásványvizes üveg mellett. Lotte akaratlanul is követte tekintetével minden mozdulatát, mintha valami óvatosságra intette volna. – Excusez moi, madame... – az asszony megfordult és könnyed hanglejtéssel, de jól érezhetően iskolában elsajátított francia nyelven szólította meg Lottét: – C’est permis... Szabad innunk ebből a vízből? Az egész, itt következő történetre valószínűleg nem került volna sor, ha Lotte franciául válaszol. De meggondolatlanul, mintegy utat engedve érzelmeinek, németül mondta: – Ja, das Wasser können Sie trinken. – Ach, so! – az asszony megfeledkezve a vízről, elindult visszafelé Lotte ágyának irányába és örömtelin kiáltotta: – Ön tehát német! – Nem... igen... nem – dadogta Lotte.

10

De a kanóc már tüzet fogott és halkan pattogott, ahogy az asszony közeledett feléje. Minden széles, kerek és domború volt rajta, egy élemedett Walkür, akit semmi sem téríthet el útjából. Megállt az ágy végében és árnyékot vetett a benne fekvőre. Fesztelenül kérdezte meg tőle: – Honnan jött, ha szabad kérdeznem? Lotte igyekezett időben elfojtani a német nő lelkesedését. – Hollandiából. – De ön kifogástalanul beszél németül – folytatta az, kövérkés ujjait kérdőn széttárva. – Eredetileg Kölnből – tette hozzá Lotte, tompa hangon, mint akit vallomásra kényszerítettek. – Kölnből? De hiszen magam is kölni vagyok! Köln. Köln. Miközben a város neve még ott visszhangzott a teremben, amely ez idáig csak a csöndes pihenő zajtalanságát ismerte, Lotténak egy pillanatig olybá tűnt, mintha Köln egy elátkozott város lenne, ahonnan származni nem szerencsés dolog, egy város, amelyet teljes megsemmisülésre ítéltek, mert egykori lakói mindenkinél magasabb rendűnek tartották magukat. Kinyílt az ajtó. Egy gondolataiba merült, középkorú férfi lépett be. Kiválasztott egy ágyat és zajtalanul becsúszott a lepedők közé. Utána már csupán testének, mint egy hullának a körvonalait lehetett látni a félhomályban. Megint minden olyan volt, amilyennek mindig is lennie kellett. Csak a német nő nem illett a képbe. Előrehajolt és odasúgta Lotténak: – Várom magát a hallban. Lotte zavart és bosszúságot érzett, miután magára maradt. Úgy hangzott az a mondat, mint valami parancs: Várom magát a hallban! Úgy döntött, nem vesz tudomást róla. De ahogy ott feküdt tovább az ágyban, egyre nyugtalanabb lett. Ennek a tolakodó német nőnek sikerült elvennie tőle a drágán vásárolt pihenést. Nem kerülhette el a vele való találkozást, a teremnek egyetlen ajtaja volt, és az a hallba nyílt. Végül hirtelen kikelt az ágyból, lábát belecsúsztatta a papucsába, szorosra húzta dereka körül a köntöse övét, és az ajtóhoz ment. Úgy határozott, mielőbb lerázza magáról a kölni nőt. Ahogy belépett a fényben úszó hallba, úgy érezte, mintha az egészség istennőjének szentelt templomba lépett volna be. A padozatát törtfehér márványból alakították ki, a nagy burkolólapokat átlósan fektették le, az első emeleten elhelyezett könyöklő szabad kilátást engedett az egész

11

teremre, így sikerült a tágasság illúzióját kelteni. Ezt csak fokozta a mennyezeten látható fondant színű festmény, amely Vénuszt ábrázolta, amint egy kagylóban állva előbukkant a tengerből, s az istennőt pufók angyalkák vették körül. A hall két oldalán álló, szürkésbarnán erezett márvány szökőkutaknak köszönhetően folyamatosan vízcsobogás hallatszott. Mellettük masszív, görög stílusú oszlopok álltak. Az aranyozott női fej kinyújtott nyelvét formázta a fényes csap, ebből folyt vékony sugárban a víz. Az egyik szökőkút, amelyen barnás foltot képezett a víz, mivel vasat tartalmazott, és éppen ezért a jobb időkben a gazdag európai arisztokraták itt kerestek gyógyulást a vérszegénységükre, közvetlen kapcsolatban állt a Source-de-la-Reinnel, a másik a Source Marie-Henriette-tel. Ezen utóbbi kút selymesen lágy vizét a szervezet méregtelenítésére használták. Az örök ifjúság eme szentélyében egy antik utánzatú székben üldögélt az idősecske német hölgy. Képes újságot lapozott és időnként ivott egy korty forrásvizet a poharából. Várta Lottét, aki kedvetlenül közeledett, kereste a kibúvót: „Entschuldigung, bitte, nincs időm.” Az asszony nehézkesen állt föl a szűkre méretezett empire székből. Arca fájdalmas kifejezést öltött. – Figyeljen csak ide, kérem – mondta –, ha ön Kölnből származik, akkor hadd kérdezzem meg, melyik utcában lakott? Lotte nekitámaszkodott az egyik pillérnek, a frottírköpenyen át érezte az oszlop bordázatát. – Arra már nem emlékszem. Mindössze hatéves voltam, amikor Hollandiába hoztak. – Hatéves – ismételte meg az asszony izgatottan. – Hatéves. – Csak arra emlékszem – folytatta Lotte bizonytalanul –, hogy egy kaszinóban laktunk... Vagyis egy olyan épületben, amely valamikor kaszinó volt. – Ez nem lehet igaz! Ez nem lehet igaz – a német nő hangja megbicsaklott. A fejéhez emelte mindkét kezét, és ujjai hegyét a halántékához nyomta. – Ez egyszerűen nem lehet igaz! – Szinte kiáltva ismételgette a mondatot, amely tapintatlanul betöltötte az egész ájtatos helyiséget. Szavai nekicsapódtak a márványpadozatnak, onnan fölpattantak egészen a mennyezeten lévő képig, amelynek békéjét megzavarták. Tágra nyitott szemekkel bámult Lottéra. Rémület volt a tekintetében? Öröm? Vagy megőrült volna? Lotte felé nyújtotta a karjait és átölelte. – Lotte – valósággal nyöszörgött. – Lottchen, hát nem érted?

12

Lotte, akit a hatalmas test valósággal odaszorított a oszlophoz, szédülni kezdett. Semmi más nem érdekelte, csak hogy kiszabadulhasson ebből a képtelenül bizalmas helyzetből. Legszívesebben köddé vált volna. De ezt nem engedte sem származásának titka, sem pedig szelektív emlékezete, amelyek pedig már elég régóta rossz viszonyban voltak egymással. – Te... drágaságom – lihegte a fülébe az asszony –, hát én vagyok az, Anna! A 20. század elejének laterna magicája nagyon sok mindent átenged a képzeletnek. A két vetített kép közötti űrt maguknak a nézőknek kell megtölteniük tartalommal. Láthatnak például egy szecessziós erkélyt az első emelet magasságában. Két orrocska nyomódik az ablak üvegéhez, két szempár figyeli aggódva az alant sétáló embereket. Onnan fentről nézve minden nő egyformának látszik: kalapot hordanak, a hajuk fel van tűzve, fűzős cipőt és hosszú, derékban szűk kabátot viselnek, amelyen sok apró gomb található. Csupán egy nő szorít magához a karjával egy fényes alumínium dobozkát. Mindennap látják estefelé, amint bezárja maga mögött a szemközti „A remény” kétszárnyú ajtaját, és kincsesdobozában a napi bevétellel átvág az úttesten. Mihelyst hazaér, a kislányokat cseppet sem érdekli a doboz, nekik csak a mamájuk a fontos, akinek először száz kis gombbal kell megküzdenie, mielőtt az ölébe veszi őket. Kivételes alkalmakkor vele mehetnek az üzletbe, amelynek a neve elárulja a járókelőknek, hogy itt egy szocialista szövetkezeti boltról van szó. Édesanyjuk kezeli a pénzt, aki úgy ül a magas, barna pénztárgép mögött, mint valami fejedelemasszony, és egy kartondobozból mályvacukrot nyújt át nekik. Mióta ő ül a kasszában, megduplázódott a forgalom. A mama intelligens, szorgalmas és megbízható. A kövérkés, szőke vesztfáliai asszony beteg is, ám ezt még senki nem tudja. Miközben külsőleg semmi változást nem látni rajta, belül lassan felemészti a betegség. Egy másik kép kerül a vetítőgépbe – óvatosan, mert ügyelniük kell a sorrendre. Van a házban egy szoba, amelyikbe csak a papával kézen fogva szabad belépni. Édes-keserű illat itatja át az ott uralkodó félhomályt. Tölgyfából faragott ágyban fekszik az édesanyjuk – egy beesett orcájú idegen, kék árnyékkal a szeme alatt. Az ágy fölött komor metszet függ, rajta fekete sziklák és sudár fenyőfák

13

láthatók. Visszarettennek a kétségbeesett, belenyugvó mosolytól, amely akkor jelenik meg az arcán, amikor odalépnek hozzá. Apjuk, aki olykor gyöngéden az ágy irányába noszogatja őket, egy napon a nappaliban fekszik egy ideiglenes fekhelyen. Rájuk parancsol, hogy legyenek csendben, mert beteg és aludnia kell. Rosszkedvűen ülnek egymás mellett a zárt erkélyen álló szófán, állukat az ablakpárkányra támasztják és néznek lefelé – jóllehet az anyjuk ott fekszik a sziklás tájat ábrázoló kép alatt, ők most is várják, hogy megjelenjen a fémdobozzal, és véget vessen a rájuk nehezedő csöndnek. Lassacskán besötétedik. Nem ismerik az idő fogalmát, az idő múlása számukra nem más, mint várakozás a kincsesládika föltűnésére. Aztán megszólal a csengő, váratlanul, de óvatosan. Az ajtóhoz szaladnak. Anna, aki amióta csak megszületett, mindig azon van, hogy ő legyen az első, lábujjhegyre áll és kinyitja az ajtót. – Käthe néni, Käthe néni! – belecsimpaszkodik az érkezőbe. – Értünk tetszett jönni? – Értünk tetszett jönni? – visszhangozza Lotte. A következő képpel minden valószínűség szerint a laterna magica egy könnyfakasztó történetet szándékozik belénk szuggerálni. A kanapén egy hosszúkás faláda, azon ül Anna és Lotte, háttal az ismeretlen rokonokkal teli szobának. A koporsón ülve lábukkal kényelmesen elérik az ablakot. Rájöttek, hogy ha a Käthe néni által rájuk adott szűk, fekete lakkcipőjük talpával ütemesen dobolnak a párkányon, képesek elnyomni a háttérből hallatszó jajgatást és mormolást. Egyszersmind száműzik az életükből ezt az érthetetlen várakozást, és megpróbálják elérni, hogy megint minden normális legyen. A jelenlévők kezdetben még elnézőek, hiszen nincsenek szabályok arra, hogyan viselkedjenek hároméves gyerekek, akik elveszítették az anyjukat, azonban ha a kislányok nem hagynak fel az ablak rugdosásával, és egyszerűen elengedik a fülük mellett a jóindulatú figyelmeztetést, vége a türelmüknek, dühösek lesznek. Vajon ez a monoton zaj, egy képes újságban olvasottaknak köszönhetően, arra a primitív dobolásra emlékezteti őket, amellyel az afrikai vademberek kísérik utolsó útjára a halottjukat? Ilyen körülmények között mégiscsak elvárható a gyerekektől némi keresztényi áhítat. Rájuk parancsolnak, hogy másszanak le a koporsóról, de ők megmakacsolják magukat, és hadonászva igyekeznek távol tartani azokat, akik le akarják onnan emelni őket. Csak akkor engedik meg Käthe

14

néninek, hogy ölbe kapja őket, amikor megjelennek a temetkezési vállalkozó komor öltözetű emberei és megragadják a koporsót, hogy elvigyék. Ezután példásan viselkednek, csak egy kis incidens játszódik le, miközben a hosszú sorban szinte csak csoszogva haladnak a koporsó mögött a szokatlanul meleg tavaszi napsütésben. Käthe néninek az utolsó pillanatban sikerül megakadályoznia, hogy levegyék fekete, gyapjú kabátkájukat, amelyet kifejezetten erre az alkalomra, még maga az édesanyjuk varrt nekik a betegágyában. Valószínűleg alábecsülte teste energiáit és rosszul számította ki az időt, amikor erre a ruhadarabra szükség lesz. Egy fontos személy nincs jelen a temetésen, mivel kórházban fekszik. Käthe néni minden este fél hétkor az épület oldalszárnya elé állítja a kislányokat, miközben fogja a kezüket. A számtalan ablak egyike mögött megjelenik egy arc, elég jól látható ahhoz, hogy Anna és Lotte meggyőződhessen róla: apjuk, ellentétben anyjukkal, nem tűnt el, őket elárulva, a semmiben. Integetnek neki, ő visszaint, nagy, fehér kezét az arca előtt ide-oda mozgatva, mintha ki akarná radírozni magát a világból. A találkozás után nyugodtan alszanak. Egy szép napon apjuk hazatér, nagyon sovány, az arca rettentő fáradtságról tanúskodik. Amikor odamásznak mellé, hogy átöleljék, szégyenkező és szomorkás mosollyal teszi le őket a földre. – Nem adhatok nektek puszit – mondja erőtlenül –, nehogy ti is megbetegedjetek. A képek könnyedebbek lesznek. Az apa ismét elkezd dolgozni, az egykori kaszinóban elhelyezett szocialista intézmény vezetőjeként a munkásokért, akik meg akarnak szabadulni a tudatlanságuktól: „A tudás hatalom”, ez a felirat áll gótikus betűkkel a könyvtár bejárata fölött. Gyakorlatilag nincs határ első emeleti lakásuk és az épület többi része között. A sors szerencsés adománya, hogy Anna és Lotte, éppúgy, mint a portás gyerekei, ebben a proletár kultúrpalotában nőnek föl, fogócskáznak a széles márványfolyosókon, ipiapacsot játszanak a robusztus pillérek között és a színház kulisszái mögött, bakugrást gyakorolnak egymás hátán a hatalmas, kör alakú hallban, hangjuk fölszáll a magasba az ólomüveg ablakok fölé, amelyek a nap fényét kárminpiros és pávakék színekké bontva szórják szét. Lotte fedezte fel a terem akusztikáját, pontosan a bolthajtás legmagasabb pontja alá áll és fejét hátraszegve énekli a kölni vicinálisról szóló dalocskát. Anna természeténél fogva túl mozgékony ahhoz, hogy

15

nyugton maradjon, ráadásul egy szomszéd fiú is unszolja, trambulinnak használja a szatén huzatú biedermeier pamlagot, míg csak a rugók nyikorogni nem kezdenek, és az ugrálástól elkábulva, arccal a mahagóni bútor karfájára nem esik. A pamlag a foyer-ban áll, amely még mindig a századvég, a fin du siecle nagyvilági luxusával kokettál. Fent, a gazdagon díszített, rézcsapokkal hivalkodó italpult fölött az aranyozott, de itt-ott már megkopott mennyezeten kristálycsillárok függnek, körben egy csomó pusztulásnak indult tükör, amelyek még mindig őrzik a régi pénz-elit és parazitái játékszenvedélyét, most egy kipirult arcú, vérző ajkú kislányt mutatnak. Apjuk szigorúan megtiltotta nekik, hogy belépjenek ebbe a helyiségbe. A bűntudat apja hivatali szobájába viszi. Sebesült felső ajka könyörtelenül kiszolgáltatja apja vizslató tekintetének. – Mi történt? – kérdezi az, s mutatóujjával kissé megemeli Anna állát. Aki abban a szempillantásban ösztönösen kitalál egy másik történetet, amelyet olyan természetesnek tart, hogy amint belekezd, már neki is sokkal valószínűbbnek tűnik, mint az igazság. Miközben a kertben játszott, mondja lesütött szemmel, ráesett a fűben álló fa- asztal peremére. Miután apja higgadtan elállította a vérzést, kimegy vele a kertbe. – No, mutasd csak meg, hogyan is történt – biztatja a kislányt. Annába belehasít a felismerés, mennyire átlátszó volt a hazugsága, hiszen a kerti asztal olyan magas az ő termetéhez képest, hogy egy kislány csak akkor ütheti bele a szélébe a felső ajkát, ha egyenesen a mennyországból pottyan rá. – Vagy úgy – mondja az apa, és bár a szavai lágyan lejtenek, kétségtelenül gyanakvás bújik meg mögöttük. A hüvelyk- és mutatóujjával belecsíp a lányka felső karjába, aki úgy érzi, mintha szögesdrót nyomódott volna a bőrébe. Ez az egyetlen büntetés, amire évek múlva is emlékszik, és ami azt eredményezte, hogy egy életen át makacsul ragaszkodott mindig az igazsághoz. De rakoncátlan természet lévén nem volt könnyű megzabolázni. Röviddel ezután, a márványlépcsőn hancúrozás közben, eltörte a könyökét. Úgy jajveszékelt, mint egy hisztérikus grófnő, aki épp most veszítette el szerencsejátékon a teljes vagyonát, miközben Lotte is bekapcsolódott a jajgatásba, mivelhogy fájdalmat és félelmet átérző képessége szimbiotikus kapcsolatot létesített kettőjük között. Annának, miután begipszelték, felkötve kellett hordani

16

a karját. Amikor így felékesítve hazaért a kórházból, Lotte ismét könnyekre fakadt. De senki sem tudta, hogy szolidaritásból-e vagy pedig irigységből. Csak akkor nyugodott meg, amikor ő is kapott egy rögtönzött kötést a bal karjára, amit konyharuhával fel is kötöttek. Karácsonyi kép következik. Annát és Lottét egy adott pillanatban Käthe nénire bízták, aki többé már nem is hagyta el őket. Amikor apjuk kikerült a kórházból, ahol semmiféle orvosi beavatkozás nem változtatott a kórképén, csendben feleségül vette őt, ezzel megelőzte azt, hogy le kelljen mondania a gyerekeiről – egy fertőző betegségben szenvedő férfi nem alkalmas gyereknevelésre, hiszen csak idő kérdése, stabil marad-e az állapota vagy romlik. Annának és Lotténak magától értetődő volt a dolog: Käthe néni ott van velük, és most egy műhóval beszórt fenyőfát állít fel a szobában, a fa szétterülő ágai nagy összevisszaságban rájuk aggatott mikulások, kéményseprők, boszorkányok, hóemberek, törpék és angyalok súlya alatt roskadoznak. Az örökzöld kissé szúrós szaga összekeveredik a gyanta illatával, ízelítőt adva a természetből, amely ott kezdődik, ahol a városnak vége van. Apjuk legfiatalabb, Heinrich nevű testvére, egy széles csontú, tizenhét éves fiú eljött hozzájuk a Teutoburgi-erdő szélén álló kis falujából, hogy velük együtt ünnepelje a karácsonyt. Új, természetes szagokat hozott a házba, a szénapajta és a disznóganéj bukéja áradt belőle, és némi dohszag. Az ifjú, pajtáskodó nagybácsi imázsa széttörik egy rossz vicctől, tudniillik a karácsonyi dalok éneklése közben illetlenkedve megváltoztatja a szöveget. A fivére vele vihog, és hamarosan felváltva ötölnek ki képtelen rímeket. – Ne csináld, ne csináld! – visítja Anna, elborzadva püföli öklével az apja mellét. – Így nem szabad ezt énekelni. – De a férfiak kinevetik, amiért ragaszkodik a hagyományhoz, és annál jobban igyekeznek túltenni egymáson ötletességben. Rimánkodva próbálja elérni, hogy a valódi változatot énekeljék, de hiába, ekkor Anna kétségbeesetten kirohan a konyhába, ahol Käthe néni éppen kenyeret szel. – Elrontják a karácsonyi dalt – kiabálja –, apa és Heini bácsi. – Käthe néni, mint a bosszúállás istennője, beront a nappaliba. – Mit csináltatok ezzel a gyerekkel? – Ölbe veszik Annát, vigasztalják, zsebkendőt adnak neki és egy pohár vizet. – Csak vicc volt – csitítja az apja. – Ezerkilencszázhuszonegy évvel ezelőtt megszületett a Kisjézus, ez csak elég ok, hogy vidámak legyünk. – Térdére ülteti a feldúlt kislányt, megigazítja hajában

17

a félrecsúszott szalagot. – Most megtanítalak egy igazi dalra – mondja. – Hallgasd csak! – Kissé rekedt hangon elkezd énekelni, időnként köhögés szakítja meg a Heine-versre komponált szomorú Schumanndalt: – „Két gránátos francia földre tart, úgy megtörte őket a rabság. Amint elérik a német határt, ott lelküket búnak adják…” A laterna magica most színpadot mutat, erdei díszlettel, magas fákkal. A rendező egy méternél nem magasabb gyerekszereplőt keres. – Hallgasson ide, Bamberg úr! – mondja. – Én egy kislányt keresek, aki el tudja játszani a szegény kisgyereket, aki szerepe szerint eltévedt az erdőben. Az ön valamelyik kislányára gondoltam... – Melyikre gondolt a kettő közül? – Melyik az idősebb? – Egyidősek. – Aha, ikrek... érdekes. – Melyikre gondolt? – kérdi újra az apa. – Háát... amelyiknek sötétebb a haja. A szőke szerintem túl jó húsban van ahhoz, hogy eljátsszon egy örökké éhező gyermeket. – De ő, hogy úgy mondjam, a szövegbiztos – simítja végig büszkén a bajuszát. – Ő... ebből a szempontból bámulatos. – Mint ahogy a könyvtárszoba ajtaja feletti fölirat is utal rá, az apa az esteli órákban rendszeresen a klasszikus írókat és költőket olvasgatja. Közben viszont játékos kísérletként megtanította egy költeményre. – A mi Annánknak kitűnő a memóriája – magyarázza. – Képes úgy végigmondani Schillertől a Dal a harangrólt, hogy egyetlen szakaszt sem hagy ki. – Jó, jó – adja meg magát a színházrendező. – Ön az édesapja, ön ezt jobban meg tudja ítélni, mint én. – Nekem ez nem tetszik – ellenkezik Käthe néni. – A gyerek még túl fiatal egy ilyen fellépéshez. Hiába, az apa becsvágyára nincs orvosság. Az előadás napján aztán Lottéval és a férfival együtt büszkén mosolyogva ő is ott ül az első sorban, nemkülönben a hét nővére. A színfalak mögött az öltöztetőasszony egy kopott, szürke télikabátot ad Annára, és fehér hajszalagját hátul a kislány övére erősíti. Az nem is sejti, hogy ez az alakítása a valóság főpróbája, hogy tíz éven át fogja játszani ezt a szerepet, közönség nélkül, tapsok nélkül, most mindenesetre olyan hitelesen alakítja a sajnálatra méltó gyereket a világot jelentő deszkákon, hogy a mostoha nagynéniknek könny szökik a szemébe.

18

Miután két vadászruhás férfi kivitte a képzeletbeli erdőből, Anna a kulisszák mögött ideges kíváncsisággal les ki a nézőtérre. Nem embereket lát odalent, hanem káposztafejeket, a publikum annyira nem érdekli. Csupán egy arcra kíváncsi, amely a színpad irányába fordul és kissé fölfele pislog. Ő a legkisebb a teremben, egy kisgyerek, annyira jelentéktelen, hogy szinte elveszik a sok felnőtt között. Anna csak őt nézi, miközben hatalmába keríti egy eddig ismeretlen, félelemszerű érzés. A színdarabban vállalt szereplése miatt Lotte és ő először mutatkoztak két különálló személyként, akik, lám, egymástól függetlenül léteznek. Mindegyiküknek saját látószöge lett. Lotte a nézőtérről a színpadot nézte, ő pedig a színpadról a nézőteret. Az elválasztottság tudomásulvétele, a nem kívánt kettéválás annyira felizgatja, hogy keresztülszalad a nyílt színen, ahol éppen két egymásra találó szerelmes jelenete zajlik, a kigombolt, szegényes kabát épp hogy le nem esik róla, az övére kötött hajszalag persze a földet söpri. Käthe nagynéni legfiatalabb testvérhúga jó falusias ízzel kiált föl: „Nízd má’, a csipiszke!” A termen végigsöpör a nevetés. Tapsolnak, mintha a különös jelenet a rendező ötlete lett volna. Anna azonban nem zavartatja magát, leugrik a színpadról, egyenesen Lottéhoz fut, és csak akkor nyugszik meg, amikor nagy nehezen elhelyezkedik mellette ugyanazon a széken. A laterna magica fénye, akár a holdsugár, egy ágyat világít meg, rajta világoskék takaró. Alatta szenderül álomba este Anna és Lotte, akik előbb úgy fekszenek, mint a párosodó polipok, karjukkal erősen összeölelkeznek, lábukat átvetik egymáson. Aztán az éjszaka folyamán ez az egymásba kulcsolódás észrevétlenül megszűnik, reggelre egyikük az ágy egyik oldalán, másikuk a másikon találja magát, egymásnak hátat fordítva. A bűvös lámpa mindenhová képes bevilágítani – ezúttal egy osztályterembe. Mintha hallanánk, amint karcolják a tollak a papírt. Annát túláradó vérmérséklete akadályozza abban, hogy megtanuljon szépen írni. Miközben Lotte biztos kézzel elsajátítja az ábécét, Annának sehogy nem akarnak engedelmeskedni a vonalak. Tanítás után apja mellett ül annak irodájában, és rója a betűket a palatáblájára, de újra meg újra letörli a szavakat, „nem jó, újra” biztatja magát, amíg nem elégedett az eredménnyel. Apja olykor félrefordul és beleköp egy kis kék üvegbe, amelyet rögtön jól lezár, hogy a rossz szellemek ne tudjanak kiszökni belőle. Anna, igyekezete jutalmául,

19

a végén segíthet kasszát csinálni. Fürge ujjakkal szétrakja a papírpénzt, tízesével összeszámolja, a végeredmény több billiót tesz ki, hiszen nagy az infláció – aztán erről a ténykedéséről kénytelen lemondani, amikor erős kiütések jelentkeznek az ujjai hegyén. Minden hétfőn reggel, mielőtt elkezdődne az óra, a tanítónő fürkésző tekintettel végigméri a tanítványait, és olyan hangon kérdezi tőlük, mintha gyanúsítottak lennének: – Ki nem volt közületek a templomban tegnap? Nagy csend van, senki nem mozdul, végül Anna felemeli a kezét: – Én. A következő pillanatban Lotte tiszta hangja csendül fel: – Én sem. – Akkor ti az ördög palántái vagytok – jelenti ki a tanítónő finomkodva. A testvérpár látja, hogy a többi gyerek szeméből ugyanez a kiközösítés süt. – De ti még kicsik vagytok – tiltakozik az apjuk, amikor beszámolnak neki arról, hogy iskolai feladat a vasárnap reggeli istentiszteleten való részvétel. – És úgysem értetek belőle semmit. – Sem ő, sem Käthe néni nem jár templomba. Minden vasárnap könyörögnek neki, nem bírják már elviselni a tanítónő tekintetét és az osztálytársaik piszkálódását. Végül apjuk leteszi az asztalra a bögréjét, amelyből a lágytojást kanalazta, és kezét a vállukra téve megígéri: – Holnap bemegyek veletek az iskolába. De amikor, egyik oldalról Anna, a másikról Lotte, az apjuk kezét fogva az iskola felé tartanak, úgy érzik, inkább nekik kellene megvédeniük őt, olyan lázasnak és elesettnek tűnik a fekete kabátjában. Már lötyög rajta a kabát, annyira lefogyott. Járás közben a botjára támaszkodik, és tízlépésenként meg kell állnia, hogy levegőt kapjon. Visszhangzik a bot kopogása a köveken, egymásba öltött hangok és lépések tartják lábon. Belépnek az iskolaépületbe. Int nekik, hogy itt várják meg a folyosón, majd kopog az osztályterem ajtaján. A tanítónő ugyancsak meglepődik a váratlan eseménytől, tettetett udvariassággal invitálja be. Anna és Lotte egymás mellett állnak, a falnak támaszkodnak, tekintetüket az ajtóra szegezik. Egyszer csak meghallják apjuk rekedt hangját, amint ráripakodik a tanítókisas�szonyra, aki igyekszik önmérsékletre inteni a vele szemben állót: – Hogy merészel ilyet! Gyerekekkel, akik sokkal gyöngébbek, mint ön! – Anna és Lotte döbbenten néz egymásra. Kiegyenesítik

20

a hátukat, nincs szükségük tovább a támasztékul szolgáló falra. Valami izgató, nagyszerű erő járja át őket. Büszkeség, diadal, önbizalom – nem tudják megnevezni, mit éreznek. Hálásak az apjuknak. Hirtelen kinyílik az ajtó. – Gyertek csak be! – mondja apjuk, visszatartva a köhögését. Anna lép át elsőként a küszöbön, Lotte szorosan a nyomában. A tábla előtt megállnak. A tanítónő nem hever darabokban a földön. Bár úgy tűnik, a gerince néhány helyen megroppant. Belekapaszkodik a pulpitusba, fejét lehajtja, vállait leejti. A diákok mozdulatlanul ülnek a padokban, tisztelettel néznek fel az apára, aki biztos kézzel irányítja a dolgokat. – Na – gyöngéden a tanítónő felé tolja Annát és Lottét –, és most bocsánatot tetszik kérni a lányaimtól, úgy, hogy az egész osztály hallja. A tanítónő rájuk sandít. Majd rögtön el is fordítja a fejét, mintha valami illetlent hallott volna. – Ne haragudjatok azért, amit mondtam nektek – szólal meg színtelen hangon –, nem fog többé előfordulni. – Csend támad. Most mi lesz? Még nem ért véget a tanítónő megalázkodása? – Most pedig hazaviszem őket – hallják a fejük fölött apjuk hangját –, de holnap visszajönnek. És ha még egyszer meghallom, hogy valami hasonló történt, újra eljövök. A tanítónő betartja a szavát, szerencséjükre, mivel apjuk már nem lenne képes beváltani a fenyegetését. Egyre nehezebben bírja a küzdelmet, amelyet a tüdeje folytat a betegséggel. Újabb kép: teljes hosszában elnyújtózva fekszik a kanapén, mint egy zihálva lélegző romantikus költő, és közben elintézi az adminisztrációt. Időközönként fogadja a barátait, akik jól láthatóan vidám csevegés mögé rejtik aggódásukat – dicsérik a tehetséges leánykákat, akik fehér keménygalléros, kockás ruhájukban dalokat és verseket adnak elő, ezzel nagyszerűen elterelik a figyelmet. Az, hogy Lottét éneklés közben háromszor is száraz köhögés akasztja meg, senkinek sem tűnik föl, csak Käthe néninek. Tapasztalatból gyanakvóvá vált, azt akarja, hogy a háziorvos vizsgálja meg Lottét. A doktor végigkopogtatja a kislány sovány mellkasát, miközben sztetoszkópjával meghallgatja, pödrött bajusza feketén ott villog Lotte sápadt bőre előtt. Arra kéri, hogy köhögjön, ez nagyon könnyen megy neki, mintha a köhögés dalát már jól megtanulta volna.

21

– Nem vagyok nyugodt – dörmögi a doktor a háta mögött –, hallok valami kis zörejt a jobb oldali lebenyben. Lotte eközben egy műanyag orvosi baba előtt áll és enyhe borzongással érinti meg a rózsaszín szívet. Az orvos egy üveg köhögés elleni sziruppal és egy beutalóval bocsátja el őket: röntgenfelvételt kell csináltatni. A poros, aranysárga képen nemcsak az apa utolsó napjait látjuk, hanem az egész családét. A kaszinó velük is csak úgy bánik, mint egykor másokkal, amikor még szerencsejátékot űztek benne: minden vagy semmi, élet vagy halál. Ebbe az épületbe várakozással tele lépett az ember, és összetörve hagyta el – az aranycsinálók trükkjét, a titkos receptet a szentély négy fala között őrizték. A kanapé szélén ülve hosszú, sovány mutatóujjával jelez a lányoknak, hogy menjenek oda hozzá. Nehezen veszi a levegőt, lassan ejti a szavakat, mintha meg lenne dagadva a nyelve. – Mit gondoltok, mennyi ideig fogok még élni? – Anna és Lotte összeráncolja a szemöldökét – törik a fejüket a feladaton, amelyhez asztronómiai számok kellenek. – Húsz év! – tippeli Anna. – Harminc! – toldja meg Lotte. – Szóval így gondoljátok – mondja az apa elnézően. Lázasan csillogó szemekkel néz rájuk, a szája nyitva, mintha még mondani szeretne valamit, de heves köhögési roham tör rá, és gyors kézmozdulatokkal elhessegeti őket. Néhány nappal később, amikor hazaérnek az iskolából, Käthe néni azonnal bevezeti őket a hálószobába. A ház sajátságos szaga a vöröskáposzta, az alma és a szegfűszeg illatából áll össze. Zavaró ellentétben áll ezzel a fűszeresen édes levegővel azoknak az embereknek a szaga, akik körülállják apjuk ágyát. Heinrich bácsi a hasa előtt tartja összegyűrt sapkáját, paraszti gyanakvással néz alvó testvérbátyjára. Olyan különös látvány ez, amit mindannyiuknak meg kell nézni? Käthe néni az ágyhoz terelgeti Annát és Lottét. Egészen közel hajol a férfi füléhez és úgy mondja: – Johann, itt vannak a gyerekek. Amikor az apa megpillantja a lányait, szemei újra úgy csillognak, mintha az ágya körüli nevetséges színjátékon derülne magában. Mindjárt föl fog kelni, fut át Lotte agyán, és mindenkit hazaküld. De azután hirtelen megváltozik a lelkiállapota. Pillantása izgatottan cikázik egyik arcról a másikra, izzadt fejét felemeli – úgy tűnik,

22

mintha szeretne nekik mondani, közölni velük valamit titokzatos belső világából, ami nem tűr halasztást. – Anneliese... – szakad ki belőle. Azzal visszahanyatlik a párnára és elveszti az eszméletét. Mintha árnyék ülne beesett arcán – a másnapos szakáll teszi. – Mért mondta nekünk azt, hogy Anneliese? – kérdezi Anna sértődötten. – Az édesanyátokra gondolt – válaszolja Käthe néni. Vacsora után a hét nővér egyike kivezeti őket az ünnepies ös�szejövetelről, amely korántsem ünnep. Egy idegen ágyba kerülnek, amely, mint tutaj az ismeretlen óceánon, csak azért nem süllyed el velük, mert pontosan középen egymásba kapaszkodva mozdulatlanul fekszenek egész éjjel. Éjszaka azt álmodják, hogy Käthe néni felébreszti őket, puszit ad nekik, az arca nedves, és amikor reggel felébrednek, sehol nem találják. Hét pár kéz nyúl Anna és Lotte felé, hogy kiemeljék őket az ágyból. Egy székre ültetik őket, és rájuk adják a ruhájukat. – Édesapátok – szólal meg az egyik mostohanagynéni, miközben az alsószoknyácska alját húzkodja lejjebb – az éjjel meghalt. Ez a megjegyzés először semmiféle reakciót nem vált ki belőlük. De, miközben a fűzős cipőjük hosszú pertlijével ügyködnek, Anna felsóhajt: – Akkor hát nem kell többé köhögnie. – És nem fog többé fájni a melle – teszi hozzá Lotte egyetértően. Az utolsó kép a búcsút mutatja. A temetést, amikor a kislányoknak újra meg újra térdet kell hajtaniuk, és ezt nagyon unják, nem látjuk. Nem látható a veszekedés, sem az, hogy Käthe néni könnyezik, és perrel fenyegetőzik, láthatatlanok a bepakolt bőröndök is. Az utolsó kép, amely Lotténak Annáról megmaradt: a lépcső közepén áll az előcsarnokban, körülötte a messziről érkezett családtagok. Oldalvást, mintegy kitaszítva áll Käthe néni, arcán a hiábavaló könyörgés nyomai. Anna teli van önbizalommal. Fekete ruhát visel, a szőke hajába kötött fekete masni úgy mutat, mintha egy varjú telepedett volna a fejére. Mellette áll a nagybátyja, aki a karácsonyi énekeket úgy elcsúfította, a másik oldalon egy nagynéni, hatalmas keblein csillogó arany kereszt. Néhány jelentéktelen alak egészíti ki a kört, róluk semmi jellegzetes vonást nem lehet felidézni. Anna mögött egy öregember áll, posztóból szabott öltönyben, bajusza mintha szálkákból állna, a füléből kibukkanó szőrcsomó fonnyadt fűre hasonlít. Csontos kezeit

23

a kislány vállán tartja, mintha már tulajdonába vette volna. Amit Anna lát utoljára Lottéból: az ajtó előtt áll, az ólomüveg ablak alatt. Csak az arcáról ismeri föl, egyébként úgy be van öltöztetve, mintha északi-sarki utazásra készülne. Mellette egy esernyőre támaszkodó, divatos, fiatalos, de valójában idős hölgy, finom bőrkesztyűt tart a kezében, a fején elegáns kalap fekete fátyollal. Azt az öreget, aki most kezét Anna vállára tette, a nap folyamán csak kedves Bullinak szólította, fensőbbséges modorban, piszkálódó hangon. Se Anna, se Lotte nem látszik gondterheltnek. Nem vetik egymás karjába magukat, nem sírnak, nem búcsúzkodnak – minek is tennék, még nincs fogalmuk sem az időbeli, sem a térbeli távolságról. Az egyedüli, akiből az elválás patetikus gesztusokat vált ki, az Käthe néni. Az utolsó pillanatban átrohan a hallon és zokogva szorítja keblére Lottét.

24

2 – J’ai retrouvé ma soeur, madame! – mondja Anna egy arra haladó fürdővendégnek, aki ettől ijedten visszahőköl. Lottét feszélyezi ez a féktelenség és hangosság, és régi-régi emlékeket idéz föl benne. – Ez hihetetlen! – Anna a nővére vállára teszi a kezét, és kartávolságra eltolja magától. – Hadd nézzelek! Lotte testében megfeszül minden izom. Még csak az hiányzik, hogy most megbámulják! Ez a familiáris fesztelenség ellenérzést vált ki belőle, mintha valami be akarná szippantani és neki nincs ereje ellenállni. De hát hetvennégy évvel ezelőtt kis időkülönbséggel ugyanaz az anya hozta őket világra, ez elől a tény elől nem lehet elfutni, bármennyire ravaszul kapcsolt is be az elhárító mechanizmus, amit fél évszázad alatt kifejlesztett önmagában, és ami nagyon jól működött. Két értelmet sugárzó, világoskék szem szegeződött rá, Anna kíváncsian és kissé ironikusan nézte őt. – Igazi úriasszony lett belőled – állapította meg. – Még mindig karcsú vagy, és ezzel a feltűzött hajjal... sehr schön, muss ich sagen. Lotte tartózkodó pillantást vetett Anna terebélyes alakjára és rövidre vágott hajára, amely fiatalossá tette ugyan, de mintha mégsem illene hozzá. – Nekem ez sohasem sikerült – mondta Anna nevetve. Hogy öngúny vagy inkább büszkeség csengett a hangjában, ki tudja. Finoman belecsípett Lotte karjába, és csillogó tekintettel fixírozta az arcát, miközben egészen közel hajolt hozzá. – És az orrod, mint az apánké volt, wunderbar!

25

– Hogy... hogy kerültél ide? – Lotte szorult helyzetében próbálta másfelé terelni a szót. Hál’ istennek Anna hagyta. – Artrózisom van. A mozgásszervek elkoptak. – A térdére, a csípőjére mutatott. – Valaki említette, hogy itt Spaban pompás gyógyfürdő van. És Kölntől nincs is messze. És te? Lotte habozott, az volt az érzése, örömet okoz a testvérének, amit mondani készül neki: – Szintén artrózis – mormogta. – Szóval családi betegség! – kiáltott fel Anna lelkesen. – Figyelj csak, üljünk le valahová, nem tudok sokáig álldogálni. Nem volt mit tenni. Elkerülhetetlennek látszott mindaz, ami következik, az ellenállás nem segített. – Ez a hölgy itt a nővérem – örvendezett Anna a folyosó közepén. A fal melletti hosszú padon egy idős úr bóbiskolt, gacsos kezeivel a kampósbotjára támaszkodva, most felriadt. Az automatánál vettek egy pohár kávét, majd átsétáltak a társalgóba, ahol a legfeltűnőbb egy hatalmas festmény volt, fiatal nőt ábrázolt egy hattyú társaságában. Amikor végre kényelmesen elhelyezkedtek és pár kortyot ittak a kávéjukból, Lotte visszanyerte a lelki egyensúlyát. – Ki gondolta volna, hogy látjuk még valaha egymást – Anna a fejét csóválta. – Ráadásul egy ilyen különös helyen... Ennek valami mélyebb értelme kell hogy legyen. Lotte összegyűrte a műanyag poharat. Nem hitt semmiféle mélyebb értelemben, egyszerűen ostoba véletlennek tartotta az egészet, ami jócskán zavarba hozta őt. – Neked jót tett az iszappakolás? – Anna nem tudta, hol is kezdje a beszélgetést. – Még csak három napja vagyok itt – felelte kitérően Lotte. – Az egyetlen dolog, amit érzek, az az ólmos fáradtság. – A toxikus anyagok okozzák, amik most felszabadulnak a szervezetedben – mondta Anna idegesítően tudálékos hangon. Hirtelen felpattant. – Emlékszel még a kölni fürdőkádunkra? Amelyik a konyhában állt? Oroszlánlábakon. Lotte összeráncolta a szemöldökét. Neki egy másik kád jutott az eszébe. Eltűnődve nézett ki az ablakon, odakint a téli nap egy lecsupaszított világ látványát kínálta. – Minden szombat este az apám sorban lemosott bennünket egy lavórban.

26

– Az apád? – A holland apám – Lotte zavartan elmosolyodott. – Milyen volt ő? Úgy értem, milyenek voltak azok az emberek? Gyerekkoromban összevissza képzelődtem – folytatta Anna gesztikulálva. – Mivel semmit nem tudtam rólatok, teljesen a magam módján töltöttem meg tartalommal az elképzeléseimet... Arról álmodoztam, hogy megkereslek... el sem tudod képzelni, milyen borzalmas volt, hogy nem hallottam rólad semmit... mindenki úgy csinált, mintha nem is léteznél... Szóval, tulajdonképpen milyenek voltak? Lotte összeszorította az ajkait. Aggasztóan vonzotta a gondolat, hogy felidézze a régi emlékeket, amelyek mélyen a memóriája egyik eldugott szögletében rejtőznek, pókhálósan és porlepetten. Vajon nem volna-e jobb, ha békét hagyna nekik, ahelyett, hogy elkezd kurkászni közöttük? De hát azok is énjének a részei, s arra csábították, hogy életre keltse őket. Különösen egy ilyen képtelen környezetben, mint amilyen a termálfürdő, és éppen Anna kérésére. Az abszurd, sőt immorális helyzet annyira kihívónak bizonyult, hogy Lotte a szemét félig lehunyva lassan mesélni kezdett. Szombat esténként a férfi teletöltötte a lavórt meleg, szappanos vízzel, aztán rájuk mordult: „nyugton maradsz!”, és megfürdette mind a négy lányát. Közben a felesége a városban a bevásárlást intézte. A szertartás azzal zárult, hogy megittak egy pohár meleg tejet, amit a sípoló tejforralóban készített el nekik. Négy kis hálóing, négy pár pucér lábacska – próbálják húzni-halasztani a dolgot, olyan lassan kortyolgatják a tejecskét, amennyire csak lehet. Miután mindegyiküktől megkapta a jó éjt puszit, haladéktalanul ágyba parancsolta őket. Nyaranta a jelenet másként zajlott le. Ilyenkor a házzal szemközti elhanyagolt futballpályán összegyűlt a faluból egy csapat nagyobb lány művészi tornázni a fűben, amire lassanként leereszkedett a köd. Az alkonypírban kirajzolódtak egy furgon körvonalai, amely a földút porát alaposan fölkavarva közeledett feléjük. A futballpálya bejárata előtt megállt, kinyitották a hátsó ajtaját és megtörtént a csoda, amitől Lotténak minden szombat este elállt a lélegzete: izmos karok kiemeltek a kocsiból egy zongorát, letették a kijelölt helyére, a boglárkával és sóskával borított pályán. Azután egy fiatalember törtfehér nyári öltönyében leült a zongora mögé,

27

elkezdett játszani és indulók ütemére iramló, klasszikus dallamok ostromolták az esti égboltot. A tornászegyletbeli lányok magasba lendítették a lábukat, hátrahajlították a törzsüket, lábujjhegyre álltak, a fejük fölé nyújtották a karjukat – olyanok voltak, mintha láthatatlan ejtőernyővel most értek volna földet. Mindez a zongorista által diktált, könyörtelen négynegyedes ütemre történt. Mies, Maria, Jet és Lotte még magukon érezve a fürdő melegét, oldalról nézték az előadást, mígnem föltűnt a távolban anyjuk, aki nyílegyenesen közeledett Gazella típusú kerékpárján, melynek kormánya mintha elgörbült volna a rá akasztott bevásárlószatyrok súlyától. Annának nem jutott fürdő. Nem sokkal azután, hogy megérkezett az apai ősök Lippe folyó mentén elterülő majorságába, kiderült, hogy ott a fürdés általános gyanakvással kísért, kivételes foglalatosság. Nagyapja, aki az utazás után rögvest belevetette magát kedvenc karosszékébe, miközben zokniját az öntöttvas kályha szegélyére fektette – a zsúfolt lakószobát ekkor erős penészszag töltötte meg – úgy szándékozott meghalni, hogy sápkóros mellkasát szappan sohase érje. „Fürödni szeretnék”, nyafogott Anna. Unokahúgának oly makacsul ragaszkodott elveihez, hogy végül Liesl néni feltett a tűzhelyre egy vízzel teli üstöt, és utána ebből fürdővizet öntött a kőpadlóra állított lavórba. Anna így alapozta meg azt a szokását, amelyet aztán hosszú ideig meg is tartott, akkor is, amikor már Liesl nem lakott otthon. Évekkel később, amikor már bezárkózott, mielőtt hozzáfogott volna ehhez a rituáléhoz, Heinrich bácsi többször is megpróbálkozott azzal, hogy rányissa az ajtót, s közben nevetve kiabálta: – Te aztán szörnyen koszos lehetsz, ha ekkora pancsolást csapsz! A falusi gyerekek gyanakvással viseltettek az ő városi szokásaival és művelt kiejtésével szemben. A kabátjára hátul gombostűvel odatűztek egy cédulát, amelyre azt írták: „Tűnj el!” Kitűnően tanult – az osztálytársai félelemmel vegyes irigységgel figyelték a teljesítményét, kerülték a társaságát. Lassan felderengett benne a felismerés: a halál azt jelenti, aki meghalt, attól fogva soha többé nem lesz jelen, és még akkor sem lehet az illetőt visszahozni, ha nagyon erősen kívánjuk, hogy erőteljes fellépésével, nem teketóriázva, elintézze az elviselhetetlen alakokat. E meghatározás értelmében Lotte is halott

28

volt. Anna állandóan a visszatéréséről beszélt, nem hagyott békét a nagyapjának, mígnem az ráripakodott: – Ne legyél már olyan türelmetlen! Ha nem gyógyul meg, ő is meghal, ezt akarod talán? – Kétségbeesetten fordult Liesl nénihez, aki fonás közben magas, vékony hangon ezt énekelte: – „Nem tudom, mit jelentsen, oly szomorú vagyok; egy régi mese mindig fejemben kavarog.” – Lágy mellének a himbálódzása követte a kerék mozgását. A feje fölött egy kép függött, amelyet a család akkor kapott ajándékba, amikor az egyik fiú elesett a háborúban: „Nincs nagyobb dicsőség, mint életedet áldozni a hazáért” – ez állt a rézmetszeten, cikornyázott írással, egy haldokló katona alatt, akinek egy angyal a győzelmi pálmát nyújtotta át. Anna szomorúan somfordált ki, azzal a halvány reménnyel, hogy Heinrich bácsi majd magyarázatot ad a Lottéval kapcsolatos dolgokról. De ő éppen a budin tartózkodott, amely a hátsókertben állt, egy kis, sötétzöldre festett házikó, magas és keskeny és egy kicsit oldalra dőlt, mivel a Lippe folyó egyik föld alatti ága kimosta alóla a talajt. Az ajtaja, amelyet egy szív alakú kivágás díszített, tárvanyitva. Heinrich bácsi szélesen elterpeszkedve ült ott és közben az egyik szomszédjával beszélgetett, aki egy takarmánytábla másik oldalán ugyanazt tette, amit ő, természetesen szintén nyitott ajtónál. A bizalmas beszélgetés a lövészegyleti bálról és a lányokról folyt. Anna igyekezett lőtávolságon kívül maradni. Csüggedten a folyóhoz ment, átballagott a hídon és lógó vállakkal megállt az áthajló bodzabokor árnyékában meghúzódó Szűzanya szobornál. A talapzatára valaki egy csokor sötétvörös pünkösdi rózsát helyezett. A Szűzanya áhítattal tekintett le a gyermekre, a jelenet titokzatos, rejtett meghittséget sugallt, amely kizár minden kíváncsi pillantást. Anna késztetést érzett, hogy megzavarja ezt az intimitást, és megrongálja a jámbor arcot. De ehelyett kiemelte a csokrot a vázából, a hídhoz rohant vele és dühödt mozdulattal a folyóba hajította. Hosszan nézett utána, amint lassan elúszott Hollandia irányába. Egy szál virág elvált a csokortól: vadul pörögni kezdett, aztán az örvény magába szippantotta. Irigykedve meredt Anna arra a helyre, ahol a virág eltűnt. Egyik pillanatról a másikra eltűnni, ezt szerette volna ő is – hogy együtt lehessen azokkal, akiket szeretett. Erős szél fújt, amely nedves fű és nád illatát hozta. Anna nem védekezett, amikor őt is elérte és felemelte csapdosó ruhájában. És vitte fölfelé, fülsiketítő

29

zúgás közepette, egyenesen a sugárzóan kék levegőégbe. Mélyen maga alatt látta nagyapja tanyáját, amit félig eltakart egy hársfa koronája. Látta a termőföldeket, a fűvel benőtt töltéseken legelésző teheneket, az iskolát, a templomot, a Landolinus-kápolnát – az egész települést, az azt kettészelő Lippe folyót, amint kétségbeesett kanyargással igyekszik menekülni ettől a jelentéktelen településtől, amelynek lakói egy koholmánnyal próbálták a történelmüket megszépíteni, azt állítva, hogy Widukind szász csapataival ezen a helyen állította meg véres csatában a frank király katonáit. Anna, aki magasan fent lebegett, már nem tartozott hozzájuk. Lotte a kertben feküdt egy fehérre festett, nyitott házikóban, amelyet egy tengelyen forgatva, tetszés szerint lehetett állítani nappal szemben vagy éppenséggel annak háttal. Az ágyban kinyújtózkodva az időjárási viszonyoknak megfelelően tudott forogni – keskeny orcája belesimult a csipkeszegélyes, fehér párnába. Holland anyja egy konyhai széken üldögélt mellette és hollandul tanította. Egyúttal odaadta neki a Grimm testvérek meséit, tele romantikus illusztrációkkal. Németül, „hogy el ne felejtsd az anyanyelvedet”, mondta neki az asszony, aki olyan volt, mintha ő maga is abból a mesekönyvből lépett volna elő. Magas, egyenes tartású és rátarti. Sokat nevetett, fogai olyan fehérek voltak, mint azoknak a galamboknak a tolla, amelyek időnként odaszálltak az erdő szélén álló galambdúchoz. Minden ragyogott rajta, az arca, a kék szeme, a hosszú barna haja, amelyet teknősbéka páncéljából készült csatokkal fogott le ügyesen. Túlcsorduló életöröméből jutott mindenkinek, aki az útjába került. De a legmeseszerűbb a nőknél szokatlan fizikai ereje volt. Ha észrevette, hogy a férje egy zsák kőszenet cipel, odasietett hozzá, hogy szeretetteljesen átvegye tőle – és úgy vitte a fészerbe, mintha pihekönnyű lenne. Lotte nagyon hamar észrevette, hogy rokon törzsbe került, a hosszúorrúak törzsébe. A törzsfőnök a megszólalásig hasonlított az apjára. Ugyanaz az éleselméjű-melankolikus tekintet, keskeny, görbe orr, hátrafésült sötét haj és ugyanolyan bajusz. Ez az ember az apja vér szerinti unokatestvére volt, és genetikai adottságait tisztán továbbadta a lányainak, akiken már most meglátszott, pedig még gyermekien kerek volt az orrocskájuk, hogy az ő szaglószervük is büszke vonalú és érzékeny lesz később. Évekkel később, amikor veszélyesnek

30

bizonyult ilyen hosszú orrot viselni az arc közepén, valamelyiküknek majdnem az életébe került ez az egyszerű biológiai tény. Lotte a fekhelyéről – a nap állásától függően – az univerzumnak mindig másik részét látta. A kertet széles csatorna határolta kétoldalt, a túlparton volt az erdő. A galambdúc közelében tűlevelű fák képeztek természetes kaput, egy sötét üreg vonzotta a tekintetét – egyenesen a fák közötti félhomályba vezetett egy mohos hidacska. Másik szögből a gyümölcsöst és a veteményeskertet látta, ahol a tökök olyan gyorsan nőttek, hogy Lotte, aki elég fogékony volt a mesékre, amelyekben az almák meg a frissen sült kenyerek is beszélni tudtak, szinte hallotta őket nyöszörögni a növekedés okozta fájdalomtól. Azután ott volt a kilátás a házra és a robusztus, nyolcszögletű, oromcsipkés víztoronyra – minden oldalát úgy alakították ki, hogy az ajtók és az ablakok fölé zöld zománccal bevont téglákból díszes ív került. Egy szép napon látta, amint holland apja mászik föl a toronyba, hogy kitűzzön egy nagy zászlót. Lotte visszatartotta a lélegzetét, csak bámulta azt az apró figurát a magasban, a zászló mellett, amely a szélben úgy csapdosott, mintha vitorla lenne. Vajon nem ez az apák sorsa, hogy egyszer csak kilibbennek a világból? Éjszakánként bent aludt a házban egy külön szobában. Ilyenkor kitárult előtte az éjszakai táj: soha nem látott dombok és sziklák, fenyőerdők és alpesi legelők, hegyi patakok tűntek fel. Fölöttük lebegett rég halott nagypapája, temetési öltönyének szétterjesztett zakója volt a szárnya, a karmaiban tartotta Annát, aki hang nélkül sikoltott. Lotte föl-le rohangászott a dombokon, hogy elhagyja az árnyékot, de az szinte rátapadt. A föld kicsúszott a lába alól, elbotlott a kavicsokban – köhögve és sikoltozva ébredt föl. Ilyenkor felemelték és átvitték egy másik ágyba, ahol nyugodtan végigaludta az éjszakát holland anyja hóna alatt. – Miért vittek minket hanyatt-homlok magukkal, mintha éjszakai betörők lettek volna? – tűnődött Lotte. – A temetés utáni éjszaka kellős közepén. Anna szárazon fölnevetett. – Ezzel álltak bosszút. Ugyanakkor pompás alkalom nyílt, hogy plusz munkaerőhöz jusson a gazdaság. Azt a falut konzervatív, katolikus parasztok lakták és akkoriban ez így ment. Apa tizenkilenc éves korában elmenekült ebből a környezetből. Kölnbe ment és szocialista

31

lett. Az a korlátolt öregember ezt soha nem tudta megemészteni, érted? Azért termett ott nálunk azonnal, mikor az elkóborolt fia meghalt, hogy minket kimenekítsen a pogány és szocialista fészkünkből. Villámgyors akció volt, nehogy Käthe néninek sikerüljön bennünket magánál tartania. Lotte enyhe szédülést érzett a fejében. Hihetetlen, hogy ehhez a groteszk családi történethez neki is köze van. Egyszerre csak úgy széttört a pecsétviasz, amely réges-régen lezárt egy kellemetlen titkot, hogy soha többé ne kelljen rágondolnia, mintha meg se történt volna. – De... – vetette ellen erőtlenül – miért hagyta, hogy... én... hogy engem Hollandiába vigyenek? – Olyan érzése támadt, mintha valaki más beszélne őhelyette, szinte visszhangként jutottak el hozzá a saját szavai. Anna előrehajolt és kövérkés kezét Lottééra helyezte. – Az nem tetszett neki, hogy te beteg vagy. Egy egészséges gyerek az jó befektetés, de egy beteg... Az orvosok, a gyógyszerek, egy szanatórium, egy temetés: ez mind-mind pénzbe kerül. Kapóra jött neki, hogy a húga, Elisabeth felajánlotta, magával visz téged. Beleegyezett, annak ellenére, hogy egyáltalán nem szerette a testvérét, és bizalmatlan volt vele szemben, mert olyan nagyvilági gyászruhában jelent meg. A fia, mondta Elisabeth, Amszterdamtól nem messze egy száraz, erdős vidéken lakik, amelyik jó hatással van a tbc-sekre, és egy szanatórium is van arrafelé. De hiszen ezt te jobban tudod, mint én! Ez a nénénk még a múlt században – képzeld el, majdnem száz évvel ezelőtt – elmenekült a paraszti életből, Hollandiában lett cseléd és ott is ment férjhez. Liesl nénitől hallottam erről, évekkel a háború után. Nagypapa akkor sem akart téged, amikor már meggyógyultál. Egy beteges kismacskából sohasem lesz egészséges, erős jószág, így fogta föl a dolgot. – Azt kérdezem magamtól – szólalt meg Lotte erőltetett vidámsággal –, vajon akkor is elengedett volna, ha tudja, hogy egy sztálinistára bíz engem, aki aztán úgy nevelt, hogy mindig szidta nekem a papokat és az egyházat. – Úristen, ez igaz? – Anna elképedve ingatta a fejét. – A sors iróniája... Tudniillik, anélkül az egyház nélkül én már rég nem lennék.

32

Kenyér és apró szeg, kolbász és biztosítótű, minden elképzelhető dolog volt abban, az egyébként kocsmaként is működő, jól ellátott boltban, amelyikben Anna egy cetliről, csengő hangon felolvasta a vásárlandó cikkek listáját. – Akarsz tísz pfenniget kereszni, kiszlányom? – kérdezte tőle pöszén az asszonyság, aki a pult mögött állt. Nem zavarta, hogy rossz fogsorából kitört az egyik metszőfoga, azzal a tipikus mosollyal fordult vevőihez, amely a szatócsok szívélyességét jelezte. Anna bólintott. – Hetente kétszer eljössz hozzánk, és felolvasol az anyámnak. A szürkehályogtól megvakult, összeaszott anyó a hátsó szobában üldögélt az ablak előtt egy kopott karosszékben. Előtte az asztalon feküdt egy könyv, Catharina van Emmerik misztikus elmélkedései. Minden felolvasást az öregasszony kedvenc részletével kellett zárni, amelyben Jézus megkorbácsolásáról volt szó, amit a keresztre feszítés előtt kellett elszenvednie. Az emmeriki szent nem fogta vissza magát, részletesen leírta a megkorbácsolás különböző szakaszait: először egy közönséges korbáccsal verték Jézust, azután jött egy kipihent, erős katona, aki átvette a feladatot, és egy sokágú korbáccsal ütötte, amikor belefáradt az ütlegelésbe, akkor egy újabb katona következett, az ő korbácsa végén horgok voltak, amelyek beleakadtak az áldozat bőrébe. Az öregasszony minden korbácsütést egy koppantással jelzett, csontos ujjaival a szék karfáját ütögetve, közben mindenféle hangok röppentek a szájáról, de nem lehetett tudni, ezek fájdalmat fejeznek-e ki vagy bátorításul szolgálnak. Anna is felfokozott idegállapotba került ilyenkor, összekeveredett benne a Jézus iránti együttérzés a római katonákkal szembeni, illetve, akik előidézték az egészet, a zsidókkal szembeni dühével. Miután remegő ujjaival becsukta a könyvet, lassan-lassan csillapodott felháborodása. – Gyere csak ide... – intett neki az öregasszony. Anna vonakodva közeledett a karosszékhez. A vén ujjak, amelyek nem sokkal azelőtt még ritmikusan a karfát ütötték, most végigsiklottak az ő kövérkés végtagjain. A kislány rezzenéstelenül vette szemügyre a test romlásának jeleit, a májfoltokat a fehér bőrön, a megduzzadt könnyzacskókat a semmibe meredő szemek alatt, a megritkult hajzat alól kivillanó koponyát. – Simogasd meg a fejemet! – kérte az anyó halkan, s belecsípett Anna tenyerébe. Anna nem mozdult. – Bitte, bitte... simogasd meg a fejemet...

33

Ez is hozzátartozik a felolvasáshoz, ráadásként? Végül Anna gyorsan és gépiesen teljesítette a kérést. – A mi Annánk addig imádkozik fizetségért – vigyorgott Heinrich bácsi, és ezt mindenkinek előadta, aki csak hallani akarta –, amíg habzani nem kezd a szája. Annát állandóan Jézusnak a megkorbácsolása foglalkoztatta, és Jézus lassanként teljesen elfoglalta az apja helyét. Minden vasárnap ott ült a nagyapja és a nagynénje között a román kori kis templomban, amely abból az időből származott, amikor a germánok tömegesen felvették a keresztséget. Már régen észrevette, amikor egyszer tekintete körbejárt a templomban, hogy a fehérre meszelt falon van egy relief, amely a szóban forgó bibliai eseményt ábrázolja. Egy szép napon Alois Jacobsmeyer tiszteletes, aki az egyik oldalhajóban zsolozsmázott, arra lett figyelmes, hogy a kislány, kezében egy fából faragott kisszékkel, céltudatosan lépdel a két padsor között, majd jobbra fordul és továbbmegy a több száz éves reliefekig, amelyek Jézus keresztútját ábrázolják. Feláll a kisszékre, és ököllel teljes erőből ütni kezdi a Jézust bántalmazó alakokat. „Nesze!”, visszhangzott bosszúszomjas kiáltása. „Nesze!” Jacobsmeyer tiszteletes idegesen vakarta meg a fejét, nem volt biztos benne, hogy a domborművet épen találja a kis képromboló támadása után.

34

3 Egy pillanatig úgy tűnt, beszélgetésük hangneme indulatossá válik. Lottét kellemetlenül felingerelte az Anna által – nem minden elérzékenyülés nélkül – leírt templombeli jelenet. Egyszerre metszően éles düh lobbant fel benne, ami már eddig is ott parázslott. – S így az egyház kitűnő alibit kínált nektek hatmillió ember meggyilkolásához. – Arcán piros foltok jelentek meg. – Pontosan – válaszolt Anna –, ez pontosan így van. Azért is mesélem el neked, hogy megértsd: ennek a gyökereit már ifjúkorunkban elültették bennünk. – Azt hiszem – Lotte lassan felkelt a székéből –, nem tartok igényt arra, hogy ezt megértsem. Először lángba borítottátok a világot, és most még azt is akarjátok, hogy az indítékaitokkal foglalkozzunk. – „Ti?” Hiszen a saját népedről beszélsz! – Semmi közöm ahhoz a néphez – kiabálta Lotte utálkozva. Hogy lehiggadjon, fennhéjázóan kijelentette: – Én testben és lélekben is holland vagyok. Lehet, hogy valami sajnálatféle derengett a pillantásban, amit Anna Lottéra vetett? – Kedvesem – mondta csitítóan –, hat éven át együtt ajnározott bennünket az apánk, te az egyik térdén ültél, én a másikon. Ezt nem felejtheted el csak úgy. Nézz rám és magadra, öregen és mezítelenül ülünk itt fürdőköpenyben, műanyag papucsban. Megöregedve és jóval bölcsebben is, remélem. Ne vádoljuk egymást kölcsönösen, inkább ünnepeljük a viszontlátást! Azt javaslom, öltözzünk fel, menjünk el egy cukrászdába, van egy az Astrid királynőről elnevezett

35

utcában. Remek süteményeik vannak – s közben az ujja hegyére cuppantott. Lotte haragja elcsitult. Szégyellte, hogy így elragadtatta magát, bólintott. Együtt sétáltak át az impozáns folyosón az öltözőszekrényekhez. Együtt – micsoda szó! Negyedórával később önkéntelenül is egymást átölelve mentek le a monumentális fürdőépület lépcsőjén, önkéntelenül egymáshoz bújtak, esett a hó és a lépcső síkos volt. Az út nem tartott sokáig. Beléptek az egyáltalán nem hivalkodó üzletbe, a szemet gyönyörködtető finomságokkal teli üvegpult mellett hátrasétáltak, ahol egy gazdagon dekorált szobában, prémkucsmás idős hölgyek teljes csendben adták át magukat a kávézás és süteményevés élvezetes, matriarchális rítusának. A mennyezetről egy kocsikerék függött, kis lámpácskái előnyös fényt vetettek a vendégekre, a falon pedig képzeletbeli tájakról készült, megnyugtató, giccses, tiritarka képek lógtak. Merveilleux-t rendeltek, ami nem más, mint a levegő falatnyi rafinált változata, amit tojáshab, felvert tejszín és mandulalevél tart egyben. – Most már tudom, kit hallottam tegnap énekelni. – A kis habdarab, amit Lotte éppen a szájához emelt, töprengve megállt félúton. – Kit? – Tegnap a fürdőben valaki a kölni vicinálisról szóló dalocskát énekelte. Anna felnevetett. – Néha a fürdőszobában bűnbe esem, amikor azt hiszem, senki nem hallja, koloratúrszopránnak képzelem magam. De… eredetileg te voltál az, aki szeretett énekelni. Lotte összeráncolta a szemöldökét. Körülöttük kulturált csevegés hallatszott; néha-néha megszólalt az ajtóra szerelt csengő, és belépett egy behavazott vendég. – Azután kezdtem el igazán énekléssel foglalkozni – javította ki a testvérét –, hogy kimentettek a jeges folyóból. Lotte a deres füvön állt, a széles csatorna partján. Lánytestvérei integetve siklottak el fríz fakorcsolyáikon, hosszú láncot alkotva az egyik szomszédos birtok kertészének lányaival és egy „csatolt” brabanti unokahúggal, aki éppen látogatóban volt náluk. Az unokahúg édesanyja is feltűnt a jégen, egy erős testalkatú asszony, barna

36

filckalapban, rajta egy kacsatollcsokor jelezte a szélirányt. Nagy papírtölcsérből tengerzöld és rózsaszín csíkos mentolos cukorkákat osztogatott a gyerekeknek. – Megyek, meglátogatom az anyátokat – mondta, megfogva Lotte kezét. – Gyüssz velem, kislyány? – Nekifutott, és jókedvűen visítva csúszkált a befagyott csatornán, magával vonszolva Lottét a vidám korcsolyázásba. Így futottak és siklottak a ház felé, az asszonyság valamilyen érthetetlen dialektusban karattyolt bele a világba. Egy sötétzöld, félig elsüllyedt csónakhoz értek, ami a veszélyes zóna kezdetét jelezte, itt eresztették a toronyból a felesleges vizet a csatornába; a gyerekeket figyelmeztették erre. – Tovább ne, tovább ne! – kiabálta Lotte, de a brabanti asszony pont olyan gépiesen kerregett tovább, mint az otthoni felhúzható kismozdonyuk, amit senki nem tudott letéríteni az asztallábak között vezető útjáról. Amikor repedezni kezdett a jég, Lotte ösztönösen elengedte a kezét. Félni nem félt. A lába alól eltűnt a szilárd páncél, s a kristályos talaj megnyílt, hogy befogadja őt az édes, idő előtti halál birodalmába, melyet a légbuborékok áramlatával sodródó hínár és más vízinövények béleltek ki. Feje felett a jég lelkiismeretesen összezáródott. Míg a formák sokfélesége világoszöld, türkiz és ezüst színekben lassan szétfolyt, Lotte sajnálattal gondolt a miniatűr varródobozra, amit Mikulás-este óta magánál hordott alsószoknyája egyik zsebében… Kár a szép új, piros pulóveréért is, és a nemrég született kistestvéréért. Mint egy nyaklánc gyöngyei, úgy fűződtek egymáshoz holland anyukája, apukája, nővérei és húgai – egészen hátul következett Anna, homályosan, egy kötegnyi szűrt fényben. Soha többé, gondolta Lotte. Soha többé nem ehetek ánizsos kétszersültet. A brabanti asszony torkából halálsikoly tört elő, s ez riasztotta a korcsolyázó gyerekeket. Az asszony felé igyekeztek, aki a rémülettől dermedten már mellig elmerült a vízben – nagyra tátott szájából nem jött ki több hang. Kalapja még mindig egyenesen ült a fején; csak a tollak mozogtak. – Lotte… hol van Lotte? – kiáltotta élesen Jet, a legkisebb lány. Leoldotta a korcsolyáját, hazaszaladt, és ügetve jött vissza édesanyjával. Az asszony hason csúszott a jégen az egyre süllyedő szerencsétlen nő felé. Megpróbálta a nehéz testet a hóna alá nyúlva

37

kiemelni a vízből. De a megkövült, iszapba gyökerezett kolosszus nem mozdult. Ekkor már a kertész felesége is sikoltozva szaladt feléjük. Mivel nem tehetett semmit, a partról figyelte a mentőakciót, és a haját tépte. Jajveszékelésére végre előjött a férje is, aki, mielőtt leanderek és narancsfák nevelésére adta volna a fejét, egy katonai kórházban volt ápoló. A parton állva darabokra zúzta a jeget, és utat tört magának a fuldoklóhoz. Ugyanebben a pillanatban, a fagyos levegőben felsivított Jet metsző hangocskája: – Uram, uram… itt fekszik Lotte… Lotte, a nővérem, itt fekszik! – Remegő ujjal mutatott egy helyre, ahol Lotte műszőrme kabátkájának a csücske átderengett a jég alól. A kertész szakavatott pillantást vetett sógornőjére, magára hagyta, és a jég alá bukott. Egy örökkévalóságba telt, amíg ismét felbukkant az élők világába. Lotte ruhájából csöpögött a víz. – Hagyd már abba! – mondta vizet köpködve Lotte anyjának, aki még mindig kétségbeesetten rángatta a sógornője testét, de nem tudott mást megmenteni, mint a ragadós selyemcukorkákkal teli papírtölcsért. – Már rég halott. – Szabad kezével a kis vércsíkra mutatott, ami a nő szájának bal sarkából csordogált. Egyetlen, Lotte elernyedt testére vetett pillantás elég volt ahhoz, hogy minden reményt feladjanak. De a kertész, aki nem a semmiért halászta ki őt a Léthéből,1 nem volt hajlandó feladni. Lottét mezítelenül az ebédlőasztalra fektették. Fél órára becsülték azt az időt, amit a jég alatt töltött. A kertész felváltva szájon át lélegeztette, és a testét ütögette, aztán egy, az anyja által a kályhánál megmelegített ruhával dörzsölgette. Kétségbeesetten küzdött, amíg csak bugyborékoló hang nem jelezte a légzés megindulását. Így masszírozták-pofozták vissza Lottét lassan az életbe, hála egy olyasvalaki makacs kitartásának, akinek igazából a növények életben tartása volt a szakmája. Teljesen csak az anyja ágyában tért magához, a kíváncsiskodók gyűrűjében, akik az orvosi csodát jöttek megszemlélni. Ő maga nem volt igazán meglepve. Évekkel ezelőtt Käthe néninek esett meg a szíve rajta, később egy ismeretlen kézen fogta és Hollandiába hozta, s most egy vadidegen asszony magával rántotta a jég túlsó felén lévő világba. Reagálhatott volna másként is Lotte, mint higgadtan arra 1 Léthe:

a görög mitológiában a felejtés folyója. A halottak, mielőtt Hádesz birodalmába léptek, ennek a folyónak a vizéből ittak, hogy elfelejtsék előző életüket. (A ford.)

38

a sors sémára, amely szinte szépséges felelősséggel és elszántsággal lépett újra működésbe? Odalent, a földszinten most egy másik vízbefúlt feküdt kiterítve az ebédlőasztalon. Kalapját a hasára helyezték, kezét összekulcsolták a mellén, s olyan volt, mint aki zavartan kopogtat a mennyország kapuján. – Az én hibám, hogy meghalt – kiabálta a kertész felesége, fájdalmasan előre-hátra ringatva magát egy konyhaszéken. – Isten megbüntetett engem! Láttam Lottét a jég alatt lebegni, de nem szóltam semmit. Azt gondoltam: ha szólok, Maga elengedi a nővéremet, és akkor ő megfullad. Lotte anyja helyreigazította: – Ne akarja ezt bemesélni magának! A maga nővérének a szíve azért mondta fel a szolgálatot, mert éppen ebéd után volt, ezt a maga férje is megmondta. Lottét pedig azért sikerült megmenteni, mert még nem ebédelt. – De hát olyan finomat főztem – panaszolta a kertészné –, csirkemájat savanyú káposztával és sült szalonnával, ettől csak nem hal meg az ember. Amikor legközelebb iskolába ment, a kislánynak, aki rövid ideig halott volt, megengedték, hogy a kályha mellé üljön. Ismét a régi volt, egy kis szépséghibával: beszélőképessége nem olvadt fel teljesen. Olyan erősen dadogott, hogy a kályha mellett üléshez szerzett előjogát megvonták tőle, mivel a szóbeli feleletek kifogtak rajta. Túl sokáig tartott, mire el tudta volna mondani, amit akart. Gondolatai és azok kifejezése között egy kis szörnyeteg lapult, aki visszavonta a szótagokat, mielőtt azok a kislány száját elhagyhatták volna. Emberfeletti erőfeszítést igényelt, hogy ezt a visszahúzó erőt áthágva beszélni tudjon, agya megfeszített munkát végzett, szíve tombolt, begörcsölt nyelve tehetetlenül mozgott. A bejáratnál egy könyörtelen cenzor állt, aki szinte semmit nem engedett át. Anyukája rájött, hogy amikor Lotte a többiekkel együtt énekel, akkor nem dadog. Tiszta hangja mindig kihallatszott, kívülről tudta az összes strófát, és könnyedén improvizált egy második szólamot, anélkül, hogy egyetlen szónál is elakadt volna. A futballpálya mellett húzódó homokos ösvény egy bükkfákkal szegélyezett fasorra ért ki, mely egy régi villákból álló lakónegyeden keresztül a rádióstúdióhoz vezetett. A gyerekkórus minden héten énekelt a rádióban. Lotte anyja Gazella kerékpárján odabiciklizett

39

a gyermekkórus karnagyához, hogy adjon egy esélyt Lotténak. Azt, hogy ő volt a legkisebb, bőven ellensúlyozta a hangja, ami még egy egyszerű gyermekdalocska béklyóiban sem veszített semmit tisztaságából. A karnagy minden héten kiválasztott egyet az újonnan jelentkezők közül, aki szólóban elénekelhetett egy maga választott dalt. Lottét egy narancsosládára állították, hogy elérje a mikrofont. A mesterkélt szituáció nem befolyásolta; a dadogástól való szétszórt félelem, mely tudatalattijának küszöbén – egyik szemét nyitva, a másikat csukva tartva – mindig ott bóbiskolt, egy csapásra eltűnt, amikor belekezdett a dalba. Pillantását a karnagyra irányította, akinek ősz sörénye pálcájának lendületével együtt szálldosott a levegőben, és megakadás nélkül énekelte kedvenc dalocskáját, s a „Hollandiában áll egy ház” betöltötte a nappali szobákat. Néhány nappal később képeslapot hozott neki a postás. „Csodálatos hangod van”, állt a lapon cirkalmas kézírással, „remélem, a szüleid kihasználják”. – Persze a karnagyot deportálták a háborúban – sóhajtott Lotte. – Zsidó volt. Kényelmetlen csend telepedett rájuk. Hogyan lehet bármit is elfelejteni, töprengett Lotte, és lopva Annára nézett. Résen kellett lenned ennek a népnek minden képviselőjével szemben. – Tulajdonképpen nem tudom, helyes-e – tétovázott –, hogy itt ülök, eszem a tortádat, és úgy teszek, mintha minden rendben lenne. Anna felpattant. – Ki mondta, hogy úgy kell tennünk, mintha minden rendben lenne? Én egy olyan kultúrában nőttem fel, amelyiktől te undorodsz. Mert te még időben megszabadultál tőle. Hadd meséljem el neked, milyen lett volna az életed, ha maradsz. Hadd… – Ismerjük az előtörténeteteket – szakította félbe Lotte fáradtan. – A versailles-i megaláztatás. A gazdasági válság. Anna megrázta a fejét. – Hadd mondjak el neked valamit arról a helyről, ahol a zsidók betöltötték az életünket, az én életemet, a háború előtt. Vidéken. Rendeljünk még egy kávét és figyelj! Nagyapa haldoklása évekig tartott. Alig jött elő a kályha mögül – csak a meleglevegő-felhőben nem zörrentek egymáshoz a csontjai.

40

Még egyetlen alkalommal, egy tikkasztóan meleg napon kibotorkált és leült a ház előtti padra. Anna melléje telepedett. Fekete homokfutó tűnt fel; a bakon egy idős asszony ült, az özvegyek viseletében – szürke hajtincsek tapadtak izzadt arcára. Nagyapa egyik testvére volt, aki hat kilométerrel odébb, egy nagy majorságban lakott. Húsz éve nem látták egymást. – Trude, hát te mit keresel itt? – csikorogta az öreg. – Na ja, ha te nem látogatsz meg engem – mondta az asszony hetykén, kivillantva három megmaradt fogát –, akkor nekem kell eljönnöm hozzád. A szűkölködő majorság minden terhe Heinrich bácsi vállára nehezedett, aki, akárcsak halott bátyja, jobban szeretett olvasni, mint tehenet fejni. Az alsó-szász favázas házhoz tartozó istálló ajtaja felett az építés éve, 1779 óta ez a felirat ékeskedett: „Giebst du o höchster Gott – was du von uns erheissen – das wollen wir in Pflicht – mit höchster Erfurcht leisten.” Egy prófétai mottó, a „kötelességre” helyezett hangsúllyal. Miközben Liesl néni ide-oda futkosott a háztartás, a csirkék és a konyhakert között, Heinrich bácsinak a legnagyobb erőfeszítésre volt szüksége, hogy megossza figyelmét a nyomtatott betűk, illetve ötven sertés, négy tehén és borjaik, egy igásló, huszonöt hold saját és hat hold haszonbérbe vett föld között. Még az üzleti ügyek intézése közben sem hagyta félbe olvasmányait. Amikor az állatkereskedő, Rosenbaum papa megjelent egy eladó tehén hírére, Heinrich bácsi akkor is könyvvel a kezében ült a konyhában, és az alku hagyományos játéka közben rendületlenül olvasott tovább. – Mennyit akar érte? – csapta össze húsos kezeit Rosenbaum papa. Kalapját úgy viselte, a tarkójára tolva, mint a chicagói gengszterek. Szögletes mellkasán antik óralánc függött. – Hatszázat – mormolta Heinrich bácsi anélkül, hogy felnézett volna. – Hatszázat? Ne haragudjon, Bamberg, ez mégiscsak nevetséges! Betegre röhögöm magam! – Homéri kacajban tört ki, Heinrich bácsi éppen elmerült egy lebilincselő részben, Anna pedig láthatatlanná vált a konyha egyik sarkában. Amikor abbahagyta a nevetést, Rosenbaum hosszas fejtegetésbe bocsátkozott az állatok ára és az országban uralkodó pocsék gazdasági helyzet közötti összefüggésről. Hova vezet ez? Négyszázat tud ajánlani, egyetlen pfenniggel sem

41

többet. Heinrich bácsi egy szót sem szólt. – Négyszázötven. – Semmi válasz. – Maga tönkre akar engem tenni! Így nem tudok üzletet kötni! – Rosenbaum papa kimasírozott a konyhából és hangosan bevágta maga mögött az ajtót. A kabátja egyik csücske az ajtórésbe szorult, ez arra kényszerítette, hogy ismét felrántsa az ajtót. Sziszegve húzta magával a kabátját. Majd hallották, ahogy hangosan lamentál. – Tönkremegyek! Éhen hal a családom! – Beszállt Wandererjébe, beindította a motort, de aztán kiszállt, és visszament. – A lelkem, meghal szegény lelkem! – A fenyegetés és önsajnálat litániája verődött vissza a közönyös olvasót körülvevő láthatatlan falakról. Miután háromszor eljátszották ugyanezt, végül Rosenbaum elővette óráját a mellényzsebéből. – Már egy órája fáradozom itt, így kárhozatra jut a boltom. Rendben, megkapja a hatszázat. Később, amikor már számtalan esetben szem- és fültanúja volt ugyanennek a rituális ceremóniának, Anna megértette, hogy a két fél számára az állatok adásvételének végeredménye már előre tudott volt, és az alku csak szórakozást jelentett mindkettőjüknek. Készült egy osztályfénykép. Az ötvennégy gyerekfej között, a harmadik sorban balról a kilencedik volt Annáé. Még mindig fekete ruhában, fején egy lazán megkötött, lelógó fekete masnival, mereven nézett a fényképezőgépbe. Míg a többi gyerek szorosan egymás mellett állt, Annát légüres tér vette körül, mintha a gyerekek ösztönösen attól tartanának, hogy a honvágy ragályos. Mégis túlélte, hogy a falusi ifjúság mintegy cserépszavazással kiközösítette, és veleszületett bátorságának köszönhetően végül is elnyerte osztálytársai bizalmát. Amikor levetette a gyászruhát, kapott egy gallér nélküli, minden évszakban viselhető, galambszürke anyagból készült ruhát, ami vele nőtt. Ahogy centiről centire nagyobb lett, úgy kapott egyre több állandó feladatot a majorságban. Egyetlen szabadnapja volt az évben: a kirándulás a közeli Wewelsburgba, egy középkori várba. A nyírfakéreggel és színes papírral feldíszített szénásszekerek elé parasztlovakat fogtak, és mindenki azért verekedett, hogy Hétpróbás-Heini, egy gazdag paraszt szekerére ülhessen, akinek gyors és könnyű lovai voltak. Útközben megfeledkeztek az egyre szűkösebbé váló mindennapi életről, és teli torokból énekelték a vándordalokat.

42

Elég sok mindenről kellett megfeledkezniük. Például a városokban élő milliónyi munkanélküliről, akiknek nem volt pénzük, s így a parasztok által leadott vajat, krumplit és disznóhúst állandóan visszaküldték a kereskedők. Azt, hogy a föld bérleti díja, a műtrágya és az adó miatt már semmit nem tudtak megfizetni, és csak álmodozhattak egy pár új cipőről vagy egy gombolyag gyapjúfonálról, amiből megstoppolhatták volna a zoknikat. A Ruhr-vidéken nagy volt az ínség. A munkanélkülieket falura küldték, hogy élelemért és szállásért cserébe a parasztoknak dolgozzanak. Ezután jöttek a gyerekek, akiket az egyház minden, ilyen irányú igényét bejelentő parasztasszonyhoz eljuttatott. A sápadt, kedvetlen gyermekek rejtélyes származása és az egyház szinte metafizikai közvetítő szerepe olyan erővel hatott Anna és barátnői képzeletére, hogy még egy játékot is kitaláltak: „Jönnek a Ruhr-vidékiek” néven. Egy bottal képzeletbeli falut, templomot és elszórt majorságokat rajzoltak a ledöngölt földre. Felváltva játszották az anya szerepét. Ez elhozott egy Ruhr-vidéki gyereket a templomból, végigsétált vele a falun, majd bevitte egy maga firkálta házba. Az, hogy utána mi történt, nem izgatta őket – a játék egy szegény gyermek befogadásáról szólt, ami csiklandozta ébredező anyai ösztöneiket. Anna, aki rokoni érzéseket táplált a hontalan gyermekek iránt, szenvedélyesen részt vett a játékban mindaddig, amíg az váratlanul valósággá nem vált Nettchen személyében, akit Liesl néni hozott a házhoz. Hús-vér Ruhr-vidéki gyerek volt, sovány és maszatos, Liesl néni kezét fogva lépett be kitaposott cipőjében a házba. Két hosszú, barna copfját a feje tetején megtűzték, ujjait le nem vette volna varas ajkáról. Mindenre, amit mondtak neki, titokzatos nevetéssel reagált, de ő maga meg se nyikkant. Először azt hitték, hogy Nettchen nem tud beszélni, de amikor végül feloldódva hebegni kezdett, kiderült, hogy egyszerűen csak nincs túl sok gondolat a fejében. Az iskolában nem tudott lépést tartani a többiekkel. Kijavított házi feladattal jött haza – a palatábla aljára ezt írta a tanítónő: „Kedves Anna! Nem szégyelled magad, hogy ilyen feladatmegoldással engeded el Nettchent az iskolába? Nincs időd arra, hogy segíts neki?” Anna felvette a kesztyűt. Estéről estére Nettchen elhanyagolt értelme csiszolásának szentelte magát. Legnagyobb megrökönyödésére, erőfeszítései nem hoztak gyümölcsöt. Nettchen csak titokzatosan nevetgélt minden kérdés után, adós maradt a válasszal, s ez kétségbe ejtette Annát.

43

– Minek erőlködsz annyit? – kérdezte Heinrich bácsi lakonikusan. – Nettchen így sokkal boldogabb, mint te vagy én, nem? A szerelem viszont érdekelte Nettchent. A Lippe partja körül lakó összes fiú közül a legcsinosabb beleszeretett Liesl nénibe. Leon Rosenbaum minden vasárnap eljött a majorba egy csokor virággal. Egy rozsdamarta kerti padon, ahonnan egy ágyás fiatal káposztapalántára nyílt kilátás, beteljesíthetetlen szerelmük az idő előtti vég felé igyekezett. Arról, amit egymásnak szerettek volna mondani, hallgattak. Ehelyett szorosan fogták egymás kezét, és semmiségekről dadogtak, melyek rögtön levegővé is váltak. Anna és Nettchen a köszmétebokrok mögött lapultak, és valami határozottabb fellépésre vártak. Néha Leon adott egy ártatlan csókot Liesl néninek. A lány keble sóvárogva hullámzott, az aranykereszt vele emelkedett fel s alá, s Nettchen megmarkolta Anna karját. A pénteki liturgia alatt Annára valami homályos sejtelem telepedett, érezte, hogy összefüggésnek kell lennie a közeledési kísérletek bizonytalansága és egy örökké visszatérő, térdepelve elmondott passzus, a „Flectamus genua” között: „Imádkozzunk az egyházért, a pápáért, a püspökökért, a kormányért, a betegekért, az utazókért, a hajótöröttekért…” Egyetlen csoportot sem hagytak ki, még a zsidókat sem. Amikor utolsóként ők is sorra kerültek, a hívők mindannyian felegyenesedtek a térdeplésből – mégiscsak a zsidók voltak azok, akik gúnyolódva letérdeltek Jézus elé, e szavakkal: „Te, zsidók királya!” Az imádságot ezzel fejezték be: „Urunk, Istenünk, távolítsd el a fátylat a szívükről, hogy ők is felismerjék a mi urunkat, Jézus Krisztust.” Amikor Leon rájött, hogy minden próbálkozásának akadálya az aranykereszt, felhagyott a látogatásokkal. Liesl néni tompa hallgatásba burkolózott. Heteken keresztül vaktában végezte munkáját, míg végül olyan elhatározásra jutott, ami tulajdonképpen a filléres ponyvákban fordul elő: kolostorba vonult, a klarisszákhoz. Búcsúzáskor hevesen magához szorította Annát, és gyengéden homlokon csókolta; idegesen előhalászta Leon recés szélű fényképét fekete csatos táskájából, amit a kolostor kapujában le kell majd adnia, és Anna kezébe nyomta. Távozásával egyre mélyrehatóbb változásoknak adta meg a kezdő lökést. Nettchent visszaadták az egyháznak. A nagyapa, aki mindent látó szemét egészen az utolsó napig rajtuk tartotta, növényszerű

44

létezését felcserélte az örökkévalóságra. Behavazott temetőben temették el, felesége mellé, aki tizenöt évvel megelőzte őt. A temetés után, a tanyán, Heinrich bácsi Anna vállára tette a kezét. – Látod, Anna, már csak mi ketten maradtunk, meg az állatok. Holott egyáltalán nem vagyunk parasztok, se te, se én. Gyere, lássunk munkához! A sorscsapás hősies elfogadása Annát az apjára emlékeztette, aki ugyanígy megbékélt betegségével. Önkéntelen mozdulattal megragadta nagybátyja kabátját. Ha még ő is meghal, gondolta, tényleg egyedül maradok.

45

4 – Tucatnyi levelet írtam neked – sóhajtott fel Lotte –, a kerti lakban feküdtem és írtam. Anyám különleges levélpapírt vett nekem, a bal felső sarkában árvácskák voltak. Minden levelem így végződött: „Drága Anna, miért nem válaszolsz? Mikor látjuk egymást újra?” – Szerintem minden levelet elcsíptek és eldobtak, miután paraszti kíváncsiságukból adódóan elolvasták azokat. És én még azt hittem, elfelejtettél. Pillantásuk körbekalandozott a többi asztalon. Mindketten hallgattak. Itt ültek, majdnem hetven év elmúltával, és mégis rászedettnek és csalódottnak érezték magukat; nem tudták, mit kezdjenek az érzéseikkel. Vajon a többi itt ülő selyemblúzos, arany fülbevalós, gondosan kirúzsozott ajkú hölgy élete is félresiklott ilyen félreértések miatt? Anna gúnyosan felkacagott. – Min nevetsz? – kérdezte Lotte gyanakvóan. – Azon, hogy a felháborodásom ennyi év után mit sem vesztett az erejéből. – Anna az asztalon dobolt az ujjaival. Jól emlékezett a napra, amikor úgy döntött, Lotte bizonyára belehalt abba a betegségbe, amiből Hollandiában kellett volna kigyógyulnia. És senkinek nem jutott eszébe, hogy értesítést küldjön neki a testvére haláláról. Lehet, hogy a nagyapja megkapta, de hallgatott róla, nehogy Anna kiboruljon. Így ölte meg Lottét, mivel egy halott Lotte elviselhetőbb volt, mint egy olyan, aki egyszerűen csak elfelejtette őt. Ezenkívül az elhalálozás a családi hagyományok közé tartozott. – Mintha egy regényben olvasnánk – jegyezte meg Lotte. Szinte érezte az időt elsuhanni maga mellett. Még mindig hallotta anyját Annáról beszélni, ahogy teljes együttérzéssel azt mondja:

46

„Az a szegény gyermek, micsoda barbárokhoz került.” Eme minősítés okán, amit német anyósától vett át kritikátlanul az asszony, Anna sorsa még inkább rejtélyessé vált. Vajon Anna is ugyanolyan barbár lett? A barbároknak nincs levélpapírjuk? Így talált ki mindenféle mentségeket Anna számára, hogy ne kelljen azzal szembesülnie: Anna egyszerűen csak nem válaszolt. Heinrich bácsi és egy zsírosparaszt törékeny, szőke lánya közé szigorú íratlan szabályok álltak, melyeket leginkább számokban lehetett kifejezni: az állatállomány nagysága, a cselédek száma, hány hektár földdel rendelkezik. Martha Höhnekop személye révén, aki mindenben ennek a lánynak az ellentéte volt, a férfi megpróbálta választottja képét kitörölni magából. Heinrich bácsi a lövészegylet bálján ismerkedett meg Marthával. A rang, a hivatal és a vagyon uralma elleni dacból olyasvalakire vetett szemet, akinek nem volt mit veszítenie. A lány egy tizennégy gyereket számláló család legidősebb sarja volt. Apja egy kocsmát tartott fenn, amit messze elkerült mindenki, aki egy kicsit is adott magára. Heinrich bácsi azonban részeg volt, Martha Höhnekop pedig megszerezhető. Egy napon bemasírozott Anna életébe. Nagy, haragos léptekkel, melyek éles ellentétben álltak menyasszonyi ruhájának krémszínű csipkéjével, trappolt be a levegőtlen nappaliba, rózsákból és lángvirágokból álló csokrát az asztalra hajította, és fújtatva belehuppant nagyapa karosszékébe. Fellélegzett: a városháza, a templom, az ünnepi ebéd, a kulturált és megnyerő viselkedés kimerítette. Anna alaposan megnézte magának. Erőteljes nő nagy, lapos arccal, keskeny ajkakkal és széles arccsonttal; afelett mélyen ülő, ferde, kiismerhetetlen és titokzatos szemekkel. Sima, fekete haját feltűzte, a rózsa, amit aznap reggel beletűzött, egész nap tartotta magát, most már lassan kezdett kicsúszni. Orcái természetellenesen pirosnak tűntek. Anna arra gondolt, ez az esküvő miatt van, de később kiderült, azt az arcpírt valósággal rátetoválták, mintha sohasem múló izgalmi állapotban lenne. – Küldd már ágyba azt a gyereket! – mondta Heinrich bácsinak, kezével Anna felé intve. – Még csak most házasodtunk össze, és máris milyen nagy lányunk van – válaszolta a vőlegény, hamiskás nevetéssel. – Nem sokan tudnák ezt utánunk csinálni. – De a menyasszony, akinek

47

már elege volt Anna leplezetlenül vizslató pillantásából, nem találta viccesnek a helyzetet. Az egyetlen dolog, ami Martha Höhnekopnál működött, a méhe volt. Minden évben szült egy gyereket. Ezenkívül semmiféle elvárásnak sem felelt meg. Kilenc órakor, amikor ásítva és fejét vakargatva felkelt, Heinrich bácsi munkanapjából már négy óra eltelt. Ezután harsány modora miatt azt az illúziót keltette, hogy a háztartással törődik, de igazából csak föl s alá trappolt a kis lakóhelyiségekben nagydarab testével, mint valami természeti erő, anélkül, hogy ennek bármi eredménye lett volna. Sok munka maradt volna elvégezetlenül, ha nincs körülöttük egy tizenegy éves, jogfosztott kislány. Egy kislány, aki tulajdonképpen nem volt senkié, de az asztaluknál evett és velük egy fedél alatt aludt. Aki lusta, az legyen okos. Martha néni megértette, hogy ezzel az úgynevezett unokahúggal nélkülözhetetlen munkaerő hullott az ölébe. Minden újabb baba megszületésével kicsit összébb zsugorodott az Annában lakozó gyermek, a helyébe költöző igás állat pedig egyre nőtt. A hét minden napja tehénfejéssel kezdődött – a tejeskannáknak hatkor már kinn az utcán kellett állniuk. Ezután következett a disznók, lovak, tehenek, borjak és a csirkék etetése. Ivóvizet kellett nekik szivattyúzni a kútból, az istállót ki kellett takarítani, a mosléknak valót megfőzni, a teheneket lecsutakolni. A tevékenységek eme láncolata volt a reggeli munka, ennek párja pedig az esti munka: délután négy órakor – iskola után – elölről kezdődött az egész. Ha afféle kandallópárkányra állítható képben kéne megörökíteni, akkor két térdeplő, meggörbült hátú rabszolgát látnánk – közöttük pedig könyörtelenül ott ketyeg az óra. Álmaiban elképzelt élete – hogy egy gimnázium tanulója – egyre valószínűtlenebbnek tűnt. Ebben az álomban élete az eredeti terv szerint folyt tovább, ahol apja magas követelményeket állított intellektusa elé – s a tehenek és disznók sehogy sem illettek a képbe. Két tanító és egy plébános nagy naivan ellátogatott hozzájuk, hogy meggyőzzék Heinrich bácsit arról, ennek a lánynak a gimnáziumban a helye. A tehetségéről zengett dicshimnuszuk azonban ebbe az egyetlen mondatnyi, primitív érvelésbe ütközött: – Szükségünk van rá a gazdaságban. Hirtelen elhatározásból megkötött házasságának megrázkódtatását Heinrich soha nem tudta kiheverni. Villámakciója talán

48

kamaszos kísérlet volt, hogy egységes családot teremtsen. Az, hogy ezzel sokkal nagyobb szerencsétlenséget hozott a fejére, teljesen nyilvánvaló lett. Csalódottsága ellen úgy vértezte fel magát, hogy dühödt elszántsággal vetette magát a munkába. Arca éles, szigorú parasztarccá vált, egy zárkózott emberé, aki már korán megtanulta, hogy bár agyondolgozza magát, sorsa megváltoztathatatlan, s ezért, tiszta mazochizmusból, még rátesz néhány lapáttal. Ha Anna nem lett volna az ő kis sorstársa a bajban és bánatban, fel kellett volna vennie a harcot azzal az őserővel, amely a feleségének hívta magát. Az egy percig sem volt kétséges, ki lenne a vesztes, ha ezt az asszonyt megpróbálná munkára bírni. A vasárnapi nagymise néhány órára megszabadította a házat Martha nénitől. E lehetőséget használta ki Rosenbaum papa legkisebb fia, hogy egy meleg nyári napon meglepje Annát. Éppen krumplit és zöldséget tett a sertésszalonnából főzött levesbe. Egyszer csak észrevette a párán keresztül, hogy egy fiatalember áll a nyitott ajtóban. Amikor aztán néhány lépést tett a konyha belseje felé, a lány felismerte benne Daniël Rosenbaumot, akivel egy osztályba járt. – Megyek, úszom egyet a Lippében – mondta a fiú hanyagul. – Átöltözhetek itt? Anna szórakozottan pillantott rá. – Miattam aztán nyugodtan – mondta, bizonytalanul felemelve a kezét –, ott a szobában. Úszni a folyóban, gondolta meglepetten, ezt soha senki nem teszi. Senkit nem ismert, aki tudott volna úszni. Miközben a fortyogó leves tetején lebegő buborékokat és zsírkarikákat kémlelte, a Lippe életveszélyes örvényeit látta maga előtt. Amikor zajt hallott a háta mögött, gépiesen megfordult. Az ifjú Rosenbaum mezítelenül állt a lábtörlőn, felálló nemi szervét beragyogta az ablakon beeső napsugár. Kihívó komolysággal bámult a lányra. Anna kezéből kiesett a fakanál. Mintegy függetlenedve a sovány fiútesttől, mely élesen vált el a sötét háttértől, úgy tűnt, a szerszám és annak csúcsa egyenesen őt vette célba, mint egy felemelkedő, éppen támadni készülő kobra. Anna nem tudta, hogy ilyesmi létezik, elutasította, úgy érezte, semmi köze hozzá, és a neki jutott tisztelgés elől kiszaladt a konyhából a fagyalbokor mögé. Reszketett. A messzeségben a Landolinus-templom tornya szigorúan emelkedett a fák koronája fölé. Ez is felfelé mutatott. Anna lehajolt, kiszakított egy fűcsomót, majd a szálakat

49

egyesével széttépte. Hogyan lehetséges, hogy miközben a nagymisét celebrálják, itt ilyesmi történhet – hogyan létezhet mindkettő ugyanabban a világban? Jézus azt mondta: „Legyetek tökéletesek, mint ahogy a mi Atyánk is tökéletes a mennyekben.” Anna kínosan próbálta tartani magát ehhez a parancsolathoz, bár halottak napján erősen próbára tették ebbéli igyekezetét. Novemberben, ezen a napon minden imádság a halottak lelki üdvéért szólt. Néhányan, akik megtehették, hatszor is elmentek a templomba, hogy maximálisan élhessenek a lehetőséggel. De nem csak a kedves halottakért imádkoztak. A legnagyobb áldozat az istentelenekért mondott ima volt: „Tégy valami jót a bűnösökért is.” Anna imádkozott már az apjáért, az anyjáért, a nagyapjáért, és a biztonság kedvéért Lottéért is. Kiért imádkozhatnék még, tépelődött, mi esne a leginkább nehezemre? Ekkor, kéretlenül felbukkant az emlékezetében a lábtörlőn meztelenül álldogáló Rosenbaum fiú, napsugárba burkolózva. Abban a szempillantásban világossá vált, milyen áldozatot kért tőle Isten: miért is ne imádkozhatna egy – tetszőleges – halott zsidóért? Lotte belekortyolt a harmadik csésze kávét kísérő, pohárka Grand Marnier-ba. – Ennyi erővel lehetett volna egy nem zsidó fiú is. – Persze! Csak azért mesélem el ezt, hogy lásd, milyen felemás viszonyban voltam a zsidókkal, és hogyan táplálta ezt az egyház. Most jön a legrosszabb. – Anna felhajtotta az ital maradékát. – Egyszerre csak eltűntek, nem volt többé zsidó a falunkban. Egyik Rosenbaum sem jött többé, hogy felvásárolja az állatokat; egy keresztény kupec vette át a helyét, minden ceremónia nélkül. Én azonban sosem kérdeztem meg: „Tulajdonképpen hová lett a Rosenbaum család?” Sosem, érted? Senki nem kérdezett soha semmit, a nagybátyám sem. – Mi történt Rosenbaumékkal? – Nem tudom! Ha az emberek azt mondják: „nem tudtuk”, az tényleg úgy van. De miért nem tudtuk? Azért, mert egyáltalán nem is érdekelt bennünket! Most magamnak teszek szemrehányást, hogy nem kérdeztem meg: mi lett velük. Lotténak melege lett, szédült. Anna önvádja üresen csengett a fülében – mire mész vele ma már? Körülöttük eltűntek a szőrmekucsmák. A kocsikerékben világító gyertyaizzók fényerejét felére vették a cukrászdában.

50

– Azt hiszem, szeretnék, ha elmennénk – motyogta. Anna felállt, hogy mindkettőjük számláját kifizesse, Lotte hallani sem akart róla. De Anna megelőzte. Már fizetett, amíg Lotte a kabátjának az ujjával vesződött, nehezen talált bele a kezével. A németeket mindenkinél hamarabb kiszolgálták, a márka jó árfolyama miatt. Bár az előbb még a harmincas években bolyongtak, most egy fehér, időtlen világba léptek – a körülöttük uralkodó, kényszerítő csend a nagy semmi előérzetével ajándékozta meg őket. Anna Lotténak nyújtotta egyik karját. Gondolván, hogy útjaik itt szétválnak, megálltak a belga ulánusok emlékművénél a Place Royale-on – egy hős lovaskatona hósisakban vonul a háborúba. – Viszlát holnap – Anna ünnepélyesen nézett Lottéra, és mindkét orcáján megcsókolta. – Viszlát holnap … – mondta Lotte erőtlenül. – Ki gondolta volna … – tette hozzá még Anna. Majd mindketten ugyanabban az irányban keltek át az úton. – Hová mész? – kérdezte Anna. – A szállodámba. – De hát én is arra megyek! Kiderült, hogy mindkettejük szállodája a vasút túloldalán található. – Ez nem lehet véletlen! – nevetett Anna, ismét megragadva Lotte karját. Így sétáltak tovább, a hó hangulatosan ropogott a lábuk alatt. A vasúti hídon megálltak, hogy lenézzenek a behavazott háztetőkre. – Gondold el – merengett Anna –, milyen hírességek tartottak itt fürdőkúrát az évszázadok alatt. Még Nagy Péter cár is. – Ebben a városban még most is van valami előkelő – hagyta helyben Lotte, s kesztyűs kezével letörölt egy kis havat a híd korlátjáról. Az alattuk lévő épületeket arisztokratikus lendület és az elmúlt dicsőség hangulata lengte körül. Ez tetszett neki. A tizenkilencedik század még most is határozottan jelen volt, és felidézte a harmonikusabb és átláthatóbb élet utáni vágyat, ami már mindörökre elveszett. Ha a termálfürdőben a személyzet valamelyik tagja kinyújtotta a kezét, hogy kisegítse a medencéből és ráadta előmelegített fürdőköpenyét, egy pillanatra egy főrend özvegyének vagy márkinőnek képzelte magát, aki magával hozta a komornáját. Továbblépkedtek, az egyik utcai lámpától a másikig, az egyik fénykarikától a másikig, míg végül megálltak egy kéttornyú villa előtt.

51

– Én megérkeztem – mondta Lotte. Az épületet mintha porcukorral szórták volna be, vagy fehér cukormázzal díszítették volna – valószerűtlen, álombéli benyomást keltett. Ez a nap, minden valószínűtlen eseményével együtt, csak álom volt, és Anna, aki ott állt mellette, szintén nem volt igazi. – Egy palota – állapította meg emez józanul. – Én ott hátul lakom, ott valamivel szerényebb minden. Lotte érzékelte a kritikát, de nem volt kedve elmagyarázni, hogy a fényűző homlokzat mögött egy szerény családi panzió rejtőzik. – Még egyszer… kellemes estét kívánok – dadogta. – Alig várom, hogy holnap legyen – sóhajtotta Anna, erősen magához szorítva testvérét. Sokáig tartott, mire Lottét elnyomta az álom. Próbálta megtalálni a lehető legkényelmesebb pózt, hogy ne érezzen fájdalmat. De akár az oldalán, akár a hátán feküdt, folyton a találkozásuk idéződött fel benne, és az ennek következtében keletkezett érzelmi vihar. A lelkében dúló, egymásnak ellentmondó érzelmek megakadályozták, hogy semmivel sem törődve átadja magát az öntudatlan alvásnak. Hogyan mesélem el ezt a gyerekeimnek, ez volt az utolsó gondolata, amikor hajnal felé végre elszunnyadt.

52

VILÁGSZERTE BESTSELLER!

Több mint negyven év után a belgiumi fürdőhelyen, Spaban véletlenül találkozik egymással a 74 esztendős Anna és Lotte, akik ikertestvérek. 1916-ban Kölnben látták meg a napvilágot. Szüleik korai halála után a lányokat elszakították egymástól. A Hollandiában nevelkedett Lotte, akinek a családja a világháború idején bujkáló zsidóknak nyújtott menedéket, kezdetben nagyon bizalmatlanul áll szemben megtalált ikertestvérével. Majd Anna történetét végighallgatva megismeri a fonákját annak, amit saját maga átélt: az egyszerű német emberek háború alatti szenvedését. Míg ő egy nagy család óvó közegében nő fel, Annát a gazdaságot megörökölt nagybátyja és annak felesége, mint olcsó munkaerőt kihasználja, ezért még idejében úgy dönt, hogy saját kezébe veszi élete alakulását. Fiatal korukban, előbb a háború kitörése előtt, később a háború után közvetlenül, a testvérek kétszer találkoznak. De csak a mostani, a harmadik találkozás alkalmával sikerül vitázva, de a másikat jobban megismerve újra közel kerülniük egymáshoz. Tessa de Loo magával ragadó és életteli regénye sajátos képet nyújt a 20. század legsötétebb korszakáról, ugyanakkor elmesél egy nagyon személyes történetet a haragról és a részvétről, a hajthatatlan keménységről és a fokozatos megértésről. A könyv közel egymillió példányban fogyott el világszerte; hogy nemzetközi bestseller lett, ahhoz hozzájárult az azonos című filmváltozat közönségsikere is. (A legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjra jelölték.) „Nagy sikerű könyv. Feledhetetlen, megindító történet.” – SUNDAY TELEGRAPH „Monumentális és magával ragadó, klassz, tehetségesen kigondolt és kidolgozott regény (...)” – MAARTEN ’T HART „Megható és átható jelenetekkel teli” – DER SPIEGEL 2 999 Ft ISBN 978 963 245 078 0

Vörös pöttyös könyvek

érdekes nőknek – pont neked

visszatalálsz

Tessa de Loo

IKREK

IKREK

Tessa de Loo

Tessa de Loo

IKREK