2 Köszönet és utálatnyilvánítás

1

2

Köszönet és utálatnyilvánítás Ezúton fejezem ki köszönetemet azoknak, akik ügyemet segítették. A felsorolás a sok résztvevő miatt lehetetlen, ezért csak véletlenszerűen pár nevet írok. Niranjala Ranaweera (tel: 94-11-2683230) az Austrian Airlines munkatársa. Vállrándítva elküldhetett volna a fenébe, ahogy ezt az átlagos hivatali, vagy céges alkalmazott teszi. Ezzel szemben, midőn közöltem, hogy mit művelt velem a cége, belenyúlt a zsebébe április 13-án 15.3O-kor és átadott 1OO RS-t – amit persze nem fogadtam el, de gesztusa példátlan! Még sok ceyloni alkalmazott ugyanígy járt el velem ezt követően: vasutasok, eladók, étteremtulajdonosok, stb. Ezen emberek számomra az emberiség felsőbbrendű tagjai (szemben a „seggnyalókkal”) akik a hatalommal legalább érzelmileg nem azonosulnak, ha már a hatalom belekényszerítette őket a megélhetési csapdába. D.E.Silva (No 8 Base Line Road Amandoluwa, Seeduwa) Mikor kidobtak a repülőtérről s vidáman ballagtam a semmibe – feltételezem kissé romosan néztem ki – előbb két kókuszdiót ajánlott fel, majd az osztrák légitársaság esetét meghallva, ebédre is marasztalt. Még sokan adtak ajándék ennivalót, pedig az ember önző. Ők is a humanizmus képviselői. Kamburupitiye Wimala Thero (Matara, Buddhista Központ. Station Road No. 24/1) Buddhista pap, aki túl azon, hogy – mint ismeretlennek – hajlékot ajánlott, még igen érdekes előadást tartott a buddhizmus szelleméről. Ő is példája a nemes embereknek. Így - ha nem lettek volna az előbbiekben felsorolt embertípusok, úgy nem írnám e sorokat. Még sok buddhista kolostorban töltöttem el időt. Jámbor Imre igen szerény juttatásért vesződött az általam pokolba kívánt számítógéppel, hogy ezt az anyagot sokszorosíthassam lemezen, s Ön elolvashassa. Sokat gondolkodtam, hogy mi a köszönet ellentéte, de nem tudtam rájönni. Így csak azt mondom, utálatomat és megvetésemet kívánom azoknak az embereknek, akik ostobaságból, szűklátókörűségükből egyéni bírálat nélkül kiszolgálják a hatalmat – legyen az cég, állam, testület, egyenruhás csürhe. Alsóbb rendű emberek, mivel gépek, automaták, egyéniség nélküli bábok a hatalom kezében. Ők csak eszközök, de mégis megnyalják a hatalom kezeit ostobaságból, kényelemből. Ezek a kis emberek csinálják a háborúkat, diktatúrákat – a hatalom vezetője egyedül kevés lenne az emberiség gaztetteinek elkövetéséhez. Még az az elégtételük sincs meg, hogy nevüket borzongással emlegetnék, mint egy Hitlert, vagy Sztálint. Sőt! Talán még komoly anyagi előnyhöz sem jutnak: ők a birkák, akik arra lépnek, amerre a vezérürü kolompol. Az előbbi fejezet humanista embereinek csak annyi elégtételük adatik, hogy a birkák élete nem túl reményteli, általában

3 nyomorult, kápó életből merített elemekkel teli. Az emberiség vigasza viszont, hogy a „piramisépítésben” ők a nélkülözhetetlen elemek. Az Austrian Airlines pilótája a 2oo6. április 11-i OS 9558-as Boeing 767es járaton egy percig sem gondolkodott a következményeken, pedig neki hivatalból ezt kellett volna tennie. Ránézett a zseblámpámra, s döntött: ez pokolgép. Vajh mily elektrotechnikai ismeretekkel bírt? Egy dolgot azért hadd emeljek ki védelmére: egy pilóta az ösztöneivel is vezet. Valószínű, hogy megérezte, mennyire utálom az egész reptéri légkört, a terelgetéseket, a motozásokat, az egyenruhás csürhét, globalizált (számomra) ótvaros műanyag repülőeszközét (megjegyezve, hogy valóban hatékony – e járat régi Handley-Page gépén bizonyára érdekesebb műszaki problémák lehettek ezelőtt hatvan éve, de mégis inkább azon utaznék) Majula Hapuarachchi, (biztonsági őr) akinek csellel megszereztem Kurungalai címét, hogy ide írhassam: a Buddhaloke Road 73-as házában lakik. Ő volt az, aki tudott róla, hogy nincs pénz nálam, mégis érvényteleníttette repülőjegyem, s eltávolított lejárt vízumommal a reptérről. Bár ilyen súlyos következményekkel nem járt az Austrian Airlines budapesti Pesti Barnabás u. 4 sz. alatti iroda II-dik emeleti ügyfeleket fogadó női alkalmazottjának az egész ügyhöz való hozzáállása, de szép példáját adta a lustaságnak, a céghez és nem a humánumhoz való feltétlen hűségnek – különös tekintettel csomagjaim elvesztésére és egy idegen utas csomagjainak hozzám kerülésére vonatkozólag, amit több száz kilométeren keresztül bringáztattam Ceylonban. Morálisan ezt az asszonyságot ítélem el talán leginkább, noha pénzügyileg nem okozott semmi kárt részemre. A sor még soká folytatható: a katonával, aki éjszakára kilökött a colombói csürhe közé, s nem engedte, hogy az aznapra érvényes jeggyel az előcsarnokba maradjak – szemben társával, aki még egy lámpát is a reptér épületének ablakába tett, hogy a bringám össze tudjam szerelni, amivel új életet kezdhettem volna Ceylonban. A motozó egyenruhásokkal, akik tárgyaimat a kukába kívánták hajítani, a Ferihegyi biztonsági szolgálat ostoba rendőreivel, akik 22O ezer forintos jegyem dacára vigyázz-ülésbe kívántak helyezni stb.

4 Mottó: Az embert, ha nem találja a helyét a világban büntetik. Ha azt hiszi, hogy mégis megtalálta, akkor azt elveszik. Így az örök keresés marad.

5

Tartalomjegyzék Köszönet és útálatnyilvánitás 1-ső oldal Bevezetés [a kötet irásáról 5-dik, miért Ceylon? 7-dik, Az út értékelése 8-dik]. Kerékpárral Ceylonban A drágakőgyüjtőknél 9, a fürdés 10, kerékpárjaik 12, a dzsungel 12, piócák 14, elefántcsapás 15, növényzet 16, egy templomrom 18, a speciális,pedálváltós wanderer bringa 23, védelmi berendezések 23, egy „veterán” utikönyv 24, úti célkizűzések 25, a rizsföldön 25, a krokodil 27, a vizesések 29, pokunák 34, swasztika 37, ujra a ceyloni bringákról 39, bringajavitás 40, betegség 42, kőbörcök 43, gyógyfürdő 46, hidak 46, majmok 50, a lepkék 50, a százlábu 52, gyereksereg 52, az utak 52, és a forgalom 53,a zebu 54, a vallások 57, a legyek 58, az utazó megérzései 58, kolostorok 60, és itt a munkám 73, a hangyák 75, egy kis foltocska a nagyszerü buddhizmuson 75, az alvás 77, a temetők 80, ceyloni biccentés 81, a buszbogár 82, a” kiülés” 83, a kamerák és a lopási kisérlet kudarca a beedle miatt 84, belépődij 84, adomák az útikönyvemről 85, vasúti állomások 85, miért utálom az Australian Airlines cégét? 90, konzervatizmus 93, táplákozás 96, a hatóság 97, egy fürdőkád vonzásában 97, a gazemberek üldözése 98, cunami 99, egy beszarás 100 Függelék I. II. III. IV. V.

Szilágyi Gábor tragikus halála 100 Az emlékmüve 105 Térképmellékletek 110 Az l941-es Wanderer kerékpármodell 112 Néhány vízesés leirása 121

6

I-ső kötet

Egy veterán-pedálváltós kerékpárral Ceylonban (Kiegészítő útikönyv)

Bevezetés A kötet írásával kapcsolatban. Midőn e sorokat írom, már biztosan tudom, hogy e kötet csak egy példányban lesz kinyomtatva. Ez több előnnyel is jár, egyfelől az így megtakarított pénzen még újabb utazásokat tehetek, másfelől legalább ennyire lényeges, hogy az átkozott számítógépen kívül semmi más korlátja nincs gondolataim kibontásának. Bár ha az egzisztenciát nézzük, akkor e helyzeten sírni kellene, azonban – mint minden összeomlás – ez is több oldalról körbejárható. Az előző – Afrikáról szóló – kötetemet 5OO példányban nyomattam ki. Egyetlen példány sem került könyvesboltok polcaira, így nem tudom, hogy egyáltalában másoknak hogy tetszik. Most viszont ismerve a könyvkiadásunk helyzetét, nem is próbálkozok. Arra gondolok, hogy az elmúlt évszázadokban a nálam sokszorta nagyobb elmék milyen tömege járta a magának alkotás útját. Ha a zenét tekintjük, elég gondolni Mozart utolsó műveire, vagy Schubert pályafutására, Beethoven végső alkotásaira: olyan remekművekre, melyek nélkül a polgári kultúrát kedvelők élete szegényebb lenne. Ugyanezek a példák hosszan sorolhatóak lennének a festészetből (Csontváry), irodalomból (József Attila, Radnóti), hogy csak gyorsan kiragadjak pár példát. Eredetileg e szöveget a Pedál című folyóirat részére írtam. Időközben a lap pénzügyileg összeomlott. Mégis szerettem volna megmenteni a szöveget, így sok kiegészítést is hozzáfűztem, hiszen egy folyóiratba másképp fogalmaz az ember, mint egy könyvbe. A történéseket, látnivalókat a könyvben sokkal bővebben ki lehet fejteni, a folyóiratban tömörségre kellett törekednem. Sajnos ez sok helyen ment a regényesség kárára. Talán furcsa a megállapításom, de egyfelől a közelmúlt történelmét tanulmányozva, másfelől egyes emberi tragédiák környékén kutakodva úgy látom, hogy az összeomlások környékén egy parányi eufória is lappang,

7 noha nagyon burkolt formában sokszor. Ez a régitől való megszabadulással, valami új kezdetével magyarázható talán. Ez a hangulat egyfelől erők felszabadulását jelenti a korlátok leverése által, másfelől különleges minőségeket szabadit fel. Egy ilyen „Bevezetés” persze e kérdés tárgyalására kevés teret enged, de mégis pár példát hadd említsek: a háborús összeomlások esetét különösen, midőn szűk idő- és térbeli korlátai vannak a cselekvésnek, de az erkölcsi normák összeomlottak, érdekes helyzetek mutatkoznak földrengések, járványok, forradalmak esetén ily szempontból. Hogy megint zenei példával éljek, utalok (Mozart) Don Giovanni-jának hősére, aki szinte az arisztotelészi tragédiaelmélet katartikumával nézi saját pusztulásának nagyszerű színjátékát, ahogy a kőszobor elragadja.(de azért egy sikoly zárja az áriát! - hiába emberből volt ő is) Egy hetet a szökőár tanulmányozásának is szenteltem Ceylonban. Az összeomlás alatt nemcsak a magam egzisztenciájának romhalmazát értem, mégcsak a könyvkiadás helyzetét sem, de még távolabbra tekintve és általánosan fogalmazva az egész országhelyzetet sőt panaszaimat globálisra tágítva a világ ízlését, életmódját, érdeklődését. De térjünk vissza e kötethez. Azt gondolom, hogy legalább két ízlésgenerációnyira vagyok attól a széles közönségrétegtől, mely egy ilyen írást terjesztve olvasna. Már a polgári-dzsentri illetve arisztokratikus olvasóközönségtől is idegen az az utazási forma és szemléletmód, ami a következő oldalakon lelhető, de mégis az igazi váltást a „szocialista embertípus” végezte el. Máris kérem azonban olvasóimat, ne ráncolják homlokukat, mert igenis hatott a szocializmus a közízlésre! Elég gondolni a lakótelepi emberre, a lomtalanítások tárgyi anyagára, a divatra a TV műsorok nézettségére stb. A másik ízlésgeneráció – a gombnyomkodó társadalom – e percekben is rohan át felettem, törekedve a minnél magasabb hatékonyságra. Bizonyára útitársam halála is hozzájárult e cseppet sem derítő helyzetelemzéshez. S mi lesz e kötet sorsa? Első könyvem kéziratát - mely e kötetnek is szemléletét tekintve elődje, s Eötvös Károly: Utazás a Balaton körül c. munkájának folytatásaként szántam - olvasásra kölcsönadtam 1976-ban, de eltűnt. A magyarországi vízimalmokról irt munkám kézirata a múzeumommal együtt elégett. Az útmenti feszületekről és templomi órákról irt munkám elveszett. Ugyanígy jártak azok a munkáim, melyek fényképekkel az utolsó utazásokat foglalták össze: a régi földalatti vasúton, megszüntetett szárnyvonali pályákon gőzmozdonyokkal, a régi fogaskerekű vasúton. Nagyon bánt, hogy elveszett a Kápolnásnyék-Ercsi lóvasúton tett kétnapos utazásom leírása … és a sort sokáig tudnám még folytatni. Nem túl biztató kilátások!

8 Miért éppen Ceylon? Gyermekkoromban, a legkedvesebb kisméretű játékaimat egy arasznyi fém dobozban tároltam. A doboz mind a négy oldalára négy különböző gyorsvitorlás (klipper) képét festették fel egy távoli szigettel – alatta felirattal: Valódi Ceyloni Thea. A doboz még a világháború előtt készült, s azon kevés családi tárgyak egyike volt, melyek túlélték a világégést. Midőn kinyitottam, még évtizedekkel később is betöltötte a szobát a kellemes almárium illattal kevert nemes italaróma. Majd iskolás koromban ebben a dobozban gyűjtöttem a pénzemet. Gimnazista koromban a doboz a detektoros rádió ezüstösen csillogó detektorkristályainak, meg a legféltettebb lemezjátszótűknek adott helyet. Csobánczhegyi kastélyomban e dobozkában tartottam a nagy kovácsoltvas pinczekulcsokat. Amikor télen százéves, telkibányai kőagyagból készült bögrémből forralt borokat szürcsölgettem, a dobozt nyitva a fűszeres bor fölé tettem, csakhogy megmaradjon a doboz illata. A ház leégésekor ezt a megfeketedett, összeolvadt dobozt is szimbolikusan eltemettem. A felirat és a távoli, pálmákkal övezett sziget képe azonban még egy évtizedig motoszkált fejemben, mígnem elindultam. Bár a szövegben még visszatérek e kérdésre, mégis elöljáróban megemlítem hogy Ceylon valaha angol gyarmat volt, s a gyarmati uralom nyomai roppant érdekesek elsősorban építészeti, de kulturnövényzeti, gépészeti, közlekedési szempontból, valamint a fehér emberhez való viszony tekintetében is. Másik szempont, hogy az utóbbi években a rák- és baktérítő közötti területek tartoznak kedvenceim közé a klíma tekintetében. Nagyon szeretem a forróságot, de a bringás utazás szállás- és fürdésviszonyai miatt is indokolt a meleg keresése. A buddhizmus kolostorai, melyek a legszebb helyeken találhatóak - szintén vonzerőt gyakoroltak rám, ahogy egyre inkább ezen életfilozófia felé tartok. Olyan vasúti különlegességeket aligha látni máshol, mint Ceylonban. Most, hogy megfogalmaztam e mondatot, már összefutott számban a nyál, hiszen az egzotikus trópusi gyümölcsöket kívánom megemlíteni. S a lányok?? Engem, akit Budapesten nemhogy a lányok, de már lassan a BKV jegyellenőr sem méltat figyelemre, minduntalan megszólítottak Ceylonban a kedves hosszú, fekete hajú lányok. Hát ezen okok miatt mentem az angol korona legszebb ékességére: Ceylonba.

Az út értékelése E sorok írásakor már több mint egy év telt el az utazás óta, s közben Sziámban is voltam. Mégis Ceylont tartom az eddig bejárt országok közül a

9 megtekintésre leginkább érdemesnek, s csak utána szavazok a mediterráneum szigeteire, tájaira. Rendkívül mély benyomást tett rám az ország az ott töltött hónapok alatt. Annak dacára, hogy hazajövetelemkor feleségem elvált tőlem, mégis, Ceylont nem hagynám ki az életemből. Azonban nemcsak a magam szavaival akarok áradozni. Midőn már bizonyossá vált, hogy útitársam menthetetlen, hazaengedték az Uzsoki úti kórházból. E könyv szerkesztése kapcsán többször meglátogattam, egyre kevesebbet tudott beszélni. Utolsó előtti látogatásomkor megkérdeztem tőle, hogy ismerve a kockázatokat – melyekkel nem is foglalkoztunk az indulást megelőzően – vajon újra utazna-e? A választ már csak egy fejbiccentéssel adta meg: igen. Úgy hiszem ehhez felesleges megjegyzést fűznöm. A II-dik kötet a ceyloni vasúton eltöltött időnket foglalta össze. Szirmai Gábor

10

A fénykép Szilágyi Gábort mutatja egy dórapáluva (bejárat) előtt. Talán tiszteletlenségnek vette az isten, hogy reá támaszkodtak? Ki tudja?

…Konduruwanaból a térkép szerint igen keskeny, meredek homokos csapáson indultunk Alakolawewaba. Nem ígérkezett könnyű útnak, azonban a dzsungel hívásának nem tudtunk ellenállni. Az indulási idő sem volt szerencsés, pont tombolt a déli napfény. Nagyon sok időt eltöltöttünk az őserdő peremén a drágakőgyűjtőknél, akiknek a vezetője a singaléz vendéglátás íratlan szabályai szerint markunkba nyomott egy szép Sabast (átlátszó hegyi kristály), s nem hagyott tovább menni.

11

1-ső kép: az őserdő peremén a drágakőgyűjtők között.

Munkaerői, látván főnökük ajándékozását, egymás után jöttek bringánkhoz, s az egyik a vérpiros dietarival másikuk a rózsaszín kirinkivel, a gyermekek igen stílszerűen az apró ratukatak kis gyolcsba csavart csomagjával kedveskedtek. Mi házi főzetű fináncnemlátta kisüstivel igyekeztünk némi viszonzást adni. Az idő persze a fürdéssel is elment. Amint megláttuk a drágakőgyűjtőket a folyóban követ mosni, a még gyarmati időben épített útpálya nélküli, düledező hídról nagy csobbanással ugrottunk „seggest” a Jodele vizébe. Az előző nap látott Kabareja monitor (kisebb krokodilszerű dög) szerencsére csak emlékezetünkben hagyott nyomokat, viszont ott mélyet. Így az erődemonstráló ugrást választottuk. Már egy hónapja voltunk Ceylonban, s így tudtuk, hogy nyugodtan csak abban a vízben lehet fürdeni, ahol hallani az ütemes csapkodást, amit a csomóba kötött, beszappanozott ruha ad, mikor mosás alkalmával a sziklához verik a lányok.

2-dik kép: Ceylonban a vashidak többsége még a gyarmati időben épült. Bár az útpálya bizony hiányos, de pompás ugrások végezhetők a hídról.

12

3-dik kép: a monitor órákon át mozdulatlanul lapul. A krokodilok a fürdésre áhítozó bringást elemészthetik.

Fürdés után a felmálházott bringákat egyenként átvittük a kibillent hídon, s a helyiek útmutatása szerint a távoli kunyhók felé tekertünk. A kunyhókban csak nappal tartózkodnak, a szürkülettel általában felmásznak létrával a magaslesnek kinéző cölöpökre épült alvóhelyre, vagy a fára, s így nem kell rettegniük a settenkedő vadaktól.

4-dik kép: Kunyhó és magaslati alvóhely.

13 Bár nagyon siettünk, de a rizsültetvényeken dolgozó bennszülötteknek kötelezően kijárt az üdvözlés a fehér embertől. Ez alapvető udvariasság. A földművesek mindig segítőkészek, sohasem támadnak, érdemes jóban lenni velük. Ahogy elhagytuk a pálmalevéllel fedett kunyhókat, az ösvény háromfelé ágazott. Úgy döntöttünk, hogy felfogadunk egy helybelit vezetőnek, hogy megelőzzük a bajokat. A faluban két Lumala gyártmányú biciklit is használtak. E bringa kifejezetten bennszülötteknek készül: szinte elnyűhetetlen. A fékei rudazatosak, ülése rugózott. Nagy áttétele miatt húszötven kiló terhet is cipelnek vele. Érdekessége, hogy karbidlámpa is tehető rá, ha a hatalmas, gyári 12 voltos, és ráadásul még 6 wattos dynamó is kevésnek bizonyul. Vezetőnk próbált lebeszélni az indulásról, de hiába. Akit a dzsungel elvarázsolt, az csillapíthatatlan vággyal újra és újra visszatér. Az egzotikus növények, folyondárokkal benőtt sziklák, a tisztások tavirózsákkal borított vizei a surranó állatok, a vadon elhagyott ültetvényei a vízesések egyenként is elegendőek lennének arra, hogy örökre visszahúzzák a megigézettet. Még mielőtt összezáródna körülöttünk a lombkorona, a dzsungel szó jelentéséről engedjen meg a kedves olvasó egy rövid értekezést! A szó eredete az angol jungle, mely kifejezetten India Himalája környéki mocsaras erdeire vonatkozott. Érdekes utánanézni még a magyar lexikonokban is (Pallas-Révai Új Idők) hogy változott a szó jelentése a múlt századokban, amíg nyelvünkbe mint a zűrzavar és áttekinthetetlenség kifejezése lépett. És nem alaptalanul! A hatalmas mennyiségű csapadék, az erős napfény és az erősen tagolt táj buja növényzetet hozott életre. Biciklinkkel mind nehezebben haladtunk, ahogy nemcsak szűkült az út, de egy vízválasztó felé kaptatni is kellett. Az erdő szélén még – mint minden rendesebb ceyloni útra – szórtak tyruanát a keréknyomba. Ez a szokás éjszaka áldást jelentett, mert a fehéres, átlátszó kristályok szinte világítottak a reflektoraink fényében, de nappal teherként jelentkezett, ahogy a nap sugarait visszaverte. Bár dőlt rólunk a verejték, mégsem panaszkodtunk, mert egyfelől a megszokás, másfelől pedig a gyakori tengeri szellő enyhítette a meleget. Kezdetben még nagy élvezettel haladtunk át a gyarmatosítók fél évszázada otthagyott hídjain, de később mind több lett a gázló.

14

5-dik kép: Őserdei részlet. A hatalmas gneisz kőbörcök a tájékozódást könnyítik, s jó alvóhelyet biztosítanak, mert éleik lekerekítettek, tetejük sík.

15

6-dik kép: Ceylonban a függőhidak gyakoriak, mivel sok a mély szakadék, ezenkívül a theaültetvények kiszolgálásához ez a hídtypus kiválóan alkalmas, hiszen az asszonyok a hátukon cipelik (gyalog) a leszedett thaeafüvet és a munkaeszközöket. A meredek gyalogösvényeken nem közlekednek járművek.

A kígyómarások miatt hordott magas szárú bakancsunkat így mindig le kellett venni. Ennek örültünk is, hiszen ilyen alkalmakkor mindig jól megmarkoltuk a laposfogónkat, s letépkedhettük a fákról ránk ugró heukat (piócákat). Ezek a 2-4 cm hosszú, tollbetétnyi vastag állatkák hihetetlen ügyesen araszoltak a bringán felfele, hogy szívhassák vérünket. Sokan meghaltak már e kis bestiáktól, mert a vérzés sokszor napokig

16 csillapíthatatlan. Az utak eltűnése után nem maradt más választásunk, mint az elefántcsapásokon közlekedni. A csapás szélességére nem panaszkodhattunk, azonban a kéttenyérnyi széles tappancsok olyan benyomást keltettek bennünk, mintha lépcsőn mennénk.

7-dik kép: A kubuk valósággal megfojtja a fát. Érdekessége, hogy önmagába visszanő, s így X alakzatokba hálót képezve pusztítja el áldozatát.

Csak áldani tudtam eszemet, hogy egy elveiben is új rugózási rendszert eszeltem ki, ami főleg a csomagokat, de engem is kímélt a vízzel telt arasznyi mély tappancsokba való zöttyenésektől. A géphangok az őserdőben új jelentést kaptak: egyfelől előnyünkre, mert így a nagyvadakat

17 nem leptük meg, másfelől pedig épp a figyelmet felhívták ránk, ami komoly hátrányt jelentett az elhalálozás szempontjából. Kiváltképp átadtuk volna lelkünket az Úrnak, ha rouge (elvadult, csordából kivert) elefánttal találkoztunk volna. Örömünket leltük a sok letört gally láttán, mert a piócahozam érezhetően csökkent. A hatalmas vimesdoboznyi elefántürülékkupacok kerülgetése sok bosszúságot okozott, kivéve, ha az útitárs szelte ketté azokat. A szokatlan növényzet sok meglepetést adott, melyekből néhány példát mutatok.

8-dik kép: Az élősködő növények más típusa hasonló a mi fagyöngyünkhöz.

18 Kerékpáros tekintetben különösen gonosz növények is akadnak a dzsungelben. Igen jó eredmény, ha csak óránként kaptunk defektet. Mindezek a viszontagságok olyan fokú kimerültséget eredményezhetnek a felkészülés nélküli amatőr utazóban, hogy ez okozhatja vesztét. A mély apátiába süllyedt, eltévedt, defektes bringáját toló utazó már nem fog élménybeszámolót tartani. Vezetőnk a sötéttől rettegett. Egyre hevesebb tempót diktált, s igaz, hogy ő mezítláb tekert és tolta bringáját, de csomagok nélkül. A 23 kilónyi csomag ilyen útra túl soknak bizonyult. Végtére egy elhagyott településre értünk, ahol még a kút iható vizet adott, majd minden rábeszélésünk dacára bennszülöttünk visszaszáguldott. Találtunk még néhány lakható házat, ezekben pár napra berendezkedtünk. A banánligetben akadt néhány kosár gyümölcs, más nem is kellett.

9-dik kép: Viszonylag ritkán látni virágot a vadonban, így meg kell becsülni a látványt.

19 Ceylonban, ha embert lát az utazó, akkor banánt is kap. Fejedelmien éreztük magunkat. Környezetünket módszeresen bejártuk, így pompás fürdőhelyekre tettünk szert. A későbbiekben még a vízesésekről külön értekezek, mert ezek bringás szempontból alapvető jelentőséggel bírtak. Most inkább gondoljunk azonban vissza Kipling remekművére, a Dzsungel Könyvére. Az író sok oldalon keresztül írja le az egyik elhagyott várost a sok közül. A több ezer éves ceyloni kultúra mellett a mi, sok büszkeséggel emlegetett európai kultúránk bizony csak fiatal csitri. Képzelheti a kedves olvasó, hogy a gyerekkor hangulati előképe után mily gyönyörűséggel, milyen mohó kíváncsisággal rohantunk teremről teremre minden egyes megtalált romnál. Igen sok helyen láttunk csodálatos szobrokat, faragványokat pusztulásra ítélve. Mindezek olyan mély élményeket adtak, amiket intézményes keretek között, múzeumban soha nem szerezhettünk volna meg. Az elmúlásnak valami olyan csodálatos varázsa ült ezeken a helyeken, amit üveg vitrinekbe zárt tárgyak meg sem közelíttettek. Sokszor eszembe jutott e látogatásoknál az én elpusztult Csobánczhegyi múzeumom, amelynek összedőlt falai között ugyanilyen mohó érdeklődéssel nézne körül egy szingaléz, s tapogatná torzó szobraimat, motorgyűjteményem rozsdás, olvadt vasait, vagy sok ezer összeolvadt archív lakklemezem mohos kupacait…

1O-dik kép: A szokásos defektszerelés. A pánt mögött a bűnös növény látható a kép előterében. (függőlegesen lógatom a képmezőbe)

20 S most, hogy remélem sikerült egy kis hangulati előkészítést adnom a kedves olvasónak, nézzük meg, hogyan is jutottunk el e mesés helyre!

11-dik kép: Az esőzések tócsái sem könnyítik a velocipédista haladását. A kép Sigiriya környékén készült.

12-dik kép: A fák támgyökereinek nagysága sejtetni engedi a gigantikus magasságukat.

21

13-dik kép: Más helyen inkább a sűrű bokrok jellemzőek.

14-dik kép: Előtérben félvad banánfa, a hegyoldalban theaültetvény.

22

15-dik kép. Ceylon a vizek szigete is. Több százra rúg a vízesések száma. Aki itt dagonyázik, már a temetőben pihen.

16-dik kép. Egy az elhagyott templomokból. A dzsungel bár pusztítja is a romokat, de magába is fogadja azokat, s elrejti a szemek elől. A kép bal szélén Pulleary Ganadevi az elefántfejű isten szobra. Pompás munka, évekig készülhetett, oly kemény kőből faragták pár ezer éve.

23

17-dik kép: A romok hűvösében a felhevült kerékpáros nem tud pihenni, mert lázban tartja a hindu templomrend szokásos építészeti rendszere: a vonalasan egymásba nyíló, néha elágazó szentélyfülkék sora, pazar kőkeretes ajtókkal.

A szokásos módszert alkalmaztam itt is – amit már leírtam AFRIKADAHOMEY című könyvemben: nevezetesen egy különleges, saját építésű, összecsukható géppel repülőn utaztunk a sziget fővárosába – Colombóba. A könyvben leirt változás a kerékpáron csupán annyi volt, hogy a hatalmas hegyekre tekintettel (a legmagasabb csúcs 27OO m magas) egy különleges, 1938-ban gyártott váltót kapott a gép. Ez a váltó–szemben a mai utódaival egyfelől a pedálnál kapott helyet, másfelől olyan erős fogaskerekekkel

24 épült, mint egy mótorkerékpár váltója, ezenkívül a tolóékes rendszerrel kapcsolt rudazatos váltó menet közbeni kapcsolást is lehetővé tett. A PEDÁL című újság 2oo4. augusztusi (4-dik) számában a veterán Wanderer bringa különlegességeit részletesen ismertettem. Előző utazásaim jól bevált saját fejlesztésű szerkezeti elemeit nemcsak meghagytam, de tovább is fejlesztettem. Megmaradt a bringán a 2O wattos világítás, ami éjszaka nagy előnynek mutatkozott. Újításként a könyvemben leirt négyszeres rugózású bőr nyerget is bekapcsoltam a csomagok teherviselő rendszerébe, ami által a rugózási rezonanciacsúcsok elasztikusabbá váltak. Úgyszintén előnyösnek bizonyult az a változtatás, hogy a tengelytávot növeltem 5 centivel. Így a bringa inerciája megnőtt, bukdácsolási lengésideje hosszabb lett. A kedvezőbb súlyponthelyzet miatt a stabilitás természetesen emelkedőn is jobb lett ezáltal. A gép farnehézségét az első teleszkópba tolható csomagtartóval kompenzáltam, ami az őserdei csapásokon megakadályozta a farnehéz biciklik gyűlöletes tulajdonságát, nevezetesen, hogy a hátsó kerék és a kormányszarv szimmetriapontja körül a gép elfordul, majd feldől. Biztos mosolyogtató az európai bringásnak, hogy a vázra erősítve kalapácsot, és egy 25 centiméteres fogót is vittem. De hányszor örültem ennek!: a piócák lecsipkedésétől az alkalmi, gáz(spray)takarékos boxok boxereként, konzervnyitóként, kígyófogó eszközként, az őserdei elhagyott építmények gyökértörőjeként, berozsdásodott, benőtt ajtók nyitójaként, s még számtalan alkalommal bizonyította szükségességét. Ugyanígy a pedál mögötti két literes szerszám- és pótalkatrésztároló is jó szolgálatot tett láncszakadásoknál, csapágycseréknél, fogaskerék-váltásoknál. A gyűlölt bowdenek helyett erős rudazatokat építettem mindkét váltó rendszerébe. A két váltó összesen nyolc sebességfokozatot adott. A GPS, lap-top, mobil telefon, rádióadó csatlakozásán kívül egészen új elektronikus elem is bekerült a bringa agydinamóval táplált egyenáramú 6/l2 voltos hálózatába, nevezetesen egy elektromos nagyfeszültségű generátor. Ez utóbbi a mozgásérzékelőkön, elektromos triggelésű pokolgépeken, valamint a szintén védelmi célú vacuval együtt végre a nappali védelemről is gondoskodott, amit azideig gazdaságosan nem tudtam megoldani. Bár az afrikai bringázásom 27 késszúrása már szépen beforrt, azért figyelmeztetnem kell mindenkit, hogy Ceylonban sem árt az óvatosság, a viszonyok csak kicsit jobbak. Ezenkívül Afrikában egyedül voltam hónapokig, Sri Lankára pedig ketten mentünk, ami a támadások elbírálása tekintetében nem közömbös. Ez a lökőfeszültség-generátor népszerű nevén sokkoló: lenyűgözően jól működött. Most végre megszabadultam az örökös muníció-problémától. A „harmadik világban” a muníció kérdése kerékpáros túránál igen komoly problémát jelent, mert a sok támadás miatt az utazó feléli készleteit, akár gázzal védekezik, akár más eszközzel. Ezzel szemben a nagyfeszültség igen gazdaságos! Menet közben a bringa feltölti a

25 pufferkondenzátort és az akkumulátorokat, s oly bőek a muníciós készletek, hogy luxusra is telik. Fura a kijelentés, hogy miközben az embert állandóan le akarják szúrni, ki akarják rabolni, minduntalan kitépik kezéből a fényképezőgépet, milyen luxusról beszélünk? Nos hadd meséljek el erre egy esetet, amiből naponta egy tucat is akadt. Még reggel, ahogy az erdőből kiértem megálltam az egyik anuradhapurai zöldséges előtt, hogy csillapíthatatlan trópusi gyimölcséhségemet kielégítsem. A zöldséges a szokásos ceyloni gesztussal ingyen kínálgatott körbe a sok ismeretlen csemegéből: magokból, termésekből. A nassolásba nyugodtan belemerülhettem, mert jól tudtam, hogy a söpredék jóllehet azonnal megrohanja a bringát, de a legkiállóbb részeket kezdi forgatni, tapogatni, rángatni, s csak második fázisban – az erő- és figyelési viszonyok felmérése után - kezdi ki a csomagot, s tör ujjacskáival utat a kisebb zsebek izgalmas bicska-, távcső-, kompaszt-, stb. tartama felé. Az előző este pazar újítását pedig amúgy is tesztelni akartam, így csak szemem sarkából figyeltem a matatást. Az újítás lényegét az képezte, hogy kifigyeltem, hogy a söpredék először hova nyúl. Ez a pont – mint a legyeknek a szoba közepébe lógó csillár alsó díszgombja – itt is ugyanúgy: az elemlámpám kapcsológombja volt. Ezt imádta a csürhe: kapcsolgatni, húzni, nyomni. De megelégeltem a sok kapcsolócserét, s a nyugodt táborhelyen, a sokkoló nagyfeszültségét rávezettem a gomb tetejére egy hajszálvékony CuZ huzalon. Azontúl a kapcsoló nem az izzót, de a sokkolót helyezte üzembe. A csőcselékvezér határozottan odalépett bringámhoz, s lenyomta a kapcsolót. A generátor pulzáló csattogása azonnal felhangzott. A nagytestű tamil keze úgy rándult görcsbe, hogy a ládákba akasztott kormányú bringát teljes erejéből magára rántotta, helyben megfordult tengelye körül, majd fejest ugrott a porba. A ládahalom alján még akkor is folyamatosan adta a 2OO.OOO voltos lilás szikraimpulzussorozatokat a sokkoló, szegény tamilom nem tudta elengedni. A dolgot megelégeltem, s a kisfeszültségű áramkört bontottam. Azontúl még napokig tudtam ennél a zöldségesnél vásárolni, a csőcselék láttomra futásban keresett menedéket. Akár készpénzt is tehettem volna a farzsebembe, olyan biztonságban voltam. A régi, különleges, csavarozott Wanderer biciklivázat kénytelen voltam félretenni, no nem azért, mert egy percre is lelkesednék a mai csőbilincsezés nélküli, javíthatatlan vázakért, de a repülőn elférő, kisebb kerekek beépítése okán. A rugózást még beépítettem volna, de a muzeális vázat nem akartam rongálni. A vázból azonban elmentettem a kormányrögzítő berendezést, ami nemcsak a lopásbiztosítás miatt, de más praktikus okokból is jól bevált (kivéve, amikor elfelejtettem egyszer kioldani, s elterültem a porban a debilek nagy örömére). A heves kerékpározási vágyon kívül a másik ok, amiért Ceylonban mentem egy könyv. A könyvet a Magyar Földrajzi Társaság adta ki, a Franklin társulat nyomta. Írója híres utazó, Keöpe Viktor. 1913-ban írta a kötetet. Mivel a könyv leírásai, képanyaga

26 megnyerték tetszésemet, úgy döntöttem, hogy végigjárom azokat a helyeket, ahol elődöm is megfordult. E célra a bicikli látszott a legalkalmasabbnak, mivel nemcsak módszeresen akartam bejárni az egész országot, de fényképfelvételeket is újra el akartam készíteni, azonos helyről. Ez jórészt sikerült is.

18-dik kép: A kormányrögzítő berendezés miatt készülhetett e kép, mert a bringa kereke nem fordult ki letámasztáskor. Az első csomagtartón a sátor és (hegyekbe) a hálózsák. A sziget távoli részein még használják a bödönhajókat, miket egy fatörzsből vájnak ki.

A harmadik célkitűzésként a buddhizmus helyszíni tanulmányozását jelöltem meg, egy kolostorba való hosszabb tartózkodással. A vasutak végigutazása is szerepelt elképzeléseim között. A dzsungelben való életet fűszereztem még azzal, hogy az őserdei túrákat főleg a vízesések irányába tettem. Most pedig mielőtt leírásomban visszatérnék az őserdőbe, röviden a rizsföldekről értekeznék, kerékpáros szemmel. A rizsföldek a síkságokon és a hegyvidékeken is megtalálhatók. A síkföldi elárasztott területek között kerékpárral jól járható utakat lehet találni. A szorgalmas munkások nem jelentenek az utazóra veszélyt, érdeklődésük néha kicsit terhes. Emlékszem olyan esetre, mikor ébredéskor száznál több földműves tapogatta, nézegette sátrunkat. Érdekes módon a moszkitók - noha voltak - mégsem jelentettek csapást. Az utakon tekerő bringás mindenhol talál tanyákat, ahol élelmét kiegészítheti. További előny, hogy minden rizsföldön van olyan szárazulat, ahol kalyibát építettek. Itt az éjszaka jól eltölthető, ha szürkület után megy

27 oda a bringás. Világosban letáborozni ostobaság a látogatók miatt, akik ilymód az utazó további életének attribútumaivá válnak, s ha óvatlan, egy hadsereggel vonul tovább. Az előbbi százas létszámot jóval meghaladó csapattal vonultunk egy alkalommal be egy kis faluba, midőn óvatlanul túl sokat fecsegtünk, túlságosan rossz időpontban, túl sok ajándékot szétosztva. A csapat gyalog, valamint biciklivel követett.

19-dik kép. A rizsföldeken mindig van élet, de a szélén lehet nyugalmas helyet is találni.

2O-dik kép. A földeket jól kiépített gátrendszerek segítségével árasztják el. E képen a távoli vízesés táplálja a gátak mögötti puffertározót.

28 A síkföldi rizsföldek jellemzői a sebes vizű csatornák (a sebes víz kifejezés lényeges a moszkitók miatt!), valamint a puffertározók, melyek a csapadékszegényebb időben is biztosítják az árasztás lehetőségét. Ezek bringás szempontból azért jelentősek, mert a rizsföldek arasznyi, sáros, férges vizében nem kellemes a lubickolás, viszont a puffertározók vize tiszta, mélységük sokszor eléri a tíz métert is. Érdemes búvárszemüveget is vinni, mert a víz átlátszó (kb. l-2 méter az átláthatóság, ami trópusi tavon jónak tekinthető) és a víz alatti növényzet roppant érdekes. A krokodilveszélyre azonban ezúton is felhívom a figyelmet! Ennek a veszélynek a figyelmen kívül hagyása egyszer egészen csúnya következménnyel járt – szerencsére az ostobaság irányába. Balangodától nem messze, a Diwuan vízesésnél egy csodálatosan szép lánynál ebédeltem (azóta is levelezek vele). Mindenben kereste kedvemet, s meg kell mondanom őszintén, hogy tele gyomorral, gondolataimban a lánnyal foglalkozva, elpilledt éberségem. A másnapi randevú angol kifejezésein törtem fejem, s elég szórakozottan ugrottam be a vízesés alvizi oldalán a kavitáció által kivájt pompás, szobányi íves kristályos gneisz kőzetből alkotott természetes melencébe. Vígan buktam alá, s gyönyörködtem a hatalmas dübörgéssel alázúduló víz szivárvány-jelenségében. S e pillanatban észrevettem a veszélyt, amint kb. öt méterre tőlem a két sunyi szempár, valamint a jellegzetes undorító hát nagy örvényléssel pont irányomba beáll. A farhullám örvényeinek vonalába pont beleestem. Mint az őrült buktam alá, s a víz alatt keresve menedéket, isszonyú karlendítésekkel menekültem a sziklafal felé. Mikor már a tüdőm majd szétpattant, fejem nagyot koppant a sziklaszirten, de nem ájultam el. Erőm utolsó lendületével felpattantam a sziklára, s rohantam. Társam, mint a birka úgy nézett. Ordítottam rá, hogy meneküljön, de ő csak értetlenül állt. Végre egy fára felmásztam, s onnét magyaráztam, hogy mi történt. Társam ugyanúgy értetlenkedett tovább. De most már én is visszanéztem a melencébe! A krokodil ugyanott volt, s a farhullámok ugyanúgy kavitáltak! Hülye ez az állat? - kérdeztem magamtól. Bizony az állat nem volt hülye, hiszen nem is állat volt, hanem megtréfált a bella nevű sunyi csiga. A sziklaháton – ami krokodilhát alakúan nyúlt el a vízfelszínen – temérdek fekete csiga települt, ami megtévesztésig azonosnak tűnt a krokodilháttal. A farhullámot pedig a sebes vízáram egy sziklarepedése produkálta. Hát így jártam az álkrokodillal, szerencsére csak bezúzott fejem emlékeztetett a csúnya esetre. A fürdőhelyeken a fürdést természetesen a csőcselék felé is a biztonsági rendszabályok fokozott betartása kell, hogy megelőzze (pénz elásása, kormányzár és sokkoló bekapcsolása, a parton a bringa és a vízbelépés között félúton elhelyezett gázspray, detonátoros ál-pénztárca, amire a csőcselék rábukik stb.). A hegyvidéki rizsföldek kerékpáros szempontból figyelmünket felkeltették, mert a hegyoldalban a földeket öntöző patakban mindig lehetett fürdeni. Ráadásul a hegyvidéki vizeket

29 sokkal tisztábbnak találtuk a síkságok patakjainál. A meredek hegyoldalak terraszos kiképzése emberöltők hagyományőrző szívós munkájával nyerte el azt a csodálatos formát, melyet a lépcsőzetes szabálytalan gátak adtak a csillogó víztükröknek. Az egyes medencék közti számtalan apró vízesés csobogása jellemezte e rizsföldeket.

21-dik kép. A parti növényzettől nem szabad tartani, hiszen az a vizet tisztítja, és a szemet is gyönyörködteti. A felvétel Mihintale szent városában készült.

22-dik kép. A rizsföldek tározói sokszor évszázadosak. E hatalmas szikla vésete bizonyította ezt.

30

23-dik kép. A rizstermelő tájakon még mindenhol használják az évezredes őrlőkövet, mely a három zsák előtt látható. A bal oldali furatba kerül az a fa tengely, melyet bal kézzel forgatnak, a kő közepén a homorulatba pedig az őrlendő rizst teszik.

A velocipédistának a vízesések különös örömet okozhatnak az önmassage miatt. A lezúduló vizek a sajgó izomrostokba új életet lehelnek. Talán a sportorvosok is egyetértenek nézetemmel, ha azt mondom, hogy az oxigénben gazdag vizek nemcsak mechanikus hatásukkal enyhítik a fáradtságot. Ceylonban rengeteg vízesés működik. Útinaplómban 4O darab vízesést részletesen is taglaltam, de több százra rúgott a pár méteres vízesések és vízcsuszások száma. A duzzasztók miatt a síkságon is lelni vízesést.

24-dik kép. A vízesések kavitációs hatásai pompás melencéket biztosítanak. A méretekre a bal oldali gyermekek nagysága támpontot adhat.

31

25-dik kép. A vizek öntéstalaja pazar gazdagságú növényzetnek ad televényt.

32

26-dik kép. A vízesések formái közül különösen érdekes a képen látható typus, melynél egymásra merőleges két sugár alakult ki a sziklatorlaszok miatt.

27-dik kép. A nagy magasságból alázúduló víz köveket is görget, így nem célszerű fejünket szétloccsantani ilymód.

33

28-dik kép. E vízesés szépségét a sok ág adja.

29-dik kép. Döbbenetes, szobányi kavernák a víz által kimosva.

34

30-dik kép. Az alvizi oldal mélysége körülbelül hat méter.

31-dik kép. E vízesés egzotikuma a legyezőalak.

35

32-dik kép. Az utolsó vízeséseket bemutató kép a sátrunkból készült. A sátrat egy terraszon állítottuk fel. A dübörgés dacára pompásan aludtunk. A bringákat kötéllel húztuk fel egy napos munkával.

Írtam már duzzasztókról, tavakról, patakokról, vízesésekről – de nem ejtettem még szót a pokunákról. A pokunák szóértelmezése sok átfedést tartalmaz, de többnyire szent hely közelében létesített mesterséges tavat jelent, mely rendesen sok ezer éves. Nagyszerűségét épp ez adja: többnyire kőbe vájt, vagy kőfallal körülvett, faragványokkal ékített melencék tehát ezek, domborművekkel, freskókkal, a víz felé néző dórapaluvákkal (díszes állatfigurák által őrzött lépcsős bejáratok, holdkővel díszítve). A pokunák bringás szempontból a víz közelségén túl azért jelentősek, mert jó út vezet hozzájuk, valamint tűrhető a csőcselékfelhozatal a vallási kegyhelyek közelsége miatt. Ezen túlmenően ily helyeken mindig kapni számtalan fajta gyümölcslevet, melyet helyben sajtolnak ki. Ezeket persze a zarándoknak készítik, de az áruk is ezért méltányos. Ugyanezért e helyeken temérdek gyümölcsöt is lehet venni.

36

33-dik kép. Az egyik szent tó pazar kő mellvédekkel, vízköpőkkel.

34-dik kép. Mihintaléban tórendszerek épültek sok ezer év előtt, szigetekkel.

37

35-dik kép. A hegyoldalba vájt szent tó a kolostor része.

36-dik kép. A majmok szimbiózisban éltek a víz kígyójával: ahogy a sziklafalon végigrohantak a vízben a kígyó követte mozgásukat, s a vízbe szédülő rovarokat bekapdosta.

38

37-dik kép. Így, amikor a kígyó lelépett a másik oldalra, nyugodtan tudtam feredőzni.

Sajnos a sok száz pokunát nem tudom mind bemutatni, így most egy másik ceyloni érdekességről, a swasztikáról ejtek néhány szót. Európában indulatokat kavar a horogkereszt látványa, de Ceylonban ez természetes, ezer éves szimbólum, amivel temetőkben, épületek homlokzatán, Shiva isten tenyerén, vagy – mint a képen, cégtáblákon is találkozhatni.

38-dik kép. Kis vidéki szatócsbolt, de cégtábláján kétszer is feltűnik a hakenkreutz.

39

39-dik kép. Ugyanez temetőben.

A dolog döbbenetét az adta, hogy erről én – mint amatőr mit sem tudtam. Megérkeztem a vidéki kisváros vasútállomására, ahol jobb karjukat mereven előreszegezve, a jól ismert náci üdvözléssel vártak a vasútállomás rangelsői, élükön az állomásfőnökkel. Fura pillantásokat vetettem rájuk, azt hittem debilek, vagy újfasiszták. Majd kilépve a vasútállomásról láttam a házak homlokzatán ugyancsak a horogkeresztet, majd Shiva tenyerén, legvégül pedig a temetőben két hatalmas oszlopon. Mintha Berlinben jártam volna az l94O-es években. Végül megoldódott a rejtély: a vasutasok azért tartották karjukat, mert így vették át a karikára fűzött küldeményt, a többi horogkereszt pedig semmi közzel nem bírt a náci jelképekhez, csupán vallási értelmezést hordozott.

40

4O-dik kép. Hindu szentély, az Isten tenyerén a horogkereszt.

A ceyloni bringák dynamójáról már írtam. Az alsóbb néprétegek körében a kerékpár alkalmazása igen széles körben elterjedt. Az egyik figyelemre méltó felhasználás a szerencsejáték áruda; biciklin. A bringa csomagtartójára hatalmas kivérzett ólomakkumulátort drótoznak, s ez adja az energiát a kerékpár elejére tákolt lerohadt autómagnónak. A magnó bemeneti körére még a mikrofon jelét is bevezetik, így midőn a szerencsétlen úton járó agya már lezsibbadt a szörnyű imitált zenei lármától, akkor ráordítanak, hogy vegyen sorsjegyet, mert holnap milliomos lesz. A balek persze nyitja a bukszáját. A további csel még az egész műszaki megvalósításban az, hogy a hangszóró tölcséres, amely a beszédhang átvitelére alkalmas legfőképp, így a felszólítás nem eredménytelen – legalább is a hangerőt illetően. Ha valaki bringán utazik Ceylonban, ne ijedjen meg ily pillanatokban. A másik igen elterjedt felhasználási módja a teherszállítás. A módosabb páriák részére olyan bringákat gyártanak, melyeknek felső, vízszintes rúdeleme megkettőzött, így a zsákok súlya alatt nem hajlik meg a felső cső, hiszen az alsó merevíti s a nyereg és a kormánynyak közti távot nem engedi csökkenni. Érdekes statikai megoldás, én inkább vastagabb falú csövet

41 használtam volna. A teherszállító bringák másik érdekes újítására képet is mellékelek. Az első villa rugó szerepének erősítését végezték el gyárilag oly módon, hogy beépítettek egy-egy tolórugót, mely közvetlenül a tengelyre adja át a megnövekedett terhelést. Hazánkban ilyen megoldással nem találkoztam, bár Afrikában láttam ily gépeket.

44-dik kép. Az első villa megerősítése a teher üzemmód követelményeihez. A fék persze rudazatos kivitelű (persze a hátsó is!). A képen látszik a karbidlámpa tartója is. Tetszetős a matricás festés, és agyártó nevének zománcos fém táblája. Egy évszázados technológiák.

Ceylonban a bringa javítása nem okoz problémát – kivéve annak a baleknak, aki high-tech (titánvázas, speciális csapágyazású, rikító színű, elliptikus fogaskerekű, olajos tárcsafékű, stb.) bringát vásárolt magának. De az meg is érdemli, Ceylonban korán halnak a hetvenkedők. Mégis, ha valaki ezt az utat választja, s lelkét az Úrnak ilymód kívánja átadni, ne felejtsen el magára aggatni néhány globalizált csingi-lingit: nevezetesen pár digitális kamerát, néhány rádiótelefont. Színes, új táskájából lógjon ki a GPS és a laptop. A magam részéről inkább más utat választottam, s igaz, hogy a gép húsz kilót nyomott, de mindent tudtam rajta javítani. A fehér ember iránti bizalom ilyenkor is megnyilvánult. Az eset hihetetlen, de megtörtént. Az egyik meredek kaptatón elég gyorsan fogyni kezdett a négyzetes főtengelyre (pedálok fogaskerék tengelyére) kúpos kötéssel húzott hajtókar négyzetmarása. A hajtókar lötyögni kezdett, ami nagyon zavaró a holtpontoknál. Nem a Wanderer cég a hibás, mert én tettem az eredetinél hosszabb hajtókart a tengelyre. A Wanderer patent amúgy 2 milliméterrel erősebb a mai négyzeteknél, így azok nem is jók. Nem maradt más hátra, hogy ne bosszankodjak beilagolni kellett. Ez nem is jelentett problémát. Bementem az első boltba, s vettem egy doboz Wilkinson pengét, s egy jót beilagoltam (beilagolás - régi német, de elmagyarosodott kifejezés: bei lagen = ráfektetés, azaz hézagolás). Ezt a globalizált pengékkel nem tudtam

42 volna megtenni, de nem is nyugat felé indultam. Nos a dolgot nem zártam ezzel le, mert tudtam, hogy a hajtókarnak edzési problémái vannak (próbáljon meg valaki Magyarországon szépen krómoztatni, edzetni…). Így felkerestem egy gépműhelyt, megmutattam a bajt, s finoman céloztam rá, hogy esetleg nem lehetne-e magamnak megcsinálni? Nagy megdöbbenésemre azonnal mutattak az udvaron, megfelelően lerobbant marógépet, esztergagépet, és fémöntő berendezést – s ami még ennél is fontosabb, odaengedtek. Kénytelen voltam magam készíteni a térköztartó gyűrűt, mert biciklimnél a pedál és a rajta csapágyazott fogaskerék nem együtt forgott, mint a globalizált gépeknél, hisz itt is volt egy tolóékes, fogaskerekes váltó. A lánctologatós váltókat részemről még látni sem akarom, annyira elegem van belőlük, olyan silány ótvarnak tartom őket. Majd következett a próba: mit tud a felsőbbrendű fehér ember? Én egy jöttmentet soha nem engedtem volna a kincset érő szerszámgépekhez, de Ceylonban más a helyzet! Azonban bizonyítani is kellett. Körülálltak, és fürkész szemmel nézték, hogy milyen élszögűre köszörülöm a kést, mekkora előtolással triggelem a szánt, hogy húzom meg a tokmányt. Miután a próbát kiálltam, nagy elismerést kaptam: otthagytak, hadd dolgozzak. Pár óra múlva kész volt a gép, s én vígan erőltettem a gépműhely főnökére némi készpénzt és italt. Az átlagos bringaszerviz azonban ennél sokkal nyomorúságosabb képet mutat. Négy-hat ágasfa alatt vergődnek ezek, legfontosabb szerszámuk a kalapács és a vágó. Viszont minden faluban akad kerékpárjavító. Komoly munkára alkalmatlanok, de defektet biztos javítanak. További előnyük, hogy a fehér embernek nem kell a kezét összeolajozni, s ha nem globalizált a bringája, kap alkatrészt (amit esetleg két nap múlva hozatnak).

45-dik kép. Bringaszerviz

43 Csak hátizsákkal haladva is komoly problémát okozhat egy betegség, azonban ha még bicikli is van, akkor a gyengülés végelgyengüléssé fajulhat. Így erre legalább lelkileg fel kell készülni. Általában – legalábbis az első trópusi utazásnál a hasmenés elkerülhetetlen. Talán nem is kell elkerülni, hogy legyen az utazónak megfelelő belső védekezése. Részemről a szoktatás módszerét választottam: az eleinte szigorúan betartott biztonsági intézkedésekre pár hónap múlva fittyet hánytam: ittam patakok és vízvezetékek vizét, az oltásokról elfelejtkeztem, a higéniai előírásokat mellőztem, gyümölcsöket mosatlanul ettem stb. Nem akarom ezt példának beállítani (az ellenpélda a nálam sokkal intelligensebb Almássy halála), de eddig egyfelől szerencsém volt, másfelől a drága oltások mellékhatásai, szelektív védettsége elgondolkoztató. A malária kórokozója is intelligens: változtatja érzékenységét. Mondanám, hogy óvakodjunk a hegyesszögben falhoz lapuló anopheles moszkitótól, de ez nevetséges. Én eddig nem kaptam maláriát, de egyik útitársam igen (midőn Afrikában, a Niger mentén utaztunk egy Csepel teherautóval). Ezen írás kereteit meghaladja a sokféle betegség leírása. A balek utazó persze bedől, és elmegy beoltás előtt a (z ugyanott tartott) „szaktanácsra”, miáltal kidob az ablakon (2oo2-ben) 2OOO Ft-t. Ha átolvasta volna a szakirodalmat, megmaradt volna a pénze és még okosabbá is vált volna. A betegségekre azonban elmesélek egy érdekes esetet, ami jellemző, hiszen ilyenre nem számit senki. Vélhetően egy igen vad őserdei átkelésnél hozzáértünk egy növényhez, amely mindkettőnknél kiütést okozott. A bringát tolva, ez majdnem elkerülhetetlen, talán ma kesztyűt húznék. Én vérvörös, viszkető kiütéssel megúsztam, kollégámnak mindkét kezéről azonban kesztyűszerűen távozott a bőr, s ütemesen csepegett ujjvégeiről a savós, sárgás váladék. A harmadik nap már nem tudta fogni a kormányt, rongyokba csavart keze isszonyatos égően viszketett. Teljes erejét felemésztette a csillapíthatatlan vakarózás. Az egyik buddhista kolostorban gyógyítgatták tüneteit egy hétig: a kohomba (szingalézül weppankai, tamilul kohomba gedi, s más növények) forró főzetével s egy hajnali énekbeszéd rituáléjával. Ennek során a csuklójára gyolcsot kötöztek, s szentelt ruhákba burkolták kezét.

44

46-dik kép. A betegség kezdete: a bőrön kiütések jelennek meg, a hajlatokban nyálka, repedések. Ma a kéz gazdája a Fiumei úti sírkertben pihen.

Majdnem egész Ceylont elborítják a kőbörcök. Ezek a szobányi, vagy háznyi nagyságú, gneisz anyagú, kemény felszínű sziklák lekerekítettek, így ugyan nehéz felmászni rájuk, de nem sebeznek. Pazar alvóhelyeket, tájékozódási kilátó magaslatokat, iránypontokat adnak. Ezen túlmenően a vadállatok és vademberek elleni védelmet is biztosítják. Kerékpáros szempontból lényeges, hogy a kőbörcök jó részén az elmúlt évezredek alatt vízorrokat képeztek ki. Ez a vízorr egyfelől nem engedi, hogy a kő alá behúzódó biciklista megázzon, másfelől egy helyen csepegteti le az esővizet.

45

47-dik kép. A hatalmas tömeg kő hűvöset ad, eső alkalmával pedig fedelet.

48-dik kép. A kőbörc teteje sima: jó szerelő, alvó, és evőhely.

46

49-dik kép. Elég bajunk volt amúgy is az őserdei közlekedéssel, nem hiányzott e látkép.

5O-dik kép. Máskor viszont jó kilátópontot leltünk a szikla tetején.

47 Érdemes a térkép jelzéseire figyelni, mert a bringásnak a forró vizű gyógyfürdők is kellemes perceket okoznak. Ezek igen olcsók, bár többnyire nem úszhatóak.

51-dik kép. A fürdőruhás fehér ember unikum. A debilek kitörő örömmel locsolták kollégámat nem messze Trinkomalitól.

Bár eddigi soraim már érintették a hidakat, azonban a vizek nagy száma indokolja, hogy – a kerékpárra való különös tekintettel – még tovább foglalkozzunk ezekkel. A historikus hidakon való áthaladás minden érző lény számára hatalmas élmény. Historikus alatt értem egyfelől a gyarmati idők létesítményeit, másfelől az elmúlt kultúrák ezeréves, boltozatlan kő hídjait.

48

52-dik kép. Sok ezer év óta működő kéttámaszú, kő járólapos hídpályán haladunk előre. Az architrávokat kb. négy méter magas, kő cölöpsorra fektették, kötőanyag, csapolás nélkül. Anuradhapura közelében készült photo.

49

53, 54-dik kép. Más, őserdei hidak megrogytak, de mi nem.

Nemcsak a hidak, de az átereszek is fontos szerepet töltöttek be közlekedésünkben. Ezeknél az alsó hatalmas kő gambikra egyre kisebb méretű zúzott sziklát helyeztek, míg legvégül homokkal hintették be az útpályát.

55-dik kép. Ha jön a monszun, az átereszt ugyan elönti, de többnyire helyén hagyja az áradat.

50

56-dik kép. A végső megoldás: a gázló keresése.

57-dik kép. A theaültetvények hegyi hídjai kő boltozatúak. Az angolok építették őket az örökkévalóságnak.

51 A kedves olvasó az állatok közül már megismerkedhetett kerékpáros szempontból az elefánttal, a kígyóval, a krokodillal, a piócával. Meg kell még emlékezni a majmokról, mivel mindenhol előkerültek. Bringás szempontból lényeges tudni, hogy nem félnek a géptől, azonnal felugrálnak a csomagtartóra, s mohón bontják a hátizsákokat, különösen a települések közelében. Az őserdei majmok nem ilyen szemtelenek, de az óvatosság fontos. Ha már a sátorból a majom kilopta a kaját, kár üldözni. Egyfelől úgyis ő a gyorsabb és ügyesebb, másfelől pedig könnyen fel lehet ingerelni. Ilyenkor szembefordul üldözőjével, vicsorog, s megeshet, hogy két nagy szemfogával halálos sebet ejt. Állkapcsa rövid, így harapáserőssége fantasztikus, viszonylag gyenge izomzata ellenére is…

59-dik kép. A szemtelen majom a táska kinyitásakor már előttem termett. Peche volt, mert nem kaját, de fényképezőgépet vettem elő, melyet rögvest működésbe is hoztam. Így készült e felvétel. A háttérben a 9Ox 3O (!) méteres főbarlang templombejárata. A legnagyobb fesztávú kőbörc volt utunk során. Mennyezetfreskói, ezüstözött ajtóveretei, faragványai érdemeltek még figyelmet, no meg a borsos belépődíj.

Ha éppen lepkerajzás idején tekerünk vízhez, felhőkben találkozhatunk pazar rajzolatú pillangókkal. Ahogy a vízpart felé közeledik az utazó, úgy változik a part színe – a távozó lepkék miatt. Különösen érdekes a jelenség, ha különböző színű állatok vannak együtt; az eltérő természetű és félénkségű állatok távozásakor többféle színváltozás is tapasztalható.

52

6O-dik kép. Az okos velocipédista, ha lepkerajzás ideje közeledik, lehányja magáról a lepkék érdeklődését felkeltő színű textileket. A képen látható lepke nagy méreteit a nyereggel való összehasonlítás igazolja.

A wilpatui vadaskert állatai ugyan valóságosak, de viselkedésük olyan mint, amilyent a turistának idomítanak Bár a bundára nincs ráírva az EU szabványszám, meg az engedélyezett bundafesték színszáma, az illataróma sem feltüntetett, de az állat összességében mégis mű. Gyorsan elkotródtunk a turistaparadicsomból (bár mi is béreltünk autót, s így a globalizált turisták számát gyarapítottuk). Ha nem lettünk volna balekok, akkor bringával átszelhettük volna a nemzeti parkot, s nem kellett volna a készpénzfizető szürke tömegbe beállnunk. Jól lenyúltak.

61-dik kép. Gona/deer. Az állat a wilpatui Nemzeti Parkban (elkerülése ajánlott) simogatható. A kerékpáros emberhez odajön, mert azt hiszi, hogy a vadaspark személyzete hozta meg a táplálékot.

53 A velocipédista gyakorta keresztülmegy egy kb. l5 cm hosszú, csillámszerűen csillogó fekete csövön. Ez az állat egy százlábú külső váza, melyből sok hever szétszórva. Teljesen ártalmatlan.

62-dik kép. A kankunda nevű százlábú egy üzemképes példánya. Az arasznyi állat nagyságát érzékelteti a mótorkerékpár-órám mérete.

A ceyloni gyermeksereg főfoglalkozása természetesen a lejmolás. Ennek egy pozitív hozadéka, hogy a lejtők alján hemzsegnek az utódok, (minden családban legalább 3-5 gyermek születik) akiket kicsaptak legelni. Árgus szemmel lesik, mikor közeledik bringás. Amint feltűnik a velocipéd, rögvest a legizmosabbak kezelésbe veszik, s feltolják a lejtőn, némi baksisért. Sajnos ez a rendszer nem mindenhol üzemeltethető. Pár szót szólnék most a ceyloni utakról. A fontosabb településeket jó minőségű aszfaltút köti össze. Ezek az utak többnyire kétsávosak.

54

63-dik kép. Útépítés Ceylonban. A lapos, domborított fémedényből kézzel szórják a zúzottkövet a bitumennel (csak elvétve kátránnyal) felöntött utakra.

Az őserdei utakról beszéltem már, a falukat összekötő gyalogutak biciklivel jól járhatóak-persze nem az esős évszakban. Ezek az utak ritkán makadám rendszerűek, többnyire csak tyruana-val (máshol kyromana-nak nevezik) felszórtak. E felszórt anyag átlagban borsónyi nagyságú, kristályos, kalapács alatt elporló (én úgy láttam) sziliciumdioxid-szerü anyag, transzparens, vagy fehéres. Sötétben nagyszerűen működik, mert visszaveri a fényt. Ha valaki közeledik, jellegzetes csikorgó hangot ad. A forgalom a főbb utakon rejt magában veszélyeket, mert jól vezetnek ugyan, de rendkívül kis biztonsági tényezővel. A járműállomány erősen elhasznált, de az afrikai viszonyoknál sokkal jobb. Különösen nagy veszélyt a buszok jelentenek. Szerencsére a „TATA” buszok diesel motorjának erős hangja, a vad tülkölés és nem utolsó sorban a maximális fordulatszámon való járás időben ad jelzést. Félre kell húzódni. A helybeliek tudják, hogy a buszok vezetői csak akkor nyúlnak a fékhez, ha már a kürt a sűrítettlevegőkészlet nagyobbik felét elhasználta, s kilátásban a buszban is kárt tevő havária. A buszok elől azért is ajánlatos kitérni, mert a lépcsőkön a kalauz nem néz előre, de irogat, s testének nagyobbik fele kilóg az űrszelvényből. A déli hevesebb temperamentum int óvatosságra a triciklikkel szemben! A tricikli sajátos ceyloni közlekedési eszköz. Fedett kivitelű, három (max nyolc) személy szállítására alkalmas egyhengeres motorral hajtott robogó. A” robogó” nem a sebességére, de a szerkezeti elemeire utal. Annak dacára, hogy pici kerekekkel, alacsony alvázzal

55 építették, mégis minden földúton használják teher és személyszállításra. Tulajdonosaik úgy vettem észre, hogy kivétel nélkül a „melegek” közül kerülnek ki. Ceylonban ez a probléma az izmos, kisportolt kerékpárosnak amúgy is súlyos gond. Talán a történelmi eredetű, s az általánosnál is sokkal erősebb nőhiány miatt… A triciklik közlekedésével a kerékpárosra leselkedő veszély összetett. Egyfelől a jármű gyenge, semmi erőtartaléka nincs egy forszírozott előzés befejezéséhez, különösen dombokon. Másfelől kis biztonsági tényezővel vezetik. Harmadrészt bevált szokás, hogy viccből, haverkodásból hirtelen a biciklist kézzel megtolják, hadd menjen ő is gyorsabban az árokba.

64-dik kép. A tricikli. Ha a kerékpár lerohadt, vagy a biciklista megfáradt, ezen eszköz utasterében bringával együtt folytathatja útját. A fizetéskor elképzelhető nézetkülönbség főként az átadandó összegek nagyságára vonatkozóan.

A forgalom érdekes színfoltja a zebufogat. A zebu az ökörhöz hasonló állat. Külsőleg csak zsírpúpja jelent eltérést, meg az, hogy a zebu képes ügetni. A bringásnak viszont erre nem kell számítani, mert a kétkerekű kordék úgy meg vannak rakva, hogy azokkal nem lehet ügetni. Megelőzésük nem gond. Rendesen fát szállítanak ilymód. A kordénak hatalmas kerekei vannak, hogy egyenetlen úton is jól haladjon.

56

65-dik kép. A zebufogat. Semmit sem változott a kordé, legföllebb a fa csapágyakat cserélték bronz perselyűre.

A teherautókra nem kellene sorokat pazarolni, mivel vezetőik jóindulatúak, a bringásra nem jelentenek veszélyt. Mégis az indiai gyártmányú teherautók számomra azért jelentettek különös gyönyörűséget, mert én, aki szívből utálom a globalizáció gépészeti áldásait (is), felüdülést találtam a míves,

57 lakkozott, faragott fa felépítményekben, melyek gyakran a giccsbe torkolltak.

66-dik kép. Egy teherautó.

A vezetők feje felett kis szentélyben nemcsak az aktuális Istenábrázolásoknak adtak helyet, de a konkurens Isteneknek is. Hja, nem lehet tudni… Így kerülhetett egymás mellé Pulleary, az elefántfejű bukósisakos Isten, Shiva a sokkarú, felesége Tara, fia Szudelukumare, Krisztus, Buddha.

58

67-dik kép. Vagy legalább is egy elmosódott felvétel, amiért elnézést kérek. Másképp nem is készülhetett persze, mert a buszok oly vadul haladnak, hogy nincs állvány, mely megfelelő, bemozdulásmentes képet adna. Megálláskor viszont hatalmas az árusok zsizsgése! Így be kell érjük e felvétellel. A kép a vezetőállás feletti világító, felvirágzott Istenábrázolások miatt készült. E rövid buszok a keskeny burkolatlan theautak tetejére is felmennek. E kép értékét emeli ritkasága: hogy nem fürtökben lógnak az utasok, mint az rendesen szokásos.

A vallások békésen élnek egymás mellett, amire az Ádám csúcson látottak adnak bizonyítékot. A 2243 méter magas Adam's Peak Keresztény, Shiva és Buddhista szent hely egyidejűleg. Hogy a sztripáda, azaz Buddha lábnyoma esetleg Tamás apostolé-e, mint a keresztények mondják, vagy Tven-Ku-é, ahogy a kínaiak mondják, vagy tán Shiváé, ahogy a hinduk állítják, ki tudja. Mindez nem is lényeges, hiszen a lábnyom 11 arasz hosszú, meg amúgy Ádám lábnyoma is. Április 1-én hajnalban indultunk az Ádám csúcs megmászására. A naphoz illett a tréfa: az út teljes hosszában lépcsők vezettek felfele, ami még gyalog is kimerített. Óva intek minden bringást,

59 hogy a megfelelő helyen hagyja közlekedési eszközét, mert beleroggyan a tolásba – helyesebben az emelésbe. Az utolsó pár száz méteren már csak kötéllel lehet felmenni, a sziklába vágott hornyok inkább támaszt adnak, mint lépcsőfokot. Az okos utazó felfele menet rendeli meg az ebédet, s visszafelé eszik, délután. A drótszamáron megroggyant bágyadt kerékpáros rejtett erőtartalékaiból hatalmas hangcsokrot tud összeállítani vad szidalmakból, midőn a megfelelő helyen megáll, s a légyfelhők okkupálják száj, orr és fülnyílásait. Egyes tájakon, főleg a raják közt – de helyesebben fogalmazva a raják közti szeméthalmokon – nem tud az utazó a legyek ellen semmit tenni – a csapkodás csak újabb csapatokat vonz. 2005. márczius 8-án a Hunas Falls-hoz (vízesés) menet, egy hindu szentély mellett izgató lépcsőfeljáratot leltem. Ezer lépcsősorral találkozhatni Ceylonban a hegyes vidékeken, mégis valami azt súgta, itt el kell indulnom. Ne felejtsük el, hogy az igazi utazó nem csak útikönyvből, útleírásból, térképről tájékozódik legalább ilyen fontos az intuíció, a megérzés. Ez évek alatt, sok száz utazás alatt formálódik az utazó koponyájából, s érzék alatti minőségekből is táplálkozik: úgymind illatokból, emlékekből, előítéletekből, át nem gondolt döntésekből, a bennszülöttek metakommunikációjából… és még sok ezer tényezőből. Ezek közül egy egész nevetséges és hihetetlen tényezőt említek meg – amiért kérem az olvasónak nemcsak az elnézését, de azt is, hogy ne hívja a zöld számon a lelki klinikát nagy segítőkészséggel, hanem inkább mosolyogjon egy jót! Hallgatni kell a gép szavára! Mit értek ezalatt? Hosszú útra csak jóindulatú járművel szabad elindulni. Ez alapszabály. Nem a gép kora számit: a sivatagban 66 éves mótorral lődörögtem, Ceylonban szintén hat évtizednél idősebb volt a kerékpár lelke, az Égei tengeren négy évtizedes hajómotorral és lélekvesztővel hánykolódtam… Követni kell a jóindulatú gép finom rezzenéseit, hova akar és hova nem akar az istennek se menni. Aki ezen mulat, az kérdezzen meg világháborús katonákat, mit jelent a megérzés, olvassa el Exupery Éjszakai repülés c. művét, vegyen kezébe egy Remarque kötetet, menjen el egy repülőtéri szerelőcsarnokba, ahol a szerelők nyilatkoznak a jó- és rosszindulatú gépekről. Szóval elindultam a lépcsőn felfele a dzsungelben. A házak lassan elmaradoztak, a Wategamai országutat már nem is láttam. Áthaladtam néhány sziklahasadékon, s csak a távoli vízesés mormolása, meg a majmok kiáltozása, az ágak recsegése hallatszott, ahogy a majmok ugrálása nyomán a lena - a ceyloni mókus gyűjtötte a reszlit. A hegyoldalon is folydogált egy kis erecske, szép vízmelencékkel, feljebb bambuszligetekkel. A meredekebb szakaszok után a vízszintes helyeken a dielabu fa hatalmas támgyökerei közé dőltem be, így lefekvés nélkül is tudtam pihenni egy keveset. Végre egy tisztáson emberi építményre lettem figyelmes. A buddhisták egyik

60 szimbólumát leltem meg. A kerék, az örök körforgást szimbolizálja, melyből való kilépést csak a Nirvána adja.

68-dik kép. A Dielabu fa támgyökerei védettséget adnak a nap, és az eső és a vadállatok ellen is.

61

69-dik kép. Érdemes kavarogni a dzsungelben, mert sohsem tudni, mit lel az utazó.

Egy buddhista templomhoz és meditációs házhoz értem, melyet a meredek hegyoldalba, a sziklák közé ékeltek be. A buddhista kolostorokat az okos utazó megkülönböztetett figyelemmel kell, hogy kísérje, mert nem ok nélkül kerültek azok a megfelelő pontra. Rendesen különösen szép a természeti környezetük, tavakkal, forrásokkal, sziklákkal, barlangokkal, ezredéves romokkal, faragványokkal, festményekkel, egzotikus állatvilággal, hatalmas fákkal, nagyszerű kilátással. Mindezek a dolgok a vallási (szabad így mondanom?) élvezetet mélyítik. Szerencsés voltam, mert Rev. Pammunuwe Dhammaratana Nayaka Thero nem az alsó papság közé tartozott, hanem az egész districtet vezette. Lenyűgöző szívélyességgel kínált a helyi konyha táplálékaiból, majd bemutatta a mély sziklahasadékon át elérhető hűvös barlangtemplomot, melynek párás levegőjét a ceyloni füstölők nehéz illata járta át.

62

7O-dik kép. A tűző napfényt nem mindenki viseli. Némi alkalmazkodási idő után már nem kell trópusi sisak. A hőség ellen legjobb ellenszer az a gondolat, hogy Budapesten éppen így állhatnék a szürke havas latyakban, a hon-vágytól (!) majd megőrülve, hogy mikor távozhatok már arról a területről, ami annyi semmibevételt, megalázást és keserűséget adott.

63

71-dik kép. A barlang előterébe érve érezni a bentről áramló hűvös párás levegőt. A festményekkel gazdagon rakott falakról visszaverődik a hivők énekének a hangja. A levegő nemcsak a füstölők illatától nehéz, de a frissen szelt, Buddhának felajánlott gyümölcsök párlatát is viszi. A plumiera, jázmin, oleander illata kábító.

64 Bár a buddhista kolostor betegszobájától a magyar műtőasztalig hosszú az út, mégis útitársam számára az élet összeomlását abban a percben rögzíteném, mikor – és ez akár szimbolikusan is értelmezhető- egy józsefvárosi ház utolsó lépcsőjén megállt, mert a lába nem akart mozogniés többet soha nem is mozdult. A bénulás gyötrő tudomásulvétele persze a kezdeti reménykedési állapottól a beletörődésen át a halálig még hetekig tartott. Ezeket a heteket úgy kívántam számára elviselhetőbbé tenni, hogy látogatásaim során adomáztam, részben utazásunk, részben pedig az elmúlt három évtized közös történeteit felelevenítve. Ezen írás ezeket az adomákat is rögzíti, s a keserűség ellentételezését szolgálta. A keresztény vallásokban a valahonnét valahova haladás a jellemző, a buddhizmusra a körbenforgás. Akár a valahova érkezés, akár az új kör kezdése, mégis valami roppant csekély reménysugarat jelenthet, ami miatt tán nemcsak a szomorúság hatja át a következő sorokat. Felmerül persze a kérdés, hogy nem a hirtelen halál jobb-e? Bőven volt idő a gondolkodásra, mivel korán közölték, hogy útitársam menthetetlen az élet számára – a kór lassan el fogja emészteni. Meglátogattam. Szilágyi ekkor még jól tudott beszélni, és egy csipetnyi heroizmust jelentett számomra, midőn ezt közölve elégedettségét fejezte ki, hogy lesz ideje felkészülni az új utazásra. Ez az ő egyéniségének talán jól megfelelt, hiszen a szintézis, az összefoglalás embereként ismertem meg. Mit jelent ez? Az emberiség alkotásaihoz való viszony szempontjából kétféle embertípus létezik – természetesen rengeteg átfedéssel. Az igazi kutató, felfedező, aki minden percében valami új irányába tör, valamint az emberi alkotásokon elmerengő, kvietista, aki megpihenve csak rögzíti az addigi vergődések még látható nyomait. Az utazó a két szélsőség között található. Mohón keres – de csak újabb és újabb alkotási állomásait az emberiségnek – és a természetnek. Ezeket a képeket – a vízesések, várak, gyűjtemények, hidak, vasutak, legendák stb. pillanatnyi képeit -megpróbálja a belátható időegyenesekig hangulati értelemben transzponálni, átalakítani. A múlt felé is megelevenednek ezek álmok formájában, de a jövő irányába is, a dolgok pusztulásának tudatával. Ez nem ad szükségszerű dekadenciát, hiszen ezáltal tér álmaiból magához az utazó, és sarkallja magát a még meglevő dolgok megtekintésére, rögzítésére, elemzésére. Meg amúgy végtére, igazán elgondolkodva a dolgok felett, mivégre az összefoglalás, hogy lehetne a dolgok végső eredőjét megtalálni? A buddhizmus tanítása szerint a megvilágosodással ez a felelet megérkezik. Csakhogy aki igazi alkotó – vagy bővített értelemben tekinthető kutatónak – éppen a szenvedélye miatt nemcsak az alkotásától, de az alkotásába vetett hite miatt sem tud a megvilágosodás szellemi régióiba, a tárgynélküli világba könnyedén megérkezni. Arról nem is beszélve, hogy ez az élet általunk ismert nagyobbik felének eldobásával jár. Ezeken elmélkedtünk Szilágyival első látogatásomkor, mikor feleletek helyett én hosszú hallgatásokba

65 menekültem, ő pedig finoman bólogatva, s tán az örök mivégre tudásához közelítve, végtelenbe vesző tekintetét a mennyezeten túlra vetítette. Nem akartam tovább gyötrő gondolatokkal terhelni, - az ablakon túl megérkezett a tavasz - de én nem a közeli kertbe, hanem sok ezer mérfölddel arrébb akartam visszavezetni elbeszélésemmel útitársamat – és most a kedves olvasót is. A barlang önkövéből kifaragott ülő Buddha-szobor félig lehunyt szemmel révedt korokon át. Drágakő szeme azáltal is sugallta a művészi kialakítást, hogy nem lehetett tudni, vajon az előtte festett porcellán tálon cakkozott késsel felvágott színes gyümölcskosarat nézi, vagy a messzeségbe réved. Bár a mécsesek lobogása némi mozgást vitt a szobor arcára, az mégis nyugalmával a Nirvána gondolatát sugallta. A kerékpárral a világot állandó változásban, kavargásban láttam, a kolostorban viszont pont ellentétesen. Itt megállt az idő. A fogadalmi ajándékok terme bőségével nyűgözött le.

72-dik kép. Az arany fogadalmi ajándékok között az Istenként tisztelt Buddha. Életfilozófiája figyelemre méltó, s szimpatikus.

66

73-dik kép. Az ezüst tárgyakat tartalmazó szentélyt fehéresebb fény ragyogja be. A legmagasabb ékítmény a bodhi-fa stilizálva, mely alatt Buddha megvilágosodott.

A nagyterem főképp elefántcsont faragványokat tartalmazott. Csodálatosan faragott fa ajtókon áthaladva jártuk a csarnokokat, majd a forrásokat tekintettük meg.

74-dik kép. Nemcsak a faragott ajtókeret, a küszöb, de a veretek is figyelemre méltóak: általában ezüstözött kovácsoltvasból valók.

67

75-dik kép. A vert réz ajtók sem mérhetők össze semminemű tekintetben a globalizált világ papír, farost és pozdorja ajtóival.

68

76-dik kép. A mennyezet sem rigipsz.

77-dik kép. A barátok folyton cserélik a gyümölcs adományokat.

69 A forrásfoglalásokat hatalmas sziklák védték a vadaktól, mégis reggelenként a heluk (Ceyloni vaddisznó) túrásai miatt a rendrakás szükséges.

78-dik kép. Egy forrásfoglalás a kolostorban. A sunyi kerékpáros a forrásoknál körülnéz, s ha nem látja senki, már ugrik is be. Ha megdől – amint ez e sorok írójával is megesett, s épp közelített egy felfegyverzett bünti-különitmény: semmi baj - le kell a fenékre úszni, s felhozni a beesett vödröket – így még dicséretet is kap az ügyes fehér ember. E mutatványra a (gyöngyhalászokkal szemben) szárazföldiek képtelenek. Nekem szerencsém volt, mert búvár múltamat tudtam kamatoztatni így. A vödröt a legszebb lánynak kell átnyújtani – így az ebéd is biztosított.

70

79-dik kép. A stupa (dagoba) minden részének van filozófiai magyarázata.

Minden kolostorhoz tartozik még stupa is. Ezek a bringásnak a nyugalmat hozzák, mert itt nincs csőcselék. A fiatal monkeyk (papipari tanulók) néha lejmolnak, de nem kibírhatatlanok. A legnagyobb stupák száz méteresek. Bringásként csak a kis stupák felkeresését ajánlom, mert itt is találhatni vizet úgy fürdésre, mint ivásra, de kevesebb az ember, s az árnyék nagyobb-

71 noha ez ellentmondóan hangzik. A kolostorok különleges részei a bodhifák, illetve az oda vezető utak. Ez utóbbiakról már, mint civil barát tudok beszámolót adni. Már említett vezetőm ugyanis felkínálta a lehetőséget, hogy maradjak a kolostorban, mint külsős. Így is tettem, s majd egy hónapig tartózkodtam kolostorfalak közt. Minden kerékpárosnak is ajánlanám ezt: felfrissülésre, erőgyűjtésre, belső dolgaink rendbetételére, a helyes értékrend kialakítására… stb. Egy percig nem unatkoztam. Reggel szörnyű hangzavarra ébredtem, amivel köszöntötték a szerzetesek a felkelő napot. Mint mondottam, a természet legszebb helyein építették fel a kolostorokat. Így a nap köszöntése is hangsúlyt kapott. A bó fához vezető lépcsősoron ballagtak fel a barátok mindenféle hangadó eszközzel, s a magasból tekintették meg a völgy páráiból előbukkanó napkorongot.

8O-dik kép. A Bo-fához vezető lépcsőkőre az utazó áhítattal lép. Pár ezredév mit sem jelent.

Ezután következett a barátok számára a rituális seprés. A seprű nyomán pompás halszálka, vagy más geometriai rajzolatot kaptak az utak, terek. A fiatal hosszú fekete hajú lányok hozták a pompás reggeliket: rizsételeket, nagyszerűen feltálalt, elrendezett, színharmonizáló gyümölcstálakat, theákat. A táplálkozás alatt a lányok a templomot tették rendbe, vagy beszélgettek velem-az odatévedt fehér emberrel. A reggelim végén már hallottam a templomi énekeket, melyeket néha fúvósok és ütősök kísértek. Sunyi módon én a barlangtemplom bejárata előtt szoktam megágyazni, így ugyan reggel általában a lányok ébresztettek, de éjszaka járt a hűvös levegő, és moszkitók sem voltak. Közben megszólalt a harang, kongása a víztározó

72 sziklafalairól visszaverődve elveszett az őserdő ezer reggeli hangjában. A majmok rikoltoztak, ugráltak, a bogarak csak szárítgatták magukat, de a madarak vadul énekeltek. Mivel a henyélésre teljesen alkalmatlan vagyok, gyorsan munka után néztem. Mivel nekem nem parancsolt senki (nem úgy, mint a többieknek!), így minden nap kedvemet éltem ki. A barátok misztikusnak tartották az áramot és rettegtek tőle, így nagy élvezettel építettem ki egy kisfeszültségű rendszert, mely megvilágította szobraikat. Milyen nagy is volt az öröm! Úgyszintén a hegyoldal ösvényét is nagy élvezettel szélesítettem, támfalaztam ki. Éjjel kéjjel tekintettem fel a sziklafal felé, ahol lámpáimat elhelyeztem. Az ösvény érintette a meditációs barlangokat, forrásokat, tavakat, s a hegy magaslati pontjának ezredéves feldíszített bó fájához vezetett.

81-dik kép. A meditációra kiválóan alkalmas barlang a kolostorban.

73

82-dik kép. A másod-osztályú meditáló barlang, már falazva is, szobrokkal díszítve.

83-dik kép. Az első osztályú szakaszhoz dórapaluva (bejárat) és…

74

84-dik kép. …holdkő vezet. A holdkövön a különféle körökben misztikus ábrák, állatok, persze elefánt is.

Színházvilágítási gyakorlatom most kiválónak bizonyult, hogy erős emóciókat kiváltó fényeffekteket helyezzek el. De sok kőmunkával is foglalkoztam. Nagy gyönyörűséggel raktam a támfalakat. A monkeyk a folyóágyból hozták a szép, lapos köveket, meg a finom sódert, pár okosabb baráttal én meg csak raktam a kacskaringós falakat, lépcsőket, pihenőket. Reggelenként nagy gyönyörűséggel mentem fel a forráshoz, ahonnét ólom csöveken csobogott a kolostor ciszternasorába mohos kövekből és míves bronz öntvényekből a víz. A barátoknak tetszett, ahogy a hegyoldal forrásainál az éjszakai vadállat-tivornya nyomait eltüntettem. Jól is jártam, mert ott helyben fürödtem és ittam egy jóízűt. Ebéd után a könyvtárba mentem, vagy olékkal (pálmarostra irt ősi kötet) megrakodva hűvös kő padra ültem sziesztázni.

75

85-dik kép. A kőlapokat Ceylonban is vaskapcsokkal fogják összve, mint a homokkő bal felén is látható a két egymásba fordított V alakú kovácsolt kötőelemen. A töve kénnel, ólommal, néha szurokkal beöntött.

A délutáni fürdésre rendesen egy messzibb víztározóhoz mentem el az őserdei ösvényen, máskor meg a városba kerékpároztam anyagért. Amíg fürdőztem, vagy vásároltam, a lányok a ruháimat mosták.

86-dik kép. A kerékpáros nyugodtan bízza ruhái tisztítását a szakemberre. A velocipédista, ha megszakadna sem tudná olyan szépen kimosni fuszeklijait, mint, a házilag főzött olajokkal, illatosított szappannal operáló ceyloni leánysereg.

76 Kolostoréletem érdekes színfoltját adta a barlang Buddha szobra mögötti kobra. Bár voltak vele fenntartásaim, a barátok megnyugtattak, nem kell pánikba esni, még senkit nem mart halálra. Ténylegesen háziasított példánynak látszott, mert alig menekült. A szobor mögötti hasadékban élt, melynek pókhálói mindig rezegtek a hegy gyomrából jövő levegő mozgásától. A féltenyérnyi pókok sem voltak ártalmasak, kerülték sátorlapomat. A rákokkal viszont nem tudtam kiegyezni. Ha késő este érkeztem, pár tucatot mindig agyontapostam a sötétben. Hogy honnét kerültek elő oly nagy számban, nem tudtam megfejteni. A hangyákkal is volt nézetkülönbségem. Nagyon taktikusan jártak el. Úgy álcázták sziklafali járataikat, mint ahogy az első háborúban a fedett lövészárkokat kivitelezték. Sárból készített félkör alakú, l mm-es falvastagságú sok-sok méter hosszú alagutakban közlekedtek, melyeket összes ösvényükre felépítettek. Ezek a szürke csíkok befutották a falakat, lapokat, fákat is. Hogy melyik alagút, melyik szakában volt rovar, azt csak akkor lehetett tudni, ha az összes járatot lerombolta volna valaki. De kinek volt ehhez türelme? A buddhista türelmes, nem öl. Békésen él. A buddhista vallás elemzése nem ezen írásmű tárgya, azonban azt megjegyzem, hogy az egyik legszimpatikusabb vallás, vagy tán filozófia. Mégis, hogy ne csak jó oldalát lássuk a dolgoknak három dolgot hadd jegyezzek meg. Az első a fiatal gyermekek neveléséhez kötődik: úgy vettem észre, eléggé egyoldalú a nevelés a kolostorokban, s teljesen elnyomorított az invenció, az egyéniség kibontakoztatása, a jó problémamegoldás. Ez persze érthető is egy zárt közösségben, csak bosszantott, mikor egy feladatot akartam megoldatni papipari tanulókkal. A másik a kivételezés a papi kaszttal. A közlekedési eszközökön külön ülőhelyük van”Only Clergy” felirattal, s a narancsszínű ruhások élnek is a privilégiummal. A harmadik megjegyzésem voltaképp egy csúnya eset, mely akkor történt meg velem, mikor egy igen tetszetős lányon felejtettem tekintetem, aki gyimölcsöket vitt magával. A főnök megállította a lányt, s egy határozott einstand bemutatásával elkobozta a termést, majd rögvest részemre átadta, szabadkozásom ellenére. Tán fel sem tételezte, hogy én nem a gyimölcsöt nézem? S ha valóban a gyimölcsöt kívántam, akkor az európai értékítélet szerint indokolt volt az einstand? A ceyloni vallásos ember adakozó. A nők a kolostorokban mosnak, takarítanak, főznek, édességeket készítenek. Ez utóbbiak messze nem érik el a mi cukrászsüteményeink ízletességét, de táplálóak. A férfiak munkával és pénzzel segítik a kolostorokat.

77

87-dik kép. A képen látható teherhordó a harmincadik, aki aznap délelőtt a kolostorból vitte a készpénzt a völgybe. A zsákot színültig rakták érmekkel és papírpénzzel. Emberünk nem mosolyog, de fogait összeszorítva lépked a hatalmas súllyal, melyet nem tudtam megemelni, hogy a fejére tegyem.

88-dik kép. Egy sokkal békésebb felvétel a főkolostor csónakházából, melyet a tó mellett helyeztek el. A szemben fekvő szigetre szandolinnal lehet átkelni, melybe a beszállás a ház belsejében épített mólókról lehetséges. A sziget sziklabarlangja jól véd a hőség ellen. A szerzetesek életformájuk miatt nem bírják az erős napot, ezért állandóan esernyőt és legyezőt hordanak.

78 A következőkben a kerékpáros szálláslehetőségeiről értekezek. Ceylon a veszélyes országok tekintetében nem a legrosszabb helyen áll, de ennek dacára igen óvatosnak kell lenni a szabadban töltött éjszakák alkalmával. A fedett helyeken semmi veszélytől nem kell tartani. Jó fedett szállásokat találni az un. Rest-housokban. Ezek még a gyarmati időkben épültek, s valóban patinás építmények. Akinek finom ízlése van, ezeket keresi fel. Mindegyik a maga nemében rekvizitum, és múzeum. Pazar tárgyakat találhatni bennük: régi zongorákat, edényeket, világítóeszközöket, zászlókat, székeket, szekrényeket, stb. Az épületek építészeti-művészi értelemben is figyelemre méltóak, s a melléképületekről sem szabad megfeledkezni: a régi víztornyokról, áramfejlesztőkről, mólókról, kilátópontokról, glóriettekről sem. Aki inkább a sznob ízlésnek hódol, az mehet szállodába. Míg az első kb. napi 15OO Ft-ba kerül, a szálloda már ennek legalább kétszerese. Az európaiaknak fenntartott szállodák árait ezen sorok írója nem kívánta megkérdezni, mivelhogy Ceylonban is találni Intercontinental, Bellevue, meg más akusztikusan fellengzős elnevezésű helyet. Sokkal kedvesebb szálláshelyeket kínálnak azonban a helybeliek. Nem hinném, hogy egy átlagos faluban tíz perc alatt ne lehetne kb. 5OO Ftért sátorhelyet lelni, ahol még vacsorát is adnak. E sorok írója azonban nemcsak csóró, de szabadságkedvelő is, így a szálláshelyeket eszerint tekintjük most át. A legjobb helyek a dzsungelben lelhetők. Itt az emberek támadása majdnem kizárható, az állatoktól kell némileg tartani. Aki félős, az menjen a dzsungel szélére, ahova nem járnak ki a vadak oly nagy ambícióval, s egyezkedjen a parasztokkal, ha vannak. Ha csak reggel jönnek, akkor úgy jár, mint mi a következő kép tanúsága szerint.

89-dik kép. A dzsungel peremén, ahol a földek kezdődnek. Reggel elterjedt a faluban a hir, hogy, fehér ember alszik a pálmarost-kunyhóban. Erre megkezdődött a népvándorlás, de nem rossz szándékkal. Persze a taktilis hatások nem maradtak el, mégis inkább az érdeklődését keltettük fel a helybelieknek, semmint, hogy dühösek lettek volna.

79

9O-dik kép. Pazar héder a dzsungelben. A majmok bosszantóak csupán, mert állandóan törnek a gallyak rosszul sikerül ugrásaiknál, s folytonos a civakodás. A kép a sátorbelsőből készült.

A theaültetvények is kínálnak szállást, de csak a tisztásokon. Az ültetvényen nincs egy sátornyi hely, és lapulni sem lehet. A munkások békések, de a fiatal korosztálytól jobb óvakodni. A theagyárak előtt bárhol lehet sátorozni. Az apró ajándékok igen jó hatásúak.

91-dik kép. Alvás theaültetvényen.

80

92-dik kép. A kőbörcök mellett a talaj már puha, így kényelmes a fekvés. A kilgyók okozhatnak meglepetést.

93-dik kép. A kőbörc teteje sík. Csak öntartó sátor felállítása lehetséges. Eső alkalmával ajánlott itt a helyfoglalás, mert a víz lefolyik. A szélirány és erősség mérlegelendő.

81 A Hindu templomok előterei és templomkertjei is alkalmasak szállások céljaira, csak jattot kell adni a templomszolgának.

94-dik kép. A hindu templomok tetején mesevilág található.

A kerékpáros a világ bármely részén a temetőket megkülönböztetett gonddal figyeli, mert víznyerő-, és szálláshelynek alkalmasak. Így van ez Ceylonban is, ahol még a gyarmati építészet jeles emlékei is fellelhetőek a régi sírkertekben. Ahol a (múlt) századforduló környékén európai ember élt, ott a temetőkben otthagyta pályafutásának emlékeit, többnyire neogótikus, esetleg szecessziós síremlékek formájában. Mégis a badullainak nemcsak ez a különössége, hanem a krematórium. Nem is annyira maga az intézmény, hanem a lábtörlője. A földi pályafutását bevégző egyed utoljára még itt is kap a sorstól egy kis fricskát. No nem arra gondolok, hogy még legvégül is adnak neki egy kis meleget, hogy ne fázzon a trópusokon, hanem az elhelyezésére. Midőn meglehetősen rozzant állapotban kiráncigálják a samottal bélelt melegedőből, a még forró tepsit rádobják a lábtörlőre keresztben elhelyezett két téglára. Ekkor a szerencsétlen, akinek lelke már az ég felé száll, s mégis visszanéz, a lábtörlőn a WELCOME! Feliratot láthatja. Mily turpi, minő ötlet, csak azért, hogy a por ne szálljon szerteszét, s kelljen seperni annyit.

82

95-dik kép. A kazán öntöttvas díszei figyelmet érdemelnek.

Kérem a kedves olvasót, hogy finom cinizmusom olvastán, biccentsen ceyloni módon fejével, s folytassa soraim tanulmányozását. Igen ám, de hogyan biccentsen? A ceyloni biccentés ugyanis unikum. A bringás kénytelen útbaigazítást kérni, s ily alkalommal rendesen a ceyloni fej teteje jobbra-balra inog. Nem csavarodik, nem bólint, inog. Ez helyi szokás szerint ugyan az „igent” jelzi, de tapasztalatom szerint keveredik benne egy csipetnyi „nem” is. Ennél azonban elmesélek egy még furább esetet. A kolostorban az egyik nap odajön hozzám egy barát, s mondja, hogy nagy kitüntetésben van részem, mert a rendfőnök engedélyével megnézhetem közvetlenül az ereklyetartóban a szent fogat, az egyik legféltettebb buddhista ereklyét, melyet európai csak két helyiség összenyíló ablakán átláthat. Azonnal követtem emberem, aki a központi épület felé vezetett, majd megállt egy hatalmas bronzzal kivert kétszárnyas ajtónál. Besúgta a jelszót, a kapu kitárult. Mivel itt nem hangozhatott el emberi szó, ami zavarta volna Buddha fogának ezredéves nyugalmát, így kezével intett, hogy menjek távolabb. Erre hátraléptem, de még tovább is intett ráadásul egyre hevesebben. Nem értettem a dolgot, de nem volt apelláta, gyorsan leléptem. Biztos valami rítust elszúrtam, ami könnyen megeshet az

83 európaival. Elég csak arra gondolni, hogy például nem szabad az ágyra ülni, vagy a küszöbre lépni, hogy csak két tilalmat említsek. Este a vacsorát hozó lánynak mesélem, hogyan jártam. Erre hatalmas hahotában tört ki, s elrohant, majd kisvártatva megérkezett kísérőm, aki nevetve mondta, hogy ő sem értette, hogy én miért futok el, hiszen Ceylonban a magyar „hessegetés”, azaz csuklóból a kézfej másik felé való nyitott ujjas csavarása, midőn a tenyér alja, leginkább a kisujj a másik felé mozog ide-oda, azt jelenti menjek közelebb. Másnap aztán mindenki mosolygott rajtam, s végül láttam is az ereklyét, de bizony nem emberi fog volt! A lány is, meg az ereklyetartó is elnyerte viszont tetszésemet. A lerobbant bringásnak nem árt tudni, hogy biciklivel a buszra nagyon nehéz felszállni. A főváros közelében vonatra sem nagyon engedik, csak a centrumtól távolabb, ilyenkor általában a személyfuvar jegyárának ötszöröséért. Igaz a jegy ára még így is bagó. Ha bringát valahol lehagyja a velocipédista, akkor viszont vígan utazhat a buszon, mert Ceylonban nem a VOLÁN üzletpolitikáját követik. Itt nagyon sűrüek a járatok, s útközben lehetséges a fel- és leszállás, sőt esetenként a busz, útvonalától el is térhet. A leszálló fehér embernek a buszvezető megrendeli a továbbhaladáshoz a következő járatot, illetve odavezeti a másik buszhoz. Néha ezt a munkát a kalauz végzi el. Azét egyszer súlyos zavarban voltam, mert a buszvezetőnek mindkét szeme másfelé mutatott a továbbhaladást illetően. Mint kiderült nem volt kancsal, csak félrecsúszott az egyik (üveg) szeme. Roppant humoros eset volt, bár a röhögést illett visszatartanom. A másik szemgolyó viszont úgy működött, ahogy kellett: mint minden vezető, úgy ő is eszeveszett tempóval száguldott, fék helyett még a lejtőn is csak dudált, a szakadékoktól egy arasznyira vette az íveket. A rövid buszok a hegyi csapásokon is végigdöcögnek, az útburkolat hiánya nem akadály. A kalauz mindig a lépcsőn áll, s számol, vagy utasokat gyűjt be pergő nyelvjárással a mássalhangzókat és a szóvégi utolsó magánhangzót kiejtve. Egy csúnya önturpit had meséljek el, a halkan tovasuhanó kerékpárosok felvilágosítására is, noha az esetnél gyalog mentem. Azaz mentem volna, de már annyira elfáradtam, hogy leültem jó távol az úttól. A hátizsákomban a kolostor részére vásárolt anyagok voltak, s aznap nem bringával mentem a városba, hanem levágva a kanyarokat, gyalogoltam. Tudtam azonban, hogy jön később a busz, s az meg is áll, de intenem kell. Alig ültem valamennyit, hallottam a TATA busz jellegzetes hangját. Ugrottam fel, kaptam a csomagomat, s kirontottam az útra. A hang elenyészett, akárhogy füleltem. Újra visszamentem, leültem, de ismét hallottam a motorhangot. Megint feleslegesen mentem ki. Mikor már tizedszer is ez történt, kezdtem ideges lenni. Akkor végre tényleg jött a busz, amiről csak azért nem maradtam le, mert a fehér ember a busz mögött is inthet, úgy is megállnak. A buszon meséltem a történetet, hogy jártam. A kalauz mosolygott, s elmagyarázta, hogy van egy ceyloni bogár, ami ugyanolyan hangot ad, mint a busz

84 motorja. De megnyugtatott, hogy nemcsak én dőltem be a gonosz rovarnak. A kerékpározás páratlan élmény Ceylonban, így dokumentálása természetes óhajnak tűnhet. Csakhogy mivel? A korszerű digitális kamerák erre alkalmasnak tűnhetnek, mivel súlyuk nincs, térfogatuk csekély, információtárolásuk magas. Azonban a problémákra is fel kell hívnom a figyelmet. A legfontosabb a csőcselék viszonya a globalizált kellékekhez. Ha a söpredék kézben lát ily eszközt, azonnal aktivizálja semmirekellő, értelmetlen életét, s támadásba lendül. A söpredék relatív előfordulási valószínűsége nagyobb, mint 1OO %, mert nemcsak a tartalékok adják ki a l00 % feletti értéket, hanem a csürhe önmultiplikációs tényezője is. Nevezetesen arra gondolok, hogy ha két simlis disznó összeáll, akkor a konkurencia: a kibicek, a vamzerok, stricik, nepperek, slameszok, mószerolók, sumákok, lébecolók, strihhelők, feketézők, tippmenek, csencselők, kukkolók, spekulánsok, gengek oly hada bővíti a csapatot, hogy naiv hit egyedülléttől tartani. Ily esetben legjobb módszer a „kiülés”. Egy harmadik világbeli embert, akinek semmi dolga, kiülni: nos ez embert próbáló igénybevétel. Közben sleppet szóval és tekintettel tartani, megint nem könnyű. Megfelelő hely kell a kiüléshez, ahol csak egyirányba kell figyelni, s nagy a nyilvánosság. Volt olyan kiülésünk, mikor az utolsó lejmoló három óra múlva távozott, mert nem volt esemény. Nyugodtan olvasgatott egyikünk, míg a másik utazó a kezeket csapkodta. A távozás a csürhegyűrűből csak fokozottan nagy sebességkülönbség esetén lehetséges: ilyenkor jó a gyors bringa. Az igazán veszélyes söpredék rendesen gyalog lődörög minimum 2 maximum 3 fős egységekben. Többen nem szívesen állnak össze, mert nagyobb a dőlés esélye, és többfele kell osztani. Mindezek figyelembe vételével, meg persze a digitális rendszerek rendkívüli megbízhatatlanságát is figyelembe véve, én a mechanikus kamera mellett döntöttem, minden hátrányával együtt. Még a mechanikus kamerák hátrányára írandó, hogy az igazán pancserok azt hiszik, hogy nagy értékű digitális géppel dolgozik az utazó, hiszen a nagy átmérőjű lencse erre is utalhat. Tartok tőle, hogy én is így jártam február 19-én Anuradhapurában. Egy keserves képbeállítás közben egyszercsak észleltem, hogy a kamerám ugyancsak nagy sebességgel távolodik tőlem. Azonnal felmértem a helyzetet, s felpattantam a hozzám legközelebbi bringára, mely útitársamé volt. Szerencsére ismertem, rögvest a legnagyobb gyorsulást kapcsoltam (milyen szerencse, hogy nem láncváltós típus volt!), s vad vágta vette kezdetét. A hirtelen fordulókban tolvajomnak volt előnye, amíg az egyenes szakaszokban nekem. A fáradási tényező is javamra íródott. Az üldöző szellemi előnye is támogatott, hogy nem nekem kellett döntenem, csak követni a másikat. A táv közöttünk rohamosan csökkent. Pazar formában voltam, tele harci kedvvel, s azzal a vággyal, hogy most végre fizetek tolvajaimnak. Üldözöttem ereje egyre fogyott, mígnem beért a gettóba, ahol

85 szembefordult velem. Szabad kezével egy kőért nyúlt. Nem rettentem vissza. Az első kereket megemelve, géppel rontottam a kétméteres bestiára. Rögtön elvágódott, de velem együtt. A felzavart nyomortelep lakói kezdtek előszivárogni a csatazajra. Pár csapás után a gép kihullott kezéből, s a tamil fenevad odébbállt. Mielőtt a söpredék észhez tért volna, én már fordítottam gépemet, s tértem vissza társamhoz, aki megkövültem állt, nem értve az eseményeket. Én viszont tudtam mi történt, csak a kedves olvasó nem tudja! Ily harci tűzzel nem támadtam volna akkora benga nagy állatot, ha előtte nem kóstolom meg azt az undormányt, amit beedlenek neveznek. Épp ebéd után voltunk, mikor a vendéglőst kértem, mondja már el, mitől vannak azok a véres hányások minden út közepén, amelyek a bringásnak oly sok gondot okoznak? De mégha csak az úton lennének ezek a génkezelt csulák, de nem: e sztahanovista okádékok a levegőben röppenve is haladnak, főképp előző járművekből. Egy jó telitalálat után a bringásnak nemcsak az arcát kell dezinficiálnia, de baktericid anyagokkal az egész kerékpárt kezelni kell a kétpofányi véres turhától. A beedle több funkciót tölt be a helybeliek életében: elveszi az étvágyat, lehet rágni (gondoljunk az egyszerű ember rágási kényszerére: látott már a kedves olvasó nem rágó kisebbséget, vagy moszkva téri román munkavállalót, akit nem vesz körül a szotyifelhő?), a beedle fájdalomcsillapító, és ajzószer is. Az erikanetet vagy puat a nálunk használt diótörőhöz hasonló eszközzel tisztítják, majd törik, s a barna kis golyócskákat beteszik a beedle vagy bulad nevű, növény levelébe, megszórva hunuval, vagy más szóval cunammal, ami mészkőpor. A profik még igen sokféle anyagot kevernek bele, így például a dungale fekete növényi anyagát, aminek még a kóstolásával is óvatosan kell bánni annak, aki nem szokott a szerhez. Nos én szerencsémre megkóstoltam, s az eredmény nem is maradt el: bár a visszaküzdött kamerámhoz kaptam ajándékba a dungalétól egy kis fejfájást, hányingert, de a gép kezemben volt. Ma is derülök a pancser tolvajon, aki arra a fordulatra bizton nem számított, hogy doppingszerrel tunningolt turistával kell küzdenie. Ceylonban a belépődíjak a csóró turistának kifizethetetlenek. Találtunk majd tízezer forintnak megfelelő lejmoló-helyet is. Mindemellett viszont szerencse, hogy általában nem feltételezik, hogy a fehér ember simlizik. Azonban nem minden helyen. Anuradhapura emlékeit zavartalanul tudtuk végignézni, csak a vezérlejmolók árnyékában működő - persze magukat hivatalosnak beállító, magánlenyúlókat kellett elhajtani. Ez nagyon keservesen sikerült, sőt csak taktilis effektusokkal tarkítva. Pollonaruvában viszont csúnyán megbuktunk. A "Ticket please" emberei nemhogy egyszerűen kikísértek, de a pénztárba vittek, ahol kényszerfizettetéssel próbálkoztak. A csúnya kelepcében nagyon összeszedtem magam, s teljes ékesszólásom és retorikám latba vetésével magyaráztam, hogy végtére mi csak a másnap érkező filmes stáb beállási helyét néztük meg, hogy a teherautók hova tudnak parkolni, meg a jupiterlámpákat mint lehet

86 felállítani, meg egyáltalában a többszáz embert hogy tudjuk elhelyezni, satöbbi. A blöff kiválóan üzemelt, de egy gyors romszemle után igen sebesen távoztunk, mellékutakon. Viszont egész úton jót derültünk a pénztároson, aki hatalmas vehemenciával nyitotta a kassza fiókját, de ahogy a blöfföt előadtam, úgy lassult a keze, mígnem megállt. A fiók csak félig nyílt ki, ami azért volt előnyös, mert úgysem került bele pénz. Azóta is mondás köztünk: hogy megállt, mint a pollonaruwai fiók. A kerékpáros által használt útikönyvek közül már említettem a legfontosabbikat a Keöpe-félét. A könyv azon túl, hogy valóban kiválóan használható majd száz évvel megírása után, még nagyon sok jó ismerőst is szerzett részünkre. Három példát említenék az elmondottak alátámasztására. A bringásnak a vasúti állomások fontos támaszpontként szolgálnak. Egyfelől, ha már unja a tekerést, akkor alternatív közlekedési eszközként fordulhat a vasúthoz, másfelől információszerzés céljából keresi fel az állomásokat, harmadrészt a rendkívüli látványosságok miatt (úgy technikatörténeti, mint építészeti tekintetben), negyedrészt szálláshelynek kiválóak a vasúti vendégházak, raktárak, és a vasutak szentélyeihez tartozó bo-fák alatti területek. Ötödik szempontként merülhet fel, hogy a vasúti létesítményeknél mindig lelhető fürdő- és ivóvíz. Nos megjelentünk a Watewalai állomáson, s ott S.M. Zulfikar úrral csevegésbe bonyolódtam. Közben megmutattam az említett útikönyv 56-dik oldalát, melyen egy kép látható. A képen egy pompás gőzmozdony pöfög a Sensation Rock sziklahegyei között. A derék állomásfőnök rögvest felismerte, hogy Kadugannawe vasúti állomáshoz közel készült a felvétel, s egyben tájékoztatott, hogy a gőzmozdonyt megtalálhatjuk a dematagodai Bridge Workshopban. Nosza több sem kellett nekem, pár hét múlva már napokat töltöttem a fákkal és folyondárokkal benőtt telepen. Az ott töltött napokról irt cikkeket a kedves olvasó vagy tőlem kérheti el, vagy az „Indóház” c. lap 2006. szeptemberi számától olvashatja. A 32 gőzmozdonyon kívül volt ott l86O-ból való daru, gőzmótorkocsi, cunami elleni, múlt századi hídhordó eszköz. A látnivalók csúcsát viszont az jelentette, ahogy a mühelyeket, vasúti kocsikat, síneket a vallás szolgálatába állították: mivel a buddhista szerzetesek beköltöztek a gőzmozdonyok közé. Különösen érdekes volt (ipar-Hi) művészi tekintetben számomra egy gőzmozdony-alkatrészekből épített Buddha-szobor. Az útikönyv nélkül soha sem jutottam volna el e helyre.

87

96-dik kép: A Keöpe könyv 56-dik oldalán látható photographia. A pompás gőzmozdony ezen a képen még vígan szuszog Balana állomás felé.

88

97-dik kép. Megindító számomra a kép. Az én világrendemben ma az egyik legszeretettebb tárgy a gőzmozdony. Sajnálom szegény gépet, így beásva.

A Keöpe könyvet persze mindenki szívesen forgatta, hiszen a száz év előtti Ceylont láthatta lapjain viszont. A kandy-i kolostor egyik muzeológiára fogékony barátja viszont kitépte kezemből lelkesedésében a kötetet, mikor felfedezte a lO5-dik oldalon látható tornyot és bejáratot. Pár évvel ezelőtt itt robbantotta fel magát egy tamil terrorista egy teherautóra való robbanóanyaggal. Az épületek romba dőltek. Ezzel szemben az én kötetemben levő kép a száz évvel ezelőtti állapotot mutatta. Így lemásolta a képet, s tán még ma is ennek alapján folyik a restaurálás. Órákig kedveskedtek a kolostorban a kép lemásolásáért, megmutatták féltett kincseiket, még olajat is kaptam a bringa váltójába (mert a wanderer váltó olajjal feltöltött, szemben a mai váltókkal).

89

98-dik kép: A Keöpe kötet így ábrázolta a kolostorbejáratot.

99-dik kép: A kolostorbejárat ma, részben restaurálva.

90 A harmadik, könyvhöz fűződő történet is Kandyben esett meg. A Keöpe könyv szintén 1O5-dik oldalán lelhető szent tavat akartam ugyanabból a kameraállásból lefényképezni, mint ahogy azt a könyv írója tette. Amikor a megfelelő helyre értem volna egy kerítés állta utamat. Bár szokatlanul komolynak tűnt magasságával, erős oszlopaival ez az akadály, de a lelkesedés fűtött, s a megfelelő pillanatban átvetettem magam. Beállítottam a gépet, s exponáltam. Örömöm azonban nem tartott soká, mert három oldalról megrohantak, s letepertek a földre. Nyúltam volna persze gázért, késért, elektrósokkolóért, ha nem a keresőbe bámultam volna. Így azonban nyomorúságos helyzetben pislogtam, s vártam, mikor döfnek le a pénz elvétele után. De nem ez történt. Bevittek egy épületbe, ami – mint kiderült – az indiai követség biztonsági laktanyája. Véget nem érő kérdezősködés kezdődött. Nem volt könnyű feladatom, hiszen egy rendőragynak kellett magyaráznom kultúrákról (Hi!) utazókról, fényképekről. Végül megsokallták a dolgot, s a követ elé cepeltek. Szerencsém volt, mert a követ rögvest átlátta elmebeli elhajlásomat, s mosolyogva theát hozatott. Elbeszélgettünk a régi ceyloni kultúrákról, az angolok gyarmatosításáról, majd autóval visszavitetett a városba. Igazán kiválóan éreztem magam a könyvem jóvoltából.

100-dik kép: Kandy szent tava, a tó partján az egykori könyvtár épülete. Mögötte látható a csúcsos tetejű kis nyolcszögletű torony, melyet felrobbantottak pár éve. Előtérben egy jack-fruit fa.

91

101-dik kép: Az előbbi helyről készült felvétel egy évszázaddal később. A hegy nagyon meredek, a bringát jobb a kolostorban hagyni.

Bár én három történetet ígértem, de egy negyedik, a könyvhöz kötődő esetet is még elmesélek. Április 12-én minden idegszálammal koncentrálva toltam kerékpáromat Colombo vasútállomásáról kifele, készen arra, hogy bármikor felpattanva rá, a sürü tömegben rendet kaszálva lelépek az üldöző hatóság elől. Colombóban, a fővárosban már a vasutasok vidéki jovialitása csökkent. Az egész országban, de különösen a fővárosban: a kijáratnál kérik a menetjegyet. Nekem pedig nem volt jegyem. Hogy miért takarékoskodtam az olcsó jeggyel? Erről az Australian Airlines dolgozói bővebben tudnának mesélni. [ Kitérő: A történetet minden bringás okulására röviden összefoglalom. Április 11-én végre túlestem az utálatos és megalázó motozásokon, s a számomra semmitmondó, használhatatlan globalizált csarnokokból a másik undormányba: a repülőgépnek nevezett csőbe kerültem. Próbáltam közben hét évtizedet visszagondolni, mikor még a léghajók százméteres sétafedélzetén baktatva pillanthattam volna alá az embermagasságúnál nagyobb (!) ablakokon egy üdítő zuhanyozás után a kabinomból kilépve, vagy netán gyönyörködhettem volna a Maybachmótorok duruzsolásában, de ha inkább a szalón zongorajátéka (!) érdekelt volna, akkor azt is meghallgathattam volna. Ehelyett beszorítva ültem, s az előttem levő undorító műanyagkörnyezetet bámultam, visszagondolva arra, hogy Herr Lehmann, a léghajókapitány milyen kedves gesztusokat tartogatott az utasoknak, mikor harmonikáját előkapva a zongorával duózott anno a harmincas években. Álmaimból egy másik kapitány éles hangja

92 riasztott fel, midőn” heraus!” kiáltással közölte, hogy takarodjak a gépéről. Így is történt, hivatkozva a kerékpárom lámpájára, ami terrorista eszköznek számított - szerintük. Az Austrian Airlines lelk(iismeret)es dolgozói átadtak a helyi rendőröknek, akik kidobtak a reptér előtti betonra. Az teljesen mellékes körülménynek számított, hogy nincs pénzem, mivel ilymód ceyloni állampolgár lettem, haza nem térhettem. A dolgot oly nagyon nem is bántam, hamar feltaláltam magam. Viszont vonatjegyet nem tudtam venni, s - visszatérve történetünk elejére ] – igyekeztem lapulni a tömegben, ami hála alacsony, seszínű bringámnak, sikerült is. De csak addig, amíg meg nem láttam a colombói pályaudvar egyik csarnokának falát. Pontosabban a falon függő, szúette keretbe foglalt képanyagot. A képek azonosak voltak a Keöpe-féle könyv képeivel! A felfedezés öröme feledtette velem a biztonsági előírásokat. Berohantam az állomásfőnökhöz, mutatva magyar nyelvű 1913-ban kiadott kötetemet, s pillanatok alatt vasutasgyűrű vett körül. Szó nem volt már jegyről, vagy más efféléről, ehelyett a szokásos theámat kaptam meg, s két kísérőt magam mellé, akikkel egész délután a vasúti műhelyeket járhattam.

1O2-dik kép: A colombói pályaudvar falán függő képek egyikének eredetije, majd száz éves útikönyvemből.

93

1O3-dik kép: Az előbbi kép 2005-ben, de száz éves keretben a pályaudvaron.

Második

látogatásomkor útitársam már majdnem teljes mozdulatlanságra kárhozott. A gerinc mentén lassan felfelé haladó kór előbb a lábait bénította meg, majd haladtában, mint valami keleti horda pusztított mindent, amit gondos és fáradságos munkával felépített az emberbelső, vagy tán valami bennünket csúnyán tréfáló, büntető szellem. E szellemet egy ősi kolostor meditációs barlangjának egyik irata, mely még a buddhizmust megelőző ősvallásokat tárgyal- shaktinak nevezett. De mit értünk ezzel? Talán nem is ez volt a fontos, hanem a barlangban imbolygó fény, amiről darabig azt gondoltuk, hogy elvezet a nagy titokhoz, talán fontosabb volt a padlóba süllyesztett ajtó ezüst berakású zsanérjának nyikorgása, a régi pálmarostok felnyitása előtti rituális füstölés, vagy Pamunuwe Thero recitálása, amivel a könyv szellemét hívta meg. Igen, körülöttünk a gonosz ólálkodik, de nem is körülöttünk, de bennünk is. Kihasználtam ezt is, hogy a keserűséggel vidítsam a halálra készülőt. Ahol a keserűséget többen megosztják, ott kevesebb jut egyvalakinek. Ezelőtt pont harminc évvel kezdtem építeni az előbb leirt barlang késői utódját a Csobánczi hegyoldal bazaltorgonái közé bemélyítve. Véstem a föld gyomra felé éveken át, hogy a világháború borzalmai elől elmenekitett értékeknek biztos helyet adjak. De a shakti mást akart. A barlangot elöntötte a fentről lefolyó vasolvadék, a csepegő üveg ma is látható cseppköveket képzett, ahogy három napi égés után kezdett hűlni az üvegfolyó. Szilágyi három szintes épületeit-melyekbe kiállításokat, vetítéseket terveztünk tartani, könyvtárat létesíteni, a romák kirabolták, majd gazdája távozott a földi életből. Az én birtokomat szintén kirabolták, majd felgyújtották. Csak a

94 legenda marad még egy darabig. Mindketten túl későn, és ráadásul rossz korban születtünk. Ha túl korán születünk, az is baj, de legalább az utókor értékeli a korukat megelőző gondolkodókat. De akik túl későn születnek?...Ők a társadalmak lenézett Don Qijote-i. Na nem azt akarom ezzel mondani, hogy a régi korok jobbak voltak, csak azt, hogy a régi korok életbútorai közt legalább egy kis pillanatnyi felüdülésre lehetett lelni a konzervatív embernek. Vagy tán akkor nem tetszettek volna a gőzmozdonyok, a faragott bútorok, az eklektikus házak, a régi autómobilok? Ki tudja? A haldokló minden mondat után megpihent, de gondolatai szárnyaltak, ahogy haditengerész nagyapjának mesélte kalandjait a pulai arzenálban és a fiumei Tengerészeti Akadémián. Talán, ha az Első, vagy Nagy háború – ahogy akkoriban nevezték - máshogy alakul. Talán, talán…Mindezeken a meg nem világosodott elme csak töpreng, őrli magát, hogy hova lett például az Akamémia csodálatos tengerészeti gyűjteménye, eszköztára…? Hogy a haldokló gondolatait felvidítsam, akkor, amikor zihálva elmondott mondatai után már nem a saját, hanem az emberiség gyógyítatlan betegsége miatt tartott szünetet, szavaimmal újra visszatértem utazásainkhoz. Buddha négy tanítása közül az első annak kijelentése, hogy szenvedés van. Ezt követi, hogy a szenvedéseket vágyaink okozzák. A meditáció pihenés is a halál előtt. Tetszett Ceylonban ez a konzervativizmus, ami az élet minden területét átszőtte. A vasútállomások Morse-gépeitől a theakulturán át, a bringás utazóra oly sok kellemetlenséget hozó bal oldali közlekedésig sok mindenben felelhető volt. Igen, csak volt, mert a mai fiatalság már globalizált.

1O4-dik kép: Ceyloni konzervatizmus: egyhengeres, hatütemű mótorral, és laposszijjal hajtott daráló és cukornádprés.

95

1O5-dik kép: Ceyloni konzervatizmus: Fapados vasúti waggon.

1O6-dik kép: Ceyloni konzervatizmus: Az elefánt máig mindig haszonállat. A bringásnak nem kell félnie, az elefánt okos állat.

96

1O7-dik kép: Ceyloni konzervatizmus: A buszmegálló tábláját még a gyarmati időben öntötték. A tábla alján a Trincomale helynév olvasható.

1O8-dik kép: Ceyloni konzervatizmus: hegyvidéken megeshet, hogy a bringás mellett elsüvít a képen látható kocsi, melyet lábbal kormányoznak és fékeznek is. Emelkedőn felfele a kuli a kötelekkel kormányoz, s közben tolja eszközét. A kép nagyvárosban készült, Kandy-ben.

97

1O9-dik kép. Ceyloni konzervatizmus: A (fa) kerékgyártó még ma is jó szakma. Előtte a bringa a nálunk is jól ismert „ROBUSTA” márkájú gép jogutódja: a kormányán lelhető két fékkarról jól felismerhető a (rudazatos-fék) licenc mai alkalmazása.

A kerékpáros számára az üzemanyag ugyanúgy fontos, mint minden más járműnek. Így pár szót ejtsünk a táplálkozásról. Először azt kell pontosítani, hogy mit ne együnk, mert utána már hiába írok arról, hogyha életben maradt volna kedves olvasóm, mit kellett volna nyelőcsövébe továbbítania. A legfontosabb a mili, a piper, a curry ésszerű, és előrelátó kerülése. Nem könnyű az ügy, mivel a meleg miatt romlik az étel, s ez a három szer elveszi a romlott ízt, és fertőtlenít, olyan töménységben, amiben szokták adagolni. Meg az öngyújtót is pótolja, hiszen a naiv utazó tüzet lehell. Ajánlatom: nem szabad étterembe menni. Ki kell szemelni egy kedves lányt, s megkérni, adjon valami ételt. Én a legjobbakat az élelmiszerkereskedők otthonában ettem, mivel e helyeken bőven állt rendelkezésre nyersanyag. Az utazó számára fontos tudnivaló, hogy ajánlott kerülni a sózott halat. Ezt a napon szárítják, ahol a hús érésnek indul. Sok helyen kapni tojást és baromfit – nem árt tudni, hogy lepusztult területeken a pöcegödrök tartamán nő fel az állat. Az ételek általában rengeteg fogásból állnak. Ezek leírása meghaladja ezen írás kereteit, de pár dolgot megjegyzek. A hús – az előbbiektől eltekintve – ritkaság, de nem is kell. A rizs pótolja. Az ételek zöme azonban az európai gasztronómiai anyagoktól eltérő, de nem rossz. A bringol rendesen minden étkezésnél a rizshez mellékelt: padlizsánszerű, barna, főzelékszerű szemcsés anyag. A kerékpáros részére fontos anyag a tenyérnyi, lencse alakú, kókuszhéjba

98 öntött, fűszerezett, bepárolt, szárított méz a dzságri, amit máshol dagalinak singalézül hakurunak mondanak. Nagy kalóriatartamú. A paradicsomsalátát minden ételhez ajánlatos elkészíttetni. A Ceyloni paradicsom, a takkali kis méretű, zölden is fogyasztható. Saláta helyett kiváló a „salt-lim” azaz sózott citrom. A szójabab is elterjedt étel. A bringás speciális életvitele szükségessé teszi, hogy a rendőri hatóság viselkedéséről is tájékozódva legyen. Bár Magyarországon is olyan lenne a rendőrhelyzet, mint nekem Ceylonban. Volt ugyan igazoltatásom, de általában a rendőr Ceylonban azt csinálja, ami a dolga. A legsúlyosabbnak nevezhető incidensem Trinkomaliban volt, a vasútállomáson, ahol szobára (őrszoba) is kerültem, de csak rövid fél órára. A helyi rendőrkapitány viszont roppant kedvesen bánt velünk, theával, ennivalóval is kedveskedett. A katonaságról kifejezetten kedvező a véleményem. Sokszor aludtam katonai őrizettel, az utak mentén felállított gépfegyveres, nagyobb helyeken gépágyús egységek sem hessegettek, sőt Kalpitiyaban körbevezettek egy működő erődben. Arról nem vagyok meggyőződve, hogyha nem fehér embernek születtem volna, akkor is ilyen kedvesek lettek volna. A bringás tehát nyugodtan csavaroghat bármerre (bár épp Kalpitiyából a tigrisveszély miatt kénytelenek voltunk visszafordulni, Hi) A dematagodai elhagyott mozdony- és kocsijavitómühelyben eltöltött pompás napokról egyfelől már értekeztem, másfelől pedig a második kötetben – mely a vasúttal foglalkozik - igen alapos ismertetést olvashatni. Így most csak az egyik nap figyelemre méltó, és tanulságokkal teli történetét elevenítem fel. Bár az elhagyott mozdonyjavító műhelyben akár egy hadosztály is lakhatott volna teljes biztonságban – hiszen majd az egész telepet birtokba vették a szerzetesek, mégis úgy döntöttem, hogy egy közeli kolostorba rendezem be szállásomat. Ennek igen nyomós oka volt: nevezetesen az, hogy a nevezett kolostorban, mely bringával kb. húsz percnyire esett a műhelyektől megláttam egy fantasztikus réz fürdőkádat. A fürdőkád négy oroszlántappancson állt, s a gyarmati időkből ottragadt porcellánbetétes bronz csapok hatalmas zuhanyrózsához, s a klasszikus, ellapított, garudamadár-fejjel díszített kifolyóhoz vezették a klastrom forrásának vizét. Kérem a nem fogyasztói gondolkodású olvasóimat, bocsássák meg nekem a magyarázkodást, de nem akarom, hogy félreértést okozzon a „porcellánbetétes csap” kifejezés. A porcellán betéten ugyanis nem – mint a mai daraboknál – a vízáramba helyezett szelep értendő (amit ostobaság lett volna egy forrásvíz csapjába beépíteni)! Én arra a félgömbölyű, a nyitás irányát nyíllal jelölő kék és piros színű betétre gondolok, melyek a meleg és hideg vizet jelölik, s amely igen míves, szép megoldást a fogyasztói társadalom nem tűr meg, mert e porcellán betétet nagyon macerás a csap, marokba illő kerekébe rögzíteni. E művelethez általában Wood-fémet szoktak használni, a porcellánt fémöntéssel rögzítik. E fémnek nagyon alacsony az olvadáspontja, s a porcellán nem reped el

99 amikor a folyékony fém körülömlik a fészekben. Az amatőr olvasóval azért még közlöm, hogy a gyarmati időkben még tudták, hogy a csapot az ember a markával, illetve az ujjaival nyitja, ezért a csap kerekének formája a tenyérbe jól illő, ötküllős kialakítással bírt, a küllők végén kis gömbökkel. Sőt – szemben a mai globalizátorokkal – meg tudták számolni az ember ujjainak számát, mely érték 5-re jött ki. Ezért készítettek öt küllőt, s nem büntették az emberiséget a mai formatervezett hengeres műanyag okádékokkal forgatókerék címén.

110, 111-dik kép. A baloldali kép a (múlt) századfordulón készült csapot mutatja, a jobb oldali a 40-es évek – már elkurvulásnak induló - forgatókereke. A piros nyíl a nem fogyasztói társadalom részére készült, ricnis csavart jelöli. Amikor csepeget a csap tömítése, nem kellett szerelőt hívni, hanem elégséges volt kézzel (szerszám nélkül!) meghúzni a recézett alkatrészt.

A forró fürdő kéjértékét annyira megnövelte a réz kád, az oroszlántappancs, a porcellánbetétes csap, hogy csak ezért hajlandó voltam a hegyre feltekerni a kolostorba. Reggel aztán leszáguldottam a lejtős úton a kiadós ceylonasztalos reggeli után (ahol nem azért nem zabálták fel elsőnek a kaviárt, mert nem volt, hanem mert buddhista kolostorban tálaltak) Ahogy telt gyomorral éppen elhagytam a vasúti műhely angol nyelvű tábláját: a „Javítóműhely a hídhoz” felirattal, mely szófordulattal nálunk jobbára kocsmákat jelölnek, arra lettem figyelmes, hogy egy lány a földön fekszik. Miközben a két tőle elrohanó fickó után fordítottam fejem, a lány hangosan jajgatni kezdett. Ez már sok volt ahhoz, hogy a dolgokat, mint a birka szemléljem! Azonnal a két suhanc felé fordítottam a bringát, s már tapostam is a pedált. Mivel nem a globalizált világ okádék lánctologatós váltóját használtam, hanem a már leirt tolóékes rendszert, így azonnal gyorsultam. Mégis nagy csomagommal nem tudtam utolérni a két gazembert, azok eltűntek egy nyomortelepen. A putrik között egy darabig száguldoztam, de ahogy egyre érdekesebb, bár cseppet sem barátságos – sőt mi több zord – tekintetek követtek, úgy döntöttem, nem itt fogom magam ledöfetni. Így szomorúan kullogtam vissza a lányhoz, aki még mindig a földön feküdt.

100 Angolul valamit beszélt, így elmondta, hogy követték a kolostor kijáratától, majd letépték az arany nyakláncát, mikor a hídhoz ért. Sajnos ez is Ceylon. Harmadik látogatásomkor a haldokló már csak fejét és alkarját mozgatta, de szelleme teljesen ép maradt. Mint menthetetlen beteget hazaengedték, de a haldoklónak is az volt a kívánsága, hogy ne egy üzemben töltse utolsó napjait. Kihasználva a köztünk levő bizalmas és jó viszonyt hirtelen elhatározással merész tervet vázoltam fel. Hátha sikerül!gondoltam. Deliberációmat apám mondásával – habozás a tett halálahirtelen kettévágtam, s a lényegre tértem. Jelrendszert dolgoztam ki, Szilágyi számára, mellyel a mindannyiunkat gyötrő kérdésekre kívántam választ várni: l. Van-e túlvilág? 2. Mekkora a pokol, vagy más vallások által másnak nevezett KC – azaz bünti KonCentrációs tábor, vagy van-e a teremtő annyi belátással, hogy ne várja el azt, hogy amit vízcsapnak készített, abból gáz folyjék. Magyarán mondva: ha szarul lettünk programozva, lopunk, káromkodunk, csalunk stb, akkor ne az angyalok számára kiirt minősítés alapján bíráljanak el bennünket a túlvilágon. E jelrendszert – mely látszólag véletlen dolgokat, de összefüggéseiben olvasva értelmes információsort továbbított, a haldoklóval közösen átbeszéltük, hogy ilymód a kapcsolatot biztosítsuk a túlvilágról is. Sok reményt nem fűztem a dologhoz, hiszen ha az ember visszagondol ifjúkora vágyainak esetleges mai megvalósítására, sokszor még a legyintéshez sincs ambíciója, úgy átértékelődnek a tapasztalatok miatt a régi, akkor hatalmas munkákat felemésztő vállalkozások vágyai. Hát még egy túlvilági, megvilágosodott szemlélet mennyire jelentéktelenné teheti emberi vergődéseinket! Mégis úgy éreztem, hogy a kedvező alkalmat meg kellett ragadnom, hogy valakivel esetleg túlvilági üzeneteket váltsak. Ezzel sajnos sok időt vesztettünk el. Haldokláskor azonban az idő átcsúszik más mértékbe, és más mértékegységbe. Már az idő múlását már nem is annyira az óramutató, mint a beszéderő nagysága mutatta. Bár a szó továbbra is a halálról folyt, most a cunami hatásáról beszélgettünk, felelevenítve az érkezésünk előtt pár héttel lezajlott tragédia képeit. Számomra nem is annyira a házmagas, rohanó vízfal által összedöntött hidak, templomok, épületek képe adott mély benyomást, hanem a romok közt céltalanul őgyelgő, hozzátartozók nélkül maradt emberek elkeseredése volt zavaró, ahogy az iszapban turkáltak, emlékeket keresve, vagy lerogytak valami víz által ledöntött fal szélére. Ezt az érzést én is átéltem a kastélyom leégésekor, elvágva a múlt gyökereitől, a jelen és a jövő semmijének kietlen partján állva. A haldokló is ezt érezhette tán, azért ragadtuk e képeknél. A képzelet komor képeit a valóság keserű realitása váltotta fel, ahogy már régen nem a” kacsát”, de útitársamból kiálló katéter csövek végén lógó tartályokat ürítették. Mennyivel vidámabb volt ugyanez az anyagcsere Ceylonban!

101 Hadd meséljem el, hogy egy kis huncut humort vigyek e keserű fejezetbe! E történet egy faluból kifelé jövet esett meg, és legkevésbé sem szalonképes, de Európát elhagyva természetes velejárója az utazásnak. Büszkén mondom, hogy én csak az első utamnál szereztem tapasztalatokat e tekintetben. Mi is történt? Mint rendesen, én mentem elől egy kegyetlen kaptatón, s toltuk a bringákat. A tológyerekek ahelyett, hogy rohantak volna hozzánk a lejtő alján, Szilágyi mögé kerültek, s mutogattak, majd nagyokat vihogtak. Kérdeztem útitársamat, mi a fenét röhögnek ezek? Ő csak a vállát rángatta, pedig szerintem tudta mi történt. De az is meglehet, hogy nem sejtette. Én viszont észrevettem, de ennek leírása nem válik a fehér ember dicsőségére. Ne szépítsük a dolgot. Szilágyi lehet, hogy azt hitte, csak a gáznyomást csökkenti pár atmoszférával, de tévedett. Meg azok is tévednek, akik azt hiszik Szilágyi beszart. Nem székelt, de bevizelt, csak hátul. Kíváncsi vagyok hány először utazó európai ússza meg ezt a dolgot. Tartok tőle, hogy egy sem. Már az összes vizünket elhasználtuk, segédeszközünk sem volt, így, hogy az égést csökkentse, az álcázást választotta. Még szerencse, hogy Ceylonban esett a dolog, mivel nyugodtan odament egy megfelelő fához, majd letépett egy leglább hatvan centis falevelet, s öve alá gyűrte a szárát, így tüntetve el az árulkodó nyomokat. Kegyetlen voltam, de amint közelített menekülni kezdtem, amíg végre el nem értünk egy tóhoz, ahol az előmosást egy nagy ugrással elvégezte. Hosszura nyúlt útleírásom végén összefoglalásként meg kell jegyeznem, hogy eddigi pályafutásom legkellemesebb országának ismertem meg Ceylont! Különösen fontos kiemelni, hogy e kijelentés igen sok olvasatban igaz: az előbbiekben taglalt témakörök igen széles spektruma bizonyítja ezt. Egyetlen problémaként talán a csőcselék állandó aktív lejmolását, és ugrásra kész rablási hajlamát nevezném meg. A kedves olvasónak ajánlanám más említett még e témakörhöz írott vasúti anyagomat, mely az „indóház” c. lapban jelenik meg. Ha írásommal felkeltettem érdeklődését egyfelől ajánlom régebbi könyveimet, másfelől pedig személyesen is rendelkezésre állok, előadások tartásával is akár.

Függelék Szilágyi Gábor tragikus halála

Negyedik látogatásomkor a haldokló még a „szevasz” szót halkan elsóhajtotta, de ezzel bevégezte földi társalgásait, többet senkinek, semmiről nem közölt. Az élettől búcsúzó ember utolsó szavainak mindig nagy jelentőséget tulajdonítottak, s talán e szó esetünkben is jellemezte Szilágyi pályafutását. E szóban benne van a könnyedség, egy cseppnyi cinizmus is. S kinek szólt a köszönés? Inkább az életnek, nem nekem. Igazán nem is

102 tudom, hiszen ekkor már rég nem tudta tekintetét irányítani, én viszont szótlanul léptem be, csak az ajtó nyílását hallhatta a haldokló. Ez a „szevasz” szó átszőtte Szilágyi életét. Mindazon esetekben, mikor más emberek igazukért kezdtek volna harcolni, jogos jussukat követelvén egy csúnya becsapás után – Szilágyi a „szevasz” szóval távozott, s talán ezzel a békés megoldással jobban ráébresztette az illetőt hibájára, mintha okfejtésbe fogott volna. Igazi buddhista megoldás. Azért ehhez kapcsolódóan egy humoros esetet is hadd meséljek el. A nyolcvanas évek második harmadáig hihetetlen mértékben megnőtt a keleti övezet Németországából érkező látogatók száma Magyarországon. Általában a Balaton mellé jöttek nyáron üdülni. A társadalomból kilógók számára szinte megoldhatatlan nőkérdés átmeneti rendezésére ez némi reményeket kecsegtető lehetőségnek tűnt, hiszen a keletnémetek számára ez az ország a mennyország előkapujának látszott (mily naivság…). M. M. (közös ismerősünk) ragyogó ötlettel állt elő: közölte, hogy felvezet két női egyedet – így mentesül a barátnő-effektus káros hatásai alól. Elképzelése szerint a két külön választott nő – immáron két naszcenz egységként – könnyebben kezelhető. Mindamellett meg kellett jegyeznem a terv ismertetésekor, hogy szellemi kvalitásaik mértékéhez mérve a hölgyek átmérője nem tűnt túl arányosnak, így részemről az elképzelést. elvetettem (bár tudom, hogy ami jó, abból jó, ha sok van. No de ennyi??). A hölgyek könnyebbike is nyomott vagy kétszáz fontot!! M.M. Felkészült a randevúra. Családi örökségéből kiválasztott egy német társalgási szótárt, s ezzel felfegyverkezve jelent meg Balatonfüreden l987 nyarán. Szilágyi érkezéséig a hölgyeket M.M. ragyogó nyelvtudásának bemutatásával kápráztatta el. Ez a gyakorlatban úgy történt, hogy felütötte a társalgási könyvet, és rámutatott az ott talált legközelebbi mondatra – mely által a társalgás nem szakadt meg. A már felolvasott mondatoknál behajtotta a könyv sarkát, így kétszer ugyanaz a mondat nem hangozhatott el. Ilymód ráadásul reprodukálni lehetett a tartalmas beszélgetést. A módszert nem szabad lenézni, hiszen a társalgófüzetek az irodalomtörténet gyöngyszemei közé tartoznak Geothetől - Babitsig bezárólag. Most az utókor számára idézek a társalgásból: (12-dik oldal) Amikor Vilmos Császár őfelsége megérkezett a frontra, a kitelepített falu lakóinak szimbolikus kenyeret adott át. (25-dik oldal) Hősies helytállásáért Max Immelmann megkapta a Nagy Frigyes által alapított „Pour de la merité” érdemrendet, amit egykori iskolájába is elvitt megmutatni a pajtásoknak. (4O-dik oldal) Hans Bohrdt heroikus alakja az „utolsó ember” című festményén a „Nürnberg” cirkáló gerincén magasba emeli a harci zászlót… A hölgyek kétségtelenül kezdtek nyugtalankodni M.M. – népszerű nevén Miki Takeo elmeállapota felett, midőn megjelent Szilágyi az utca végén. A két női bálna mérete miatt nem volt elkerülhető számára a szemügyre vétel, hiszen a látóhatár tetemes részét lefedték idomaikkal. Szilágyi igen frappáns megoldást választott a kínos helyzet

103 megoldására: Szevasz!-kiáltotta barátságosan M.M. felé, majd megállás nélkül tovasietett. Az utca végén megkerülte a háztömböt, majd visszament a pályaudvarra, hogy a restiben megrendelje a sültet „holstein” módra. Az esti lapok átfutása után csíkos mellénye zsebéből elővette csontnyelű ezüstözött kését és hátizsákjából a vágódeszkát, majd komótosan elfogyasztotta vacsoráját. Evés után kényelmesen elnyújtózva szivarzsebéből a Virginia vagy tán Havanna szivarját egy korhely matróz képével díszített ónbádog dobozból a feinsmecker szivarozók szokása szerint szertartásosan – finom sodrással a bajusza hegyével épp érintve és szimatot véve, s közben nyelve hegyével egy csepp nyállal nehezebben égővé téve a dohánylevelet – nem vette elő, mivel nem dohányzott. Azonban ha dohányzott volna, akkor ez csak így történhetett volna. Mindez a nemtörténés már a perron azon padján nem zajlott, melyet gondosan kiválasztott a többféle akkor ott jelenlévő padok közül. E pad azon kevés kovácsoltvas és szegecselt padok egyike volt, melyet még a K.u.K. időkből hagyott meg a történelem vihara, a maga kiszámíthatatlan módján a többi hegesztett és nem ívelt ülőlapu szocialista ülőeszköz között. Rendelkezett e pad még azon előnnyel is, hogy megfelelő irányba tekintve a grasszáló őrszemek felbukkanását időben észlelni lehetett. Mindezeken túlmenően kicsit elfordulva ugyan, de a Tihanyi félsziget képét is sejtetni engedte a távolban. Jobb kezével, amivel mint mondottam nem fogta Virginia szivarját, hanem ehelyett, rendes szokása szerént, a már közben a gondos fachrendből elővett mérőszalaggal felmérte az ülőfelület szélességét. Bal keze mutatóujjának viszont azzal szerzett örömet, hogy végigsimította a háttámlába süllyesztett bronz táblácskát, melyen a büszke gyártók tüntették fel nevüket. Épp a „… és tsa” szövegrésznél tartott, midőn a kikötőből az esti mótorhajó mély, elnyújtott tülkölése hangzott fel. Bricsesz nadrágba bujtatott, keresztbetett lábait megcserélte, és ez a tülkölés eszébe juttatta, hogy fiatalkorában, a hatvanas években, hányszor tette lóvá ezen az állomáson a kalauzokat, pontosan utánozva fütyülésüket. A vonat itt Füreden sokáig szokott állni, mert az akarattyai emelkedő zihálása után – amikor az utasok a déli oldalra áttódultak, a domb mögül kibukkanó Balatont megnézni – a gőzmozdony is vételezett vizet, meg az utazók is beugrottak a restibe egy krigli csapolt sörért. Ily alkalmakkor a jó időben elhelyezett füttyentés bizony erős kavarodást szokott okozni- természetesen feltételezve a hangforrás megfelelő álcázását. Ez azonban a fülkés kocsik idejében nem okozhatott gondot, a diszkréten félig elhúzott függöny mögé bujt turpizónak. Aggodalomra nem lehetett ok, hiszen a főgépész mire végigöntötte a mézsűrű hetes hengerolajjal az összes kenőszelencét, addig a sörivók még a derékszíjukon vagy hózentrógerukon is igazíthattak. Azonban már történetünk idején két évtizede használatlanul és berozsdált csapokkal álltak a vízdaruk, melyeken Szilágyi tekintete emlékei felidézése közben ottragadt. Ekkor kapta elő hátizsákja megfelelő zsebéből a gondosan

104 befacholt képeslapgyűjteménye egy borítékolt darabját, mely a füredi állomást ábrázolta a Déli Vaspálya nyitása idején. A két képet összehasonlította fejét rosszallólag finoman elcsavarva és száját félrehúzva, de gondolatai már a másnapi gőzfürdő körül kalandoztak. Vajon a Királyba vagy a Rudasba menjen? Drótkeretes debil szemüvegét gondosan befektette bársonnyal bélelt ezüstözött tokjába, s épp amikor a fedlap „Libál optikus, udvari szállító” feletti fényesre koptatott lemezrészét megnyomta, a hangosbemondó megszólalt, hogy érkezik az esti gyors. Zsebórájára pillantva ellenőrizte az időt, majd üdvözölte a kalauzt, és helyet foglalt a kupéban. A „betegségek”-ről szóló fejezetben pár sorban leírtam útitársam esetét az őserdőben. Röviden utaltam rá, hogy milyen módon gyógyították a Hunasvizesés mellett a hegyoldalba épített barlangkolostorban. A dolog pedig több sort érdemelt volna, csakhogy amikor az említett fejezetnél tartottam még nem tudtam, hogy a napfelkeltére időzített szakrális gyógykezeléssel nem fejeződött be Sz.Gábor betegsége. Pedig a kezelés leírására is azért kellett volna több időt szentelnem, mert egyfelől maga a tünet elmaradt, másfelől pedig jelezték számunkra, hogy valami nagy baj van Sz.Gábor alhasi részén. Akkor azonban egyfelől örültünk, hogy végre megszűnt a betegség, másfelől kézlegyintéssel elintéztük a paragyógyászat figyelmeztetését. Ahogy ezt megállapították egyáltalában nem tűnt biztatónak: a hosszú szembenézés, a véget nem érő tapogatás, hallgatózás, életerő-mintavételek…stb. Mintha Budapesten a kommunizmus bukása után tömegével megnyílt para-gyógyászati központok valamelyikébe mentünk volna. Csakhogy a kettő között igen nagy különbség mutatkozott: a kolostorban nem kértek pénzt, viszont a sebeket begyógyították. Mit tudtunk mi racionális európaiak kezdeni a felkelő nap sugaraiba recitált énekbeszéd páli nyelven elmondott varázsszavaival? Ha legalább egy oszcilloszkóp lett volna, vagy katódsugárcső? Minimum egy sztetoszkóp! Azonban semmiféle orvosi eszközt nem láttunk, hacsak a gyógyfüveket, kivonatokat, kígyómérgeket, és talizmánokat nem tekintjük orvosi eszközöknek. A racionális európai agy mit sem tud kezdeni egy monoton énekbeszéddel, ha az a gonosz kiűzését hivatott célozni. Pedig, ha komolyabban vettük volna Pamunuwe Dhammaratana Nayaka Thero szavait, útitársam lehet, hogy még ma is élne. De nem így történt. Midőn érkezésünk után, én e könyv megelőző részét írtam, Sz.Gábor már a kórházban feküdt. Előbb a veséjét vették ki, aztán a lépét. A kór lassan haladt gerincoszlopa mentén, s teljesen tiszta elmével volt tudatában annak, hogy itt a vég, s vagy egy új utazás kezdődik, vagy a semmi. Ahogy a gerincidegek funkciója kiesett, úgy bénultak meg egymás után az izmok. Régi, „tréfás” mondatom, nevezetesen, hogy az ember óvszerbe csomagolt zselé, most reális jelentőséget kapott. A kórházból hazaengedték, mint menthetetlent. Még néhányszor meg tudtunk pár dolgot beszélni, ami e

105 könyv összeállításához kellett, aztán utolsó érkezésemkor már csak elhalóan annyit hallottam, hogy szia. De ez sem nekem szólt már, hanem az egész földi tartózkodásnak. E kötet címe után ítélve nem tárgyalhatná Sz. Gábor életét. Mégis alig akad könyv, melyben az íróról nem tudunk meg valamit, hiszen az író és mű kapcsolata nemcsak az irodalomtörténet fontos tárgya, de az olvasat hangulatát, értelmezését is befolyásolja. Márpedig a kedves olvasó által tartott lapok Sz. Gábor által is íródtak, ha nem is közvetlenül, de az ő szellemisége is a sorok közt lebeg. Az ügy persze bonyolultabb, hiszen e sorok tényleges írója Keöpe Viktor 1913-dik évi útleírását kívánta folytatni, illetve megismételni az ezredforduló után – de a száz év előtti világfelfogás elemeivel. Sz. Gábor élete számomra azért is fontos, mert mintegy mérműve, indikátora az enyémnek: nevezetesen a semmibe futó életnek. Midőn az egyedi irányba futó tehetség, az egzotikus terveket megvalósító szorgalom, a különös ízlés a társadalom közönyét és érdektelenségét kiváltva magamagának épít, majd a művet a társadalom, az idő, megsemmisíti: ebben valami végzetes nagyszerűt látok. Olyan nagyszerűt, amely a tragédia nagyszerűségéhez és katarzisához mérhető. Ebben látom Sz. Gábor nagyszerűségét: nevezetesen a proletár léttől való elszakadásban, csóró (mégcsak nem is proletár, hanem csak csóró) feltételrendszer között, ahogy álmai visszalebegtek a századvég Monarchiájának üdülőhelyeire, hadikikötőire, ahogy építette cseh-süvegboltozatú pincéit Csobánczhegy lábánál, konzervativizmusával fügét mutatva a fogyasztói világra. Első utazásunkat 1976-ban a Drezdai (szétbombázott) óvárosba tettük: akkor még volt pár háztömb, melyet nem lakótelepesítettek. Micsoda érzelmi legendákra leltünk akkor, és ott! A szétdőlt falakon még sok helyen ottmaradt a három évtized előtti feliratozás, hogy kik haltak meg, mások hova menekültek, a pinczék jó részének légólejáratán le lehetett menni, s, láthattuk, hogy végezték be sorsukat virágzó életek, kultúrák. Láthattuk, hogy a felfelé vezető kovácsoltvas korlátú lépcsők mint nyílnak az ég felé, miközben talpunk alatt a mart, csiszolt üvegablakok maradványai recsegtek, pedig ez a recsegés valójában már akkor annak az életmódnak szólt, melyről az előbbiekben már beszéltem. Míg mások az est beálltával a drezdai sörözők felé vették az irányt, mi átvetettük magunkat a bágyadt őr mögött a deszkapalánkon, s az Albertineum környékén jártuk be. Az egykor oly nagyszerű palotákat, remélve, hogy az onnét elhozott apróbb díszes vas öntvények, eltört achát csengő-nyomógombok, három évtized praktikus gyűjtőitől értéktelennek minősített festett, összetört üvegdarabok, porcellán villanykapcsolók esetleg új életre kelnek nálam a felső-Csobánczhegyi kastélyban a múzeumban, illetve lent a Szilágyi-féle malomban. Nem így történt: A felső múzeumot felgyújtották 1988-ban, az alsó kastélyt teljesen kirabolták a romák pár éve. A Vörösmarty-kávéház muzeális berendezései,

106 dísztálai, kávéfőzői, így váltak vegyes gyümölccsé a gyulakeszi romák torkában. Mivel nemcsak a naplóm égett el, de a Balaton-környéki vízimalmokról szóló könyvem is, így nem is tudom megmondani, hány rombadőlt, a hatalom által szétvert vízimalmot néztünk meg, hogy az egyik megvásárolt épületbe rendezzük be múzeumunkat. Valahol 3oo felett jártunk már! Mikor Csobánczhegyen megállapodtunk, megindult az építkezés. Útitársammal való anyagbeszerzések – pontosabban szólva értékmentések - ezernyi anekdotájáról „Csobánczhegyi történetek” c. kötetemben olvashatni. Noha az útitársam halálára készült emlékmű leírása sem tartozik tárgyunkhoz, mégis itt kínálkozik erre alkalom. Az emlékművet Budakeszi faluban (a Skót utcában) állítottam fel, és a repülőtér felé tájoltam, ezzel is érzékeltetve az építmény eszmei célját, melyet a márvány alapra erősített, mart vörösréz felirat hordoz:

A szövegmező alatti szimmetrikus palmettadísz utalás a trópusokra.

107

Az emlékmű átnézeti képe, építés közben. A márvány alaplapot Rhodos szigetéről hoztam. A vizet egy gőzmozdony szerkocsitartányából folyatom.

A vízköpő lefolyórácsa-párja a Királyi Operaház nézőtéri légszellőzőjeként működött.

108

A kitámasztó rudazat-közepén a (statikai) kihajlási nyomatékot csökkentő dísszel. A kétoldali öntöttvas díszek, a hordófenekek, támfalak teherelosztó lemezeinek typusos példái a múlt századi építészetben.

A foszfatált bronz szélrózsa az utazónak állít emléket.

A felirat alatti oroszlánfejes vízköpő az igen magas fokú ceyloni vízkultúrára utal, úgyszintén a pokunákra emlékeztet a vízköpő alatti öntöttvas gyűjtőmelence, melynek tetejét öntöttvas rács fedi. Ennél az áttört öntvénynél álljunk meg egy pillanatra. Ez az öntvény eredetileg a Királyi Operaház alsó nézőtéri befúvónyílásainak egyikét fedte, de a renováláskor kihajították. Akkortájt az Operaházban dolgoztam, mint gépész, díszítő, fűtő és tűzőr egyszerre (amíg meg nem buktam, hiszen egyidejűleg négy

109 munkakört töltöttem be, négy fizetésért, négy fizetéskiegészítésért. Mint Rejtő Jenő fűtője, aki nappal pincér, este fűtő volt, s kicsit aludt, miközben a vendég szmókingjára megérkezett a kiöntött kávé, s két lapátolás közt is egy szemhunyásnyi pihenést adott neki a sors. Én miközben a színpadot díszítettem, kicsit raktam a Babkok-Wilkock kazánt, leeresztettem a tűzvédő vasfüggönyt, és meghúztam néhány csepegő tömszelencét a vízgépes süllyesztőn. A telefonközpontos buktatott meg, úgy, hogy tisztázni akarta a helyzetet: végtére hova kapcsolja a főnök(ök) hívását? A Királyi Operaház restaurálása akkor kezdődött, s én tágranyílt szemmel lestem, mit hajítanak ki. Gyönyörű élményem volt az a pillanat, midőn a lengyel vendégmunkásoknak átadták a területet. Az ál-lengyel szavakat mormoló gyűjtők nagy hada a bejárat körül csoportosult - köztük persze én is – mindenki valami trükkel: volt, aki újságírónak adta ki magát, más egy fanglit szorongatott, ismét más a lengyel-magyar szótárat dugta zsebébe, s ezzel adta a hülyét. Majd a régi dolgozók távoztak, az igazi lengyelek pedig bevonultak. A portás valamit erőlködött, de a „Jazábrálju tlifonicska” válaszommal nem tudott mit kezdeni, pedig sok igazság lappangott benne annak dacára, hogy szovjet tudásom legjavát próbáltam végre egyszer az életben hasznossá tenni. Onnét lehetett tudni, hogy ki az ál-lengyel, hogy a valódi lengyelek csak baktattak, viszont az ál-lengyelek a portától való távolodás rőfben kifejezett matematikai értékének négyzetes haladványával gyorsultak: ki az egzotikus vízgépek és csodálatos csiszolt üvegű bronz manométerei felé, ki az Ampere mérőket vette célba, ismét mások a lámpákra vetették magukat. Nekem, mint fentebb írtam, csak a telefon jutott, mely pusztulásáig hatalmas telefongyűjteményem becses darabja maradt. Hogy az állami múzeum hol volt? - kérdezhetné valaki? Nos a múzeum dolgozói jelenléti íveket és kimutatásokat készíthettek, bár egy vízgépet láttam a Műszaki Múzeum raktárában. Mindezeket azonban leírtam: ”Pár hónap munkaviszony a Közlekedési Múzeumban” c. írásomban. Néhány nap múlva persze próbálták a rendet helyreállítani, s akkor már csak az ablakon kihajított tárgyak, meg a valóban konténerbe kerülő régiségek jutottak a gyűjtők kezére: ahogy nekem is az említett rács. A rács később a csobánci kastélyom márvány bejárati képe mellé került, s mögé hangszórót építettem. E hangszóró hangja előbb roma nyelven, majd magyarul is üdvözölte betörőmet, megkérve, hogy mosolyogjon a fényképfelvétel idején (ami egy szmenával valóban meg is történt, ráadásul vakuval) majd gyászzenét sugárzott a betörésvédő kémiai és mechanikus pokolgépek működése után, kiemelve a steril sebkezelés fontosságát, valamint a Káptalantóti temető közeli, és igen szép fekvését ecsetelve. A savpisztoly dugattyújának Siemens-Halske rendszerű gyorsoldója stílszerűen és autentikusan Händel: vízízenéjét kapcsolta a magnetofonról. Útitársam (kifejezésével élve) utoljára ez alatt a rács alatt guzolt. A kastély felrobbanásakor (mint ahogy ez a nyílászárókkal rendesen történni szokott

110 az emberiség robbantásai során) e rács az erdőbe repült, így a romák nem tudták egy pofa szottyiért becserélni a vasasnál. A kedves olvasó megdöbbenhet, hogy útitársam halála kapcsán ilyen kedélyesen csevegek, de ne feledjük, hogy Sz.G. természetében ott lappangott egy pici egészséges cinizmus, másrészt ezzel is egy ceyloni, buddhista szokást emelek ki: a halál nem gyászesemény, hisz vége a földi gyötrelemnek. Az emlékmű tetejére vörösöntvényből az égtájakat mutató szélrózsát szereltem, jelezve, hogy mindnyájan utazók vagyunk, csak nem tudjuk, hova, és miért. A szélrózsa alatti kerék-motívum szintén buddhista jelkép, de a keresztény szimbólumrendszerben is szerepet kap. Mindezek egy mohos kő tömbre erősíttettek. A kő tömb mögötti fal íves tetőlezárása alá rozettát helyeztem, így célozva, mintegy fricskaként a globalizáció ornamentikamentességére. Sz.G. utolsó porcikájáig konzervatív életfelfogására. A kő tömb két oldalára Sz.G. lakóhelyéről, a Szeszgyár utcai egykori Szeszgyárból, a bontáskor elhoztam egy hordótámöntvényt, ezt még három darabba fémből leöntöttem, s a kő falba építettem. A padozatba egy példányt Sz.G. nemesgulácsi macskaköveiből építettem be, azonban a többi is a Balaton környékéről való. Útitársam ceyloni útjának méltatását leíró szöveg pár nap múlva készül el, s az emlékmű hátfalára kerül, világítással. Azért írtam le az emlékművet részletesen, mert számomra úgy tűnik, hogy ilyen létesítmény nem maradhat ép. Szétvereti a tanács, elhordják a romák, megrongálják a román mentalitású melósok. Azon kevesek, akik minden valószínűség ellenére írásomat végigolvasták, tudják meg, hogy készült egykor ezen kötet már meghalt utazójának egy mementó. Ha esetleg valaki egy szál virágot is hozna az emlékműre, az pedig a legnagyobb sikere lenne munkálkodásomnak.

111

TÉRKÉPEK

112

Vörös vonallal, illetve ponttal jelöltem az alaposabban bejárt helyeket.

113 A függelék ezen részét azért csatoltam a ceyloni könyvemhez, mert az itt leirt, illetve restaurált 1936-os gyártási évű bringa alkatrészeinek felhasználásával készült géppel mentem Ceylonba (illetve előtte Rhodos szigetén a hegyekben próbáltam ki, majd Ceylon után negyed évig Sziámban tekertem vele).

Wanderer - egy különleges kerékpártypus

A váltóház hézagolásának szünetében készült kép. E képen tanulmányozható, hogy a váz a csavarozott és hegesztett vázak előnyeit egyesíti. A csővégekhez hegesztéssel kapcsolták az illesztési (csukló) pontokon a másik cső befogadására alkalmas csőhüvelyt, mely bilincsszerűen szorított. Páratlanul ötletes megoldás.

114

A két embléma jól tükrözi az automobilizáció hőskorának kedvelt motívumát: a szárnyat.

Ritkaság, hogy nemcsak az összes embléma, de még a gép vételi okmányai is előkerültek!

115 Három évtizednyi vágyakozás után végre megszánt a vaksors, és egy véletlen esemény következtében restaurátor-műhelyembe került egy példány a német Wanderer cég sebességváltóval is felszerelt biciklitypusából. A drezdai közlekedési múzeum vándorkiállításán a 7O-es évek elején Magyarországon is láthatta a finomságokra éhes közönség a gépet. Számomra ez időtől fogva e bicikli jelentette minden idők egyik legtökéletesebb kerékpárját, melyből Magyarországon becslésem szerint fél tucat lehet gyűjtőknél, túrakerékpárosoknál. A következő pár sorban megpróbálom összefoglalni, miért nyilatkozom felsőfokban erről a gépről! A német ipar ekkor már többnyire haditermelésre állt át, azonban ebben a körben a bicikli is megfért a cég különös terepjárói között. Ennek egyik nyomós oka lehetett, hogy a pedáltengely köré öntött alumíniumból építettek egy tolókerekes sebességváltót, mely tönkretehetetlennek bizonyult. A csekély izomerő így a hegymeneteknél kedvezőbb hatásfokkal vihette a nehéz hadfelszerelést. A fokozatok kapcsolására - a mai sérülékeny bowdenek helyett - a mótorkerékpároknál alkalmazott rudazatos erőátvitelt alkalmazták a váltó és a kapcsolókar közt. E kapcsolókart a vázra, kb. térdmagasságban erősítették. Esztergált, nemes fa fogantyúját bármikor az automatikus reteszelésű hegymeneti fokozatba lehetett állítani, mert a rugóerőtárolós rendszer gondoskodott arról, hogy pont a pedálváltáskor jöjjön létre a kapcsolás. Így nem kellett kupplung, vagy nem kellett a mai láncváltók örök bajával küzdeni, nevezetesen hogy a váltás időtartama alatt az erőátvitelt szüneteltetni kelljen. A félfolyós zsírban úszó fogaskerekek - a mai hitvány láncváltós utódaikkal szemben - állandó kenést kaptak. A lánc természetesen nem hagyta el váltáskor a lánckerekek síkját, mint a mai gépeknél, ahol - gépészeti értelemben - hajmeresztő mutatványt kell a láncnak végeznie. De e váltótypus hatodik előnyéről se felejtkezzünk meg: a mai rendszereknél állandóan nagy veszteség lép fel a két vezetőkerék valamint a lánc „ellenhajlítása” miatt. Legvégül pedig megemlítem, hogy a zárt váltóház nemcsak porvédelmet jelentett, de mechanikailag is védte a kényes fogaskerekeket. Aki már kerékpározott a karsztokban láncváltóval, vagy támasztott le óvatlanul mai gyártmányokat, az ezt bizonyára értékelni tudja. Részemről különösen elfogult vagyok, mert nemrég tértem vissza az afrikai Szahel övezetből biciklimmel. A homok, váltókra gyakorolt hatásának leírása útleírásom valóban sötét fejezeteit képezi. Ezen afrikai utamat követő kórházi kezelésem alatt is okom volt rá, hogy elmélkedjek a bicikli gyors letámasztásáról, majd a még gyorsabb távozás gyárak adta lehetőségeiről. A Wanderer gyár mérnökei ugyanezt jobban végiggondolták, semmint mai utódaik, és a kormánynyakba egy roppant szellemes szalagféket építettek. Ez az egyéni ízlés szerint beállítható fék két célt szolgált. Egyfelől lehetővé tette, hogy fához, vagy falhoz úgy támasszuk le a kerékpárt, hogy a kormány váratlan elfordulásával ne dőljön fel a bicikli, másfelől pedig a hirtelen

116 kormánykitéréseket nehezítette. Ezt az elemet ma autókba rendszeresen - hidraulikus formában - beépítik, a régebbi korokban pedig a mótorkerékpárok nélkülözhetetlen részei voltak. Hadd tegyem próbára a kedves olvasó türelmét még egy kitérővel, ami tapasztalataim taglalására vonatkozik. A már említett afrikai utazásom során 3O wattos világítást építettem a bringámra, aminek pehelykönnyű szerkezeti megoldásai „Dahomey” c. könyvemben olvashatóak, így most nem ecsetelem. Ez a fényteljesítmény a régebbi automobilok, mótorkerékpárok világításának megfelelt, s az utazás során kellett is. Hogy mindezt miért említem? Lámpatestként ugyanazt a Bosch gyártmányt alkalmaztam, melyet a Wandererre építettek l94O-ben. Miért? A lámpa már akkor ugyanazzal a speciális Fressnel lencsével készült, amivel a legutóbbi időkig a járműveket felszerelték - azaz a lencse fűrészfogszerűen öntött üvege a fényt a vízszintes síkban kiterítette. Sőt: két oldalán egy-egy üveg segédlencse a padka megvilágításáról gondoskodott. Másodszor: a mai silány műanyagokkal szemben e lámpa acéllemezből készült. Ezen felül szokatlanul nagy átmérőjű, pontos sablonon mélyhúzott parabolatükre nagyon jó hatásfokú fényvisszaverődést tett lehetővé. Negyedik nyomós érv lehet a lámpafejen elhelyezhető kapcsolóval állítható országúti-tompított világítás lehetőségének választhatósága volt, ami a mai gyártmányokra nem jellemző. A már említett teljesítménynél ez követelmény. S hogy még tovább dicsérjem a hatvan éves konstrukciót: a régi 3 wattos izzó helyett betett tízszeres hő- és fényteljesítményű halogénizzótól sem fakult ki, s olvadt el a fém foncsor, mint tenné ezt egy átlagos mai példány. A Wandererre eredetileg 3 wattos, szintén Bosch gyártmányú dynamót építettek. A mai agydinamók természetesen sokkal jobbak, azonban a Bosch dinamó különös erényeit ne felejtsük el, melyeket egyik gyártmány sem érte el máig: ezek pedig egyfelől a nagy méretből adódó kis csapágyterhelés, és az ezzel járó örök élet (kinek jutna eszébe sűrűn zsírozni a bronz csapágyat - az acél tengely és a bronz csapágyfészek anyagvándorlásából eredő csekély kopását l94O-ben már majd száz éve ismerték). Másfelől a Boschrendszernek a mágneses jellemzői kimagaslóan jók. Ennek taglalása meghaladja e dolgozat tárgyát, ahogy csak azt is mellékesen jegyzem meg, hogy a régi értelmezés szerint nem szabadna dynamót mondanunk, hiszen az alternátor a megfelelő kifejezés. De a köznyelv már egy évszázada eltért a szűk körű szaknyelvtől - s ezen nem is kell változtatni. Az általam restaurált gépnél a tervezők - szemben a mai elvekkel - nem vetették el a régi, már túlhaladott technikákhoz való alkalmazkodást. Bár ki tudja, hogy túlléptünk-e a karbidlámpa hatalmas, fényt vető pászmáján átvitt és valós értelemben egyaránt? Mire gondolok? A Wanderer kerékpár kormányoszlopán a kormánycsapágy két ellenanyája közé erős fémlemezből kialakítottak egy olyan L alakú lemezt, melynek végére a szabványos karbidlámpát ráhúzhatták. A karbidlámpa a már

117 említett magas fényteljesítményt és a homorú tükörrel pontosított pászmát játszi könnyedséggel leadta, így talán - bár ma már anakronizmus lenne - mégsem léptünk át rajta fényerőben. A karbid előállításának bonyolult procedúráját azonban nem kívánom senkinek sem. A karbidlámpa nevét onnét kapta, hogy a fényt adó meggyújtott acetiléngázt karbidmésszel fejlesztették. A lámpa alsó tartányába (ahogy régen írták) maroknyi száraz, mogyorónyi nagyságú karbidmeszet helyeztek. A karbidmész minden vegyeskereskedésben rendelkezésre állt. A lámpákhoz a frissen égetett ún. technikai karbidot alkalmazták, melyet a fehér kémiai karbidtól eltérően szürkésfehér színéről lehetett megkülönböztetni. E szürke szint a kb. ötödrésznyi CaO valamint a néhány százaléknyi szénszennyeződés okozta, azonban a világítás céljára ez is tökéletesen megfelelt, s olcsóbban adták. Csak ennek a karbidtypusnak lehetett érezni azt a jellegzetes hidrogénfoszfidtól származó illatát, melyet aki barlangászott már, az sohse felejti el. Nem cikkünk témaköréhez tartozik, de megemlítem, hogy a karbidmész előállítását 22OO fokos hőfokon végezték, már akkoriban ívfénnyel (3C+CaO-ból a CaC2+CO-ót), ami nem csekély műszaki felkészültséget igényelt. A karbidmészre vizet csepegtettek, s e folyamat révén keletkezett az acetiléngáz (C2H2). A víz csepegtetésére kúposra esztergált, menetes csavar szolgált, mely a fényerőt is változtatta. Ha igazán sötét helyre ért a kerékpárral utazó, akkor megállt, hátranyúlt a Wanderer bőrből készült szerszámtáskájába. Ezt kisebb távok megtétele esetén csak a nyereg mögé függesztették, nagyobb utazások alkalmával azonban vásároltak a nyereg elé, a vázhoz rögzíthető háromszög alakú, komolyabb táskát. E táskából a gondosan rongyba csavart úgynevezett pillangóégőt vette elő a velocipédista, s kicserélte erre az egydűznijű fejet. Ezt azért tette, mert a pillangóégő két gázsugarat eresztett tompaszögben egymásnak, s a megtörő két láng - mint a pillangó szárnya, neve is innét szétterült. Így jobban lehetett fókuszálni, valamint nagyobb fényt is adott. Mindezután nem ugrott vissza a biciklire a tulajdonosa, hanem vagy az út mentén tépett zsurlófüvet, vagy azt magával hozva a tükröt megtisztította. Ha pedig valamely meleg éghajlatú gyarmati ország hirtelen jött trópusi éjszakája szállt le, akkor a tükörtisztításra a Ficus esperata-t alkalmazta. Sok növény tartalmaz kovásodott zárványokat, melyek a kényes tükör tisztítására alkalmasak. A régebbi korokban ugyanis még nem ismerték a mai alumínium-gőzölési (vacuum-, vagy katódporlasztási) eljárást és ezüst, vagy (olcsóbb gyártmányoknál) ezüstözött tükröket alkalmaztak. Ezek azonban a kéntartalomra érzékenyen reagáltak. A villamos világítás alkalmazásakor csak a járművek kipufogó gáza okozott szürkülést a tükrön, de karbidvilágításkor a meleg, agresszív, kéntartalmú gáz is. Ha a gázfejlesztés nem egyenletesen történt, úgy a fény nemcsak a menetszéltől lobogott. Így a jobb gyártmányoknál a víztartályba - ahogy a

118 tankerekbe is - csillapító, áttört lemezeket helyeztek, s a lámpát rugalmasan függesztették fel. És még valami: amit talán nemcsak az emberi gondolkodás legmélyebb rétegeit boncolgató filozófus, vagy esztéta érezhet, hanem néha a restaurátor is. Az egyes korokon átívelő szerkezeti megoldások szépségével rokon történeti, műszaki vonzatok boncolására gondolok. A kezdeti izzólámpák szénszálakkal készültek. Később a wolfram alkalmazásakor a fém törékenysége okozott gondokat. Így meghagyták a bicikliken a karbidlámpák foglalatainak rugózott (Watt-paralelogrammás) felfüggesztését. A Bosch lámpa korában ez már nem okozott bajokat. Mégis, a tervezők meghagyták ezt a foglalatot, átbujtatva rajta a Bosch lámpa tartólemezeit, miáltal egyfelől a vezetőt kevésbé vakította az ilymód távolabb került lámpa, másrészt pedig a felfüggesztés erősebb lett: elfordulás ellen védetten, amire a lámpa fénye igen kényes. Jelenleg sehol sem alkalmaznak karbidlámpát. Mégis a ma Kínában afrikai importra gyártott kerékpárok mindegyikén ott található ez az L alakú lemez, mely egykor a karbidlámpák víztartályának hullámmentességét biztosította. Képzeletbeli tapintásról beszélek, mégis kérem, hogy engedjük el végre a kényelmes magasságú kormányszarv markolatait! Oly jól esik fogni az ergonómiailag tökéletesen kialakított, ujjbegyeket mélyen befogadó markolatokat, hogy elfelejtjük, azok bakelitlakkból vannak. Igaz, kapható volt hozzá nemes faanyagból is ugyanilyen (kézről vett mintához illő) markolat, de ezért már nem 24O aranypengőt kellett fizetni. A fa markolatból pedig hiányzott a Wanderer-embléma. E jelkép, mely szép tűzizománcozott, sajtolt alakjával a váznyakat is díszítette, rangot jelentett. Így nem kell csodálkozni, hogy azt a pedál fogaskerekébe is beleöntötték. A vázról is szólnék pár szót, mert a Wanderernél itt is találunk egyedi megoldást. A legtöbb kerékpár váza hegesztett kivitelű. A hegesztés előnye, hogy a csőtoldatok, melyek a váz részeit alkotják (szög)mereven kapcsolódnak egymáshoz. Azonban e megoldásnak egyik hátránya a nehéz bonthatóság sérülés, vagy méretcsökkentés esetén. Másik hátrány a kisebb rugalmasság. Statikai értelemben a férfi kerékpár váza úgynevezett „rácsos” tartójú, ami azt jelenti, hogy az egyes csövekben (rácsrudakban) csak húzó-, vagy nyomófeszültségek ébrednek. Ezáltal a szerkezet erőjátéka igen könnyen számíthatóvá válik, s mivel a tartók valós anyagából a képzeletbeli erővektorok nem lépnek ki, így szívós, hosszú élettartamú rendszert kapunk Mivel nincsen hajlítási igénybevétel, az anyagfáradási paraméterek jobbak. Mindkét szerkezeti megoldásnak vannak hívei és van ellentábora. Ma csak a hegesztett kivitelű rendszerek uralkodnak, mert a fogyasztói szemlélethez alkalmasabbak. Azonban még a világháború feszített, jó és egyértelmű döntést kívánó ideje alatt is a mai napig gyártott legnagyobb vonóerejű két

119 rivális mótorkerékpárjánál sem tudták a typizálást bevezetni e kérdés különböző felfogása miatt. A BMW R 75-ös typusánál csavarozott, a Zündapp KS 75O-es modelljénél ún. Vierendel, azaz szögmerev tartószerkezet készült alvázként. Pedig a kéthengeres boxermótorok a hátramenetes nyolc fokozatú váltóval, valamint a differenciálművek is cserélhetőek voltak a két hadigépnél. Mindkét gép kb. fél tonnásra sikerült, mindkettejük jellemzői nagyjából egyeztek. A vázakat pedig igazán jól méretezték, hiszen e gépek pályafutásuk fiatalkorát a szaharai sivatagban, az orosz mocsárban és télben töltötték el, esetenként löveget vontatva, öregkorukra pedig pihenés helyett fél tonna szódával, vagy más teherrel rakva rótták a végtelen utakat. S ahogy próbáltam a markolattal, annak képzeletbeli érintésével belevonni a kedves olvasót az érzékek világába, úgy most írásom e fejezetében is ugyanezt teszem a nyereggel. A Wanderer nyergét a többi kerékpáréhoz képest úgy hasonlíthatom, mint a marhavaggont a hattengelyes, első osztályú szalónkocsihoz. Miért? A puha, valódi bőrből készült nyeregburkolat nem párazáró. Alatta a lószőr kiegyenlítő réteg eloszlatja a terhelést a közel vízszintes spirálrugókötegen. A rugóköteg első csomópontja kétszeres hajtűalakban visszahajtva egy másik rugóval kötött az állítható nyereg vasszerkezetéhez. Így ha az utazó makadám, vagy rossz koczkaköves úton haladt, akkor sem okozott ez kellemetlenséget. Annál is inkább egy kényelmes batáron érezhette magát a kerékpáros, mivel a nyereg hátsó felén még két-két rugópár igyekezett a kényelmet fokozni. Felmerülhet a mai nyergek szemlélésekor a kérdés, hogy vajh’ minek kellett az 5 főrugó s a kb. 2O db teherelosztó rugó? Ennek magyarázata elsősorban a különböző rugalmassági jelleggörbéjű acélrugók egymást kiegyenlítő, javító karakterisztikájában rejlik, másfelől pedig - bár mellékesen - a kedvezőbb csillapításban. Az első érvemre bizonyítékként javaslom, hogy tekintsünk meg egy régi luxuswaggont az Orient expresszen, de esetleg a pályaudvarra kisétálva is ugyanezt a vizsgálatot elvégezhetjük. Láthatjuk, hogy nemcsak többféle acélrugó, de néha még gummi rugózás is segít a kényelem elérésében. A csillapítás bicikli üzemben másodlagos szempont, bár ma készülnek olajcsillapítású teleszkópok is kerékpárokhoz. A régebbi időkben azonban nagy volt rá az esély, hogy a velocipédista földúton haladt. Itt vagy a kátyúk önmagukat erősítő (kimosó!) szabályos hálózata, vagy a teherforgalom lengéscsillapítóval el nem látott teherautóitól származó buckák várták a biciklistát. Erre minden burkolatlan út hajlamos.(már említett könyvem első fejezetének közepén e kérdéssel egy oldalon át foglalkozok, most ne térjünk el a tárgytól) A biciklista nyerge, ha éppen akkor emelkedik vissza alaphelyzetébe, midőn a bicikli kerekei belezöttyennek a kátyúba, akkor a váz fokozott terhelésnek kitett, valamint a jelenség a szabályos

120 kátyútávolság miatt ismétlésre hajlamos, és így rezonancia jöhet létre, ami magát erősíti. Ily esetben kell a csillapítás. Hogy ez milyen mértéket érhet el, arra közismert példák adódtak híd-, repülő-, s vonatkatasztrófákból, de a sportos olvasónak a tél közeledtével sokkal szemléletesebben tudom illusztrálni ezt a folyamatot a sípályákon. A pályák meredek szakasza kivétel nélkül kb. 1O-6O cm-s buckákká fajul el, ha nem gyalulják e területet. Ha kezdő síelőként ily helyre nagy sebességgel érkeznénk, bizony sok könyvet olvasnánk ki a kórházban. Ez a hullámosodás minden haladó mozgásnál valamiképp jelentkezik olyannyira, hogy ezzel nemcsak a közúti üzemben, de a vasútüzemben is számolni kell. A kérdés fontosságára jellemző, hogy már az első világháború előtt németangol vegyesbizottság tanulmányozta e problémát. A kört azonban lehet bővíteni, mivel a repülésnél, a katapultálásnál, de még a telefon, és rádióüzemben is jelentkezik e probléma azonos gyökerekkel. Túllépve ezen írás „hatáskörénél” utalást tennék a társadalmi haladó mozgások rezonancia és hullámjelenségeire is, ahol a jelenségek eredői azonosak. A régi járműveken súrlódó betétekkel biztosították, a csillapítást, mely a felgyorsult mozgás energiáját felemésztette. Későbbi korokban ugyane célt sűrű olaj áramoltatásával érték el. Ezek méretezése, építése, a szelepek elhelyezése speciális cégek önálló tevékenysége. A Wanderer esetében elégedjünk meg annyival, hogy a sokfajta rugózás különféle rezonanciacsúcsaival, valamint egymás mozgatása elegendő csillapítási értéket adott. A rugózás egy érdekes megoldását azonban még meg kell beszélnünk, mert ilyent mai gépeken szintén nem látni, s ez is rokon a csillapítással. A Wanderer hátsó két-két nyeregrugója egymással szembenálló, egymás hatását gyengítő, látszólag. A valóságban azonban a nyereg alján levő rugó, előfeszíti a felső kettőt, mintha már terhelés előtt is súly volna a nyergen, s ezáltal a rugózási jelleggörbe kedvezőbb munkapont beállítását adja a felső spirálrugóknak. A legendás Harley-Davidson mótorkerékpárján ugyanezt láthatjuk az első trapézvillánál. Végezetül egy apró finomságot jegyzek meg? A spirálrugók menetemelkedését a Wanderer gyár gondos mérnökei különbözőekre készítették, hogy a progresszív rugózás követelményeit is kielégítsék. Gyorsabb járműnek jobb minőségű fék szükséges. Gépünk hátsó kerekének agyát a szokásos „kontra”, azaz fémbetétes dobfékkel látták el a görgős szabadonfutó mellett. Ezt e korban széles körben alkalmazták, egyebek közt a hangzatos „TORPEDO” elnevezéssel. Az első kerék fékberendezése készülhetett egy darab felülről az abroncsra nyomódó gummi féktuskóval, mely igazán nem volt méltó a Wandererhez, mert koptatta a gummiabroncs futófelületét. Ennél sokkal finomabb rendszert is gyártottak azonban, mely alulról felfele, az acélpántnak nyomódott. Ez a kétpofás, csapokon csúszással vezetett fék mai bowdenes társainál sokkal megbízhatóbban működött, mert rudazat vitte át az erőfolyamot. Sziklás utakon azonban e

121 fékrendszer is ugyanolyan gyatra eredményt adott, mint a mai abroncsfékek. A pánt sérülése esetén, vagy rossz centírozásnál, midőn a kerék nem egy síkban forgott, a fékerő változott. A gyárhoz méltó, egyedi megoldást jelentett a dobfék. Ez a sérüléseket jól bírta mivel a kerékbe, a villa közé süllyesztették. Kis fékerővel is hatásosan működött. Nagy felületű azbeszt betéte nem melegedett át, vagy ha mégis, az nem jelentett problémát. A mai tárcsafékek ugyan még finomabb fékerőszabályozást tesznek lehetővé, de roppant sérülékenyek. A kedves olvasó elnézését kell kérnem, a tárgyalás felületessége és hiányai miatt is. E sorok közé már nem fér be, hogy a vászonperemes gummiabroncsokról, a prizmáról a csapágyakról és sok apróságról szót ejtsünk. Ezt az írást azonban nem fejezhetjük be úgy, hogy a gép festéséről ne ejtsünk pár mondatot. A festékeknek a története évezredekre nyúlik vissza, hiszen majd minden emberi létesítmény színezett. A Wanderer készítésének idején az oxidatív száradású (firniszes) és természetes gyantatartalmú lakkok helyett inkább „meleg” eljárásokat és nitrofestékeket alkalmaztak, melyeket már szórással vittek fel a felületre. A minták és színek pazar pompáját talán legszebben a régi varrógépeken valamint a már tárgyalt emblémákon tanulmányozhatjuk. E matricás festés inkább a tömegtermelést jellemezte, de a csíkozómesterek sem maradtak munka nélkül. Mindent csíkoztak az iparban: a levélszekrényeket, mozdonyokat, hajókat, kerékpárokat. A szép csíkozás elméleti ismereteket követelt meg, hiszen többnyire a csíkozó mester készítette magának a festéket, kellett ismerni a festékek egymásra hatását, az optimális viszkozitást, az ecsetek készítéséhez megfelelő bundákat, nem volt mindegy a fémhatás elérése miatt a bronz-és alumíniumporok őrlési finomsága. A jó kézügyességtől is sok függött: az ecset nyomásakor a csík szélessége változott, még egyenes csíkozásnál is úgy használtak vonalzót, hogy az a kézzel érintkezett csak, és nem az ecsetszárral. A figurális ábrázolásoknál, árnyékfestéseknél művészi érzék is kellett. A hallatlan türelmet igénylő munkát ma nem lehet megfizetni - a szakma így eltűnt. A Wanderer restaurálásakor azonban még sikerült találni egy csíkozó mestert. Ha tekintetünk a Wanderer váz kormánycsövéhez siklik, újabb különlegességbe botlunk! Az esztétikai vasöntészet XIX. századi sohse visszatérő fénykorában a tervezőknek komoly bajokat okozott a statikai vasszerkezetek beillesztése szépészetileg az épületekbe, gépekbe. Ennek esztétikai vonzatai köteteket tölthetnének meg, azonban egyet ragadjunk ki e csokorból! A vas „fásítását”. Ahogy a görög építészet tömegével adja a példákat a márvány faszerkezethez hasonló kiképzéséhez. úgy tárgyalt időszakunkban sok vasszerkezetet olymód festettek meg, mintha az fa lenne. A fa erezetét utánozták sokféle izgalmas eljárással.

122 A topolyafa erezete azonban nem párhuzamos, változó árnyalatú vonalakból áll, hanem szeszélyes fodrokból: Egy távoli mótorkerékpáros utazásomnál több mint fél évszázados mótorom ledöglött. A nehéz éjszakai, hegyi terepen túl nagy mágneses gerjesztést állítottam be a dynamómnál, nem figyeltem az Ampére-mérőt, s a gerjesztőkör leégett. Sürgősen szükségem volt sellakra, hogy újra tekercseljem az állórészt, s így asztalosműhely után néztem. Kronstadt (Brassó) egy sötét utcájának ódon pincéjébe léptem be, ahol kísérteties jelenetet láttam. Egy ember, kezében lobogó tűzzel végzett misztikusnak tűnő mozdulatokat egy szék mellett. Azonnal kikérdeztem, hogy mit művel! Így most átadhatom a kedves olvasónak azt a műhelytitkot, hogy miképp készült restauráláskor a topolyafa-minta. Az olajba mártott égő parafadugó lecsapódó füstrajzolatának színezett lakkozása adta megoldást. Az elmúlt sorok remélem érzékeltetik, hogy a fogyasztói szokásokkal szemben lehet a tárgyakhoz való más viszonyt is kialakítani, de e szemléletért küzdeni kell: ismerni kell élettelen környezetünk múltját „egzotikus” tárgyakat kell beszerezni, azokkal foglalkozva válik élővé, és érzelmileg közelállóvá szűkebb világunk.

Néhány vízesés leírása Az alábbiakban 24 vízesés rövid elemzését adom. E megtekintett és befürdött példányszám kb. harmada a teljes készletnek, így csak a vízesések megtekintésére is néhány hónapot lehet utazás közben szentelni. Mi e 24 vízesést kb. egy hónap alatt jártuk be – azaz durván naponta néztünk meg egyet, beszámítva a pihenőnapokat és a hosszú utazásokat valamint a gépkarbantartást és egyéb látnivalók megtekintését is. A leírás az alábbi szempontok szerint történt: - A vízesés magasságát nem mértem meg pontosan. Bár nagyszerű – bussolával kiegészített – theodolitom elégett kastélyomban, de a műszer súlya miatt ennek amúgy sem lett volna jelentősége, arról nem is beszélve, hogy e munkát már mások bizton elvégezték. Így csak becsültem. Nemcsak vízeséseket néztünk meg, de vízcsuszásokat is, ahol ez az adat amúgy sem értelmezhető. - A melenceszám utal a lépcsők számára is, de főleg a fürdés mászás és alvás szempontjából jelentős. - A megmászás szempontjából mértékadónak tartottam saját képességeimet. Ahol jelzem, hogy nem lehet felmenni, az inkább a nehézségekre utal, hiszen mindenhova fel lehet mászni. - A megközelítésre is adok utalást. Általában a vízesések aljáig bringával el lehet jutni, legfeljebb tolni és néha emelni kell.

123 - A lépcsők számát is megadom, bár ahol több ágra szakadt a vízfolyam, ott ez az adat bizonytalan. - A beépítettség igen fontos adat, hiszen ez alapvetően határozza meg a vízesés értékét. A fene kíváncsi egy hotelerdő vízesésére. De szerencsére ez igen ritka, noha vannak ellopott vízesések is. - Az alvóhely a nyugodt sátorverésre vonatkozik, midőn apróbb koppintások is megejthetőek, de tűzrakás nem - A söpredékfelhozatal szintén alapadat. Különösen nehéz ügy egyes helyeken, mert a kirablás esélye magas. - A hozamot száraz évszakban becsültem, nem adtam liter/sec értéket. - A megjegyzés rovatban kiegészítéseket fűztem az előbbiekhez, kivéve a hatalom jelenlétére utaló rendőrhelyzetre, ami Ceylonban ottjártamkor nem játszott szerencsére szerepet. Vannak néha rendőrök a vízeséseknél, de szerencsére igen ritkán, és nem az itthoni szemléletűek, hanem a dolgukat végzik. - Fénykép mindegyikről készült, de Szilágyi sírba vitte az azonosító adatokat, így arra, hogy mindegyikhez fényképet adjak, nem vállalkozhattam. Ha valakinek nagyon szükséges, úgy az útinaplóból talán azonosítani tudom, amíg a fényképek el nem pusztulnak. Nézzük akkor a listát! 1. Hunas falls. Magas, egy része kisajátított, de határozottan bemehet a fehér ember. Fel lehet menni a tetejére. A melence sunyin ugyan, de befürödhető. Autóval megközelíthető. Több lépcsős. Részben beépített, de nem súlyos a helyzet. Jó alvóhelyek vannak a közelben, bár a söpredék kicselezése sok energiánkba került, és nagy hegymászásba. Kétszer is ki kellett ”ülni” a csürhét. Kis hozamú a vízesés, de a melencéje úszásra igen alkalmas, csak az őrszemélyzetet kell éberen lesni. Én lótuszlevéllel és gallyal álcáztam magam, mivel a tó körül sétautat építettek. Így nem is romantikus az alsó vízesés, mert ott mesterséges gát van, de a felső igen. Több forrás is van a közelben, melyek kis kockázattal ihatók is. 2. Ravana falls. Ez is magas, több melencéjű. Nehéz felmászni. Autóval megközelíthető. Duzzasztott vízesés. Alvóhely nincs. A söpredéktől csak a vízesés teteje mentes. Középhozamú. Érdekessége, hogy barlangból tör elő. 3. Divaluma falls. Magas, nincs jó úszómelencéje, nem tudtam felmenni. Autóval megközelíthető. Egy lépcsős. Aludni nem lehet, bár nem beépített. Hemzseg a lejmre éhes csőcselék. Közepes hozamú. 4. Dunhinda falls. A rohadtak lenyúltak 25 RS-el belépő címén. Ráadásul sok a majom is. Magas vízesés. Pazar fürdőmelencéje van, igen komoly méretekkel, ami a mélységre is vonatkozik. Felmásztam. Autóval nem

124 megközelíthető. 2 lépcsős. Nem beépített, jó alvóhelyek vannak, bár a csürhe e kérdésben nehézségeket okoz. Nagy hozamú. 5. Manava falls. Kerek kő melencéi valódi kéjfürdőt tesznek lehetővé. Középmagas. Jól mászható, duzzasztott. Autóút vezet a helyszínre. 2 lépcsős. Körötte theaültetvény fexik, mégis van alvóhely. Az alja néptől alig lehet lenni, de éppen mert oly sokan vannak így a kirablás kezelhető, mert egyik irigy a másikra. Mi szokásos módszerünkkel a vezérmatoidot lejattoltuk. Kis vízhozamú, de a duzzasztás miatt jó. 6. Korunduoya magas vízesés, kis melencével. Csak fent néztem meg, mert a lemenetel pokoli kin. Autóval nem megközelíthető, több lépcsős. Nincs beépítve, jó alvóhelyek vannak. Főleg a fiatalabb söpredék rajzott ottjártunkkor. Kis hozamú. 7. Az Elgin vízesés középmagas. Érdekessége, hogy itt szép viadukt is lelhető, három pillérrel. Vonattal elérhető, de gyaloglással. A közelben nincs ház. Jó alvóhelyek vannak. A söpredék intenzitása alacsony. Közepes hozamú. 8. Középmagas a Nuréliától délre eső vízesés, kis melencével. Jól mászható. Autóval is lehet menni. Több lépcsős, de környéke beépített, aludni nem lehet. Így a söpredék is lejmol. Kis hozamú. 9. A Bambarakanda vízesés theaültetvények közt, kedves tájon fekszik. 6OO láb (2oo m magas), így az előbbiekben leirt ”magos” kategóriába tartozik. Nem láttam megfelelő melencét, bár felmászásról nem lehetett szó, mivel nem volt hegymászó felszerelésem. Még komoly (azaz láncztipró) autóval sem lehet megközelíteni. 5 lépcsőt számoltam távcsövemmel. Nincs beépítve, és alvóhelyek sokasága áll rendelkezésre, amit erősít az is, hogy nincs söpredék. Hozama kicsi. 1O. 1OO Rs a belépődíj a Duwila vízeséshez, mely 3oo láb magas. Melencéje hatalmas. Nehéz, de lehetséges a lemenetel. Autóval megközelíthető. Egy lépcsős. Sehol a láthatáron bodega vagy ház, ami azért meglepő, mert a lejmolt helyek beépítettek általában. Sőt! Nagyon sok alvóhely kínálkozik és nyoma nincs a szokásos csibész siserehadnak. Nagy a hozama. A busztól 3 km gyaloglással elérhető. Az ebédet a megállónál fekvő parasztházban kell megrendelni. Ottjártamkor a pompás, és szemrevaló, de mindemellett még készséges lányka miatt két napot is időztem e helyen. Sajnos a lány nem tud jól angolul, de megígértettem vele, hogy megtanul. A lány további nagy erénye, hogy jól varr, valamint a trópusi gyümölcsöket jól ismeri, és képes azokból nagyszerű szörpöket

125 készíteni. Amíg a szörpök készülnek, addig is a kert anóda és jungkókusz állományából lehet italozni. Az árak önkéntesek és mérsékeltek. 11. A Díyanna falls nevezetessége, hogy nagyon csúszós, algákkal benőtt köveken kell közlekedni. Egy üdítő bokaficam a magas, több melencés, elég nehezen mászható vízesésnél okozhat gondokat, annál is inkább, mert ösvényen kell megközelíteni. Több lépcsős. Nincs a környékén ház, de az alvóhely kiválasztásához izzadni kell. A matoidok figyelemre méltóak: vannak, de nem rosszindulatúak még azt is meg merem kockáztatni, hogy a fegyverek a hátizsákban maradhatnak. Forrásokat is leltem a közelben, amikor pár órát lődörögtem a dzsungelben. Közepes hozamú. A vízesés alatt rizsföldek terülnek el, itt jóindulatú földmívesek laknak. A reggeli és esti fürdésekhez nem kell a vízeséshez menni, mert a rizsföldek zsilipeinél nagyszerű zuhogók akadnak. 12. A Kirindi Ella vízesés is csúszós, de kevésbé, mint az előbbi. 116 méter magos. Nevezetessége, hogy nagyon széles sziklapadon terül el a víz, így panoráma jellegű. Hátránya viszont a lejm: 2O Rs. melencés. A felmenetelhez – Szilágyi mexámolta: 6OO lépcsőfokot másztunk. Autóval a bejáratig lehet menni. Mindössze egy lépcsős. Alul nincs beépítve, itt lehet sík héderhelyeket találni, a sziklafalig. Szilágyi „szórványos” csürhefelhozatalúnak minősítette a helyet, ami a „szórványos” rendőri csürhejelzet analógiájára forintosítva azt jelentené, hogy egy balatoni út távjára félnapi munkabérnyit lopnak az útonállók - persze átlagot alapul véve. Közepes hozamú, 7 méter széles a vize. A legközelebbi falu Pellmadola. Forrás van a közelben, iható vízzel. E vízesés voltaképp csak vízcsuszás, nem függőlegesen zuhog le. 13. A Bopatella falls kis eséséért 3 melencével kárpótol. A felmenetel középnehéz, a falutól autóval lehet a vízesésig eljutni. 3 lépcsős. Alsó részénél bódéhegyek kínálnak válogatott ízléstelenségeket, de szerencsére ennivalókat is. A csürhéről csak annyit jegyzek fel, hogy egyszerűen annektált. Egy test egy lélek – egy pénztárca. Ha az olvasó egy pici túlzást elvisel, akkor azt a hasonlatot mondanám, hogy lenyeltem a falatot, de nem az én gyomromba érkezett meg, ha megigazítottam a hátizsák hordszíját mert nyomott - már nem az én izzadságomat éreztem tenyeremen, ha Szilágyinak szóltam valamit, nem ő válaszolt, ha az orromról kellett elzavarni egy moszkitót, akkor lendülő kezem a szúnyog helyett türhőket sepert félre. Ez annál nagyobb gondnak mutatkozott, mert 9 kilométernyi gyaloglás után érkeztünk a vízeséshez, s ebből a 9 kilométerből soxáz métert tettünk meg egymásnak háttal, hogy a tahókat jobban szemmel tudjuk tartani. Szilágyi ment elől, jelentős tömegével és magasságával rendet vágva a csürhébe, de nagy lépéseit én hátrafele lépdelve nem tudtam

126 követni, s a söpredék a legkisebb hibát is azonnal észlelte, s lendült a lejmolás és a támadás sajátos átmenetét adva. A hatalmas hőségben, izzadó tenyeremben csúszkáltak a gázflakonok, sokkolók, kések isszonyú kavarodást kiváltva a zsebemben. Sajátos játék kellett pedig: a fegyverzetet nem kívántam mutatni, nehogy provokáljuk a tömeget, de mégis jelezni kellett, hogy nem csupán – legjobb esetben is csak pár ember sebesülését okozó, ártalmatlan bicska lapul a zsebben, hanem - a számukra átláthatatlan berendezések is jelen vannak. A gázt már páran ismerték, de a sokkoló sokkoló optikai hatásúnak bizonyult. Az utóbbinak az előnyéhez tartozott, hogy ez bemutatható volt, s kisebb feszültségre állítva – amikor természetszerűleg a csürhe ki akarta tépni a kezemből, hogy úgymond megnézze, kellemetlen meglepetéseket okozott. Az ugráló szikra látvány nagyon jó hatást gyakorolt. Csak féltem a lemerüléstől. Valahogy visszavergődtünk a faluba. 14. A Belilena falls is bokaficamveszélyt adott a kis magasság dacára, de számtalan mély melencéje kárpótolt a nehézkes felmenetelért. Terepjáróval megközelíthető sok vízlépcsője. Ház nincs a közelben, de sok alvóhely akad. A hozzánk azonnal csapódó emberek jóindulatot mutattak, nem turkáltak a holminkba. A kis vízhozamot a források jelenléte kompenzálja. A buszjárattól gyalogolni kell 1o kilométert. A több méteres, függőlegesen álló sziklalemezek közti melencék mélyek, egzotikusak. 15. Az Aberdeeni vízesést erőmű teszi kiábrándítóvá, környezete beépített. Ráadásul a csürhe is érezteti jelenlétét. Autóval megközelíthető, nagyhozamú. 16. A középmagos Laksapana vízesés egy melencével biztos rendelkezik. Felmenetel közepes nehézségű. Közvetlen környezete gyalog közelíthető meg, bár busz is jár a vízesés felé. Egy lépcsős. Nincs beépítve. Alvóhelyek vannak, bár csak a sziklákon, de nincs söpredék. Kevés a vize. Csúnya villamos kábelek rongálják a hegyek szép látványát. A vízesés az országútról látszik, a B45-ös úton közelíthető meg. Az 5 km-s jelzésnél Carolinától kell lefele menni. 17. A B 43-as út 3O-as kilométerkövénél is befürödtem egy vízesést, mely egy melencés, könnyen mászható. Az autóból látható. Egy lépcsős. Bár az út közel, mégsincs beépítve, alvóhelyek vannak, söpredék nincs. Kis hozamú. 18. A St. Claire vízesés népszerű, fénykép is kapható készen. 97 méter magas. 2 melencés. Könnyű felhágni. A vonatról jól látszik. 2 lépcsős. Van alvóhely, de kissé beépített. A söpredék agresszivitása nem vészes. Nagy hozamú vízesés. Hogy miért írta a megjegyzés rovatba Szilágyi azt, hogy

127 zöld dombok közt van, már sohse fogjuk megtudni, de a következőnél is szerepel e megjegyzés. 19. Devon falls. 8O méter magas, szintén népszerű hely. Bár négy medencét számoltunk meg, de csak egy a nagy. Könnyű a felmászás. Az országútról jól látszik. 5 lépcsős. Nincs beépítve, bár fent néhány ház látszik. Alvóhely van, de a meredek dombokra rálátni, így csak sötétedéskor lehet sátrat állítani. A csürhe nem végzetes. Hozama közepes. Pár pici mellékág javítja a látványát. 2O-24. A Ramboda Kotmale útszakaszon 2 kis vízesés is látható. Ezek nagyon magasak. Medencéjük nincs. Felmenni nehéz. Mind a négy vízesés látható az útról. A négy vízesés gyér beépítettségű, van alvóhely. Csürheellátottsága a kis vízeséseknek fent nem jelentős, de alul közepes. Egyik sem igazán romantikus, a nagyok sem, melyek középmagasok csak. A két nagy vízesésnek alul van melencéje, de ezek is csak közepes vízhozamúak.

A vízesések sokszor a mellettük található theaültetvényekről kapták nevüket. Így a fenti a Devon Tea Estate-hez tartozik. Fogyasztói típus: a közeli ültetvény kínál vendégházakat.

128

Az előbbi leíráshoz néhány megjegyzésem van. Az első: a „matoid” szó Szilágyival közös rétegnevünknek egy kifejezése a söpredékre. A szó eredete Csobánczhegyre vezethető vissza, ahol sok a Máté nevű matoid. Ezek többnyire a noha (ahogy mondják) bor fogyasztása közben fogamzottak, s e bor metilalkoholtartama kicsit összekuszálta az utódok DNS láncait. Néhány nevezetes matoid történet Csobánczhegyről szóló munkámban olvasható. Az olvasó különösen nagy erkölcsi elismeréssel tartozik, hogy az előbbi sorszámozást ezzel a rohadék számítógéppel képes voltam mind a 24 vízesésig végigírni. Mivel nyomdafestéket ez az írás nem hinném, hogy valaha fog látni, így a rohadék szót bátran használhatom, hozzátéve, hogy magamban még anyáztam, káromkodtam, és qrváztam is, nem beszélve a nemi kifejezésekről. Ha nem lennék kényszerítve ezzel a szemét számítógéppel írni a sokszorosítás miatt, úgy az olvasó legalább háromszorennyi és sokkal magasabb szintű anyagot bírhatna, mivel képességeim java részét ez a mocsok gép emészti el. Előző írásom szövegszerkesztőn – azaz egy l92O-ban gyártott mechanikus írógépen készült – össze nem lehet hasonlítani a kettőt sem írássebességben, sem élvezeti értékben – már ami az írás élvezetét illeti. Hogy állandóan a véletlenszerűen ugráló fejezeteket, ötletszerű számokat, beteg sorvégeket, állandó, de kiszámíthatatlan kurzorhibákat, hirtelen fejezetfelezéseket, a hibajavító gomb többszótagos ugrálásait figyeljem, ebbe teljesen beleutáltam. Szerencse, hogy pihenésképp rendszeresen eltűnik a szöveg, s magától kikapcsol a gép. Mind az öt számítógépem annak dacára, hogy összesen nem ér annyit, mint az egykori írógépgyűjteményemet taligával ellopó roma köpete a tenyerébe, hogy a taliga szarva ki ne essék kezéből, mégis ez a semmire nem alkalmas pattintott műanyaghalom próbál költői lenni. Röhejes számomra, ahogy újra és újra, rendületlenül, de legalább annyira kiszámíthatatlanul próbál verseket írni – persze azt sem képes magától, csak az én szövegeimet tudja versekké átírni – vigyázva a nagy kezdőbetűkre. Különös nyomatékkal kérem a kedves olvasót, hogy ne

129 nekem telefonáljon vissza, hogy tanuljak meg számítógéppel írni, hanem az egész rendszeren egyszer gondolatban menjen körbe a betű leütésétől a monitoron át a nyomtatásig – s remélem ráébred azokra az elvi és gyakorlati ostobasághalmokra, amit egy számítógép nálamnál sokkal intelligensebb tervezője(i) elkövettek(nek), nem érezvén az emberi igényeket, érzékszerveket, gondolkodásmódot, gyakorlati használatot, esztétikumot, szemmozgást, (nem helyesírás) módigényt, elválasztást, odavissza funkciót, tekintetvezetést, áttekintést…stb,stb. [Ez baromság, csupán a szerző PCdebil!!! – a szerkesztő megjegyzése] A számítógépnek az én felfogásomban ezen formájában semmi köze nem szabadna, hogy legyen az én írásomhoz és személyemhez, szemben az internettel, amire néha valóban alkalmas az eszköz. A vízesésekről a www.srilanwaterfalls.org címen lehet infókat szerezni. Én úgy utálom a számítógépet, hogy nem volt erőm utánanézni, meg a legtöbb internet-cím számomra hibás. A vízesésekre vonatkozó következő megjegyzésem az, hogy a vízesésturizmus egyre népszerűbbé kezd válni Ceylonban. Így nagyon sok vízesés globalizálódik, azaz fogyasztóivá válik. Ez azt jelenti, hogy megjelenik az állami lejm, kinyírják a hely romantikáját: utakkal, táblákkal, bódékkal, kereskedelmi-rádió-zene sugárzásával, kerítésekkel, szemétládákkal, parkolókkal, az úgynevezett környezetvédelemmel stb. A folyamat leírása felesleges, mert annyira általános az egész világon – de ha mégse, akkor a Balaton, vagy más fürdők története ad felvilágosítást. Ennek dacára nagyon sok az utaktól távol fekvő vízesés Ceylonban, ahova a globalizáció nem tolta be ocsmány pofáját, s még én is odamehetek. De rohamos a regényesség eltűnése. Az alsó kis képpel - Siva világvége (tandava) táncával - búcsúzom az olvasótól: 2006. június, Szirmai Gábor Telefon: 36 20 9954460, 36 1 2008075