2. Antropozófia Rudolf Steiner: Szabadság és társadalom. Világhelyzet A Koszovó-ügy

Szabad Gondolat ANTROPOZÓFIA NEVELÉSMÛVÉSZET SZOCIÁLIS ÉLET

Antropozófia Rudolf Steiner: Szabadság és társadalom

Világhelyzet A Koszovó-ügy

Pedagógia Werner Kuhfuss: Önmeghatározás vagy külsõ meghatározottság?

Környezet Ehrenfried Pfeiffer: A mezõgazdasági kurzus

2008. június

11/2

TARTALOMJEGYZÉK

ANTROPOZÓFIA Rudolf Steiner: Szabadság és társadalom 1 Kádas Ágnes: Rudolf Steiner a nyelvvel folytatott küzdelemrõl valamint egy fordító a maga küzdelmérõl 5 Frisch Mihály: A megcsonkított (elárult) templomlegenda 13

VILÁGHELYZET Kálmán István: Szerbia vagy Európa ellen indított háború? Ertsey Attila: Koszovó, 2008. Húsvétja Branko Ljubic: Koszovó állam mint a globális lex americana új sarkköve

15 17 28

PEDAGÓGIA Werner Kuhfuss: Önmeghatározás vagy külsõ meghatározottság? Szabó Gyöngyi: Tudósítás Szombathelyrõl Kálmán István: A Waldorf iskolák államtól való függetlensége és finanszírozási lehetõségei

34 39 41

KÖRNYEZET Ehrenfried Pfeiffer: A mezõgazdasági kurzus - Bevezetés

HÍREK A címlapon látható fotó Szerbiában készült 2001-ben.

SZABAD GONDOLAT Az antropozófia, nevelésmûvészet és szociális élet folyóirata Szerkesztõbizottság: Buella Mónika, Ertsey Attila, Frisch Mihály, Galántai Ágnes, Kádas Ágnes, Kálmán István, Tóth Márk Kiadja: Natura-Budapest Kft. Felelõs kiadó: Tóth Márk Felelõs szerkesztõ: Buella Mónika Borító és tördelés: TérMûves Bt. – eMeLA Nyomdai munka: Kintner Attila ISSN 1418 4443 Olvasói levelek, hirdetések, információ: a szerkesztõség címére lehet beküldeni 1089 Budapest, Bláthy Ottó u. 41., Tel: 303 77 46 Honlap: www.szabadgondolat.hu E-mail: [email protected] Beküldött írásokat nem küldünk vissza, és nem õrzünk meg. Elõfizethetõ a szerkesztõségben. Éves elõfizetési díj: 3000 Ft (postaköltséggel együtt)

44

ANTROPOZÓFIA ANTROPOZÓFIA Rudolf Steiner

SZABADSÁG

ÉS TÁRSADALOM

E folyóirat legutóbbi számában kifejeztem azt a nézetemet, hogy a szociális kérdések megítélését a jelenkorban az a körülmény határozza meg, hogy azok a gondolkodók, akik tudományos képességeiket e kérdés szolgálatába állítják, meglehetõsen sablonosan átviszik azokat az eredményeket az emberiség fejlõdésére, amelyeket Darwin és követõi az állat- és növényvilágra vonatkozóan állapítottak meg. Ludwig Stein mûvét, A szociális kérdést azon könyvek egyikeként említettem, amelyekkel szemben e kifogást tettem. Véleményemet e könyvrõl megerõsítve látom különösen ama körülmény folytán, hogy Ludwig Stein gondosan összegyûjti az újabb szociológia eredményeit, kiemeli a legfontosabb megfigyeléseket a gazdag anyagból, és azután nem törekszik arra, hogy a megfigyelésekbõl levezesse a specifikusan szociológiai törvényeket a darwinizmus szellemében, hanem a tapasztalatokat egyszerûen úgy interpretálja, hogy bennük pontosan ugyanazokat a törvényeket mutatja fel, melyek az állat- és növényvilágban uralkodnak. A szociális fejlõdés alaptényeit Ludwig Stein helyesen találta meg. Annak ellenére, hogy a „létért való harc” és az „alkalmazkodás” törvényét erõszakosan rávetíti a szociális intézmények, a házasság, a tulajdon, az állam, a nyelv, a jog és a vallás kialakulására, felfedezett ezen intézmények fejlõdésében egy fontos tényt, amely hasonló módon nincs meg az állati fejlõdésben. Ezt a tényt a következõképpen jellemezhetjük. Minden említett intézmény elõször azon a módon keletkezik, hogy az emberi individuum érdekei a háttérbe szorulnak, miközben a közösség érdekei különös gondozásban részesülnek. Ezáltal ezek az intézmények kezdetben olyan formát vesznek fel, amelyet fejlõdésük további folyamán le kell küzdeni. Ha a kultúrfejlõdés kezdetén a tények természetébõl faka-

dóan valamilyen akadály nem állná útját az egyén azon törekvésének, hogy erõit és képességeit mindenoldalúan érvényesítse, akkor a házasság, a tulajdon, az állam stb. nem fejlõdhetett volna azon a módon, ahogyan fejlõdtek. A mindenki harca mindenki ellen a kapcsolatok minden fajtáját megakadályozta volna. Mert egy kapcsolaton belül az ember mindig rákényszerül arra, hogy individualitása egy részét feladja. Erre hajlott az ember a kultúrfejlõdés kezdetén is. Ezt mindenféle bizonyítja. Kezdetben például nem létezett magántulajdon. Stein azt mondja errõl: „A szakkutatók egyhangúan állítják azt a tényt – aminek annál inkább meggyõzõereje van, minél ritkább effélét éppen ezen a területen elérni –, hogy a tulajdon õsformája kommunisztikus volt, ami meg is maradt mérhetetlenül hosszú idõn keresztül, mélyen belenyúlva a barbárságba.” Eszerint a magántulajdon, amely biztosítja az embernek, hogy individualitását érvényre juttassa, az emberiség fejlõdésének kezdetén nem létezett. És mivel lehetne drasztikusabban illusztrálni, hogy volt idõ, amikor helyesnek tartották az egyén feláldozását a közösség érdekében, mint azzal, hogy a spártaiak egykoron a gyenge egyéneket egyszerûen kitették és a halálnak vetették prédául, hogy ne legyenek a közösség terhére? És mennyire igazolást talál e tény abban a körülményben, hogy a korábbi korok filozófusai, mint például Arisztotelész, egyáltalán nem gondoltak arra, hogy a rabszolgaság valami barbár dolog lenne? Arisztotelész magától értetõdõnek tekinti, hogy az emberek bizonyos részének rabszolgaként kell szolgálnia másokat. Valakit csak akkor jellemezhet ez a felfogás, ha legfõképpen az összesség érdekét tartja szem elõtt és nem az egyén érdekét. Könnyû kimutatni, hogy a kultúra kezdetén minden társadalmi intézménynek olyan formája volt, amely az individuum érdekét feláldozta az összesség érdekének. SzG 2008/2

1

ANTROPOZÓFIA De éppúgy igaz az is, hogy a fejlõdés további folyamán az individuum arra törekszik, hogy érvényt szerezzen szükségleteinek az összesség szükségletei ellenében. És ha pontosan megnézzük, a történelmi fejlõdés jelentõs része nem egyéb volt, mint az individuum érvényesítése a kultúrfejlõdés kezdetén szükségszerûen keletkezett közösségekkel szemben, amelyek az individualitás aláásására épültek. Józan megfontolás esetén el kell azt ismernünk, hogy szükségszerûek voltak a társadalmi intézmények, és hogy ezek csak a közös érdekek hangsúlyozásával jöhettek létre. Ugyanez a józan megfontolás vezet el azonban azt is elismernünk, hogy az egyénnek küzdenie kell sajátos érdekei feláldozása ellen. És ennek folytán a szociális intézmények az idõk haladtával olyan formákat vettek fel, amelyek nagyobb mértékben veszik számításba az egyének érdekeit, mint ahogy ez a korábbi viszonyok között történt. Ha pedig megértjük korunkat, akkor úgy fogalmazhatunk, hogy a leghaladottabbak az olyan társadalmi formákra törekednek, amelyekben az együttélés módjai az egyént a maga önálló létében oly kevéssé gátolják, amennyire csak lehetséges. Mindinkább elhalványul az a tudat, hogy a közösségeknek öncélnak kell lenniük. Az individualitások fejlõdésének eszközévé kell válniuk. Az államnak például olyan intézménnyé kell alakulnia, amely az egyes személyiségek szabad kibontakozásának a lehetõ legnagyobb játékteret biztosítja. Az általános intézményeket abban az értelemben kell kialakítani, hogy ne az államot mint olyat, hanem az egyént szolgálják. J. G. Fichte e tendenciának egy látszólag paradox, de kétségkívül az egyetlen helyes kifejezését adta, amikor azt mondta: az állam azon legyen, hogy önmagát fokozatosan feleslegessé tegye. Ennek a kifejezésnek egy lényeges igazság szolgál alapul. Kezdetben az egyénnek szüksége van a közösségre. Mert csak a közösség alapján képes a saját erõit kifejleszteni. De késõbb, amikor ezek az erõk kifejlõdtek benne, akkor a közösség gyámkodását az egyén többé már nem tudja elviselni. Ekkor így szól magához: a közösséget azon a módon alakítom ki, hogy az sajátosságaim kifejlõdése szempontjából a legcélszerûbb legyen. Az újabb korban minden állami megreformálásnak és forradalomnak az volt a célja, hogy az egyéni érdeket juttassa érvényre az összesség érdekével szemben. Érdekes, hogy Ludwig Stein minden egyes társadalmi berendezkedés kapcsán e tényt hang2

SzG 2008/2

súlyozza. „Az elsõ szociális funkció, a házasság nyilvánvaló tendenciája egy állandóan fokozódó, mert lelki tényezõkkel bonyolított személyessé válás – a harc az individualitásért.” A tulajdonra vonatkozóan azt mondja Stein: „Filozófiailag tekintve a szociális eszmény egy az állami intézményekben kommunisztikus vonással enyhített individualizmus.” Az állam intézményére Stein szerint általánosságban érvényes, hogy „a szociális történések nyilvánvaló tendenciája a szakadatlan individualizálódásra” és „a társadalmi piramis individuális csúcsának kihajtására” irányul. A nyelv fejlõdésének tárgyalásakor Stein kijelenti: „Ahogy a szexuális kommunizmus az individuális monogámiába torkollik, ahogy az eredeti földtulajdon ellenállhatatlanul a személyes magántulajdonban oldódik fel, úgy az individuum a társadalom érdekét hordozó nyelvi kommunizmustól kikényszeríti a saját szellemi személyiségét, nyelvét, kifejezésmódját. Tehát itt is érvényes a jelszó: az individualitás önfenntartása.” A jog fejlõdésérõl így beszél Stein: „A jog fejlõdésének lelke, amely eredetileg az egész nemre (Gens) kiterjedt, hogy az egyes testileg létezõ individuumokat fokozatosan hatalmába kerítse és azután az individuumokon belül a testszerûségtõl a legfinomabb és legérzékenyebb lelki szétágazódásokhoz jusson el, megrajzol számunkra egy bár futólagos, de mégis eléggé jellemzõ képet a jog végtelen továbbmozgásban levõ individualizáló folyamatáról.” Mármost úgy tûnik számomra, hogy e tények megállapítását követõen a szociologizáló filozófus feladata az lenne, hogy áttérjen az emberiség fejlõdésének szociológiai alaptörvényére, ami abból logikai szükségszerûséggel következik, és amit a következõ módon fejeznék ki. Az emberiség a civilizáció kezdetén a szociális kötelékek létrehozására törekszik; e kapcsolatok érdekében elõször feláldozzák az individuum érdekét; a további fejlõdés az individuumnak a szociális kötõdések érdekétõl való megszabadulása és az egyén szükségleteinek és erejének szabad kibontakozása felé tart. Arról van szó, hogy ebbõl a történelmi ténybõl levonjuk a következtetéseket. Milyen állam- és társadalomforma lehet az egyedül kívánatos, ha minden szociális fejlõdés egy individualizálódó folyamatban végzõdik? Nem túl nehéz erre a válasz. Az állam és a társadalom, amelyek öncélként tekintik magukat, az individuum feletti uralomra törekszenek, mindegy, hogy ezt az uralmat hogyan gyakorolják, abszolutista, alkotmányos vagy köztársasági módon.

ANTROPOZÓFIA De ha az állam többé nem tekinti magát öncélnak, hanem eszköznek, akkor azontúl hatalomelvét sem fogja hangoztatni. Úgy fogja magát berendezni, hogy a lehetõ legnagyobb mértékben érvényesülhessen az egyén. Eszménye a hatalomnélküliség lesz. Az állam egy olyan közösséggé válik, amely semmit sem a maga számára, hanem mindent az egyén számára akar. Csak ha egy ebben az irányban mozgó gondolkodásmód értelmében beszélünk, akkor tudjuk mindazt leküzdeni, ami ma a társadalmi intézmények szocializálására irányul. Ezt Ludwig Stein nem teszi meg. Egy valódi tény megfigyelésétõl – amibõl viszont nem tud egy nem valódi törvényre következtetni –, átmegy egy olyan végkövetkeztetésre, amely kétes kompromisszumot jelent szocializmus és individualizmus, kommunizmus és anarchizmus között. Ahelyett, hogy elismerné, hogy individualista intézmények felé törekszünk, egy szocializáló elv elõtérbe helyezését kísérli meg, amely azonban az egyéni érdek figyelembevételét csak olyan mértékben engedi meg, hogy ezáltal az összesség szükségletei ne szenvedjenek kárt. A joggal kapcsolatban például ezt mondja: „A jog szocializálása alatt a gazdaságilag gyengék jogi védelmét értjük; az egyének érdekeinek tudatos alárendelését egy nagyobb közösségi egésznek, továbbá az államnak, de végeredményben az egész emberi nemnek.” És Ludwig Stein a jog ilyen szocializálását tartja kívánatosnak. Egy efféle nézetet, mint amilyen ez is, csak azzal magyarázhatok, ha feltételezem, hogy egy tudóst a kor általános jelszavai annyira fogva tartanak, hogy egyáltalán nem képes arra, hogy helyes elõfeltevéseibõl a megfelelõ konklúziókhoz jusson el. A szociológiai megfigyelésbõl nyert helyes elõfeltevések arra kényszerítenék Ludwig Steint, hogy az anarchista individualizmust fogadja el szociális eszményként. Ehhez a gondolkodás bátorsága tartozna, amivel õ szemmel láthatóan nem rendelkezik. Úgy tûnik, az anarchizmust Ludwig Stein jószerint csak abban a határtalanul bárgyú formában ismeri, amelyben bombadobálók csõcseléke útján törekszik megvalósulni. Ha Stein az 597. oldalon azt mondja: „a gondolkodó, céltudatos, szervezett munkássággal, amely számára a logika törvényei kötelezõ érvénnyel bírnak, megérteti magát az ember”, úgy ezzel igazolja, amit mondtam. A kommunisztikusan gondolkodó munkássággal éppen manapság nem lehetséges egyezségre jutnia annak, aki a szociális fejlõdés törvényeit csak ismeri, miként Ludwig Stein,

hanem csakis annak, aki azokat helyesen értelmezni is tudja, amire Ludwig Stein már nem képes. Ludwig Stein nagy tudós. Könyve ezt bizonyítja. Ludwig Stein gyermeteg szociálpolitikus. Könyve ezt bizonyítja. Korunkban tehát e kettõ nagyon jól megfér egymással. A megfigyelés terén messzire jutottunk. De egy jó megfigyelõ még közel sem gondolkodó. Ludwig Stein jó megfigyelõ. Amit a maga és mások megfigyelésének eredményeként közöl velünk, az fontos számunkra; de amit e megfigyelésekbõl következtet, azzal semmi dolgunk nincs. Könyvét érdeklõdéssel olvastam. Valóban hasznos volt számomra. Nagyon sokat tanultam belõle. De az elõfeltevésekbõl mindig más következtetést kellett levonnom, mint amit Ludwig Stein levont belõlük. Amikor a tényeket sorolja, az ösztönzõleg hat rám; amikor õ maga beszél, ellenkeznem kell vele. Mégis megkérdezem most magamtól: helyes meglátásai ellenére miért juthat fonák szociális ideálokhoz Ludwig Stein? És itt visszajutok eredeti állításomhoz. Nem képes arra, hogy a szociális tényekbõl valóban megtalálja a szociális törvényeket. Ha képes lett volna erre, akkor nem jutott volna el egy kétes kompromisszumhoz szocializmus és anarchizmus között. Mert aki valóban képes a törvényeket felismerni, az mindenképpen azok értelmében is cselekszik. Újra és újra ahhoz kell visszatérnem, hogy korunkban a gondolkodók gyávák. Nincs bátorságuk a saját elõfeltevéseikbõl, a saját megfigyeléseikbõl levonni a következtetéseket. Logikátlan kompromisszumokat kötnek. Ezért a szociális kérdést általában nem kellene felvetniük. Ez túlságosan is fontos dolog. Pusztán hogy helyes elõfeltevésekre néhány triviális végkövetkeztetést építsünk, melyek egy mérsékelt társadalmi reformerhez illenek, elõadásokat tartsunk és azokat azután könyvként kiadjuk ez a kérdés ennél sokkal többet jelent. Stein könyvét úgy tekintem, mint annak bizonyítékát, hogy tudósaink ugyan sokra képesek, de kevéssé tudnak valóban gondolkodni. A jelenkorban bátorságra van szükségünk; a gondolkodás bátorságára, a következtetések bátorságára; de nekünk sajnos csak gyáva gondolkodóink vannak. * A gondolkodás bátortalanságát éppenséggel korunk legszembeötlõbb vonásának tartom. SzG 2008/2

3

ANTROPOZÓFIA Teljesen általános tendencia egy gondolatot letompítani a maga következményeit tekintve, vele szembeállítani egy másik, „éppoly jogosult” gondolatot. Stein felismeri, hogy az emberi fejlõdés az individualizmus felé törekszik. De hiányzik nála a bátorság, hogy gondolkodjon arról, hogy viszonyainkból kiindulva miként juthatnánk el egy az individualizmust számításba vevõ társadalmi formához. Nemrégiben E. Münsterberg lefordította a brüsszeli professzor, Adolf Prins könyvét (Szabadság és szociális kötelességek). Prins ismeri teljes egészében azt az igazságot, amelynek minden további nélkül le kell fejeznie minden szocializmust és kommunizmust: „És úgy gondolom, hogy azok között az elemek között, amelyek az emberiség örök alapját képezik, az emberek közötti különbség a legellenállóbbak egyike”. Semmiféle szocialista vagy kommunista állam- vagy társadalomforma az emberek természetes egyenlõtlenségét nem veheti kellõképpen figyelembe. Minden, a maga mivoltában bizonyos elvek alapján elõre meghatározott organizációnak szükségszerûen el kell nyomnia az egyén teljes szabad fejlõdését, hogy önmagát mint össz-organizmust érvényesíthesse. Még ha egy szocialista általában el is ismeri minden egyedi személyiség teljes fejlõdésének jogosultságát, eszményeinek gyakorlati megvalósítása során az egyének azon sajátosságainak lenyesegetésére fog törekedni, amelyek programjába nem illenek bele. Érdekes a belga professzor gondolatmenete. Hogy káros a hatalmi erõszak felhalmozása egyetlen helyen, azt eleve elismeri. Ezért síkra száll a középkori intézmények lokális kapcsolatokra és tartományi személyekre támaszkodó közigazgatási és igazságszolgáltatási rendszerei mellett a római idõkbõl származó törekvésekkel szemben, amelyek az egyéni sajátosságok mellõzésével minden hatalmat egyetlen helyen egyesítve akartak centralizálódni. Sõt Prins ellene van az általános választójognak, mert úgy találja, hogy ezzel valamely kisebbség egy talán jelentéktelen többség uralma által erõszakot szenved el. Csakhogy õ is oda lyukad ki, hogy valamely rossz kompromisszumot ajánljon szocializmus és individualizmus között. Hogy minden boldogulás az egyének tevékenykedésébõl fakad: ennek kellene adódnia e gondolkodó számára összes vizsgálódásából. Ám nincs bátorsága ezt beismerni, hanem azt mondja: „De az individualitás legnagyobb mértéke nem az individualizmus eltúlzásából sarjad ki.” Ezzel a következõt szegezném szembe: az individualiz4

SzG 2008/2

mus „eltúlzásáról” általában nem beszélhetünk, mert senki sem tudhatja, hogy mi vész kárba egy individualitásból, ha szabad kibontakozásában korlátozzák. Aki itt mértéket akar tartani, az egyáltalán nem tudhatja, hogy milyen szunnyadó erõket pusztít ki a világból a saját otromba megkötéseivel. Gyakorlati javaslatokat adni nem ide tartozik; de itt van a helye azt megemlíteni, hogy aki tudja értelmezni az emberiség fejlõdését, az csak egy olyan társadalmi forma érdekében léphet fel, amely az egyének akadálytalan, mindenoldalú fejlõdését tûzi ki célul, és amelyben az egyik egyén bármiféle uralma a másik felett szörnyûségnek számít. Ahogy az egyén önmagát kibontakoztatja, ez a kérdés. Minden egyes egyén meg fogja oldani ezt a kérdést, ha ebben nem akadályozza mindenféle közösség. Minden uralom közül a legrosszabb az, amire a szociáldemokrácia törekszik. Az ördögöt Belzebubbal akarja kiûzni. De ma inkább õ a kísértet. És amint ismeretes, hogy a vörös a legizgatóbb szín, úgy a szociáldemokrácia is sok emberre igen rettenetesen hat. De csak az olyan emberekre, akik nem tudnak gondolkodni. Akik képesek gondolkodni, azok tudják, hogy a szociáldemokrata eszmék megvalósításával minden egyén el lesz nyomva. Mivel azonban ezek nem engedhetik magukat elnyomni – minthogy az emberi fejlõdés immár az individualitásra törekszik –, azért a szociáldemokrácia gyõzelmének napja egyúttal bukásának napja is lenne. Úgy látszik, ezt nem látják be azok, akik a szociáldemokrácia vörös zászlódarabjától engedik magukat megfélemlíteni oly módon, hogy azt hiszik, az emberek együttélésérõl szóló minden elméletet a szociális olaj szükséges cseppjével kell beolajozni. Így mindkét teória olajos, Ludwig Steiné és Adolf Prinsé is. Egyik sem tud magán igazán segíteni. Gondolkodnak. Ezáltal individualistává, vagy – mondjuk ki fenntartás nélkül – teoretikus anarchistává kellene válniuk. De félnek, pokolian rettegnek a saját gondolkodásuk konzekvenciáitól, ezért gondolkodásuk következtetéseit egy kissé beolajozzák Bismarck fejedelem államszocialista allûrjeivel és Marx, Engels és Liebknecht urak szociáldemokrata képtelenségeivel. Aki sokat hoz, annál mindenki talál valamit. Ez azonban nem érvényes a gondolkodókra. Úgy vélem, mindenkinek latba kell vetnie magát, hogy levonja természetének megfelelõ

ANTROPOZÓFIA szemlélet konzekvenciáit úgy, hogy ezzel azt nem erõtleníti el. Ha a kövekeztetés téves, akkor egy másik fog gyõzni. Hogy mi gyõzünk-e, azt rábízzuk a jövõre. Mi csupán a saját emberünket akarjuk harcba állítani. A gondolkodás mesterségének embereit feltétlenül megilleti, hogy a szociális kérdésrõl szóló vitában közremûködjenek. Elismerik ugyanis róluk, hogy mesterségük nem hagyja elhatalmasodni a vak pártszenvedélyt. Szenvedélyre azonban szüksége van a gondolkodóknak is. Saját nézeteik kíméletlen megvallásának szenvedélyére. Korunk gondolkodóiban nincs meg ez a kíméletlenség. Könyvének bevezetésében sajnálkozik Ludwig Stein, hogy a jelenkor filozófusai oly kevéssé foglalkoznak a szociális kérdéssel. Én nem sajnálom ezt ugyanilyen mértékben. Ha filozófusaink olyan gondolkodók lennének, akiknek van bátorságuk levonni a következtetéseket saját gondolataikból, akkor csatlakozhatnék Steinhez. De ahogy a dolgok állnak, a filozófusok élénk részvétele a szociális kérdések megvitatásában semmi különösebbet nem ered-

ményezne. És ezt támasztotta alá Ludwig Stein is vaskos könyvével. Nincs benne ugyanis semmi, ami a kérdés szempontjából egyáltalán tekintetbe jöhetne. A szokott káposztát, amit az egész világon feltálalnak nekünk a középpártok és kompromisszum-kandidátusok, Ludwig Stein némi filozófusi salátával teszi elénk – ami ettõl nem lesz ízletesebb.

Fordította: Szabó Attila Megjelent: a Magazin für Literatur 1898. évi 28. számában

Kádas Ágnes

RUDOLF STEINER

A NYELVVEL FOLYTATOTT KÜZDELEMRÕL

VALAMINT EGY FORDÍTÓ A MAGA KÜZDELMÉRÕL Részletek egy olvasói levélbõl „(…) Hát mindjárt a könyv címének fordításával is gondom van. Bár gondolom hogy az eredeti igen korrekt lefordításáról van szó, mégis talán a magyar fülnek jobban hangzó címnek jobban örültünk volna. Így egy kicsit vicces is a hatása és képzavart okoz. Vagy pl. a 20. oldalon, ahol az asztrális test lazán vagy intenzíven nyúl bele egy szervbe. Hát õszintén szólva nem nagyon szeretném elképzelni, ahogy az asztrális test bárhová is belenyúl. 21. oldal.” Amikor a szellem és a lélek mûködik, olyankor megszüntetik, éppen az ellenkezõjére változtatják a test szokványos berendezkedését. Ezzel azonban olyan útra terelik az organizmust, amelyen egy betegség akar megkezdõdni.” Szóval ezek a mondatok is némi derültséget okoznak olvasójának. Fogalmi és képzavar, ráadásul egyáltalán nem magyar mondatszerkezettel. Persze ha az ember nagyon akarja és a fogalmakat magában megforgatja, megérti gondolati szinten mit is mond a szerzõpáros, de hát most a fordításról van szó. Természetesen azt is tudom, hogy milyen nehézségekkel néz szembe az, aki fordításra adja a fejét, de azért a magyar nyelv gyönyörû és árnyalt kifejezésmódját, hajlékony mondatszerkezeteit talán jobban ki lehetne használni. Hát egyelõre ennyi (…)” (A levelet Rudolf Steiner-Ita Wegman: A gyógyítómûvészet… c. könyve kapcsán kapta a kiadó Natura-Budapest Kft. A könyvet fordította Malomsoky Ildikó, lektorálta Kádas Ágnes) SzG 2008/2

5

ANTROPOZÓFIA

A továbbiakban részletek következnek Hella Wiesberger bevezetõjébõl, a GA 267 kötetbõl, 30-32. old. Nincs más törekvésem, mint az, hogy mindazt, amit lehetséges kikutatnom az érzékfeletti világokban, azt ismeret-formában, a mai tudománnyal szembeni helyes felelõsségérzettel, közöljem a jelenkori emberiséggel… Rudolf Steiner Ha Rudolf Steiner – mint kifejezetten a nyilvánosság elõtt fellépõ, gyakorlati ember – ezoterikus tanítóként is mûködött, ez semmi esetre sem azért történt, mintha vissza akart volna tartani a nyilvánosság elõl valamiféle igazságokat. Számára az ezoteria – ahogy õ képviselte – sokkal több volt, mint annak speciális kifejezésformája, ami tulajdonképpeni okkult életként végsõ soron egyáltalán nem fejezhetõ ki szavakban, hanem át kell élni. Ha mégis arról beszél, hogy megmutassa és megkönnyítse az utat ehhez az átélés-képességhez, akkor annak a módja, ahogyan ez megtörténhet, messzemenõen függ a megformálás lehetõségeitõl: „Az ember egyszer exoterikusan, egyszer ezoterikusan fejez ki valamit, és a kettõ ugyanannak a kimondhatatlan nyelvnek két különféle dialektusa.” (Dornach, 1915. 10. 18., GA 254.), azaz: „Nincs abszolút határ exoterikus és ezoterikus között, hanem az egyik átáramlik a másikba.” (Stuttgart, 1921. 06. 12., GA 342.), hiszen: „Abban a pillanatban, amikor egy dolog belsõ lénye számára megtaláljuk a megfelelõ kifejezésformát, akkor exoterikussá tettük az ezoterikusat. Az ezoterikus sohasem közölhetõ más módon, mint exoterikus formában.” (Lásd: Beiträge…, Nr. 51/52, 1975. Michaeli, 35. oldal) Az évek során többször is utalt annak objektív nehézségére, hogy mit jelent a szellemileg látottakat átültetni a modern kor gondolatbeszédébe. Például a következõkben is: „Ha azokkal a nagy bölcsességekkel, melyek lelkünkben körülvesznek minket, a nyelvhez közelítünk, és szavakba akarjuk önteni azt, ami számunkra belsõleg leleplezõdött, akkor elindul egy küzdelem a nyelv mint igencsak gyenge eszköz ellen, ami – egy bizonyos szempontból – valóban hihetetlenül elégtelen.” (Bern, 1910. 09. 02., GA 123.) Hogy az átültetés miért jelentett olyan „kemény belsõ küzdelmet”, azt Steiner a „Nyelv és nyelvszellem” címû kis írásában azzal indokolja, hogy a pusztán fogalmi gondolkodástól a lényt megnyilatkoztató látáshoz hatoló lélek felfedezi a nyelvszellemet a maga eleven erejében: 6

SzG 2008/2

„Aki ilyen módon lát, az látásában eltávolodik attól, ami a nyelvvel kifejezhetõ. Látása egyelõre nem találja az utat az ajkakhoz. Amikor szavakhoz nyúl, azonnal az az érzése, hogy a látása tartalma valami mássá válik. Ha látását mégis közölni akarja, akkor elkezdõdik a nyelvvel vívott küzdelme. Megkísérel minden lehetséges formát és fordulatot alkalmazni a nyelviségen belül, hogy kialakítsa annak a képét, amit lát. A hangzásoktól a mondatszerkezetekig és fordulatokig mindenütt kutat a nyelviségen belül. Kemény belsõ küzdelmet folytat. Azt kell mondania magának: a nyelv valami öntörvényû; kifejez minden számára lehetségeset, és most neked is át kell adnod magadat az õ saját akaratának, hogy fölvegye azt, amit te látsz. Ha az ember a szellemileg látottat a nyelvbe akarja önteni, akkor nem valami viasz-szerû anyaggal találkozik, amit kedvére formálhat, hanem egy eleven szellemmel ütközik, a nyelv szellemével. Ha az ember ilymódon becsülettel küzd, akkor ez a harc a legszebb, legjobb kimenetelûvé válhat. Bekövetkezik egy pillanat, amikor érzi az ember: a nyelvszellem felveszi a látottat. A szavak és fordulatok, melyekhez eljut az ember, valami szellemit öltenek magukra, megszûnnek azt jelenteni, amit szokásosan jelentenek, és mintegy belebújnak a látottba. – Ekkor mintegy eleven kapcsolat jön létre a nyelvszellemmel. A nyelv személyes jelleget ölt, és az ember úgy kezd vele együtt gondolkodni és vele megküzdeni, mint egy másik emberrel.” Ha meggondoljuk, hogy Steiner több mint két évtized alatt a kutatási eredményeknek micsoda tömegét közölte, akkor – összevetve ezt a fenti kijelentésekkel – felmérhetjük, hogy micsoda szellemi teljesítményt kellett véghezvinnie, hogy a kikutatott szellemi tényeket átültesse a modern gondolat-nyelvbe. Erre azonban feltétlenül szükség volt ahhoz, hogy e tényeket nyilvánosan közölni lehessen, mert a szokásos tudat teljesen szabadon csak ebben a formában vehette fel azokat, vagy kételkedhetett bennük vagy akár el is vethette õket. (…) Fordította: Kádas Ágnes

ANTROPOZÓFIA ***

Tovább a fordító gondolatai Steiner Életutam c. könyvének tanulmányozása során is találkozunk ennek a küzdelemnek az említésével, ott nem ilyen részletesen, de sok helyen, sok oldalról megvilágítva. Amikor Steiner szövegeket fordít az ember, akkor kettõs küzdelemben áll benne. Egyrészt a szokásos tartalmi gondolkodásával el kell jutnia oda, hogy felfogja, mirõl van szó. Nem tárgyszerûen egymás mellett álló élettelen dolgokról – melyek között a logikus gondolkodás képes feltárni bizonyos összefüggéseket –, hanem eleven, „érzékfeletti” folyamatokról, melyek a tárgyi világban érzékszervekkel érzékelhetõ, minden egészséges ember számára megfigyelhetõ módon megnyilvánulnak. Majd el kell kezdenie a Steiner által fentebb érzékeltetett küzdelmet a saját nyelvének szellemével: a saját nyelvének átalakítását, képlékennyé tételét, mintegy szellemivé alakítását – hisz Steiner csak azt a küzdelmet folytatta le, hogy a német nyelvszellem felvegye a maga akaratába azt, amit õ az érzékfeletti világokban látott és fogalmi formában közölni akart; a magyar nyelv átalakításának feladatát ránk hagyta. Azokra, akik megpróbálunk megküzdeni azzal, hogy amit Steiner németül közölt, amihez megtalálta a nyelv szellemivé tételével a lehetséges kifejezési formát, azt most gondolkodásunkba felvegyük, megértsük, és a megértésbõl kiindulva a nyelvet ennek a tartalomnak a kifejezésére alkalmassá – szellemivé – tegyük. Akármilyen gyönyörû és kifejezõ a magyar nyelv, arra, hogy ezeket a tartalmakat megjelenítse, éppoly kevéssé alkalmas, mint a német nyelv volt Steiner elõtt. És ha megpróbálja az ember a nyelv szépségét érvényre juttatni egy-egy fordítás során, a szöveget „szépen” megformálni, úgy, hogy ez a szépség ne szenvedjen csorbát, óhatatlanul azt kell tapasztalnia, hogy elveszett az a szellemi dimenzió, ami a német eredetiben benne volt. A német nyelv sok olyan szóképzési lehetõséget tartalmaz még ma is, amilyenek a magyarban nincsenek. A Steiner által is említett szóképzés, a Kraft (erõ) fõnévbõl –en képzõvel igét képezni, létrehozni a kraften igét –, ez a lehetõség a német nyelvben benne van. Az is, hogy egy melléknevet nagybetûvel írva az adott kvalitás fõnévként jelenjék meg, és nem kell mellétenni semmilyen fõnevet kiegészítésként. Például a fenti szövegben is elõfordult, hogy „a nyelv valami

öntörvényû” – és nem dolog vagy lény vagy valami más, ahogy a magyar fordításokban többnyire kiegészítik az ilyen szerkezeteket. A németben nincs szükség fõnévre, de magyarul az öntörvényû szó tulajdonságot jelölõ melléknév, és a mondatból hiányzik a fõnév, hogy mi is az, ami öntörvényû. A magyar nyelv szókincse is más összetételû, mint a németé. Különösen filozófiai vagy szellemi tartalmakat közlõ szövegek fordításakor derül ki, hogy bizonyos filozófiai, szellemi dimenziók kifejezésére szolgáló szavak a magyarban egyszerûen nem léteznek. Akkor olyan küzdelem kezdõdik, aminek egyelõre kétséges a kimenetele. Ha rokonértelmû szóval próbálom fordítani, mást fog jelenteni – de legalábbis más színezetet kap a tartalom. Ha körülírom, megakasztom a gondolatmozgást, kitérõket iktatok be. Mi lehet a megfelelõ megoldás? Nincs általános recept. A magyarra fordított Steiner-szövegeknek az olvasása is erõfeszítést kíván. Érzékfeletti folyamatok képeit kell megérteni, majd megtanulni érzékelni a képeken keresztül magukat a folyamatokat – amit a magyar nyelv sem képes közvetíteni a mai formájában, ahogy a német sem volt erre alkalmas átalakítás nélkül. Természetesen ez az átalakítás csak annyiban sikerül, amennyiben a fordító a jelzett problémákkal megküzdött, és csak olyan mértékben sikerülhet, ameddig az illetõ ebben a küzdelemben jutott. De a Steiner-szövegek olvasása a németeknek is küzdelmet jelent; azt mondják, Steiner nem tudott németül, nem úgy alkalmazta a nyelvtant, ahogy az megszokott, nem olyan mondatszerkezeteket hozott létre, mint amilyeneket a nyelv szabályai elõírnak. A Szellemtudományos fejtegetések a nyelvrõl. Ösztönzés nevelõk számára (Geisteswissenschaftliche Sprachbetrachtungen. Eine Anregung für Erzieher GA 299.) elsõ elõadásában így beszél Steiner a nyelv problémájáról: „(…) Éppen a német nyelven lehet jól megfigyelni, ahogy egy nép nyelvében a nyelv fejlõdése által kifejezõdik maga a lelki élet fejlõdése. Csak tisztában kell lennünk azzal, hogy az ember az egyes korszakokban nem mindig ugyanolyan viszonyban áll a nyelvvel. Minél távolabbra megyünk vissza egy nép fejlõdéstörténetében, annál elevenebbnek találjuk egy bizonyos vonatkozásban mindazt, ami az emberi lélek erõibõl és az emberi test hajlékonyság-erõibõl is összefügg a nyelvvel. Ezt magam is gyakran érzékeltem. Ha végignézik a könyveimet, látni fogják azt az egészen tudatos törekvésemet, hogy még a filozófiai SzG 2008/2

7

ANTROPOZÓFIA témáknál is lehetõleg német nyelven beszéljek. Némely ellenségem éppen ezt veti a szememre, akik aztán nem tehetnek másképp, minthogy épp az ellen tiltakoznak, amire ezekben a könyvekben a német nyelv érdekében egészen tudatosan törekedtem. Ma a németben bizonyos értelemben már rendkívül nehéz olyan eleven belsõ erõket találni, amelyek továbbalakítják a nyelvet. Nevezetesen rendkívül nehéz értelem-hozzárendeléseket találni, tehát egy bizonyos értelmet teljesen adekvát módon azáltal kifejezni, hogy az ember megkísérel valamilyen szót fölvenni a nyelvbe – ahogy megpróbáltam például az erõzni (kraften) szóval, amely szót egyébként a német nyelvben kevéssé alkalmazzák. Ezzel megpróbáltam aktivitásba helyezni valamit, amit egyébként csak passzívan fejeznek ki. Más szavakkal is megkíséreltem ugyanezt; de annak ellenére, hogy még csak egy évszázaddal vagyunk Goethe után, nagy nehézséget okoz olyan messzemenõen új szavakat alkotnunk, amelyek pregnánsan fejeznék ki azt, amit megkísérlünk új gondolatként beletestesíteni a korfejlõdésbe. Nem szoktunk arra gondolni, hogy például a képzés (Bildung) szavunk nem régebbi, mint a Goethe-kor! Goethe kora elõtt Németországban még nem voltak képzett (gebildete) emberek, illetve arra, amit ez alatt értettek, még nem azt mondták, hogy az illetõ képzett ember. A német nyelv a 18. század második felében még erõs belsõ, plasztikus erõvel rendelkezett, így lehetséges volt olyan szavakat képezni, mint a képzés (Bildung), vagy a világszemlélet (Weltanschauung), amely szó szintén csak a Goethe-kor óta fordul elõ. Nagy szerencse egy olyan nyelv-öszszefüggésben élni, amely még megenged ilyen belsõ képzést! Erre különösen erõteljesen felfigyel az ember, ha például abban a helyzetben van, hogy a könyvei megjelentek angol, francia és egyéb fordításban, és aztán ezekrõl a fordításokról hall egyet s mást. Az emberek orcájuk verítékével fordításokat készítenek, ahogy arra képesek; de ha valaki készített egy fordítást, akkor mások azt kegyetlen gúnnyal leszólják, senki nem találja jónak a fordítást. És ha belemegyünk a dolgokba, akkor rájövünk, hogy sokmindent, ami a könyvekben áll, a fordításban nem lehet ugyanúgy mondani. És azt felelem ilyenkor az embereknek: a német nyelvben tulajdonképpen minden helyes. Az alany állhat a mondatban az elsõ, a második, a harmadik helyen, többé-kevésbé még mindegyik helyes. És olyan pedáns, filiszter berendezkedések – mint a nyugati nyelveknél –, hogy valamit egy bizonyos módon egy8

SzG 2008/2

általán nem lehet mondani, a németben még nincsenek. De gondolják meg, hova jutunk, ha egy sztereotip kifejezésmódhoz vagyunk kötve! Akkor nem gondolkodhatunk individuálisan, hanem csak a csoportszellemnek megfelelõen gondolhatunk dolgokat, melyeket más emberekkel közölni akarunk. A nyugati civilizációk népessége számára ma már jórészt ez a helyzet. Õk sztereotip kifejezésformákban gondolkodnak. Nézzék, éppen a német nyelven végezhet az ember olyan megfigyeléseket, hogy az, amit nyelvgéniusznak neveznék, az hogyan merevedik meg fokról fokra, hogy a mi korunkban hogyan közeledünk már a német nyelvvel is ahhoz az állapothoz, amikor a sztereotip formákból már nem tudunk kilépni. Ez Goethe korában még nem így volt, és korábbi idõkben még kevésbé volt így. Ez persze Közép-Európa egész nyelvfejlõdésével összefügg.” *** Steiner az írásaiban, elõadásaiban érzékfeletti tartalmakat és folyamatokat igyekezett olyan módon fogalmi formába önteni, hogy az elmondottak megõrizzék eleven, képszerû-imaginatív jellegüket, de a tárgyi tudattal rendelkezõ, egészséges gondolkodásra képes olvasó megértse azokat. Ehhez õ maga a fent említett kemény küzdelmet folytatta a „nyelvvel”, és az olvasónak ugyanilyen küzdelmet kell, hogy jelentsen ezeknek a szövegeknek az olvasása-befogadása – hiszen az eleven tartalmakat a halott-logikus öszszefüggések megértésére iskolázott tudat csak küzdelem árán közelítheti meg. Az Életutam-ban Steiner beszél arról (22. fejezet), hogy az ember a világban rejtélyekkel találkozik, melyek megoldása maga az ember – és ki meddig jutott az önmegismerésben, annyira juthat közel a rejtély megoldásához. Steiner szövegeinek megértése – mind a németek, mind a fordítók részérõl – hasonló kérdés. Ki hol tart az önmegismerésben, annyira juthat a szövegek (illetve az általuk közvetített összefüggések-folyamatok) megértésében. *** Krisztus tanítványai átélték a Mester jelenlétét – intellektuális megértés nélkül. Majd a Mester halála és feltámadása után az átéltekbõl származó erõvel mûködtek a világban, és az emberek évszázadokon keresztül a lelkületükbe, érzésvilágukba vették fel a kereszténységet. A közvetlen

ANTROPOZÓFIA átélés, majd hatásának fokozatos elhalványulása, még késõbb eltûnése után megjelentek az értelmezési küzdelmek, a hitviták. Mindez néhány évszázad alatt ment végbe. Steinerrel kapcsolatban hasonló folyamatot láthatunk végbemenni, csakhogy néhány évtized alatt. Voltak kortársai, közvetlen tanítványai, hallgatói, majd a tanítványoknak tanítványai, aztán azoké, akik már csak közvetve ismerték Steinert. A közvetlen átélés után az arra való visszaemlékezés is eltûnt az emberekbõl, és a különféle érzülettel befogadott (reflexió-) antropozófia ellentéteket keltett a befogadók között. Ma, ha meg akarjuk tudni, hogy mit hozott Steiner a világba, az alapoknál kell kezdeni, a gondolkodás iskolázásánál. Manapság persze találkozhatunk olyan próbálkozásokkal is, hogy például egy német Waldorf-anyuka köznapi, gördülékeny és érthetõ német nyelvre átírja Steiner Geheimwissenschaft… címû mûvét, hogy így az a többi anyuka számára is nehézség nélkül hozzáférhetõvé váljon – ezzel azonban meggyõzõdésem szerint sem a többi anyukának, sem az antropozófiának nem tesz jó szolgálatot. Sokkal inkább azt segíti elõ, hogy eltûnjenek a világból azok a tartalmak, melyek Steiner szellemtudományos kutatásaiból származnak, és amelyek megismerése – azt is mondhatnám, minden ember számára a saját küzdelemben történõ kivívása – nélkül a világ nem tud elõbbre jutni, nem tud a mai állapotából kikerülni. *** Amikor a nõi petesejtet megtermékenyíti a hímivarsejt, mindkét tökéletes struktúra feloldódik, káosz keletkezik, és csakis ebbe a káoszba tud belenyúlni az az új, aki meg akar születni, és elkezd közremûködni a forma megteremtésében. A megszületett gyermeknek, aki kiválasztotta, hogy kik lesznek a szülei, akiktõl olyan organizációt örökölhet, amely lehetõséget ad számára, hogy ebben a világban megjelenjen és szellemi feladatát elvégezze, meg kell küzdenie ezzel az öröklött testtel, amit többek között a gyermekbetegségekkel tesz meg. Ha nem sikerül megküzdenie, akkor „beleragad” az öröklésbe, nem tud önmagává válni, nem tudja szellemi küldetését teljesíteni. Amikor egy olyan szellemi tartalom akar a földi világban megjelenni, amelynek eddig nem volt „fogalmi teste”, nyelvi megjelenési formája, akkor meg kell küzdenie a meglévõ gondolati és

nyelvi formákkal, át kell mennie gyermekbetegségeken, hogy létrejöjjön az a forma, amely megfelel neki. Egy kanyarós gyermek nem tud olyan szép lenni, mint világszép édesanyja, de fontos dolog történik az életében a kanyaróval. Be lehet oltani kanyaró ellen, és akkor nem csúfítják el a kiütések. De jó ez neki? Kinek jó ez? *** Biztos, hogy a küzdelmet annak is végig kell szenvednie, aki nyelvi-gondolati formát akar találni egy szellemi tény vagy folyamat közléséhez, de annak is, aki a szöveg olvasásához kezd. Nem adódik eddigi mûveltségünkbõl és gondolkodási szokásainkból egy új, szellemi tartalom megértése. Új gondolat-mozgásokat és ennek megfelelõ kifejezési formákat kell létrehozni – az olvasás is teremtés. Aki ezt nem teszi meg, az nem jut el ezekhez a tényekhez. *** - Kezdetben vala az Íge, és az Íge vala Istennél, és Isten vala az Íge. Ez kezdetben az Istennél vala. (János 1/1,2.) És az Íge testté lett…(J. 1/14.) - És monda Isten: teremtsünk embert a mi képünkre…(Mózes I. 1/26.) - Mind az egész földnek pedig egy nyelve és egyféle beszéde vala. (…) És monda az Úr: Ímé e nép egy, s az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, amit elgondolnak magukban. Nosza, szálljunk alá és zavarjuk ott össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét. És elszéleszté õket onnan az Úr az egész földnek színére… (Mózes I. 11/1, 6-8.) - Az emberiség földi fejlõdésének egy bizonyos stádiumában jöttek létre a fajok. - A bábeli torony építéséig mindenki megértette a másikat, akkor jöttek létre a különbözõ nyelvek. - Margarita Wolosin így ír egy helyen a visszaemlékezéseiben: „Megpróbáltunk orosz költeményeket euritmizálni. Eközben rájöttem, hogy az orosz költészet még nem létezik. Az orosz nyelv eleven ugyan, de az a nyelv, melyen például modern misztérium-drámát lehet írni, az a német nyelv. A német nyelv esetében a hangzók mozdulata egybeesik a szó jelentésével. Ez csaknem mágia. (…) ’A szóban egy önálló lény megtestesülését kell SzG 2008/2

9

ANTROPOZÓFIA látnunk – mondta Steiner, – a szót eleven lényként kell megértenünk.’ (…)” A fordítás további dimenziója az lenne, hogy ezt a megfeleltetést is létre tudjuk hozni… És akkor eljutnánk ismét egy olyan nyelvhez, amely az emberiség közös nyelve lenne…

Végül a fordítás felelõsségérõl Amikor elõttem van egy tárgy, az érzékszervek segítségével benyomást kapok, majd a gondolkodással a megfelelõ fogalmat hozzákapcsolva képzetet alkotok róla. A tárgy kint van, a létrehozott képzet bent. Ha nem tudok fogamat kapcsolni a benyomáshoz (az érzékszervek által érzékeltekhez), akkor nem tudok képzetet alkotni. A képzet azután eltûnik, de az emlékezetbõl felmerülhet vagy akarattal elõhozható-felidézhetõ. Ha összehasonlítom a képzetet az alapjául szolgáló tárggyal, megállapíthatom, hogy eltérés van közöttük. Ez az eltérés abból adódik, hogy a tárgy által keltett benyomásba – nem áttekintett módon – belekeveredik valami az én saját belsõ világomból, szimpátiáimból-antipátiáimból, és a képzetet és a késõbbi emlékképeket ezek befolyásolják. Rendkívül érdekes megfigyelni egy német szöveg különbözõ emberek által készített magyar fordításait. Sok esetben tapasztalható, hogy a fordító a benne ébredt érzelmi hatást olyan mértékben fogalmazza bele a magyar szövegbe, hogy ezáltal az eredeti szöveg tartalma egészen átalakul – szélsõséges esetben akár az eredeti ellentétébe. Ha az ember gyürkõzik azzal a – csaknem lehetetlennek tûnõ – feladattal, hogy egy dologgal szemben teljesen elnémítsa a saját, azonnali reflexióit, hagyja, hogy a dolog benne „elcsendüljön”, majd „kimondja magát” (ahogy Goethe ír a „szemlélõ ítélõerõrõl”), akkor egy idõ után elkezd valami sejtése kialakulni a reflexió és a tárgynak objektíve megfelelõ ítélet (érzés) közötti különbségrõl. Az egyik veszély tehát, hogy a fordító a saját képzet- és érzelemvilágának megfelelõ értelmet lát bele az adott szövegbe, ami elhomályosítja az eredeti értelmet, és ezt a benne létrejött szöveget írja le aztán fordításként – amiben tehát összekeveredett az eredeti szöveg a saját belsõ világában keletkezett reflexióval. A másik problémát az jelenti, amikor olyan tartalmakról van szó, melyek kifejezésére az adott nyelv a mai állapotában nem alkalmas. Ek10

SzG 2008/2

kor a meglévõ kifejezési lehetõségek, összekeveredve a fordító reflexióival, szintén eredményezhetnek az eredeti tartalomhoz nem is hasonló fordítást. A reflexió-fordítás olvasója aztán lehet, hogy megelégszik az olvasmány-keltette saját reflexiójával, és errõl azt gondolja, hogy Steiner ezt mondta – holott egy reflexió reflexiójáról van szó. Vagy pedig megkísérli, hogy gondolkodva fel- vagy megdolgozza, lehetõleg pontosan megértse a leírtakat, és akkor sok helyen ütközik ellentmondásokba, akár teljesen érthetetlen vagy zavaros helyekbe, melyeket az eredeti szöveggel egybevetve csaknem mindig kiderül, hogy pontatlan fordításról van szó. Aki fordításra adja a fejét, az azt vállalja, hogy közvetíti valaki másnak a gondolatait. Ez azon túl, hogy megértési feladatot jelent, még valami mást is: nevezetesen, hogy a saját véleményét a tárggyal kapcsolatban elhallgattatja. Mégpedig tökéletesen. És nem szövi bele a saját gondolatait a fordítandó szövegbe, nem értelmezi azt és ennek az értelmezésnek megfelelõ szöveget ír le fordításként, nem egészíti ki ott, ahol véleménye szerint az olvasónak hiányosak az ismeretei ahhoz, hogy a szöveget megértse, és nem hagyja el azokat a részeket, melyeket feleslegesnek ítél. Alapvetõ tisztességrõl van szó. Azt is lehetne gondolni, hogy ilyesmiket fordítók nem tesznek – de ez sajnos nem így van. Ma egyre többször megtörténik, hogy olyan szövegeket jelentetnek meg fordításként, melyeknek semmi köze az eredetiként megjelölthöz. Az bármelyik fordítóval elõfordulhat – és elõ is fordul a legnagyobb igyekezet ellenére is –, hogy átsiklik a figyelme valami felett és félreért valamit, hogy ennek következtében helyenként pontatlanul adja vissza az eredeti szöveget. Ez nem bûn, legfeljebb kínos. Más történik azonban, amikor a fordító nem veszi komolyan a fordítás természetét, a saját vállalt feladatát, annak felelõsségét, hogy valaki mást közvetít. Nem kell feltétlenül mindenben egyetérteni a fordítandó szerzõvel. Meg lehet írni a fordítástól függetlenül, saját cikkben, esszében a saját véleményt. Amit semmiképpen nem lenne szabad megtenni, hogy ez a saját vélemény összemosódjon az eredeti szöveggel. Az efféle magatartás illusztrálására az alábbiakban közreadunk egy olvasói levelet, amire a címzett nem is reagált, de minthogy nem egyedi jelenségrõl van szó, fontosnak tartjuk megjelentetését.

ANTROPOZÓFIA

Olvasói levél a „Gondolatok a Fészek-bõl” szerkesztõségének (A levélre a szerkesztõség semmilyen formában nem reagált.)

Tisztelt Szerkesztõség! Kezembe került a „Gondolatok a Fészekbõl” címû kiadvány. Nagyon megörültem, mert a szerkesztõk egy igazán szép, igényes kivitelû, kifogástalan nyomdatechnikával létrehozott újságot adtak ki. Elsõként – mert érdekelt a témája – „A mobil-telefonálás szellemi hatásai” címû cikket kezdtem olvasni. A cikkben különös, minden eddigi ismeretemnek ellentmondó kijelentések szerepeltek, így utánanéztem, hogy mi is lehetett a fordítás alapját képezõ írásban. Sajnos a Fészekújságban sem a szerzõ nevét, sem azt nem találtam, hogy mikor jelent meg, csak azt, hogy ki a fordító, és hogy a cikk az info3-ban jelent meg. Az info3 szerkesztõsége megküldte részemre a nevezett írást. - Az írás címe: A mobiltelefon mint veszélyforrás Alcíme: Hogyan fenyegeti a drótnélküli telefonálás testi és szellemi egészségünket. - A szerzõ (amit a fordító talán nem véletlenül nem közölt): Markus Giesder. A fordító tehát - megváltoztatta a cikk címét, - nem közli a szerzõ nevét, - azt sem, hogy a cikknek csak egy részét, mégpedig az utolsó harmadát közli, - de nem is fordításról van szó, hanem - részben összefoglalásról, - részben a fordítónak a témával kapcsolatos gondolatairól, - részben félrefordított – sõt, ellenkezõ értelmûvé alakított – mondatokról, és - olyan betoldásokról, melyek az eredeti cikkben nem szerepelnek. Mindez súlyos kérdéseket vet fel, és különösen fájdalmas ilyet tapasztalni az antropozófiával kapcsolatban. Sajnálatos, hogy egy ilyen szép kiadvány szerkesztõi ezt nem vették észre. Az eredeti írás részletesen, a természettudományos tények pontos leírásával taglalja a mobiltelefon kifejlesztésének egyes fázisait, megkülönbözteti a korai változatot a késõbb kifejlesztett és ma is használatostól, összehasonlítva ezek mûködési elvét és a környezetükre kifejtett hatásait. Több fejezetcím tagolja az írást, így: „Analóg adóegységek”, „Pulzáló technika”, „UMTS technológia”, „Határérték-viták és tanulmányok”, „Az elektronikus berendezésekre gyakorolt hatások”, „Továbbvezetõ információk”, „Mi a teendõ?”, majd „A mobilrádió(mobiladó)-fejlesztés szellemtudományos aspektusai”, és végül „Az antropozófiai kutatás feladatai”. Az alábbiakban összehasonlítom az eredeti cikket a „fordítással”. A magyar „fordítás” az egyik alcím eltorzított változatát választja fõcíméül: „A mobil-telefonálás szellemi hatásai”, és csak itt kezdõdik. Néhány példa a szöveghûségre (a „fordítás” jóval több ilyen helyet tartalmaz): Az eredetiben, a cikk vége felé ez áll: „… A technika történetére vetett pillantás ahhoz az intuícióhoz vezethet, hogy az emberiség a találmányai és technikai újításai formájában újból és újból külsõleg egy ekvivalenst (megfelelõt) állít szembe azzal, amit képességként az ember a maga ember-voltában az adott idõpontig kifejleszthetett volna. A technika esetében az embernek semmiféle fáradságot nem kell kifejtenie, a „képességeket” technikai berendezések formájában úgyszólván ajándékul kapja. Konkrét SzG 2008/2

11

ANTROPOZÓFIA esetben a televíziókészüléket az érzékfeletti kép-átélés, az imagináció tükörképének tekinthetjük…” A magyar „fordítás” rögtön így kezdõdik: „Ha az ember végignézi a technika fejlõdéstörténetét, akkor az az érzése lehet, hogy a sorozatos új találmányokkal egy idõben az emberiségben megjelennek azok a képességek, amelyek e találmányok, technikai újdonságok használatához szükségesek. A technikai találmányok esetében erre azért nem volt szükség, mert az ember ezeken az eszközökön keresztül, ezeket a képességeket mintegy ajándékba kapta. Erre a legjobb példa a televízió, melyet úgy tekinthetünk, mint ami az érzékfeletti képalkotás képességét, vagyis az imaginációt adja meg a nézõnek.” Egy következõ példa, elõször az eredeti: „…További probléma, ami megnehezíti a mobiladókkal kapcsolatos vitákban a helyes ítéletalkotást, hogy normális esetben az ember nem rendelkezik olyan közvetlen érzékszervvel, mellyel az elektromosság és a magnetizmus lényét megragadhatná. Ezeknek a saját gondolkodásához való lényszerû közelsége azonban gyakran hamis következtetések levonását okozza. Rudolf Steiner nem hiába óv azoktól a következményektõl, melyek akkor lépnek fel, ha az ember a világot az atomig menõen elektrizálja. Elkezdtük, hogy gondolkodásunk révén egy elektromos világot teremtsünk. Ha egy mérõeszköz segítségével egy lényszerûnek az elektromagnetikus képmását hozom létre, akkor ez a képmás nem maga a lényszerû, és így az elektromosság nem is a saját természete. Ebben rejlik a mai kultúra egy jelentõs gondolat-hibája…” A „fordításban” csupán ennek egy része, és az is pontatlanul: „…A mobiltelefonálással kapcsolatos ítéletek kialakításában az embernek van egy óriási hátránya. Nincsen olyan szerve, amelyikkel az elektromágneses vagy mágneses sugárzásokat érzékelni tudná. Így aztán gondolatai gyakran hibás döntések meghozatalához vezetnek. Rudolf Steiner egy elõadásában óva intette az embert annak következményeitõl, amikor egyszer az egész világot „elektromosítja”. Pedig elkezdõdött. A mai ember, gondolatain keresztül egy teljesen elektromos világot képzel el, és azt is teremt meg…” Ez után a magyar cikkben egy Rudolf Steiner „idézet” következik, ami az eredeti cikkben nem szerepel. Az eredeti szöveg utolsó szakasza, ami az antropozófiai kutatás feladataival és a gyógyítással kapcsolatos, olyannyira nem felel meg a fordításbelinek, hogy össze sem lehet hasonlítani, kivéve az utolsó mondatot. Elõbb az eredeti (a cikkben ezt megelõzõen szó esik a biodinamikus gazdálkodásról, ami a magyar változatból teljesen kimaradt): „Egy másik aspektust jelent Rudolf Steinernek az az utalása, amit az olyan állati takarmány szklerotizáló hatásáról mondott, melyet elektromos mezõk hatásának tettek ki. Miért lenne ez másképp az állatoknál, mint a növényeknél?” És a „fordítás”: „És végül még egy gondolat. Rudolf Steiner egy elõadásában arról beszélt, hogy ha az állatoknak olyan ételt adnak, amelyet elektromágneses besugárzás ért, akkor az az állatoknál szklerotizáló hatású lesz. Ha ez igaz az állatokra, akkor miért ne lenne igaz az emberekre?” Egy másik megjegyzéssel is szeretném a további szerkesztési munkát segíteni. Az újságban szerepel egy Rudolf Steiner szövegrészlet is, de sajnos, annak pontos megjelölése nélkül, hogy a teljes szöveg hol, milyen kiadásban és mikor jelent meg, így aki szeretné elolvasni az eredetit, nem jut tovább. Rudolf Steiner 1906 és 1921 között számtalan elõadást tartott, így forrásként ez a megjelölés hiányos. Remélem, hogy ezekkel a megjegyzésekkel segíteni tudom a további munkát, amihez sok erõt és kitartást, és fõleg: érdeklõdõ olvasókat kívánok a szerkesztõknek. Az észrevételeket tette: Kádas Ágnes 12

SzG 2008/2

ANTROPOZÓFIA

Frisch Mihály

A

MEGCSONKÍTOTT (ELÁRULT) TEMPLOMLEGENDA

Ez év tavaszán jelent meg a Magyar Antropozófiai Társaság kiadásában magyar nyelven Rudolf Steiner: „A templomlegenda és aranylegenda” címû elõadássorozata. Ezek az elõadások nem egyszerû korai elõadások voltak a Teozófiai Társaság tagjainak – ahogy a magyar kiadó állítja – hanem, ahogy az összeállítást végzõ Hella Wiesberger a könyv német elõszavában elmondja, ezek a majd tíz évig mûködõ Ezoterikus Iskola elõadásaiként hangzottak el a Teozófiai Társaságból kiválasztott kis létszámú hallgatóság elõtt. A magyar kiadás az elõadássorozat fõcíme mellõl lehagyta az alcímet, amely a fõcímmel együtt megadja a kulcsszót ahhoz, hogy miért is beszél Steiner ezekben az elõadásokban a templomlegendáról, az aranylegendáról. A mû teljes címe: „A templomlegenda és az aranylegenda, mint az emberiség múltbeli és jövõbeni fejlõdési titkának szimbolikus kifejezõdése”. A cím konkrét jelentéstartalma mellett utal arra az újfajta munkára, amelyet Steiner az Ezoterikus Iskolában kezdett meg, nevezetesen: „a világ megértése képekben”. Az alcím elhagyása önmagában csak hiba, bûnné akkor válik, amikor ebbõl a meg nem értésbõl származóan a kiadó úgy döntött, hogy a húsz elõadásból álló összeállításból csak az elsõ tizennégyet jelenteti meg. Így a magyar fordításban nem jelent meg az utolsó hat elõadás és ezen kívül kimaradt Hella Wiesberg bevezetõje, az un. kiegészítõ részek, valamint a szövegekre vonatkozó magyarázatok döntõ többsége. A csonkítás mértékét fizikai síkon talán érzékeltetik a számok: A jelenlegi 152 oldalas magyar kiadás szöveghû fordításban 314 oldal lett volna. Nagyon nehéz a csonkítás szellemi vonatkozását érzékeltetni azok számára, akik a teljes mûvet nem ismerhetik, mégis kíséreljük meg. Elõször is segítségül hívom Hella Wiesbergert. A „Zur Geschichte und aus den Inhalten der ersen Abteilung der Esoterischen Schule 1904-1914” (Az Ezoterikus Iskola elsõ osztályának történetébõl és tartalmából 19041914) GA 264 kötethez írt elõszavában ehhez az elõadássorozathoz a következõ megjegyzést teszi: „A szabadkõmûvességrõl mondottakkal kapcsolatban különösen vegyünk figyelembe egy dolgot: Rudolf Steiner akkor készítette elõ az

Ezoterikus Iskolájának második, szimbolikuskultikus osztályát. Mivel az Ezoterikus Iskolában a saját szellemi kutatásából származó új formát a „királyi mûvészetet” szándékozta ápolni, így ezek az elõadások arra irányultak, hogy ennek a mûvészetnek a történetét és lényegét világossá tegye, és rámutasson arra, hogy az emberiség ennek a királyi mûvészetnek egy új fejlõdési szakasza elõtt áll, továbbá beszélni akart arról, hogy mi lesz ennek a jövõbeni tartalma.” Azt mondhatjuk, hogy az egész elõadássorozat azt a célt szolgálta, hogy egy megújulásra váró fejlõdési irányt, a királyi mûvészetet bemutassa a maga fejlõdéstörténetében. A megjelent 16 elõadásban errõl csak egyszer szól, egy mondatban (66. oldal.). Talán segít a felvetett probléma megértésében, ha röviden felvázolom a húsz elõadás szerkezetét. Az elsõ tíz elõadás azokkal a gyökerekkel foglalkozik, amelyek alapját alkotják ennek a királyi mûvészetnek. Ezek azok a misztériumbeavatások, mondák, melyeknek valós tartalma elveszett a messze múltban, azt is mondhatjuk: elfelejtõdtek. Ennek az elsõ résznek a központi magját a sokszor félreismert, félreértett és az idõk folyamán szellemileg kiüresedett szabadkõmûvesség képezi. Az elõadássorozat középsõ részét hat elõadás adja (ebbõl már csak négy jelent meg magyarul), amelyek a múlt és a jelen összekötésével foglalkoznak. „Az elveszett és újra megtalált templom” fejezetcím jól érzékelteti azt a törekvést, amelynek során a templomosok, majd késõbb a rózsakeresztesek megkísérlik egyesíteni az emberiség két nagy áramlatát, a Káin fiakat és az Ábel- vagy istenfiakat. Ahogy Steiner itt elmondja, ezt a megkezdett munkát a teozófiai (jelentése itt antropozófiai) mozgalomnak kell folytatnia. Ennek a középsõ résznek a két utolsó (fordításból kimaradt) elõadásában Steiner tisztázza a viszonyt az okkultizmus (azaz az eddig megemlített, szellemi gyökért jelentõ okkult társaságok) és a teozófiai (antropozófiai) mozgalom között. Az eddigi tizenhat elõadás készítette elõ a (fordításból teljesen kimaradt) harmadik, záró rész négy elõadását. Ebbõl az elsõ két elõadást SzG 2008/2

13

ANTROPOZÓFIA Steiner tõle teljesen szokatlan módon tartotta meg. Az elsõ elõadáson csak férfiak, a másodikon csak nõk vehettek részt. Ezeket az elõadásokat Steiner lényegében azonos tartalommal, de a téma jellegének megfelelõen mégis különbözõ módon tartotta meg. Steiner itt beszélt elõször arról a nagy titokról és az ehhez kapcsolódó jövõbeni feladatról, hogy miért is nem vehettek fel nõket a régi szabadkõmûves páholyokba. És itt beszél Steiner arról is, hogy a teozófiai (antropozófiai) mozgalomban nyílik elõször lehetõség arra, hogy ezen a jövõfeladaton férfiak és nõk együtt munkálkodjanak. A kettõs elõadást követõen Steiner még tart egy elõadást az okkult ismeretek és a mindennapi élet összefüggéseirõl, majd „A királyi mûvészet új formában” címmel tartja meg a záró elõadását. Itt arról beszél, hogy a királyi mûvészet a régmúlttól egészen napjainkig azt a tevékenységet jelenti, melynek során az ember átalakítja az élettelen természetet, benne rendet és harmóniát teremt. Ezt a rendet, ezt a harmóniát úgy élhetjük át, miként az építész, aki a maga fejtevékenységével, a szerszámaival létrehoz egy dómot, egy templomot. Ezen mûvészet gyakorlására, hogy az ember mesterré válhasson, jött létre egykor a szabadkõmûvesség. A gondolatot Steiner azzal folytatja, hogy a jövõ királyi mûvészetét az élõvel való munkálkodás jelenti, valamikor a jövõben ezen a területen is mesterré válhat az ember. Ahogy elmondja, ebbõl a célból alakult a XII. században a Szent Grál mozgalom. Ez az új mûvészet, mesterré válás azt jelenti, hogy ahogy ma az ember képet fest, vagy szobrot formál az élettelenbõl, ugyanilyen módon fog élõlényt megformálni. Ahogy egykor a templomépítõ rakta a köveket egymás mellé egyfajta terv, rend szerint, úgy fog az ember élõ anyagokat egyfajta rend és harmónia szerint öszszefüggésbe hozni. Ebben a mûvészetben az ember egy új erõt, a szeretet erejét fogja felfedezni, amely képessé teszi õt gépek mûködtetésére ezzel az erõvel. Az elõadás végén Steiner felhívta hallgatói figyelmét, hogy annak idején a Grál lovagok még tudták, hogy az emberiség gyógyítása érdekében szörnyû harcokat kell vívniuk. Ahogy Steiner mondja: ennek a harcnak csak a kezdetén vagyunk, és sajnos az emberiség nem ismeri fel, hogy egy vulkánon táncol. Egy olyan szakasza kezdõdik az emberiség történetének, amelyhez elengedhetetlen az õsi királyi mûvészet megújított formája. 14

SzG 2008/2

Talán érzékeltetni tudtam, hogy mi is lehetett Steiner célja ezzel az elõadássorozattal. Úgy vélem, hogy ezzel a csonkítással elvesztette az olvasó azt a lehetõséget, hogy a maga teljességében megismerje az egyik legfontosabb jövõimpulzust, és helyette kapott egy érdekes, ismereteit bõvítõ könyvet a templom legendáról, az aranylegendáról és részben a szabadkõmûvességrõl. Néhány szót még szólnom kell a többi kihagyott részrõl. Hella Wiesberger bevezetõjébõl az olvasó nemcsak az elõadássorozat keletkezési körülményeit ismerhette volna meg, hanem egyértelmûvé vált volna ez a manapság tapasztalható bizonytalanság, hogy miért használ Steiner itt teozófiai kifejezéseket, és ezek a tartalmak vajon a teozófiához, vagy az antropozófiához tartoznak. Az un. Magyarázó jegyzetek ugyan kis részben megtalálhatók a magyar kiadásban, de még ezek sem szöveghû fordítások, hanem egyféle rövidített, vagy újraírt változatok. Pedig a már szinte ismeretlen teozófiai kifejezések igényelték volna az eredeti szövegben található – néha szinte túl hosszúnak tûnõ – magyarázatokat. Az un. Kiegészítõ részt pedig teljesen elhagyta a magyar kiadás. Ebben a részben leírást találunk Charles William Heckethorn: Geheime Gesellschaften, Geheimbünck und Geheimlehre, Leipzig 1900 (Titkos társaságok, titkos szövetségek és titkos tanok) címû könyvébõl. Így olvashatunk druidákról, a skandináv misztériumokról és a templomlegendáról. Mivel az ezekrõl a témákról szóló Steiner elõadás – amely a hallgatók meglehetõsen hiányos feljegyzése alapján készült – nem mindig áttekinthetõ, nagy segítséget nyújthat ez a könyvrészlet. Ugyanígy nagyon hiányos a Gustav Berthold Volz: Der Graf von Saint Germain (Saint Germain gróf) címû könyvébõl vett részlet. Fontos tudni azt is, hogy ezt a két könyvet megtalálták Steiner hagyatékában sajátkezû aláhúzásokkal és beírásokkal, így feltételezhetõ, hogy ezeket a forrásokat is felhasználta elõadásaihoz. A csonkítás megtörtént, a könyv megjelent! De mi a teendõ? Kézenfekvõ megoldás lenne a könyv azonnali bevonása, a teljes fordítás elkészítése, és a valódi „Templomlegenda” könyv megjelentetése. Ez persze jelentõs anyagi veszteséget jelentene a kiadónak, tehát mondhatni nem éri meg. És szellemileg…

VILÁGHELYZET VILÁGHELYZET A KOSZOVÓ-ÜGY A Szabad Gondolat 1999 pünkösdi száma részletesen foglalkozott Koszovó kérdésével. Ma újra reflektorfénybe került Koszovó sorsa, különösen azért, mert Magyarország az elsõk között ismerte el a nemzetközi jogot sértõ államképzõdményt. Fontosnak éreztük, hogy a kérdés helyes megvilágításban kerüljön az olvasók elé, ezért felelevenítjük a kilenc évvel ezelõtt megfogalmazott, ma is égetõen aktuális tartalmakat a friss fejleményekkel szembeállítva. A kérdés lényegét fogalmazza meg Kálmán István Szerbia vagy Európa ellen indított háború c. írása, melyet azonos tartalommal újra közlünk. Az írás születésekor Milosevics még aktív politikai szereplõ volt, ez azonban nem változtat a mondandó lényegén, mely Koszovó sorsát a szerbség és Európa sorskérdésének tekinti. Ertsey Attila írása a Koszovóval összefüggõ dokumentumokat és véleményeket veti össze a jelenben érvényes igazságokkal. Branko Ljubic írása a kérdést még tágabb összefüggésbe helyezi, mint a jövõt jelentõsen befolyásoló összecsapás részét.

Kálmán István

SZERBIA

VAGY

EURÓPA

ELLEN INDÍTOTT HÁBORÚ?1

mottó: „Európa terhes, és erõs gyermeket fog szülni.” J. Valentin Andreae: Fama fraternitatis, 1614

A népek nemzeti eposzai, hõsi énekei nemcsak a múltat, hanem a jelent és a jövõt is átfogó ezoterikus tartalmat hordoznak, ami akkor is életerõt ad a népnek, ha jelentõsége nem kerül az emberek tudatába. „Koszovó” a szerb népnek sokkal többet jelent, mint egy provincia mai (szokásos) értelemben vett története. Az emberek lelkében ehhez a történethez szellemi dimenziók ösztönös érzése kapcsolódik és él tovább, nemzedékrõl nemzedékre. A szerb nemzeti eposz Koszovó-ciklusából megismerhetjük azt az imaginatív képekben ábrázolt hátteret, amely kifejezi a szerb népnek a kereszténységgel való kapcsolatát, ami jövõt hordozóan, de mélyen a tudat alatt él ma is a szerb emberek lelkében. A történet a koszovói (rigómezei) csata hátterérõl szól. 1389. június 28-án a délszláv népek vereséget szenvednek a törököktõl. A csatában az egész szerb nemesség elpusztul, és a Balkán öt évszázadra török uralom alá kerül.

Történelmi dokumentum alig maradt fönn az eseményrõl, de a szerb népet mély vallásos érzés köti ehhez a történethez. Ez adott erõt a felkelésekben, a háborúkban, a szabadságért folytatott küzdelemben és a nélkülözések elviselésében, de az önkény tûrésében is. Csakis ebbõl az érzületbõl érthetõ meg az is, ahogyan a szerb emberek ma el tudják viselni népük történelmének legnagyobb megaláztatását. Hogyan ábrázolja a szerb hõsi ének a koszovói misztériumot? Jeruzsálem szent földjérõl fölrepül egy sólyom, és egy fecskét visz magával. De a sólyom nem sólyom, hanem Éliás próféta, és a fecske nem fecske, hanem az Istenanya szent könyve. Éliás próféta a szent könyvet Koszovóba viszi, és a fejedelem térdére helyezi. A szent könyv beszélget Lázár fejedelemmel: „Lázár, te, aki becsületes nemzetségbõl származol, melyik birodalmat szereted, a földi birodalmat, vagy az égi birodalmat?” Még mielõtt Lázár válaszolna, a könyv így folytatja: „Ha a földi birodalmat szereted, nyergeld fel paripádat, csatold föl SzG 2008/2

15

VILÁGHELYZET kardodat, hívd a nemes lovagokat, és vonuljatok a török ellen. Gyõzni fogtok, és a törökök mind egy szálig elpusztulnak. De ha az égi birodalmat szereted, akkor építs templomot – de ne márványból, hanem bíborból és tiszta selyembõl, osszál szent ostyát a lovagoknak. Ezután egész sereged el fog pusztulni, és te sem maradsz életben.” Lázár mégsem a földi birodalmat, a mulandóságot, hanem az égi birodalmat, az örökkévalóságot választja. Ebbõl a misztériumból máig fönnmaradt egy érzület, ami elevenen él a délszláv népben – már kevésbé az értelmiség azon rétegében, akiket a nyugati mûveltség saját forrásuktól elidegenített, akik már a 19. század óta a központi hatalommal szemben az ellenzéket képviselték. A szerbek érzõlélek-emberek, akik ösztönösen-emocionálisan reagálnak, könnyen átadják magukat hangulataiknak. A nemes indulat, patriotizmus éppúgy sajátsága ennek a léleknek, mint a gyûlölködés, a vérbosszú. Világukból hiányzik az agrárkultúra. A kereszténységhez, „Koszovó”-hoz fûzõdõ viszonyuk mélyen a tudat alatt van (lásd Emir Kusturica filmjeit!). Ezzel a népkarakterrel nagyon vissza lehet élni; és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Szerbia és a Balkán olyan könnyen a nagyhatalmi küzdelmek eszközévé vált. A többszáz éves török uralom alól a 19. században felszabadult Szerbia történetét nem a saját népébõl származó törekvések, hanem az egymással rivalizáló és összejátszó nagyhatalmak ún. Balkán-politikája határozta meg. A tehetséges politikusok egy része is ezeknek a hatalmi érdekeknek a szolgálatában állt. A 19. században, a török uralom megszûnte után Oroszország és a Nyugat hatalmi érdekei gyakoroltak döntõ befolyást a Balkánra. A török megszállók kivonulása után a szerb nép által máig nagyon szeretett Obrenovics Mihály (1823-68) függetlenségre törekvõ politikája szemben állt a nagyhatalmi érdekekkel. Az õ politikai célja nem Nagyszerbia létrehozása, hanem egy délszláv konföderáció megteremtése volt – szerb hegemóniával. Obrenovics Mihály azonban olyan ellenfelekkel találta szemben magát, akik titkos társaságokon keresztül szuggesztív befolyást gyakoroltak a szerb népre. [Ilyen társaságok voltak az Omladina, a Narodna Odbrana, a Tízek társasága, melyeknek számos szerb értelmiségi (többek között Jovan Ristics) és befolyásos politikus (pl. Nikola Pasics) is tagja volt.]. Végül az Obrenovics családból származó uralkodók ellen elkövetett sikeres merényletek után 16

SzG 2008/2

(1868. júl. 10: Mihály, 1903. júl.: Alexander és felesége) a Genfben székelõ rivális dinasztia tagja, a megzsarolt Peter Karagyorgyevics került trónra. Uralkodása alatt, 1903 és 1918 között a Pasics vezette radikális párt volt hatalmon. 1880-ban a Tízek társaságában kidolgozott programjuk szerint: „A szerbek egyesülésének elõfeltétele Törökország és Ausztria-Magyarország szétzúzása, Montenegro államiságának megszüntetése és a népszabadság Szerbiában.” Az idegenek szolgálatába szegõdött szerb radikálisoknak sikerült számos szerb ember tudatából a balkáni népek konföderációjának eszméjét kimosni, és a Nagyszerbia iránti nacionalista emóciókkal helyettesíteni. Ennek az illúziónak a szimbólumaként áll ma Belgrád központjában, a Pasics téren a 9 méter magas Nikola Pasics emlékmû, melyet már a Milosevics-korszakban emeltek. Ezek után a párizsi békeszerzõdések hosszú távra meghatározhatták a balkáni népek sorsát. A kommunista Jugoszlávia fölött a brit diplomácia õrködött, önállósága pusztán látszat volt. Jellegzetes szimptómája ennek a látszatönállóságnak, hogy 1944. április 16-án, az ortodox húsvét feltámadási ünnepén Belgrádot a háború legerõsebb bombatámadása érte, melyet amerikai és brit gépek hajtottak végre. A támadás nagyon sok civil áldozatot követelt, és súlyos anyagi pusztítást végzett. A Tito-korszakban azonban a tankönyvek csak az 1941-es német bombázást említették, és egyes hírközlõ szervek még a mostani háborúban is a 44-es fasiszta bombázással állították párhuzamba a NATO-támadásokat. Ma már nyilvánvaló titok, hogy Jugoszlávia születése és szétesése ok-okozati összefüggésben áll, és az anglo-amerikai politika mindkettõben döntõ szerepet játszott. Ebben a folyamatban a boszniai háborút is megtervezettnek tekinthetjük. A balkán 20. századi sorstörténetében a szláv népek a nagyhatalmi érdekeknek éppúgy kiszolgáltatottá váltak, mint saját vezetõik céltévesztett politikájának. Ebben a helyzetben KözépEurópának sorsdöntõ szerepe volt és van még talán ma is. A Közép szellemi és politikai vezetõinek lehetõségük van arra, hogy az egész történelmi komplexitást áttekintsék, és orientálóan hassanak a délszláv népekre, segítsék õket abban, hogy tudatosítsák a kereszténységhez való viszonyukat, és hogy identitásukat a kornak megfelelõen újra megtalálhassák. Mert ebben Milosevics nem tud nekik segíteni. Õ a „földi birodalmat” választotta. Ahhoz azonban, hogy Közép-Európa erre képessé váljon, meg kell sza-

VILÁGHELYZET badulnia az amerikai befolyástól. Ha ez sikerül, akkor a Nyugat – Kelet-Közép-Európán és a Balkánon keresztül – önálló politikai és kulturális hidat tud építeni a Kelet felé. Kelet-Közép- és Nyugat-Európának a NATO katonai szövetségébe való tömörülése, melyben az Európán kívüli hatalomnak van döntõ súlya, ezt a szerepvállalást lehetetlenné teszi. Az anglo-amerikai politika célját ötven évvel ezelõtt, a NATO születésekor Truman elnök világosan megfogalmazta: „Az egész világnak az amerikai rendszert kellene elfogadnia. Mert az amerikai rendszer csak akkor maradhat életben, ha az egész világ rendszerévé válik.” A NATO szerepére vonatkozó minden más kijelentés csak ködösítés (humanitárius akció, béketeremtés stb., vagy ahogy Clinton elnök az ötven éves évfordulón tartott ünnepi beszédében már kevésbé nyíltan fogalmazta: „A NATO azért van, hogy Európa szabad és egységes legyen.”) A szerb-albán konfliktus európai kérdéssé vált, mely újra Koszovóra koncentrálódik. Semmit sem érthetünk meg ebbõl, ha hagyjuk ma-

gunkra hatni azt a szuggesztív propagandát, amely Milosevicset bûnbakká teszi, és a szerb népbe bûntudatot akar szuggerálni, ahogyan ezt egyszer már sikerrel tette meg a németséggel. A háború nem Milosevics, hanem a szerb nép ellen folyik. Az igazi és eredendõ humanitárius kérdés: Európa identitása és függetlensége!2 Ha a most zajló események hatására sokan azt hiszik, hogy kiszolgáltatottak, tehetetlenek a hatalommal szemben, nem tudják, hol az igazság, akkor kövessék az orosz szláv lélek reprezentánsának, Alexander Szolzsenyicinnek humanitárius, béketeremtõ felhívását.3

Jegyzetek: 1. 2.

3.

Elsõ közlés: Szabad Gondolat, 1999. május Jegyzet: Közép-Európa történelmi feladatát illetõen lásd az „Országépítõ” c. folyóirat XX. századi dokumentumok sorozatát (Országépítõ 1998/3,4, 1997/..) A felhívás a Szabad Gondolat 1999 pünkösdi számának 6. oldalán olvasható

Ertsey Attila

KOSZOVÓ, 2008. HÚSVÉTJA Koszovó elismertetése ismét cinikus módon Húsvétra lett idõzítve. Húsvétkor történt Szerbia magyar közremûködéssel levezényelt bombázása 1999-ben is, mint ahogy Belgrád az ortodox Húsvét feltámadási ünnepén, 1944. április 16-án szenvedte el a rengeteg civil áldozattal és hatalmas pusztítással járó legnagyobb bombázását amerikai és brit gépek által. Ez az idõzítés ismét és tudatosan a szerbek nemzeti érzésének és keresztény identitásának körmönfont és aljas arculcsapása. Magyarország és Európa ájultan vette tudomásul Koszovó elismerését anélkül, hogy valójában tudatában lett volna, mi is történik. Budapest jó csatlósként „spontán” módon, a budapesti amerikai nagykövet unszolására Zágrábbal és Szófiával egyidõben ismerte el Koszovót. Csak néhány kételkedõ hangot lehetett hallani, az ellenzék pedig kifelé helyeselt, befelé fontoskodva emlegette, hogy a koszovói precedens mennyire jól fog jönni hivatkozási alapként a Székelyföld autonómiája mellett. Magyarország az önálló, Európához méltó véleményalkotás minimumát

sem artikulálta. Szófiában száz bolgár értelmiségi a kormányhoz intézett közleményben tiltakozott “a szerb testvérek elárulása” miatt. Legalább ennyi közünk lett volna vajdasági magyarjainkhoz, de a szerb néphez is. A budapesti média az elismerés napján a belgrádi amerikai nagykövetség elõtti tüntetõket mutatta, akik Molotov-koktélokat dobtak az épületre (a Molotov-koktéllal ma már nem az ’56-os forradalmárokat asszociálják, hanem a „rendbontókat”). A tudósítás szerint „részeg fiatalok” randalíroztak. Érdekes, hogy az egyetlen áldozat mégis egy szerb diák volt, akinek összeégett holttestét másnap találták meg a követség épületében. A „részeg fiatalok” közt ott volt Emir Kusturica filmrendezõ is. Rengeteg fontos és figyelemreméltó írás jelent meg Koszovóról, azonban ezek eltûnnek a fõsodratú médiában, mely – 40 év alatt jól begyakorolt módon – csak az amerikai véleményalkotást visszhangozza. Az összes írást lehetetlen idézni, mégis meg kell próbálni a legfontosabb kérdésekre választ adni, ami egy jelenléttudat kialakulását segítheti. SzG 2008/2

17

VILÁGHELYZET Egyebekben pedig megkísérlem a Koszovóval kapcsolatos igazságok megfogalmazását, és a továbbiakban ezek igazolását, megjelent dokumentumok idézésével. A Szerbia-Koszovóval kapcsolatos legfontosabb igazságok - Koszovó a szerbek szent helye, mely a kereszténységhez és Európához való tartozásuk, identitásuk meghatározó része, összefügg múltjukkal és jövõjükkel egyaránt. Koszovó a szerbek Mohácsa, ahol önmagukat áldozták föl a keresztény Európa megmaradásáért. Koszovó kérdése nem etnikai és nem területi kérdés, hanem szellemi-kulturális. A szerbeket nem lehet megfosztani identitásuktól, egy népet nem lehet megalázni, ugyanúgy, ahogy nem lehet e játszmában két népet – az albánokat és a szerbeket – egymásnak uszítani. Ugyanez az igazság érvényes Erdély, illetve az összes magyarlakta terület és a magyarság viszonyára. Az erdélyi, Kárpát-medencei, vagy akár azon túli magyarság (moldvai csángók) sorsának rendezése nem a politikai határok átrajzolásával, hanem a kulturális autonómia biztosításával rendezhetõ, amellett meg kell akadályozni a gazdasági gyarmatosítást is. Ezt az igazságot ma Európa politikai és vallási irányítói képtelenek megérteni, csak a többségi nemzet elõjogait akceptálják az amerikai szándéknak legitimitást adva. - A történelem során az itt élõ népek lelki karakterének kijátszásával külsõ hatalmak okozták a konfliktusokat és akadályozták meg az itt élõ népek megfelelõ együttélési formáinak kialakítását. Európa e részén – beleértve a Kárpát-medencét is – évszázadok óta él sok nép együtt, etnikai határok meghúzása lehetetlen és értelmetlen. A népek együttélésének alapja a teljes kulturális autonómia, az oktatás és vallásgyakorlás teljes szabadsága. Életképes formák lehetnek a kulturális autonómiát biztosító konföderatív szervezõdések, amelyek létrehozatalát azonban csak az ott élõ népek kezdeményezhetik, mindenfajta külsõ befolyástól mentesen. E valóságtól idegen a nemzetállamokban gondolkodó, álcaként az önrendelkezés elvét hangoztató angol-amerikai politikai szándék. E tekintetben Koszovó önálló államként való elismerése nem az itt élõ népek érdeke, hanem az angol-amerikai politikai szándék keresztülvitele. Az elismerés nem megbékélést fog hozni, hanem az albán és szerb nacionalizmus megerõsödését, és további véres konfliktusokat. 18

SzG 2008/2

- a táj a néphez tartozik és a nép a tájhoz. A földtulajdon és a benne rejlõ természeti javak nem idegeníthetõek el, azokkal csak az ott élõ közösség rendelkezhet, külsõ magántulajdonba adásuk csak gazdasági gyarmatosítást jelent. Használatuk, tulajdonlásuk csak az ott élõk által, használati tulajdonként valósítható meg, minden más forma romboló.

Trianon-képlet „Az Egyesült Államok reméli és elvárja, hogy Magyarország is elismeri Koszovó függetlenségét – jelentette ki April Foley budapesti amerikai nagykövet Clevelandben. „Reméljük – és elvárjuk –, hogy Magyarország csatlakozik hozzánk, és elismeri a független Koszovót, amely része Bush elnök egy osztatlan, szabad és békés Európáról alkotott képének” – mondta a Clevelandi Magyar Fejlesztési Csoport díszvendégeként. A vízummentességgel kapcsolatban úgy fogalmazott: Bush elnök elkötelezett, azt szeretné, hogy a következõ hónapokban meg lehessen kötni a szerzõdést, és a magyar állampolgárok is vízum nélkül utazhassanak az Egyesült Államokba.1 Az USA a vízum ígéretével, mint mézesmadzaggal idomítja a magyarokat és a szerbeket egyaránt. Így képzelhetõ el az a mélypont, melynek során a legutóbbi választási kampány során Belgrádban a következõ szövegû óriásplakátok lepték el az utcákat: „Koszovót vagy vízumot?” Várady Tibor volt szerbiai kisebbségügyi miniszter szerint nincs ország, amelynek annyi oka lenne a kivárásra Koszovó elismerése ügyében, mint Magyarországnak. Miért állítsunk 300 ezer magyart a célkeresztbe? Azért, hogy Magyarország kapjon még egy ígéretet az amerikai vízummentességre? Mi magyarok miért álljunk a lelkes korai tapsolók közé, amikor valójában egy Trianon-képletrõl van szó? Ha 1999-ben Milosevicstõl veszik el Koszovót, sokkal tisztább lett volna a helyzet. De 1999-ben nem úgy döntött a BT, hogy Koszovó független lesz.2 A budapesti szerb ügyvivõ szerint Belgrádban hálával nyugtázták, hogy Magyarország az EUban mind a csatlakozás, mind a vízumszerzés megkönnyítése tekintetében képviselte Szerbia érdekeit. A kedvezõ változás azonban Koszovó elismerésének pillanatában semmissé válik.3 Kis Tibor4 szerint Magyarországról rossz nézni, miként rándul össze e napokban a Trianonreflex Szerbiában, Szlovákiában, Romániában, ami egy ponton magyarellenes élt szokott kapni. Vagyis a koszovói kérdés kezelését illetõen a ma-

VILÁGHELYZET gyar politikától elvárható legcsekélyebb dolog a körültekintés.5 Pásztor Bálint, a VMSZ képviselõje azt kéri, hogy a magyar kormány óvatosan járjon el, ne az elsõ hullámban ismerje el Koszovó függetlenségét. Galambos László, a VMSZ újvidéki elnöke szerint az lenne jó, ha Magyarország várna, ameddig lehet.6 Nem siet Montenegró és Macedónia sem. Dmitrij Medvegyev Európa destabilizálásával vádolta meg az USA-t, amely semmit sem kockáztat, hiszen messze van, pedig elég egy szikra és Európa lángba borul. Kostunica szerb miniszterelnök szerint az 1938-as müncheni egyezmény is eltörpül a mostani jogi erõszaktétel mellett, hiszen Hitler úgy vette el Szudétaföldet, hogy a csehek aláírták területük elvesztését.7 Koszovó egyre közelebb kerül a szétszakadáshoz, miután kisebbségi szerb lakossága minden kapcsolatot igyekszik megszakítani a pristinai kormányzattal.8 Bíró Béla9 szerint maradandó albán-szerb egyetértés csak akkor jöhetne létre, ha a többség elismerné a kisebbség nyelvi-mûveltségi egyenjogúságát. Ennek az elvi szentesítésére azonban a nemzetközi közösség legbefolyásosabb államai nem hajlandóak, mert a teljes egyenjogúság elismerésében az állami egységet fenyegetõ tényezõt látnak. Továbbra is igényt tartanak arra, hogy a többség és a kisebbségek viszonyát a többség kisebbségek fölötti uralmának íratlan „törvényei” szabályozzák. Ennek a törvénye pedig a kisebbségek számára lehetetlenné teszi, hogy önként fogadhassák el a többséget „megjelenítõ” állam fennhatóságát. Az albánoknak semmi okuk nem lehetett arra, hogy a szerbek által ajánlott önállóság távlati hatékonyságában megbízhassanak. Sõt ez az álláspont arra a reményre is feljogosíthatja õket, hogy az általuk „biztosított” szerb önállóság ugyanúgy írott malaszt marad, mint a Székelyföld II. világháború utáni „autonómiája”. A nacionalista önzést az együttélés elõnyeinek belátása háttérbe szoríthatja. A kanadai Quebecben a kisebbség és többség egyenjogúsága lehetõvé tette, hogy a tartomány francia többsége – egy erõsen nemzeti érzelmû francia kisebbség érvelése dacára – két alkalommal is elutasítsa az elszakadási törekvéseket. A quebeci franciát senki nem tekintheti másodrendû állampolgárnak.10

Kusturica A belgrádi nagygyûlésen Emir Kusturica azt üvöltötte11 a tömegnek, hogy a csata még nem ért véget, s most kezdõdik a neheze.12

Kusturicáról 2005-ben Ðurdevdac-ban Szent György napján a szerb ortodox egyházban megkeresztelték, Nemanja Kusturica lett a neve. A keresztelés helyszíne Montenegróban, Herceg Novi közelében, a Savina kolostor volt. Megbírálták, hogy ez volt muzulmán gyökereinek a végsõ elárulása, amire azt válaszolta: “Az apám ateista volt, és mindig szerbnek vallotta magát. Mindegy, hogy mi volt 250 éven keresztül, de elõtte ortodoxok voltunk s a mélyben mindig is szerbek maradtunk, a vallás ezen semmit sem változtatott. Mi csak azért lettünk muzulmánok, hogy túléljük az ottomán törököket.13

… A NATO szerepe Koszovó sorsában14 a NATO (…) egyrészt internacionális köpenybe burkolja az egész glóbuszra kiterjedõ amerikai intervenciós akaratot, másrészt Európát és az USA-t egy tömbbé olvasztja össze, megakadályozva ezzel, hogy Európában kialakulhasson bármely olyan saját, független hatalmi konstelláció és szociális forma, amely kioldódhatna a transzatlanti szövetségbõl. (…) Mindez arra is szolgál, hogy megakadályozza, hogy Európában valamely saját szellemiség kialakuljon és fejlõdéséhez szabad teret találhasson. (…) …ennek a folyamatnak az akadályozását az a mottó fejezi ki, melyet a NATO kezdettõl fogva alapul vett. Európát illetõen ugyanis az a célja, hogy – mint mondják –: „to keep America in, to keep Russia out and to keep Germany down.” (Amerikát benn, Oroszországot kívül és Németországot alul tartani.) Ahhoz, hogy a NATO szövetségi szerzõdésben rögzítendõ átalakításához és újrafogalmazásához a beleegyezés megtörténjen, szükség van arra, hogy a nemzetközi történésekben olyan helyzetet lehessen felmutatni, melyek mindezt elfogadhatónak tüntetik fel. Az egykori Jugoszlávia háborúinak tulajdonképpen ez a szerepük. Szükség volt és van olyan alkalmakra, melyek elfogadhatónak és nyilvánvalóan szükségesnek tüntetik fel a NATO beavatkozását, és amelyek során a nyugati országok hozzászoknak az

SzG 2008/2

19

VILÁGHELYZET együttmûködés ilyen formájához. Bizonyára az is kívánatos volt, hogy más, Amerika által kevésbé uralt intézményeket – mint UNO, OSZE –, vagy az Európai Uniót papírtigrisként mutassák be. Ezeknek az intézményeknek elõbb el kellett használódniuk, míg a NATO, mint hamvaiból föltámadt gyõzedelmes katonai fõnix, megmutathatta a maga hatalmát. Erre a viselkedésre vonatkozóan szimptomatikusnak nevezhetjük a Pentagon – az Amerikai Védelmi Minisztérium – egyik hivatalnokának kijelentését, melyet 1992 márciusában adott közre a New York Times: „Meg kell akadályoznunk egy tisztán európai biztonsági rendszer létrejöttét, mely aláaknázhatná a NATO-t”15- és ezt nevezhetjük az amerikai politika egyik céljának. Vagyis Jugoszláviában meg kellett mutatni az európaiaknak, hogy egyedül nem tudják megoldani a helyzetet, hogy azután annál keményebben vissza lehessen kényszeríteni õket az amerikai igába.16 Mindenekelõtt azt a „békepartnerséget” kellett minél elõbb összeomláshoz juttatni, melyrõl 1989 után olyan sokat beszéltek, és amely új, nagyvonalú lehetõségeket rejtõ állapotot látszott ígérni. Ezeket a háborúkat mindaddig parázsló állapotban fogják tartani, amíg elérni kívánt céljaikat elegendõ mértékig el nem érték. (…) Richard Holbrooke, az amerikai intervenciós politika jugoszláviai fõépítésze ezt az intervenciót a negyediknek nevezte azok sorában, melyeket az USA a XX. században Európában véghezvitt. Ezek: az elsõ és a második világháború, majd a hidegháború. Ez arra is rámutat, hogy milyen dimenziókban szemlélik ezt az eseményt ott, ahonnan irányítják, és azt is megmutatja, hogy milyen dimenziókban kellene itt is szemlélnünk.17

CIA, kábítószer, Afganisztán, UCK, Koszovó A Föld mûholdas megfigyelésének mai technikai lehetõségei mellett a hétköznapi szemlélõben kérdõjelek merülhetnek föl, hogyan is nem tudják a mákföldeket bemérni és felszámolni. A dolog egyszerû – nem áll érdekükben. A CIA kábítószerügyleteirõl elõször Michael Ruppert rántotta le a leplet. Ruppert a Los Angeles-i rendõrség kábítószer elleni osztályán dolgozott, és itt 20

SzG 2008/2

szerzett 1977-ben bizonyítékokat a CIA részvételérõl a kábítószer-kereskedelemben. Csak 1995-ben sikerült egy nyilvános TV-vitán szembesítenie a tényekkel a CIA korábbi igazgatóját, John Deutz-ot, aki ekkor éppen a Clinton-kormány hadügyminiszteri székének várományosa volt, és ennek következtében kénytelen volt viszszalépni a jelöléstõl.18 Azóta számos tény látott napvilágot a CIA szerepérõl, melyek szerint a CIA érdekelt a bolíviai és az afganisztáni kábítószer-termelésben, és az ebbõl befolyó bevételeit saját illegális akcióinak finanszírozására használja. Ez a tény magyarázza az USA és csatlósai, a NATO – és benne Magyarország – afganisztáni jelenlétét. Az afganisztáni háború hivatalos indoklása két ok köré csoportosul: - a „terrorista” tálib rendszer megdöntése, - Osama bin Laden kézrekerítése, aki állítólag az afgán hegyek közt bujkál. A nem hivatalos indokok közül az egyik közismert, s ez Afganisztán stratégiai helyzete, onnan ugyanis radarokkal Oroszország nagy területei ellenõrizhetõek, és rakétákkal sakkban tarthatóak; korábban az oroszok tudták az afgán hágókon átvezetõ útvonalakat és az Afganisztántól délre elhelyezkedõ területeket ellenõrizni. A nem közismert indokok pedig a kábítószerrel függenek össze. A tálib rendszerrel szemben jól elõkészített módon megdolgozott nemzetközi közvélemény morális támogatása mellett lehetett fellépni, azonban a rendszer elítélése ugyanolyan manipulált indokok alapján történt, mint a bin Laden-mítosz életbentartásával vezényelt „war on terror”, a világméretû küzdelem a terrorizmus ellen. Jól tudjuk, hogy bin Ladent a CIA képezte ki, és szeptember 11-e a Pearl Harbor-i módszer megismétlése volt, azaz a CIA jóváhagyásával végrehajtott terrorakció volt a casus belli, mert a közvélemény megrémisztésével lehetett a „terrorizmus” elleni háborút elindítani, ami egy csapásra az USA-t a nemzetközi jog korlátai fölé emelt világcsendõrré tette. Emlékezzünk csak: a világsajtót bejárták a filmfelvételek, amikor a „barbár” tálibok buddhista mûemlékeket romboltak le. A mûvelt Nyugatra, így hazánkba is eljutottak a neves amerikai közéleti személyiségek által indított aláírásgyûjtõ ívek, míg „végre” az USA beavatkozott és rendet csinált. Senki sem tudta, mit fedeztek az aláírók e jóhiszemû akcióval. A tálib rendszert sok mindenért lehet nem szeretni, egyvalamit azonban az USA eltitkolt, éspedig azt, hogy a tálibok felszámolták az afgán

VILÁGHELYZET mákültetvényeket, ennek következtében leállt az ópium és a heroin termelése. Ezzel elegendõ indokot szolgáltattak a CIA számára, hogy eltakarítsa a tálib rezsimet. Az amerikai (és magyar) jelenlét eredményeképpen helyreállt az ópiumtermelés, ami Afganisztán fõ bevételi forrása, és a világ ópiumtermelésének cca. 60 %-át adja. És itt értünk el Koszovóhoz. Míg az amerikai háttérdiplomácia magánegyetemeken képezi ki az ellenõrzése alá vont országok új politikai-gazdasági „elitjét”, mint a budapesti CEU-n a magyarokat, vagy a bulgáriai Blagojevgrádban a szerbeket és albánokat, ennek demokratikus máza alatt a Nyugat titkosszolgálatai révén erõs kötelékeket épített ki a maffia hálózataival. „Egy ilyen affinitás vonul végig a hidegháború egész történetén is, melyben maffia jellegû szervezeti összefonódások majdnem mindig készséges szövetségeseknek bizonyultak a szociálforradalmár mozgalmak minden fajtája elleni harcban. Jellemzõ az olasz példa, ahol a szicíliai maffia garantálta a kereszténydemokraták uralmát – és ezzel a nyugati status quo-t –, és megakadályozta a kommunisták elõrenyomulását. Jellemzõ erre a titkosszolgálatok alkalmazása is magában a szervezett bûnözés ágazataiban – különösen a CIA-é a drogkereskedelemben.19 A maffiarendszer aztán Kelet-Európában sem annyira ellentétként jelenik meg, hanem mint az az alapzat, mely fölött „egy új fogyasztói kultúra és liberális intézmények” egy vékony rétege egy bizonyos értelemben csalóka bevonatot képez. Ha ez a két réteg konfliktusoknál külön is válik, belsõ összetartozásukon ez semmit sem változtat. Ennek a tételnek bizonyos igazolását láthatjuk abban, hogy Dél-Kelet-Európában az USA és a Nyugat leglelkesebb híve Bulgária és Albánia, éppen azok az országok, amelyeket a maffia szervezetei a legmélyebben áthatnak. Jó példaként szolgál Törökország is, amely Özal kormányzati ideje /1983-1991/ óta egyrészrõl maffia jellegû struktúráktól van áthatva, másrészrõl rendkívül szoros szövetséget kötött az USA-val, ugyanakkor belebonyolódott egy fanatikus-agresszív nacionalizmusba és a koszovói háborúban vért szagolt. Ha a tervezett „Marshall-terv” végül esetleg Jugoszláviában is nekilát a szétrombolt infrastruktúra újjáépítésének, akkor itt is létrejön az alkalom a korrupció új felvirágzására. Ezen az sem változtatna semmit, hogy ennek elsõ haszonélvezõi alkalmasint a blagojevgradi amerikai egyetem szerb végzõsei lennének. A Jugoszláviában és a vele kapcsolatban leját-

szódó folyamatokat a maguk teljes szörnyûségében példaszerûnek tekinthetnénk az amerikai világpolitika egészére nézve: felszabadítjuk az öszszes démont, egy egész régiót belebombázunk a kõkorszakba, ill. egy olyan állapotba, amelynek még neve sincs, jelt adunk a népek közötti gyûlölködés legnagyobb brutalitására, és bizonyos értelemben kiadjuk az engedélyt ennek kitöréséhez, ám mindezt olyan elvek nevében tesszük, mint „emberi jogok”, „demokrácia”, „multietnikai együttélés” stb. Míg mindezen elvek alapvetõ jogossága vitathatatlan, abban a formában, ahogyan képviselik õket, az elõidézett viszonyokkal szemben puszta frázisnak és hazugságnak bizonyulnak. Nem kétséges, hogy a Balkánon teremtett valóságban ezek a frázis-elvek nem állják majd meg a helyüket, nem nõnek ki belõlük egy értelmes együttélés formái. Itt is maffia jellegû formákat fognak létrehozni és erõsíteni, amelyeket – a Nyugat jó lelkiismerete kedvéért – bevonnak majd egy demokratikus mázzal. Efelõl már magának az UCK-nak, az albán maffiából eredõ felszabadító mozgalomnak a támogatása sem hagy semmiféle kételyt.”20 Az UCK egyenes folytatása az albán történelmen végighúzódó partizánszervezõdéseknek, mint például a kaçakok mozgalmának. „Az albánok között komoly támogatottságra tett szert a kaçakok (kacsak: menekült, ill. csempész) gerilla-mozgalma. (…) A kaçakok politikai célja az albánlakta területek elszakadása és Albániával való egyesítése volt, és a két világháború között – de különösen az 1919-24 közötti években, amikor létszámukat 10 ezer körülire becsülték, azután viszont a szerb katonai és rendõri erõk megtörték õket – váltakozó intenzitású, de csaknem folyamatos és eszközökben nem válogató gerillaháborút folytattak a szerb hatóságok és lakosság ellen.”21 Az albánok a török idõk óta készséges kollaboránsai voltak a külsõ beavatkozó hatalmaknak a szerbek ellenében. A jugoszláviai albán milíciák általában az olaszok, illetve az 1943. szeptemberi olasz kapituláció után a németek megbízható segédcsapataiként szolgáltak. Ekkoriban az albánok törlesztettek az elõzõ negyedszázadért. Az etnikai homogenizáció jegyében ezúttal az olasz hatóságok, valamint az albán quislingkormányzat és fegyveres bandák ûztek el – szerb adatok szerint – mintegy tízezer halálos áldozatot követelve 100 ezer szerbet, különösen az 1918 utáni telepeseket, másfelõl újabb betelepítési hullám zajlott le Albániából, 70-75 ezer fõ letelepítésével. SzG 2008/2

21

VILÁGHELYZET A titói Jugoszláviában a koszovói albánok egyre szélesedõ kisebbségi jogokat kaptak, Koszovó pedig önálló tagköztársasággá vált, a Vajdasághoz hasonlóan. Az albánok nem is igen törekedtek az elszakadásra, ugyanakkor a szerbek sérelemnek tekintették a koszovói szerb jelenlét csökkenését. Tito korábban felvetette egy Balkán konföderáció, egy délszláv-albán-bolgár szövetség tervét, mely – ugyan a Komintern balkáni politikájának részeként, de vér nélküli reformokkal – megoldotta volna az albán törekvések kérdését is, azonban ezt Sztálin 1948-as döntése, mely kiközösítette Jugoszláviát, keresztülhúzta. Maradt Koszovó ideiglenes köztársasági státusa. Emellett az 1941-ben elûzött szerbeket nem engedték visszatelepülni, az albánok pedig Európa legnagyobb népszaporulatát produkálták22, s 1991-re a szerbek aránya 10 % alá süllyedt. Tito halála után életre kaptak az albán szeparatista szervezkedések, „amelyek Tiranától is támogatást kaptak (a határt már akkor sem lehetett teljesen ellenõrizni). Ezek között volt a Koszovói Népi Mozgalom nevû csoport, amelybõl kinõtt az 1993-ban (más adatok szerint 1992-ben, illetve csak 1996-ban) alapított Koszovói Felszabadítási Hadsereg (Ushtria Çlirimtare e Kosovës, UCK). Ezeket a szervezkedéseket a jugoszláv hatóságok annak ellenére sem tudták felszámolni, hogy 1981 óta ismét közvetlenebb ellenõrzés alatt tartották Koszovót. Albán adatok szerint 1981-1988-ban csaknem 600 ezer albánt ért politikai okokból valamilyen büntetõintézkedés, azaz a koszovói felnõtt lakosság felét, azon belül is fõleg a fiatalabb generációkat. (…) Különbség közöttük az 1980-90-es évek fordulójától kezdve már csak abban volt, hogy az elszakadást fegyveres vagy békés úton, illetve hogy az összalbán egyesülést gyors, vagy halasztott folyamatként képzelték-e el.”23 Az idézett tanulmány elhallgatja azt a tényt, hogy a szeparatisták támogatása nem Tirana ötlete volt, amit többek közt Nógrádi György biztonságpolitikus is állít: „az egész UCK amerikai találmány volt. Míg egy 40-60 milliós kurd nép képtelen bármit elérni, addig a Borsod megyénél valamivel nagyobb Koszovó, kétmillió lakossal el tudta érni, hogy a világ rá figyelt, és amerikai nyomásra elismerik a függetlenségét. Bush azt állítja Koszovóról, hogy gyõz a béke és a demokrácia. Szó nincs róla, kezdõdnek az új összeütközések. Nem igaz, hogy véget ért a balkáni válság; újabb szakaszába lépett.”24 Tõkés László szerint a nyugati nagyhatalmak 22

SzG 2008/2

érdekeinek rendelik alá a kérdések megítélését. A koszovói vagy az albán idegengyûlöletet is kedvezõen bírálják el, ha beleillik az érdekeik körébe. Becsey Zsolt szerint az amerikaiak olyan népek hazafiasságát pártolják, amelyek fontosak, ásványi kincseik vannak, nem szorulnak bevándorlásra. Ezek ma a törökök és az albánok. (MN 10) * Jól jellemzi a helyzetet a Szerb Tudományos és Mûvészeti Akadémia 1986-os memoranduma: „Szerbia és a tartományok viszonyát nem lehet megérteni pusztán az alkotmányok formáljogi tolmácsolása alapján. Mindenekelõtt a szerb néprõl és államáról van szó. Egy nemzet, amely hosszú és véres harcok árán újra kiharcolta saját államát, kivívta a polgári demokráciát, s amely a két utóbbi háborúban 2,5 millió embert veszített, megélhette azt, hogy az új Jugoszláviában pártapparátcsikok döntései miatt egyedül neki ne legyen saját állama. Ettõl gonoszabb történelmi rémtettet békeidõkben elképzelni sem lehet.[...] A szerb nép kiûzetése Koszovóról mélységesen elgondolkodtató tanúbizonysága a szerbség történelmi vereségének [...] az utolsó húsz esztendõben Koszovót és Metohiját mintegy 200000 szerb hagyta el. Az ottani szerbség maradékának maradéka pedig nemcsak hogy folyamatosan és nem csökkenõ ütemben távozik, hanem minden jel szerint – az elnyomástól, a fizikai, morális és pszichológiai terrortól hajtva – kifejezetten a végsõ exodusra készülõdik. Alig tíz év múlva, ha a dolgok lényegesen nem változnak, nem lesznek már szerbek Koszovón, s teljességgel megvalósul az ‘etnikailag tiszta Koszovó’, ami a nagyalbán rasszistáknak már az 187881-es Prizreni Liga által megalapozott és egyértelmû célja.”13 A Koszovói Felszabadító Hadsereg, amelyet még a mérsékelt albán vezetõ, Rugova is eleinte nem létezõnek, illetve a szerb titkosszolgálatok eszközének minõsített, 1996-tól lépett fel aktívabban. Számos fegyveres akciót hajtott végre a jugoszláv hatóságok és rendõrõrsök ellen, de nem ritkán terrorista eszközöket alkalmazva fellépett a szerb civil lakossággal vagy az általa kollaboránsnak tekintett albánokkal szemben is. Az UCK akkor még nem volt egységes és központosított szervezet: inkább egyes radikális politikai sejtek, alvilági elemek, klánok és fegyveres falusi önvédelmi csoportok laza hálózatának volt

VILÁGHELYZET tekinthetõ, centrumában egy néhány száz fõs „kemény maggal” – 1998 nyarára viszont egyes becslések szerint már mintegy 30 ezer fegyverest tudott mobilizálni, bár még mindig eléggé szervezetlenül. Tisztázatlan az is, hogy milyen szerepe volt az illegális fegyver- és kábítószer-kereskedelemben, de a nyugati sajtóelemzések is gyakran állították, hogy az UCK anyagi hátterét többek között – a nyugati albánok részben önkéntes, részben kényszerû adományai mellett – az effajta tevékenységekbõl származó pénzbevételek biztosították. Jelentõs szerepe volt az UCK megerõsödésében a szerb-montenegrói ellentét kialakulásának és Albánia összeomlásának. A Milosevics-kormányzattól 1996 végétõl távolodó Montenegróban 1997 októberében (többek között az ottani albánok szavazataival) a reformer Milo Ðukanovicsot választották elnökké. Ezzel felbomlott a jugoszláv hatalom egysége. Albániában pedig egy piramisjáték 1997. januári csõdje miatt összeomlott a teljes államigazgatás (érdemes megjegyezni, hogy egyes feltételezések szerint maga az UCK állt a piramisjáték mögött), és hetek alatt kaotikus és polgárháborús állapotok alakultak ki. A káosz idején a különbözõ bandák és a lakosság kifosztotta a laktanyákat és a fegyverraktárakat: egyes becslések szerint mintegy 750 ezer kézifegyvert, 3,5 millió kézigránátot, ugyanannyi gyalogsági aknát és 8oo ágyút vittek el. A nehézfegyverek zömét késõbb begyûjtötték, a könnyûfegyverek egy része azonban ingyen vagy illegális áruként Koszovóba került. Ezzel az UCK sokezer harcos számára elegendõ (igaz, zömmel korszerûtlen és csak könynyû-) fegyverzethez jutott (késõbb az UCK tagjainál modern nyugati fegyverek is feltûntek, ami arra mutat, hogy egyéb beszerzési forrásaik is voltak). Ezek után a szervezetileg, fegyverzetében, létszámában és politikai önbizalmában megerõsödött UCK megindította „felszabadító háborúját”, de nem titkolta azt sem, hogy végsõ célja az összes (albániai, kis-jugoszláviai és macedóniai) albánlakta terület állami egyesítése. Ezt követte az 1998-99-es háború, és a sikertelen rambouillet-i konferencia. A konferencia után indította el a NATO ENSZ jóváhagyás nélküli, tehát jogtalan bombázását, a szerbek megroppantották az UCK-t és cca. 800000 albán menekült hagyta el Koszovót. A háború a G-8ak ENSZ által is jóváhagyott határozatával ért véget, melyet Belgrád is elfogadott. Ezután a NATO leállította a bombázásokat és azonnal megindult az albán menekültek hazatérése. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának június 10-i,

1244. számú határozata kimondta, hogy Belgrádnak teljesen át kell adnia Koszovót, bár a tartomány elvben Jugoszlávia része marad. Egyidejûleg elõírták az albán demilitarizációt is. A júniusi határozatokkal teljesült az albánok egyik legfõbb kívánsága, a szerb hatóságok és fegyveres erõk távozása. Ugyanakkor az új feltételek egyes szempontokból a szerbek számára is elfogadhatóbbak voltak, mint a rambouillet-i terv: a KFOR ENSZ-mandátumú és koalíciós jellegû lett (orosz egységekkel, bár a zömét NATO-csapatok alkották), hatásköre csak Koszovóra terjedt ki, és a BT-határozat csak áttételesen (általánosságban érvényesnek mondva a rambouillet-i alapelveket) említette Koszovó függetlenségének a lehetõségét. A de facto végbement elszakítást tehát de jure nem mondta ki, sõt nyitva hagyta annak lehetõségét, hogy a szerb hatóságok – esetleg, ha a feltételek úgymond megérnek rá – korlátozottan visszatérhessenek a tartományba. Vagyis a BT-határozat az elvben mindmáig Szerbia részét képezõ Koszovót gyakorlatilag (Bosznia-Hercegovinához hasonlóan) meghatározatlan idejû nemzetközi protektorátus alá helyezte. E helyzet elõzte meg a függetlenség kikiáltását, mely tehát a Szerbia részét képezõ autonóm tartományban illegálisan létrehozott albán állam nemzetközi elfogadtatását célozta, teljességgel jogtalanul. Az albánok külsõ támogatás hiányában nem kísérelték volna meg a bejelentést, emögött nyilvánvalóan az USA érdekei állnak. De térjünk vissza az UCK és a kábítószer kapcsolatához. Mivel az UCK bevételeit részben a kábítószer-kereskedelembõl szerezte, átvéve megbízói know-how-ját, felmerül a kérdés, honnan származik a kábítószer? A kelet felõl az európai felvevõpiacokra áramló kábítószer útvonala Afganisztánból indul és hagyományosan Szerbián keresztül jut tovább. Koszovó válhat az új európai elosztó központtá, ahol az UCK szervezete gyakorlottan végzi a csempészetet és kereskedelmet. Carla Del Ponte könyvében azt állítja, bizonyítékai vannak arra, hogy a Koszovói Felszabadítási Hadsereg büntetõtáborokat tartott fenn, valamint szerb foglyok szerveivel kereskedett. Máskor hasonló esetben már tele lenne a világsajtó a meglepõ leleplezésekkel, ezúttal azonban meglepõ csend övezi a megdöbbentõ állításokat tartalmazó könyvet. Meglehetõsen furcsa, hogy a könyv csak Koszovó függetlenségének kikiáltása után jelenhetett meg. Del Ponte a Stampának nyilatkozva beismerte, hogy a háborús bûnök kivizsgálása politikai kérdés. – Ha idõben kiderülnek, SzG 2008/2

23

VILÁGHELYZET és bizonyítást is nyernek Del Ponte állításai, lehet, hogy ma nincs független Koszovó.25 Del Ponte szerint Hasim Thaci nemcsak tudott arról, hogy a szerb bebörtönzöttek szerveivel kereskedtek, de aktív részese is volt a mûveletnek.26 Ezek után érthetõ a szerbek felháborodása Koszovó most bejelentett fegyverkezése miatt.

Koszovó felfegyverzése „- Már most túl sok a fegyver Koszovóban – fejezte ki értetlenségét Vojiszlav Kostunica szerb kormányfõ, miután Washington bejelentette: a volt dél-szerbiai tartomány függetlenségének elismerésével Pristina immár amerikai hadászati eszközök beszerzésére jogosult. A Bush-kormányzat döntése heves tiltakozást váltott ki Belgrádban. A Fehér Ház szerint a bejelentés mögött nincs más, mint Amerika általános politikája: a diplomáciai kapcsolatokkal rendelkezõ országok esetén rutinszerûen vizsgálják meg, hogy az oda irányuló fegyverszállítással elõ lehet-e mozdítani a világbékét. A washingtoni szervek szerint ez Koszovó esetében fennáll, de valódi hadászati segítségre csak az Ahtisaari-terv elõírásainak megfelelõen kerülhet sor. A korlátozások alapján Pristina csak kis létszámú és könnyû fegyverzettel ellátott hadsereget tarthat fenn a szerb kisebbség, valamint Belgrád és Moszkva megnyugtatására. Moszkva mindenesetre kérte a NATO-Oroszország tanács összehívását a bejelentés miatt. Szerbiában erõsen hiszik, hogy az Egyesült Államok titkos hatalmi érdekei állnak Koszovó elszakadása mögött. – Amerikának tudnia kell, hogy a szerbek keserûséggel nézik a washingtoni politikát, és emlékeznek arra, hogy az USA többször is erõszakot alkalmazott országuk ellen – mondta csütörtökön Kostunica, aki szerint a Balkánon jöhet létre a NATO elsõ saját tulajdonú országa. Nebojsza Jovics, az észak-koszovói kisebbségi önkormányzat vezetõje szerint amennyiben az albánok uralta Koszovó fegyvereket kap, megnyílnak a kapuk Szerbia elõtt, hogy egyedül, vagy Oroszországgal együtt fegyverekkel lássa el a koszovói szerb népet.”27

Európa Afganisztánja Ezzel a találó címmel írja le az Ausztráliában élõ Csapó József azt a módszert, melyet a keletközép-európai volt szocialista országokban még burkolt módon, Koszovóban azonban szemér24

SzG 2008/2

metlen nyíltsággal hajtottak végre, vagyis hogyan lehet a privatizáció segítségével végrehajtani egy gazdasági gyarmatosítást, morális skrupulusok nélkül. Újabb adalék Koszovó kulcsszerepének megértéséhez. Kivételes világossággal elemzi a helyzetet a szabaddemokratából antiglobalistává vedlett Tamás Gáspár Miklós:

„(Koszovó) Gazdaságilag Jugoszlávia legszegényebb, legelmaradottabb tartománya volt. Amint a nemzetközi pénzvilág alkalmasnak találja a helyzetet, tetszése szerint fölvirágoztatja. Ez, és nem az albánok áhítozása, adott alapot a független államiság iránti törekvéseknek. A pénzvilág érdeklõdése részére pedig az ásványi kincsek adnak alapot. Lignitkészlete a világ legnagyobb lignit (barnaszén) tartalékai sorában ötödik helyen áll, minõségre kiváló kalóriaértékû. Egyelõre csak saját áramfejlesztésre hasznosítják, átlag 40, sokhelyütt 100 méter vastag rétegét nyílt színi kifejtéssel termelik. Angol bányavállalatok nagyon gazdag ólom-zinkezüst kitermelést folytatnak 1930 óta. Nikkel és króm kitermelésének nagy jövõje van. Bauxit, magnezit ugyancsak a jövõ termékei közt van. Az ENSZ gyámkodásának megvan az értelme és eredménye. Már 2002-ben beindították a privatizációs programot. A Kosovo Trust Agency feladata a mintegy 500 állami és közösségi tulajdonú vállalkozások kezelése, üzleti lehetõségeik kimerítése, majd a magánosítás lebonyolítása. A magánosítást lefolytató ügynökségrõl szóló leírás így dicséri a tevékenységet: „Privatisation offers excellent opportunities to both domestic and foreign investors to obtain access to valuable natural resources, production facilities with infrastructure, land, equipment and entire enterprises with trained and skilled employees”28 Hirdetésében írja, hogy a cégbejegyzés olcsó és egyszerû, néhány nap alatt készen van, ára max. 20 euró. Nagyon valószínû, hogy a leendõ kis országot már mindenestõl kivásárolták, nemzetközi jogilag védetten. Ebben a helyzetben teljesen kilátástalannak látszik Szerbia ragaszkodása Koszovó birtoklásához.29 (részlet)

VILÁGHELYZET „Tamás Gáspár Miklós szerint a jugoszláviai összeomlás tekintetében a nagyközönség számára hozzáférhetõ adatok annyira egyoldalúak, hogy az olvasó úgyszólván semmit se tud az egész történetrõl. Amikor a Milosevics vezette kormányzat belement abba, hogy teljesítse a Nyugat követeléseit, a rambouillet-i tárgyalásokon az amerikai küldöttség váratlan új igényekkel állt elõ – ez volt a híres B jegyzõkönyv, amely a náci Németország megadására emlékeztetõ megalázó feltételeket írt volna elõ. Ezt másnak, mint hadüzenetnek nem lehetett érteni. Ezután és ennek következményeképpen tört ki az elsõ koszovói háború, amiben a legrémesebb kegyetlenkedésekre azután került sor, miután Clinton elnök légiereje már bombázta Belgrádot. Nem tudjuk, hogy a szörnyûségek megtörténtek volna-e, ha az USA és a NATO nem tekinti Jugoszláviát – megszûnése elõtt hosszú évekkel – semminek. Amennyiben a koszovói albánok nem zárkóznak el (nyugati támogatással!) a jugoszláviai szövetségi választásoktól, akkor Milosevics régen megbukott volna – de akkor a koszovói helyzetre a jugoszláviai szövetségi és önrendelkezési rendszeren belül kellett volna megoldásokat keresni és találni, ami nem lett volna a Jugoszlávia szétzúzására elszánt NATOhatalmak ínyére. Ma senki nem tagadja, hogy Koszovó elismerése ellenkezik a nemzetközi joggal, ahogyan ellenkezett vele a Jugoszlávia elleni légiháború is. Megint emberek fognak meghalni, hogy nyilvánvaló legyen: a Nyugat által a szegény népekre kényszerített világrend ellen lázadókat leverik és megbüntetik. Moszkva és Washington között nem szabad lennie önállóskodó középhatalomnak. Az önállóskodók – pl. legutóbb Lengyelországban a Kaczynski fivérek – bukásának jelentése egyértelmû és világos. Még Chirac és Schröder önállóskodása is a múlté. Ezért a leckéért kell esetleg megint vérbe borítani a Balkánt. (Nb 26)”

Erdélyi illúziók Elsõsorban magyarországi politikusok és csak másodsorban az erdélyiek emlegették a Koszovó-precedenst, mint lehetõséget Erdély kulturális illetve a Székelyföld területi autonómiájának kikényszerítésében. Azok, akik valóban képesek voltak felmérni a helyzet realitását – t.i. a vajdasági magyarok – óvtak Koszovó elsietett elismerésétõl, s nemcsak a szerb bosszútól való félelmükben, amit sajnos az elmúlt napok rendszeres magyarverései beigazoltak. Mert mi történt itt

lényegét tekintve? Koszovó elszakítása Szerbia Trianonja. Most igyekszik az USA véghezvinni azt, amit Magyarországgal már Trianonban megtett, elszakította Erdélyt, az autonómia ígéretével, amibõl nem lett semmi. Csíksomlyó a magyar Koszovó, a magyar nép szent kultuszhelye, de az Nagyvárad is, Szent László városa, ahol ma tilos a magyar utcanévtáblák kihelyezése, holott az etnikai arányok szerint törvényileg kötelezõ volna és sorolhatnánk. Miben reménykedhetnénk? Az erdélyi magyarság nem kiemelkedõ népszaporulatáról híres, épp ellenkezõleg. A románok ezzel szemben hatékony nemzetpolitikával Erdély nagy részén megváltoztatták az etnikai arányokat. Ma agresszív népesedési politikájukkal biztosítják a román többség fennmaradását. Területi autonómia egyedül Székelyföldön lehetséges, de kényszer nélkül Bukarestnek esze ágában nincs a kulturális autonómia szélesítésébõl bármit elfogadni. A kényszer mit jelenthet? Erõ felmutatását, semmi mást. A magyar kisebbség erõteljes és harcos kiállását, melynek alapja egy a románsággal lépést tartó erõs népszaporulattal és jövõképpel párosuló önbizalom, erõs anyaországi támogatással, valamint jó diplomácia segítségével a nemzetközi közvélemény szimpátiájának megszerzése. A nagyhatalmak és az EU jóakaratában való bárgyú bizakodás kevés, harangszón és szép szavakon kívül nem sokat kaptunk eddig sem. Márpedig e feltételekbõl – s ha õszintén megnézzük, még a szép szavakból – sincs meg semmi. Az EU jóakaratáról mindennél beszédesebben szól az alábbi hír: „A (koszovói) szerbek semmilyen önrendelkezésre vonatkozó igényét sem hajlandó elismerni Peter Feith holland megbízott, akit az Európai Unió állított a függetlenségét egyoldalúan kimondott dél-szerbiai tartomány nemzetközi – uniós hatáskörbe tartozó – felügyelete élére.”30 De érdemes idézni egy izraeli véleményt is, mert Izrael nem oly távoli hely, hogy e véleménynek ne lenne befolyása az erdélyi magyarok kérdésére. Annak ellenére sem, hogy õk az „albán know-how” egy változatát valósították meg, az ott élõ népeket sikeresen elûzve vagy kisebbséggé aprítva. S jobb nem belegondolni, mi lehetne a következménye, ha az USA érdekei egyszercsak megkívánnák egy magyar-román konfliktus kirobbantását Erdélyben. Márpedig jól fogalmaz egy orosz politológus Tibet kapcsán, hogy egyetlen olyan ország sem érezheti magát biztonságban SzG 2008/2

25

VILÁGHELYZET Pár sor részlet az izraeli Tom Lapiddal folytatott beszélgetésbõl: „hvg.hu: Ön újvidéki születésû, folyékonyan beszél szerbül és nyilván figyelemmel kíséri a Szerbiával kapcsolatos politikai eseményeket. Mi a véleménye Koszovó független állammá nyilvánításáról? T. L.: Borisz Tadics államelnök közeli, jó barátom és sok más barátom él Szerbiában. A nácik idejében a szerbek – ellentétben a horvátokkal – alapvetõen barátian viszonyultak a zsidókhoz, és ezt mi nem felejtjük el nekik. Az USA a függetlenség kikiáltása után azonnal elismerte Koszovót, mi viszont nem. Izraelnek egymillió arab állampolgára van. Észak-Izraelben, ahol komoly arab kisebbség él, megvan a veszélye, hogy arab függetlenségre irányuló törekvések indulnak meg. Hozzáteszem, hogy az izraeli arabok eddig ilyen törekvéssel nem álltak elõ.”31

az USA beavatkozásától, melyben egynél több etnikum él. A szervilis és a gyarmati helyzetnek megfelelõen reagáló magyar külpolitika mellett a budapesti kormány mögött már ott áll egy 2004. december 5-i minõsített hazaárulás, mely az éledezõ székely önbizalmat derékba törte. „Még mielõtt valaki azt hinné, hogy Göncz Kingáék Koszovó függetlenedésére hivatkozva kívánnak európai offenzívát indítani a különbözõ magyar autonómiatörekvések érdekében, érdemes beleolvasni a külügyminiszter tegnapi nyilatkozatába, amelyben nem gyõzi hangsúlyozni, hogy szó sincs precedensrõl a koszovói rendezés esetében. Márpedig a határon túli magyarok éppenséggel az Ahtisaari-tervre mint a kollektív jogokat elõtérbe helyezõ nemzetközi rendezõelvre hivatkozva igyekeznek új lendületet adni önrendelkezési céljaik megvalósításának.”32 Illúziók kergetésének nincs értelme. Ez nem jelenti azt, hogy nincs realitása egy stratégiának és az autonómiáért folytatott küzdelemnek, de ilyen eszközökkel ez nem csupán öncsalás, hanem sokkal inkább az ellenfél érdekeinek való alájátszás. „Minél jobban kiterjedt a XX. században Nagy-Britannia és az õt követõ USA hatalma, annál inkább fejlesztette ki ez a Shaw által említett ösztön azt a szükségletet – és azokat a lehetõsé26

SzG 2008/2

geket –, hogy ráerõszakolja magát az emberiség többi részére. Ennek a hatalomnak az alapja (ti. az emberiség többi részében, a szerk.): a félelem a XX. századi világpolitika valóban releváns vonalaival való szembenézéstõl, és az a hajlam, hogy elõzékeny alázattal illegitimnek és rosszindulatúnak tekintsenek minden ellenállást az anglo-amerikai impulzussal szemben. A XX. század történelmi szemléletmódjában az angol és amerikai impulzusok az ártalmatlanság áthatolhatatlan ködébe vesznek; ezzel szemben más hatalmak cselekedeteit dagasztják a tulajdonképpen döntõ, „rosszindulatú” tettekké, akkor is, ha azok valójában csak reakciók voltak, vagy egy ketrecet zúztak szét, amelyet a brit-amerikai „õrzõk” tákoltak össze. Azok a lények, akiket ilyen ketrecbe zárnak, tényleg nagyon felbõszülnek; ezen senki sem csodálkozhat. Abban a módban, ahogy a háborús indítékot meghamisította, azaz egy másik hatalmat „provokált bele” egy olyan háborúba, melyet tulajdonképpen maga akart kirobbantani és levezényelni, az elsõ világháború láthatóvá teszi annak a politikának tipikus eljárásmódját, melyet aztán a XX. században különösen amerikai részrõl tovább folytattak. Amerika belépése a második világháborúba, miután Japán 1941-ben lerohanta Pearl Harbour-t, Kuwait iraki bekebelezése után az öbölháború 1990/91-ben, és a koszovói háború 1999-ben – különbözõ módon – további példái az ilyesfajta eljárásmódnak.”33

A Koszovó-kísérlet és Tibet „A Szovjetunió bukásával az angolszász világ nagyot lépett elõre egy „Nagyobb Britannia” irányába. Az Európai Unió a NATO ereje révén angolszász gyarmattá vált, függetlensége csak formális (vagy még az sem), és Oroszország is a nyugati világ jóindulatától függ. De eközben Ázsia Japánnal és Kínával még mindig ellenerõt képvisel, nem is beszélve az arab világról. Kína jelenleg az utolsó nagy szocialista birodalom, ahonnan az angolok az ópiumháborút követõen – iszonyatos genetikai károkat hagyva maguk után – fokozatosan kivonultak. Az ötször huszonötéves tervciklus értelmében 2014ben jön majd el az ideje a kínai rendszerváltásnak. Mindenki csodálkozott, hogy a Szovjetunió szétesése nem járt háborúval. Talán azért nem, mert Németország az egye-

VILÁGHELYZET sítés érdekében elfogadta az alávetett politikai szerepkört – ugyanakkor Japán és DélKelet-Ázsia számára a liberalizálódó Kína világhatalmi ugródeszkát jelenthet, ami döntõen megnehezítené az angolszász terjeszkedést. Amerikai szempontból alapvetõ kérdés tehát, hogy a kínai rendszerváltás amerikai „rendfenntartás” mellett játszódik-e majd le. Milosevics rendszere nem más, mint egy kísérlet arra, hogy egy belsõ nemzetiségi konfliktus kapcsán hogyan lehet felváltani egy ország vezetését, megszerezni a gazdaság kulcspozícióit úgy, hogy az angloamerikai dominanciát senki ne kérdõjelezze meg. Az ország amúgy teljesen fölösleges szétlövése is értelmet kap, ha meggondoljuk, hogy majd mindez amerikai hitelekbõl, multinacionális vállalatok közremûködésével újra felépülhet. Ami egyszer bevált Németországban a Marshall-segély révén, miért ne válna be Szerbia esetében is? Ürügy a katonai beavatkozásra számos kínálkozik, és a koszovói kísérlet tanúsága szerint a legalkalmasabb, ha egy kisebbség az ország területi integritását kívánja megkérdõjelezni. Kína esetében erre két terület látszik megfelelõnek: Mongólia és Tibet. Mindkettõ a történelmi Kína része volt, és 1911-12-ben függetlenné nyilvánították magukat. Akár Mongóliát kívánná újra elfoglalni Kína, akár Tibet kívánna újból függetlenné válni, máris megfelelõ alapja lehet a beavatkozásnak. Nyilvánvalóan nagy a különbség Milosevics légicsapások ellen védekezni képtelen rendszere és az atomhatalom Kína között. Így nem lehetnek illúzióink egy ilyen „beavatkozás” lokális jellegérõl sem – a multinacionális társaságok érdekében az ötödik huszonötéves terv végén bekövetkezõ világháborúról.”34

Epilógus „A világban léteznek a halál és a gonosz erõi. Ha a világban nem léteznének a halál és a gonosz erõi, akkor az ember nem tudná a tudati lelket kifejleszteni, és további fejlõdése során nem tudná magába fogadni a szellemet. A halál és a gonosz erõinek az az értelme, hogy az ember a tudati lélek fokán át tudjon törni a szellemi életbe. Az embereknek ma akarva, nem akar-

va dûlõre kell jutniuk a halál és a gonosz problémájával, ha nem akarnak nekik áldozatul esni. A tudati lélek halált és gonoszt legyõzõ erõi az emberek egymás iránti érdeklõdésének fejlõdésével szerezhetõk meg. A jelenlegi történelmi események erre óriási lehetõséget adnak minden embernek nyugaton és keleten egyaránt.”35 Szívleljük meg e szavakat.

Jegyzetek: 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11.

Magyar Nemzet 25 Népszabadság 27 Népszabadság 27 újságíró Népszabadság (Nb) 26 Népszabadság 1 Népszabadság 28 Világgazdaság 4 újságíró, Kolozsvár Népszabadság 8 az „üvöltötte” kifejezés a Népszava újságírójától származik (a szerk.) 12. Népszava 2008.február 23. 13 . http://en.wikipedia.org/wiki/Emir_Kusturica# Religion_and_identity 14. 50 éves a NATO, Szabad Gondolat, 1999. május 15. Martin A. Lee: The Beast Reawakens (Boston, 1997, 468.old.) nyomán. Ebben a megnyilatkozásban az amerikai politika igazi magját láthatjuk, ami ellentétben áll a nyilvánosságnak szánt megnyilatkozásokkal, melyekben amiatt a teher miatt panaszkodnak, ami Európa védelme következtében nehezedik rájuk. 16. David Owen – hosszú éveken át az angol közvetítõ Jugoszláviában – visszaemlékezéseibõl elég világossá válik, hogy mindenekelõtt az USA keresztlövései hiúsították meg 1992-95 között a boszniai béketárgyalásokat. Egész nyilvánvalóan nem akartak olyan békét, amely nem az USA közvetítésével jött volna létre. Lásd: David Owen: Balkan – Odyssée. München, 1996 17. Fordította: Kádas Ágnes 18. Bõvebben lásd: Thomas Meyer: Ki irányítsa a világpolitikát a XX. században? Szabad Gondolat, 2003. március 19. lásd ehhez: Alfred W. McCoy: The Politics of the Heroin. CIA Complicity in the Global Drug Trade, New York 1991. A szerzõ, a Wisconsin-Madison Egyetem professzora, a vietnami háborúból kiindulva évtizedeken keresztül vizsgálta a CIA részvételét a drogkereskedelemben. 20. Andreas Bracher: A Nyugat, Szerbia és a maffia szervezete, Szabad Gondolat, 1999. október

SzG 2008/2

27

VILÁGHELYZET 21. Juhász József: A koszovói válság történelmi háttere 22. 1989-ben 23,1/1000 születési indexû, összevetésül az egyszerû reprodukcióhoz szükséges index cca. 3, Magyarországon ma ez az érték 1,3 ) 23. Juhász József: A koszovói válság történelmi háttere 24. Magyar Nemzet 23/2008 25. Magyar Nemzet 14 26. Népszava 15 27. Népszabadság, 2008. március 21. 28. „A privatizáció egyaránt kínál kitûnõ lehetõségeket hazai és külföldi befektetõk számára, hogy hozzáférésre tegyenek szert értékes természeti erõforrásokhoz, infrastruktúrával rendelkezõ termelõüzemekhez, földhöz, berendezésekhez és begyakorlott és képzett munkaerõvel ellátott teljes vállalatokhoz”

29. Magyar Élet (Auszrália), 2008. február 21., Csapó Endre írása 30. HVG 2008. március 2. 31. HVG 2008. március 4. 32. Magyar Nemzet 2008. április 33. Andreas Bracher: A XX. század õskatasztrófája, Szabad Gondolat, 2000. szeptember 34. Helyes Gábor: Az ötödik huszonötéves terv, Szabad Gondolat, 1999. május 35. Kálmán István: Aforisztikus kiegészítések, Szabad Gondolat, 1999. május

Branko Ljubic

KOSZOVÓ ÁLLAM MINT A GLOBÁLIS LEX AMERICANA ÚJ SARKKÖVE A Koszovó-válságot katonailag és politikailag mindenekelõtt az USA, majd azt követõen az EU és Oroszország is, messzemenõen nemzetközivé tette. Több olyan rétege van, melyeknek releváns aspektusait itt legalábbis röviden számításba vesszük. Magában hordozza egy nagy konfliktus kiváltásának lehetõségét, mégpedig azon mód által, ahogyan az európai struktúrába fokozatosan belerögzült. Új háborút készítenek elõ a háttérben? Hogy ellene dolgozzunk az amerikai politika geostratégiai céljai szándékolt elleplezésének, elõször azokat a tényeket kell figyelembe vennünk, amelyekbõl ezt a válságot „szõtték”, majd azokat összefüggésükben kell tudnunk végiggondolni. Önmagában véve ezeknek a tényeknek semmi közük sincs valamely nép iránti szimpátiához vagy antipátiához.

Koszovó az USA „nemzeti érdeke”? Még a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (Szerbia és Montenegró) elleni 1999-es NATOlégitámadás elõtt Bill Clinton, az USA elnöke kijelentette: Koszovó „az USA nemzeti érdekéhez” tartozik. Ez a – tárgyszerûen véve – felháborító nyilatkozat, amelyre semelyik jelentõs európai politikus nem mert reagálni, az elsõ lépést jelentette annak realizálásában, ami ma mintegy tízezer négyzetkilométeres pszeudo-államként elõttünk áll. Hogy azonban olyan szerepet szánnak neki, amelynek az USA világot átfogó érdekeit kell szolgálnia, az a következõ fejtegetésekbõl nyilvánvalóvá válik. 1999-ben – egyúttal a NATO megalakulásának 50. évfordulója évében – a NATO-szövetség belülrõl kellemetlen kérdésekkel nézett szembe célszerûségét illetõen, mivel az ellenség keleten 28

SzG 2008/2

leszerelt. Riadójel volt ez az USA számára, minthogy a szövetség fontos eszközül szolgál „nemzeti” érdekeinek, illetõleg „világrendjének” katonai érvényesítéséhez. A Jugoszláv Szövetségi Köztársaságnak, egy szuverén államnak és az ENSZ alapító tagjának 78 napos bombázása a NATO számára egyfajta újrakeresztelés volt; „bizonyíték” arra, hogy szükség van rá, a másként gondolkodókat pedig túlkiabálták.1 Ezt megelõzõen a koszovói albán földalatti mozgalom harcosait amerikai instruktorok képezték ki akcióikhoz, miként ezt több amerikai dokumentum alátámasztja2, melyeknek tartalma nem szivárog ki a hivatalos sajtóba. Az állítólagos racaki mészárlást3 William Walker, a Koszovói Ellenõrzõ Bizottság (Kosovo Verification Mission) vezetõje lényeges mozzanattá emeli Szerbia bombázásának elõkészítésében. A valóságos tények, melyeket Racak nevû faluban egy finn törvény-

VILÁGHELYZET széki csoport megvizsgált, indirekt módon megkérdõjelezték Walker ítéletét, ezért e vizsgálatot elég sokáig zárolták.4 De Walker nem szokásos diplomata volt, hanem egy megfelelõ katonai tapasztalattal rendelkezõ ügynök, aki a világ számos háborús területét végigjárta az USA szolgálatában. Sokkal inkább a háború, mint a béke létesítésének szakértõje volt. Amikor 2008. február 17-én a koszovói albánok kikiáltották a függetlenséget, velük együtt Walker is ott ült Koszovó parlamentjében. Elintézte munkáját: ez fontos mérföldkõ volt, hasonlóan a koszovói albánok drámai menekülését bemutató CNN-forgatókönyvhöz. Cedomir Prlincevic, a zsidó hitgyülekezet elnöke és városi levéltáros Pristinában (Koszovó fõvárosában) egy Jared Israellel folytatott online-interjúban az albán lakosság 1999/2000-es szervezett exodusát – amit az albán klánvezér a legkeményebben indított meg, – Szerbia számára komoly következményekkel járó gigantikus rendezvényként írta le. Mégis miért pártfogolta az USA kezdettõl fogva olyan erõteljesen az albánt oldalt és illesztett hozzá a Nagy-Albániáról szõtt álomhoz egy reális építõkövet, mindezt az emberi jogokért folytatott erõbevetés ürügyén? Miért törõdött bele 19 európai állam 9 évvel ezelõtt a nemzetközi jog nyilvánvaló megsértésébe, hogy az USA önhasznú érdekeinek kedvére tegyen? Szemmel láthatóan azért, mert az Európai Unió már az Egyesült Államok hatalmi szférája részének tekinti magát, és ezzel kellõképp elõ is van készítve arra, hogy saját kulturális-politikai érdekeit sutba dobja.

Az EU-kormányokra nehezedõ nyomás és egy kínos incidens Az utóbbi hónapokban az európai napilapokban különféle cikkek újból és újból említették azt a közelebbrõl nem fejtegetett nyomást, ami alatt az európai kormányok álltak, hogy minél nagyobb számban elismerjék Koszovót. Hogy ez honnan származik, az nem bizonyítható egyszerûen. Egy ilyen nyomás külsõleg nem mindig követhetõ nyomon, hatása rejtett utakon is célt érhet. Ezt azok az erõk is jól ismerik, amelyek az amerikai adminisztráció mögött állnak. Arra, hogy az ember minden szakértelem és minden igazságérzet ellenére is elhatározhat valamit, a közelmúltban, 2008. február 27-én a svájci Szövetségi Tanács szolgáltatott példát. Bernben a parlament külpolitikai bizottságai (APK) a döntés elõtt meghallgatták két jogi szakértõ5 szak-

mai véleményét. Ezek világossá tették, hogy Koszovó elismerése sok tekintetben tévedésnek bizonyulna. Sõt, Bernben a Kantonok Tanácsa külpolitikai bizottságának elnöke6 az esetleges elismerést hibának nevezte, mivel jól ismerte a koszovói helyzetet. Ennek ellenére a bizottságok ellenkezõ irányú döntést hoztak és megnyitották az utat a tartományi kormánynak a pozitív határozathoz! Ez olyan, mintha a jogrendszer valóságában vakon elõnyben részesítenének egyfajta kísértetjárást! Hogyan esik meg ilyesmi? A szlovén külügyi hivatalban történt indiszkréció folytán 2008. január 29-én ismertté vált a nyilvánosan nem látható befolyásolás egyik lényeges epizódja. Mitja Drobnicnek, a külügyminisztérium szlovén politikai igazgatójának belsõ feljegyzéseit arról a beszélgetésrõl, amit õ 2007. december végén a Bush-adminisztráció magas rangú képviselõivel7 folytatott, névtelenül átadták a nagy példányszámú szlovén újságnak, a Delo-nak. Ezáltal nyilvánvalóvá vált, hogy röviddel azelõtt, hogy Szlovénia átvette az EUelnökséget, az USA képviselõi pontos instrukciókat adtak a szlovén kormánynak Koszovó EUállamok által történõ elismerésének módjáról és idõpontjáról. A részleteket – hogy a függetlenség kikiáltásának vasárnapra kellene esnie (ahogy történt is) azért, hogy Oroszország ne tudja azonnal egybehívni a Biztonsági Tanács ülését, – éppúgy rögzítették, ahogy a kívánt események sorrendjét is.8 Ezeknek az államtitokként kezelt dokumentumoknak a közzététele nyomán az Európai Unió önállósága mint bohózat leplezõdött le. Politikai földrengés történt Ljubljanában és a hatóságok eltérítésének manõvere. A figyelmet rögtön arra a kérdésre irányították, hogy a tartalmakat ki juttatta ki, mivel a dokumentumok valódiságát illetõ kételyek hamar szertefoszlottak. Ez a közzététel ténylegesen egyfajta fékként hatott, ami az elõkészített forgatókönyv kis módosításaihoz vezetett (pl. néhány esemény sorrendjében). Valójában ennek az ügynek történelmi jelentõsége van, mivel felfedi a nagy ívû befolyásolási szálak egy részét.

A Koszovó-„mítosz” és a hangulati manipulációk Az olvasók egyik nagyon kedvelt mediális manipulációja az a stílus, hogy a szerbek kulturális bölcsõjüknek Koszovót tartják. Ezzel indirekt módon azt mondják, hogy a valóságban ez nem feltétlenül van így. Tény, hogy a német klasszikus kultúra egyik bölcsõje Weimar, vagy SzG 2008/2

29

VILÁGHELYZET csak a németek tartják annak? Koszovó a 7. század óta a szerbek településhelye, ahol a 11. századtól kezdve tartósabb állami formák keletkeztek. Ehhez tartozik az ortodox kereszténység felvétele is, ami éppen Koszovóban értékes kolostorok és templomok létrejöttéhez járult hozzá (sok ezek közül UNESCO-védelem alatt áll), melyek mûvészi értékükben egyedülállóak. Amikor a 14. században az oszmánok betörtek és a feszültségek fokozódtak, 1389. június 15-én Rigómezõn (Kosovo-Polje) döntõ csatára került sor, ahol szerb és bosnyák lovagok mellett kis számban albán harcosok is együtt küzdöttek a törökök ellen. Ez a csata nagy veszteséggel járt. Mindkét vezér, II. Murad szultán és Lazar fejedelem is elesett ekkor. Az ezt követõ fejlõdés oda vezetett, hogy az albánok többsége felvette az iszlám vallást, a szerbek viszont nem. A csata szellemi következményei inspirálták a jelentõs – Goethe és a Grimm-testvérek által sokra tartott és az európai mûveltség számára felfedezett – szerb epikát, amely lényegében véve az élõ kereszténység felvételét választja témájául és annak jövõjével is foglalkozik. Nagy erõ rejlik abban, hogy a rejtett érzéseket újra és újra lángra lobbantsák, mivel ezek összefüggnek az európai emberiség leglényegesebb témájával. Valódi keresztények leszünk, vagy nem? Az iszlám és a kereszténység közötti koszovói csata konfliktusa egészen a jelenkorig tudat alatt ott feszül a lelkekben, és természetesen belejátszik a szerbek és az albánok között lévõ évszázados, régi feszültségbe. Itt lehetõség van az érzések célzott manipulációjára a különféle politikai körök által, mert a szerb lakosságot könnyen radikalizmusra ösztönözheti a nemzeti identitása és történelme elleni ilyen csapás, mint amilyen Koszovó elszakítása (beleértve a szerbek szinte teljes kiûzését Koszovóból), mivel a lelki fájdalom e veszteség miatt túl nagy. Innen nézve könnyen megeshet, hogy a szerbek és az albánok közötti feszültségek tovább erõsödnek. A szerb kultúra bölcsõjének elrablása különösen abszurd, ha meggondoljuk, hogy egész Koszovóban jóformán semmilyen albán kulturális emléket nem találhatunk, és a helységek nevei, miként az egész tartomány is, szerb eredetûek. A demográfiai kép az utóbbi évtizedek folyamán erõsen az albánok javára tolódott el különbözõ tényezõk hatására, amelyek különösen a 18. század óta játszanak szerepet.9 Elfogulatlanul megfigyelve, a Koszovó-konfliktusban egy éppúgy materiális, mint kulturálisszellemi problémába ütközünk, amely összefügg 30

SzG 2008/2

a kereszténység európai történelmével, és hasonló problematikát mutat, mint a közel-keleti konfliktus. Az igazságosság kérdése itt nem oldható meg az egyik vagy a másik oldalhoz való csatlakozással, hanem azt az akaratot követeli meg, hogy mind az autonómia, mind a területi megosztás gondolatához komolyan és reálisan közelítsünk. A valakihez csatlakozás ezzel szemben, még ha az állítólagos béke nevében is történik, nem ámíthat azzal, hogy Koszovóban ez lenne a legjobb eszköz a nyugtalanság, a revansizmus és a háború ellen.

Nem kevesen vannak tisztában a dolgokkal A függetlenség kikiáltása elõtt egy nappal megjelent Olaszországban egy figyelmeztetõ interjú a NATO-tábornokkal, Fabio Minivel10, aki 2002–03-ban a NATO-csapat fõparancsnoka volt Koszovóban (Kfor), és ezért a körülmények pontos ismeretével rendelkezett. Úgy vélte, az elismeréssel Olaszország „szörnyû hibát” követne el, egy még annál is rosszabbat, mint 1992ben Horvátország gyors elismerésvel. Koszovó függetlensége csak az ott hatalmon levõ klánoknak lenne hasznára, és semmi esetre sem az egyszerû polgároknak, akik kevés bizalmat mutatnak, ezért az utóbbi év választásain csak 45 %ban vettek részt. A függetlenség csak Hashim Tacinak (a Koszovó-kormány jelenlegi miniszterelnökének) kedvezne, aki kezében tartja a kõolajjal való üzletelést, vagy többek között Bedzet Pacolinak, Ramush Haradinajnak (jelenleg Hágában tartózkodik), Agim Cekunak (mostani hadseregparancsnok). Egy független Koszovó, állítja Fabio Mini, a Keletrõl jött pénz mosásának szabad övezete lenne, mivelhogy Monte Carlo, Ciprus, Madeira már nem megbízható, és szükség van az ilyen ügyletek számára egy új banki székhelyre. James Bissett11 nyilatkozta, hogy az elismeréssel megszegik a nemzetközi jogot, illetve az ENSZ-alkotmányt, és megsértik a helsinki záradékot. Hozzáfûzi: „Az Egyesült Államok perverz érdeklõdést mutat az iránt, hogy az albán oldal érdekében avatkozzon be a Balkánon. Ez közismert. De ahogy Németország, Franciaország és Nagy-Britannia engedelmesen követik ebben, az nagyon kiábrándítóan hat rám.” Az USA egykori nagykövetei Szerbiában, illetve Jugoszláviában, William Montgomery és Lawrence Eagleburger kritikusan nyilatkoztak Koszovó függetlenségérõl, mivel ezzel egy olyan precedens teremtõdött, amelyben nem értették

VILÁGHELYZET szolgálja, melyekhez a BP-Amoco-ARCO, a Chevron és a Texaco tartozik. Az olajvezeték-útvonalak (az ún. „folyosók”) ellenõrzése és ezek „védelme” alapfeltétele ezen sokmilliárd dolláros vállalkozások sikerének. Egy eredményes nemzetközi olajrezsim olyan gazdasági, politikai és katonai intézkedések kombinációja, amelyek támogatják az olaj kitermelését és elszállítását a piacokra. Hogy oltalmazza ezeket a folyosókat, Washington egy „protektorátusokból álló rongyszõnyeget” akar létrehozni a Balkánon. A NagyAlbániába vetett remény – táplálva az USA által, hogy az albán nacionalizmust felszítsa – része a katonai-titkosszolgálati összeesküvésnek. Macedónia egy ilyen protektorátus, Szerbiát nagy mértékben legyengítették, és Koszovó olyannyira fontos, hogy ott létesítették a vietnámi háború óta legnagyobb amerikai külföldi katonai bázist (Camp Bondsteel, 300 hektáron), közvetlenül a 8. folyosó közelében. Ez az AMBO (az Albániát, Macedóniát, Bulgáriát ellátó kõolajvezeték16), amelynek a bolgár kikötõtõl, Burgastól, Macedónián át (végig a koszovói határnál) az albán kikötõig, Vloreig kell vezetnie. Camp Bondsteel egy olyan támaszpont, amely garantálhatja az olajvezeték-zóna biztonságát, mert a koszovói háború után egy gazdaságilagstratégiailag sokkal elõnyösebb kiindulási helyzet áll elõ a kb. 900 km hosszú olajvezeték számára, mint korábban bármikor (a teljes megépítésnek 2011-ig kellene végbemennie). Biztonságához további támaszpontok is hozzájárulnak Albániában, Macedóniában és Bulgáriában. Az olajvezeték az alapvetõ kelet-nyugati folyosó-

EU projekt (fönt), US projekt (ambo, lent)

meg Koszovó jelentõségét a szerbek számára, és ami hosszú idõre gondoskodik majd a NyugatBalkán instabilitásáról. Martin Slesinger, a washingtoni „Woodrow Wilson” Kelet-európai Intézet (Institut für Osteuropäische Studien) igazgatója nemrégiben azt mondta, hogy a függetlenség következményei Macedónia felbomlásához vezethetnek, illetve hogy Nagy-Albánia létrejöttének kezdetét szolgálják.12 Mindezekben és az ehhez hasonló hangokban közös az, hogy indirekt módon utalnak egy relatíve nagy számú megfigyelõre Nyugaton, akik tisztában vannak ezen természetellenes állam létrehozásának következményeivel. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az Egyesült Államok jogának (igényének) nemcsak elõjoga van a nemzetközi joggal és a népek jogával szemben (mint már 1999-ban), hanem hogy mostantól fogva az USA akadálytalanul neki fog látni etnikai szempontok szerint új államok létesítéséhez is, ha ez geostratégiai céljai szükséges részének bizonyul. Mostantól a határokat egy Lex Americana szerint húzzák meg.13 Az aktuális események hosszú elõkészítése mellett szól Clinton energiaminisztere, Bill Richardson leplezetlen nyilatkozata is pár hónappal Jugoszlávia 1999-es bombázása elõtt: „Amerika biztos energiaellátásáról van szó. (...) És arról is, hogy azokat, akik a mi értékeinkben nem osztoznak, megakadályozzuk abban, hogy stratégiai áttörést célozzanak meg. Megkíséreljük a most függetlenné váló államokat a Nyugat felé orientálni. (...) Azt szeretnénk, hogy megbízzanak a nyugati kereskedelmi és politikai érdekekben, ahelyett, hogy más útra térnének. A kaspi régióba jelentõs politikai erõket invesztáltunk, és számunkra nagyon fontos, hogy a kõolajvezeték térképe és a politika összhangban legyen.” (A szerzõ kiemelése)14 Ahogy ezt az USA ázsiai és balkáni katonapolitikájának egyik kitûnõ ismerõje15 részletesen leírta, az amerikai befolyásszféra fejlõdése Dél-Kelet-Európában – cinkosságban Nagy-Britanniával – az óriás-olajvállalatok érdekeit

SzG 2008/2

31

VILÁGHELYZET

Hová vezet mindez? Az Egyesült Államok geostratégiai doktrínája a világ minden kõolajvezeték-zónájában az ellenfél katonai legyengítésébõl és visszaszorításából áll, mint ahogy egy szisztematikusan kiépített jelenlétbõl a nemzetközi válsággócokban. Ebben rejlik a kulcs a világuralomhoz. Mivel ezek a szándékok néhány ilyen világtérségben Oroszország új önérzetét és tetteit keresztezik, felmerül a kérdés, hogy ez a tényállás katonai összeütközés nélkül hosszabb ideig tartható-e? A koszovói válság erre vonatkozóan is egy teljesen új szituációt fejez ki. Brüsszelben legutóbb szokatlanul élesen reagált az orosz NATO-nagykövet, Dimitrij Rogozin17. Jelezte országa készenlétét arra, hogy Koszovóban szükség esetén „akár erõszakkal is” érvényt szerez annak, hogy meghallgassák, ha a NATO Szerbiával szemben túllépné szerzõdési hatáskörét. Amit kezdetben csak mint nyers hangot nem vettek komolyan, az itt pontos elemzést érdemel, mert éppen Oroszország mint egykori nagyhatalom az utóbbi években egynéhány megaláztatást el kellett viseljen, és úgy tûnik, hogy pontosan Koszovóra vonatkozóan akarja megõrizni arculatát, azaz régi befolyásszférájában feltétlenül helyt akar állni. Eközben olajvezeték-tervei, mint most Szerbiában, keresztezik az Egyesült Államok terveit, amely a kaspi olaj szállítására további vezetékeket épít a közvetlen közelben. Nagy mértékben jelzi a helyzet komolyságát, hogy Rogozin fenyegetésével szinte egyidõben az USA egy állítólag ellenõrzésen kívül került mûholdat kb. 247 km-es magasságban egyetlen (!) rakétával hatástalanított. Ez az akció meggyõzõen demonstrálta az USA fegyveres erejét, és hogy azt, hogy milyen felkészülten áll orosz ellenfelének nyílt fenyegetése elé. Ez a jövõbeli fejlõdés szimptómájának tûnik. Egy lehetséges nagykonfliktus sokkal régebbi szimptómáját, hogy a határokat a Balkánon (és máshol) újrarajzolják, már a 80-as évek elején bemutatták egy film formájában. Egy ismert 32

SzG 2008/2

szerb újságíró, akinek fõ érdeklõdési területe a hadászati fejlõdés, nemrég ismét tudósított a filmrõl, amit 1982-ben a NATO egyik parancsnoki központjában nézhetett meg a következõ címmel: „A kék kör Koszovón” („Der blaue Kreis auf Kosovo”), és amit 1988-ban a szerb televízióban is leadtak. A filmet NATO-produkcióként forgatták, azaz a Biztonsági Szolgálatok segítségével, és a III. világháború lehetséges kitörését ábrázolja. Ez akkor veszi kezdetét, amikor az USA és Oroszország Koszovó területén összetûznek egymással (az elsõ filmkockák elõször a

New York Times 2008 februárja

infrastruktúra alkotórésze lesz, amelyhez autópályák, vasútvonalak, földgázvezetékek csatlakoznak, illetve üvegszálas telekommunikáció-kábelek. Az USA nem utolsósorban a fontosabb koszovói érclelõhelyek hasznosításához is hozzá fog férni: ez a régió a jelentõs szén- és víztartalékok mellett gazdag ólomban, cinkben, ezüstben, vasnikkelben, mangánban, kadmiumban és bauxitban, de urániumban is.

világ teljes térképét mutatják, és azután fokozatosan leszûkülnek egy kis körre, ahol kirajzolódik Koszovó). Ez a film létezik, és szintén a jelenlegi feszültségek hosszas elõkészítésérõl tanúskodik.

Összegzés 619 évvel ezelõtt Koszovóban (tágabb értelemben Rigómezõn) a keresztény és az iszlám erõk összecsaptak. Ebben kifejezésre jutott mind a bátorság, mind a fortélyosság és vakmerõség. A csupán egyetlen napig tartó csata a dél-európai emberiség számára súlyos következményekkel járónak bizonyult. És rendkívül megrázó látni, ahogy ma ugyanazon a területen egy olyan harc ígérkezik, amely egész Európát is érinti, és alapjában véve a mostani és az eljövendõ (szláv) kultúrkorszak közötti idõben akar végbemenni. Valóban nagy megismerési bátorság szükséges ahhoz, hogy az európai politika általános eltévelyedésében a kormányrudat még idejében elfordítsuk. Fordította: Szabó Attila Der Europäer, 12. évf. 6. sz., 2008. április

VILÁGHELYZET

Jegyzetek 1.

2.

3. 4.

5.

6. 7. 8.

9.

Pl. az angol Financial Times hangja: „Nem szabad lebecsülnünk, hogy mit jelent az, ha a NATO elsõ alkalommal egy szuverén államot megtámad. Ellentétben Irakkal, Belgrád nem vonult be egy másik országba. A helyzet nem egyezik a boszniaival sem: ott a legitim kormányzat kérte a külsõ beavatkozást. Még az ENSZ Biztonsági Tanácsa is kifejezetten felhatalmazta a NATO-t a bombatámadásokra.” Többször utal lényeges forrásokra Noam Chomsky, pl. könyvében: Warum hassen sie uns? (2005, vorwärts buch GmbH, Berlin), amelyben egy fejezetet a koszovói háborúnak szentelt. Cathrin Schütz nagyon jól nyomozó könyve is egy kincsesbánya, Die NATOIntervention in Jugoslawien, Hintergründe, Nebenwirkungen und Folgen, Braumüller 2003 1999. január 16-án 2001. február 8-áról Dr. Helena Ranta, e bizottság vezetõnõje ezt nyilatkozta 2001 tavaszán az ARD-hírmagazinnak, a Monitornak: „Meggyõzõdésem, hogy kijelenthetjük: ebben a kis völgyben az egész jelenet meg volt rendezve. Ennek tudatában vagyok. Mert ez ténylegesen egy lehetõség. Ehhez a következtetéshez az elsõ vizsgálati eredményeink éppolyan közel esnek, mint a késõbbi törvényszéki vizsgálataink, melyeket 1999 novemberében közvetlenül a helyszínen végeztünk. És ezeket a végkövetkeztetéseket közvetlenül a hágai bíróságra is továbbküldtük.” A freiburgi alkotmányjogász-professzor, Thomas Fleiner és a nemzetközi jog professzora, Marcelo G. Cohen, Hochschulinstitut für Internationale Studien und Entwicklung (Iheid) Genfben Dick Marty (FDP-képviselõ Tessinbõl) Daniel Fried vezetésével, aki Condoleza Rice külügyminiszternõ bizalmas politikai barátja Elõször például alá kellett írni a szerbekkel az EU társulási megállapodást, megvárni a szerb elnökválasztást, mielõtt a függetlenség deklarálását kihirdetik. Az Egyesült Államok garanciát adott arra, hogy az ENSZ-fõtitkár nem fogja akadályozni az EU-misszió küldését (Eulex), és az USA viszonzásul segíteni fog neki az oroszokkal való problémákban. Ezt azután gyorsan kellett követnie az EU-államok elismeréseinek, mert az idõ sürget, stb. Legalább három alkalommal ment végbe nagyobb szerb kivonulás Koszovóból: például a 18. században, amikor néhány százezer szerb kivándorolt észak felé (a Bánság irányába), mivel oszmán megtorlásokkal kellett számolniuk, mert Ausztria oldalán harcoltak a törökök ellen. Tito marsall alatt, 1945-ben, a szerbeket ugyanebbe az irányba kényszer-kitelepítették, hogy az ottani hézagokat kitöltsék (az úgynevezett népi németek elûzése után). Koszovóban településhelyeikre az albánok

10.

11.

12. 13.

14. 15. 16.

17. 18.

nyomultak be. A koszovói albánok rendkívül nagy születési rátájának több évtized elteltével meg is lett a következménye, úgyhogy a sok csetepaté és a falukból a szerbeknek az albán többség általi helyenkénti elkergetése folytán a szerbek fokozatosan kisebbségbe szorultak. Ezt az új helyzetet az albán körök politikailag már régóta kihasználják. Ezek alapították meg 1878. június 10-én a prizreni Bayrakli-Moschee-ban (Koszovó) a „Prizreni Liga” szervezetét, amely lényegében véve „Nagy-Albánia” (Albánia, Koszovó, illetve Macedónia és Montenegró egy része) eszméjét hegyezte ki az albán nacionalizmus lándzsahegyévé. Interjú Francesco Battistinivel 2008. február 16-án a Corriere della Sera-ban (Címe: „Il generale Mini: Il nuovo Stato conviene solo ai clan. Sará un porto franco per il denaro che arriva dall’Ést”) Egykori kanadai nagykövet Jugoszláviában 1990 és 92 között. Az interjút Cathrin Schütz készítette Belgrádban. Egy interjúban, amit a Voice of America tévéállomás közvetített 2008 februárjában. „A NATO-nak kell meghatároznia az ENSZ napirendjét, és nem megfordítva”, jelentette ki már 1993-ban az amerikai NATO-küldöttség belsõ „non-paper”-je Brüsszelben, amiként ezt az Ost-West-Wochenzeitung FREITAG idézte (Otfried Nassauer cikke 1999. április 23-án). A The Guardian szerint, 2001 februárjában Michel Evgenij Chossudovsky, a gazdaságtudományok kanadai professzora az Ottawai Egyetemen Chossudovsky kutatásai szerint az angol-amerikai konzorcium, amely ellenõrzi a transz-balkáni AMBO-olajvezeték projektjét, teljességgel kizárja a konkurens európai nagy olajvállalatok (Total, Fina, Elf) részvételét. Ez gyengíti az Európai Unió szerepét ezen a stratégiailag fontos folyosón, és távol tartja mint vetélytársat. 2008. február 22-én Miroslav Lazanski, a Politika nevû szerb újságban 2007. december 22-én

SzG 2008/2

33

PEDAGÓGIA PEDAGÓGIA Werner Kuhfuss

ÖNMEGHATÁROZÁS

VAGY KÜLSÕ MEGHATÁROZOTTSÁG?

A korai nevelés államilag elrendelt szép új világa Senkit sem mûvelnek, mindenkinek önmagát kell mûvelnie. Minden pusztán passzív magatartás egyenes ellentéte a kultúrának; a tanulás, a mûvelõdés öntevékenység által valósul meg és az öntevékenységet célozza meg. A kultúrának tehát semmilyen tervét nem lehet olymódon lefektetni, hogy annak elérése szükségszerû lenne; a terv a szabadságra hat és a szabadság használatától függ. Johann Gottlieb Fichte, 1793 A történelmen végigvonul az emberi kultúra áramlata. A munka világa, a földmûvelésé, a kézmûvességé és a mûvészeté, a maga zugaiban és szegleteiben szabad tereket biztosított a kisgyermekek számára, ahol õk a játéknak éltek. A gyermekek játéka a munka mintaképszerû világának komolyságából magába szívta azokat az elemeket, amelyek felépítették a járást, a beszédet és az elsõ gondolkodást, és ezekbõl a rétegekbõl, részben testileg, részben lelkileg-szellemileg létrejött az, ami belevezetett a kultúra folyamatos áramlásába. A szocializáció, a civilizáció ennek részei voltak. Így vált a kisgyermek magától értetõdõen részévé a felnõttek létezõ, folyamatos mozgásban lévõ világának. Sok játékban adták tovább harmonizáló, serkentõ, de a kedélyre ható, mûvészi módon is az idõsebb gyerekek a fiatalabbaknak a kultúra szubsztanciáját és hagyományát. A mesékben és mondákban, a munka- és ünnepi dalokban – melyek késõbb csak gyermekek számára, de korábban a felnõttek számára is hordozó, lelki melegséget adó és tápláló életréteget jelentettek – a múlt idõk tapasztalata és bölcsessége átöröklõdött a következõ nemzedékekre. A tanulás (Bildung) tehát az volt, amit azután – az iskolák által felkarolva – a közös kultúrkincsbõl felvettek, tovább gondoztak, megmagyaráztak, megvilágítottak, és tovább alakítottak készségekké és fogalmakká. Minden ember életrajza, a legjelentõsebbeké is, tartalmazza ezt az építkezést, ezt a formálódást. Kulturális korszakok, amelyek még ma is bámulatba ejtenek bennünket, mint például az itáliai reneszánsz, a munkából, a mûvészetbõl és a gyermekek játékának szabad tereibõl nõttek ki a köztes terekben. A tanulás olyan tény volt, ami mindenkit, a legszegényebbeket és látszólag legmûveletlenebbeket is, ha nem is betöl34

SzG 2008/2

tötte, de legalábbis körülvette. Mert mindenki teremtõ részese volt az igazi, eleven kultúrának, az igazi mûvelõdésnek. Ezek az emberiség termékeny idõszakai voltak. És az olyan katasztrófák és pusztítások, mint például a harmincéves háború KözépEurópában, sem eredményeztek leállást, megtorpanást, hanem ellenkezõleg, a Schiller-Goethe-idõkben a kultúra és a mûveltség új felvirágzása volt a következmény. A kultúrából nõtt ki a civilizáció, amiként a mûvészetbõl, kézmûiparból és szellemtudományokból a természettudományok és szellemi hátterük, a felvilágosodás. A felvilágosodás magában foglalta azt az ígéretet, hogy megjavítja a világot, megvilágítja és túlhaladja a puszta hit homályosságát. Nos, a világ felvilágosodott. A civilizáció maga mögött hagyta a maga eredetét, a kultúrát. És a világ olyan kaotikus, mint soha ezelõtt. Ebben az új világban többé nincsenek zugok és szabad térségek, ahol a kisgyermek a felnõtt kultúrmunka példáját utánozhatná és a játékban megemészthetné-feldolgozhatná a saját, tevékeny életévé. Így eltûnt a mûvelõdés is. Következésképp felhangzik a hívó kiáltás utána. A mûvelõdés, a tanulás – gyökerét tekintve – a játékból származott. Ám a gyermek játéka a környezetbõl felvett – jó és rossz – kulturális minták önálló feldolgozása volt. Amit ebbõl a környezetbõl befogadtak, az személyes, szubjektív volt, egy saját, minden mástól különbözõ életrajz alapja. A játék mint a kulturális tanulás, mûvelõdés csírája: lényege szerint önmeghatározás. Ezért beszélhetett Johann Gottlieb Fichte arról, hogy minden nevelés önnevelés. Minden látszólagos vagy valóságos ellentmondás

PEDAGÓGIA és ugrás ellenére a kultúra fejlõdése, a civilizáció haladása és az ezzel együtt járó felvilágosodás logikusan keletkezett egymásból. És még néhány évtizeddel ezelõtt sem kételkedett volna egyetlen mûvelt ember sem abban, hogy minden világ-megértés és ezzel minden igazi tanulás, mûvelõdés gyökerei az össz-kultúrából származnak. És minden ember – még ha nem is foglalkozott vele – világosan emlékezett arra, hogy a gyermekkori élmények bõsége volt az, amibõl minden tanulás, gyakorlás és munkálkodás eredt, egyszerûen azért, mert a felnõttek tanuló, gyakorló és dolgozó környezete egy közös erõtérben tudott hatni a gyermekekre és játékukra. Ennek az évszázados, sõt évezredes múltbeli folyamatnak a folytonossága most megszakadt. Ahol a felvilágosodás jogosultan a kultúra mindent megvilágító és fénybe borító hajtásaként hatott, ott elszakította magát gyökereitõl. Az észbõl és bölcsességbõl, és a bölcsesség félreértett hordozójából, a babonából is, elõtört a puszta értelem, a csupasz, leegyszerûsítõ intellektualitás, ami már semmi egyéb nem volt és most sem más, mint a világ mechanikus megmagyarázhatóságában való hit. Korántsem gyõzték le a babonát, hanem maga a puszta intellektualitás vált babonává, gyakran a legfanatikusabb módon, miként ezt korunk egyre növekvõ mértékben bizonyítja. Vajon az õsrobbanás és a zürichi mágnesgyûrû is nem egy hit és Isten hiábavaló bizonyítása, hiszen hol volt õ maga és az õ konstruktõrei az õskezdetnél? Mégis: minden mégoly éleselméjû világmagyarázó is egy anya ölébõl származik, vagyis egy misztériumból, ami minden felvilágosodásnak ellenáll. A misztérium nem a valódi megismerés alól vonja ki magát, hanem csak az alól a gondolkodás alól, amely metszõ fényt árasztva úgy véli, hogy mindent, ami sötétségként jelenik meg, el kell ûzni, hogy ezzel a világ ne csak érthetõ, hanem manipulálható is legyen. A puszta, leegyszerûsítõ értelem – amit ma a mérõmûszerekbe, készülékekbe, a statisztikába, tehát az emberen kívülre helyeztek – cingár alakká lett, egy olyan valóság zörgõ csontvázává, amely annál inkább kivonja magát a magyarázat alól, minél inkább egyeduralkodó módján viselkedik ez a leegyszerûsítõ értelem. Ilymódon a világban olyan viszonyok jönnek létre, amelyek csak a patológia fogalmaival magyarázhatóak. Ahogyan egy bizonyos felsõkari izom leválva egyik rögzítési pontjáról összegabalyodik és többé semmilyen eszközzel nem húzható ki, úgy zsugorodik össze az, amit ma „tudományos gondolkodásnak” neveznek, azzá a hektikus kavargássá, amely képes ugyan értelmesen megjelenõ alkotóelemeire bontani a világot, de azt többé már nem képes egész-

szé összerakni. Ami egyes fiataloknál csak veszõdségesen, ha ugyan egyáltalán gyógyítható anorexiaként, kóros lesoványodásként keletkezik, ami gyakran buléimiával, féktelen falánksággal társul, az ma egy bizonyos – a gazdaságot és politikát illetõ – tudományos gondolkodás állapota, amely ki akarja terjeszteni magát az egész életre. A kóros lesoványodás olyan állapot, amelyben az ember elveszítette az érzékét a testi és lelki egyensúlya iránt. Úgy véli magáról, hogy túlsúlyos, sõt rendkívül kövér, és pontosan azokkal az eszközökkel harcol ez ellen az állapota ellen, amelyek kárt tesznek benne. A fékevesztett felvilágosodás, az a babona, hogy minden probléma ravaszsággal és rövidlátó, oksági manipulációval megoldható, társadalmi megbetegedéssé vált, szociális anorexiává, kóros lesoványodássá mint tömegjelenséggé, amelynél a gyógyulás és a gyógyítás iránti érzék teljességgel elveszett. A hivatkozás az egészséges emberi értelemre, amint itt is megkíséreljük, hiábavaló az olyan emberekkel szemben, akik ebbe az állapotba jutottak. És a mai helyzetben mindenekelõtt azok ilyenek, akiknek hatalmuk van: az úgynevezett szakértõk és szimpatizánsaik, a politikusok. Honnan származik ez a betegség a társadalmi életben? Annak az élményrétegnek a teljes elfojtásából és gúzsbakötésébõl, amit gyermekként minden ember átélt. Nem pusztán felejtésrõl van szó, hanem a gyermekkor tagadásáról, sõt megvetésérõl. „Elég a játszadozásból!”, hallja az ember a tudományos szájból. Legjobb esetben motivációként merülnek fel a játékmaradványok, mint annak módszere, hogy kívülrõl eljuttassuk a gyerekekhez azt, amit „mûveltségtartalomként” rendeletileg meghatároznak. A gyermekkornak, és éppen úgy saját, legfõbb vonásának, a szabad játéknak e tagadásában, lebecsülésében egy öntudatlan és jogosulatlan érzület is benne rejlik: el akarják távolítani azt, ami – mint valami hang – bizonyítaná annak a logikátlanságát, abszurditását, sõt embertelenségét és amoralitását, ami minden életterület és ezzel a gyerekkor meginduló hasznosításának és célirányosságának immár totalitárius túlkapásában történik. Mi itt a logikátlanság? Egy olyan tanulási-mûvelõdési sivatagban élünk, amely mindinkább terjeszkedik. E sivatagosodás okait a bevezetõben leírtuk. De a mûvelõdés elsorvadását a gyökereknél megragadni a gondolkodás forradalmasítását jelentené, annak megfelelõen, ami ahhoz szükséges, hogy például a klímaváltozás globális következményeit az okoknál ragadjuk meg. A puszta felvilágosodás elszegényedett gondolkodásának azonban olyan valami szolgál alapul, amit soha nem vesznek figyelembe, mert abban az árnyékban lapul meg, amelyet az egyoldalú felvilágosodás vet, és ami olyan, mint egy SzG 2008/2

35

PEDAGÓGIA farok, amit saját maga csóvál, de amit nem vesz észre: ez pedig egyrészt az akarat lustasága, ami mindent kikerül, ami fáradságot és munkát jelent. Ugyanakkor az egyoldalúan felvilágosodott gondolkodás terméketlenségébe való betekintésnek a hiánya is, amely gondolkodás csak felfedni tud, de képtelen úgy befedni és várakozni, ahogy arra egy teremtõ vetéshez, növekedéshez és éréshez szükséges lenne. A civilizációnak mint egésznek a gyökere a kényelmességben van, amit mindannyian szeretnénk kihasználni. Útjai mindig a lehetõ legrövidebbek. Ezért mechanikus gondolkodása a rövidzárlat gon-

a számítógép modelljét veszi az emberi, a gyermeki lény alapjául. Ami hiányzik, azt egyszerûen betáplálják, input = output. Hiányzik a mûvelõdés? A képzés? Akkor szisztematikusan mûvelõdést és képzést táplálunk be, hol itt a baj, kérem? A probléma ott van, hogy iparilag gondolkodunk. Nincsenek autók? Akkor építünk autókat. Ha baj van a minõséggel, akkor kitaláljuk a megfelelõ minõségbiztosítást. Hiányoznak az igazi mérnökök és menedzserek? Akkor kiképezünk ilyeneket. Hogy autót építsünk, nyersanyagokra van szükségünk. Még rendelkezünk ezekkel. Mi azonban a gyermek mûvelõdésének nyersanyaga?

dolkodása: amikor megbetegszik egy szervezet, olyankor a szimptómái ellen küzdünk. Ha ez az eljárás megint további zavarokat eredményez, akkor rafináltabb eszközökkel ismét csak a szimptómákkal vesszük fel a harcot. A gyermekek és általában az emberek hiányos mûveltsége általában egy összeroppanó kultúra szimptómája. A kultúra azonban lényege szerint munka és teremtés, nem csupán ideális, hanem gyakorlati és kézzelfogható természetû is. Azaz: a kultúrának lelki és akarati összetevõi is vannak. A gyermeknél az agy strukturálódása azoknak az értelmes és vonzó, utánzásra méltó kultúrtechnikáknak a motorikus utánzásában megy végbe, amelyeket a közvetlen környezet mutat fel. Az agy strukturálódása tehát szükségképpen kötõdik a test és a végtagok élvezetes és sokrétû mozgásához. De ha a „mûvelõdést” programszerû és absztrakt módon, az elõttünk álló óvoda-törvény útján felülrõl lefelé akarják megalkotni, az átfogó, tervszerû és úttörõ jellegû, aktív, teremtõ kulturális környezet létrehozása nélkül, ez annyit jelent: sivatagba vezetékrendszert elhelyezni, vízcsapokat, szerelvényeket, vízórákat telepíteni, és a víz befolyatásával e csõrendszerbe azt a látszatot kelteni, mintha a vízhiány oka, maga a sivatag is megszüntethetõ és megváltoztatható volna. A lapos, rövidzárlatos képzési gondolkodás lustasága tudatosan vagy öntudatlanul

Indokolt a kérdés. Sehol sem látjuk azonban, hogy feltennék. Ha már iparilag és okságilag gondolkodunk, akkor a képezendõ, kimûvelendõ nyersanyagra vonatkozóan is fel kell tennünk a kérdést. Megeshetne, hogy példának okáért a finn gyerekeknek még megmagyarázatlan okokból más nyersanyag áll rendelkezésükre – amibõl az ismert Pisa-eredmények következnek –, mint például a németeknek? A tanulás vajon tények közvetítése, tehát meglevõ tartalmak betáplálása? Vagy szó szerint „Bildung”, „mûvelõdés”, valaminek az átalakítása, úgy, ahogyan a természetben egy növény a legkülönbözõbb szubsztanciákból képzõdik, vagy a mûvészetben egy alkotás az ismert elemekbõl szerves módon kialakul? Ezekre az alapkérdésekre nem születtek válaszok, ugyanis senki nem tette fel õket. És ezzel elérkezünk a tervezett korai nevelési törvény gyermekkorra történõ totalitárius kiterjesztésének embertelenségéhez, sõt amoralitásához. Nagy hangerõvel és egyoldalúan eufemisztikus-agitatív módon beszélnek a baden-württembergi óvodák számára készült úgynevezett orientációs tervezetben egy elõkészítendõ új törvény elképzelhetetlenül jelentõs pozitív oldalairól. Ám teljesen elhallgatják azt, ami fenyegetõen ismert a mai gyermekek testi és lelki-szellemi egészségének már most létezõ problematikája-

36

SzG 2008/2

PEDAGÓGIA ként. Szó sem esik ebben a zavaros szóáradatban és vágyképekben a mégis csak közismert és fokozódó gyermeki félelmekrõl, a nyugtalanságról, agressziókról, alvászavarokról, magatartási nehézségekrõl, a sokasodó komplikációkról és tájékozódási bizonytalanságokról nemcsak a családban, hanem az óvodákban és az iskolákban is. A felvilágosodott ideológia egy látszólag egészséges világból indul ki, amelyben éppen csak a tanulás, a nyelvi kompetencia és még egy s más hiányos. De az erõteljes támogatás és követelmény hatására, a minõség biztosításának köszönhetõen, és mindenekelõtt a nevelõ személyek jövendõ fõiskolai képzése révén minden, minden jó lesz. Minden probléma el fog tûnni, ha az államilag elõírt óvodai nevelés és a korai beiskolázás jövõbeli feltételeit elfogadjuk! A nevelõk és a gyerekek folytonos túlterhelése az állandó dokumentálási kényszerrel, a mások által megállapított célelõírásokkal, a bürokratikus keret-meghatározásokkal, továbbképzésekkel (tovább – hová?) – mindez nem téma! Kik a tulajdonképpeni szakértõk ebben az összefüggésben? Elsõsorban mégiscsak maguk az óvónõk, a gyermek- és iskolaorvosok, a pszichológusok, pszichiáterek, pszichoterapeuták, akik állandóan találkoznak a gyerekek problémáival. Gyanítható, hogy ezeknek a foglalkozáscsoportoknak az új törvényalkotásban egyetlen szavuk sincs. Nos, majd azt fogják mondani, hogy az óvodák érdekszövetségének funkcionáriusai közremûködtek ennek az orientációs tervezetnek a kidolgozásában. Maga ez a tervezet az elgondolható legkülönfélébb pedagógiai irányzatok legszebb vágyálmainak kincsesládája. Minden jót a gyerekeknek, mindenkinek valamit. A módszerek szabadságának kell uralkodnia. – De ebben nemcsak logikátlanság nyilatkozik meg; itt egy tudatos megtévesztési kísérlet nyilatkozik meg. Ha például engedélyezik a biológiai mezõgazdaságot, akkor az államilag elrendelt mûtrágyázás a biológiai mezõgazdaság megszüntetése lenne. Ha meg akarjuk engedni a gyerekeknek a szabad játékot, amiként ezt a Waldorf-óvodák pedagógiája elõirányozza, akkor a fejlõdési fokok normakritériumok szerinti ellenõrzése radikális beavatkozás a módszerbe. Egyetlen olyan gyerek sem fog tudni szabadon fejlõdni, aki úgy érzi, hogy megfigyelik. A szándék áthangol, nemcsak bennünket, felnõtteket, hanem sérti és akadályozza az érintett gyermeket is. Minél kifinomultabban alkalmazzák a megfigyelési módszereket, annál mélyebbre fog hatolni a károsító hatás, mert a gyermek belsõleg visszahúzódik. Ami egy beteg gyermeknél szükséges lehet, az betegítõen hat egy egészséges gyermek esetében. A felvilágosodott-ipari gondolkodással együtt jár egy olyan paradigmaváltás, amit csak rosszul leplez-

nek például az említett baden-württembergi orientációs tervezetben. Vagy alanya a gyermek a nevelésnek, vagy pedig a tárgya. Más szavakkal: vagy a saját veleszületett individuális képessége alapján fejlõdik egy gyermek, vagy pedig egy elõre megadott nevelés tárgya. A gyermek fejlõdése vagy – bár bizonyos törvényszerûségeken belül, de mégis csak individuálisan – fejlõdési szakaszok szerint zajlik, melyek részben ugyan nagyon elhúzódhatnak, mégis normálisnak vehetõk. Vagy pedig a gyermek szigorúan függ biológiai, genetikai, agyfiziológiai folyamatoktól, amelyek külsõ, tehát idegen meghatározottságúak, amit optimálisan, sõt maximálisan ki kell használni. Nincs középút: ha az ember szubjektum, tehát alapjában véve és kezdettõl fogva önmeghatározó és életének célját keresõ, akkor csak olyan segítséget vár, amely méltányolja benne a szubjektumot és megerõsíti azt. Vagy pedig az embernek, sem gyerekként, sem késõbb, nincs képessége az önmeghatározásra és saját, eredendõ biográfiájának alakítására. Akkor õ egy tárgy, melyet kívülrõl kell vezetni és meghatározni. Ha valaki az utóbbi nézõpont mellett dönt, akkor viszont a tisztesség kedvéért tartózkodnia kell attól a hazugságtól is, hogy a korai nevelési elõírásokkal figyelembe vesszük a gyermek saját, belsõ fejlõdõképességét – miként az említett orientációs tervezet minduntalan állítja. Színt kell vallanunk: vagy az individuum szuverenitásából indulunk ki, már a gyermek esetében is; akkor a nevelést tartalmilag állami oldalról nem lehet elõírni semmilyen szabályozással, és így az alapképzést sem, illetõleg a továbbképzést vagy minõségbiztosítást sem. Vagy pedig világosan és érthetõen kijelentjük: az ember már gyermekként egy haszon- és célobjektum, megadott normák szerint kiaknázható, és minden lelki, biográfiai és egészségügyi következmény ellenére az állami hasznosítást és az aktuális gazdaság céljait kell szolgálnia. Ekkor mindenesetre fel kell tennünk azt a kérdést: mi van akkor, ha az állandóan növekvõ gazdaság céloptimizmusa egyszer csak illúziónak bizonyul, ha még a képzett emberek munkanélkülisége is tömegproblémává válik, sõt ha a gazdaság mint egész összeomlik, és így a legszélsõségesebb ínség ideje jön el – mi lesz akkor az ehhez tartozó tanulás? Hogyan érvényesül az emberek használhatósága, ha megöregszenek? Milyenek a mentális és egészségügyi következmények hosszú távon és az öregkorban, és mindenekelõtt – mik lesznek ennek költségei a nemzetgazdaság számára? Végül pedig eltûnik az öröm individuális képessége, amin mégis csak minden múlik. Az ember nem valami elhasználandó autó, hanem adottsága van SzG 2008/2

37

PEDAGÓGIA arra, hogy legyen egy autója, egy saját énje, akinek belsõ elégedettségéhez késõbbi életében is szüksége van a belsõ gyarapodásra; ezt korábban érettségnek és bölcsességnek nevezték. Az idõskor a gyermekkort tükrözi, a korai kívülrõl meghatározás kiüresedett, értelmétõl megfosztott puszta megvénülést eredményez mindazokkal a következményekkel, amelyek már ma szétfeszítik az öregségi gondozás határait. A mûködõ óvodák számára továbbképzéssel és dokumentálandó értékeléssel (Evaluation) kell át hidalni azt az idõt, amíg szabályosan, fõiskolailag képzett nevelõk váltják majd fel a jelenkor nagyon kevéssé megbecsült óvónõit. Ilyenformán kell a kérdést feltennünk: kitõl kapták a „felelõs” szakértõk és politikusok a legitimációt, hogy átfogó beavatkozásokkal, olyanokkal, amilyenek az emberi kultúrtörténetben mindeddig csak diktatúrákban fordultak elõ, számtalan ember sorsára nemzedékeken át rányomják bélyegüket és gyökértelenné tegyék õket? Hol vannak azok a minõségbiztosítási eljárások, amelyeknek maguk a szakértõk és politikusok is alávetették magukat ahhoz, hogy rendelkezéseik hitelt érdemlõek lehessenek? A minõségbiztosítás tisztán ipari fogalom, és teljesen jogosult, ha élettelen produktumok változatlan minõségére vonatkozik. A nevelés mindazonáltal kultúra, és az emberek eleven lelki és szellemi lények. Ehhez hozzátartoznak pozitív és negatív ingadozások minden irányban. Ezzel teljesítményeik is szükségképpen változékonyak. „Einstein” egy képzettségi mérce, a gyerekeknek olyanokká kell válniuk, mint Einstein. Einstein vagy egy vele összehasonlítható alkotó ember életrajzának vizsgálata, ha komolyan vesszük az ott megvizsgáltakat, az állami gyermeknevelés minden szándékolt kényszermódszerének ellentétét bizonyítaná. Einstein bizonyára megköszönte volna az állami elõretudás gondoskodását, ha elõre megmondták volna, milyen legyen a fejlõdése. A kultúra és így a tanulás (mûvelõdés) csak elõrehaladással, a saját teremtõ produktivitás által mozdítható elõ. Tehát csak ilymódon növekedhet, gyarapodhat – vagy visszafejlõdhet, elapadhat. Kulturális, lelki-szellemi, nevelési és mûveltségbeli minõséget meghatározni és normaszerûen megítélni akarni annyit jelent, mint megfojtani azt. Megállapított, „kvalitatíve” kvantifikált vonzalom, szeretet, odaadás, figyelem, felebarátiság, türelem és szenvedésképesség, kitartóerõ, vallásosság, értelmesség – maguk a „felelõsök” hihetnek mindezekben? Vajon õk nyugdíjukat nyugodtan fogják elkölteni, kivonva magukat téves cselekvéseik következményei alól, ha bekövetkeznek a nevelõk és a gyermekek – a „tanulást támogató” korai nevelés nevében történt – gond38

SzG 2008/2

nokság alá helyezésének elsõ negatív jelenségei? Csak egyetlen igazi minõségbiztosítás létezik a korai gyermeknevelésben: ez a nyugalomban érlelõdõ gyermeki játék, amely a felnõttek kulturálisan produktív környezetébõl kikeresi a saját individuális mintaképeit. Politikailag mindenesetre az az ember lesz irányítható, akit kezdettõl fogva külsõ utasításnak vetnek alá. A szóban forgó korai nevelési szabályozásban nyilvánvaló tény a demokrácia akadályozása. Ezt a felismerést fel kell fognunk. A gyermekekért valóban felelõs személyek – a szülõk, az óvónõk, az orvosok és pszichológusok – letámadásának nem lenne szabad sikerülnie. Azoknak a gyermekeknek, akikrõl szó van, semmi szavuk nincs, nincs lobbizás e politikai erõszakhatalommal szemben. A szülõket félelembe hajszolják. Ami lényege szerint az önmagát meghatározó individualitás tüze és lángja volt, a gyermek játéka, az kialvóban van. Az állami korai nevelés jéghideg szándékáradata révén immár ennek a tulajdonképpeni innovációs képességnek az utolsó szikráját is ki akarják oltani. A játék az az individuális erõtér, az egyedi ember gyermekkori emésztõfolyamata és üdvös elsajátító képessége, amely fel tudja venni azt, ami számára megfelelõ, és képes elutasítani azt, ami számára kártékony. Az elhamarkodott, semmiféle tapasztalattal és semmilyen fajta vizsgálattal, tudományos megalapozással alá nem támasztott, az odafordulást és minden emberi minõséget nélkülözõ, sablonszerûen ránk erõltetett és siettetett állami szabályozás, ahogy jönni fog, mindazt, ami egykor önorientált játék volt, a maga ellentétébe fogja átfordítani. Aki a történelmet e tekintetben vizsgálja, az tudhatja, hogy ha nem sikerül a gyermekeket valóban teljes mértékben diktatórikusan alávetni állami (vagy egykor egyházi) normáknak és ezzel engedelmessé tenni, akkor a gyermekek játszóképességének frusztrált ereje betegségek és rombolások forrása lesz. Bejelentenek egy negatív Pisa-listát, amiben kiderül a magas drog- és alkoholfogyasztás már gyermekkorban, mint éppen Skandináviában, a magas öngyilkossági ráta a tanuló- és fõiskolás körökben a különösen merev iskolarendszerek esetében, mint Kínában és Japánban. Minden tapasztalt nevelõ ismeri a boldogtalan gyermek romboló és önromboló potenciálját. A cél a boldog gyermek, ami mégis csak az egyetlen, ami megérné, hogy harcoljunk érte, de ami idegen a korai nevelés agitátorai számára, mi több, egész hangvételük szerint gúnyolni való. De csak boldog vagy boldogtalan gyermek létezik, harmadik eset nincs. A becsvágyóan nyomuló nagy tehetségûek sem kivételek ebben. A gyermeki kultúrautomata, amit a politikusok célul tûznek, egy agyrém, kiszámíthatatla-

PEDAGÓGIA nul pusztító következményekkel a kultúra és a civilizáció számára. Államilag elrendelt korai nevelés és korai beiskolázás – vajon szörnyû bosszúja ez azoknak, akiknek boldogtalan gyermekkoruk volt? Ha pedig nem így van – akkor miért ne lehetne osztályrészük a mai és jövõbeli gyermekeknek a fejlõdés nyugalma és az érés lehetõsége, ami szakértõinknek és politikusaink-

nak gyermekkorukban még megadatott? Fordította: Szabó Attila Lektorálta: Kádas Katalin Forrás: Werner Kuhfuss: Der spielende Mensch, Pädagogik aus dem Umkreis.

Szabó Gyöngyi

TUDÓSÍTÁS SZOMBATHELYRÕL 2008. április 25-26-án Szombathely adott otthont a 7. Waldorf gazdasági konferenciának. Mintegy ötvenen gyûltünk össze az ország legkülönbözõbb pontjairól, Waldorf iskolák tanárai, gazdasági munkatársai, szülõk. Elsõként Zubor Tamás pár szóban felelevenítette az elõzményeket. 2005-ben az elsõ közös munka Királyréten zajlott, amit az a szándék hívott létre, hogy megoldás szülessen a solymári tanárképzés komoly anyagi gondjaira. Aztán ez a folyamat olyan útkereséssé vált, amely az együttmûködés lehetõségeit keresi. Ma ezt úgy fogalmazta meg, hogy keressünk együtt utakat afelé, hogy ne függjünk az állami normatívától. Ezt követõen az Államkincstár munkatársa, Németh Rita elõadását hallgattuk meg a normatíva rendszerrõl. A jelenlévõk kis hányada ismerte a gyakorlatból az igénylés jogrendszerét. Ezért a többiek számára is nyilvánvalóvá válhatott, hogy az állami támogatás egyre szûkülõ keretek között kerül folyósításra, ugyanakkor az ellenõrzési tevékenység kifejezetten erõsödik. Az elõadó korrekt tájékoztatása, és kedves mosolya sem tudta feloldani azt a feszültséget, ami a hallgatóságban érezhetõ volt. A konferencia alapkérdése már itt körvonalazódott: tud-e jótékonyan hatni az állami beavatkozás az oktatási rendszerben? Rövid szünet után Kálmán István volt a következõ elõadónk. Azzal a kérdéssel indította gondolatmenetét, hogy mit akart Rudolf Steiner a Waldorf iskolával, és hogy vagyunk mi ma ezzel? Ma az iskolákat három oldalról fenyegeti veszély, ezek a pénzszûke, az állami beavatkozás, és a megfelelõ szociális környezet hiánya. A gazdasági élet szereplõi egyenlõre nem fogékonyak erre. Ha visszatekintünk az elsõ iskola megalapítására, akkor láthatjuk, hogy azt Emil Molt alapította meg, de a pedagógiában Steiner szabad kezet kapott. Ily módon ez az intézmény a szabad szellemi életbõl kelt életre, kizárólag didaktikai, pedagógiai szempontok szerint. Az

intézmény irányítására pedig a tanári kollégium volt a kompetens, amely azonban hierarchikus felépítésû volt. Szociális szempontból vizsgálva alapvetõ, hogy ez az intézmény a gazdasági élet eredményeibõl jött létre. Molt nem kapott állami segítséget, saját vagyonát adta, illetve a egyesületet hozott létre a fenntartás és a propaganda céljaira. Amikor pedig ez nem volt már elég, akkor asszociatív társulást – az akkori körülményeknek megfelelõen részvénytársaságot – hoztak létre, a mûködés biztosítására. Bár ezt a vállalkozást végül is viszonylag hamar fel kellett számolni (még nem publikált az ezt feltáró dokumentáció), ám mégis megszületett az alapvetés: a szabad szellemi életnek nem mecénásokra, hanem vállalkozókra van szüksége. Nem adományokból, hanem a gazdasági élet eredményeibõl finanszírozható a szellemében szabad intézmény. Ezzel szemben ma Magyarországon teljesen az állami normatívától függõen jöttek létre a Waldorf iskolák, amelyek emiatt áldemokratikus, állandó belsõ konfliktusokkal küzdõ közösségek. Ma két irányzat tapintható: az egyik törekvés az, hogy minél inkább belesimulni az állami elvárásokba, annak érdekében, hogy megtarthassuk az állami támogatást. Ezt szolgálja például a bolognai folyamathoz, a minõségbiztosítási eljárásokhoz való hozzásimulás. A másik törekvés: az állam nélkül is fennmaradni. A szociális hármas tagozódás alapján állva kimondható, hogy hosszútávon kizárólag a gazdasági élet eredményein alapulva fenntarthatók az iskolák. Ezt követõen Kálmán István saját tapasztalatáról számolt be. Társaival 2004-ben hoztak létre egy kftt, amelyet a fenti gondolat vezérelt: gazdasági társaságot alapítani a szellemi élet javára. A kft. tulajdonosi jogait használati joggá változtatták, a nyolcból egyikük teljes jogot kapott a cég irányítására. A munkatársak jövedelme a tárgyévi eredmény terhére nyújtott hitel. Az éves eredmény három funkciót tölt be: a likviditás biztosítását, a szükséges beruházásokat, illetve a szabad szellemi élet támogatását. SzG 2008/2

39

PEDAGÓGIA A cég irányításában nincs helye a moralizálásnak. Itt gazdasági és szociális szempontok vezetnek. Egy cég bármivel foglalkozhat, bármilyen termékkel piacra léphet, amire igény van. A lényeg a szellemi élet támogatása a gazdasági eredménybõl. Végezetül Kálmán István elmondta, hogy barátaival azért hozták létre az Európai Közép Egyesülést, hogy összefogjanak azokkal, akik ehhez hasonlóan gondolkodnak és tevékenykednek ma Magyarországon. Felhívta a figyelmünket Alexander Caspar munkáira, amelyekbõl ezt a tárgykört behatóbban is tanulmányozhatjuk, és amelyekbõl a Szabad Gondolat folyóirat többet is közölt már. Az ezt követõ elõadónk G. Ekler Ágnes volt, aki a tanár szemszögébõl vázolt fel egy nagyon tanulságos gondolatmenetet. A borotvaélen táncolás érzetébõl indította mondandóját: egyszerre megfelelni a törvényi elvárásoknak, és a pedagógiai célkitûzéseknek. Meg lehet csinálni, de igen vastag talpú cipõ kell hozzá! Szép sorjában aztán végigmentünk az összes adódó kérdésen. 1. Kik taníthatnak? Az erõs leszabályozottság, és az ennek való megfelelés teljesen eltereli a figyelmet arról a valódi kérdésrõl, hogy ki tud tanítani, és milyen emberi képességek kellenek ehhez. 2. Mit tanítsunk? Egyre több a mankó. Keret és helyi tanterv, didaktikai kiadványok, munkafüzetek. Csakhogy ezek a kreativitást ölik. 3. Mennyi bért kapjunk? A jogrend miatt csak alkalmazottak lehetünk. Ez pedig magában hordozza a munkáltató és a munkavállaló szembenállását. Ez az ellentmondás elkerülhetetlen. Ezért nem mûködnek jól a bérosztozkodási kísérletek. 4. Milyen hosszú legyen a tanév? Az adminisztratív úton megszabott nap szám, nem pedig a gyermek szempontjai döntik el. Végül pedig hozzátette, hogy az iskolarendszer végrehajtója egy egészségügyi terrornak, és a tanárnak meggyõzõdése ellenére is segítõleg kell közremûködni oltásoknál, vizsgálatoknál. Zárógondolata az volt, hogy bár megérti a tanártársadalom „szellemi arisztokráciába” burkolózását, amellyel e kérdésektõl elzárkózik, ám elfogadni nem tudja. Mindnyájunk megnyugtatására azért elmondta, hogy a pedagógiai munkát javarészt meg lehet menteni e káros hatásoktól. A fenntartásba és mûködésbe viszont nagyon erõsen beszivárog, és kártékonyan hat. Ezt követõen két szekcióra bomlottunk. Az egyik csoport a bevételi, a másik a kiadási oldal kérdésköreinek boncolgatására volt hivatott. A második nap délelõtt Takáts Péter elõadását hallgattuk meg. Azzal indított, hogy olyan idõben élünk, amikor az eddig megszokott hierarchikus formáknak az ideje lejárt. A különbség pedig abban áll, hogy a régi típusú, fentrõl dirigáló vezetést fel 40

SzG 2008/2

kell váltsa az a fajta, a szellemi világ hierarchiájához hasonló, a felelõsségen alapuló vezetés, amely tulajdonképpen azt jelenti, hogy aki fölül van, az a tudásával szolgálja a többieket. Átmeneti idõnkben természetesen vannak helyek, ahol még szükség lehet a régi típusú vezetésre is, de tudni kell, hogy a hatalmi viszony és a nagyon nagy specializáció ellene hat a Steiner által megfogalmazott célnak: új szociális formák kellenek, új szociális megértés, antropozófiai megismerési alapokon. Ezt követõen saját tapasztalatáról számolt be. Velemben létrehozták az elsõ magyarországi Camphill otthont, ahol 10 fogyatékos gyermekkel él a feleségével, munkájukat négy önkéntes, és egy fizetett alkalmazott segíti. Állami normatíva nélkül mûködnek. Bevételeik 40%-át adják a szülõi támogatások, 60%-át pedig az adományok. Elmondta, hogy az adományok jellemzõen sok vállalkozótól kis összegekben érkeznek. Terveik között szerepel azonban egy vállalkozás indítása is, amely még stabilabbá teheti az otthon fenntartását. Mivel államtól függetlenül tudnak mûködni, ettõl a munkájuk szabadon, hitelesen tud megvalósulni, a szombathelyi iskola segítségével, ahova ezek a képzési kötelezett gyermekek magántanulóként bejegyzést nyertek. Zárógondolatként megfogalmazta, hogy a döntés felelõsségének feltétele a közös mérlegelés, a kérdés kultúra fejlesztése, a saját határok meghúzása, valamint a bizalom egymás iránt. Pár perces szünet után Gyõrffy Gábor bemutatta a grazi és a bécsi Waldorf iskolából érkezett vendégeket. Megtudtuk, hogy a Bécsben mûködõ Maurer Waldorf-iskola 40 éves, bérelt ingatlanban, 324 gyermeknek és kb. 60 tanárnak ad otthont. Óvodájukban 110 kisgyermek van. Költségvetésük bevételi szerkezete: 70% szülõk, 20% állami pénz, 10% egyéb adományok, bérbeadás. A kiadási oldalon a személyi jellegû kifizetések 80%-ot tesznek ki. A szülõi befizetések rendszerét úgy alakították ki, hogy az önként bevallott nettó jövedelem bizonyos százalékát kérik: egy gyermek esetén 13%, kettõnél 18%, háromnál 21% az elvárt mérték. Egyedi elbírálás lehetséges. Tapasztalatuk szerint a gazdasági szektorból szponzorokat szerezni lehetetlen! Grazban a helyzet sokban hasonló. Az ingatlanuk bérelt, gyermek létszám 320 fõ, a tanárok 40en vannak. Öt ovis csoportjuk van. Most 28 éves iskolájuk nyolc évvel ezelõtt élt át egy olyan súlyos pénzügyi válságot, hogy minden költségüket 70%ra csökkentve tudtak csak átvészelni ezt. Sok mûvésztanárt el kellett bocsátani. A költségek csökkentésére kipróbálták azt is, hogy a tanárok vállalkozó-

PEDAGÓGIA ként dolgozzanak, de ez nagyon terhes volt a tanárok számára, mert munkájuk jellege miatt kevés költséget tudtak elszámolni, így jövedelmük erõsen lecsökkent. Sok feszültséget okozott ez a szisztéma, nem vált be. Jelenleg az iskolában az átlagos bruttó bér 1400 euró, és tizenöt éve nem volt béremelés. (Megj.: Ausztriában a minimálbér 1000 euró, a lakbér kb. 700 euró havonta). Grazi jellegzetesség a tíz fõs szülõi kör, akik a teljes szülõi közösséget felosztva egymás között, tartják a szülõkkel a kapcsolatot. Elhangzott továbbá, hogy Ausztriában a szülõk nem tudnak adókedvezményt érvényesíteni adományaik után. Érdekességként említették a Stájerországban alkalmazott regionális pénzt, a styriont. Ennek a rendszerét Waldorf iskolások dolgozták ki. Ez a szülõk által az iskolától megvásárolt tkp.utalvány, amelyet a beváltó szolgáltatók, kereskedõk utána visszaválthatnak az iskolában. A szünet után összegezésre került az elõzõ napi két szekcióban végzett munka. Az elsõ szekció vezetõi Kálmán István és Maurer György volt. Itt a bevétel volt a fõ szempont. Alapvetésként elhangzott, hogy a fenntartó feladata a finanszírozás, nem pedig az igazgatás. Megállapítottuk, hogy a szülõk tovább nem terhelhetõk. Elhangzott, hogy tapintható az a tendencia, hogy az állam kivonul a finanszírozásból. Égetõen sürgõs ez ügyben stratégiákat kidolgozni, egyszerûen kimondva: azért, hogy iskoláink ne szûnjenek meg. A szekcióban résztvevõk közül összeírtuk azokat, akik ezért a célért a konkrét munkában is részt vállalnak. A kapcsolatot elsõdlegesen e-mailben fogjuk tartani, a

munkacsoportot összeszervezi Maurer György. Sajnálatos tény viszont, hogy az intézmények fenntartásához és a szabad szellemi élet biztosításához nélkülözhetetlen vállalkozások alapításával kapcsolatos feladatok elsikkadtak, bár felmerült a gondolata egy vállalkozói találkozó, konferencia létrehozására. A másik szekció vezetõje Zubor Tamás volt. Itt a kiadási oldalra tevõdött a hangsúly. A csoportmunkában összeszedték a lehetséges költségnemeket, csoportosították azokat, majd felelõsöket rendeltek melléjük a csoport résztvevõibõl. A feladat: megvizsgálni, hogy a különbözõ iskolákban az adott kiadási csoportok milyen összeget képviselnek, illetve hogyan lehetne közös összefogással ezeket a költségeket csökkenteni. Ilyen eszköz lehet a közös beszerzések megszervezése. Búcsúzásként minden résztvevõ elmondta gondolatait, a két nap tapasztalatát, majd Zubor Tamás házigazdánk átadta a jelképes stafétát Harczi Sándornak, aki a kecskemétiek nevében elvállalta a 8. Gazdasági konferencia megrendezését. Befejezésül hadd mondjam el a saját, szubjektív véleményemet errõl a rendezvényrõl. A szervezés, bonyolítás professzionális, mégis kedves és barátságos volt. Köszönet ezért mindenkinek, akiket felsorolni nem tudok, de bizonyára sokan vannak. Ami pedig a tartalmat illeti, az összes elõadás és beszélgetés arra irányította a figyelmemet, hogy milyen meghatározó az a struktúra, amiben dolgozunk. Ahhoz hogy ezen javítani tudjunk, tovább kell emelni tekintetünket az iskola falain túlra. A szociális kérdés nem megoldható az iskolán belül.

Kálmán István

A WALDORF ISKOLÁK ÁLLAMTÓL VALÓ FÜGGETLENSÉGE ÉS FINANSZÍROZÁSI LEHETÕSÉGEI A 7. Waldorf Gazdasági Konferencián, 2008 április 25-én elhangzott elõadás Ma fel kell tennünk azt a kérdést, hogy mit akart Rudolf Steiner 1919-ben, és amit mi hetven évvel késõbb Magyarországon elkezdtünk, az hogyan kapcsolódott Steiner pedagógiai, szociális impulzusához.

Tisztelt Gazdasági Konferencia, Hölgyeim és Uraim! A Waldorf oktatási intézményeket ma három oldalról fenyegeti veszély: a finanszírozás, a törvénykezés oldaláról, valamint ha nem tud létrejönni olyan szociális szervezet, melyben a Waldorf-peagógia élni és fejlõdni tud. A finanszí-

rozás problémái abból adódnak, hogy a gazdasági élet szereplõiben hiányzik a szabad szellemi élet iránti megértés. Az állami törvénykezésben gazdasági és hatalmi érdekek érvényesülnek, ezért az állam nem SzG 2008/2

41

PEDAGÓGIA engedi ki kezébõl az oktatás irányítását, amihez pedig semmi köze sincsen. A megfelelõ szociális szervezet nem tud létrejönni, ha a szellemtudományos emberismereten alapuló nevelés puszta módszertanná degradálódik. A stuttgarti Waldorf-iskolát Emil Molt, a Waldorf Astoria Cigarettagyár igazgatója alapította, de a szellemtudományos emberismereten alapuló nevelés Rudolf Steinertõl származik. Steiner annak a szociális formának a megteremtését is feladatának tekintette, melyben ez a nevelés megvalósulhat. Ez azt jelenti, hogy az iskolát a szellemi élet alapfeltételébõl kell létrehozni, azaz pedagógiai és didaktikai szempontok szerint kell irányítani és igazgatni. Ebbõl következik, hogy a szabad szellemi élet oktatási intézményeit a nevelõi kollégiumnak kell igazgatni és irányítani, az iskolát érintõ minden kérdésben a nevelõi kollégiumnak van döntési kompetenciája. Nevelõi munkáját a kollégium minden tanára maga alakítja ki, az igazgatás demokratikus-republikánus elvek alapján történik, gazdasági szempontból az intézmény fenntartását a gazdaság eredményébõl kell biztosítani. Steiner kizárta az állami támogatás lehetõségét. Számos kompromisszum ellenére is biztosítani tudta a tanítás és a tanulás szabadságát. Az iskola elindítását Molt személyes adománya tette lehetõvé. Késõbb, amikor az iskola növekedett, Molt létrehozott egy fenntartói egyesületet. Ez az egyesület azután tagja lett a Kommender Tag részvénytársasági formában megalakult társulásnak. A társulás feladata gazdasági és szellemi értékek létrehozása volt, kölcsönösen egymást hordozó mûködésben. Ha most visszatekintünk a magyarországi Waldorf-mozgalom kezdetére, azt látjuk, hogy nálunk a Waldorf intézmények állami, önkormányzati támogatással jöttek létre, mûködésüket nagyobbrészt állami normatív támogatásból fedezték, fedezik ma is. 1993-ban az új közoktatási törvénnyel megvalósult a fenntartói intézményeken keresztül az állami ellenõrzés és befolyás. Mivel az iskolákat többnyire szülõi közösségek alapították, a szülõk belekerültek az óvodák és iskolák szervezetébe, nem tudott létrejönni az önigazgatású intézmény, a Waldorf-pedagógia életmûködésének megfelelõ szociális forma. Áldemokratikus formák keletkeztek, melyek permanens konfliktusok forrásaivá váltak. Ma mindennek a következményeiben élünk, de lényegesen megváltozott környezetben. 42

SzG 2008/2

A helyzet drámai! A Waldorf pedagógiát a bolognai-pisai folyamatokként elhíresült oktatási rendszer fenyegeti, amely a mobilitás álarca mögé rejtõzve, a kísérleti pszichológia eszközeit használva, tesztvizsgákkal azt akarja elérni, hogy az emberi képességek csak testi vonatkozásban fejlõdjenek, az ember puszta munkaerõvé, gazdasági faktorrá váljon. Olyan mechanikus gondolkodást fejlesszen ki, mely alkalmas a modern technika berendezéseinek mûködtetésére, miközben a menedzsereket elit iskolákban képezik. Alkotmányunk, így a közoktatási törvény is még bizonyos mértékben biztosítja a tanítás és a tanulás szabadságát, ezért ezt a rendszert az álam egyelõre csak a normatív támogatás megvonásával vagy kiegészítésével tudja rákényszeríteni a Waldorf iskolákra. De ha ez sikerül, elfelejthetjük a Waldorf pedagógiát. Két elképzelés bontakozik ki annak érdekében, hogy iskoláinkat megvédjük az egyre erõsödõ állami beavatkozásoktól. - beépülni az állami, az uniós bürokráciába, lobbizni és egy Waldorfos pisai pedagógiát, minõségbiztosítást, tesztvizsgákat stb. elfogadtatni; - lemondani az állami normatív támogatásról és más forrásokat keresni intézményeink fenntartásához. Ha rövid- és középtávon találhatunk is megoldásokat, amelyekkel a csõdöt elkerülhetjük, a jövõben a szabad önigazgatású oktatási intézményeket a gazdasági élet eredményeibõl kell fenntartani. Meg kell találnunk a finanszírozás korszerû módját. Erre tettek kísérletet 1920-ban Steiner munkatársai. Emil Molt felismerte, hogy a Waldorf-iskolát nem a gazdasági vállalkozások adományaiból kell fenntartani, hanem gazdasági vállalkozásokkal kell a szükséges pénzeszközöket elõteremteni. E célból alakult meg a Kommender Tag aszszociáció 1920. március 13-án húsz vállalkozás részvételével, 300 ezer márka alaptõkével, az akkori helyzetnek megfelelõen részvénytársasági formában. Rudolf Steiner maga is 20 ezer DM-t adott az induló tõkéhez, ami 1922 áprilisára már 53 millió márkára növekedett (akkor 1 USD=40 DM volt). Steiner elvállalta a társaság felügyelõ bizottsági elnökének feladatát. Hasonló társulás jött létre Svájcban Roman Boos kezdeményezésére Futurum néven. Itt Steiner az igazgató tanács elnöke volt. A megalakuló vállalkozás számára Rudolf Steiner fogalmazta meg a vezérgondolatokat:

PEDAGÓGIA „Szükséges egy bankhoz hasonló intézmény megalapítása, amely pénzügyi intézkedéseivel olyan gazdasági és szellemi vállalkozásokat szolgál, amelyek mind céljaikat, mind magatartásukat illetõen az antropozófiailag orientált világszemlélet értelmében folytatják tevékenységüket. (…) a bankár kevésbé hitelezõ jelleggel dolgozik, inkább olyan kereskedõként, aki a valóság iránti érzékével át tud tekinteni egy pénzügyileg támogatott vállalkozást és aki ezt szakértelmével és tanácsadással kíséri. Az asszociatíve együttmûködõ vállalkozások kölcsönösen támogatják egymást. A gyümölcsözõ vállalkozások támogatják azokat, melyeknél a befektetett tõke csak késõbb válik gyümölcsözõvé. Az antropozófiának sok területen gazdasági eredményeket kell hoznia. Olyan vállalkozásokat kell életre hívni, melyek önmagukat hordozzák, munkatársaiknak megélhetést biztosítanak és a fennmaradó nyereségükkel szellemi vállalkozások deficitjét fedezik.” Arra a kérdésre, hogy hogyan kell az antropozófia értelmében vállalkozni, Steiner azt válaszolta, hogy ez egy értelmetlen kérdés. „Csak olyan vállalkozó tud megfelelõen mûködni, aki nem a szellemtudományt teszi vállalkozásának tartalmává, hanem aki szellemtudományosan iskolázott gondolkodásával tud tartalmat adni vállalkozásának.” A Waldorf-intézmények hatalmas gazdasági eredményeket hozhatnak a jövõben. Az ez iránti megértést kell felébresztenünk a gazdasági élet szereplõiben. Messzire látó és ítélõképes emberekre van szükség. Most szeretnék beszámolni egy magyarországi kísérletrõl. 2004. január 1-jén hárommilliós alaptõkével kft. formában megalakult egy cég. Az alapítók az alapítással egyidejûleg lemondtak a cég tulajdonjogáról, ezáltal megszûnt a tõke magántulajdona, átalakult használati tulajdonná. Így a cég vagyona nem eladható és nem örökölhetõ. A vállalkozás vezetõje teljes rendelkezési jogot kapott a cég mûködtetésére azzal a feltétellel, hogy a vállalkozás teljes adózott eredményét szellemi értékek támogatására, illetve szellemi vállalkozások finanszírozására kell fordítania, valamint a cég belsõ struktúráját a Rudolf Steiner által felfedezett szociális törvények szerint kell felépíteni és mûködtetni. Ez egy kis vállalkozás nyolc *

munkatárssal és kb. százötven milliós éves forgalommal. A munkatársak jövedelme semmilyen összefüggésben nincs munkateljesítményükkel, iskolai végzettségükkel, az eltöltött munkaidõvel. A munkabér a költségoldalról az eredmény oldalára került, és hitel-karakterrel a munkatársak megélhetését biztosítja. Ezzel a munkaközösségben megvalósult a teljesítmény és a jövedelem szétválasztása.* Most visszatérnék az elõadásom elején felvetett három problémához, a szervezeti, a financiális és törvénykezési problémákhoz, és két, Rudolf Steiner beszédeibõl kiemelt idézettel szeretném az elõadást befejezni. Az egyik 1920. szeptember 21-én hangzott el a stuttgarti Waldorf-iskola tanári konferenciáján: „…ha egy napon fel kellene adnunk a Waldorf-iskolát, ez azt jelentené, hogy az egész antropozófiai mozgalom elveszítené a talajt a lába alól. A Waldorf-iskolának a tulajdonképpeni tartalma révén kell sikerülnie, mert ez egy próba, egy feladat próbája. A Waldorf-iskola csak két módon mehet tönkre: elõször azáltal, hogy az iskola-törvény nem tûri el. Ez egy olyan tönkremenés lenne, amelyet ki lehet bírni. Másodszor tönkremehet az iskola, mert a világban nincs annyi megértés, hogy finanszírozná azt, amit mi csinálni tudunk. Ha azt mondhatjuk, hogy az iskola a finanszírozás nem-megértése miatt ment tönkre, akkor úgy ment tönkre, hogy mi fenn tudunk maradni. Harmadik lehetõséget nem lehet elgondolni. Mégis a harmadik lehetõség jött elõ az elmúlt napokban, hogy ugyanis a tanári kollégiumban nézeteltérések keletkeztek.” A Waldorf-iskolákat a nemzetiszocialista törvénykezés betiltotta. A Kommender Tag R.T. gazdasági nehézségek miatt 1924-ben likvidálni kellett. Steiner a felszámolás napján tartott beszédét így kezdte: „Azt a gondolatot temetjük el, amely a legszentebbek egyikeként lebegett elõttünk, hogy gazdasági vállalkozásokat alapítsunk a szellemi élet szolgálatára.” Reméljük, hogy a Steiner által említett harmadik lehetõség, hogy a belsõ konfliktusok felemésztik az iskolákat, nem fog bekövetkezni, és az asszociatív együttmûködésre létrehozott modell temetését feltámadás fogja követni.

2006-ban a cég és két másik intézmény részvételével megalakult az „Európai Közép” Szellemtudományos Egyesülés, amely lehetõséget ad további hasonló vállalkozások társulására, együttmûködésére.

SzG 2008/2

43

KÖRNYEZET KÖRNYEZET Ehrenfried Pfeiffer

A

MEZÕGAZDASÁGI KURZUS

Bevezetés Az alábbi írás Rudolf Steiner Mezõgazdasági Kurzus címû elõadássorozata angol nyelvû kiadásának elõszavaként jelent meg 1958-ban.

1922/23-ban Ernst Stegmann és más mezõgazdászok egy csoportja Rudolf Steinerhez fordult, hogy tanácsát kérjék a vetõmagok és számos termesztett növény esetében általuk tapasztalt, egyre fokozottabb degeneráció ügyében. Mit lehetne tenni, hogy kontrollálni lehessen ezt a hanyatlást, és javítani lehessen a vetõmagok és a táplálékok minõségét? Ez volt a kérdésük. A következõ szembeötlõ tényekre hívták fel Rudolf Steiner figyelmét: régen ugyanazon a földterületen húsz évig tudtak egyfolytában lucernát termelni. A húsz év eleinte kilenc, majd hét évre csökkent. Azután elérkezett az idõ, amikor komoly kihívást jelentett ugyanazt a terméshozamot fenntartani azonos parcellán négy vagy öt évig is. A farmerek régen képesek voltak ismételten felülvetni a földjeiket rizzsel, búzával, zabbal és árpával. Most pedig azt látják, hogy pár év múltán új fajtákat kell választaniuk. Az új fajták pedig zavarba ejtõ gazdagságban teremnek mindaddig, amíg rövid idõn belül ismét el nem tûnnek a színrõl. Egy második csoport a sokasodó állatbetegségek vonatkozásában fordult Dr. Steinerhez, mely betegségek listája a sterilitás problémájától a széles körben terjedõ száj és körömfájásig terjedt. Ebben a csoportban volt az állatorvos Dr. Joseph Werr, az orvos Dr. Eugen Kolisko és az újonnan megalapított Weleda (gyógyszer elõállító vállalkozás) munkatársi körének tagjai. Carl von Keyserlingk gróf még más területrõl is hozott problémákat. Azután Dr. Wachsmuth és a jelen írás szerzõje kiváltképpen a növények éterikus természetére és az éteri képzõerõkre vonatkozó általános kérdéseivel fordult Dr. Steinerhez. A növényi betegségekre vonatkozó kérdés ismételt felmerülésekor Dr. Steiner azt válaszolta a jelen írás szerzõjének, hogy a szó igazi 44

SzG 2008/2

értelmében a növények sosem betegszenek meg, „mivel azok az egészséges éterikus világ produktumai”. Inkább a környezet, különösen a talaj beteg körülményeitõl szenvednek; az úgynevezett növénybetegségek okai ebben az irányban találhatók. Ernst Stegmann abból a nézõpontból kapott speciális utalásokat, amelybõl kiindulva egy farmer meg tudja közelíteni a feladatát, és Dr. Steiner bemutatott néhány kezdeti lépést az új növényfajták termesztésére vonatkozóan, mintegy ösztönzésként a késõbb megalapított biodinamikus mozgalom irányában. 1923-ban írta le elõször Rudolf Steiner, hogy hogyan kell a biodinamikus komposzt preparátumokat elõállítani, egyszerûen megadva azok receptjét, mindenféle magyarázat nélkül – csak „ezt kell tenni, majd pedig azt”. Akkor Dr. Wachsmuth és én elõállítottuk az 500-as preparátum elsõ tételét. Ezt azután a svájci Arlesheimben lévõ „Sonnenhof ” kertjébe temettük el. A jelentõségteljes nap 1924 kora nyarán érkezett el, amikor az 500-as preparátum elsõ mennyiségét ismét kiástuk Dr. Steiner, Dr. Wegman, Dr. Wachsmuth, valamint néhány munkatárs és az én jelenlétemben. Ez egy napos délutánon történt. Elkezdtünk ásni azon a helyen, ahol az emlékezetünk, néhány jelzés segítségével, sejtette a keresésünk irányát. Ástunk egyre tovább. A realisták érteni fogják, hogy jóval több izzadság folyt le rólunk Dr. Steiner idejének elpocsékolása okán, mint a munkánk nehézsége miatt. Végezetül Dr. Steiner türelmetlenné vált és már fordult, hogy a szállásán egy öt órára megbeszélt találkozójára induljon. Ebben a pillanatban az ásó megcsikordult az elsõ tehénszarvon. Dr. Steiner visszafordult, egy vödör vizet kért és hozzáfogott, hogy bemutassa számunkra a szarvak tartalmának szétoszlatását a vízben, valamint

KÖRNYEZET a keverés helyes módját. Mivel a szerzõ sétabotja volt az egyetlen kéznél levõ keverõ alkalmatosság, azonnal használatba is került. Rudolf Steiner különösen nagy gondot fordított az energetizáló keverés bemutatására, a tölcsérek vagy kráterek formálására, és a keverés irányának hirtelen megváltoztatásával az örvények képzésére. Semmit sem mondott a kézzel, vagy egy nyírseprûvel való keverés lehetõségérõl. Rövid utasítások következtek, hogy hogyan kell a preparátumot kipermetezni a keverés befejezése után. Ezután Dr. Steiner a kert fölött végzett kézmozdulataival jelölte ki, hogy milyen nagyságú az a terület, amelyet permetezésbe be lehetett vonni. Ilyen volt az az alkalom, amelyet egy világméretû mezõgazdasági mozgalom születési órájának jelölünk. Ami akkor mély benyomást tett rám, és még sokakat gondolkodóba ejthet, az volt, ahogy ez a lépésrõl lépésre való kidolgozás illusztrálta Dr. Steiner praktikus munkamódszerét. Sosem indult ki elõvételezett absztrakt dogmákból, hanem mindig a konkrét helyzet adott tényeivel foglalkozott. Olyan csíraszerû hatóerõ volt az utalásaiban, hogy néhány mondat vagy rövid bekezdés gyakran elegendõ volt, hogy megalapozzon a mezõgazdászok vagy tudósok számára egy egész életre vonatkozó munkát; a mezõgazdasági kurzus teljes egészében ilyen példa. Az utalásainak a tanulmányozását ezért aligha lehet eléggé alaposan végezni. Nem megfejtenie kell azokat valakinek, hanem egyszerûen szó szerint követnie. Dr. Steiner egyszer azt mondta egy megértõ mosoly kíséretében, egy másik, nagyon súlyos helyzetben, hogy az emberek kétféle típusa kötelezte el magát az antropozófiai munka mellett: az idõsebbek, akik megértettek mindent, de nem kezdtek ezzel semmit, és a fiatalabbak, akik alig értettek valamit, vagy egyáltalán semmit, de a javaslatokat azonnal bevitték a gyakorlatba. Mi szemlátomást a fiatalabbak ösvényét tapostuk a mezõgazdasági mozgalomban, mely minden tudását a tapasztalat nehéz iskolájában adta át számunkra. Csak most áll tisztán elõttünk a Rudolf Steiner által adott új mezõgazdasági impulzus teljes képe, annak ellenére, hogy még mindig meszsze vagyunk attól, hogy kimerítsünk minden benne rejlõ lehetõségét. A jelenlegi eredmények csak az elsõ lépések. Minden nap új tapasztalatokat hoz, és új perspektívákat nyit elõttünk. *** Közvetlenül 1924 elõtt Keyserlingk gróf komoly munkát folytatott, hogy rávegye Dr.

Steinert egy mezõgazdasági kurzus megtartására. Mivel Dr. Steiner el volt árasztva munkával, utazásokkal és elõadásokkal, hétrõl hétre halogatta a döntését. A rettenthetetlen gróf ekkor elküldte unokafivérét Dornachba, azzal a rendeléssel, hogy táborozzon le Dr. Steiner küszöbénél mindaddig, amíg határozott ígéretet nem kap a kurzus megtartására. Ezt végül is megkapta. A mezõgazdasági kurzus 1924. június 7-tõl 16-ig tartott, Keyserlingk gróf és grófnõ vendégszeretõ otthonában Koberwitzban, közel Breslauhoz (1). Ezt további konzultációk és elõadások követték Breslauban. Nekem magamnak távol kellett maradnom a kurzusról, mivel Dr. Steiner megkért, hogy maradjak otthon segíteni egy komoly beteg ápolásánál. „Írni fogok és elmondom önnek, hogy mi történt a kurzuson”, mondta Dr. Steiner vigasztalóan. Sosem kerített sort arra, hogy írjon, kétségtelenül a feléje irányuló hatalmas igény miatt; ez érthetõ – és habár nehezen, de – elfogadható volt. Dornachba való visszatérésekor azonban lehetõség nyílt az általános helyzet megbeszélésére. Amikor azt kérdeztem, hogy az új módszert kísérleti alapokon kell-e indítani, azt válaszolta: „A legfontosabb dolog, hogy a mezõgazdasági preparátumaink jótéteményét elérhetõvé tegyük a lehetõ legnagyobb területek számára az egész földön, annak gyógyulása érdekében, valamint hogy a föld terményeinek tápláló minõsége minden tekintetben javuljon. Ez kell, hogy legyen a mi elsõdleges célunk. A kísérletek késõbb jöhetnek.” Nyilvánvalóan arra gondolt, hogy a javasolt módszert azonnal alkalmazni kell. Ezt annak a beszélgetésnek a hátterében lehet megérteni, amit Dr. Steinerrel útközben folytattam Stuttgartból Dornach felé, röviddel azelõtt, hogy a mezõgazdasági kurzusra sor került. Az ezoterikus élet egyfajta elmélyítésének a szükségességérõl beszélt, és ehhez kapcsolódva említett bizonyos hibákat, melyek tipikusan fellelhetõk a szellemi mozgalmakban. Akkor én megkérdeztem, „Hogyan történhet, hogy a spirituális impulzus, különösen a belsõ iskolázás, amelyre ön folyamatosan ad ösztönzéseket és útmutatásokat, oly kevés gyümölcsöt terem? Miért jutnak az érintett emberek a szellemi tapasztalás oly kevés bizonyítékához, minden erõfeszítésük ellenére? Miért van az, mind között a legrosszabb, hogy az akarat a tettre, hogy megvalósuljanak ezek a szellemi impulzusok, olyan gyenge?” Különösen aggódtam, hogy a kérdésre azt a választ kapom, hogy miként tud valaki hidat építeni a szellemi életben való aktív részvételhez és a spirituális SzG 2008/2

45

KÖRNYEZET törekvések kivitelezéséhez anélkül, hogy elveszítse a helyes ösvényt a személyes ambíciók, illúziók és kicsinyes féltékenykedések miatt; mivel ezek voltak a Rudolf Steiner által megnevezett fõ belsõ akadályok. Ekkor jött a gondolat-provokáló és meglepõ válasz: „Ez egy táplálkozási probléma. A táplálékok manapság nem biztosítják a megfelelõ erõket, amelyek szükségesek a szellemnek a fizikai életben való manifesztálódásához. A híd többé nem építhetõ fel a gondolkodásból az akarat és a cselekvés felé. A tápláléknövények többé nem tartalmazzák azokat az erõket, amelyekre az embereknek szükségük lenne ehhez.” Egy táplálkozási probléma amely, ha megoldódna, lehetõvé tenné a szellem számára, hogy manifesztálódjon és realizálódjon az emberi lényben! Ennek a háttérben érthetõvé válik, miért mondta Dr. Steiner, hogy „a biodinamikus komposzt preparátumok jótéteményét elérhetõvé kell tenni, amilyen gyorsan csak lehet az egész föld lehetõ legnagyobb területei számára, a föld gyógyítása érdekében.” Ez a megfelelõ fénybe helyezi a koberwitzi mezõgazdasági kurzust, mint bevezetést a spirituális, kozmikus erõk megértéséhez, amely révén azok ismét hatékonnyá válhatnak a növényi világban. A módszer elterjesztésének módjairól és lehetõségeirõl való megbeszélés során, Dr. Steiner egyben arról is beszélt, hogy a preparátumok és az egész módszer kedvezõ hatása „mindenkinek, minden farmer” számára alkalmasak – más szavakkal, nem csupán egy kis, speciálisan privilegizált, kiválasztott csoportnak. Ezt különösen ki kell hangsúlyozni, ha arra a tényre tekintünk, hogy a kurzusra csak gazdálkodók, kertészek és tudósok nyertek bebocsátást, akik egyaránt rendelkeztek gyakorlati tapasztalattal és szellemtudományos, antropozófiai háttérrel is. Ez utóbbi alapvetõ annak megértése és értékelése tekintetében, amit Rudolf Steiner elõadott, de a biodinamikus módszer minden farmer által alkalmazható. Fontos ezt kijelenteni, mert késõbb sokan jutottak arra a következtetésre, hogy csak antropozófusok gyakorolhatják a biodinamikus módszert. Másfelõl valóban igaz, hogy a biodinamikus praktikum felfogása fokozatosan egy egészen új perspektívát nyit a világban, és a gyakorlói elsajátítanak és alkalmaznak egyfajta ítéletet a biológiai – értsd élõ – folyamatokkal és tényekkel való foglalkozás során, amely eltér a többnyire materialista gazdálkodókétól; õk a természet erõinek dinamikus játékát követik egy magasabb fokú érdeklõdés és tudatosság mellett. 46

SzG 2008/2

De az is igaz, hogy számottevõ különbség van a módszer puszta alkalmazása és a munkában való kreatív részvétel között. Kezdetben a tényleges gyakorlat közvetlenül kapcsolódott a mozgalom szellemi centrumának, a Dornachi Goetheanum Természettudományos Szekciójának a munkájához. Amikor a gyakorlatban tevékenykedõk viszszajuttatták oda az eredményeiket és kérdéseiket, ebbõl származott annak forrása, kreatív, gyümölcsöt termõ eleme. A „biodinamikus mezõgazdasági módszer” elnevezés nem Dr. Steinertõl származik, hanem attól a kutatói körtõl, akik az új gondolati irányok gyakorlati alkalmazásában voltak érdekeltek. A mezõgazdasági kurzusban, melyen körülbelül hatvan személy vett részt, Rudolf Steiner alapvetõen új gondolkodásmódot fejtett ki a föld és talaj, valamint az éterikus képzõerõk, az asztrálisés énmûködés természetének kapcsolatáról. Különösen arra mutatott rá, hogy a talaj, a növények és állatok egészsége attól függ, hogy a természetet ismét kapcsolatba hozzuk a teremtõ kozmikus, formáló erõkkel. A gyakorlati módszert, amelyet a talaj, a trágya és a komposzt kezelésére adott, és különösen a biodinamikus komposzt preparátumok készítésének módszerét, mindenekelõtt arra szánta, hogy a természeti erõk újra megelevenítését szolgálják, melyek a modern mezõgazdálkodás révén hanyatlásnak indultak. „Ezt el kell érni a valódi gyakorlatban” mondta nekem Rudolf Steiner. Megmutatta, hogy milyen fontos a számára, hogy a Szellemtudományos Fõiskola kéz a kézben együtt járjon a valódi életgyakorlattal, amikor egy másik alkalommal arról beszélt, hogy kívánatos lenne, ha a Fõiskola tanárai pár év tanítás után (három év volt az említett periódus) a következõ három éves periódusban külsõ munkákkal foglalkoznának, így ezzel a váltogatással soha nem esnének ki a valós élet feltételeivel és kihívásaival való kapcsolatból. Azok, akiket inspirált a mezõgazdasági kurzus, most mind gyakorlati mind pedig tudományos területen tovább munkálkodnak ezen a feladaton; elsõsorban gondolok Guenther Wachsmuthra, Keyserlingk grófra, Ernst Stegmannra, Erhard Bartschra, Franz Dreidaxra, Immanuel Vögelére, M. K. Schwarzra, Nikolaus Remerre, Franz Rulnira, Ernst Jakobira, Otto Ecksteinre, Hans Heinzere, és másokra, akik az idõ múlásával a mozgalomhoz kapcsolódtak, beleértve az elsõ állatorvost, Dr. Werrt. A biodinamikus mozgalom a gyakorlatban tevékenykedõk és a Goetheanum Természettudományos

KÖRNYEZET Szekciójának együttmûködése révén fejlõdött ki. Az idõk során elterjedt Ausztriában, Svájcban, Angliában, Franciaországban, az észak-európai államokban és az Egyesült Államokban is. Ma nincs a világnak olyan területe, ahol ne mûködne együtt valaki aktívan ezzel a vállalkozással. *** A biodinamikus gondolkodási irányzat és a kémiai beállítottságú mezõgazdasági gondolkodás ütközött össze egymással a világ két ellentétes pólusa felõl a mezõgazdasági kurzus létrejöttének idejében. Az utóbbi irányzat alapvetõen Justus von Liebig nézõpontján alapult. Ez az elmélet azt vette tényként, hogy a növények kizárólag az úgynevezett növényi „táplálóanyag szükségletnek” megfelelõen vesznek fel anyagokat a talajból. Az egyoldalú mûtrágyázási teória, amely nitrogén-foszfor-kálium-kálcium növényi szükségletben gondolkodik, ebbõl a felfogásból ered, és ez a teória még a mai napig uralja az ortodox tudományos mezõgazdasági gondolkodást. Azonban Liebiget egy igazságtalanság érte. Õ maga a kétségét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a „N-P-K” teória alkalmazható lenne minden talajra. A növények hiánytünetei sokkal nyilvánvalóbbak voltak a humuszban szegény talajoknál, mint azoknál, amelyek bõségesen el voltak látva azzal. A következõ idézet felébresztheti a gyanút, hogy Liebig nem volt olyan kemény materialista, amilyennek a követõi beállították. Azt írta: „Szervetlen erõk kizárólag szervetlen anyagokat nemzenek. Az élõ testeken dolgozó magasabb erõkön keresztül, amelyeknek a szervetlen erõk csak szolgáik, anyagok létesülnek, amelyek élõ minõségekkel gazdagon ellátottak és teljesen eltérnek a kristályoktól.” És tovább: „Kozmikus feltételek szükségesek a növények mûködéséhez, melyek a Napból származó fény és hõ.” Rudolf Steiner adta meg a kulcsot ezekhez az „élõ testekben mûködõ magasabb erõkhöz és kozmikus feltételekhez”. Azáltal oldotta meg Liebig problémáját, hogy kereken visszautasította a növényi élet pusztán anyagi szemléletét. Karakteres spirituális bátorsággal és tökéletes elõítélet mentességgel haladta meg azt és tette meg a következõ lépést. És ekkor érdekes helyzet alakult ki. A tisztán materialista gondolkodási irányzat híveit, akik egykor késztetve érezték magukat, hogy elutasítsák a Rudolf Steiner által folytatott progresszív gondolkodást, arra kényszerítették a tények, melyekre a talajbiológiai kutatások derítettek fényt,

hogy végezetül mégis tegyenek egy további lépést. A tények, amelyeket 1924-34 között a biodinamikus körök felismertek – a talajélet jelentõsége, a Föld mint élõ organizmus, a humusz szerepe, a humusz minden körülmények között való fenntartásának szükségessége, illetve annak felépítése amennyiben hiányos – mindezek közös ismeretekké váltak. A felismert biológiai, organikus törvények ekkor hozzáadódtak a növények talajt alkotó anyagoktól való korábban felismert kétségtelen függõségéhez. Nem kell mondanunk, hogy a biodinamikus módszer biológiai aspektusa ekkor általánosan elfogadottá vált; a célt ezzel talán elértük. Ám ami a növényi összefüggéseket irányító tényezõket, a talaj struktúrát, a biológiai kártevõ elleni védelmet és az elõrehaladást, mely a humusz szerepének a megértése révén jött létre, az energiaforrások és a képzõerõk egész kérdéskörét – más szóval a növényi élet kozmikus aspektusát – illeti, ezek visszhang nélkül maradtak. Míg a biológiai gondolkodásmódot, materialista egyoldalúsággal, de elfogadták, addig a dinamikus oldalra vonatkozó megértés, melyet Rudolf Steiner úttörõ utalásai tettek lehetõvé, még mindig hiányzik. 1924-tõl számos tudományos publikáció látott napvilágot, melyeket az elsõ tapogatózásoknak tekinthetünk ebben az irányban. A növekedést szabályozó faktorokra, az úgynevezett növekedésserkentõkre, enzimekre, hormonokra, vitaminokra, nyomelemekre és bio-katalizátorokra vonatkozó tanulmányokra utalunk. De ezek a tapogatózások materiális területen maradtak. A tudomány elõre haladt addig a pontig, ahol az 1:1 millióhoz, vagy még inkább az 1:100 millióhoz arányú hígítások okoznak anyagi hatásokat, és ez már nem tartozott a fantasztikum és a kétely birodalmába. Ezek a kutatások már nem találkoznak azokkal a hitetlenkedõ mosolyokkal, amelyek a biodinamikus komposzt preparátumok alkalmazását kísérték annak idején, mivel ezek az 1:10-tõl az 1:100 millióig terjedõ hígítások már teljesen felfoghatók a tudományos gondolkodás jelenlegi állapota számára. A fotoszintézis – értsd: az élõ növényi sejtekben történõ anyagfelépítés - folyamatának feltárása révén merült fel az (nap, fény, hõ és hold) energia hatásának problémája; más szavakkal a kozmikus energiaforrások kémiai és materiális körülményekké és energiákká való átalakulásának problémája. Ennek kapcsán idézzük W. R. Williams a Szovjet Tudományos Akadémia tagjának Mezõgazdasági alapelvek címû könyvét, melyet 1952ben írt: „A mezõgazdaság feladata a kinetikus SzG 2008/2

47

KÖRNYEZET napenergia, a fényenergia transzformálása az emberi táplálékban tárolt potenciális energiává. A mezõgazdasági ipar alapvetõ nyersanyaga a nap fénye.” És tovább: „A fény és hõ esszenciális feltételei a növényi életnek, és ennek következtében a mezõgazdaságnak. A fény az a nyersanyag, amelybõl a mezõgazdasági termékek képzõdnek, és a hõ az az erõ, amely a gépezetet – a zöld növényt – mûködteti. Mindkét nyersanyag, illetve energia tartalékolását biztosítani kell. A napsugarak dinamikus energiája a zöld növények révén átalakul a szerves anyagok anyagi formájában lévõ potenciális energiává. Így a mi elsõdleges konkrét feladatunk a folyamatos szerves anyag elõállítás, annak érdekében, hogy az emberi élet energiáját tároljuk.” És még tovább: „A négy alapvetõ faktort két csoportra választhatjuk szét az eredetük szerint: a fény és hõ kozmikus faktorok, a víz és a növényi táplálék terresztriális faktorok. Az elõbbi csoport a bolygóközi ûrbõl származik…” És ismét: „A kozmikus faktorok – fény és hõ – közvetlenül hatnak a növényre, míg a terresztriális faktorok csak egy közvetítõ (anyagon) keresztül hatnak.” Láthatjuk, hogy a könyv szerzõje a kozmikus és terresztriális faktorok egybemûködésére vonatkozó tudást a mezõgazdaság tudományának fõ tárgyaként kategorizálja, elõtérbe helyezve a szerves anyagot (humusz), majd második helyre téve a mezõgazdasági termelés tényezõinek a sorát. Ezt az írást 1952-ben publikálták. 1924-ben Rudolf Steiner jelezte a növekedési folyamatokhoz kapcsolódó kozmikus erõk közvetlen és közvetett értelemben vett tudatos megértésének szükségességét, ezáltal felszabadítva az anyagi, pusztán földi elkülönülés alól a növény természetére vonatkozó, érvényben lévõ felfogást; kizárólag az ilyen megértésen keresztül válhat lehetõvé, hogy ezek a gyógyító és építõ erõk ismét erõvel telítõdjenek és képessé váljanak megállítani a hanyatlást. Dr. Steiner azt mondta nekem: „A szellemtudománynak meg kell találnia az útját a praktikus élet felé a század közepéig, különben az ember és természet egészségének kimondhatatlan mértékû károsodása elkerülhetetlenné válik.” *** A kutatási munkánk azzal kezdõdött, hogy megkíséreltünk reagenseket találni az éterikus erõkhöz és utakat próbáltunk találni a mûködésük kimutatására. Dr. Steinertõl javaslatokat kaptunk, melyek késõbb a szerzõ kristályosítási mód48

SzG 2008/2

szerében öltöttek testet. Ezután az volt a szándékunk, hogy tovább haladjunk a materialista felfogás gyenge pontjainak feltárása felé, és megcáfoljuk annak felfedezéseit a saját kísérleti módszerünk révén. Ez azt jelentette, hogy a fizikai anyagokkal kapcsolatos kísérletek során egzakt analitikai módszereket alkalmaztunk, és azokat tovább fejlesztettük egy finomabb szintig. Egyszerre szándékoztunk kvantitatív és kvalitatív módon dolgozni. Az egyetemi éveim alatt például gyakorlatommá vált, hogy az elkövetkezõ idõszak javasolt egyetemi kurzusainak listáját Rudolf Steiner elé vittem, hogy útmutatását kérjem a tárgyak kiválasztásában. Egy alkalommal arra sarkallt engem, hogy párhuzamosan két – nem, három – fõ tárgyat, a kémiát, fizikát és botanikát vegyem fel, mindegyik egyenként naponta hat órás elfoglaltságot igényelt. A tény kapcsán, hogy egy napban nincs annyi óra, amennyi elegendõ lenne ezekhez, egyszerûen azt válaszolta, „Ó, ön meg fogja ezt oldani valahogy.” Ismét és ismét a praktikus cselekvés és laboratóriumi munka irányába vezette a dolgokat, távol maradva a pusztán teoretikustól. Az ilyen jellegû tanácsok folyamatosan a tudatomban voltak az évtizedekig tartó munkák során, amelyek ezekbõl származtak. Ezek arra vezettek engem, hogy ne csak a laboratóriumban dolgozzam, hanem alkalmazzam is ennek az új személetnek az alapelemeit mezõgazdasági projektek kivitelezése révén, egyszerre biodinamikus és gazdasági értelemben is. Dr. Steiner ragaszkodott ahhoz a kurzusaim kiválasztásánál, hogy a tudomány mellett politikai-gazdasági elõadásokat is hallgassak, mondván „Üzletszerûen, profitérdekelt módon is kell dolgoznia, különben nem lesz eredményes.” Gazdaságtan, kereskedelem történet, ipartudomány, még tömegpszichológia is, és más ilyen tárgyak szerepeltek a javaslatai között, és amikor egy kurzus véget ért, Dr. Steiner elvárta, hogy beszámoljak azokról. Ezek alkalmával nem csak meghökkentõ jártasságot mutatott a különbözõ speciális területeken, hanem – ami sokkal meglepõbb volt – rendkívüli módon ismerte a különbözõ professzorok módszereit és karakterét. Például azt mondta, „X professzor egy különösen briliáns ember, széleskörû ideákkal, de gyenge a részletes ismeretekben. Z professzor egy valódi eleganciával rendelkezõ, ezüsttorkú szónok. Nem kell mindent elhinnie, amit mond, de önnek alaposan meg kell ragadnia az elõadásának a módszerét.” Ezen és sok más tanács révén világossá vált, mit kell tenni a biodinamikus módszer fejlesztése

KÖRNYEZET érdekében. Volt a gyakorló gazdálkodóknak egy nagy csoportja, akiknek az volt a feladata, hogy a gazdasági vállalkozásukban vigyék keresztül a módszert, annak érdekében, hogy felleljék a preparátumok legmegfelelõbb alkalmazási módját, megállapítsák milyen vetésforgó építi fel a humuszt ahelyett, hogy tönkretenné, és kifejlesszék legjobb növénytermesztési és állattenyésztési módszereket. Évekbe tellett, mire az alapideákat lefordították a praktikum nyelvére. Mindezeket a gyakorlat kemény iskolájában próbálták ki, míg végül kialakult a tanítható és tanulható módszer teljes képe, amelyet bármely farmer nyereséggel alkalmazhat. A talajkezelés problémája, a vetésforgó, a komposztkezelés módja, az idõtényezõ figyelembevétele a marhatenyésztés során, gyümölcsfakezelés, és sok más tényezõ lett kidolgozva kizárólag a gyakorlatban az évek során. Ezután következett az agrártudománnyal való megbírkózás problémája. A laboratóriumi és szántóföldi kísérletek tényeket és megfigyelési anyagot biztosítottak. Ekkor láttam hasznát a technikai és kvantitatív-kémiai iskolázottságnak, amelyet Dr. Steiner rótt rám. Ez volt az a terület, ahol a kémiai talaj- és táplálóanyag teória hiányossága és gyengesége a legszembeszökõbben kiütközött, és ahol ma – több mint harminc év után – láthatóvá vált a kozmikus erõk létezésének felismerése és az egzakt tudomány közötti híd felépítésének lehetõsége. Az elsõ lehetõség az ortodox felfogás kemény felszínének az áttörésére az úgynevezett nyomelemek koncepciója körül összegyûlt felfedezésekbõl származott. Dr. Steiner már 1924-ben rámutatott ezeknek a finoman eloszlatott anyagi elemeknek a létezésére az atmoszférában és más helyeken, és hangsúlyozta közremûködésük jelentõségét az egészséges növényi fejlõdésben. De továbbra is nyitott kérdés maradt, hogy azok a gyökereken keresztül a talajból szívódnak fel, avagy a növények a leveleken és más szerveken át az atmoszférából veszik fel azokat. A korai harmincas években a színképanalízis kimutatta, hogy majdnem minden nyomelem jelen van az atmoszférában 10-6-tól 10-9-ig terjedõ arányban. A tény, hogy a nyomelemek felszívódnak a levegõbõl, a Tillandsia usneoides-el (szakállbromélia; ford.megj.) való kísérletek során vált bizonyossá. Ma már gyakorlattá vált Kaliforniában és Floridában, hogy cinket és más nyomelemet nem a gyökereken keresztül, hanem a levelekre permetezve juttatnak a növénybe, mivel ezek a nyomelemek onnan sokkal hatékonyabban szívódnak fel.

Felfedezték, hogy az egyoldalú ásványi trágyázás csökkenti a talaj és a növények nyomelem tartalmát és – sokkal jelentõsebb –, hogy a nyomelem pótlás egyáltalán nem javítja az így pótolt nyomelemek növények általi felvételét. A cink 1:10 millió arányú jelenléte (vagy hiánya) döntõ fontosságú, mivel egy narancsfa ennél a mennyiségnél egészséges gyümölcsöket terem. Ám az 1924-1930 közötti idõszakban a biodinamikus preparátumokat kigúnyolták, „mivel a növényeket nem lehet befolyásolni magas hígításokkal.” Itt egyedül a cinket nem csak azért említjük, mert ennek a nyomelemnek a magas hígításával való kezelés különösen alapvetõ számos növénynél mind az egészség, mind pedig a terméshozam tekintetében, hanem mivel ez a nyomelem rendkívül gyakori a gombákban. Rudolf Steiner magyarázata egy érdekes kapcsolatra utal, amely teljesen csak egy jelenleg folyó kísérlet fényében érthetõ meg. A következõt olvassuk a Mezõgazdasági kurzusban: „… Ártalmas paraziták mindig gombafajták növekedéséhez társulnak, …bizonyos növénybetegségeket okozva, és más károsodási formákat létrehozva. … Bárki megfigyelheti ezt, ha a mezõ gombával van ellepve. Ekkor elvégezhetõ az az érdekes kísérlet, hogy megfigyeljük, van-e akár csak egy kicsit is gombával ellepett terület a farm közelében, a gomba, köszönhetõen a baktériumokkal és más parazitákkal való rokonságának, távol tartja azokat a farmtól. Gyakran elõfordul, hogy a gombával így ellepett mezõ távol tart mindenféle kártevõt.” A gomba típusú organizmusok magukba foglalják az úgynevezett fungi imperfecti-ket (konídiumos gombák csoportja; a ford.megj.), és olyan botanikai alakulási formákat, mint az actinomycesek és streptomycesek, amelyekbõl bizonyos antibiotikumok származnak. Azt találtam, hogy ezek az organizmusok egy egészen speciális szerepet játszanak a humusz kialakulásában és annak lebomlásában, és hogy bõségesen jelen vannak a biodinamikus trágyákban és komposzt preparátumokban. A preparátumok szintén bõségesen tartalmazzák a legtöbb fontos nyomelemet, mint amilyen a molibdén, kobalt, cink és másokat, amelyek jelentõségét már kísérletileg bizonyították. Nos, különös helyzetet fedeztünk fel a talajokkal kapcsolatban. A rendelkezésre álló növényi tápanyagok analízise azt mutatta, hogy ugyanaz a talaj a tesztek során a különbözõ évszakokban egészen más képet mutat. Sõt, a tesztek nem csak évszak variációkat, hanem napi változásokat is mutattak. Ugyanaz a talajminta SzG 2008/2

49

KÖRNYEZET önmagához képest gyakran nagyobb periodikus változást mutatott, mint amit a kísérletbe vont szomszédos talajhoz képest találtunk, pedig az egyik gazdag, a másik szegény talaj volt. A szezonális és napi ingadozásokat egyébként a földnek a bolygórendszerhez viszonyított relatív helyzete befolyásolta; más szóval a bolygórendszer az ingadozások kozmikus oka. Továbbá az is bebizonyosodott, hogy a napszak vagy évszak befolyásolta a tápanyagok oldhatóságát és hasznosulását is. Számos jelenség, amely megfigyelhetõ a növények és állatok életmûködéseiben (pl: belsõ elválasztás, hormonok) ilyen hatások alá vannak vetve. Az oxálsav koncentrációja a bryophyllum (elevenszülõ; ford.megj.) leveleiben az idõ haladtával óramûszerûen emelkedik és csökken egy azonos nap során. Habár ebben és sok más tesztben esetében a tápanyagok mennyisége, amelyekkel a növényeket tápláltuk, azonos volt, a növények anyagtartalmának növekedése és csökkenése nagyon markánsan a fényritmus és ciklus változásának megfelelõen alakult. Joachim Schultz, a Goetheanum kutató munkatársa, akinek az élete sajnos eléggé rövidre szabott volt, kezdte vizsgálni Dr. Steiner azon fontos utalását, hogy a fény reggel és este növekedést serkentõ, míg délben és éjszaka növekedést gátló hatással bír. Amikor Schultz kísérleteit vizsgáltam, teljesen lenyûgözött a tény, hogy a növényeknek, azonos tápanyagoldaton nevelve, teljesen más az anyagi összetétele, függõen a rájuk ható fényritmustól. Ez például igaz volt a nitrogénre. Növények a reggeli vagy esti órákban a fényre téve erõteljesebben növekedtek az elõnyös nitrogénhatás miatt, míg a déli vagy éjszakai órákban megvilágítva hanyatlottak vagy hiánytüneteket mutattak. Ez volt az az út, amely kísérleti úton tárta fel azt a tényt, hogy a fény, a hõ és különösen a naperõk úgynevezett „kozmikus” mûködése uralkodik az anyagi folyamatok felett. Ezek a kozmikus erõk irányítják az anyagi változásokat. Hogy mikor és milyen irányban jelentkeznek, és milyen mértékben és formában befolyásolják a növényi növekedést, ez mind a kozmikus konstellációk és a mögöttük álló erõk függvénye. A fotoszintézis területén végzett jelenlegi kutatások olyan felismeréseket hoznak, amelyek még a materialista kutatók szemét is fel kell hogy nyissa ezekre a folyamatokra. Ezen a területen is Rudolf Steiner tekinthetõ annak az úttörõnek, aki kikövezte az utat egy új megközelítésû kutatás számára. Lehetetlen egy ilyen terjedelmû írásban kitérni minden olyan jelenségre, amely már feljegyzésre került, mivel ez egy egész könyvet igényelne. De 50

SzG 2008/2

többé már nem lehetséges, hogy a kozmikus erõk hatását tagadjuk, mint „puszta babonát”, mióta a talajélet metabolikus funkciói, a növényekben lévõ nedvek emelkedés és csökkenése, és különösen a gyökérszférában történõ folyamatok fiziológiai és biokémiai összefüggései ismertté váltak. *** Egy korábbi természetszemlélet, amely részben a misztériumhagyományon, részben egy ösztönös tisztánlátáson alapult – egy szemlélet, amely Arisztotelész és tanítványa Theophrastus idejébõl ered, és amely folytatódott Albertus Magnus és a késõ középkori „szignatúra tan” idejében – tudatában volt annak, hogy összefüggés áll fenn bizonyos kozmikus konstellációk és különbözõ növényfajok között. A konstellációk teremtõ pillanatok, az általuk befolyásolt fajok differenciálódnak és változatos növényi formák létesülnek. Ha valaki észleli, hogy a kozmikus ritmusoknak ugyanilyen szignifikáns hatása van a metabolikus folyamatokra, a belsõ elválasztási mûködésekre, a növényi nedvek emelkedésére és csökkenésére, azok nyomására (turgor), már csak egy kis lépés marad hátra egy jövõbeli tudatos kutatás megvalósítására, amely el fogja érni ezeknek a kreatív konstellációknak a kísérleti megragadását. Rudolf Steiner számos munkatársa már bemutatta a képzõerõk meghatározó hatását az olyan kísérletekben, mint L. Kolisko kapilláris filterpapír tesztje, Pfeiffer, Krüger, Bessenich, Selawry és mások növényi és kristályosítási tesztje. Rudolf Steinernek a növénytermesztésre vonatkozó tanácsai speciális feladatot adtak. Az ezen a területen végzett kutatásokat a szerzõ és más munkatársak (Immanuel Vögele, Erika Riese, Martha Kuenzel és Martin Schmidt), egykor együttmûködésben vagy egymástól függetlenül végezték. A kreatív kozmikus konstellációk alapfelfogásából kiindulva az feltételezhetõ, hogy az eredeti kreatív ösztönzõ erõ minden alfajban lassan kimerül és elapad. Ennek az originális impulzusnak a képzõerõi növényrõl növényre tovább adódnak az öröklési áramban bizonyos szervek révén, mint amilyenek a kromoszómák. Az egyoldalú anyagelvû trágyázás fokozatosan gátolja az eredeti erõk mûködését, és a növények elgyengülését eredményezi. A vetõmagok minõsége leromlik. Ez volt az eredeti probléma, amely Rudolf Steiner elé került, és a biodinamikus mozgalom létrehívása lett a válasz. A feladat a növény megújítása volt, amelyre mint kozmikus mûködések által befolyásolt erõ-

KÖRNYEZET rendszerre tekintettünk a természet egészének figyelembevétele mellett. Rudolf Steiner jelezte, hogy számos növény, amelyet „megerõszakoltak”, abban az értelemben, hogy elszakították kozmikus eredetétõl, már olyan messze jár a degenerálódás útján, hogy a század végén a szaporítása kérdésessé válik. A búza és a burgonya az említet növények között voltak, de olyan más gabonák is, mint a zab, árpa és a lucerna ugyanehhez a körhöz tartoztak. Utakat vázoltunk melyeken a kultúrnövények „kimeríthetetlen” rokonaiból új fajták tenyészthetõk ki erõteljes magokkal. Ezt a munkát kezdi siker koronázni; a búzafajt már kitenyésztettük. Martin Schmidt jelentõs kísérletet folytatott, amelyet még nem publikált, hogy meghatározza a magvak elhelyezkedési ritmusát a kalászon, és különösen a tápláléknövények és tenyésznövények magjainak növekedése közötti különbségekre akart rámutatni. Rudolf Steiner alapján, alapvetõ különbség van a két típus között, az egyik õsszel érik, közel a télhez, a másik pedig a nyárhoz közel. A biokémikusok egyszer majd képesek lesznek igazolni ezt a különbséget materiálisan a fehérjék anyagi struktúrájában, aminosavakban, foszfolipidekben, enzim rendszerekben és így tovább, a modern kromatográfiai módszer segítségével. A búza degenerálódása megerõsített tény. Még abban az esetben is, ha a talaj megfelelõ, a fehérje tartalma csökken; a vörös búza esetében a fehérje tartalom 13%-ról 8%-ra esett az Egyesült Államok bizonyos területein. A burgonyatermelõk a megmondhatói milyen nehéz vírus- és kártevõmentes burgonyát termeszteni, nem is beszélve az ízletességrõl. A biodinamikusan termesztett búza megtartja magas fehérjetartalmát. A burgonyatermesztésre vonatkozó ígéretes munkát sajnos elpusztította az elmúlt háború és más zavaró tényezõk. Biodinamikus nézõpontból szemlélve a kártevõk jelentik az egyik legérdekesebb és legtanulságosabb problémát. Amikor a biológiai egyensúly felborul, degenerációk jönnek létre; kártevõk és betegségek ütik fel a fejüket. A természet maga felszámolja a gyengéket. A kártevõkre ezért úgy kell tekintenünk, mint a természet figyelmeztetésére, hogy az eredeti erõit elpocsékoltuk és bûnt követtünk el az egyensúlya ellen. Hivatalos becslések szerint az amerikai mezõgazdaság ötezer millió dollárt költ terméskiesésben arra, hogy ne vegye figyelembe ezt a figyelmeztetést, és további ötven millió dollárt arra, hogy visszaszorítsa a rovarkártevõket. Az emberek kezdik felismerni, hogy rovarirtó mérgek nem oldják meg a problé-

mát, különösen mivel az irtott kártevõk közül néhánynak sikerül új, sokkal ellenállóbb típusokat létrehozni. Az egyik legelõrehaladottabb kísérlet során (Albrecht of Missouri) megállapítást nyert, hogy az egyoldalú trágyázás károsítja a növényi sejtekben a fehérje-szénhidrát egyensúlyt, károsodnak a fehérjék és a növényi levelek viaszbevonata, és a növények „ízletesebbé” válnak a rovarkártevõk számára. Keserû megállapítás az, hogy a rovarmérgek csak „megõrzik” a haldokló természet egy részét, de nem állítják meg az alapvetõ halálfolyamatokat. Tapasztalt rovarszakértõk, akik tanúi voltak a kémiai kártevõvédelem és az azzal összefüggõ egészségügyi problémák kudarcának, biológiai ellenõrzésrõl kezdenek beszélni. Ám egy amerikai kutatóbázis megállapításai alapján, a biológiai kontroll csak akkor lehetséges, ha semmilyen mérget sem használnak és megkísérlik a természet egyensúlyának helyreállítását. A Mezõgazdasági kurzusban olyan indikációk vannak, amelyekben Rudolf Steiner rámutat arra, hogy az egészség és ellenálló képesség a biológiai egyensúlynak és az ahhoz társuló kozmikus faktoroknak a mûködései. Ez egy további evidenciája annak, hogy mennyivel megelõzte a korát ez a szellemtudományos, goetheánista gondolkodási út. A szerzõ teljesen tudatában van annak a ténynek, hogy ez az ismertetés csak egy kis részét érinthette mindazon kérdéseknek a teljességének, amelyeket Rudolf Steiner tárt fel az új mezõgazdasági módszerével. Tudatában van annak is, hogy más munkatársak egészen másként, és a munka egészen más nézõpontjairól írtak volna. Ezeket az oldalakat ezért az õ szándékaikkal egyetértésben szükséges olvasni: mint egyetlen ablakon át való kitekintést egy olyan házból, amelynek rengeteg ablaka van.

Jegyzetek: 1.

Geisteswissenschaftliche Grundlagen zum Gedeihen der Landwirtschaft; GA327 (Magyar nyelven A mezõgazdálkodás gyarapodásának szellemtudományos alapjai címen jelent meg a Genius Kiadó gondozásában, 1997-ben.)

Fordította: Tóth Márk

SzG 2008/2

51

HÍREK HÍREK A SZABAD GONDOLATOK HÁZA

ÕSZI PROGRAMJAI

2008. október 18-19. (szombat, vasárnap)

Thomas Meyer elõadása A tizenkét világnézet és az antropozófia Elõkészületként ajánljuk a “Der menschliche und der kosmische Gedanke” ciklus tanulmányozását GA 151 vagy TB 748

2008. okt. 31 – nov. 1-2 (péntek délután, szombaton egész nap és vasárnap délig)

Werner Kuhfuss és Mervi Mensikkala hétvégi kurzusa az Árnika Központ Gödöllõ) és a Szabad Gondolatok Háza közös rendezésében

A rendezvényre elõzetes jelentkezés alapján várunk érdeklõdõket. Résztvevõk max. létszáma: 25 fõ. Jelentkezési határidõ: 2008. szeptember 30. A jelentkezéseket a beérkezés sorrendjében fogadjuk el. Részvételi díj: 5000 Ft (nem tartalmazza a szombaton a helyszínen megvásárolható ebéd költségeit).

52

SzG 2008/2

D r. H a u s c h k a

Természetes ápolás az igényes, érett bõr számára

Kozmetikumok

Negyvenéves kor után a bõr veszít vitalitásából. A nedvességet már nem tudja olyan jól megkötni, ezáltal egyre szárazabbá válik és veszít rugalmasságából. Ennek következménye a ráncosodás. Alábbhagy a faggyú- és verejtéktermelés, ezzel együtt a bõr védõ funkciója is, ami gyakran a külsõ hatásokkal szembeni érzékenység fokozódását eredményezi. Az új Dr.Hauschka Regeneráló készítmények alátámasztják a bõr saját aktivitását és segítik vitalitásának, természetes szépségének megõrzésében. - Dr.Hauschka Regeneráló szérum - Dr.Hauschka Regeneráló krém - Dr.Hauschka Intenzív kúra 04 - Dr.Hauschka Intenzív kúra 05 A zsírmentes Regeneráló szérum feszesíti és vitalizálja a bõrt, melyhez kisimító, felépítõ nappali ápolásként kapcsolódik a Regeneráló krém. A Dr.Hauschka Intenzív kúra 04 és 05 kiegészíti az érett bõr ápolását, ha az elveszítette egyensúlyát, és normalizáló impulzusra van szüksége. Az Intenzív kúra 04 kisimítja és vitalizálja, az Intenzív kúra 05 pedig harmonizálja és erõsíti a bõrt a változás korában (a klimaktérium idején).

A folyóirat ára: 600 Ft