1Móz 1,2 A föld kietlen és puszta lett

1Móz 1,2 A föld kietlen és puszta lett „A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.” Bevezetés Az olvasott igeversben sok olyan kérdés van, amely felmerülhet azokban, akik az Igét olvassák. „A föld pedig kietlen és puszta vala…” Vajon így került ki Istennek a kezéből? Ilyennek teremtette? Ha ilyennek, akkor miért, és ha nem ilyennek, akkor miért lett ilyen? Olvastuk tovább azt, hogy Isten Szelleme ott lebegett a vizek felett. Vajon véletlen lenne, hogy Isten Szelleme a Bibliában itt van először említve? Éppen ilyen körülmények között, hogy egy kietlen, puszta, sötét, vízzel elborított, kaotikus föld felett lebegett? Természetesen a legfőbb kérdés számunkra az: ez az igevers mit üzen ma nekünk. Egyetlen Ige sem azért van megírva, hogy az emberi kíváncsiságot kielégítse – hogy volt, mint volt a múltban -, hanem mindig azért üzen Isten valamit, mert általa Önmagát akarja megismertetni velünk: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és a kit elküldtél, a Jézus Krisztust” (Jn 17,3). 1.) Milyennek teremtette Isten a földet? Milyen is volt ez a föld? Az 1. versben azt olvastuk: „KEZDETBEN teremté Isten az eget és a földet.” A zsidóknál évezredek óta olvassák a törvényt és a prófétákat. Be van osztva minden napra, hogy melyik szakaszt kell az Igéből olvasni. Amikor az Úr Jézus Krisztus annak idején elment a zsinagógába, és átnyújtották neki az Ézsaiás-tekercset, felnyitotta azon a helyen, ahol az volt írva: „Az Úrnak Lelke van én rajtam, mivelhogy felkent engem…” (Luk 4,18). Arra a napra éppen ez a szakasz volt kijelölve. Akkor ezt mondta: „Ma teljesedett be ez az Írás a ti hallástokra” (Luk 4,21). A Bibliának az 1. verse, egy teljesen külön szakasz. Azon a napon csak ezt az egyetlen verset olvassák: „KEZDETBEN teremté Isten az eget és a földet. Az Ige más verseiből is világosan látszik, hogy miután kikerült Isten kezéből a Föld és az ég - vagy az egek -, az a teremtésnek egy lezárt eseménye volt. (1) Milyen volt a föld? Istennek az Igéje ezek után nem sokat mond erről, szinte semmit. Ami a 2. versben olvasható, hogy a föld milyen volt, lehetetlen dolog az, hogy olyannak teremtette volna Isten. Kietlen és puszta volt, - a héberben ez úgy van: „tohú vávohú”, azaz kietlen és puszta. Ezen kívül sötét volt. Hadd álljak meg mindjárt a sötétségnél! Istenről az van megírva a János első levele 1. részének 5. versében: „…Isten világosság és nincsen ő benne semmi sötétség.” Amikor Isten ezen a kaotikus földön elkezdett munkálkodni, az első, amit tett: „…Legyen világosság…” (1Móz 1,3). Jakab levele 1. részének 17. versében azt olvassuk: „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá, a kinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka.” A világosságok Atyja Isten, „…az Isten világosság és nincsen ő benne semmi sötétség” (1Jn 1,5). Krisztus által teremtett, mert látjuk, hogy a KEZDET, ez Krisztus. Krisztusról pedig meg van írva: „Én vagyok a világ világossága: a ki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága”(Jn 8,12). Lehetetlen, hogy az Ő kezükből egy sötét föld kerüljön ki! (2) Isten kietlennek és pusztának teremtette a földet? „A föld pedig kietlen és puszta vala…” Ez a kifejezés, hogy kietlen és puszta, „tohú vávohú”, a 2. versen kívül még kétszer fordul elő az egész Szentírásban, és mind a két igevers ítéletről beszél. Az egyik Edomnak az ítéletéről, hogy „tohú vávohú”-vá teszi Isten az ő földjét, kietlenné és pusztává a bűnei, a felfuvalkodottsága miatt; a másik pedig Izráel ítéletéről. Előfordul még egy helyen a Szentírásban, nem a „tohú vávohú”, csak a „tohú”, azaz a kietlenség, az Ézsaiás próféta könyve 45. részének 18. versében: „Mert így szól az Úr, a ki az egeket

teremté; Ő az Isten, a ki alkotá a földet és teremté azt és megerősíté; nem hiába teremté azt…” Itt van ez a „hiába”, hogy nem „tohú”-nak teremté. Nem kietlennek, nem üresnek: „… hanem lakásul alkotá: Én vagyok az Úr és több nincsen!” Ezekből az Igékből is látszik, hogy a világosságok Atyjától, aki lakásul alkotta, teremtette a földet, nem így került ki, hogy kietlen, puszta, sötét és vízzel elborított, mert az Isten Szelleme lebegett a vizek felett. A vízzel elborítottság az ítéletnek a jele. Az új földön nem lesz többé tenger. Ott megátkozott sem lesz többé semmi! Ezen Igék alapján azt lehet mondani, hogy Isten nem ilyennek teremtette a földet: nem kietlennek, pusztának, nem sötétnek, nem üresnek, és nem ilyen kaotikusnak, hanem ilyenné lett! 2.) Miért lett ilyen ez a föld? Az előbb említettem, hogy az 1. vers egy teljesen különálló egység: „KEZDETBEN teremté Isten az eget és a földet.” Közben mi történt a földdel? Figyeljük meg, csak a földről mondja az Ige, hogy kietlen és puszta volt, az egekről nem! (1) Mi történt közben a földdel? Miért lett kietlen és puszta? Mi történt a földdel az 1. és a 2. vers között? Erről a Szentírás megint csak nagyon keveset beszél. Néhány Ige utal arra, hogy történt valami, ami miatt ilyenné lett. Ez a valami egy sátáni lázadás volt, amikor a bűn betört a mindenségbe. Amikor arról volt szó, hogy mi ennek az egész teremtettségnek a célja, és hová, merre vezet, akkor láttuk azt, hogy külsőleg a pusztulás és az ítélet felé megy. Ami látható, azt Isten mind megítéli. Az ég és a föld elmúlnak, de szellemileg egy határozott, jó cél felé megy, amikor Krisztus lábai alá kerül minden, és elvezeti a befejezésig, a tökéletességig. Mindjárt, mielőtt még ember lett volna, mielőtt még bármiről is szólna Isten Igéje - bármiről is azon kívül, hogy Isten teremtette az egeket és a földet -, megtörtént a bűnnek a bejövetele; a Sátánnak a lázadása, amely igyekezett mindent tönkretenni. Ennek így kellett lennie, mert „…a világosság a sötétségben fénylik…” (Jn 1,5). Ilyen körülmények között tudta Isten igazán megmutatni: Ő tényleg szeretet; Ő bölcsesség; Ő az irgalomnak az Atyja; milyen Ő igazából: amikor Ellene támadt a Sátán, amikor Ellene támadnak az emberek, amikor fellázadnak Ellene és bejön a bűn, a sötétség, a káosz. Ebben és a következő igeversekben is az tűnik ki: milyen a mi Istenünk; milyen a mi Atyánk! Nem hagyja magára ezt a kaotikus földet; főleg nem az embert, aki ugyanilyen mélyre süllyedt, mint a föld, hanem Isten Szelleme ott lebeg a vizek felett, és ott lebeg a mi életünk felett is! (2) Hogyan történt a sátáni lázadás? „E gúnydalt mondod Babilon királya felett…”(Ézs 14,4). Amiről itt szó van, az Babilon királyáról szól. Tudjuk azt, hogy amikor a Szentírás Babilonról beszél, Babilon mögött egy szellemi hatalom van. Végig a Szentírásban, amikor Babilonról van szó - egészen a Jelenések könyvéig -, mögötte ott van egy sátáni hatalom. Az Ézsaiás próféta könyve 14. részének 6. versében azt olvassuk: „A ki népeket vert dühében szüntelen való veréssel…”. Igaz, Babilon, mint földi ország és hatalom, abban az időben sok népet megvert. Elsősorban a Babilon királya mögötti sátáni hatalmat és szellemiséget kell alatta érteni, amely mind a mai napig népeket ver dühében. Népeket fordít egymás ellen, embereket nyomorít meg. „Kevélységed és lantjaid zengése a sírba szállt ...” (Ézs 14,11). Aki kevély! Ez a sátáni szellem egy kevély szellem, aki mindig uralkodni akar mások fölött. A 12. verstől különösen fontos az Ige mondanivalója: „Miként estél alá az égről fényes csillag, hajnal fia!? Levágattál a földre, a ki népeken tapostál! Holott te ezt mondád szívedben: Az égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet, és lakom a gyülekezet hegyén messze északon. Felibök hágok a magas felhőknek, és hasonló leszek a Magasságoshoz”. Na, ez a sátáni lázadás! Nyilvánvaló, hogy itt már elsősorban nem Nabukodonozorról, a babiloni királyról van szó - bár ő is felfuvalkodott, hiszen ez a szellemiség befolyásolta, de aztán ő megalázkodott, ismerjük Dániel könyvéből -, hanem a Sátánról, aki mögötte van. Ő e világnak a fejedelme: minden pogány birodalom, minden pogány hatalom, minden király mögött ő áll. Az ő szívében született ez meg: „Az égbe megyek fel, az

Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet… Felibök hágok a magas felhőknek, és hasonló leszek a Magasságoshoz” (Ézs 14,13-14)), hogy mindenek fölé emelkedjék, hogy ő legyen az Isten. Ezt mondta az embernek is, hogy ha esztek arról a fáról, „…Bizony nem haltok meg…”, hanem „…olyanok lésztek, mint az Isten…” (1Móz 3,4-5). Olyannak lenni, mint Isten! A bűnnel ezt oltotta be a Sátán az ember szívébe. Ne helyezd magad Istennek a hatalma alá! Teljesítsd ki magad, emelkedj föl! Nem parancsol neked senki, te vagy magadnak az istene. Tudjuk, hogy ami most a keleti vallásokkal, agykontrollal, lazításokkal jön be, özönlik be országunkba, ugyanez a szellemiség: „lazítsd el magad”, és valahonnan a belsődből, a mélyből majd előjön valami. Te legyél magadnak az Istene! Erősödjél meg, fejezd ki magad, és kapcsolódj össze a mindenséggel! Majd onnan a magasból rád száll valami. Nem mondják, hogy Isten. Nem mondják, hogy szellem, hanem valami ebből a teremtett kozmoszból. Akkor hatalmas erők áradnak szét benned. Olyan leszel, mint az Isten. Ugyanez a szellem, és ugyanez a sötét hatalom az, amely az embert erre inspirálja: „Felibök hágok a magas felhőknek, és hasonló leszek a Magasságoshoz” (Ézs 14,14), kiteljesítem magam, nem érdekel senki. Én leszek magamnak az ura: sikeres leszek, gazdag leszek, nagy leszek, hatalmas leszek, nem számít nekem többet Isten vagy ember, mert én leszek a magam ura. Itt történt a sátáni lázadás. A 12. vers szerint: „miként estél alá az égről fényes csillag, hajnal fia!?” mindenek fölé akart emelkedni, de Isten ledobta, és ezt a földet jelölte ki működési területéül: „Miként estél alá az égről fényes csillag, hajnal fia!? Levágattál a földre, a ki népeken tapostál!" (Ézs 14,12). Amikor ide került a Sátán erre a földre, akkor lett „tohú vávohú”. Sötét és vízzel elborított. Ezékiel próféta könyve 28. részében egy másik királyról van szó, Tírus királyáról. Tírus királya mögött is ugyanez a sátáni szellem működött. „Embernek fia! mondjad Tírus fejedelmének: Ezt mondja az Úr Isten: Mivelhogy felfuvalkodott szíved és ezt mondtad: Isten vagyok én, Isten székében ülök a tengerek szívében, holott csak ember vagy és nem Isten, mégis olylyá tevéd szíved, minő az Isten szíve” (Ez 28,2). Tírus királya itt ember volt, közönséges halandó. Miért tette a szívét olyanná, amilyen Isten szíve? Mert a Sátán ezt munkálta benne, hogy fuvalkodjon fel, és mondja azt: „Isten vagyok én”. Ugye hallottunk már ilyet a történelemben? Nem is egyet! A királyok, a római császárok - sőt az előttük élő uralkodók is -, azt mondták: Isten vagyok! (Ilyen mostanában is előfordul!) Régen istenként is imádtatták magukat. A római császároknak pl. áldozatokat kellett bemutatni, templomokat kellett építeni. Most nem így mondják, de ugyanígy istenként imádtatják magukat. Ez a szellemiség. Azt olvassuk a 12. verstől: „Embernek fia! kezdj gyászéneket Tírus királyáról, és mondd néki: Így szól az Úr Isten: Te valál az arányosság pecsétgyűrűje, teljes bölcsességgel, tökéletes szépségben. Édenben, Isten kertjében voltál; rakva valál mindenféle drágakövekkel: karniollal, topázzal és jáspissal, társis-kővel és onixxal, berillussal, zafirral, gránáttal és smaragddal; és karikáid mesterkézzel és mélyedéseid aranyból készültek ama napon, melyen teremtetél. Valál felkent oltalmazó Kérub; és úgy állattalak téged, hogy Isten szent hegyén valál, tüzes kövek közt jártál. Feddhetetlen valál útaidban attól a naptól fogva, melyen teremtetél, míg gonoszság nem találtaték benned” (Ez 28,12-15). Nyilvánvaló, hogy ez az Ige nem emberről szól: aki az Édenben volt, akin az arányosság pecsétgyűrűje volt, aki tökéletes szépségben volt, aki felkent oltalmazó Kérub. Ez az Ige nem emberről szól, hanem szellemi hatalomról, amely mögötte állott. „Kereskedésed bősége miatt belsőd erőszakossággal telt meg és vétkezél; azért levetélek téged az Isten hegyéről, és elvesztélek, te oltalmazó Kérub, a tüzes kövek közül, Szíved felfuvalkodott szépséged miatt; megrontottad bölcseségedet fényességedben; a földre vetettelek királyok előtt, adtalak szemök gyönyörűségére. Vétkeid sokaságával kereskedésed hamisságában megfertéztetted szenthelyeidet; azért tüzet hoztam ki belsődből, ez emésztett meg téged; és tevélek hamuvá a földön mindenek láttára, a kik reád néznek. Mindnyájan, a kik ismertek a népek közt, elborzadnak miattad; rémségessé lettél, s többé örökké nem leszel!” (Ez 28,16-19).Ezek az Igék is beteljesednek majd a Jelenések könyve szerint a Sátánnal kapcsolatban. Azért idéztem ezt az Igét, hogy lássuk, hogy a Kérub, a Sátán - aki főangyal volt -, Isten előtt volt. Amikor a szívében felfuvalkodott, Isten fölé akart kerekedni, akkor levettetett a földre, a föld pedig kietlen és puszta lett.

(3) Néhány bizonyíték „A föld pedig kietlen és puszta vala…” A „vala” (volt) olyan héber szó, aminek az első jelentése általában „volt”. Itt azonban helyesebb a másodlagos jelentését alkalmazni, ami: „valamivé vált” vagy „lett”. Kietlenné és pusztává lett. (Hasonlóan pl. a következő helyekhez: „…Éva… lett anyja minden élőnek” (1Móz 3,20). „…az ember olyanná lett, mint mi közűlünk egy…” (1Móz 3,22). Az egész Szentírásban - amint már említettem - mindössze három helyen említi az Ige a „tohú vávohú” kifejezést és mindhárom esetben az ítélettel kapcsolatosan. Elolvasnám ezt a három Igét, először itt a Mózes első könyve 1. részének 2.versében: „A föld pedig kietlen és puszta vala…” A másik igehely az Ézsaiás próféta könyve 34. részének 11. verse. Ez a prófécia Edomról szól. „És örökségűl bírándja azt ökörbika, sündisznó: és gém és holló lakja azt, és fölvonják rá a pusztaság mérőkötelét és a semmiségnek köveit.” usztaság”-nak és „semmiség”-nek fordítja itt az Ige. A héberben az szerepel, hogy „tohú vávohú”. Ez lett Edom földjéből, mert haragszik rá az Úr, olvassuk az Ézsaiás könyve 34. részének 2. versében: „Mert haragszik az Úr minden népekre, és megbúsult minden ő seregökre; megátkozá, halálra adta őket." Emiatt „tohú vávohú”-vá lesz. A harmadik Ige a Jeremiás próféta könyve 4. részének 23. verse: „Nézek a földre, de ímé kietlen és puszta; és az égre, de nincsen világossága!” Nézek a földre: „tohú vávohú”. Mi miatt? „Bizony bolond az én népem: engem nem ismernek, balgatag fiak ők, és nem értelmesek! Bölcsek ők a gonoszra, jót cselekedni pedig tudatlanok!” er 4,22). Ennek a következménye, hogy Isten az ő földjüket is kietlenné és pusztává tette. Ilyenné lett tehát ez a föld! További három Ige még közelebbről elmondja, hogyan ítélt Isten akkor, amikor ez az első föld, amit Kezdetben teremtett, a Sátán idehelyezése folytán megromlott. Az első igehely, Péter második levele 2. részének 4. verse: „Mert ha nem kedvezett az Isten a bűnbe esett angyaloknak, hanem mélységbe taszítván, a sötétség lánczaira adta oda őket, hogy fenntartassanak az ítéltre…” Ez arról beszél, hogy vannak bűnbe esett angyalok, akiknek Isten nem kedvezett, hanem a mélységbe taszította, és a sötétség láncaira adta őket, hogy az ítéletre fenntartassanak: „setétség vala a mélység színén…” (1Móz 1,2). Sötétség láncaira adta őket, a mélységbe taszította. A másik Ige hasonló ehhez, a Júdás levelének 6. verse: „És az angyalokat is, a kik nem tartották meg fejedelemségöket, hanem elhagyták az ő lakóhelyöket, a nagy nap ítéletére örök bilincseken, sötétségben tartotta”. A harmadik Ige pedig Péter második levele 3. részének 5. és 6. verse: „Mert kész-akarva nem tudják azt, hogy egek régtől fogva voltak, és föld, mely vízből és víz által állott elő az Isten szavára; A melyek által az akkori világ vízzel elboríttatván, elveszett”. Itt van szó a vízről, hogy ez az első föld - amelyet Isten teremtett - vízzel lett elborítva, és úgy veszett el. Olvastunk Júdás levelében és Péter második levelében a sötétségről és a mélységről. Ezékiel - és Jeremiás próféta könyveiben pedig a „kietlen és puszta”-ságról. Így lett ez a föld az ítélet és a sátáni lázadás következtében mély, sötét, vízzel elborított, kietlen és puszta. 3.) Az Ige nem véletlenül említi itt először a Szent Szellemet Amikor olvasunk erről az Igében, akkor feltűnik valami: Isten Szelleme ott lebegett a vizek felett. Mindjárt, a Biblia első versében szó van Istenről és Jézus Krisztusról. „KEZDETBEN teremté Isten az eget és a földet” (1Móz 1,1). Ez a „KEZDETBEN” Ő, Jézus Krisztus. A második versben pedig a Szent Szellemről esik szó. A Biblia nem azzal kezdődik, hogy elkezdi bizonygatni, hogy van Isten, és filozófiai eszmefuttatásokba bonyolódik, hogy „ezért van, és azért van”. Ezt jó, hogyha megjegyezzük! Ha világi emberekkel beszélgetünk, és azzal kezdik: „de bizonyítsd be, hogy van Isten”, ez teljesen felesleges dolog. Az Ige ilyenekbe nem bocsátkozik bele. Tulajdonképpen minden ember tudja a szívében, hogy van Isten. Legfeljebb a szájával mondja, hogy nincs. „Ezt mondta a balgatag az ő szívében: Nincs Isten” (Zsolt 53,2). Ahogy olvastuk: „Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat” (Zsolt 19,2). „Mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent

dicsőítették őt, sem néki hálákat nem adtak; hanem az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívök megsötétedett” (Róm 1,21). A Mózes első könyve 1. részének 2. versében pedig a Szent Szellemről van szó. „Isten Lelke lebeg vala a vizek felett.” Amikor az az első világ, amelyet teremtett Isten, ami jó volt, szép volt, nem „tohú vávohú”, a Sátán lázadása folytán lett olyanná, de Isten ezt nem hagyta annyiban. Nem mondta azt, hogy: jól van, a föld ilyen, uralkodjék ott a Sátán, csinálja, ahogy akarja, én erről lemondtam, ez a kis földgolyó kikerült az én gondoskodásomnak a hatása alól, nem érdekel többé, hogy mi lesz velük. Nem azt mondta Isten, hanem Istennek a Szelleme ott lebegett e fölött a sötét föld fölött, és elkezdett egy munkát. A következő versekben le van írva az, amit úgy ismernek, hogy a „hatnapos teremtés”. Az tulajdonképpen nem teremtés már, hanem ennek a kaotikus földnek az újra emberi lakhellyé tétele, rendbehozatala, helyreállítása. A 104. zsoltár 30. versében a következő Igét olvassuk: „Kibocsátod a te lelkedet, megújulnak, és újjá teszed a földnek színét.” Ha Isten Szelleme ott van az ítélettel sújtott föld fölött, akkor azért bocsátotta ki az Ő Szellemét, mert újjá akarja azt tenni. Itt érkeztünk el most a számunkra legfontosabbhoz, hogy mit üzen ma Isten nekünk ebből a versből, ebből az Igéből. 4.) Mi ennek az Igének az üzenete számunkra ma? Ez az igevers hűen elmondja, hogy milyen ma is az ember. Ilyenek vagyunk, amíg Isten Szelleme újjá nem tesz! Kietlen és puszta, „tohú vávohú”. (1) Nem ilyenek voltunk, de ilyenekké lettünk Az van megírva a Prédikátor könyve 7. részének 29. versében: „Isten teremtette az embert igaznak; ők pedig kerestek sok kigondolást.” Ádám nem így került ki Isten kezéből, mint amilyennek mi születtünk. Igaz, tiszta, bűn nélküli, ártatlan volt. Megrontotta a Sátán a lázadásával ezt az egész földet, sőt nem csak a földet, mert a lázadása az égben kezdődött. Ezért mondja Jób könyvében: „…az egek sem tiszták az ő szemében…” (Jób 15,15). Ahogy a Sátán ezeket megrontotta, úgy rontotta meg az embert is. Nem ilyennek teremtett Isten bennünket, de ilyenekké lettünk! (2) Az ember is kietlen és puszta lett Minden ember érzi, hogy amikor gyermekkorban elindult ebbe az életbe és növekszik körülvéve szeretettel, szép reményekkel, mintegy ártatlan gondolkodással, tiszta szemmel és szívvel -, egyre jobban teljesedik ki benne a gonosz, amit örökölt az atyáitól. Egyre jobban nyilvánvaló lesz maga előtt is, hogy üres, kietlen és puszta, nemhogy a reményei beteljesednének, hanem minden kiég. Nem kies lesz, szép zöldellő, hanem kietlen, kiégett, szomjazó, elfásult, összetört és ezen kívül sötét. (3) Az ember is megsötétült Az ember egyre jobban belemerül - ahogyan nő - a gonoszságba és sötét cselekedetekbe: sötét utakba; sötét tanácsokba; egyre sötétebben látja a jövőt; egyre sötétebb lesz a tekintete; sötét lesz az arca; sötét lesz az egész ember. Azt mondja az Úr Jézus: „A test lámpása a szem. Ha azért a te szemed tiszta, a te egész tested világos lesz. Ha pedig a te szemed gonosz, a te egész tested sötét lesz. Ha azért a benned lévő világosság sötétség: mekkora akkor a sötétség?!” (Mt 6,22). Mennyi sötét tekintet van, mert sötét utakat jár az ember. Sötétben gondol ki dolgokat, és nem akarja világosságra hozni. (4) Az ember mélységekbe jutott Sötétté válik, és mély lesz, „… setétség vala a mélység színén…”. El sem tudjuk képzelni mekkora! Nem ismeri magát az ember, hogy milyen mélyen gyökerezik benne a bűn, hogy mi van az ember lelkének a mélységeiben. Nem nyugszik bele az ember a dolgokba, amit újabban a pszichológusok mindig kimutatnak. Igazából nem ismerjük, hogy mi van a lelkünk mélyén. Nem

ismerjük magunkat. Megdöbbentő mélységek jönnek hirtelen elő az emberből. Nem tudja honnan, nem gondolta, hogy benne van az a bűn. Miért nem ismerjük magunkat? A bűn olyan mélyen van, és az ember a bűnnel együtt olyan mélyre került, hogy nem is gondoljuk, csak amikor elő-előjönnek váratlanul, akkor döbbenünk meg. Hát ez vagyok én? Ez a másik ember? Mély, igen mély dolgok. A bűnözőben is a szíve mélyén ott van a vágy Krisztus után. Ez is igaz. Vágy valami jobb élet után, az is ott van a szíve mélyén, de ugyanannak a szívnek a mélyén ott van valami szörnyű sötétség, szörnyű megkötözöttség. Nem hiába mondja az Ige, hogy: ki ismerhetné az emberi szívet? Igazából csak Ő ismeri: „… az igaz Isten vizsgálja meg a szíveket és veséket” (Zsolt 7,10). Gonosz az és kicsoda ismerhetné azt! „Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet!” (Péld 4,23). Nem tudtuk megőrizni! Nem tudjuk, milyen mélységek vannak, és milyen mélyen vagyunk! Amikor egy ember nagy mélységben van, addig azt nem is tudja, mígnem felülről látja meg a maga helyzetét. Addig azt gondolja, hogy az a normális. Írtak egyszer egy kisfiúról, Árpikáról, akit nem neveltek sehogy. Az utca nevelte. Azzal „játszik” most, hogy becsenget idős emberekhez, akik kertes házban laknak. Amíg az idősek kicsoszognak a kapuhoz, hogy kinyissák azt, ő addig a kerítésen már át is ugrik, és mire visszaérnek, addigra már ki is rabolta a házat, mindennek hűlt helye van. 12-13 éves. Nagyon jó érzékkel találja meg a pénztárcát, a takarékbetétkönyvet, a gyűrűket és ékszereket rejtő kis ládikát. Ezt sportszerűen csinálja. Nincs lelkiismeret-furdalása, nem is tudja, mi az a lelkiismeret. Micsoda mélységek! Ide jutott az ember: sötét, mély, kietlen puszta, „tohú vávohú”. Összevisszaság! (5) Az embert elborítja az áradat Odáig jutott az ember, hogy érzi, ugyanaz a víz, ami elborította ezt a földet, egyszer csak őt is elborítja. Sejti, hogy a végtelenségig nem mehet így. Egy darabig megy, de egyszer el fog borítani az ár. Valahogy úgy, ahogy Jónás is érezte ezt, aki engedetlen volt Isten iránt. Elment egy másik útra, nem arra, amerre Isten vezette. Akkor Isten odarendelt egy halat, és amikor kidobták a hajóból, az bekapta. A következőképpen mondja Jónás próféta könyve 2. részének 4-7 verse: „Mert mélységbe vetettél engem, tenger közepébe, és körűlfogott engem a víz; örvényeid és habjaid mind átmentek rajtam! És én mondám: Elvettettem a te szemeid elől; vajha láthatnám még szentséged templomát! Körülvettek engem a vizek lelkemig, mély ár kerített be engem, hínár szövődött fejemre. A hegyek alapjáig sülyedtem alá; bezáródtak a föld závárjai felettem örökre!”. Ezt érzi az ember, hogy megy egy darabig, de egyre lejjebb süllyed. Lejjebb, a hegyek alapjáig, bezáródik a feje felett, mint egy zár. Ez a szennyes áradat elnyeli, a szenny habja, hullámai: és vége. „Elvettettem a te szemeid elől.” Kikerülök-e én valaha innen? Sok szívben megfogalmazódott ez, akik belementek a bűnnek a mélységeibe. Úgy összekuszálódott az életük - egyéni életük, házaséletük, társadalmi életük, lelkiismeretük -, minden olyan összevissza lett. Érzik, hogy egyszer ez a szennyes bűnáradat végez velünk, elborít, bezáródik felettem, és vége. Van-e még ebből kiút? (6) Az örömhír Itt jön az evangélium, az örömhír, hogy Isten Szelleme ott lebeg a vizek felett. Isten nem hagy magára senkit! Amíg még él az ember, amíg tart Istennek a kegyelme, nincsen olyan mélység, nincsen olyan szenny, nincs olyan összekuszált élet, ami felett ne lenne ott Istennek a kegyelme és szeretete. Isten Szelleme ott lebeg a vizek felett, és azt várja, hogy ebben a szörnyű, mélyre süllyedt állapotban egyszer az ember kiáltson fel Istenhez! Ne maga próbáljon kimenekedni belőle. Eleget próbált már maga, és a hínár - amiről itt szó van - a fejére szövődött. A hínárosnak az a tulajdonsága, hogy minél jobban, minél inkább akar az ember kimenekülni, minél inkább kapálódzik, annál jobban megfogja, annál jobban rátekeredik, és nem engedi, húzza le, süllyed el. Végre kiáltson Szabadító után, mert: „… mindaz, a ki az Úrnak nevét segítségül hívja, megtartatik” (ApCsel 2,21). Így volt ez Jónással is. „És könyörge Jónás az Úrnak, az ő Istenének a halnak gyomrából. És mondá: Nyomorúságomban az Úrhoz kiálték és meghallgata

engem; a Seol torkából sikolték, és meghallád az én szómat” (Jón 2,2). Dávid is beszél erről a 40. zsoltár 1-3 versekben: „Várván vártam az Urat, és hozzám hajolt, és meghallgatta kiáltásomat. És kivont engem a pusztulás gödréből, a sáros fertőből, és sziklára állította fel lábamat…” Még a Jónás próféta könyve 2. részének 8. verse: „Mikor elcsüggedt bennem az én lelkem, megemlékeztem az Úrról, és bejutott az én könyörgésem te hozzád…” Isten azt várja, hogy az ember, aki hátat fordít neki, aki előle menekül, forduljon Hozzá. Az Ézsaiás próféta könyve 45. részének 22. versétől azt olvastuk: „Térjetek én hozzám, hogy megtartassatok földnek minden határai… megszégyenülnek mindazok, a kik reá haragusznak.” Szóval, ilyen haraggal elfordult az ember az Úrtól, de azt mondja Jónás is, hogy nincs más út, az az Isten, akitől én elfelé futok, csak az az Isten tud segíteni. „Mikor elcsüggedt bennem az én lelkem, megemlékeztem az Úrról, és bejutott az én könyörgésem te hozzád, a te szentséged templomába” (Jón 2,8). A 7. vers még egyszer: „A hegyek alapjáig sülyedtem alá; bezáródtak a föld závárjai felettem örökre! Mindazáltal kiemelted éltemet a múlásból, ó Uram, Istenem!”. Ugyanazt tapasztalta meg Jónás is, amit Dávid. Én is megtapasztaltam, és még sokan mások is, hogy eljutott a könyörgésünk Istenig, és kiemelt a múlásból! Kiemelt abból a mélységből, amiről azt gondoltuk, hogy örökre végzett velünk. Kiemelt! „Mindazáltal kiemelted életemet a múlásból…” (Jón 2,7). Ezt Isten azért tehette meg velünk, mert az a Jézus Krisztus, akiben teremtette az eget és a földet, akiben fennáll; ez a Jézus Krisztus egyszer alászállt nagy mélységekbe: „…nem tekintette zsákmánynak azt, hogy ő az Istennel egyenlő, Hanem önmagát megüresíté, szolgai formát vévén föl… És mikor olyan állapotban találtatott mint ember, megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának halálig” (Fil 2,6-8). A keresztfán azt mondta: „Én Istenem, én Istenem! miért hagytál el engemet?” (Mt 27,46). Olyan mélységekbe ment, amelyek a pokolnak a mélységei, az Istentől való elhagyatottságnak a mélységei. Olyan mélységbe, amilyen mélységbe mi süllyedtünk! Egészen utánunk ment, és kiemelt abból! Befejezés Azt olvassuk még - és ezzel az Igével fejezném be – az Efézusiakhoz írt levél 4. részének 8. versétől: „Ezokáért mondja az Írás: Fölmenvén a magasságba foglyokat vitt fogva, és adott ajándékokat az embereknek. (Az pedig, hogy fölment, mit jelentene mást, mint hogy előbb le is szállott a föld alsóbb részeire? A ki leszállott vala, ugyanaz, a ki fel is ment, feljebb minden egeknél, hogy mindeneket betöltsön.)” (Ef 4,8-10). Krisztus, aki leszállott ezekbe a mélységekbe, ahová mi süllyedtünk, azért szállott le, hogy bennünket felvigyen magával, „feljebb minden egeknél”. A Szent Szellem ezt a munkát végzi, amikor ott „lebeg” az ilyen elrontott életek felett is. Krisztusra akar rámutatni, hogy Őbenne higgyenek, akiben Isten a mindenséget teremtette, és akiben fenntartja. Ő általa akar most is megtartani és fenntartani minden emberi életet, és kivonni a mélységből! Csak egyet vár, hogy szívből felkiáltson valaki: „Uram, légy segítségül!” Erre a felelet: „…mindaz, a ki az Úrnak nevét segítségül hívja, megtartatik” (ApCsel 2,21; Róm 10,13). Ámen. Debrecen, 1994. január 23.