1956. október 23. Ez a műsor 2009 őszén készült. A zsámbéki Keresztelő Szent János iskola 9. osztálya adta elő, írta és rendezte: Lukács Gabriella. A felhasznált zenéket az 1956 – Aki magyar… című rockoperából vettük, az énekkar Bródy János Ha én rózsa volnék és Zorán Apám hitte című dalát énekelte. (Zene szól, amíg az osztályok bejönnek a terembe: Sírodon a fénykép. A díszlet egy nagy bábos paraván, melynek két nyílását fekete kartonpapírral berácsoztunk, börtönhangulatot idéz. A versmondók mögött botos őrök állnak.) Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van, nemcsak a puskacsőben, nemcsak a börtönökben, nemcsak a vallatószobákban, nemcsak az éjszakában kiáltó őr szavában, ott zsarnokság van mert zsarnokság van az óvodákban, az apai tanácsban, az anya mosolyában, abban, ahogy a gyermek dadog az idegennek, ahogy, mielőtt súgtál, hátrafordultál, tányérban és pohárban, az van az orrba-szájban, világban és homályban, szabadban és szobádban, mintha nyitva az ablak s bedől a dögszag, mintha a házban valahol gázfolyás van, ha magadban beszélgetsz, ő, a zsarnokság kérdez, képzeletedben se vagy független, s mert minden célban ott van, ott van a holnapodban, gondolatodban,
minden mozdulatodban; mert ahol zsarnokság van, minden hiában, e dal is, az ilyen hű, akármilyen mű, mert ott áll eleve sírodnál, ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál. (Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról – részlet) (A narrátorok az előszínpadon ülnek egy kisasztal mellett, kávéznak. Mindvégig ezen a helyen maradnak.) Narrátor 1.: Tudod, mi az a csengőfrász? Narrátor 2.: Emlékszem! Amikor az 1950-es években becsengetett a postás, és hozta a hivatalos értesítést arról, hogy 24 órán belül az egész családnak ki kell költöznie a lakásból. Narrátor 1.: Rendőrségi teherautón vitték őket, kevés holmival. Vidékre kellett költözniük, más családok otthonába. Narrátor 2.: Az ott hagyott értékeket soha többé nem látták, a szépen, gondosan berendezett lakásukba idegenek költöztek be. Új lakóhelyüket másokkal is meg kellett osztaniuk, nehéz munkákat végeztek, rendszeresen ellenőrizték őket a rendőrök. Narrátor 1.: Persze, emékszel, sokakkal nem ez történt... (A színpadon két rendőr, bottal a kezében, és egy ajtót nyitó álmos lakó. A paravánt ajtóként használjuk.) Rendőr: Az Államvédelmi Hatóság nevében kinyitni! Lakó: De hát hajnali három óra van... Rendőr: Azonnal velünk jön! Lakó: De hát nem követtem el semmit! Rendőr: Le van tartóztatva! Gyerünk! Lakó: A családomtól elbúcsúzhatok? Rendőr: Nem! Hallgasson! Lakó: Nem lehetett tudni, mivel vádolnak, hiszen valóban nem tettem semmit. Biztos egy ismerősöm jelentett fel hamis váddal. Egy kihallgatás során maga a kihallgató tiszt ajánlotta fel a „választás” lehetőségét, ismerjem el, melyik bűncselekményt követtem el a felsoroltak közül. Megjártam a poklok poklát: a börtönben megaláztatások sora ért, megismertem a rabok sorsát.
Narrátor 1.:Emlékszel? Aztán elkezdődött, 1956. október 22-én, a Budapesti Műszaki Egyetemen, ahol egy gyűlésen vettünk részt, mi, a Műegyetem diákjai. Narrátor 2.: Még nem is sejtettük, hová vezet majd ez, csak kezdtük hinni, hogy mi is számítunk, így cselekvő, hittől és tettvágytól izzó hazafiak lettünk. Megfogalmaztuk a követeléseinket. (Minden mondatot egy-egy szereplő mond, a színpadon felállított paravánra egyenként feltűzik a követeléseket:)
Követeljük: A szovjet csapatok azonnali kivonását! Új kormányt Nagy Imre vezetésével! A bűnös vezetők leváltását, és bíróság elé állítását! Szabad, többpárti választásokat! Teljes vélemény-, szólás- és sajtószabadságot! A Kossuth–címer visszaállítását! A zsarnokság és az önkény jelképének, a Sztálin szobornak az eltávolítását! Március 15-e nemzeti ünneppé, október 6-a nemzeti gyásznappá nyilvánítását! Narrátor 1.:Aztán jött október 23-a, ekkor kitört a forradalom. Narrátor 2.: Emlékszel? Lelkesen kiabáltunk, és amerre mentünk, mindenki integetett. Az ablakokból zászlók szálltak alá, lyukasan, mert kivágták belőlük a címert. Egy néni egészen kihajolt az ablakon és teljes erejéből tapsolt. Narrátor 1.:A Lánchíd csak úgy rengett alattunk, mikor átmentünk rajta. Narrátor 2.: Figyeltem az embereket, ahogy megálltak a hídon a tüntetést nézve. „Gyertek velünk!” – kiabáltuk. Az arcokon tétovázást, örömet, riadalmat láttunk. Sokan tapsoltak. Narrátor 1.:A tüntetők tömege egyre nőtt. Végül a parlament lépcsőjénél kötöttünk ki. (Nemzetiszínű karszalagos fiatalok jelszavakat skandálnak, mindenkinek van egy-egy mondata, miközben újabb és újabb állóképbe állnak be a résztvevők. Egyenletes ritmusú zene szól.) Aki magyar – velünk tart! Most vagy soha! Ruszkik haza! Új vezetés, új irány, új vezetőket kíván! Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Dunába! Vesszen az önkény, éljen a törvény! Bem apó és Kossuth népe, menjünk együtt, kéz a kézbe! Munkás-paraszt gyerekek, együtt megyünk veletek! Szovjet sereg menjen haza, Sztálin-szobrot vigye haza! Ez a haza magyar haza, minden orosz menjen haza! Ruszkik haza! Ruszkik haza! Ruszkik haza! (Együtt mondják a tüntetők:) A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk! Ruszkik haza! Ruszkik haza! Ruszkik haza! (A színpadra katonák – sapkás szereplők – jönnek be. Lassított verekedés, mely állóképpel végződik.) Narrátor 1.: Még aznap, október 23-án este eldördültek az első lövések. Emlékszel? Narrátor 2.: Azokban a napokban láthattuk az utcán őrizetlenül hagyott ládákat, amik tele voltak papírpénzzel, és senki, de senki el nem vett belőle. Csak gyűlt a pénz, az elesett forradalmárok családjainak. Narrátor 1.: És a betört ablakú kirakatok? Ott volt az áru, hiánytalanul! Egy gyufaszálat nem lopott el senki!
(Egy fiú nemzetiszínű karszalaggal, és egy lány, kosárral. A kosárban ennivaló.) Karszalagos fiú: Jó napot! Szeretnék venni egy kis ennivalót. Kifliárus lány: Tessék, itt a friss kifli. Hagyja azt a pénzt! Sok szerencsét! Vigyázzon magára! Karszalagos fiú: De... Kifliárus lány: Ahogy elnézem, inkább én tartozom magának! Karszalagos fiú: Amióta tart a forradalom, elég fizetségnek a nemzetiszínű karszalag, se ételért italért, se szállásért senki nem fogad el egy fillért sem. Úgy bánnak velem, mintha a családjukhoz tartoznék... Narrátor 1.: Emlékszel, megalakult Nagy Imre forradalmi kormánya. Narrátor 2.: Néhány napot még ezután is várnunk kellett arra, hogy a rádió a forradalmárok kezébe kerüljön. (A bábos paraván egyik nyílása nincsen berácsozva, amögé áll a Bemondó.) Bemondó: Kedves hallgatóink! A Szabad Kossuth Rádió bemondóját hallják. Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon! Soha többé nem akarunk hazudni! Éljen a forradalom! Narrátor 1. Emlékszel, mindenfelé harcok nyomát láttuk. Narrátor 2.: És a fegyverropogás? Emlékszel erre a borzasztó hangra? (A Nemzetőrök középen ülnek a földön, beszélgetnek.) 1. Nemzetőr: A teret teljesen szétlőtték. Három vasúti kocsit letolattunk a pályaudvarról, az úttest macskaköveit felszedtük, barikádot építettünk . A sarokház és gyógyszertár mögötti ház is teljesen szét van lőve, az áruházig alig van ép ablak. A villamoshuzalok leszakítva, a járdán és az úttesten törmelék, üveg, szemét és rengeteg orosz tank. Borzalmas látvány. 2. Nemzetőr: Mi tegnap „csillaghullást” rendeztünk, vasfűrészekkel felfegyverkezve leszedtük mindenhonnan az épületek tetejét elcsúfító szovjet jelképeket, a vörös csillagokat. 3. Nemzetőr: Én Szabó bácsi szabadságharcosai közé tartozom. A szovjet tankok ellen szereztünk egy csomó lapostányért. Festékszóróval feketére festettük, és az érkező szovjet tankok elé raktuk a tányérokat a földre. Apám! Micsoda jó tréfa volt! A ruszkik aknának nézték őket, és beszorultak a szűk és meredek utcába! Persze Szabó bácsi előzőleg olajat öntött ott a macskakőre! Se megfordulni, se továbbmenni nem bírtak! Csúszott a lánctalp! Ezzel aztán befellegzett ennek a harckocsioszlopnak! Narrátor 1. Végül a szovjetek irtózatos erőket vontak össze Magyarországon. Narrátor 2.: Tankok végeláthatatlan sora, vér és szenvedés az utcákon. Persze, hogy emlékszem... Narrátor 1. Gyerekek, fiatalok védték a magyar szabadságot. Narrátor 2.: Emlékszem. Tizenévesek, még iskolába jártak. Huszonévesek, munkások, egyetemisták. (A karszalagosok összevissza ülnek a földön. A Szabadságharcos elkezdi a lelkesítő szöveget, majd karját nyújtva egyenként felsegíti a többieket. Ha elég sokan vannak a szereplők, akit már felállított, segíthet neki a társak „harcba hívásában”.) Szabadságharcos: A csontjaimban érzem, hogy napunk, a szabadság és függetlenség napja, az
emberi méltóság napja felkel majd az egész világon. Érzem, hogy az emberiség meg fogja találni magasabb rendű célját. Lehet, hogy beletelik egy kis időbe, és némi áldozatot is követel, de be fog következni. Nem bukunk el akkor sem, ha most elbukunk. Egy hitetlen világnak mutatjuk most meg, hogy mire képes az emberi lélek. Lehet, hogy egyesek kinevetnek, amiért fegyvertelenül tankokkal szállunk szembe, de a tankok nem tudják az emberi lelket legyőzni. Eszményeink újraélednek, mert örökéletűek! (A színpadon két csoport – sapkás rendőrök és karszalagos szabadságharcosok – egymással szemben helyezkedik el. Mindkét csoportnak van egy-egy vezetője, aki egy ritmusképletet tapsol, amit a saját csapata megismétel. Amelyik csoport tapsol, az előrefelé lép néhányat dobogva, míg a másik csoport hátrál, majd csere. Egyre rövidebbek a ritmusképletek, egyre gyorsabban cserélnek szerepet. A tapsjáték félbeszakad, kívülről botokat kapnak a sapkások, azokkal koppantanak egyszerre a földre. A karszalagosok összeesnek.) (A következő két verset a Narrátorok mondják úgy, hogy elhagyják a színpad elején lévő helyüket, és bejönnek a játéktérbe.) Ó, hányszor mondtuk kézlegyintve: „Ezek a mai gyerekek!”, Elfajzott korcsok, silányságok, Üresek, léhák, jampecek… Ezeknek már semmi sem szent, Mit nékik hit, eszmény, haza. Ezeket csak a szving érdekli, Ezeknek nincs egy jó szava. De aztán…aztán csodák jöttek, Soha nem látott hős napok, Mit mi megtenni sohse mertünk: A jampec fegyvert ragadott! Vagy, ha nem jutott, puszta kézzel Rohamozott meg tankokat, És hittel, vérrel égre írta: „Zsarnok! Az én hazám szabad!” Könnyes szemekkel vallom mostan: Hősök vagytok, nem Jampecek! Ősz fejem lehajtom halkan, Bocsájtsatok meg gyerekek... (Névtelen Szerző: Bocsájtsatok meg gyerekek) (Az énekkar elénekli a Ha én rózsa volnék… című dalt. Közben a színpadon fekvő karszalagosok előrejönnek és egymás mellé egy sorba lekuporodnak: mintha sírhalmokat látnánk.Ezek mellett mondja el a Narrátor a verset.) Mennyből az angyal menj sietve Az üszkös, fagyos Budapestre. Oda, ahol az orosz tankok Között hallgatnak a harangok. Ahol nem csillog a karácsony, Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. Szólj hangosan az éjszakából: Angyal, vigyél hírt a csodáról. Angyal vidd meg a hírt az égből, Mindig új élet lesz a vérből. Találkoztak ők már néhányszor – a gyermek, a szamár, a pásztor – Az alomban, a jászol mellett, Ha az élet elevent ellett, A csodát most is ők vigyázzák, Leheletükkel állnak strázsát, Mert Csillag ég, hasad a hajnal, Mondd meg nekik – mennyből az angyal. (Márai Sándor: Mennyből az angyal menj sietve – részlet) (Lezárásként az énekkar elénekli az Apám hitte... című dalt. Amíg kimennek az osztályok a teremből, szól a Ruszki Iván című zene.)
