15

ELTE BTK Asssziriológiai és Hebraisztikai Tanszék / MTA Judaisztikai Kutatóközpont

Komoróczy Géza

AZ ÓKORI KELET TÖRTÉNETE Késő-ókor – kora-középkor 2004/05, I. (őszi) félév HB-131, HBN-031 ASN-161b TÖ-212a

Péntek du. 14:00–15:30

III. (HÁZI) DOLGOZAT 04/11/15

Tudni valók és megjegyzések1 Feladat: szövegelemzés (az alábbi két rendelet összehasonlító tartalmi elemzése) (1) Galerius tolerancia-rendelete (i. sz. 311): Lactantius, Az üldözők halála / De mortibus persecutorum, 34 // Euszebiosz, Hisztoria ekklésziasztiké / Egyháztörténet, VIII, 17,3-10 (2) Constantinus mediolanumi edictuma (i. sz. 313): Lactantius, Az üldözők halála / De mortibus persecutorum, 48 // Euszebiosz, Hisztoria ekklésziasztiké / Egyháztörténet, X, 5,2-14 Magyar fordítások: Lactantius, De mortibus persecutorum: (Lucius Caecilius Firmianus) Lactantius, “A keresztényüldözők halála”, in: Az isteni gondviselésről (De mortibus persecutorum) (Prométheusz könyvek, 6) (Budapest: Helikon Kiadó, 1985) (Adamik Tamás fordítása) Euszebiosz, Hisztoria ekklésziasztiké: Euszebiosz, Egyháztörténete (Ókeresztény írók, 4) (Budapest: Szent István Társulat, 1983) (Baán István fordítása) Borzsák István, szerk., Római történeti chrestomathia (Ókori történeti chrestomathia, 3) (Budapest: Tankönyvkiadó, 1963), p. 276, no. 121 (Galerius); p. 276–278, no. 122 (Constantinus) (Borzsák István fordításai) Borhy László, szerk., Római történelem. Szöveggyűjtemény (Osiris tankönyvek) (Budapest: Osiris Kiadó, 1998), p. 73 skk., no. 1.47 (Constantinus); p. 75 sk., no. 1.48 (Galerius) (Adamik Tamás fordításai) (újabb kiadások is)

ELNEVEZÉSEK. “Dreikaiseredikt”: a kifejezés három császára: Galerius, Constantinus, Licinius. Az eredeti okmányon Lactantius közvetett utalása (c. 35) szerint rajta volt Maximinus Daia neve is, de nyilvánvaló, hogy őt Euszebiosz mellőzte, ezért csak “három császár”. Egyébként amikor Euszebiosz általában beszél az edictumról (Egyháztört., VIII, 16,1), szavai úgy értendők, hogy valamennyi augustus nevében lett kiadva. Euszebiosz némely kéziratában Licinius neve is hiányzik (vö. Baán megjegyzését a fordításhoz, p. 545 sk., 80. j.). (Mindkét törlés tudatos lehetett: a két érintett császár keresztény-üldözése miatt; Liciniushoz ebben a vonatkozásban lásd Euszebiosz, Egyháztört., X, 8.) Az eredeti, teljes sorrend (a rangidősség szerint!): Galerius, Maximinus Daia, Constantinus, Licinius. – Másképp: “Tolerancia-rendelet” vagy “Galerius palinódiája”. A tolerantia szó Lactantiusnál (c. 36; nem Galerius rendeletének szövegében!) ezt jelenti: “megtűrés”, tehát sokkal szűkebb értelme van, mint a XVII. század óta a politikai irodalomban (John Locke, Epistola de tolerantia, 1689). A “visszavonás” szó a tartalomra utal (palinódia: gör. ‘vissza-éneklés’ / “visszavonás”). – “Mediolanumi edictum”: Mediolanum ma Milano. Constantinus és Licinius augustus és Licinius augustus itt adták ki a rendeletet. SZERZŐINK, akik az edictumokat fenntartották, mindketten Constantinus személyes környezetéből valók. Az africai származású Lactantius keresztény volt, mint latin tanító került Nikomédeiába, a keresztényüldözések idején elvesztette állását, majd végül i. sz. 317-ben Constantinus császár akkor ca. 10 éves legidősebb fiának (Crispus, aki később caesar lett, majd Constantinus i. sz. 326-ban kivégeztette) lett a nevelője Trierben (Hieronymus / Szt. Jeromos, De viris illustribus, c. 80). Művét a kinevezése körüli években, esetleg már i. sz. 314/315-ben írhatta. Euszebiosz (260/265–339/340) Caesareában az akkori püspök, Pamphüliosz titkára volt, és Órigenész hagyatékának gondozásával foglalkozott, a keresztény-üldöző Galerius Pamphülioszt kivégeztette, őt börtönbe vetette, i. sz. 311-ben szabadult, Caesarea püspökévé választották (i. sz. 313). Az ókori kereszténység nagy történetírója, a császár quasi-hivatalos életrajz-írója volt (Vita Constantini, i. sz. 337). (Constantinust egy Euszebiosz nevű püspök keresztelte meg, közvetlenül a halála előtt; bizonytalan, de lehetséges, hogy ez ő volt, de esetleg számításba jöhet a hasonló nevű nikomédeiai püspök is.) Az Egyháztörténet-et (a mű utolsó könyveit) az i. sz. 320-as évek legelején (biztosan még Crispus kivégzése előtt) zárhatta le. 1

A dolgozatokban elvártnál sokkal bővebben.

1

A SZÖVEGEK. Az eredeti nyelv mindkét szöveg esetében a latin. Euszebiosz expressis verbis említi, hogy latinból fordított szöveget ad (Egyháztört., VIII, 17,11; X, 5,1). (NB: Constantinus nem tudott görögül; majd a nikaiai zsinaton is tolmácsot kellett igénybe vennie a beszédéhez.) Galerius edictumának Euszebiosznál teljesebb szövege található, mint Lactantiusnál: ő közli (az alább említendő kihagyásokkal) a teljes császári protokollokat (/ titulatura: a titulus-ok sorozata) is (Egyháztört., VIII, 17,3-4). A két rendeletnek, persze, máshol / más módon nem maradtak fenn példányai, de valójában kiterjedtek a birodalom egészére. Lactantius Galerius edictumáról: “általános érvényű türelmi rendelet” (c. 36). A RENDELETEK KIADÁSÁNAK KÖRÜLMÉNYEI. Az edictumok (edictum: ‘hirdetmény’ > ‘rendelet’) kihirdetésének szokásos módja: a szöveget írásban megküldik a kormányzóknak stb., és azok kihirdetik / nyilvánosan kifüggesztik stb. (A kifüggesztés / kihirdetés aktusához lásd Euszebiosz, Egyháztört., IX, 7.) A kifüggesztés nem volt szigorú szabály. Éppen az i. sz. 311. évi edictum esetében Maximinus – ellentétes politikai felfogása miatt – a szokástól eltérően csak élőszóban tájékoztatta a hivatalnokait. Galerius edictuma esetében Lactantius történetesen Nicomediára utal mint a kihirdetés helyszínére (c. 35), ez azonban csak esetleges körülmény. Nikomédeia / Nicomedia: Bithüniában, ma: Izmit, Töröko. (a Márvány-tenger keletre kinyúló öblénél). Diocletianus alatt gyakorlatilag a birodalom keleti fővárosa (mint korábban Antiokheia, később Konstantinápoly). A rendelet címzettje a kormányzó volt. Constantinus határozottan felszólítja a kormányzót (potenciálisan: minden kormányzót), hogy a “levél” nyomán alkossa meg a rendeletet, és azt kifüggesztve tegye közzé, hogy mindenkinek tudomására jusson. (1) i. sz. 311: A hatalmi helyzetet Lactantius írja le (c. 32): az adott pillanatban négy augustus volt (Galerius, Licinius, Constantinus és Maximinus Daia, utóbbinak augustus címét Galerius formálisan talán csak a következő napon ismerte el, de a hadsereg már hónapokkal korábban augustusnak kiáltotta ki); közülük Maximinus Daia (az Oriens és Aegyptus fölötti auctoritasszal) mindvégig (megh. 313) a kereszténység szilárd ellensége. (NB: a propagandában már ő sem tudta mellőzni a keresztény hagyományt: alatta / rendelkezése alapján készült az Acta Pilati / Pilátus-akták c. diffamáló hamisítvány Jézus ún. peréről. Ezekhez lásd Euszebiosz, Egyháztört., IX, 5.) Maga a beteg Galerius Serdicában (a mai Szófia) töltötte utolsó napjait, vele volt Licinius is. Nem derül ki a szövegekből, de fontos tudni: Galerius edictumánál a közvetlen előzmény a korábban Nikomédeiában történt események. 302/3 telén Galerius Nikomédeiában tartózkodott, Diocletianusnál. Ebből az időből az első keresztény-ellenes edictum (303. február 23): Lactantius, c. 10. A kezdeti büntetésekről részletesebben: Euszebiosz, Egyháztört., VIII, 5 sk. stb. (2) i. sz. 313: A rendeletet mind Lactantiusnál (c. 48), mind Euszebiosznál (Egyháztört., X, 5,1) Constantinus és – (akkor már) sógora és társ-császára – Licinius együttesen adták ki. Constantinus Pons Milvius-i (a Tiberis hídja, Róma fölött) csatája (Maxentius ellen) i. sz. 312. október 28-án volt, a rendelet Lactantius több mint fél évvel későbbről, i. sz. 313. június 13-áról keltezte. Időközben Maximinus kiesett a tényleges hatalmi játszmából: Licinius hat héttel korábban legyőzte, és Tarszoszban halálán volt; Maxentius pedig meghalt a Pons Milvius-i csatában. A mediolanumi találkozó idején Constantinus a nyugati tartományok császára volt, Licinius a keletieké: közös nyilatkozatuk az egész birodalomnak szólt. A császárok rendeletei (edictum) rendszerint csak addig voltak érvényben, ameddig az illető élt, később, bár formálisan nem voltak visszavonva / törölve, meg kellett erősíteni őket (ez volt a helyzet a középkorban is), vagy hasonló tartalommal új rendelkezést kellett kiadni, szemléltetheti ezt maguknak a keresztény-üldöző rendeleteknek a sorozata; ezen a helyzeten akart változtatni Diocletianus, majd II. Theodosziosz és Iusztinianosz, amikor megbízták ügyvédeiket jogi compendium, ill. az érvényesnek tekintett rendeletek gyűjteményének (Codex) összeállításával. A tudományos irodalomban többen kétségbe vonják a “mediolanumi edictum” valódi edictum / törvény jellegét. Magából a szövegből kitetszően ezen nézet mellett szól, hogy Galerius edictumától eltérően, a ránk hagyományozott változatokból hiányzik a bevezető formula (titulatura stb.), és fogalmazása is levél jellegű. Valószínű, hogy a szöveg valójában rescriptum, a kormányzó(k)hoz intézett császári levél alapszövege, ezt azután a kormányzó(k)nak kellett kihirdetniük. A “fogalmazvány végleges tisztázata” jelleg magyarázza az apró eltéréseket Lactantius és Euszebiosz szövegei között. A történeti hagyomány azonban egyértelműen edictum jelleget tulajdonít neki, és a következő események is ezt az értelmezést igazolják. Galerius edictuma után szinte azonnali következmény, hogy megnyíltak a börtönajtók2 a keresztény foglyok előtt (Lactantius, c. 35 stb.). Constantinus rendelete után minden tekintetben megváltozott a kereszténység helyzete. 2

Időben távoli párhuzam: mint Nagy Imre 1953. júliusi beszéde (a “kormányprogram”) után.

2

VALLÁSTÖRTÉNETI HÁTTÉR. A keresztényüldözés birodalmi politikának látszik, de a tetrarchia éveiben a császárok valójában mindig nagy mértékű önállósággal rendelkeztek, és territoriális hatalmuk volt, tehát figyelembe kell venni a beállítottságuk különbségeit is. (Lásd Maximinus Daia kitartását saját felfogása és politikája mellett.) A hivatalos (állami) isten / a császár védőistene: Sol Invictus, illetve Sol dominus imperii Romani, de voltaképpen egyik edictumban sem isten(ek)ről van szó, hanem tiszteletükről (lat. cultus). Galerius azt kifogásolja, hogy sokan (ti. a keresztények közül) “megzavarodtak”: sem az isteneket, sem a keresztények istenét nem tisztelik / nem adják meg nekik az őket megillető gondoskodást; értsd (nyilván): az egyiket nem akarják, a másik nincs megengedve; a császár ezen akar változtatni. A császár isteni tisztelete: kultusz, és nem theologia; rang, de nem transzcendencia. Nem lehet a zsidó vagy keresztény Isten-fogalmakkal azonosítani. Nem szabad elfelejteni, hogy Galerius Lactantius leírása szerint súlyos, halálos betegen hozta meg a rendeletet: végső kétségbeesésében, amikor már mindent megpróbált, és most egy eddig nem elismert istentől remél, bár addig üldözte a híveit, gyors segítséget. (Szemléltető hasonlattal: mint az előrehaladott rákos betegek, akik az orvosi eljárások mellett imádkoznak vagy varázs- / kuruzsló eljárásokat is igénybe vesznek. NB: Galerius a rák – áttételes altesti daganat – terminális stádiumában volt, Lactantius leírása egyértelmű.) Constantinus látomása a Pons Milvius-i csata előtt nem theophania, bár a leírást Euszebiosz (Vita Constantini, I, 28 skk.) a theophaniák elemeivel színezi ki. A színes elbeszélés szerint a császár alkonyatkor, a lemenő nap fényében, meglátja az égen a kereszt jelét, mellette felirattal: “Tutó nika” (Τούτωι νίκα); ókori latin változatában (pénz vereten, i. sz. 350 k.): “Hoc signo victor eris”, az újkorban, átfogalmazva: “In hoc (signo) vinces.” Megesküdött Euszebiosznak, hogy ezt látta, és hogy a látomás jelentését álmában maga Krisztus erősítette meg, Krisztus felszólította, hogy az égen látott jelet használja oltalmazó jelül ellenségeivel szemben. A kereszt jelét később elkészíttette aranyból, drágakövekből, és hadi jelvényként használta. Sisakján is ilyent helyezett el. A történet magja a valóságban annyi lehetett, hogy Constantinus viszonylag korán, de már a Pons Milvius-i csata után használni kezdte az ún. “Krisztus/Khrisztosz-monogram”-ot (a görög Χ és Ρ betűk ligatura-szerű kombinációja) mint védő-amulettet. (Pénzein kialakult formában i. sz. 315 k. jelent meg.) A pajzsot díszítő jel történetének lényegesen egyszerűbb változatát adja Lactantius (c. 44). Galerius edictuma után könnyen hihető, hogy Constantinus a hagyományos szimbolumok (mint Sol Invictus ábrázolása) mellett a keresztény jelképe(ke)t is használni kezdte. GALERIUS EDICTUMÁNAK TARTALMA. A rendelet, mint Euszebiosz hangsúlyozza is (Egyháztört., VIII, 17,2), visszavonja a keresztényeket sújtó tilalmakat, és a keresztény gyülekezeteket, cultust és istent besorolja a hagyományos római vallás rendjébe. A császár rendelkezései lényegében restitutio jellegűek. A keresztény kultuszt 303 óta sujtó tilalmakat csak hallgatólagosan (!) vonja vissza. Valójában az “ősi római törvények” és “közerkölcs” (Adamik) / “az állam hagyományai” (Borzsák) (E.: “állami fegyelem”) visszaállításáról beszél. Ezek elvben nem tiltottak semmilyen kultuszt. A korábbi keresztény-üldöző rendeletek, még korábban a tomboló / orgiasztikus vallásosság tilalma (Senatus consultum de Bacchanalibus, i. e. 186), Diocletianusnál a manicheizmus (terjedéséhez lásd Euszebiosz, Egyháztört., VII, 31) erélyes tiltása (i. sz. 297) stb. mind kivételnek számítottak. A rendelet szándéka szerint a keresztények a továbbiakban gyakorolhatják vallásukat, mint mindenki más, azzal a megszorítással, amely mindenkire áll, hogy a közrendet nem sértik meg (Borzsák: “nem járnak el az előírásokkal szemben”). Ezek a rendelkezések, mondja Galerius, meghozzák mind az állam, mind a keresztények biztonságát (“az állam sértetlenül fennmarad, és ők biztonságban élhetnek lakhelyeiken” / E.: “az államügyek sértetlenül folynak, és ők zavartalanul élhetnek otthonaikban”). Galerius nem fogadja el a keresztény vallás-gyakorlatot: ez “ostobaság”, “letértek arról az útról, amelyen őseik jártak”, “nem követik a régi szokásokat”, “önhatalmúlag szabnak maguknak törvényeket”, “mindenféle népséget / tömeget (értsd: csőcseléket) gyűjtenek össze”. Korábban a császár arra törekedett, hogy “helyrehozza, ami megromlott”, hogy “a keresztények is jobb belátásra térjenek” (Borzsák: “térjenek vissza őseik hagyományaihoz”). Most felismerte, hogy ez anarchikus állapotokat idézett elő (“sokan megzavarodtak”): sem az ősi istenek, sem a keresztények istene nem részesült az őket megillető cultusban és tiszteletben, és sokan “veszélyes helyzetbe kerültek” / E.: “háborgatták őket” (a rendelkezések teljesítésének megtagadása miatt büntetés fenyegette őket), sőt, E.: “halált szenvedtek el”. Ezért “végtelenül szelíd irgalmában” / “kegyességében”, és mert “minden embernek meg szokott bocsátani”, a keresztényekre is kiterjeszti az “elnézés” / E.: “engedékenység” politikáját. A továbbiakban a kereszténység is egyike lesz a birodalom vallásainak. Helyreállíthatják kultuszhelyeiket. A császár és az állam üdvéért – mint mindenkinek – saját szertartásuk szerint kell könyörögniük istenükhöz. CONSTANTINUS EDICTUMÁNAK TARTALMA. Constantinus a “mediolanumi edictum”-mal merőben új helyzetet teremtett a birodalom valláspolitikája terén. Ennek az új valláspolitikának azonban két

3

oldala van, maga a szöveg ezt határozottan jelzi. Az egyik a keresztény egyház státusa, a másik a vallásosság, az isten(ek) tisztelete. (1) A restitutio mozzanatát megőrizve, a hangsúlyt mégis a kereszténység új státusára helyezi. Mindig elsőként említi a keresztényeket (“mind a keresztények, mind pedig mindenki más”, “akár a keresztények hitének, akár egy más vallásnak szenteli lelkét” stb.). Azzal, hogy nekik megengedte “vallásuk szabad és korlátlan gyakorlását”, egyszersmind másoknak is megadta ugyanezt a szabadságot. A korábban a keresztényeket sujtó tilalmakat fenntartás nélkül megbélyegzi (“teljesen elhibázottnak és irgalmasságunktól idegennek találtuk”), a keresztény vallás gyakorlását “szabadon és nyíltan, minden háborgatás és zaklatás nélkül” lehetővé teszi. A rendelet szabályozza a keresztény gyülekezetek jogi státusát. Nemcsak lehetővé teszi, mint Galerius, a kultuszhelyek helyreállítását, de (a) jogi személynek nyilvánítja a keresztény testületeket, (b) elismeri testületük / testületeik (gyülekezeteik) jogát arra, hogy ingatlan tulajdonuk legyen, (c) kötelezi a kincstárat, hogy a keresztényektől elkobzott ingatlanokat “vételár vagy bármilyen ellenérték követelése nélkül, minden kibúvót vagy bizonytalanságot mellőzve” szolgáltassa vissza a keresztény gyülekezeteknek, (d) ugyanezt a kötelezettséget rója magánszemélyekre is, akik bármi módon – adomány vagy vétel útján – keresztény birtokhoz jutottak, (e) az ily módon károsultak esetleges kárpótlását a kincstárra hárítja. Az ingatlanok visszaszolgáltatásának kötelezettsége nemcsak a kultuszhelyek vonatkozásában áll fenn: kiterjed minden más ingatlanra. Többször és többféleképpen hangsúlyozza a tulajdon visszaszolgáltatása terén a minden megszorító feltétel nélküli eljárást, a haladéktalan intézkedést stb. (2) Az isten(ek) tisztelete terén Constantinus a “mediolanumi edictum”-ban érdemben nem lépett túl a Galerius edictumában foglaltakon; bár emelkedett kifejezésekkel beszél az istenségről, ez valamennyi istenre vonatkozik. A legfőbb isten / istenség (summus deus), “akinek tiszteletét tiszta elmével vállalja”, egyáltalán nem specifikusan a keresztény Isten. Nem tagadható azonban Constantinusnál egyfajta megtérés vagy inkább – és pontosabban – egyre növekvő hajlandóság a kereszténység iránt. Volt előzménye (lásd Euszebiosz, Egyháztört., VIII, 85,4 stb.). Apja, Constantius Chlorus császár (caesar: 293–, augustus: 305–306) a reá bízott tartományokban Gallia, Britannia) csak nagyon lazán hajtotta végre az aktuális keresztény-üldöző rendeleteket, és egyik leányának, Constantinus féltestvérének is keresztény nevet adott (Anastasia); maga Constantinus utólag szikrázó gyűlölettel beszélt Diocletianus és Galerius keresztény-üldözéséről, legalábbis Euszebiosz szerint (Vita Constantini, II, 51). Mindezek mellett is, ténynek látszik, hogy a császár formálisan nem volt keresztény: csak közvetlenül a halála előtt, perzsa (II. Sáhpuhr ellen indított) hadjárata elején vette fel a keresztséget, i. sz. 337 májusában, Nikomédeia elővárosában (Akhürón). A kereszténység iránti személyes rokonszenve, a keresztényeknek nyújtott sokféle támogatás, adomány, sőt, előny stb. nem vezetett más vallások érdemleges korlátozásához, visszaszorító–kényszerítő intézkedések alkalmazásához: politikája megmaradt abban a keretben, amelyet a “mediolanumi edictum” kijelölt. Pénzérméinek veretén egészen i. sz. 322-ig szerepeltek a Sol Invictus-ábrázolások. A Constantinus által a keresztény egyháznak nyújtott előnyök az egyház népszerűségére, befolyásának birodalom-szerte növekedésére szolgáltak válaszul: politikai aktus jellegük volt. A császár nagy egyházpolitikai intézkedései egyszersmind a birodalom egységének fenntartásához szolgáltak eszközül. Licinius legyőzésével (i. sz. 324) Constantinus egyeduralkodó lett (Euszebiosz, Egyháztört., X, 9,6), megszűnt a tetrarchia. (Amit Constantinus a helyére állított: a négy praefectura: Oriens, Illyricum, Italia, Gallia, nem hatalommegosztás, csupán erősen hierarchizált közigazgatás volt.) – Egyházpolitikai intézkedései: Az ún. donatisták3 elleni harcban az egyház és a papság mint szervezet tekintélyének sérthetetlenségét pártfogolta. Az ariánus vitában Constantinus egyértelműen – még Euszebiosz közvetítő próbálkozásait is félretolva – a keresztény theologia egysége mellett foglalt állást. A nikaiai zsinaton megerősítette az államhatalom és az egyházi szervezet szövetségét. ––– A szakirodalomból magyarul a legfontosabb és legérdekesebb: 3

Az i. sz. 300-as években, amikor a keresztény-üldözések során az egyházi személyek a szent iratok beszolgáltatására voltak kötelezve, az egyik ilyen traditor, ‘átadó’ püspök, bizonyos Felix által kiszolgáltatott szentséget – a püspök felszentelését – Karthagóban hívei érvénytelennek tekintették, és a Felix által felszentelt püspök, Caecilianus, helyett ellen-püspököt választottak, bizonyos Maiorinust (i. sz. 312); ennek lett az utóda a numidiai Donatus (i. sz. 313). A mainstream egyház / a klérus nem fogadta el azt a felfogást, hogy a szentséget kiszolgáltató papi személy méltatlansága érvénytelenítené az általa kiszolgáltatott szentséget, azzal érvelve, hogy az nem az illetőtől ered. Constantinus határozottan Caecilianus pártjára állt, meghagyta az africai proconsulnak (Anulinus), hogy védje meg ellenfeleivel szemben, és pénzzel is támogassa. A donatisták ellenállása, persze, ezt követően is folytatódott, tartalmilag kiszélesedett, egy évszázad múlva az Augustinus / Szt. Ágoston szervezte püspöki mega-vita (i. sz. 411), 286 “katholikus”, illetve 284 “donatista” püspök résztvevővel, sem zárta le, bár Augustinus szerette volna a hivatalos egyház javára eldönteni, csak az arab hódítás után apadt el végleg. 04/11/25/KG

4

Alföldi András, “Nagy Konstantin megtérése”, Olasz Szemle / Studi Italiani in Ungheria, 1 (1942), no. 6, pp. 797–836; “A keresztény Konstantin és a pogány Róma”, uo., 2 (1943), no. 6, pp. 939–995; és klny.: Nagy Konstantin megtérése (Budapest: Istituto Italiano di Cultura per l’Ungheria, 1943); angol fordításban: The Conversion of Constantine and Pagan Rome (Oxford: Clarendon Press, 1948).

5