11. Szakmai beszélgetés június 12. 11.00 Pécsi Kulturális Központ ZALAEGERSZEGI HEVESI SÁNDOR SZÍNHÁZ ÚRI MURI Vitaindító: Szűcs Katalin, Bodolay Koltai Tamás kritikus, a szakmai beszélgetések moderátora: Kérek mindenkit, hogy foglaljon helyet, hadd ugorjunk neki. Tehát Móricz Úri Muri, a zalaegerszegi színház előadásában. Ez a beszélgetésünk első felének témája. Én szeretnék egy bejelentést tenni, hogy a magam számára előírt kötelezettségnek tegnap nem tettem eleget, tehát bizonyos okoknál fogva a tegnapi előadást nem láttam, de én Zalaegerszegen láttam, és mint moderátor talán nem olyan rettenetesen nagy hiba, de mindenképpen azért most mondom el, hogy tudjátok, hiszen én kértem, hogy lényegében kiindulópont mindig az itt látott előadás legyen. Szokás szerint két vitaindító van, Bodolay Géza és Szűcs Katalin Ágnes, és most Bodolay Gézának átadom a mikrofont. Bodolay Géza rendező, felkért hozzászóló:
Én azt hittem, te tapsoltál olyan vadul ott a negyedik sorban, de ezek szerint nem te voltál, alteregód hátulról. Elindítom a stoppert, mert kíváncsi vagyok, hogy benne tudok-e maradni a 6 percben. Koltai Tamás vezérigazgató úrnak, mikor megkérdezte, beszélnék-e, azt ígértem, hogy előbb megnézem Zalaegerszegen az Úri Murit, s aztán válaszolok. Erre persze nem került sor az időmben, így aztán valódi fesztivál nézőként láthattam az előadást tegnap és már nincs kibúvó. Most itt ülök tanácstalanul egy nagyon korszerű billentyűzet előtt és verem, verem. Igazi verem, benne ülök, egy kedves színész, Tóth Jocó a szünetben azt kérdezte, hallván, hogy itt ma beszélnem kell, mi a fasznak vállalsz el minden hülyeséget. De Koltai azt is mondotta, hogy itt ma provokálni kell és illik és ezért gondolt rám éppen. Van egy jó hírem, Móricz Zsigmond ezt az előadást éppen úgy túl fogja élni, mint Gellért Endréét a Nemzetiben, 1954-ben, ami után 3 évvel Gellért öngyilkos lett, amikor mi még Bagó úrral nem is éltünk. Ahogy túlélte a mi előadásunkat is szintén a Nemzetiben Sík Feri halálának évében, egy évre rá pedig Jordán Tamásék Úri Muriját a Merlinben. Ez a mű annyira a miénk, hogy akármit elkövethetünk vele. El is követődött sok minden tegnap, de annyira azért nem őrültem még meg, hogy egy kolléga rendezését ízekre szedjem, még akkor sem, ha itt ezen asztaltól több hozzászóló belerendezgetett az előző napi estébe, és jól tudjuk azt is, hogy akadnak kritikusok, akik utóbb rendezni sem átallanak. Nem mondom el tehát, hogy mi mindent csináltam anno másként. Mi mindent tartok elképesztő mellényúlásnak. Hanem a színészekről szeretnék pár szót szólni. Ugyanis ők e nagy okoskodásból rendre kimaradnak, pedig igazi színházrendező néhány év gyakorlat után csak miattuk néz meg előadásokat. És nekik mindig lehet is örülni. Meisitz Fáninak, akit még soha nem láttam és hát így nagyon Rozika volt, Illyés Róbertnek, aki akkor is Szakhmáry indulataival ébredne naponta, ha nem akarna, Egri Katinak, aki egyetemet végzett proletárasszonyt csinált Rhédey Eszterből, lehetett örülni Gáspár Sándornak, akit a cseh filmbe oltott kényszerek sem bírtak véletlenül se ízléstelen melléfogásokra, Farkas Ignácnak az idegenlégióból és Zalányi Gyulának, aki hétszer lemukizva is nagyon muki volt. Néztem tehát a színészeket, meg persze Vereckei Rita szcenográfiáját és nem vagyok hajlandó kötözködni ezúttal még felkérésre sem. Miután 6 percig kellene itt vitaindítanom, azt találtam ki, hogy kis és erősen rövidített kultúrműsorral kedveskedem a nagytudású egybegyűlteknek. Össze-vissza idézünk ugyanis mindenkit, mint Tóth Jocót legutóbb, pedig lehet, hogy csak újra kéne olvasni őket. Pár napja, itt ezen a széken egy író kolléga nagy nevekről beszélt, akkor legyen, következzék két Adyvers, ezekkel sokkal jobban jár az elemző publikum, mintha mást hallgatna. Meg egyébként is, ha az ügyésszé vált Kopjáss olvashatott ex-kultúrtanácsosként Adyt, akkor miért ne tehetném én is, tehát levélféle Móricz Zsigmondhoz, erősen rövidítve, rózsafavonóként...stb-stb.
Rajtad már nem ülhet rohadt, magyar átok: Ez okos elkésés: ez a magyarságod. Ezer kimondatlan magyar bánat, titok, Szépség várja vágyón: Móricz beszélni fog. Hisz én is kimondtam néhány magyar-újat, De mesekirályfik táltosai fújnak, Ördög hordjon el már minden bolond verset: Életet kívánunk, valószínűt, nyerset
Rád furcsa emberek furcsán figyelnek: Ma te vagy a tévő és jótékony gyermek, Nyugat csapatjának keleti zászlója, Mi nagy csatázásunk nagy igazolója. Néha kényeskedő, de magyar hatalmú, Nyugatba tört magyar s duzzadt bizodalmú, Papnak indúlt lélek, de szabad, pacsirtás, Szentírásos ember, kinek szent az írás. És persze a vége: Magyar sors-kockákon ez ígyen döntődött, Mind összekerülünk közös mártir-hősök S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebírni, Volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni. És ha már ez elhangzott, és a saját Rokonaimban össze-vissza idéztem, akkor úgy is mindegy, jöjjön egy másik, amit még kevesebben ismernek, viszont legalább annyira ide vág. És persze afféle szentírásos emberként csak a textusokat olvasom, a prédikációkat ezúttal másra hagynám, itt minden második versszakot az egyszerűség kedvéért. Ady Endre: A fajok cirkuszában Minden, minden ideálunk Másutt megunt ócskaság már, Harcba szállunk S már tudjuk, hogy kár a harcért. Csak valami más is volna A mi másolt életünkben, Mint új borba Belesajtolt szagos fürtök. Nem tudom, hogy mi a célja Ennek a hazug életnek, Mégis néha Ezért mindent lángba dobnék. Céljainkat elcélozták, Életünket már elélték. Cirkusz-ponyvák Bohóc-sorsa leng előttünk. Remélem Tamás, hogy elegendőnek találod a provokáció-szintet. Minden kedves elemzőnek kellemes és mélyre hatoló analízist kívánok. 5 óra 45. (nem óra, hanem perc. a szerk) Koltai Tamás:
Öt óra sok lenne azért még belőled is. Köszönöm szépen Bodolay Gézának. Csak halkan jegyzem meg, hogy nekem mindig kedves ez a szándékos félreértés, ami a provokáció szóra vonatkozik, természetesen ez arra vonatkozott, az indukálta volna, hogy véleményeket pontosan és lehetőleg nem elmaszatolva mondjunk el egymásnak, ahogy azt például a rendezők elmondják más rendezők műveiről, munkáiról, négyszemközt, hatszemközt, akár az érdekeltnek is. Ilyen plénumok előtt nem mindig. Hát ez néha sikerül, néha nem. Néha az az illúzió megvan, hogy szakmailag egy szakmai ember beszél egy másik ember szakmai munkájáról, néha nem, hát ilyen az élet. Most átadom Szűcs Katinak. Szűcs Katalin Ágnes kritikus, felkért hozzászóló:
Köszönöm szépen. Nekem például nem is mondta a Tamás, hogy provokáljak, aminek azért örülök, mert én nem tartom szükségszerűnek, hogy provokálni kelljen egymást és a vitát nem tekintem egy ilyen harci cselekménynek. Felvetődött itt már a minap a Géza rendezte Rokonok kapcsán, hogy lehet-e ma vajon Móriczot érvényesen játszani. Nyilván költői a kérdés, hiszen születtek előadások, amiket végig bírunk nézni, tehát valószínű lehet. Az, hogy hogyan és mennyire működőképes az adott előadás, gondolom ez a kérdés. Egy nagyon mai előadást láttunk tegnap, én már láttam Pesten is, és nagyon erős ingerenciát éreztem az előadás után, hogy újra olvassam a szöveget. Mert hogy azt éreztem, hogy itt rengeteg dolog megváltozott. És aztán újra olvasva a szöveget, rá kellett jönnöm, hogy olyan nagyon sok minden nem változott, tehát rengeteg dolog igenis benne van a darabban, ami pedig nincs a darabban, az jószerivel és többnyire a kisregényből emelődött át, amennyire ezt nyomon tudtam követni. Van azonban néhány sarkalatos változás az előadásban, ami úgy érzem, hogy meghatározó és talán az értelmezését vagy az értelmezhetőségét is meghatározza. Ugye az egyik nyilvánvaló és szembeszökő változás a mai környezetbe helyezés, amit leginkább a díszlet és a jelmez jelenít meg, de tulajdonképpen a nyelvi szinten is működik, hiszen a tájszólásban megírt szöveg nem így szólal meg. A környezet meg ugye egy mai western kocsma, szemlátomást vállalkozásban működik, ugye ahogy beszól a kocsmáros az anyukának a 20 tojásért, ez nyilvánvaló családi vállalkozásnak tűnik. A másik nagyon jelentős változás, ami meghatározó az én számomra, az egész előadás értelmezésében, az a mozzanat, hogy ugye Szakhmáry nem egy mintagazdaságról ábrándozik, nem azért küzd, és nem ez állítja szembe a környezetével, hanem ő parfümben utazik, tehát virágkertészettel foglalkozik és parfümöt szeretne gyártani, ehhez kéne a hitel. És egy harmadik dolog is megváltozott, csak ez nem olyan látványos: hogy milyen ez a Szakhmáry. Az emberi viszonyok változtak meg ebben az előadásban, a darabbelihez képest. Én szándékosan úgy próbáltam nézni, ezért nem is előtte olvastam el a Móricz művet, hanem utána, hogy ne az legyen az alapállásom, hogy összehasonlítgatok mindent és azt várom, hogy miért nem az a Szakhmáry, és miért nem azok az emberi viszonyok működnek a színpadon. Nagyon érdekes utóbb szembesíteni ezeket a viszonyokat. A színpadon szerintem az látszik, hogy ez az Eszter jóval idősebb, mint Szakhmáry és valójában markánsan egy érdekházasságnak tűnik. Tulajdonképpen, emlékeim szerint egyetlen gyengébb gesztusa van az Egri Kati játszotta Eszternek a Zoltán felé, egyszer próbálja meg talán megölelni és egyébként pedig rendkívül sprőd. Nekem először egy boszorkány képzetét keltette. Most talán egy picit kevésbé volt kemény, de hát alapvetően ez nem egy szeretetteljes kapcsolat. Azon töprengtem, hogy ő mit szeret a Zoltánban, mert itt most már a Zoltánról egyértelműen érdekházasságnak tűnik, viszont az asszony felől arra gyanakodtam, hogy talán szexuálisan lehetett számára jelentős ez a kapcsolat, hiszen valóban idősebbnek néz ki jóval a Szakhmárynál. Ugyanakkor ez már, ha ez egyáltalán létezett ez az erotikus vonzalom, akkor is feltehetően már kihűlt, elmúlt. Tehát én ezt nem érzem benne. Megváltozott a Rozika és a Zoltán viszony is. Úgy érzem, hogy itt a Rozika nyilvánvalóan számító. Ugye ezt nagyon erősen megalapozza a kismérnökkel való találkozása, ami a drámában egyébként nem szerepel, de az hogy pesti, vagy nem pesti, az hogy pesti ... felcsillanna attól, hogy ez egy mérnök, majd lelohad, amikor kiderül, hogy nem pesti és rögtön ejti ezt a lehetőséget. Tehát elég nyilvánvalóan tudomásunkra van hozva, hogyha pesti lenne ez a fickó, bizony bármire kapható lenne. Hozzáteszem, hogy bármennyire is az emlékezetünkben hamvasabb lényként él a Rozika, ez egy számító kislány az eredetiben is, csak talán líraiság, több költészet, több naivitás van benne, mint a mai Rozikában. Ez számomra abszolút elfogadható, hogy ez a mai Rozika már nem az a naiv kislány, hiszen a mai fiatalok azért vidéken is azt hiszem egész más fajta érettséget mutatnak és másfajta életszemléletet, mint a Móricz korabeli leányka. Mindezek a meghatározó változásai számomra az előadásnak a darabhoz képest, s ezekből a legproblematikusabbnak kettőt érzek, a parfüm-készítési szándékot. Ezt, mint motivációt, mint Szakhmáry ténykedését és környezetével való szembekerülésének okát, és a másik az Eszterrel való
viszonyt. Ugyanis amíg a mintagazdaságban benne volt, - ami egyébként kitűnően megrajzolt környezetrajz -, ami elénk tárul, ennek nem mond ellen a Szakhmáry ténykedése. Ő egy vállalkozó, aki valamibe belefogott. Nota bene, amikor az asszony azt mondja, hogy ez pacsuli, nem parfüm, akkor azt sem értem igazán, miért nem mer ő belefeccölni pénzt a pacsuli üzletbe. Látjuk, hogy a gagyival nagyon nagy pénzeket lehet keresni. Ez nem lenne ok arra, hogy ő aggódjon azon, hogy el fogja veszteni a házát, földjét. De mindenesetre ez nyilvánvalóan nagyon erős lefokozás, mint ahogy az összes viszony megváltozás is nagyon erős lefokozás. Kérdés, hogy mi ennek a következménye. Számomra az a következménye, hogy tulajdonképpen itt nem Szakhmáry egzisztenciája van veszélyben, nem emberi minősége, mert az már elveszett valamikor a dráma előtt azzal, hogy egy ilyenfajta érdekházasságot kötött, amiben az ő részéről sem érződik semmiféle vonzalom Eszter iránt. Az emberi drámáját pedig a Rozikával való viszony csökkenti olyan mértékben, hogy én tulajdonképpen szinte esetlegesnek érzem, hogy ez az ember mikor lesz öngyilkos, vagy öngyilkos lesz-e egyáltalán. Hiszen a Rozikával való kapcsolat nekem ebben a megjelenítésben egy alkalmi jellegű találkozásnak tűnik, tartok tőle, hogy nem ez volt a szándék, de nem olyan erotikus a jelenet, hogy elhiggyem, ez egy elementáris ösztönös kapcsolat. Viszont a Zoltánban benne van a kétség folyamatosan attól a pillanattól, hogy a Rozika azt mondja, hogy sikerülni fog, benne van, hogy ez a lány számító. De mivel nincs igazi erotikája az együttlétüknek, nem tudok attól szabadulni, hogy ez nem egy igazán létrejött, megszületett kapcsolat, tehát az elvesztése nem lehet akkora veszteség, hogy öngyilkosságra motiválja Zoltánt. Miközben a környezetrajz kitűnő, aközben meg ez a környezet olyan, hogy bármikor öngyilkosságra késztethet, tehát való igaz, hogy hihetetlen depressziós világ, depresszióra késztető világ, de azon az estén is megtörténhetne, meg holnapután is megtörténhetne, miután kijöttünk a színházból. Én kifejezett érdeklődéssel és élvezettel néztem eme környezetrajzot másodszor is. Többek között azért vállaltam el ennek az előadásnak a felvezetését, mert az volt az elhatározásom, hogy olyant vállalok, amit még egyszer meg bírok nézni. És ezt az előadást volt kedvem megnézni, egyrészt mert kérdőjeleket hagyott bennem, amiket most másodszor tudtam pontosabban megválaszolni, hogy mik a gondjaim vele, és kitűnőek a karakterek. Szerintem - bár tegnap este úgy éreztem, hogy nem sikerült annyira például a felütés, úgy éreztem, hogy picit elkapkodottabb volt, mint amikor Pesten láttam ez a légy ügy, amiben megint csak benne van nagyon finoman a durvítás az eredetihez képest. Tehát itt már nem a legyek csókolózásáról van szó, hanem hogy milyen hamar végeztek. Nagyon gyengéden nyúltak a szöveghez tulajdonképpen, valójában tényleg nem másították meg, csak stilárisan egy picit durvították a mai környezethez. Nagyon jók a karakterek, a tanár úr, az ezredes, remek a mesteremberek jelenete. Ami a kimértségre és a hihetetlen gyönyörűséges unalomra épült, az mind egy picit itt elkapkodott volt, és ettől nem tudott úgy működni. Pesten ezt mind hatalmas derültség fogadta a nézőtéren, itt nem. Ami számomra azt bizonyította, hogy valóban nem úgy működik a dolog. Nekem az igazi drámai hős ebben az előadásban, az Csörgheő Csuli Gáspár Sándor alakításában, akinek megdöglött a nagy kanja. Ez egy igazi szörnyű dráma, ez megtörténik a színpadon, és ha már a színészi alakításokhoz jutottam, nekem nagyon nagy élmény Gáspár Sándor alakítása. Meg kell, mondjam, ebben a közegben messze ő a legizgalmasabb, legvonzóbb személyiség. Itt picit borul is a dráma számomra az előadásban, mert úgy érzem, hogy Szakhmáry Zoltánban nincs annyi erő, sokkal puhányabb lény. Bizonyos fokig morális szempontból sem olyan karakteres, mint ez a Csörgheő Csuli, mert ennek biztos, hogy van egy morálja, amit ő töretlenül képvisel. Az egy dolog, hogy mi ezt hogy ítéljük meg. A Szakhmárynál az a baj hogy miközben megmaradtak olyan szövegrészek, amik arra utalnának, hogy ő ezt az egészet megveti, nem szereti, másfajta értékrendje van, aközben egy kétes érdekházasság mögötte, és vagy nem tud szembenézni önmagával és az is nagy baj, vagy szembe tud, de akkor annál rosszabb. Summa summárum, én ezt életképként élveztem, nem drámaként. Nem történik nekem igazi dráma a Csulién kívül.
Koltai Tamás: Köszönöm szépen Szűcs Kati nagyon gondolatébresztő vitaindítóját. Engem mindjárt gondolatokra is serkentett. Mikor nagyon hangsúlyosan többször említetted ezt az érdekházasság dolgot, akkor két dolog jutott az eszembe. Az egyik az, hogy van egy olyan dráma, ahol emberi sorsok nyilatkoznak meg. Közben van egy nagyon erős színpadi stilizált világ, ami a struktúrát mutatja. A struktúra lényegében ugyanaz kell, legyen, mint Móricznál. De a társadalmi struktúra az kicsit más. Bennem máris vannak kérdések, egyfajta pszichológiai realizmus, kibontható figurák karaktere, s közben az egésznek a struktúrájával kapcsolatban, amely fölveti, a Móricz Zsigmond életmű jelesebb darabjainak az áttevését mai környezetbe. Tudjuk, hogy jelentős íróról van szó, hogy ezek a művek hogy' élnek
meg ma. Tehát az a társadalom, amelyik akkor volt, az most milyen? És egyáltalán mit jelent az, hogy egy művet aktualizálunk, átteszünk a mába. Mi a lényeges ebből? És ez nem csak erre az előadásra vonatkozik, hogy a környezet primér módon mai, és az emberi viszonyok. Hogy melyik lényegesebb? Engem is gondolatébresztőként ragadott meg. Azt mondtad, hogy ezek a viszonyok változtak meg. Ebben én sokkal erősebb változásokat érzek, nem csak a Zoltán és az Eszter között, hanem a Rozika és a Zoltán között. Ezt úgy fogalmaztam meg, s ez egy kérdés, mintha itt mindenki egy kicsit felnőttebb lenne, miután a társadalom is abból a gyerekkorból egy kicsit felnőttebb lett, de lehet, hogy ebben nincs igazam. Bodolay Géza: Könyvek jelennek meg mostanában arról, hogy hogyan menjünk nyugatra férjhez. Azt hiszem, egy ilyen környezetben, ahol egy ilyen könyvet ki lehet adni, és Lekenczey Muki ezt országszerte árulja, a Rozika-Szakhmáry kérdés súlyosan itt van a levegőben, ugyanis lényegesen nagyobbak a társadalmi különbségek, melyek folytán sokkal többet lehet nyerni a szó szoros vagy átvitt értelmében egy ügyes dobbantással, egy ügyes és kellően jól szituált helyzetű úr kiválasztásával. Ez a Rozika értelemszerűen semmi mással nem foglalkozik. Ez nem hiszem, hogy egy vidéki tulajdonság lenne. Illetve vidéki tulajdonság abban az értelemben, hogy egész Magyarország természetesen vidéki, és ez a fajta vidékiség mondjuk Bécsben legalább annyira ott van, amikor onnan valaki New Yorkba vagy hova, egy sokkal jelentősebb környezetbe szeretne átugrani egy pasas segítségével. Ez több ezer éve így van. A viszony az viszont hallatlanul érdekes, hasonlóképpen a Rhédey Eszter féle viszony is. A Szakhmáry valójában nagyon szerelmes a feleségébe is, ebben az előadásban ez valóban nem így volt, de Móricznak biztos, hogy ez volt a problémája. És akkor még lehetne beszélni arról is, hogy miért likvidálódott a három gyerek kettőre? Ezek mind lényegtelen kérdések. A kérdés valóban ez a család kontra Rozika, Rozika kontra férfiak viszonyhalmaz, amiből gyönyörű példákat tudna mindenki elősorolni, egyébként a filmek harmada is mostanában erről szól. Koltai Tamás: Rozika - erre mondom azt, hogy felnőtt, azért azt ugye észre tudjuk venni, hogy ott egy iskolázatlan parasztlány volt, aki talán az első általánosba nem bírt bemenni és ezért 1 évet kellett volna halasztani és ezért nem tudott elkezdeni iskolába járni. De itt pedig egy gimnazista lányról van szó. Aki valamikor kimaradt az osztályból, az iskolából. Nem ugyanaz a társadalmi képlet. Balogh Tibor, kritikus:
Tamás, először hozzád szeretném mondani, hogy ebben az előadásban is látszik az, hogy szerelmes az Eszter. A legvégén, akkor, amikor kapaszkodna belé és megbocsátaná azt, hogy megcsalta. Egyetlenegy probléma van a szereplők kiválasztásával, hogy Egri Kati nagyszerűt alakít, de ebben az előadásban Egri Kati a Szakhmáry Zoltán apja. Ha elkezdenénk mélylélektani irányba turkálni, ő adja neki a pénzt, ő finanszírozza, borzasztó keményen viselkedik vele. Amivel én kezdtem volna: 198687-ben Békéscsabán Giricz Mátyásnak a rendezésében lehetett látni az Úri murit. Az egy Cseresznyéskert előadás volt. Egy olyan Cseresznyéskert előadás, amit valahol Meyerhold és Sztanyiszlavszkij ötvözeteként hozott színre a Giricz Mátyás, és abban semmiféle aktualizálás nem volt. Fodor Tamás említette ezt, hogy beszélünk sokat Csehovról és nem említjük az 1861-es jobbágyfelszabadítást. Ez egy válságkorszak, egy olyan válságkorszak, amely tudatzavart hoz felszínre. Ez a tudatzavar irodalmi élményforrássá válik, ennek következtében aktualizálható és előadható az eredeti platformján is. Végül is elképzelhető, elfogadható az, hogy mai környezetbe emeljük, s nem véletlenül említettem a Cseresznyéskertet, mert Galgóczi Jutka Debrecenben rendezte meg most legutóbb, ugyanezzel az indítékkal, a mai környezetbe helyezve, a szín részévé téve a vagongyár fűtéscsöveit, a légkondicionáló berendezést, és így tovább. Na most Csehovval és Móriczcal kapcsolatosan is ugyanaz történik meg, hogy egy ideig a "táncolj Kokó" zajlik, aztán pedig hirtelen Kokó padlót fog. A rendező padlót fog. Van egy pont, ahol az írói matéria, a nyelv ellenáll az időszerűsítésnek. Ez bekövetkezett Galgóczinál is, és itt jön az időzavar. A rendező időzavara az, hogy adott a hat hét, és ezen a ponton nincs idő már arra, hogy visszamenjünk a kezdetekhez, az elejére, újragondoljam és lehántsam azokat a sallangokat, amiket ráraktam az előadásra, vagy esetleg visszaforduljak az eredetihez. Rászámolják a rendezőre a 10-et, kész, vége a dolognak. Ebben az
előadásban is volt egy ilyen fordulópont, amit a rendező nem vett észre. Ez a bizonyos pont a borospohár, ti. piros színű folyadékra volt szükség a konkrét helyzet miatt, amitől indul a tragédia. Odáig ment a stilizálás. Puff, jött a pohár és vége. Most én azt mondanám, hogy itt én befejezem és hagynék másokat gondolkodni. Egyetlen egy dolgot még: innen kezdte élni a dráma a saját életét. Most mondanám, gratulálva Gáspár Sándornak, hogy fel ne adja, ebben az életkorban még vagy 15 Csörgheő Csulit el lehet játszani, ti. ezt így ahogy van, átemelheti akármelyikbe abból a 15-ből, ez biztosan az a Csörgheő Csuli, akire én gondoltam, egy fauszti jelenség . Egy olyan fauszti jelenség, amelyről nem tudjuk pontosan, hogy melyik érzelem a sajátja és melyik érzelem az, amelyet azért sugároz, hogy valakinek a kedvére legyen. Ebben a kettősségben tulajdonképpen nem is igazán tudjuk a hagyományos értékítéletek szerint elhelyezni. Nagy talánya ez a magyar drámairodalomnak, dolgozni kell rajta másnak is. Koltai Tamás: Örülök, hogy ez a folyadék probléma felmerült. Ez nagyon markáns példája annak, hogy egy előadás stilizációs rendszerét koherensnek, egyneműnek kell-e tekintenünk, vagy nem. Ez egy kérdés, amelyre kíváncsian várom a választ. Nyilvánvaló, hogy többféle választ is lehet rá adni. Az Úri muri egy pontján az addigi stilizációt felváltja egy másik, amelyben a szereplők kilépnek az addigi jelrendszerből, jelentésváltozás van itt az előadásban, ezt azért gondolom észrevettük, csak nem kérdezzük meg. Kedvencem az a Móricz-instrukció ebben a darabban, hogy: nagy mulatság, de kedvesen. Valószínűleg a Vígszínházi előadás számára készült, és volt olyan előadás, amiben be is tartották. Marton Endre rendezte. Kérdés, hogy lehet-e a Móricz által is haláltáncnak megírt jelenetben kedvesnek lenni. Szűcs Katalin Ágnes: Szerintem a legvégén az Eszter nem sok szerelemről tesz tanúbizonyságot, amikor Szakhmáry öngyilkos lesz, szóval az egy elég kemény szöveg és magatartás ahhoz, hogy erről nekem nem jutott eszembe a szerelem. Másrészt: úgy emlékszem, hogy ebben az előadásban nem hangzik el az a szó, hogy szövetkezet. Ez például azért érdekes számomra, hogy vajon ezt mivel lehetett volna kiváltani? Mert éppen a rendszerváltás után ez egy borzasztó furcsa és izgalmas kérdés, hogy mondjuk, ha Zoltán szövetkezetben gondolkozik, ezzel szembefordulhat a mai trenddel, de ha nem ezt akartátok, akkor tényleg, mit? Valójában ebből azt érzem, hogy ezt a fajta társadalmi problémát nem akartátok fölvetni. De miért nem? Annyira alkalom lett volna arra, hogy ő ütközzön a mai társadalmi közeggel akár. Bagó Bertalan rendező:
Bennem is felmerült, pontosan ugyanezekkel a gondolatokkal vívódtam, hogy mit csináljak ezzel a szövetkezettel. Mert annyira erősen pejoráló hangulata van a mostani hangzásban, hogy ezt nem akartam belerakni. Amit elmondtál, megfordult a fejemben, lehet, hogy gyáva voltam és nem mertem vállalni ezt a szövetkezet történetet. De a parfümre visszatérve, az tulajdonképpen idealistának szerettem volna ezt az embert, aki tényleg nem azzal foglalkozik, hogy mintagazdaság, hanem valami egészen furcsa költői világban él, a szerelem is úgy találja meg, mintha végzet és a sorsról szól. És van egy másik része a dolognak, ennek a stílusa, ahogy ez el van játszva. Hogy mozognak, hogy táncolnak, vagyis hogy van ez a mozgásrendszer fölrakva. Végig ott van a zenekar, és Csehov nekem is eszembe jutott az Úri murival kapcsolatban, de akkor a pohárban lévő dolog az a puska. És figyeljétek meg, csak annyi van benne, amennyi éppen kidől belőle, utána üres. És tovább issza a Szakhmáry Zoltán az üres üveget. Van az előadásnak egy olyan szimbólumrendszere, amiről érdemes lenne beszélni. Nem tudom, válaszoltam-e a pohárral kapcsolatban. Bodolay Géza: Jó, ha szívesen játszol, akkor kezdjük el az elejéről. Van egy kokárdás bicikli, aztán bejön egy bicikli, és akkor miért nem kokárdás bicikli jön be?
Bagó Bertalan: Kokárdás bicikli, meg másik bicikli. Tulajdonképpen ugyanúgy jelek. Nem mindenki ugyanazzal a biciklivel jár, ezt tudom válaszolni. Bodolay Géza: Akkor a kokárdás biciklit miért fújják fel? Bagó Bertalan: Nem fújják fel, leeresztik.
Németh Ákos író, a versenyprogram válogatója: Abban kötözködnék, amit a Berci mondott. Tudniillik, hogy Szakhmáry Zoltán egy költői furcsa világban él. Azon gondolkoztam, hogy is van ez, Móricz Zsigmondot hihetetlenül tehetséges és nagy formátumú írónak tartom, de nagyon nem szeretem, és mégis kettőször is meghívtam. Engem pont az érdekelt, hogy van egy olyan fickó, aki NEM egy költői furcsa világban él. Tehát a Móricz regényben én azt érzem, hogy ez egy vesztes történet. Bejön egy ember a színpadra, és tudom, hogy veszíteni fog. És a zalaegerszegi előadás legeslegnagyobb erényének tartom, hogy benne volt a sansz, hogy lehet, hogy ez az ember egyszer nyerni fog?! Aztán a végén lelövi magát, és aztán szomorúan állapítjuk meg, hogy nem, mégsem.Valami olyasmit csinált belőle az Illyés Róbert és a Bagó Bertalan, hogy ellene ment annak, amit a Móricz Zsigmond költői világban élésnek írt meg, Zoltánnak evilági ügyességei vannak ebben az előadásban. Egy jelenetet mondok csak, az aláírós jelenet. Ezt szúrtam ki példának hirtelen. Visszatérve a reália- irreália kérdésre is, igen, akkor lett gyanús a dolog, amikor azon kapom magam, hogy azt nézem, Jézus Mária, Zalaegerszegen a lányok ilyen Váci utcai lila butikcuccokban járnak kapálni, aztán rájöttem, hogy ez rendszer, ez végig van gondolva. Üres pohárból esznek, isznak, és elkövetkezett az a pillanat, amikor nagyon örültem ennek A nemi erőszak például, ami sokszoros ezen a bulin, ezen a bizonyos úri murin, és hála istennek, nem húzódtak le ezek a bugyik, ennek nagyon örültem. A másik: jól láttam a színész halálát, a színész bizony hasba lőtte magát és bár még soha életemben nem láttam haslövéses embert, biztos vagyok benne, hogy nem így hal meg. Rögtön meghalt és ez nagyon beleillett az egészbe. Érdekes módon az előadás legeslegszebb pillanata a vége volt. Amikor a termetre kisebb színész bejön, és megpróbálja a jóval nagyobb testet kicipelni a színpadról, és ezt egész egyszerűen nem tudja megcsinálni. Még most is a jelenet hatása alatt vagyok. Egyelőre ennyit Koltai Tamás: Örülök, mert akkor itt a provokáció. Nekem ez az egy nem tetszett. Ugyanis a magyar színház egyik kérdéses pontjának tartom azt, hogy elmegyünk valameddig. Most nagyon megokosodtam, mert azt mondtad, hogy ez egy idealista ember. Egy idealista ember a sok prakticista élni akaró és élni tudó ember között. Egy tehetetlen idealista. És a haláltáncnak a vége, sőt az egész haláltánc arról szól, hogy mindenkiből kijön az összes freudi, a valódi énje, a belső énje, a múltja, az összes neurózisa és az ennek megfelelő szörnyetegség. Mindenki kimutatja a foga fehérjét, beleértve Rhédey Esztert. Gyűlöli ezt az embert. A szíve mélyén nem szeretet van, hanem gyűlölet. És amikor idáig elérsz, akkor az egész világról való illúziónk szétfoszlik, és itt van egy nyers, kegyetlen, brutális, rettenetes világ. És a végén azt érzed, hogy fel kell magasztosítani ezt az embert. Mint egy Don Juan, vagy egy Lear király, akit valaki a halála után kivonszol a színpadról. Ami szép is, brutális is, ami képileg erős, de szerintem meg nem igaz. Bagó Bertalan: Két mondatot szeretnék a végével kapcsolatban. Nem akartam ezt költőire venni. Brutálisra akartam. Visszatérve a forma nyelvére, a háttérben meg közben elégnek a fényképek. Ennek az a lényege, hogy miközben elég, potyog lefele az összes régi fénykép a tanyáról.Van a múlt, ami teljesen szétesik,
és a Mákos bácsi is maga a múlt. És olyan, mintha elvinné magával a múltba. Nem akartam én felmagasztosítani. Nem ezt akartam. Azt akartam sugallni, hogy ezt a világot nem lehet feloldani. Ráadásul ki se tudja vinni. Az az ember nyúl hozzá ahhoz az emberhez, akinek esélye sincs arra, hogy kivigye. Mert egy kis ember fölveszi a vállára és kibaktat vele, az is egy kegyetlen dolog, de akkor az mást jelent. És a végéig ez fog történni ezzel az emberrel. Pont nem feloldást akartam, hanem egy ilyen borzasztó kegyetlen dolgot. Azon gondolkodtam, ha Móricz Zsigmond látná ezt az előadást, mit szólna? Egyik barátom azt mondta, ha Móricz Zsigmond ezt most látná, azt látná, hogy mi történt azóta velünk, amióta ezt ő megírta. Ezért talán nem haragudna rám, mert megtudna valamit abból, hogy mi történt azóta velünk. Balogh Tibor kritikus: A parfümöt azt úgy nézzük, mint a nagy kant. Ez egy szimbólumpár. Valami ideált, valamilyen vágyódást, önmegvalósítási programot is jelent. Emlékezzünk vissza, amikor megbetegszik a nagy kan, akkor hogy emlékszik vissza arra, hogy tejbe áztatott kenyérrel szoptatta. Az eredeti szövegben, az eredeti hangulatban az egy mélyen érzelmes pont. Egy ugyanolyan kötődés, mint a parfüm. Valamit akartam, valamit vágytam vele. Csörgheő Csuliban is megvan ugyanez a szentimentalizmus, nem csak Szakhmáry Zoltánban. Koltai Tamás: A nagy kan, ugye az Móricznál is így van, az egy nagyon valóságos, drabális, földhözragadt vágy, s nyilván azért találtad ki a parfümöt, mert az az idealizmus, az ennek az ellentéte. Bagó Bertalan: Az idealizmus és a költői idealizmus mostanában nagyon nem korszerű dolog, de egész biztosan túl fogja élni a mi több évtizede tartó szkepszisünket, ez alkati kérdés a Szakhmáry Zoltánnál is. Ezekkel az alakokkal nem lehet mit kezdeni, köztünk vannak, még ha néha kussolnak is esetleg. Még egy mondat, ez az aktualizálás, mintha visszajött volna. Nagyon régen volt probléma, hogy szabad-e farmernadrágban játszani a Shakespeare-t? Persze, hogy szabad, és aki ezzel foglalkozik, az hülye. A Shakespeare egész életében mindent aktualizált, sőt, bizony eklektikus is volt, Tolsztoj bácsi le is szúrta ezért csúnyán, mert hogy lehet hülyeségeket és következetlenségeket összeírni. A Moliere semmi mást nem csinált, csak a Plautust aktualizálta, a Brecht semmi mást nem csinált, csak az egész német, angol, finn irodalmat és mindenhonnan ahonnan lopni lehetett, aktualizálta, mi a nyavalyáról beszélünk? Ezek az előadások ott és akkor léteznek x számban, 30-ig maximum, a kérdés az, hogy valamiféle kommunikációs helyzetbe kerülnek-e azokkal, akik nézik, és ez bizony súlyos kérdés, hogy utána amennyire sikerül, hogy mit sugall adott esetben. Néha egész mást, mint amire a rendező vágyna. Fodor Tamás:
Géza, te is nagyon jól tudod, hogy itt, aki a máról beszél, az nem feltétlen az aktualizálást használja. Tudod, hogy ennek az előadásnak legalább háromféle fogadtatását tudjuk kimutatni. Az első típus: aki már játszotta, rendezte, ismeri, gondolatai vannak róla, ezek közül sokan elutasították. Színészkollégák, égő arccal, nem mertek egymásra nézni és úgy utasították el. A másik, középső hányada a nézőknek, azon a csapáson haladt, amit az előadás kijelölt számukra, és megpróbálta feldolgozni ezt a látottakat. Kell lennie egy harmadik kisebbségnek is, aki elgondolkozott ezeknek az eszközöknek a használatán, és észrevett olyan ellentmondásokat, amilyen ellentmondásokat az ember kívánatosnak tart a színházban.Ha megértjük Balogh Tibor hozzászólását, példájában nem valami tanári számonkérésről van szó, hogy egyszer van a pohárban valami, másszor nincs, hanem ő azt jelezte, hogy onnantól elkezdődik egy másik történet. Amellyel nem nagyon tudunk mit kezdeni. Ez egy rendezői dilemma. Elindítunk egy, a szívünknek kedves játékmódot. A legnagyobb reveláció ezek a roggyantott lábú "plié"-k. Szívesen elnézek belőlük kettőt, vagy kétszer kettőt, de nem ötvenkettőt. Én azt kérdezem, miért nem tudtam nevetni? Hiszen nevetéssel indítottam, és azt mondtam, na, ez klassz. Megjelent Gáspár Sándornak a világa, és hát tényleg én is nehezen tudtam levenni róla a
szemem. A következő a baj, hogy két előadás születik, de egyszer csak az embert türelmetlenség fogja el. Hol az egyiket vágyja látni tovább, hol a másikat vágyja látni, hiszen a másik előadás sem rossz a maga nemében, csak az egyik akkordokra épít és az akkordok által felidézett felhangokra és asszociációkra. Ez az út mindenképpen egy absztrakcióhoz vezet. A magyarkodás absztrakciójához. A konzervativizmus emblémái jelennek meg. És itt a színész akkor jó, ha az emblémát nagyon karakteresen tudja megjeleníteni és rendkívül fegyelmezetten. És akkor jön a lineáris szóló, amivel már nem lehet mit kezdeni, az már túl sok. Mikor a Nemzeti Filharmonikusok koncertjén Kocsis Zoltán kezet fog a koncertmesterrel, néha mind a kettővel, azt jelzi, hogy az együttesből nem emelkedik ki az első hegedűk vezéralakja, de mégis: nélküle az együttes nem az, ami. Esetünkben meg kell nézni, hogy ebben a koncertfelállásban ki a hangversenymester? És tényleg én is egyetértek, hogy a Csámpi, azaz Gáspár Sándor. De a Csámpi nem szólóhangszeren játszik. Ő máshol ül a zenekarban. És mégis ővele kell kezet fogni. Mert az akkordoknak, a kíséreteknek, a zenekari hangzásnak a szólója ő. Míg a szólóhangszer mást jelent. Az a történetet viszi tovább a maga maiságában és érvényes megfogalmazásában, ez kétségtelen. De a kettő nem tud találkozni. Nem születik belőle érvényes koncert számomra. És azt láttam, hogy a körülöttem ülőkben is ez van. Leszámítva, akik ellenérzéssel, egy másik oldalról, nem szeretik ezt az egész dolgot. De hogy nevetek, hogy felfedezéseket teszek, és hogy egyre kevesebb lesz a felfedezés, egyre több lesz a séma a játékokban is, egyre romantikusabban szól a két szólóhangszer, a Rozika és a Zoltán. Pedig mind a kettőnek érvényes mai magatartása van, és mégis a kettőjük találkozása visszatér Móriczhoz, de Móricznak a népi romantikájához. Akármennyire mai eszközökkel játszik mind a két színész, egyszerűen egy népies romantika szólal meg, függetlenül attól, hogy közben milyenek a viselkedések. Ezt nem tudom megmagyarázni, mert sokkal elmélyültebb gondolkodás kellene róla. Csak üresen hagy. Mert amikor ővelük mennék, akkor jön újra nagyon sokszor és bántón a tutti, a zenekari tutti. Amiből, még egyszer mondom, a Csámpi kilép, mert olyasmit csinál, amit esetleg a tutti ellenére csinál. Tehát fegyelmezetten benne van az egész együttesben, és mégis itt van valami, nem a nagy kan, de valami, amit valaki fausztinak fogalmazott meg. Ez azt jelenti, mintha irányítaná is a játékot. Tehát egy olyan titoktöbblettel rendelkezik a jelenléte, amellyel sokkal többet ér el, mint maga az előadás. Lehet, hogy ezt megbeszélték a rendezővel, hogy a játékot és az eseményeket kvázi játékmesterként is irányítja, mint a dolgok végső oka, és az az ember, aki a célszemélyeket hogy úgy mondjam, integrálja. Tehát ez nagyon izgalmas volt. Erre a vonatkozásra senki nem hívta fel a figyelmet, de ez is állandóan léket kapott, mert a történet nem engedte ezt végig. Volt egy apró kis jel, amely arra utalt, mintha ő tudná is ezt a Rozika dolgot, mintha rendezné is ezt a találkozást. Folytathatnám, de most nem teszem. Ez tette számomra izgalmassá és egyszerre két-három síkon létezővé az ő alakítását.
Koltai Tamás: Szerintem Tamás, most elmondtad a lényeget, de amikor először elkezdted, nem itt kezdted el. Közben továbbgondoltad, amit gondoltál. Ugyanis szerintem ez a lényeg. Mert lehet, hogy van két szóló, ha már ebben a kontextusban vagyunk, akkor a Csámpi a vezérmotívum. Wagner. Hát ez mégis az Úri muriról szól, ez a struktúrája a dolognak. Tehát valószínűleg kell egy ideig várni, amíg az úri muri elkezdődik. Az eleje, az csak a bevezető. Azért ott van egy dramaturgiai trouvaille, a Zoltánnal. Az indítja azt a jelenetet. És egy csomó szöveg - ami a Rozika szövege - Móricznál korábban hangzik el, pl. az egész élettörténet, az egész biográfia ott hangzik el tulajdonképpen az úri muri jelenetnek az elején. És abban a pillanatban, hogy az az úri muri jelenet elkezdődik, ott a Csámpi a főszereplő, ő irányítja, ő vezérmotiválja az úri murit, s azt gondolom, számomra éppen amikor ott Zalaegerszegen láttam, és nagyon örülök, hogy ott láttam, és nem is Pesten, mert a saját helyén volt, a saját terében, én nagyon jónak találtam. Ott az volt ennek az egész stilizációnak a lényege, ez az élet-élet betyárélet, strukturált megszólalás és mozgássor, ami az eredetiben és a szokványos hagyományos játékmódban valamilyen módon, nem mindig, de arról szól, hogy hogy lehet a naturalizmustól és a magyar mulatozástól elmenni egy kicsit korszerűbb színpadi létezés felé. Itt viszont megtaláltatott egy olyanfajta stilizációs sor, amiben a magánszólók belestrukturálódtak ebbe az úri muriba, ami Móricznál is így van természetesen, azért jó dráma. Csak itt van egy stilizáció, és aztán vannak ezek a lírai, vagy romantikus - én nem éreztem annyira romantikusnak, megmondom őszintén - a magánélet. A magánéleti probléma. Azért éreztem én jobbnak a második részt és izgalmasabbnak, mert akkor kezdődik el az igazi darab, és ennek a Csámpi a vezérmotívuma.
Fodor Tamás: Mint a zsűri tagja lábjegyzetként megjegyzi, hogy él azzal az idézettel, amelyet Koltai Tamás mondott, hogy máshol kezdte el, máshová ért, tehát gondolkodik, nincs lezárva semmilyen ítélete. Bodolay Géza: Egy alapkérdést föl kéne tenni. Én nem nagyon hiszek a válaszokban, szerintem csak kérdések vannak. És ezzel az előadással kapcsolatban egész sor kérdést föl lehetne tenni. Miután itt ilyen remekül összekeverődött az előbb a népi és a népies, tulajdonképpen itt mi folyamatosan a szereplők viszonyrendszereiről beszélünk, nagyon helyesen, hisz abból lesz vagy nem lesz dráma. De mégis az előadásnak stilárisan ez alapkérdése, hogy hol népi, hol népies, és legfőképp, hogy mikor és miért teszi ki az egyenlőségjelet, ahogy nagyon gyakran, és nagyon pongyolán nagyon sok helyütt mi magunk is tesszük a kettő között. Ugyanis ez alapkérdés Móriczcal kapcsolatban, de most csúnya dolog lenne, ha én ezt tovább elemezném. Megint csak a kérdést szeretném otthagyni. A Váci utcai lila bugyis lányok, kontra kapáló parasztlányok, mit gondolt vajon erről az egészről Móricz vagy a nem véletlenül ideidézett Ady Endre. Mennyire más ez, mint az az álromantika, amit a Monarchia akart rákényszeríteni erre az országra és mennyire másképp gondolkozott erről József Attila vagy akár Nagy László. Igen, csupa lírai, csupa idealista, ettől nem feltétlenül balek figurája ennek a magyar kultúr környezetnek. Németh Ákos: Én nagyon örülök annak, hogy itt valamiféle konszenzus mutatkozik abban, hogy Móricz Zsigmondot nem lehet már realista módon játszani. Ugyanis az általam meghívott két Móricz Zsigmond rendezés egyike sem realista, és itt a teremben nem is kérte számon senki ezt a realizmust, ez az, aminek nagyon örülök. Mert elértek hozzám olyan kritikai észrevételek, csak egyetlen példát mondok, hogy is lehet az, hogy az Illyés Róbert csizmában száll ki az ágyból, miközben a kollegina pedig csupaszon. A pécsi Király utcában nagyon sokszor megkérdezték tőlem. És érdekes módon itt ezek a kérdések igazán nem merültek fel. Nekem ez azt a konklúziót eredményezte, hogy íme, tényleg így van. Móricz Zsigmondot valamiért a színházak igyekeznek játszani. Látványosan, láthatóan. Sőt, én még messzebb mennék, hogy hogy is van ez. Kicsit a vége felé való provokáció a kritikusokhoz. Láthatóan a színházak ragaszkodnak a történet típusú előadásokhoz. A professzionista - színházi szerzői módon professzionista - darabokhoz. Újra és újra nekirugaszkodnak, a jelen évadnak 95 százaléka ilyen típusú előadásokból állt, és ennek egy jelese a Móricz Zsigmond, de íme a két Móricz darab, ami eljött a fesztiválra, nem realista. Ha ezt ilyen konszenzus fogadta, akkor nyilván ez így is jó. Koltai Tamás: Abban, gondolom konszenzus van, én úgy gondolom, hogy ... tehát forradalmi helyzet, már nem akarunk úgy játszani Móriczot, ahogy eddig, és a Móricz sem akarja, hogy úgy játsszuk, és akkor forradalom tör ki Móricz területén. De hát ez csak tréfa volt. Most azt szeretném kérdezni, akar-e még valaki hozzászólni? 10 perc szünet
