Be akarom bizonyítani, hogy ha valaki jól és nemesen is cselekszik, ezért még mindig lehet méltatlanság a része. Beethoven Bécs város tanácsához, 1819. február 1-én Nehéz a levegő körülöttünk. Kábító, áporodott atmoszféra nyomása alatt zsibbadtan hever a vén Európa. Nagyság nélküli materializmus nehezedik a gondolkodásra, megbénítja a kormányok és az emberek tetterejét. A világot saját bölcs és hitvány egoizmusa fojtja meg. A világ megfullad. Nyissuk ki az ablakot. Hadd áradjon be friss levegő. Szívjuk magunkba a hősök leheletét. Az élet kemény. Mindennapos küzdelem azok számára, akik nem tudnak beletörődni a lélek középszerűségébe és többnyire szomorú küzdelem, nagyság, boldogság nélkül való, melyet magányosan és hallgatagon kell folytatni. Szegénység sújtja az embereket, keserű házi gondok, nyomasztó és ostoba napszám nehezednek rájuk, melyekben haszontalanul forgácsolódnak el az erők, reménytelenül, az öröm minden sugara nélkül; társtalanul állnak a legtöbben és még az a vigasztalásuk sincs, hogy legalább kezet nyújthatnának testvéreiknek a balsorsban, akiket nem ismernek s akik nem ismerik őket. Nem számíthatnak másra, mint önmagukra és vannak pillanatok, amelyekben még a legerősebbek is összeroskadnak kínszenvedésükben. Segítség után, barát után kiált mindegyik.
Hogy segítsek rajtuk, megkísérlem köréjük csoportosítani a hősi barátokat, a nagy szellemeket, akik a jóért szenvedtek. Ezek a „Kiváló emberek életei”1 nem a nagyravágyóak gőgjéhez szólnak; a szerencsétleneknek ajánlom őket. És vajon ki nem boldogtalan? Azoknak hozom a megszentelt fájdalom balzsamát, akik szenvednek. Nem állunk egyedül a küzdelemben. A világ éjszakáját isteni fény világítja meg. Még ma is, közvetlen közelünkben láthattunk ragyogni kettőt a legtisztább lángokból, az Igazság és a Szabadság lángját: Piquart ezredest és a búrok népét. Ha nem is sikerült nékik átvilágítani a nagy sötétségen, egy villanással megmutatták az utat. Kövessük őket és kövessük mindazokat, akik úgy küzdöttek, mint ők, elszigetelten, elszóródottan minden országban és minden évszázadban. Romboljuk le az idő határait. Teremtsük meg a hősök népét. Nem azokat nevezem hősöknek, akik eszmékkel, vagy erővel diadalmaskodtak. Hősök alatt egyedül azokat értem, akik a szívükben voltak nagyok. Mint a köztük egyik legnagyobb mondta, akinek az életét itt elbeszélem: „Nem ismerem a felsőbbrendűségnek más jelét, mint a jóságot.” Ahol nem nagy a jellem, ott nem lehet szó nagy emberről, sem nagy művészről, sem a tettek nagy emberéről; csak üres bálványok ezek a hitvány tömeg szemében: az idők vele együtt pusztítják el őket. A siker kevéssé 1 Romain Rolland három könyvet írt „Kiváló emberek életei” összefoglaló cím alatt: Beethovenről, Michelangelóról és Tolsztojról. A fordító.
6
érdekel bennünket. Nagynak lenni, nem pedig látszani, erről van szó. Akiknek a történetét itt meg akarom írni, azoknak az élete majdnem mindig hosszú mártírium volt. Akár tragikus végzet kovácsolta lelküket a fizikai és erkölcsi fájdalom, a nyomor és a betegség üllőjén, akár azoknak a szenvedéseknek és névtelen szégyeneknek látványa dúlta fel életüket, marcangolta szét szívüket, amelyek testvéreiket kínozták, a megpróbáltatások mindennapi kenyerét ették; és ha energia tette őket naggyá, azzá lettek a boldogtalanság által is. Hogy azok, akik boldogtalanok, ne panaszkodjanak nagyon: velük vannak az emberiség legjobbjai. Táplálkozzunk hősiességükből és ha nagyon gyengék vagyunk, fektessük fejünket pillanatra térdeikre. Meg fognak bennünket vigasztalni. Megszentelt telkeikből a tiszta erő és a mindenható jóság patakja csörgedez. Meg sem kell kérdeznünk műveiket, hallgatnunk sem kell hangjukra, a szemeikben olvassuk, életük történetében, hogy az élet sohasem nagyobb, termékenyebb – és boldogabb –, mint a fájdalomban. *** E hősi légió élén adjuk az első helyet az erős és tiszta Beethovennek. Szenvedései közepette ő maga kívánta, hogy példája más nyomorultak támasza legyen, „és hogy a szerencsétlen embert vigasztalja meg az, hogy olyan szerencsétlent talál, mint ő, aki a természet minden akadálya ellenére mindent megtett, ami hatalmában 7
állt, hogy a megbecsült emberek sorába kerüljön”. Mikor a küzdelmek és az emberfeletti erőfeszítések évei után elérkezett arra a pontra, hogy legyőzhette kínszenvedéseit és betölthette hivatását, amely, mint ő maga mondta, abban állt, hogy a szegény emberiségbe egy kis bátorságot öntsön, ez a győztes Prometheus így szólt egyik barátjához, aki Istenhez fohászkodott: „Óh ember, segíts önmagadon!” Lelkesítsen bennünket büszke jelszava. Élessze fel példája bennünk az ember hitét az életben és az emberben. 1903. január. Romain rolland
8
BEETHOVEN
Woltuen wo man kann, Freiheit übei alles lieben, Wahrheit nie, auch sogar am Throne nicht verleugnen Beethoven (Albumlap 1792) „Tegyünk jót, ahol csak lehet, Szeressük mindennél jobban a szabadságot. Ne tagadjuk meg az igazságot soha. Még a trón előtt sem.”
Kicsiny volt és zömök, erős nyakú, atléta alkatú. Széles arca téglavörös, csak élete vége felé lett beteges színű és sárgás az arcbőre, különösen télen, mikor szobába zártan élt, távol a mezőktől. A homloka hatalmas és dudoros. Koromfekete, rendkívül sűrű haja, mely olyan volt, mintha fésű sohasem járta volna át, „Medúza kígyói”-ként2 szanaszéjjel állt. Szeme csodálatos erővel ragyogott, megragadott mindenkit, aki látta, de a legtöbben tévedtek színében. Ha szilaj fénnyel lobogott ki a barna és tragikus arcból, általában feketének látták, pedig nem is fekete volt, hanem kékesszürke.3 Apró és mélyen fekvő szeme a szenvedély vagy a harag pillanatában hirtelen tágra nyílt és forgott üregében, csodálatos hűséggel tükrözve vissza minden gondolatát.4 Gyakran az ég felé fordult mélabús tekintettel. Az orra rövid, szögletes, széles volt, olyan, mint az oroszláné. Finom szája volt, de alsó ajka felhajlott a felsőre. Félelmetes állkapcsaival diót tudott volna törni. Egy mély gödör az állán, jobb felől, különös aránytalanságot okozott arcában. „A mosolya kedves volt – mondja Moscheles –, és társalgás közben gyakran nyájas 2 J. Russel (1822). – A gyermek Czerny Károly, aki 1801ben látta Beethovent több napos szakállal és vad sörénnyel, kurta ujjasban és kecskebőr nadrágban, azt hitte, hogy Robinson Crusoéval találkozik. 3 Klőber festő jegyzete, aki 1818 táján lefestette. 4 „Szép, beszédes szeme – mondja dr. W. C. Müller –, hol bájos és gyöngéd, hol réveteg, fenyegető és rettenetes.” (1820.)
11
és bátorító volt az arckifejezése. A nevetése ellenben kellemetlen volt, heves és torz, egyébként rövid” –, az olyan ember nevetése, aki nem szokta meg az örömet. Rendes arckifejezése búskomor volt, „gyógyíthatatlanul szomorú”. Rellstab, 1825-ben, azt mondja, minden erejére szüksége volt, hogy visszatarthassa sírását, mikor látja „édes szemét és a benne tükröződő kínos fájdalmat”. Braun von Braunthal, egy évvel később, egy sörházban találkozik vele: az egyik sarokban ül, hosszú pipából füstöl és szemét lehunyja, mint ahogyan egyre gyakrabban tette, halála felé közeledve. Egyik barátja megszólítja. Szomorúan mosolyog, kihúz a zsebéből egy kis társalgási jegyzőkönyvet és éles hangon, mint amilyen igen gyakran a süketeké, azt mondja neki, írja le, mit akar tőle kérdezni. – Az arca átszellemült, akár hirtelen ihlet szállta meg, váratlanul, nem egyszer az utcán is, megdöbbentve a járókelőket, akár ha meglepték őt a zongora mellett. „Arcának izmai kiduzzadtak, erei kidagadtak; szilaj pillantása még félelmetesebb lett; a szája remegett; olyan volt, mint a varázsló, akit a felidézett szellemek legyőztek.” Shakespeare valamelyik alakjához hasonlított;5 Julius Benedict szerint: „Lear király”. 5 Klőber azt mondja: „ossziáni”. Mindezek a részletek Beethoven barátainak, vagy olyan utazóknak jegyzeteiből valók, akik látták őt. Ilyenek Czerny, Moscheles, Klőber, Daniel Amadeus Atterbohm, W. C. Müller, J. Russel, Julius Benedict, Rochlitz stb.
12
