1 Németh G. Béla: A kimondás törvénye (A kései József Attila világképe és poétikája), in: N. G. B.: Hét kísérlet a kései József Attiláról,

7

Kései költészet Fiatalkorunk meghatározó irodalmi élménye a hatvanas-hetvenes években József Attila költészete volt. Érdemes lenne feltárni az okok­ nak azt az együttesét, amely előidézte, hogy a jelzett időszakban ez a lírai termés olyan ellenállhatatlan erővel szólított meg több induló értelmiségi nemzedéket. Most beérem annak a szemléletmódnak a felidézésével, amely megnyitotta előttünk az utat egy verscsoporthoz, amelynek felfedezése nemcsak önmagában adott rendkívüli élményt, hanem különlegesen izgalmassá és időszerűvé tette számunkra a Jó­ zsef Attila-életmű egészét, de amely megfelelő megközelítési útvonalak hiányában eladdig majdnem két évtizeden át nem vagy alig volt hozzá­ férhető az olvasó számára. Arról a korpuszról beszélek, amely a hat­ vanas évek derekán a „kései költészet” néven került a figyelem közép­ pontjába. Az utak kiépítésében, amelyek ehhez a kiaknázatlannak vagy legalább is alulértékeltnek tűnő szellemi és költői kincshez vezet­ tek, számos szakember, köztük Bori Imre vagy Gyertyán Ervin fontos feladatok elvégzésével vett részt, de az akadályok elhárításában a dön­ tő szerepet Németh G. Béla vállalta magára az önmegszólító és az időszembesítő verstípusról publikált tanulmányaival. Szerinte „1935 körül egy, a 30-as évek elejétől készülődő gyökeres változás állt be József Attila termésében.” „Ebben a két, két és fél esz­ tendőben - írja az 1935-től a költő haláláig tartó időszakban írott da­ rabokról - oly poétikai elemek szaporodnak nála minőségváltoztató mennyiségben föl, amelyek” a korábbinál látványosan magasabb szint­ re emelték a versek művészi rangját.1 A tudós azonban korántsem ítélte meg a költő minden, az adott időszakban írt művének a kései költészet rangját. Félig kimondott vagy elhallgatott, de azért jól érzé­ kelhető polemikus szándékkal elsősorban azokat a verseket emelte ki, amelyeket a korábbi évek kultúrpolitikája és az egykorú kritika szíve­ sebben hagyott árnyékban. Azokat a darabokat, amelyekben József Attila disszonáns belső állapotairól tudósított, amelyekben a betegség­ gel, halállal viaskodott: a Tudod, hogy nincs bocsánatot vagy a Talán eltűnők hirtelen címűt. A közösség nevében és érdekében szót emelő költő hangja, amely a korábban írt, de csak a Nagyon fáj kötetben kö­ zölt A város peremén című ódában, a Hazám című szonett-ciklusban, A Dunánál című költeményben vagy az Ars poeticában szólalt meg, nem képezhette részét a „kései költészetnek”. 1 Németh G. Béla: A kimondás törvénye (A kései József Attila világképe és poétikája), in: N. G. B.: Hét kísérlet a kései József Attiláról, Tankönyvkiadó, Bp. 1982. 3 6 ., 47.

8 \

A „kései” jelzőben lappangott valamiféle ki nem mondott feszültség. Számos költőnél az előrehaladott kor, az élet alkonya, a halál közelsé­ ge indokolt rezignációt kelt. Az „időskori”, „kései” jelzőt ennek a stádi­ umnak a megjelölésére tartogatja az életrajzírás és a kritika. Arany János kapcsos könyvbe írott versei nem véletlenül kapták az „őszikék” nevet. József Attilának azonban nem voltak őszikéi, ő nem érte meg az öregséget, a legszebb férfikorban, harmincharmadik évében önként lépett ki az életből. A kiemelt megbecsülésben részesült versek tehát tárgyilag indokolatlanul korán kapták meg a magas életkorban írt szellemi termékeknek kijáró minősítést, pusztán azért, mert nem tűn­ tek életkedvtől duzzadó, ereje teljében lévő, tettre kész fiatalember lírai alkotásainak. E művek alkotójának emberi alakjáról is egy beteg, összetört, meggyötört ember képe rögzült meg az utókor emlékezeté­ ben. Említett tanulmányaiban Németh G. Béla erre az örökül kapott képletre irányította a szaktudomány és általában az olvasó figyelmét.2 Hogy mennyire örökbe kapott alakzatról van szó, azt beszédesen mutatja Németh Andornak a tíz éve elhunyt barátjáról 1948-ban ké­ szített rajza, amelyben a „kései” szó nem hangzott el, de amelyben már elemzésre készen állt az a költő-alak és szövegcsoport, amely másfél évtizeddel később Németh G. Béla kutatásainak tárgyát képezte: „Újra »tiszta« lírát ír tehát, - jelenti ki Németh Andor arról az időszakról, amely a költőnek az illegális kommunista párttal való szakításával, tehát 1933 tavaszán vette kezdetét - de hangjából már hiányzik a gunyoros, a pajkos dévajság, a tündéri játékosság. Játszani nem hajlandó többé semmivel. Ehhez túlságosan »elnehezedett«. »Halállal küzdő szívre nem hat éle« - mondja Shakespeare egyik darabjában. Szava súlyos lett és nehéz a megsűrűsödött tapasztalatoktól. Verseinek még a muzsikája is megváltozik. Hajdan oly lebegő sorainak üteme meglassúbodik. Mintha hirtelen megöregedett volna, minden szava megfontolt, vénemberes. Hangjának a sűrűsödése, elsötétülése már a Medvetánc kötet utolsó harmadában észlelhető. Nem a versek tartal­ ma komorabb - a Külvárosi éjnél komorabb hangulatú verset aligha írhat —, hanem a költő élethangulata. A komor szó nem is fejezi ki azt, amire gondolunk. A kétségbeesett jelző sem. Mert tulajdonképpen nem is komor, és nem is kétségbeesett, csak kiábrándult, de nem az eszmé­ nyeiből, hanem abból, hogy ő megéri az elmaradhatatlannak felismert forradalom eljövetelét. így lesz az a költő, aki magának már mit sem, és mindent »már végképp csak másnak remél«. A magáról való lemon­ dást, a hangváltással, a Reménytelenül két verse jelenti be... Ki hinné

2 A kérdés újabb feldolgozását 1. Veres András: A kései korszak verstípusairól című tanulmányában. ( Magyar Tudomány. 2005. 11. szám, 1415-1430.)

9

el, hogy aki e verset írta, csak huszonhét éves? A hang öregebb, mint a költő életkora. Egy hosszú élet mélységes kiábrándultsága csendül ki belőle, réveteg fejcsóválás, beletöró'dés a változhatatlanba. És magány, magány...”3 Németh Andor itt személyes emlékeit eleveníti föl a tragikusan fia­ talon elhunyt barátról, de ezek.az emlékek harmonikusan belesimul­ nak abba a közfelfogásba, amely a balatonszárszói öngyilkosság más­ napján szinte egy csapásra kialakult a költőről, s amely szerint József Attila pályáján a harmincas évek derekán megindult egy folyamat, mely az akart és választott halálhoz vezetett. Azokat a verseket, ame­ lyek e folyamat sodrában keletkeztek, amelyek ezt a tragédiával vég­ ződő viaskodást tükrözik, a költő halála óta fokozott érdeklődés és az átlagosnál nagyobb megbecsülés övezte. Az ötvenes években ezt az értékrendet a kultúrpolitika szerette volna ugyan megfordítani, a ké­ sei verseket háttérbe szorítani, s a harmincas évek eleji .politikai költé­ szetet emelni a piedesztálra, de ez a kísérlet kudarcba^fulladt. A hat­ vanas években, ha a közoktatásba nem is, de a tudományba visszatért a kezdeti értékrend: minél közelebb született időben egy vers a költő halálához, annál nagyobb presztízsre tett szert. Különösen akkor, ha kivehető módon az életdráma motiválta. A Dunánál, már csak azért is kevésbé volt érdekes, mint a Tudod, hogy nincs bocsánat, mivel ki­ egyensúlyozottabbnak, harmonikusabbnak tetszett. A verseknek ezt a halálhoz képest kijelölt helyét, státuszát jelentette a „kései” jelző. A közfelfogásra nézve helytálló jellemzés Németh G. Béla esetében nem lenne egészen igazságos. A kiváló tudós ugyanis, még ha válasz­ tásában alkalmazkodott is a rejtett mintához, nagy és sikeres erőfeszí­ téseket tett tanulmányaiban arra, hogy a kései verseket poétikai is­ mérvek alapján írja le és elemezze, s e munkája során számos olyan megállapítást tett, amelyek ma is helytállóak, bennünket is segíthet­ nek a költő jobb megértésében. Természetesen az eltelt évtizedek so­ rán nem egy állításának és gondolatmenetének színe megkopott, érvé­ nyessége kétségesnek bizonyult. Értelmezői teljesítménye mindazonál­ tal nagyobb figyelmet érdemelne, mint amiben újabban része van. Tanulmányomban azonban nem - vagy csak kis mértékben - vállalkozhatom arra, hogy a szükséges kritika elvégzésével eljussak az írá­ saiból ma is levonható tanulságokhoz. Itt be kell érnem két olyan te­ matikai kritérium kiemelésével, amelyek Németh G. Béla szerint megkülönböztették a kései verseket az életmű korábbi teljesítményei­ től: „ezen az okviszonylaton lépett be immár nem metaforikusán, ha­

3 Németh Andor: J ózsef Attila és kora, in: N ém eth A n d or J ózsef Attiláról, [S. a. r. Réz Pál], Gondolat, Bp. 1989. 267-268.

10

nem tömény gondolatisággal és riadt lelkiséggel kései költészetének egyik vezérszólama: a semmivel való küzdelme... A semmibe hullás veszélyének érzetével együtt szükségszerűen együtt lép be utolsó évei­ nek egy másik, már érintett, meghatározó érzetéé, a bűnösségé:’.4 A semmi és a bűnösség... De mi kell ahhoz, hogy e két kulcsszó jelenlétét a kései költészet kritériumaként fogadjuk el? Fontos előfeltétel, hogy az általuk megje­ lölt „érzetek” önmagukban véve is jelentőségteljesek legyenek. Ennek mind a semmi, mind a bűnösség megfelelnek. Tiszta képlet áll fenn akkor, ha korábban a költő nem vagy alig használta volna őket, és egyszer csak elkezdenének sűrűn előfordulni a versekben. Annak is jelentősége van, hogy ne mellékes említést kapjanak, hanem nagy hangsúllyal szerepeljenek a művekben. Lehetőleg forduljanak elő pél­ dául verseimben. Az összkiadások címmutatója tartalmazza mind A bűn, mind a Semmi verseimet. Jó, ha a költemények központi témája­ ként nevezhetjük meg akár a bűnösséget, akár a semmit. József Attila kései korszakában erre is több példát tudunk hozni. A téma megneve­ zése során rugalmasan, óvatosan kell eljárnunk, óvakodva az illeté­ kességi körünkön való túlterjeszkedéstől, nem oda illő tárgyaknak, szavaknak a semmi vagy a bűn fogalmára történő erőszakolt ráaggatásától. Ebből a szempontból a semmi témája több nehézséget okozhat, nagyobb mérvű önmérsékletet, körültekintést tehet szükségessé. A bűnösség kérdése esetében azonban úgyszólván szerencsénk van. Ha van vízválasztó az érett korszak korábbi időszelete és a kései költé­ szet között, akkor ezt a bűn témájának fordulatszerű előtérbe kerülé­ sében, s a belőle származó szemléleti és poétikai következményekben jelölhetjük meg. Tanulmányomban ennek a verscsoportnak a vizsgála­ tára és ezáltal a „kései József Attila” néhány meghatározó jellemvoná­ sának feltárására vállalkozom. A bűn-versek elemzését, illetve a költő bűnfelfogásának vizsgálatát a tematikus kritika szempontjait meszszemenően alkalmazva végzem el, de módszertani megjegyzésekre csak indokolt esetben térek ki.

4 Németh G. Béla: A kimondás törvénye (A kései J ózsef Attila világképe és poétikája), in: N. G. B.: Hét kísérlet a kései J ózsef Attiláról, Tankönyvkiadó, Bp. 1982. 49.

178

A bűn szerepe a létösszegzésben [Tudod, hogy nincs bocsánat] Végzetes betegsége és az öngyilkosság vonzása ellenére József Attila költészete a hanyatlás legkisebb jelét sem mutatta élete utolsó hónapja­ iban. Az élettói egy nagyszerű verssorozattal búcsúzott, kezdve a Tu­ dod, hogy nincs bocsánaton, folytatva a „Költőnk és korá”-val, a Karóval jöttél-lel, a Talán eltűnők hirtelen-nel és az íme, hát megleltem hazámat cíművel, de az ekkor írt kisebb versei is figyelmet és megbecsülést ér­ demelnek. A felsorolt darabokat a kritika Németh G. Béla nyomán létösszegző versekként emlegeti. Az elnevezés mögött az az értékelés rej­ lik, hogy ezek a versek a személyes életszférában szerzett, évek során leszűrt súlyos tapasztalatok alapján nyújtanak esszenciális tudást az egészről, ami egy egyén nézőpontjából egyáltalán belátható. Sajátos homályosság veszi körül és hatja át ezeket a szövegeket. A legteljesebb művészi élményt nyújtják, nem tartalmaznak sem nyelvtani szervezet­ lenséget, sem képi ugrásokat, s ugyanakkor mégis a legnehezebben racionalizálhatok, a megértés számára a legtöbb, (részben egyszer s mindenkorra megoldhatatlan) feladatot jelentik. Minden leírást nélkü­ löznek, kiszűrik az életrajzilag azonosítható, konkrét részleteket, a lé­ nyegre koncentrálnak, de a hozzá vezető utakat eltörlik. A tömörítés folytán a tartalmak utalásokká, jelzésekké egyszerűsödnek. A bűn­ probléma - a „Költőnk és korá”-1 kivéve jelentős szerepet játszik bennük, ami nem csoda, hiszen láthattuk, hogy a kései József Attila számára az, ami a bűnnel kapcsolatos, léte lényegi részéhez tartozik. A sorozat első darabja a Tudod, hogy nincs bocsánat. Ennek a versnek az értelmezése révén mutatom be azt a szerepet, amelyet a bűn-probléma a létösszegző versekben játszik. Nehezen megfejthető, rejtélyes vers. Kiszabadulva a szöveg szuggesztiója alól kérdések sora tolakszik elő az olvasóban. Ki beszél kihez? - vetődik föl a kérdés nyomban a cím elolvasása után, s ezt továbbiak követik: A „bűn” itt még végrehajtás előtt álló rossz cselekedet (amely még csak „lesz”), vagy már elkövetett vétek (vétkek) lelkiismeretre ne­ hezedő terhét jelenti? A tényleges bűn(ök)ért nincs bocsánat vagy álta­ lános tanulságról van szó, függetlenül bármely konkrét esettől? Milyen életrajzi tényekre utal a költő a „hörögtél” és a „könyörögtél” igékkel? Milyen porról van szó? Olyanról, amelynek a beszélő vádlottja volt (pél­ dául sajtóperekről) vagy általánosított értelemben (például mindenfajta intézményes, nyilvános elmarasztalásra érvényesnek) kell vennünk a szót? A „Hittél a könnyű szóknak” kijelentés a hiszékenység miatti ön­

179

vád vagy visszakapcsolódik az előző versszaknak a pszichoanalitikus kezeléssel azonosítható referenciájához? Kik csalták meg őt? Szülei? („a nő mindenképp megcsal - mikor csecsemő voltál, megcsalt az apád­ dal”137 - írta például a Szabad-ötletek jegyzékében). A nők? A barátok? Vagy ez is általános kijelentés? A gondolatmenet végkövetkeztetése öngyilkosságra való felhívás? De akkor miért folytatódik a vers? Elfo­ gadható vagy elutasítandó alternatívát jelent az utolsó szakasz? Hogy e kérdésekre legalább részben választ kapjunk, találnunk kell egy biztos pontot, ahol a lábunkat megvethetjük, ahonnan kiindulva lépésenként közelebb juthatunk az egész megértéséhez. Ez a pont lehet a versben a bűnről írottak értelmezése, mivel a bűn nem közönséges történés, hanem az életnek olyan eseménye, akár elkövettük, akár el­ szenvedtük azt, amely történetünknek szilárd vonatkoztatási pontja, olyan esemény, amelyhez viszonyulnunk kell. Úgy tűnik, hogy a bűn ezt az elrendező szerepet játssza a Tudod, hogy nincs bocsánatban is. A vers címmé emelt kezdősora nyomban ebbe az irányba tereli figyelmün­ ket. A mondat önmagában, elszigetelve a szöveg további részétől elemi, ösztönös megrettenést okoz, lelkiismeretünket provokálja: azzal fenye­ get, hogy a rossz cselekedetet, amit elkövettünk, az ítélkező instancia nem bocsátja meg, a büntetést könyörtelenül, engedmények nélkül vég­ rehajtja. Ha gyermeki csínytevésről van szó, verés jár érte, főbenjáró bűn esetében esetleg halálbüntetés, a két véglet közötti sávban például a bocsánatos bűntől megkülönböztetett halálos bűnt olvassák a fejünk­ re. Hiába kérünk bocsánatot, a törvény rigorizmusa nem lesz elnéző velünk szemben. Gyermeki ijedelmünkből felriadva aztán arra is gon­ dolhatunk’ hogy az elméleti, lélektani tudás és a szémélyes tapasztalat alapján a költő már 1933 elején Babitsnak írt levelében is ab ovo jóvá­ tehetetlennek tartotta az elkövetett bűnöket: „ha a modem lélektan nem téved, e sérelmet az Ön szemében úgy sem lehetne jóvá tenni, Ön legfeljebb elfelejtheti”. De arra a következtetésre is juthatunk; hogy József Attila itt azt a gondolatát ismétli meg, amellyel a Szerkesztői üzenetben is találkoztunk, hogy „a diktatúrákban, az osztályelnyomatá­ son és idegen munkaerő kizsákmányolásán alapuló társadalmakban a meg-nem-bocsátás bűnében is szenved az emberiség”. Első pillantásra foglalkozási ártalomnak tűnhet, hogy egy protestáns lelkész, Pócsi Ferenc, a költő halálának első évfordulóján írt cikkében teológiai jelentést tulajdonított a címbe foglalt kijelentésnek: „Egyszer szemembe ütődött egy verscím: Tudom, hogy nincs bocsánat [sic!]. Én 137 Józse Attila: Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben, in: M iért fáj ma is”, [szerk. Horváth Iván és Tverdota György], Balassi, Bp. 1992. 450.

180

tudtam, hogy van bocsánat, azért jobban megnéztem a verset, s azután magát a költőt is”.138 Eddigi vizsgálódásaink alapján bízvást kijelent­ hetjük, hogy Pócsi Ferenc lényegre tapintó megállapítást tett, felismer­ te, hogy a mondat tétje egyetemes: a krisztusi megváltástan elfogadása vagy elutasítása. A bűnök bocsánata ugyanis metonimikusan képviseli a megváltás gondolatát, amelynek a bűnbocsánat a következménye, de képviseli a megbocsátás ellentétét: a gonoszok elítélését, a végítéletet is. A tiszteletes reakciója tehát hitvédelmi szempontból teljesen érthető. József Attila valóban következetesen negatívan nyilatkozott az egyházi tanításnak erről a sarkalatos pontjáról: „nem lesz utolsó ítélet” - írta a Számvetés záró sorában. „Végtelen semmi vár tudom jól / s nem bocsá­ nat” - mondja a vádlott az Egy büntetőtörvényszéki tárgyalás irataiból című töredékben. A Mint gyermek...záró soraiban a lírai én reményvesztetten, erős kétellyel várakozik a megváltásra: „kuporogva csak várom a csodát, // hogy jöjjön el már az, ki megbocsát / és meg is mondja szépen, micsodát / bocsát meg nékem e farkasveremben!” De a Ki-be ugrál... záró sora is ide tartozik: „míg föl nem ment az odvas televény”. A bűnök alóli felmentést ugyanis e sor értelmében nem túlvilági instan­ cia, hanem a földbetétei, a halál nyers ténye végzi el. Pócsi Ferenc kissé együgyű módon önváddal illeti magát, amiért nem szállt vitába a vers elolvasása után a költővel s nem közölte vele az „Istennek egyedülvaló békességéről szóló bizonyságtételt”, aminek elfo­ gadása eltéríthette volna őt tragikus tettétől. „Ha találkozik Krisztus­ sal”, azaz ha elfogadta volna a tanítást, amely szerint Krisztus kereszt­ halálával megváltotta az emberiséget az eredendő bűntől és elhozta az emberiség számára a bűnök bocsánatát, akkor „ma talán a legnagyobb magyar költő lenne”. Erre azért látott esélyt, mert a Tudod, hogy nincs bocsánatból arra következtetett, hogy a költő „bensejében megindult a harc. Az a harc, amiről a római levél hetedik része beszél. A bűntudat, az önvád harca a bűnellenességgel, a jóra kívánkozással.”139 Pál apostol Rómabeliekhez írt levelének 7., a bűn és a törvény viszonyát taglaló részére utalva Pócsi Ferenc megtalálta azt a helyet, amelyen a „tudod, hogy nincs bocsánat” mondat konfrontálható a keresztény megváltás­ tannal. József Attila kínzó kérdésére a megnyugtató választ szerinte ez a páli levél szállítja. Sőt, talán még inkább a 8. rész 2. verse, amely így hangzik: „Mert a Jézus Krisztusban való élet lelkének törvénye meg­ szabadított engem a bűn és halál törvényétől.”140 A Tudod, hogy nincs

138 P.[ócsi] F. [erenc]: Vak vezet világtalant, Pro Christo, 1938. december, 6. 139 Uo. 140 Pál apostolnak a Rómabeliekhez írt levele, 8. rész 2.

181

bocsánatból és József Attila életéből a szerző szerint ez a Krisztusba kapaszkodás, tehát a megváltásba vetett hit és bizalom hiányzott. A cím és a kezdősor igazolja Pócsi feltételezését. A vers második sora pedig megfogalmazza a kiinduló megállapításból eredő magatartáskö­ vetkezményt: „hiába hát a bánat”. A „bánat” szó itt nem csupán mély és tartós szomorúság jelentésben veendő, hanem a bűnbocsánat előfeltéte­ leként elvárható magatartást, a megbánást jelöli. Ha bűnbocsánat nincs, akkor a megbánás, az elkövetett vétek feletti bánkódás is értel­ mét veszti. Ez a magatartáskövetelmény teljesen egybehangzik a ko­ rábbi versekben ábrázolt hasonló helyzetekre adott válaszokkal: A Számvetésben az utolsó ítélet hiányára a méltó felelet a „Mindentől fölmentem magamat” dacos gesztusa. A bűn zárlatában a felelet némi módosítással, kissé szelídebben megismétlődik: „majd én föloldozom magam”. Az Egy büntetőtörvényszéki tárgyalás irataiból vádlottját a bíróság arra akarja rábírni, hogy bűnét újra kövesse el. Mivel meg van győződve róla, hogy halála után nem ítélet, illetve bocsánat várja, csak a végtelen semmi, ezért megtagadja a tett elkövetését: „Ám ennyiben / nem kényszeríthet senkisem, / hogy a bűnt elkövessem újból.” A Mint gyermek lírai énje megbocsátás hiányában passzivitásba merevedik, farkasveremben kuporogva várakozik. Az Isten hallgatását panaszló Bukj föl az árból rezignált tétlenségét is ide kapcsolhatjuk: „Már min­ dent merek, / de nincs értelme semminek sem.” Ha tehát nincs bocsánat (vagy büntetés), akkor az ember magára van hagyva, önmagára van utalva, s a válaszok, amelyeket erre a magárahagyottságra ad, nagyon különfélék lehetnek az önfelmentéstől, az önmaga feloldozásától az apatikus passzivitásig, de mindegyik változat valami módon a sztoicizmus magatartáseszményének körében helyez­ hető el. A Tudod, hogy nincs bocsánat változata a bűnbánat elutasításá­ ra hív fel, s ehhez a feloldhatatlan helyzet tudomásulvételét és a szenv­ telen továbblépés parancsát fűzi hozzá: „Légy, ami lennél: férfi. / A fű kinő utánad.” a „Légy, ami lennél: férfi.” sort Németh G. Béla Kosztolá­ nyi Dezső Számadás című szonett-ciklusának „légy, mi vagy: végképp boldogtalan” mondatával állítja párhuzamba. Csakhogy a szövegszerű megfelelés tekintetében éppígy ide vonható Petőfi: „Ha férfi vagy, légy férfi” felszólítása is! József Attila mindkét költőhöz erős érzelmi szálak­ kal kapcsolódott. Erdélyivel és Illyéssel versengve ő is pályázott az „új Petőfi” megtisztelő rangjára, a férfias határozottság, a „felnőttség” iránt igen mély, világkép-meghatározó következményekkel járó nosztalgiái voltak. Ugyanakkor Kosztolányi kései lírája mélyen hatott lírai szemlé­ letmódjára. A Petőfi-párhuzam nem torpedózza meg a Kosztolányianalógia létjogosultságát, de lehetővé teszi, hogy József Attilát erőseb­ ben visszakössük a magyar költészettörténet nagy 19. századi, a szemé­

182

lyiségválságtól még kevésbé (vagy legalább is nem huszadik századi végletességgel) sújtott hagyományába is. „A fű kinő utánad” egy ifjúkori bűn-versre, a Tiszta szívvel-re utal vissza, megfosztva azt hetyke, boszszúval fenyegető' felhangjaitól: „s halálthozó fű terem / gyönyörűszép szívemen”. A Petőfí-vers tettrekészsége és a korai remekmű agresszivi­ tása itt csak letompítva érvényesülhet. A Tudod, hogy nincs bocsánatot az elviselés morálja jellemzi, amely leginkább talán Kosztolányi Ének a semmiről című versével rokonítható: „bírjuk mi is, ha ők kibírják.” A vers következő egysége újabb vonatkozásban fejti ki a sztoikus életparancsot. ,A bűn az nem lesz könnyebb, / hiába hull a könnyed” sorokban a Mint gyermek... kapcsán tárgyalt sírás-jelenség újabb válto­ zatával állunk szemben. A sírás József Attila sok versében megkönynyebbüléssel jár, megtisztulásban részesíti az alanyt, katarzist idéz elő. A Mint gyermek...-ben a könnyek és az erény közé kerül egyenlőségjel, amennyiben a sírás a bűnbánat és másrészről a megbocsátás kísérő jelensége. Ugyanakkor a szonett éppen a sírás lehetetlenségét, a bocsá­ nat késlekedését panaszolja. A Tudod, hogy nincs bocsánatban ellen­ ben, a verskezdés logikájának megfelelően, a könnyek ontása haszonta­ lan és fölösleges, mert a bűntudattól nem szabadítja meg a lírai ént. „A bűn az nem lesz könnyebb” ebben az összefüggésben nem jövőbeli bűnök elkövetésére való utalás, hanem az elkövetett bűnöknek a lírai én által hordott terhét jelenti. A mondat bizonyára veszítene költői erejéből, de egyértelműbb lenne ebben a változatban: „A bűn az nem lesz könnyebb / attól, hogy hull a könnyed.” A versben még egy helyet találunk, amely hozzájárulhat József Atti­ la bűnfelfogásának megértéséhez, de ez a részlet egyrészt elszigetelődik a verskezdet bűn-problematikájától, másrészt azoknak a képeknek a sorozatába tartozik, amelyek a költő élettörténetének valamely mozza­ nataira látszanak visszautalni: „Hamis tanúvá lettél / saját igaz pőréd­ nél”. József Attila több ízben állt bíróság előtt, tehát több pőre volt. Va­ jon ezek valamelyikét (vagy mindegyiküket) nevezte igaz pöröknek? A Horger Antallal, a Babitsosai való összeütközései, meghasonlása az illegális kommunista párttal ugyan nem igazságszolgáltatási ügyek voltak, de átvitt értelemben nevezhette őket pereknek. A [Magad emésztő.. ./-ben élt is ezzel a metaforával: „Pörös felek / szemben álltunk, de te szintén / más ügyben, más talaj felett / tanúskodtál, mint én”. Korántsem bizonyos tehát, hogy a formulát a költő egyenes értelemben használta. Láttuk, hogy a Kései siratóbán az édesanya magaviseletét kriminalizálta, s még a halálát is bűnné lényegítette át. A Nagyon /a/ban Gyömrői Edit fölött szerelmi ajánlata elutasítása miatt ült bíró­ ságot. Az idézett részletben tehát az a különös eset áll fönn, hogy a köl­

183

tő önéletrajzi utalást tesz, de járhatatlanná teszi az utat, amely az uta­ lást az alapjául szolgáló eseménnyel, ténnyel, körülménnyel összeköti. Érdemes figyelmet fordítani a felidézett pör alaki jegyeire. A szóban forgó jogi eljárás felrúgja a perrendtartás szabályait. Egy perben, amelynek vádlottja vagyok, nem tanúskodhatom. Csak olyan procedú­ rában idézhetnek tanúnak, amelyben valaki másnak az ügyét tárgyal­ ják. Mivel azonban József Attilára mély benyomást gyakorolt Franz Kafka A per című regénye, nem olyan nehéz megtalálni a mintát az igazságszolgáltatás abszurd ábrázolásához. Az Egy büntetőtörvényszéki tárgyalás irataiból bővelkedik a bírósági eljárást tótágasra állító sza­ bálytalanságokban. A vádlott a tárgyaláson jelenti föl magát. A bíróság­ tól akarja megtudni, mi a bűne. A bíróság rá akarja bírni a vádlottat, hogy újra elkövesse bűnét, mert, ha nem engedelmeskedik, fel fogják menteni. Mintha a „Hamis tanúvá lettél / saját igaz porodnál” mondat ezt a képletet tömörítené rövid formulává. Az idézett részletben tehát a költő élete egyik tényét, amely miatt súlyos szemrehányást tesz magá­ nak, ilyen szuggesztív kriminalizáló formulában állítja az olvasó elé. A vers más részeiben is feltünedeznek a bűn világával kapcsolatos kifejezések: „ne vádolj”, „csaltál”, de az igazságszolgáltatási terminoló­ gia beszivárgása a szövegbe természetes következménye annak a fontos szerepnek, amelyet a bűn az életösszegzésben játszik. Ha ugyanis bo­ csánat nincs is, ha a megbánásnak, a könnyhullatásnak nincs értelme, a bűn azért létezik, s súlyos teherként nehezedik a lírai én vállára. Bűn, amelyet nem követ megbánás és bocsánat. Ebben a versben a bűn­ fogalom újra átlépi azt a 'határt, amelyet a költő a [Magad emésztő...]ben, a Haragban és a Juditban betartott, de amelyet sem a Kései siraíóban, sem az Iszonyatban, sem A bűnben, sem a Nagyon fájban nem tartott tiszteletben. Az élet olyan minőségének mutatkozik, amelyhez nem releváns az erkölcsi ítélkezés (a bocsánat) és az érzelmi elfogódott­ ság (a sírás). Teljesen érthető tehát, hogy a vers bűnfelfogását Németh G. Béla a konvenció által elfogadott, szentesített bűn-fogalomtól elru­ gaszkodó volta miatt a heideggeri filozófia bűn-elemzése felől közelítette meg.141 Elemzésében mindenek előtt értelmezi és értékeli a filozófus fiatal­ kori főműve, a Lét és idő bűnfelfogását, majd ezzel az interpretációval szembesíti a Tudod, hogy nincs bocsánatot. Ami Heidegger koncepcióját illeti, a filozófus szerint a jelen valóiét két ellentétes létmódban egzisz­ tál. Egyfelől az akárkibe való beleveszettség létállapotában vehetjük szemügyre magunkat. Ez az állapot akkor mondható el rólunk, ha úgy

141 Németh G. Béla: A z önmegszólító verstípusról, in: N. G. B.: Hét kísérlet a kései József Attiláról, Tankönyvkiadó, Bp. 1982. 103-163.

184

viselkedünk, mint mindenki más. Ha a gondozás és a gondoskodás vilá­ gában tartózkodunk. De hát mi mást tehetnénk? A jelenvalólétnek, nekünk, ez az állapotunk. Végtelenül fontos apró-cseprő ügyeinkkel foglalkozunk, s ezenközben megfeledkezünk arról, hogy nem élünk örökké. Miért baj ez? Miért baj az, hogy foglalkozunk a családunkkal, hogy programot szervezünk a barátainkkal? Mint akárki más. Az akár­ kibe való beleveszettségünk ezt jelenti, nem pedig valamilyen züllést, lustálkodást, szégyellni való magatartást. Aki belevész az akárkibe, azt Heidegger nem veti meg, nem tartja alacsonyabb rendűnek. Magát is ilyennek látja. Ilyennek lenni, nem válságos állapot. Hiszen a hasznos tevékenységek, a munkavégzés, az ún. erényes élet is az akárki állapo­ tának szerves része! Ennek a létmódnak az ellentéte az, amit Heidegger önmagalennitudásnak nevez. Az önmagalennitudás is a jelenvalóiét létmódja. A belevesztettséggel ellentétben visszahoz bennünket az akárkiből önma­ gunkhoz. Nem nehéz felismerni, hogy a két létmód közül Heidegger olvasója számára melyik a becsesebb, még ha a heideggeri értelemben vett autentikus lét nem is ismer értéktételezést. Aki belevész az akár­ kibe, az kevésbé tarthat számot megbecsülésünkre, mint aki képes ar­ ra, hogy önmaga legyen. Pedig a két létállapot közötti alapvető különb­ ség nem etikai természetű. Az akárki nem marasztalható el erkölcsileg, az önmagára talált jelenvalóiét nem érdemel kitüntetést vagy akár szótlan bámulatot sem. Semmiféle evilági vagy túlvilági jutalommal nem jár az, ha önmagunkká váltunk. Nem kovácsolhatunk belőle előnyt vagy fölényt. Nem akarhatunk autentikussá válni, ahogy valaki törekedhet arra, hogy erényekre tegyen szert. A lelkiismerettel bírás vezethet el az önmagunkká váláshoz. Ahhoz, hogy önmagunkká váljunk, (rossz) lelkiismerettel kell rendelkeznünk. A lelkiismeret feltár számunkra valamit, amiről a beleveszettségben nem tudtunk, felhív bennünket, felszólít valamire, amivel az akárki létmód­ jában nem számoltunk, amit el is fedtünk magunk elől ama mindenféle apró-cseprő ügyekkel. Mire hív fel a lelkiismeret? A választ Heideggertől idézem: „A lelkiismeret hívása felhívásjellegű: a jelenvalólétet legsajátabb önmagalenni-tudására hívja, és ezt oly módon teszi, hogy felszólítja legsajátabb bűnös-létére.”142 A lelkiismeret arra hívna föl bennünket, hogy legyünk bűnösök? Nem erről van szó. Na de hát a lelkiismeret nem arra szolgál, hogy ne kövessünk el bűnöket, vagy ha már elkövettük őket, akkor nehogy még egyszer ezt tegyük, sőt, ha lehet, akkor tegyük jóvá, már amennyire erre képesek vagyunk? Heidegger szerint nem ez a lelkiismeret felada­ 142 Martin Heidegger: Lét és idő, Gondolat, Bp. 1989. 457.

185

ta. Illetve elismeri, hogy a lelkiismeretet így is fel lehet fogni, de ez a lelkiismeret vulgáris felfogása. A vulgáris felfogás valamilyen konkré­ tan meghatározott múltbeli vagy jövőbeli eseményhez kapcsolja a lelki­ ismeretet, s ez az elkövetett tettről mutatja meg nekünk, hogy rosszul tettük, hogy elkövettük, vagy egy jövőbeli tett megcselekvésétől taná­ csol el bennünket. A Heidegger-féle nem-vulgáris lelkiismeret nem lán­ colja magát elkövetett vagy kilátásba helyezett tettekhez, hanem azt tudatosítja bennünk, hogy a jelenvalóiét ontológiai adottságainál fogva bűnös lét, függetlenül attól, hogy adott esetben éppen felírható-e valami a rovására vagy sem. A lelkiismeret arra szólít föl, hogy ismerjük föl eredendő bűnösségünket. Nem általában az ember eredendő bűnössé­ gének belátásról van szó, hanem annak átéléséről, hogy én bűnös lény vagyok. Ezt jelenti az idézett mondat, amely szerint a lelkiismeret fel­ szólít minket legsajátabb bűnös-létünkre. S itt egy ismerős tételt kell felelevenítenünk, amelyet már Heideggerrel kapcsolatban is említettem, hogy tehát nem azért va­ gyunk bűnösek, mert bűnt követtünk el, hanem azért követünk el bű­ nöket, mert eleve bűnösek vagyunk. Heidegger szavaival: „A bűnös-lét nem valamilyen bűn elkövetésének a következménye, hanem megfor­ dítva: a bűnössé válás csak az eredendő bűnös lét »alapján« válik lehet­ ségessé.”143 A lelkiismeret felhívása ezzel az eredendő bűnösségünkkel szembesít bennünket. Hogy miért vagyunk eredendően bűnösek? Az erősen artikulált válasz kedvéért el kell hagynunk Heidegger ontológiai elemzését, és le kell ereszkednünk ontikus szintre: Azért, mert nem vagyunk mindentudóak, nem vagyunk mindenhatóak, ki vagyunk téve csábításoknak, kényszereknek, hajlamoknak, vágyaknak, nem láthat­ juk be tetteink minden következményét, egyszóval mert végesek va­ gyunk. És ez nem általában vett végesség, hanem radikális. Akármikor, akárhol, szellemünk, testünk, lelkünk bármelyik pontján ki vagyunk téve a bűnök elkövetésének. Kezünk, lábunk, eszünk, hajlamaink szinte belelógnak a bűnökbe. Nem állhatunk jót magunkért. Heidegger meghatározza, hogy ha a lelkiismeret hívása az az ese­ mény, amelynek következtében a jelenvalóiét létében az akárkiből az önmagalét, azaz autentikus énünk létmódjába megy át, akkor ki a fel­ hívott, ki a felhívó és mire hívja fel a felhívó a felhívottat. A felhívottról már mindent megmondtunk, ami ilyen szűk keretek között elmondan­ dó. A felhívott az akárki, akibe beleveszve éljük az életünket. A felhívó ugyanaz a jelenvalóiét, mint az akárki, csakhogy ez a jelenvalóiét már a hátborzongató otthontalanság mélyén leledzik, s ennek tudatában van. „Nem más ő, - mondja Heidegger - mint a jelenvalóiét a maga hátbor­ Uo. 477.

186

zongató otthontalanságában, az eredendő belevetett világban-benne-lét mint nem-otthon, a pőre »hogy egyáltalában van« a világ semmijé­ ben.”144 Azaz a jelenvalólétben van valami tudás arról, hogy a világ nem otthonunk, hogy bele vagyunk vetve, hogy - József Attila szavával éljek - amikor a világban vagyunk, akkor a semmi ágán ülünk. A felhívás, a lelkiismeret szava Heidegger szerint arról tudósítja az akárkibe beleveszett jelenvalólétet, hogy a hátborzongató otthontalanságba van belevetve, és hogy ebben a világban a bűnöknek kiszolgáltat­ va él. Nem mindenki hallja meg a lelkiismeret hívását, de aki meghall­ ja, az visszatalál önmagához, arra jellemző lesz az önmagalennitudás. Ha viszont ez igaz, akkor Heidegger nem azt mondja az akárkibe beleveszettségről, az önmagalennitudásról és a bűnről magáról sem, amit Németh G. Béla a szájába ad. Nem azt mondja tehát, hogy az önmagalennitudás az önmagával szembeni kötelesség megvalósítására való képesség, s aki erre nem képes, akit ettől a körülményei, lehetősé­ gei, képességei, hajlamai távol tartanak, az akárkivé silányul, az szem­ rehányást tehet magának, hogy az ilyen ember bűnt követ el önmaga ellen. Nem, Heidegger szerint éppen az az ember talál vissza önmagá­ hoz, aki a lelkiismeret hívását meghallva felismeri legsajátabb bűnös­ létét. A legsajátabb bűnös lét belátása tehát éppenséggel az autentikusság feltétele. Éppen az akárkibe beleveszett jelenvalóiét az, amelyik elfedi maga elól bűnös-létét, amely nem számol radikális végességével. A bűn nem válságjelenség, nem hanyatlási tünet, hanem a jelenvalóiét megszüntethetetlen velejárója. Hanyatlási tünetnek éppen bűnös­ létünk nem-tudomásulvételét tekinthetjük. Azt, hogy Heidegger a késő polgári értelmiség válságtudatának kifejezője lenne, Németh G. Béla kívülről, külső ítéletként fűzi hozzá a heideggeri bölcselethez. Vannak válságfilozófusok, vannak gondolkodók, akik valamilyen nagy krízis leírásán és esetleg megoldásán fáradoznak. Heidegger azonban nem tartotta magát válságfilozófusnak. Németh G. Béla tehát a Lét és idő alapján kialakított egy bűnfelfo­ gást, amelyik a Tudod, hogy nincs bocsánat értelmezésének alapjául szolgált. A tudós József Attila bűntudatának okát Heideggerre hivat­ kozva az autentikus lét elmulasztásában jelölte meg. Eszerint a költő­ nek azért támadt bűntudata, mert rádöbbent, hogy nem tudta és már nem is fogja tudni kibontakoztatni személyiségét. A szerepek, amelyek­ kel eleddig megpróbálkozott, lelepleződtek előtte, mint járhatatlan utak. Ezzel azonban önmagával szemben bűnt követett el. A Tudod, hogy nincs bocsánat ezzel a bűnösséggel nézne szembe. Csakhogy, noha Heideggertől nem idegen a Németh G. Béla által neki tulajdonított 1«

Uo. 467.

187

irány, a bűnnel kapcsolatban a német filozófus nem ezt mondja. Sőt, az is lehet, hogy József Attilának olyan volt a bűnfelfogása a vers megírá­ sakor, amilyennek Németh G. Béla látta, ám ez Heidegger felől nem közelíthető meg. Attól tehát, hogy nem állíthatjuk mögéje Heidegger tekintélyét, még akár helytálló is lehet Németh G. Béla elemzése. En­ nek esélyét annál inkább megengedhetjük, mert a szerző lényeges pon­ tokon maga is elhatárolja a német gondolkodó és a magyar költő bűnfel­ fogását, s a szerep-elméletek Heideggertól idegen szempontjainak érvé­ nyesítésével kilép a Lét és idő fogalmi rendszeréből. Csak éppen József Attilát érheti ezzel presztízs-veszteség, mert így nem rokoníthatóak gondolatai a nagy német gondolkodó felismeréseivel. Csak hát megéri-e félreértelmezés árán fenntartani a (kedvező) hamis látszatot? Azt, hogy a kiváló tudós helyes nyomon járt-e a vers bűnfelfogása kérdésében, a harmadiktól a nyolcadik versszak közepéig tartó nagy felsorolás tartalmainak megítélésén múlik. Vajon azok a magatartásmódok, amelyektől a harmadik és a negyedik szakaszban a vers beszé­ lője eltanácsolja a megszólítottat, majd pedig azok a kudarcosnak vagy problematikusnak tekintett korábbi viselkedésformák, amelyek az ötö­ dik, hatodik, hetedik és részben a nyolcadik strófában sorakoznak, az autentikus lét elmulasztását okozó elutasított, lelepleződött szerepek homogenizáló fogalma alá sorolhatók? A tisztázás első lépéseként számolnunk kell a vers önmegszólító jel­ legével: ,A verstípus stilisztikai alapformája a dialógus. - állapítja meg Németh G. Béla - Oly dialógus azonban, amelynek csak egyik felét hall­ juk. Azt a felét, amelyben az intellektus egy hosszú belső vita lényegét összegezi, tanulságát summázza... A dialógus hallott fele azonban mindig úgy összegez, hogy a vívódás, a belső vita dialektikájának egész folyamata újra átélve, lényegében reprodukálódik. Csak az egyik felét halljuk, de amit hallunk, abból föltárulnak a legyőzendő, a meghaladni szükséges ellenérvek is.” Az önmegszólítás —fűzi hozzá a szerző —vol­ taképpen önfelszólítás: „a megszólító, a felszólító: a fölismerő intellek­ tus. ...a válsággal küzdve, okai után kutatva, mintegy tárgyiasítva, elvonatkoztatva szemléli a személyiséget, mintegy kívülről és felülről... A megszólított tehát a válságban levő személyiség, amelynek még min­ dig a válságot előidéző szerep belső gravitációja, kényszere szabja meg megnyilvánító keretét, viselkedése normáit. ...mire szólítja fel a költő önmagát? A megszólítás, különösen pedig a felszólítás akkor következik be, midőn az intellektuális vívódás dialektikájában hirtelen világossá válik nemcsak az eddigi magatartás, szerep tarthatatlansága, hanem bizonyossá az új vagy az újjá formált magatartás, szerep lehetősége is. Azaz nem a válság élményének kifejezése a verstípus, hanem a válság legyőzésének akarásáé, legyőzhetésének bizalmáé. Ezért központja, a

188

nyelvi szerkezet szempontjából, a második személyfí felszólító mondat, amelyhez a vers valamennyi többi mondata rendeltségi viszonyba hoz­ ható. S ezért magja logikailag, középpontja szerkezetileg, s csúcspontja, intenzitás tekintetében a versnek a tanulságot, didaxist magába foglaló mondat, részlet. ...Ez a didaxis, természetesen, irányelvszerű, nem té­ zisszerű. Az új magatartásnak inkább csak jellegét vagy inkább csak biztos akarását, megokolt (megokoltnak hitt) bizalmát érzékelteti, mint konkrét tartalmát is.”145 Az önmegszólító és önfelszólító jelleg leírása önmagában korrekt, és formailag akár megfeleltethetónek is tűnik a heideggeri lelkiismeret hangjával, amely az akárkibe való beleveszettség állapotában lévő jelenvalólétet önmagalennitudásra hívja föl. Csakhogy a leírás nem köve­ ti eléggé rugalmasan a megszólító én mondandójának modulációit. Ab­ ban a mondatban, amelyet a „Tudod, hogy...” kifejezés vezet be, illetve abban, amely a .... legalább azt köszönjed” kifejezéssel végzó'dik, a meg­ szólító én a megszólítottat nem az eddigi szerep tarthatatlanságára és az újjá formált magatartás lehetőségére figyelmezteti, hanem általa már tudott tartalmakra történik bennük hivatkozás. Az „Emlékezz, hogy...” mondattal kezdődő közlések pedig ugyancsak nem új ismeretet közölnek, hanem emlékeztető funkcióval bírnak. A korrekció, amelyet e ponton végre kell hajtanunk, nemcsak az önmegszólító ént érinti, ha­ nem a megszólítottat is. Ugyanis ez utóbbi a vers szerint többet tud, és emlékezetében több tudást raktározott el, mint amennyit Németh G. Béla megenged neki. Az önmegszólítás tartalma pedig nem felismerés­ ben való részesítés csupán, hanem elhomályosult tartalmak felelevení­ tése és a meglévő tudás alkalmazására és aktualizálására történt bizta­ tás is egyben. Még meglepőbb felismerésekhez jutunk, ha a versbeli önmegszólító én beszédének következetességét vesszük vizsgálat alá. Első pillantásra inkoherensnek tűnik ez a megnyilatkozás: „ne légy komisz magadhoz” olvassuk, szinte fellélegezve, a harmadik szakasz kellős közepén, s a Számvetés önfelmentése: „Mindentől fölmentem magamat”, illetve A bűn zárlata: „majd én föloldozom magam; / ki él, segít nekem.” villan emlékezetünkbe. Néhány versszakkal később azonban erre a torokszorí­ tó parancsra bukkanunk: „Most hát a töltött fegyvert / szorítsd üres szivedhez.” Ennél komiszabb tanács nemigen képzelhető el! Nem sokkal ezután, a lélekben lefolyó dráma utolsó felvonásában a tanácsadó mégis megkönyörül a dialógusban részt vevő partnerén: „s még remélj hű sze-1 6 4

146 Németh G. Béla: A z önmegszólító verstípusról, in: N. G. B.: Hét kísérlet a kései J ózsef Attiláról, Tankönyvkiadó, Bp. 1982. 117., 115-116.

189

relmet,” - biztatja magát. Nem irigyeljük a megszólított ént, amikor e három tanács közül választania kell. Az inkoherencia persze csak látszat. Voltaképpen drámai beszéddel állunk szemben. A vers gondolatmenete progresszív, azaz a költemény nem egy elért gondolati végeredményt rögzít utólagosan, hanem egy fontolgató-latolgató ember töprengésének folyamatát kottázza le. Ez a töprengés a legváratlanabb, leginkább sorsdöntő elhatározásokhoz jut­ tathatja el a megszólító ént. Nyilvánvalóan egy, a megszólító énen belül zajló belső vita megrettent tanúi vagyunk, olyan jelenet tehetetlen né­ zői, amelyben bármi és bárminek az ellenkezője megtörténhet, a lélek belső erőviszonyainak ellenőrizhetetlen, majdnem szeszélyes alakulásá­ tól függően. S hogy ez nemcsak a költészet univerzumában ábrázolt, hanem a költő életében is hatékony, valóságos dilemma volt, arról Illyés Gyuláné emlékezése tanúskodik: 1937. június 28-ról azt jegyzi föl em­ lékiratában, hogy a költő felolvasta neki Tudod, hogy nincs bocsánat című versét. „Abban a - talán első - változatban még úgy végződött, hogy »Most hát a töltött fegyvert / szorítsd üres szivedhez.«”146 A törés tehát, amelyet Ignotus Pál, aki a teljes változatot ismerte meg, elsődle­ ges poétikai eljárásként tartott számon, eredetileg abból eredt, hogy a lezárt gondolatmenetet a költő feloldotta, és egy másfajta megoldás lehetőségét is megnyitotta a megszólított én számára. A felsorolt maga­ tartáskövetelmények ezért, ha kiemeljük őket az alakulás dinamikájá­ ból, nem következnek egymásból, sőt, kizárják egymást. A megszólító én egyiktől a másikig olyan megfontolások és döntések során át jut el, amelyeknek csak egy része emelkedik a tudat fényébe, s válik végigkövethetővé a kívülálló számára. Ugyanerről, a megszólító én ellentétes értékek közötti hezitálásáról árulkodik Ignotus Pál emlékezése a vers egy másik részlete kapcsán. A szerkesztőtárs szerint a Tudod, hogy nincs bocsánat 1937 júliusában, közvetlenül a költő szanatóriumba vonulása előtt készült el. A végleges változaton végrehajtott utolsó simítások a végső összeomlást követően, Benedek professzorhoz menet lettek elvégezve, aki felismerve a költő esetének súlyosságát, késlekedés nélkül orvosi felügyelet alá helyezte őt: ^Kevéssel azelőtt hallottam tőle versét, melyen még farigcsált - a tompa kíntól zakatoló sorokkal, melyekben egyetemleges kiábrándulá­ sának elhörgése után mégis arra eszmél, hogy_>>mint a kutya hinnél / abban, ki bízna benned«. Hát bízom benne.l Fészkelődve figyeltem a kávéházi teraszról a fodrászbolt ajtaját. Néhány perc múlva csakugyan megjelent, sima arcával lecsillapultnak látszott. Szótlanul leült.

146 Illyés Gyuláné: J ózsef Attila utolsó hónapjairól, Szépirodalmi, Bp. 1987. 49.

190

Bennem feltámadt a szerkesztő: —Tudod mit? Azt a Nincs bocsánat versedet most leírhatnád. Bevin­ ném a nyomdába. Üvegesen nézett rám, indulattalanul. —Mert ugye hogy végleg megőrülhetek, és nem lesz többé erőm le­ írni? Nem feleltem. Olyan méltatlanul ostoba lett volna azt állítani, hogy eszembe se jutott ilyesmi. Volt nála kéziratpapír. És olyan arckifejezéssel, mint aki azt mondja, hogy »hadd teljék örömed benne«, elkezdte kiírt, szabályos betűivel: »Tudod, hogy nincs bocsánat...« Gyorsan folytak csuklójából a sorok. Az ismerős sorok, az ismerős versszakok. Ahogy végigolvastam, megakadt a szemem az egyiken, mely amikor először mondta volt el, így szólt: Maradj fölöslegesnek, a titkokat ne lesd meg. S ezt az emberiséget magaddal együtt vesd meg. De néhány nap múlva, amikor újra elmondta, a negyedik sor így szólt: »hisz ember vagy, ne vesd meg.« —Kis nüansz - ugrattam. De megállapodtunk abban, hogy így jobb. S elbeszélgettünk a költészet logikájáról, melynek törvénye szerint »az emberiséget ne vesd meg« ugyanazt a lemondást jelentheti, legföljebb nyegleségtől és önáltatástól mentesen, mint a »vesd meg«. Most pedig, ahogy leírva láttam, újabb változtatást fedeztem föl benne:147 S ezt az emberiséget, hisz ember vagy, szeresd meg —írta. —Minek ez? —kérdeztem. — Szeretjük egymást - felelte földöntúli szárazsággal. - Minek ha­ zudni, szeretjük egymást. Én úgy éreztem, a versnek azon a helyén ez »túlzás« volna. Megtörné eszmemenetét, ellágyítaná a leszámolás ridegségét, melynek pedig tö­ retlennek kell maradnia az utolsó versszakig; már csak azért is, hogy ott annál hirtelenebbül töqék, amint odaér, hogy »még remélj hű sze­ relmet...« 147 Ignotus Pál: Csipkerózsa, Múzsák, Bp. 1989., 235-237.

191

Szótlanul visszavette kezemből a papírlapot, kihúzta a »szeresd meg«-et, fölébe írta a »ne vesd meg«-et.” f Az önmegszólító én tehát önkíméletre biztatja a megszólítottat, majd pedig öngyilkosságra készteti, hogy végül megengedje számára a biza­ kodást. Az emberiség megvetésének és szeretetének végletei között leng ki a véleménye. Az elmondottak alapján megállapíthatjuk, hogy az egy­ oldalú dialógus a két szereplő között a versben nem úgy oszlik meg, hogy egyikük a tudás teljességének birtokában van, másikuk, a hallga­ tag partner pedig hiányában lenne minden ismeretnek. Éppen nem az állítólag krízisben lévő megszólított, hanem a tanácsokat adó, tilalma­ kat megfogalmazó, a krízisen állítólag fölülemelkedő önmegszólító én látszik drámai meghasonlás szenvedő alanyává válni, és a meghasonlás éppen a tanulságot, didaxist tartalmazó monológjából hüvelyezhető ki. Vizsgáljuk meg most közelebbről az önmegszólító én mondandóját! Ezek a tartalmak világosan kettéválnak a negyedik és az ötödik sza­ kasz határán. A második és a harmadik strófában negatív parancsok, azaz tilalmak sorakoznak, mint a tízparancsolat egyes pontjaiban: „Ne vádolj, ne fogadkozz, / ne légy komisz magadhoz”, stb. A tilalmak álta­ lános érvényre tartanak igényt és személytelenek abban az értelemben, hogy nem tartalmaznak olyan empirikus anyagot, amelyről feltételez­ hető lenne, hogy a költő életéből származik. Nem állítható róluk, hogy bármiféle személyes törekvések, ambíciók megvalósításával vagy meg­ hiúsításával lennének összefüggésben. A kilenc elhangzó tilalomból nem lehet arra következtetni, hogy a megszólított én azért nem tudta volna megvalósítani önmagát, mert nem tartotta be őket, de arra sem nyújtanak biztosítékot, hogy betartásuk közelebb viszi az ént a teljes önmegvalósításhoz. A parancssor a negyedik szakasz végén jut nyugvó­ pontra, s ha itt fejeződne be a vers, homogén hangulatú, komoly, de nem rezignált hangvételű kompozíció jött volna létre. Ebbe jól beleil­ leszkedik a „ne légy komisz magadhoz” feloldó parancsa. Az ötödik strófában azonban fordulat következik be. Az önmegszólító én ettől kezdve lép a személyes körbe, és gyakorol kíméletlen kritikát a megszólított én eddigi életvezetése fölött, életkudarcaira emlékeztetve őt. A felsorolt kudarcok az én által önmaga ellen elkövetett bűnökként értelmezhetők. Igaz, hogy szorosan vett bűnre csak a már elemzett „hamis tanúság” és a „csaltál” ige utalnak, de az egyes életrészletek, még ha terminológiájukban a költő nem kriminalizálta is őket, egyaránt önmaga eléggé súlyos bántalmazását kell, hogy jelentsék ahhoz, hogy a megszólító én ne találjon belőlük más kiutat, mint az öngyilkosság bű­ nét. A valamivel több, mint három strófában felsorolt életrészletek ön­ vád anyagául szolgálnak, amellyel a megszólító én a megszólítottat illeti.

192

Az ötödik strófától a nyolcadikig tartó részlet egyébként József Attila leltárkészítő verseivel tart rokonságot, amelyeknek legtisztább megva­ lósulásai a Végül és a Kész a leltár című költemények, de az ifjúkori Az oroszlán idézése is tanulságos párhuzamok tárháza. A felsorolt versek­ ben a költő, beleértve a Tudod, hogy nincs bocsánatot is, olyan esemé­ nyeket idéz föl, amelyek pályája során megtörténtek vele. Ezeknek a szólamoknak a hangvétele és iránya versről versre változik. Az oroszlán idézésében a fiatal költő elképesztő, meghökkentő eseteket emel ki múltjából: „alvó számba szállt a légy”; „csuklómban megállt a kés”. A Végül jobbára olyan részleteket szemelget ki, amelyek indokolják lázadó indulatát: „Egy jómódú leányt szerettem, / osztálya elragadta tőlem”; „Két naponként csak egyszer ettem”. A Kész a leltár a Végül-től inkább az osztályharcos indulat elhalványulásában és a némileg komorabb hangvételben tér el: ,Árultam forgót, kenyeret és könyvet, / újságot, verset - mikor mi volt könnyebb”. A Tudod, hogy nincs bocsánat felidé­ zett életrészletei abban különböznek a fenti példáktól, hogy bennük kudarcról, szándékok meghiúsulásáról van szó, s utalást tartalmaznak a kudarcok elszenvedőjének felelősségére, vagy egyenesen méltatlan viselkedésére is: „Emlékezz, hogy hörögtél / s hiába könyörögtél”; „Hit­ tél a könnyű szóknak, / fizetett pártfogóknak”. A korábbi leltárkészítő versek utalásainak egy része élettény, amely külső forrásból ellenőrizhető és azonosítható. A Végül című versben olvasható: „bíró elitéit” vagy „Ruhát kaptam és könyvet adtam / a pa­ rasztnak és a munkásnak”; illetve a Kész a leltár-beli .Árultam forgót, kenyeret és könyvet, / újságot, verset” visszakereshetők József Attila életrajzában, sőt, részben a Curriculum vitae-ben is. Az „alvó számba szállt a légy” olyan megtörtént (vagy nem-megtörtént) esemény, amely­ ről ugyan csupán magából a versből értesülünk, de amely a legkisebb megértési nehézséget nem okozza. A Tudod, hogy nincs bocsánat megfe­ lelő részletei ellenben az életpálya olyan eseményeire utalnak, amelye­ ket nem vagy csak nagyon bizonytalanul tudunk azonosítani. Koráb­ ban, más összefüggésben már elemeztem egy ilyen homályban tartott életrészlet szerkezetét a „Hamis tanúvá lettél / saját igaz pörödnél” sorok kapcsán. De nem könnyebb megközelíteni az ezt megelőző sorpárt sem: „Emlékezz, hogy hörögtél / s hiába könyörögtél”. Nyilvánvalóan valamilyen szégyen, megaláztatás emléke tapad ehhez az emlékhez, ám a költő nem ad támpontot ahhoz, hogy ezt a megaláztatást azonosítsuk. A „S romlott kölkökre leéltél / pszichoanalízisben” valamivel könnyeb­ ben értelmezhető, amennyiben vitán felüli tárgya a pszichoanalízisben való csalódás. Csak épp azt nem tudhatjuk meg, hogy a Rapaport-féle kezelés, a Gyömrői-terápia vagy a Bak Róberttel való kapcsolat ábrán­ dította ki. Avagy maga a teória iránt támadtak kételyei?

193

A költő tehát mindenegyes felidézett életrészlet esetében gondosko­ dott arról, hogy az olvasó ezeket az önmegszólító én személyes élettör­ ténetéhez kapcsolja, ügyelt arra, hogy a mögöttük rejlő élettények a lírai én rovására legyenek írva, és elérte azt is, hogy elfogadjuk, hogy miattuk az alany pórul járt. Ugyanakkor elmetszette azt a szálat, amelynek révén a részleteket visszavonatkozathatnánk a költő életére. Míg a korábbi leltárkészítő versekben költőileg átlényegítve megőrizte a nyers életanyagot, a Tudod, hogy nincs bocsánat elemzett szólamainak közvetlen jelentéstartalmát, lehetséges életrajzi, lélektani referenciáit nagyrészt kiürítette, s tiszta formát alkotott belőlük, amely - ha nem is tetszőlegesen, de —nagyfokú szabadsággal sokféle személyes tartalom­ mal tölthető meg. A vers hatása azon alapul, hogy az olvasó, érintke­ zésbe lépve ezekkel a formákkal, például a „Megcsaltak, úgy szerettek” sorral, érdekeltté válik, kiszolgáltatja önnön életanyagát e formáknak, és tapasztalataiból, képzelgéseiből kölcsönöz tartalmakat nekik. Az önmegszólító én a versnek ebben a részletében negatív életmérle­ get készít, mint a Végűiben és a Kész a leltárban, de velük ellentétben, ebben az önvizsgálatban az önvádnak juttat domináns szerepet. Az önvád három típusú hiányosságot kárhoztat a megszólított múltjában: a legáltalánosabb értelemben vett jellemhibát, azt, hogy a megszólított én tévúton járt, illetve az általános emberi gyakorlatot, amelyet az énnek tilos lett volna követnie. A három fentebb idézett „hiábavalóság” a meg­ szólított gyengeségét, bánkódó, siránkozó, mások elnézésére számító voltát, jelleme szilárd önmagán nyugvásának hiányát veszi célba. A gyengeségből fakadt belekapaszkodása önnönmagánál erősebbnek hitt külső erőkbe, talán Istenbe is, de ha már benne nem hihetett, akkor úgynevezett apahelyettesekbe. (Kérdés, vajon az „Atya” itt csak ilyen szűkén értelmezhető-e vagy pedig mindenfajta autoritás megszemélyesítőjeként?) A „Hamis tanúvá lettél / saját igaz pörödnél” sorokban anynyi sejthető, hogy a megszólító itt nem gyöngeséget, nem jellemhibát, hanem alapvető tévedést, tévesztett szerepvállalást, melléfogást, vala­ miféle csapdába esést vet a megszólított szemére. Az is hibának minő­ sül, s ez a hiányosságok harmadik típusa, ha a megszólított úgy cselek­ szik, mint bárki más. Az én önmaga ítélőszéke előtt szigorúbb elbánás­ ban részesül, „komiszabb magához”, mint azokhoz, akik ellene vétettek: „Megcsaltak, úgy szerettek, / csaltál s igy nem szerethetsz.” - olvassuk az utolsó előtti versszakban. Hogyan viszonyul egymáshoz a hibák elkövetésétől óva intő „kilenc parancsolat” (harmadik, negyedik strófa) és a negatív életmérleg (az ötödiktől a nyolcadik strófáig)? Két negatív sorozatról van szó. Az első tilalmakat fogalmaz meg, és ezáltal támpontokat ad egy magatartás kialakításához. A második kudarcokra emlékeztet, és összhatásában

194

lehangoló, só't, romboló erejű lehet. Az önmegszólító én tanításának e két nagyon különböző' része között azonban a mélyben folytonosságot fedezhetünk föl. Végső soron mindvégig magatartáskövetelmények kö­ vetik egymást, amelyeknek iránya eltérhet, interferálhat, de mind ugyanabból a forrásból fakadnak. Ezt a forrást, az első két strófában exponált bűn-problémát már feltártuk. Egy világban, amelyben nincs bocsánat, amelyben nem lesz utolsó ítélet, amelyben a megbánás hiába­ való, az egyszer végrehajtott tett nem tehető meg nem történtté, súlyá­ tól nem szabadulhatunk meg, egy ilyen világban el kell fogadnunk a tartós együttélést bűneinkkel, azaz tetteinkért viselt és eltávolíthatat­ lan felelősségünkkel, Heidegger kifejezésével: vállalnunk kell legsajátabb bűnös-létünket. A vers további része az ebből a léthelyzetből kö­ vetkező magatartáskövetelményeket fejti ki. Nem az önmegvalósítás programja ez, hanem sokkal inkább a méltó­ ságteljes elviselésé. Nem offenzív, hódító, hanem sokkal inkább passzív, tartózkodó, elkülönülő. Ez a passzivitás azonban nem magát megadó, alkalmazkodó, hódoló beleegyezés, hanem kitartás az öntörvényű sze­ mélyiség védelmében. Nemcsak az egyes tilalmak tartalmai igazolják ezt az állítást, hanem az a körülmény is, hogy a parancsok kizárólag negatív formában fogalmazódnak meg. Nem azt mondják meg, mit te­ gyünk, hanem azt, hogy mitől kell tartózkodnunk. A végességünkből eredő miféle csábításoknak kell ellenállnunk. A szövegnek ezek a részei József Attila egyik olyan eljárásával tartanak rokonságot, amely egész pályáján végigkísérte őt: a negatív, fosztó szerepű önmeghatározások­ kal. Legismertebb példákul erre a Megfáradt ember „se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér” sorát, a Tiszta szívvel első strófáit, az Eszmélet ciklus X. darabját idézhetjük. A tiltó felszólításokhoz legközelebb álló Vigasz záró sora: „ne tékozold bizalmadat” pedig szinte észrevétlenül becsempészhető lenne tizedikként a felsorolt tilalmak közé. Ugyanez a férfias morál, amelyet az elemzés egy korábbi pontján a leegyszerűsítés kedvéért sztoikus erkölcsnek neveztem, kormányozza az önmegszólító én által felállított életmérleget is. A könyörgés, a hamis tanúskodás, az elesettség, a hiszékenység, a balekság olyan tulajdonságok, amelyek a negatívumokból összeálló magatartáseszménynek az ellentétét képezik. Az önmegszólító én könyörtelenül végigviszi az életmérleg logikáját. Aki ennyire kudarcos életet élt, annak számára sorsának egyik lehetséges végkimenetele az önkéntes halál lehet. A heideggeri bűnfelfogással való párhuzam vizsgálata tehát mégis­ csak rejt magában tanulságokat, ha nem is pontosan úgy, ahogy Né­ meth G. Béla javasolta. Ez a párhuzam nem véletlen és eléggé magától értetődő. Hiszen a német gondolkodó műve általam idézett részében a (rossz) lelkiismeret problémájával foglalkozik. József Attila verse pedig

195

nem más, mint számvetés, lelkiismeretvizsgálat, Ignotus Pál kifejezé­ sével: leszámolás. A költő, nem először és nem utoljára, mérlegre teszi életét. Ezt tette már a Számvetés című versében, ezt tette a Kész a leltár címűben, s jóval korábban a Végül című költeményben és még számos más helyen. Márpedig a számvetés, a lelkiismeretvizsgálat a meditáci­ ónak az a fajtája, amelynek során tudatosítjuk legszemélyesebb érde­ meinket, amivel magunk előtt dicsekszünk, és sokkal inkább legszemé­ lyesebb hibáinkat, kudarcainkat, mindazt, amit mások előtt szégyell­ nénk bevallani. Csakhogy a lelkiismeretnek is többféle felfogása lehetséges. Marad­ junk a Heidegger-féle kettősségnél. A vulgáris lelkiismeret, mint láttuk, egy-egy elkövetett vétket ítél meg és egy-egy esedékes bűn elkövetésétől tanácsol el. Nagyon sokféle természetű, eltérő súlyú ügyekkel szembesí­ ti a személyt. Vannak közöttük bűnök, kisebb vétkek, vannak ügyetlen­ ségek, balfogások, kudarcok, amelyekért felelős vagyok és kudarcok, amelyekért nem tehetek magamnak szemrehányást. A szó szoros ér­ telmében vett bűn tehát csak egyike a felsorolt negatívumoknak. Szö­ gezzük le: a költészet, az irodalom a vulgáris lelkiismeret világában otthonos. S e megállapítás alól József Attila sem kivétel. Tegyük hozzá: ez így is van jól. A Tudod, hogy nincs bocsánatban nem is egy olyan életmozzanatra történik utalás, amely eme vulgáris lelkiismeretvizsgá­ lat révén került a tudat fényébe: „emlékezz, hogy hörögtél”, „hittél a könnyű szóknak”. Ezek és a vers számos egyéb mozzanata - Szigeti Lajos szavával - felismeréseknek tekinthetők, de talán pontosabb, ha a vers címének kezdő szavára támaszkodva: „Tudod”, tudatosításnak minősítjük őket. Az elkövetett bűnök felismerése és tudatosítása mint szellemi aktus a vulgáris lelkiismeret jellegzetes műveletei. Az ontológiai elemzés, amelynek Heidegger a lelkiismeret fogalmát aláveti, láthattuk, ezzel szemben arra az eredményre jut, hogy a lelki­ ismeret hívása a jelenvalólétet eredendő bűnös-létével szembesíti. Ez a szembesülés a feltétele annak, hogy az akárkibe való beleveszettség létállapotából az autentikus léthez jussunk el. Korábbi elemzéseinkben is meggyőződhettünk arról, hogy József Attilától nem volt idegen az eredendő bűn, a bűntelen bűnösség gondolata, azaz hogy az ember ak­ kor is bűnös, ha nem tudja megnevezni a bűnét: „az eredendő gazság szívemben mint ravatal feketül”, hogy csak egy példát ragadjak ki a sok lehetséges közül. A Tudod, hogy nincs bocsánat lelkiismeret-felfogását az a körülmény közelíti a Heideggeréhez, hogy ebben a versben, mint­ egy a vulgáris lelkiismeretfelfogás fölé rendelődik, azzal nagyon jól öszszeférve, mint a ténylegesen elkövetett rossz cselekedetek, tanúsított rossz viselkedésmódok alapja, az eredendő bűnösség. A vers összképlete tehát bonyolultabb, (ha ez a német gondolkodóra nézve kritikának han­

196

goznék, akkor inkább úgy fogalmazok) eklektikusabb, vegyülékesebb, mint a Sein und Zeit lelkiismeretfelfogása. A Tudod, hogy nincs bocsá­ natbán egymás mellé kerül a morális bűnfelfogás és egy olyan koncep­ ció, amely nem áll távol attól, melyet Heidegger fejtett ki a Lét és idő­ ben; A vers záró strófája esélyt kínál a megszólítottnak arra, hogy kibúj­ jon a legsajátabb bűnös-létból származó magatartás nehéz, sőt akár halálos következményekkel járó követelményei alól. Ez az esély, a hű szerelem csodája, azonban bizonytalan és ambivalens. Kiutat csak ak­ kor találhatunk, ha reménykedésünket e lehetőségbe vetjük, ha hajlan­ dóak vagyunk, mint eddig, tékozolni bizalmunkat, azaz újra kiszolgál­ tatjuk magunkat egy másik embernek. Azok után számítunk hű szere­ lemre, hogy az előbbi strófa szerint még a szerelemben is csalást kellett átélnünk, s azok után, hogy hiszékenység vétségében marasztaltuk el magunkat. A szerelem megmentő hatalomként csillan meg a meglett ember világában. Ez a csillogás azonban csalóka, megtévesztő lehet. Ezt fejezi ki a kutya-kép értelmének ambivalenciája. Lehetséges, hogy a „mint a kutya hinnél” hasonlat, mint Németh G. Béla sugallja, alacsonyabb rendű, animális megoldás elfogadását jelen­ tené az emberhez méltó szembenézéssel ellentétben, s a hű szerelem esélyébe vetett reménységgel az én visszazuhanna a korábbi, hiábava­ lónak bizonyult próbálkozások körébe. Az Egy ifjú párra című versben azonban a költő nem tartotta a vers énje számára lealacsonyítónak a kutyához való hasonlítást: „vizsgán, mint a kutya, ki bár szemmel tart­ ja a gyanúsan nyüzsgő világot, / félig ügyel csak”. Az Eszmélet egyik vázlatában pedig világosan vallja meg az elvekkel és magasrendű érté­ kekkel szemben az ösztönök általi irányítottságát: „Ösztöneim az életet, / bármily kegyetlen, meg nem unnák. / Jobb’ szeretik a bő uzsonnát, / mint én a tűnő felleget; / egy lány mosolyát, mint a munkát / én és a dolgos képzelet.” Animális megoldás helyett, annak egyenértékeként nyugodtan mondhatunk vitális megoldást. Ezt kínálja föl az utolsó stró­ fában győzedelmeskedő életösztön az elvek szigorú, akár halálos logiká­ ja ellenében.

197

A bűn a kései költészetben A bűn témája a kései József Attila költészetében jellegadó érvénnyel van jelen, azaz felbukkanása gyakori és hangsúlyos. Rendszerré épül ki, tehát átlépi az egyes versek határait, s a téma valamely versbeli megva­ lósulása valamilyen módon és mértékben kiegészíti, konkretizálja, megvilágítja ugyanazon téma más versekben körvonalazódó képét. A kései korszak egészét tekintve a bűn-probléma jelenlétének mértéke, azaz sűrűsége és hangsúlyossága nem egyenletes eloszlású. Vannak versek, s fóleg ilyenekkel volt dolgunk, amelyekben a költő teljes fi­ gyelmét kezdettől végig a bűn problémájának, e probléma valamely aspektusának szentelte (A bűn, Én nem tudtam, Mint gyermek..., Egy büntetőtörvényszéki tárgyalás irataiból stb.) Más esetekben a bűn témá­ ja nem uralja a szöveg egészét, de lényeges eleme a mű gondolatmenet­ ének. Elkülöníthetünk olyan darabokat, amelyekre a bűn redukált, a puszta említésre, érintésre, rá való utalásra korlátozódó jelenléte a jel­ lemző. Természetesen számos olyan vers is akad ebben a korszakban, amelyekben a legkisebb nyomát sem találjuk a vizsgált tematikának. A bűn rendszere a teljes, a redukált előfordulások egészének feltérképezé­ se folytán rajzolható fel. A rendszerszerű kiépülés természetes és jól leírható szemléleti ala­ pon történik, s ezt az alapot érdemes előzetesen szemügyre venni. A bűn-probléma csak ott artikulálódik, ahol a versben morális ítélkezés történik. Ez a látszólag banális megállapítás csakis akkor tekinthető üresnek, ha feltételezzük, hogy morális ítélkezésre mindig és mindenütt szükségképpen sor kerül, vagy akkor, ha azt gondoljuk, hogy minden erkölcsi ítélkezés egyúttal valamilyen bűnre irányuló vallomás vagy vád is. Az első feltevésre azt felelhetjük, hogy a bűn-probléma nem a sem­ miből nő ki, hanem elsősorban a negatív önmegítélés közegéből és táp­ talajából. Logikailag előbb van a negatív önszemlélet, s erre következő lépés a bűntudat megnyilvánulása. Márpedig a közeg és a táptalaj, amelyből a bűn kisarjad, nem mindig található meg József Attilánál. Hogy kissé drasztikusan de érzékletesen fejezzem ki magam: emlékez­ tetek arra, hogy 1929 és 1933 között József Attilának átkozottul jó volt a lelkiismerete, s ez nem kedvezett az erkölcsi kérdések feletti töpren­ gésnek, esetünkben a bűntudat kialakulásának. Az utóbbi különbségté­ tel létjogosultsága pedig könnyen beláthatóvá válik, ha a Modem szo­ nett morális önreflexióját idézem: „Büszke nyomorult voltam én”. Nega­ tív erkölcsi önminősítéssel állunk szemben e mondatban, de az önbírá­ lat nem éri el a bűn elkövetését felrovó szemrehányás küszöbét.

198

A továbbiakban néhány példát szeretnék említeni erre az újfajta moralizálásra. Az „öngyötrő'” jelzővel nem arra utaltam, hogy a költő' kizá­ rólag önmagát veszi célba negatív erkölcsi ítéleteivel, mint az előbbi példában láttuk: „Büszke nyomorult voltam én”. Bár természetesen a morális ítélkezés elsó'dleges célpontja ó' maga lett. De önkínzásra nem­ csak az önszemlélet adott alkalmat. Személyes környezetét és általában embertársait is az erkölcsi kiábrándulás eme új felismeréseivel ítélte meg. Kezdjük a negatív emberismeret egyik legmarkánsabb megfogal­ mazásával, amely a Stoll Béla-féle kritikai kiadás szerint 1934 ó'szére datálható Szürkület című töredékben olvasható: „mert túlnyügös vol­ nék, makacs és kétszínű, / talán mivelhogy minden ember épp ilyen / ravasz és csökönyös, ha az - hogy tudjam én? / Az egyik rámkacsint s azt mondja, szép fiú / s a másik: randa dög, megint nem dolgozol, / de hasadat azt félted! (Hát ne féltsem-e?) / Ez pénzt nyom a kezembe s így szól: Boldogulj, / megértelek, szenvedtem én is eleget / s amaz ellopja tólem a szemetet is. / Ez ideránt, az odahúz, mind fogdos, vartyog, taszigál”. Az 1927 és 1933 között uralkodó erkölcsi indifferentizmus az idézet második részében még kísért, hiszen itt a költő az emberek iránt érzett viszolygásáról anélkül számol be, hogy értékkülönbséget állapítana meg a között, aki pénzt nyom kezébe, s a között, aki ellopja tóle a szemetet is, hiszen mindegyikükre érvényes, hogy „Ez ideránt, az odahúz, mind fogdos, vartyog, taszigál”. Az idézet első felében azonban önismereti alapon, de általánosító igénnyel egész galériáját kapjuk az emberre vonatkozó erkölcsi minősítéseknek: túlnyügös, makacs, kétszínű, ravasz és csökönyös. Ez a tendencia fog a jövőben fölerősödni, s az erkölcsi indifferentizmus elhalványul. Egy dolgot mindazonáltal hangsúlyozni kell. Az előbbi idézetben számos negatív erkölcsi minőség szerepel, de egyikről sem mondható önmagában, hogy szükségképpen valamilyen bűn oka lenne. A túlnyűgösség, a makacsság, a kétszínűség meglapul­ hat valamilyen bűn gyökerénél, de önmagában legföljebb a kétszínűség vehető bűnnek, a másik kettő rossz tulajdonság-számba megy. A több bűn-verset tartalmazó 1935-ös szonett-sorozat egyik legki­ emelkedőbb és egyben legrejtélyesebb darabja az Emberek című szonett. Ha van mintapéldánya a költő moralizáló fordulatát szemléltető dara­ boknak, hát ez a vers ilyen. Ugyanakkor közvetlenül semmiképpen nem sorolható a bűn-versek közé. Az erkölcsiség kulcsszavai sorra felbuk­ kannak a szöveg különböző pontjain: „Családunkban a jó a jövevény”. „Csak öntudatlan falazunk a gaznak” (A gaz a „rossz” szinonimája.) Két további kulcsszó az „igaz” és az „erényes” az alábbi sorokban: „kik dölyffel hisszük magunkat igaznak”, illetve „Erényes lény, ki csalódni ügyes”. A Légy ostoba című, az Embereknél, ha lehet, még talányosabb szonett­

199

ból egy - alighanem igen ironikus felhangokkal kijelentett - pozitív értékhangsúlyú sort idézek: Jó leszel, erős, békés és szabad”. Csupa szép tulajdonság, csak az a baj, hogy ezekkel az erényekkel csak akkor lehetünk ékesek a vers logikája szerint, ha ostobák maradunk. Úgy látszik, a József Attila-i moralizálásnak egyik szólama az eré­ nyek leleplezése, értékük kétségbe vonása. Ez kap hangot a Majd emlé­ kezni jó lesz első strófájában: „Rimánkodik az éghez sok bolond, / hogy bújjanak beléjük hars erények. / De ők alattomosak és szerények, / sutytyomban élnek, harangjuk kolomp.” A bűn című versben a lírai én még saját bűnét is „az erény hősein” keresi. Az erkölcsre alapozott vagy arra hivatkozó életgyakorlat tehát ebben a moralizáló időszakában újra meg újra gyanússá vált szemében éppúgy, ahogyan 1929 és 1933 között tör­ tént. A különbség csak az, hogy ezt a gyanakvását most versben ki is mondta, míg a korábbi periódusban az amoralizmusnak csak értekező prózában adott hangot. Az 1935-ös ősz nagy verse, a Levegőt! ellenben épp az erkölcsi érté­ kek számonkérésével tűnik ki, és a magyarság kíméletlen kritikáját ezekre a morális ítéletekre alapozza. A bírálat céltáblájául nem a hata­ lom, hanem a hatalomnak önmagát önként alávető nép szolgál. Az ítél­ kezésre a költő egy parlamenti választás során tapasztalt meghunyászkodás miatt ragadtatta magát: „Oh, én nem igy képzeltem el a rendet. / Lelkem nem ily honos. / Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, / aki alattomos. / Sem népet, amely retteg, hogyha választ, / szemét le­ sütve fontol sanda választ / és vidul, ha toroz.” S a vers végén egy olyan megoldással találkozunk, amelyre a költő késői korszakában kevés pél­ dát említhetünk: a lírai én erkölcsi példamutatásának gesztusát láthat­ juk: „nem oly becses az irhám, / hogy érett fővel szótlanul kibirnám, / ha nem vagyok szabad!” Az 1937 márciusában napvilágot látott két részes Március című versben az egyre erősödő erőszak készteti kemény erköl­ csi ítélkezésre: „Zsoldos a férfi, a nő szajha, / szivüket el nem érhetem. / Gonoszságuk is fel van fújva”. A Hazám második szonettje egész tárhá­ za az erkölcsi defektusoknak, igaz, ebben a leltárban már a bűnök is felbukkannak: „Ezernyi fajta népbetegség, / szapora csecsemőhalál, / árvaság, korai öregség, / elmebaj, egyke és sivár / bűn, öngyilkosság, lelki restség, / mely hitetlen, csodára vár”. A körképből nem maradhat ki a híres kétsoros, a Két hexameter: „Mért legyek én tisztességes? Kite­ rítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgy is ”, sem pedig az Egy spanyol földmíves sírverse. Feltétlenül kiemelendőnek tartom a Kész a leltár című verset, amely zömmel, bár nem kizárólag erkölcsi tartalmakat, az életstratégiát illető morális döntéseket tesz mérlegre.

200

A példasor kellőképpen szemlélteti, hogy a költő kései korszakában az erkölcsi minősítés szokásossá vált, feltűnő gyakorisággal jelentke­ zett. A bűn-problematika ezen a talajon fejlődött ki olyankor, amikor a magának vagy másnak felrótt morális hibák elértek egy bizonyos kü­ szöböt. A határ nem könnyen vonható meg, annál kevésbé, mivel - mint láttuk - olykor kora gyermekkori hibát nagyított föl bűnné (Mama), olykor pedig a bűn fogalmi körét olyan jelenségekre, így az édesanya halálára is kiterjesztette (.Kései sirató), amelyek nem tekinthetők bűn­ nek. Akit ennyire intenzíven foglalkoztatnak erkölcsi problémák, arról elmondható, hogy érzékeny lelkiismerettel rendelkezik, sőt, talán az sem túlzás, hogy hajlama van a bűntudatra, az önvádra. Ez az aggályos erkölcsiség akkor is jellemző volt a kései József Attilára, ha 1933-1934 előtt tudatosan legyőzte magában az erre indító késztetéseket. Amikor a bűn-téma rendszerszerű jelenlétéről beszélünk, akkor nem arra kell gondolnunk, hogy a költő valamilyen újabb teória híveként kialakított volna a bűnről egy jól körvonalazott koncepciót, és ezt valóra váltotta volna költészetében. Amit az évek során verseiben a bűnről elmondott, az spontánul jött létre. Az egyes művekben felbukkanó bűn téma számos azonos elemet tartalmaz más művek ilyen tartalmú kép­ zeteivel. Előfordul, hogy ellentétes vagy egyenesen össze nem férő bűn­ felfogásokat képviselnek a különböző költemények. Sok a részleges egy­ beesés, a variációs ismétlődés. Mivel a bűn-témának számos más témá­ hoz (a mamához, a szerelemhez, Istenhez, a közösség magatartásához, az őrültséghez, stb.) affinitása volt, ezért ugyannak a témának sok irányban alakultak ki elágazásai, s a bűn minden ilyen ágon más-más arcát mutatta meg. Anélkül, hogy erőszakosan meg akarnám nyirbálni és mértani alak­ zatba akarnám kényszeríteni ezt a művészileg nagyszerű vegetációt, bizonyos rendet mégiscsak megpróbálok teremteni a jobb eligazodás érdekében. Kialakításában elsősorban azokra a versekre támaszkodom, amelyeket - esetenként önkényesen - elemzésem tárgyául kiválasztot­ tam. A teljes korpusz végigelemzése túlnőtt volna a kijelölt kereteken. Azokat a szövegeket, amelyek nem kaptak önálló elemzést (noha sok­ szor éppúgy megérdemelték volna az értelmezést, mint a kiemelt dara­ bok), a rendszer csomópontjaihoz kapcsolom, s ha nem találok hozzájuk ilyen kapcsolódási pontot, azt jelezni fogom. Hármas tagoltságú felosztást alapoz meg annak vizsgálata, hogy ki a bűnök alanya: a bűn visszaháramlik-e az első személyre, hogy más va­ lakik ellenem elkövetett vétkeiről van szó vagy a vádak, szemrehányá­ sok egy közösséget érintenek, amelybe többnyire a vádakat megfogal­ mazó alany is tartozik. A tanulmány felépítésében mind a két szempon­ tot érvényesítettem, és alkalmanként felhívtam rájuk a figyelmet.

201

Alapvető és megkerülhetetlen csoportosítás ez, de a kései József Attila bűnfelfogásának átfogó megértéséhez kevéssé járul hozzá. Mélyebb és pontosabb tudáshoz akkor juthatunk el, ha fejlődésében kísérjük végig a téma kibontakozásának fő állomásait. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a bűnversek folyamának kiin­ dulópontján a [Magad emésztő...J-t találjuk, egy olyan verset, amely egy Bábits ellen tényleg elkövetett, az elkövető számára súlyos, egész pályá­ ja alakulására negatívan kiható büntetést maga után vonó bűnért köve­ ti meg a sértettet. A töredék tehát egy, az erkölcsi élet normális keretei között kialakult tapasztalatot dolgoz föl, s ez a tényleges bűntapasztalat lesz a költő ilyen témájú verseinek egyik forrása. Két másik vers, a Ha­ rag és a Judit ennek a morális bűnértelmezésnek folyamatos jelenlété­ ről tanúskodnak József Attila utolsó pályaszakaszán. Ezek a költemé­ nyek a bűn jelenségének klasszikus képletére épülnek. Találunk egy bűnöst, jól meghatározható a bűn szenvedő alanya, az áldozat. A két pólust a pontosan leírható vagy körülírható és megmérhető rossz csele­ kedet kapcsolja össze. A képet bűnvallomás és az áldozat megkövetése kerekíti ki. Zárókő gyanánt feltűnik a megbocsátás esélye. Ez a képlet nagyon hamar, az 1934 őszén írt Marnábán két ponton megrendül. Először a rossz cselekedet méretei szabadulnak ki a min­ dennapi tapasztalatok kontrollja alól: a költő kidolgozza azokat a mód­ szereket, amelyekkel a kora gyermekkori nyűgösködések, a gyermekko­ ri csínytevések, apró kihágások bűnné nagyíthatók föl és lelkiismereti vívódást okozhatnak. „Egész testében reszket, mint a gyermek, kit raj­ takaptak, hogy buktát lopott” - olvassuk egyik töredékében; „kit más­ gyötörte anyám azért vert meg, / mert sápadt kézzel loptam én, a gyer­ mek, / jól tudva már, hogy minden odavan” - idézi föl a költő a gyer­ mekkori bűnt és büntetést a Boldog hazug... című szonettjében. A gyermekkori kenyérlopás jelenete foglalja el a Ha a hold süt... című vers négy strófáját. A Kirakják a fát a gyermekkori falopások emlékét eleveníti föl. Később már nemcsak a méretek területén megy végbe a normálistól elrugaszkodó eltérés. A költő a tett minősítését is megváltoztatja. Az erkölcsi minősítést nem igénylő tett vagy történés bűnné nyilvánítása során a leglátványosabban és a legvégletesebben a Kései sirató esetében jár el, ahol az anya által elszenvedett, legkivédhetetlenebb történést, a halált minősíti bűnnek. A Gyömrői Edithez írott versekben, a Nagyon fájhoz hasonlóan a szerelmi ajánlat visszautasítása vezet a nő magatar­ tásának kulpabilizálásához. Nyilvánvaló, hogy mind a mama, mind a terapeuta részéről átélt sérelmek súlyossága, sokkoló volta hat itt viszsza a tett ilyen önkényes átminősítésére. De fordított eljárásra is talá­ lunk példát. A [Csak most értem meg az apámat...] kezdetű töredékében

202

az apa erkölcsi felmentése történik a családja ellen elkövetett olyan nyilvánvaló bűnök alól, amelyeket a normál tudat minden kétely nélkül elítél. A bűn e szabad kezelése döntő előrelépés a költő bűnfelfogásának fej­ lődésében, mert az emberi magatartásnak ez a negatív megnyilvánulá­ sa így az elszigeteltség, az alkalomhoz kötöttség kötelékétől eloldódva alkalmassá vált arra, hogy a művek fontos világépítő elemeként funkci­ onáljon. Ez tette lehetővé, hogy a bűn mintegy átszínezze a kései költé­ szetet. A fordulat jelentőségét növeli és a bűn beépülését a költői uni­ verzumba magyarázza az a körülmény, hogy a tényleges elkövetés szi­ tuációjából kioldott bűn a lét számos olyan meghatározó minőségével (halál, szerelem, Isten, őrület, stb.) affinitást mutat, amelyekkel normá­ lis esetben csak meghatározott feltételek között, epizodikusán léphetett volna vegyi reakcióba. A Mama másik újítása abban áll, hogy a bűntudatot olyan személylyel szemben fejleszti ki, aki már nem él, s aki az elkövetett vétket nem tudja megbocsátani. Ezáltal a bűntudat a normális kiegyenlítődés he­ lyett, amely a [Magad emésztő.../-ben alakult ki bűnös és áldozata kö­ zött, körbenforgássá alakult át, amelyből nem lehet kilépni. A bűnérzés, s ami ezzel egyet jelent: a verések, az anyai büntetések emlékéből felfa­ kadó sérelemérzet az ember állandó kísérőjévé szegődik életútján, s bármikor előléphet és rátörhet a lírai énre. „S minden / élőiről kezdődik megint” —mondhatjuk az Iszonyat záró mondatát kölcsön véve. Elég, ha példa gyanánt az 1937 elején írt egysorost emelem ki: „Irgalom, édes­ anyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!” A költő az alapképlet más elemeivel is kísérletezik: szétválasztja a bűnt és a bűnöst. Már 1934 őszén, az Iszonyatban alig elviselhető rész­ letességgel elénk tár egy bűnt, egy magatehetetlen csecsemő kínzását, de kitörli a képből a bűnöst. ,A leányt”, aki egyébként „hideg, mint a gyilkos” nincs módunk erkölcsileg megvádolni, mert egy hét éves gyer­ mek még nem felel tetteiért. A bűn jelenléte a világban olyan elkövető révén, akiről romlottság nem feltételezhető, aki nem minősíthető bű­ nösnek, nagyon különös módja a bűnös és a bűn szétválasztásának, de épp különössége folytán nem általánosítható, az ártatlannak megmara­ dó bűnelkövető alakja rendhagyó, vagy legalábbis nem könnyen össze­ hozható körülmények függvénye. A téma továbbalakítása szempontjá­ ból sokkal termékenyebb ennek ellentéte, a konkrétan felróható bűnök eltüntetése, megfogalmazhatatlanná nyilvánítása, s egyúttal az alany bűnösként való tételezése. A bűntelen bűnösség lélektani alapja az em­ ber diffúz, tárgytalan bűntudata, rossz lelkiismerete, amelyet nem ala­ poz meg megnevezhető rossz cselekedet. Ha a bűnösség nincs elkövetett bűnhöz kötve, akkor általánosíthatóvá válik, számolni kell folyamatos

203

jelenlétével. Kifejlett formában a bűnjelenség ábrázolásának ez a fejle­ ménye a szívben feketüló' eredendő gazság képzetében, az Én nem tud­ tam című szonettben mutatkozik meg először. De a témában rejlő lehe­ tőségeket a költő A bűn című versben bontja ki a maguk teljességében. Ez a bűnfelfogás van jelen az Egy büntetőtörvényszéki tárgyalás iratai­ ból című töredékben is, s ez alakííja-aJö-öe ugrál... gondolatmenetét is. A bűntelen bűnösség paradoxonja nemcsak pszichológiai alapon, a tárgytalan bűnösség érzetén nyugszik, hanem igen gazdag vallástörté­ neti, filozófiatörténeti, mélylélektani fundamentuma is van, amelynek egy részét a költő nagyon jól ismerte. E hagyományok felől értelmezve az Iszonyat csecsemőkorú öccsét öncélúan kínozó hét éves kislánya is tekinthető bűnösnek: az emberi természetben érvényesülő gyökeres rossz lép működésbe benne. De a többi felsorolt vers is ebből a hagyo­ mányból táplálkozik, amely tradíciót a bűnbeesés bibliai történetével, az eredendő bűn páli és ágostoni tanításával, Kant, Heidegger és mások bölcseletével, Freud mélylélektanával, Kafka regényeivel jellemeztünk, elsősorban az Én nem tudtam című szonett elemzése során. Végül a bűn körének záró íve, a bűnbánat-bocsánatkérés és a meg­ bocsátás-büntetés együttesében is jelentős elmozdulások történnek a [Magad emésztő...]-ben elemzett alaphelyzethez képest. A költő már az 1933-ban Babitshoz írt levelében emberközi viszonyban is lehetetlennek tartotta az elkövetett vétek megbocsátását, de ezt a véleményét a [Ma­ gad emésztő.. J-ben még helyesbítette. Az említett levélből ezen túl nem hiányzik a bűn elismerésének, a megkövetésnek a gesztusa. Ricoeuri kifejezéssel szólva, József Attila itt az „aveu”, a beismerés nyelvén be­ szél.148 A mamával szemben a beismerés megtörténik, de a kései, céljá­ ra nem találó bűnbánat már elveszíti értelmét: „Nem nyafognék, de most már késő”. A megbánás —megbocsátás komplexusnak hamarosan új, metafizikai dimenziója nő a versekben, anélkül, hogy elszakadna az interperszonális kapcsolatok talajától. A metafizikai dimenzióban a fogalmak kitágulnak. Megbánáson nemcsak olyan levél megírását kell érteni, amely megköveti a megbán­ tott személyt, hanem a lelkiismeret által végrehajtott minden önkorrek­ ciót, annak ismételt tudomásulvételét, hogy valamely cselekedetemmel áthágtam az elvárható normákat. A bocsánat, ha lehet, még ennél is egyetemesebb értelmet nyer. A megbocsátás kedvező ítélet az áldozat részéről, amellyel a vele szemben vétkező személyt feloldozza. A költő számos versében ezt a feloldozást igényli és hiányolja. Ilyen feloldozást kaphatott Babitstól, Barta Istvántól vagy Szántó Judittól. A mama bo­ 148 Paul Ricoeur: Philosophie de la volonté. 2. Finitude et Culpabilité, Éditions Points, Paris, 2009. 209.

v

204

csánatát azonban már nem nyerhette el. A bűnvallomás, a megbánás időbeli érvényének kiterjesztése a megbocsátás igényét is elszakítja az egyes esetektől. A gyökeres (bűn nélküli) bűnösség gondolata, ámely eluralkodik a kései költészetben pedig a bűnök bocsánata lehetőségében találja meg ellenpárját. A költő ennek során szükségképpen találkozott a megváltás keresztény tanával, amely szerint Krisztus kereszthalálá­ val megváltotta az emberiséget az eredendő bűntől, s lehetővé vált a bűnök bocsánata. Erre a bocsánatra vár hiába, vagy legalábbis remény­ telenül a Mint gyermek lírai énje. Ennek az egyetemes értelmű bocsá­ natnak a lehetőségét vonja kétségbe a Tudod, hogy nincs bocsánat. A tagadás visszaható módon kétségbe vonja a megbánás értelmét is. Ha nincs bocsánat, akkor hiábavaló a bánat is. A megbánás - bocsánat komplexus azonban még ennél is tágabb ér­ telmet nyer. A bocsánat nem következik be automatikusan a megbánás folyományaként. A bűnökért büntetés jár. Az ítélet meghozatala során dől el, hogy a bűnös bocsánatra számíthat-e vagy büntetést kell elvisel­ nie. Az eredendő bűn, a megváltás, a bűnök bocsánata kontextusában ez az esemény az utolsó ítélet. A fenyegető büntetéshez kétféle viszo­ nyulás lehetséges. Vagy olyan, amelyről a Kiáltozás refrénje szól: „félek a büntetéstől”. Vagy pedig olyan, amelynek számára még a büntetés is jobb, mint az ítélet elmaradása. A Bukj föl az árból lírai énje azért fo­ hászkodik Istenhez, hogy a Mindenható megfogható módon mérjen rá büntetést: „Csapj a kezemre mennyköveddel”; „Meghalni lélekzetemet / fojtom vissza, ha nem versz bottal”. Az ítélet valósága ugyanis - akár kedvező az az emberre, akár hátrányára van - annak bizonyítéka lenne, hogy megnyugtató rend van a világban. Ennek a rendnek a létét a kései József Attila kétségbe vonja, s indokul épp az isteni beavatkozás hiá­ nyát hozza föl. A Számvetésben: „nem lesz utolsó ítélet”; az Egy büntetőtörvényszéki tárgyalás irataiból című töredékben: „Végtelen semmi vár, tudom jól / s nem bocsánat”. A Kiáltozásból idézett, bünte­ téstől való irracionális, szinte állati rettegés is abból származik, hogy „semmit sem hiszek”, majd: „nincs halhatatlan oltalom, / akinek pana­ szolhatom: félek a büntetéstől”. A Tudod, hogy nincs bocsánat már a címében hordozza a bűnök bocsánatában, az utolsó ítéletben való ké­ telyt. Milyen következményekkel jár a bocsánat és az ítélet ejgyetemes el­ maradása? Többféle válasz érkezik a költőtől erre a léthelyzetre. A Számvetés az egyén veszélyes, erkölcsi kötelmektől nem béklyózott cselekvési szabadságát hangsúlyozza: „Mindentől fölmentem magamat”. A bűn ugyanezt a választ adja, több reménységgel, bízva az emberi szo­ lidaritásban: „majd én föloldozom magam; / ki él, segít nekem”. A Mint gyermek című szonettben a fásult, lemondó várakozás jellemzi a lírai

205

ént: „kuporogva csak várom a csodát”. A Bukj föl az árból című versben együtt van a Számvetés veszélyes cselekvési szabadsága és a Mint gyermek dermedt tehetetlensége: „Már mindent merek, / de nincs ér­ telme semminek sem.” A Tudod, hogy nincs bocsánat, amely ezt a bo­ csánat, megváltás nélküli helyzetet talán a legmélyebben gondolja vé­ gig, egy olyan magatartás kiépítését javasolja, amely vállalja a bűnös­ létet, s el van tökélve az elviselés erkölcsének megvalósítására. A Tudod, hogy nincs bocsánat azonban egyúttal arról is tanúskodik, hogy a bűnnel együtt élni, abban a tudatban, hogy terhétől nem szaba­ dulhatunk meg, nem könnyű, mégpedig a felelősségtudat, a lelkiismeret működése miatt. A magunkra vállalt rossz cselekedetek, ha tudatosít­ juk, ha állandóan készenlétben tartjuk őket, megtámadják az ember önértékelését, önbizalmát, önvádként lépnek föl. Az önvádak fokozódó ostroma elől az öngyilkosság kínálkozik menekülő útként: „Most hát a töltött fegyvert / szoritsd üres szivedhez”. Az Illyés Gyulához írott Egy költőre című vers utolsó strófája, a Tudod, hogy nincs bocsánat közvet­ len közelségében az egyik legszebb példát nyújtja a saját életkudarc önmaga ellen elkövetett bűnné változtatására, s önvádként történő megfogalmazására: „Nekem sikerült (s ez is szégyenem, / hisz nem egyéb az ember-árulásnál) / hogy csupán száraz kenyeret egyem / az isten testén való osztozásnál.” A költő három „utolsó nagy; bűnverse, amelyekkel az élettől elbúcsúzott, s amelyek értelmezésére az adott keretek között nem kerülhetett sor, a [Talán eltűnők hirtelen}, .a [Karó­ val jöttél...] és az [íme, hát megleltem hazámat...] egyaránt ilyen, az Egy költőre és Tudod, hogy nincs bocsánat című versekben kialakított önvádakat sorolnak, s mindegyikben jelen van, immár a Tudod, hogy nincs bocsánat-beli kedvező alternatíva, a szerelem esélye nélkül, a közeli halál képzete. 1937 decemberében valóban bekövetkezett az, amit egy idézett töredékében korábban leírt a költő: „bűneim halállá állnak össze”.