1. fejezet. fordította: Crystallake

fordította: Crystallake

1. fejezet

A tetőtér egészen a nagymamám halálát követő napig zárva volt. Azon a borzalmas napon megtaláltam a kulcsait, és kinyitottam, hogy megkeressem az esküvői ruháját, attól az őrült ötlettől vezérelve, hogy abban kellene eltemetni. Tettem egy lépést befelé, majd megfordultam, kimentem, és otthagytam csapot-papot. Most, két évvel később, ismét beléptem azon az ajtón. Az ajtó zsanérja olyan baljóslatúan nyikorgott, mintha Halloween éjjele lenne, nem pedig egy napos szerda reggel május végén. A világos padlódeszka nyikorgott a talpam alatt, ahogy átléptem a küszöböt. Sötét árnyak vettek körül és alig érezhető dohos szag terjengett – a rég ottfelejtett dolgok szaga. Mikor hozzáépítették a második emeletet a régi Stackhouse házhoz évtizedekkel ezelőtt, az új szintet hálószobákra osztották, de talán az egyiket raktárhelyiségnek kellett volna kinevezni, mivel a Stackhouse-ok jelentősen megfogyatkoztak. Miután Jason és én a nagyszüleinkhez költöztünk a szüleink halálát követően, a tetőtér le lett zárva. A nagyi nem akart utánunk takarítani, ha úgy döntöttünk volna, hogy játszótérnek tekintjük a padlást. Most az enyém volt a ház, és a kulcs a nyakamban lógott egy szalagon. Már csak három Stackhouse ivadék maradt – Jason, én és az elhunyt unokatestvérem, Hadley fia, egy kisfiú, akit Hunter-nek hívnak. Körbetapogatóztam kezemmel az árnyas sötétségben, hogy megkeressem a lámpa lelógó láncát, megragadtam, és meghúztam. A felfüggesztett villanykörte bevilágította az évtizedek alatt kiselejtezett családi holmikat. Claude unokatestvérem és Dermot ük- nagybácsikám beléptek mögöttem. Dermot olyan hangosan fújta ki a levegőt, mely már felért egy prüszköléssel. Claude mogorvának tűnt. Biztosra vettem, már megbánta, hogy felajánlotta, segít nekem kitakarítani a padlást. De nem hagyhattam unokatestvéremet meglógni, nem amikor egy másik épkézláb hímnemű is elérhető volt általa. Mostanára Dermot is oda ment, ahová Claude, így kettőt kaptam egy áráért. Nem tudtam megjósolni, meddig fog ez a helyzet tartani. Hirtelen rájöttem, hogy ez a reggel túl meleg ahhoz, hogy az emeleti szobákban tébláboljunk. Az ablakok, amiket a barátom, Amelia tetetett az egyik hálóba, elviselhetőbbé tették a helyzetet, de egyébként a családom soha nem vesztegette a pénzét a tetőtérre. - Hogyan fogjunk hozzá? – kérdezte Dermot. Ő szőke, Claude pedig sötét hajú volt; és olyan daliásak voltak, mint a pompás könyvtámaszok. Egyszer megkérdeztem Claude-tól, hány éves, majd rájöttem, hogy halvány sejtelme sincs róla. A tündék nem úgy követik nyomon az idő múlását, ahogy mi tesszük, de Claude legalább egy évszázaddal öregebb volt nálam. Ő csak egy kölyök volt Dermot-hoz viszonyítva; ük-nagybácsikám számításai szerint 700 évvel volt idősebb nálam. Se egy ránc, se egy ősz hajszál, az öregedésnek semmi jele sem volt egyikükön sem.

Miután ők sokkal inkább voltak tündérek, mint én – én csak nyolcadrészt – úgy néztünk ki, mintha egyidősek lennénk, és a húszas éveink végén járnánk. De ez pár év múlva meg fog változni. Öregebbnek fogok tűnni bármelyik őskori rokonomnál. Noha Dermot nagyon hasonlított a bátyámra, Jason-re, egy napja felfedeztem, hogy Jason-nek szarkalábak vannak a szeme körül. Dermot-on talán soha nem fog ilyen formában megjelenni az idő múlása. Visszarángattam magam a jelenbe és azt mondtam: - Szerintem hordjuk le a cuccokat a nappaliba. Ott sokkal világosabb van, jobban fogjuk látni, mit érdemes megtartani, és mit nem. Ha mindent lehordtunk a padlásról, ki tudok takarítani, miután elmentek dolgozni. Claude-nak volt egy sztriptíz bárja Monroe-ban, minden nap elkocsikázott oda, és Dermot oda ment, ahová Claude. Mint mindig… - Három óránk van. – mondta Claude. - Lássunk hozzá. – feleltem, ajkaim ragyogó, derűs mosolyra húzódtak. Ez volt az én érzelmeimet leplező arckifejezésem. Kb. egy óra múlva meggondoltam magam, de már túl késő volt meghátrálni a feladat elől. (A meztelen felsőtestű Claude-ot és Dermot-ot figyelve sokkal érdekesebb volt a munka.) A családom azóta élt ebben a házban, mióta Stackhouse-ok vannak Renard megyében. És ez már jóval több, mint 150 éve volt. Megőriztük a holmijainkat. A nappali szédítő sebességgel zsúfolásig telt. Voltak ott könyves dobozok, ládák tele ruhákkal, bútorok, vázák. A Stackhouse család sosem volt gazdag, és nyilvánvalóan mindig is azt gondoltuk, hogy mindennek hasznát lehet venni egyszer, mindegy, mennyire ütött-kopott, vagy törött, ha elég sokáig megőrizzük. Még a két tündér is szünetet akart tartani, miután leügyeskedtek egy hihetetlenül nehéz fa asztalt a szűk lépcsőházban. Mindannyian az elülső verandán ültünk. A fiúk a korláton foglaltak helyet, én pedig leroskadtam a hintába. - Hordjunk ki mindent az udvarra, és gyújtsuk fel. – javasolta Claude. Nem viccelt. Claude humora a legjobb esetben is gunyoros volt, máskor szóra sem volt érdemes. - Nem! – próbáltam nem olyan ingerültnek tűnni, mint amilyen voltam. – Tudom, hogy ezek a dolgok nem értékesek, de ha a többi Stackhouse úgy gondolta, hogy odafent kell tárolni azokat, akkor én legalább udvariasságból átnézem mindet. - Legdrágább ük-unokahúgom. – mondta Dermot. – attól félek, Claude-nak igaza van. A „nem értékes” erre a sok szemétre kedves kifejezés. – Ha egyszer hallottad Dermot-ot beszélni, tudtad, hogy Jason-hoz való hasonlósága csakis látszólagos lehet. Haragosan néztem a tündéreket. – Persze kettőtöknek ez csak egy halomnyi szemét, de az emberek számára esetleg van köztük valami értékes. - mondtam. – Talán felhívom a Shreveport-i színjátszó csoportot, hátha nekik szükségük van valamelyik ruhára, vagy bútorra. Claude vállat vont. – Legalább megszabadulnál néhány kacattól. – mondta. – De a legtöbb ruha még felmosórongynak sem elég jó. – Kivittünk néhány dobozt a verandára, mikor a nappaliban már egy tűt sem lehetett leejteni, és az egyiket a lábával rugdosta. A címke szerint függönyök voltak benne, de csak elképzelni tudtam, hogyan nézhettek ki eredetileg.

- Igazad van. – ismertem el. Meglöktem magam, nem valami lendületesen, és himbálóztam egy percig. Dermot bement a házba, és egy pohár barackteával tért vissza, benne sok-sok jéggel. Szó nélkül felém nyújtotta. Megköszöntem neki és szomorúan a régi holmikat bámultam, amiket egykor valaki nagyon nagyra becsült. – Oké, el fogjuk égetni őket. – mondtam, engedve a józan észnek. – Hordjuk oda, ahol általában égetek? Dermot és Claude csak bámultak rám. - Jól van, rögtön itt a kavicson is tökéletes lesz. – mondtam. A kocsibehajtóm nemrég fel lett szórva kaviccsal, a házammal szemközti parkoló, amelyet fák választottak el a tájtól, szintén frissen lett feltöltve. – Úgy sincs valami sok látogatóm. Ekkor Claude és Dermot befejezték a szünetet, ismét dolgozni kezdtek, a parkoló pedig megtelt egy tekintélyes halom elégetésre váró hasznavehetetlen dologgal. A Stackhouse asszonyok plusz ágyneműket és ágytakarókat tartalékoltak, és a legtöbb ugyanolyan rongyos állapotban volt, mint a függönyök. Mély bánatomra a legtöbb könyv penészes és egérrágta volt. Sóhajtozva a halomra vetettem őket, noha a könyvégetés őrült ötletétől émelyegni kezdtem. De a törött bútorokra, az elkorhadt esernyőkre, a foltos tányér alátétekre, az ősrégi bőröndre lyukakkal az oldalán…soha senkinek nem lesz szüksége többé. A képeket, amiket találtunk – bekeretezve, albumokban, vagy anélkül – betettük egy dobozba a nappaliba. Az iratokat egy másik dobozba raktuk. Találtam néhány régi babát is. A tévében láttam, hogy vannak emberek, akik gyűjtik a babákat, és talán ezek érnek valamit. Találtam régi fegyvereket és egy kardot is. Merre járt a „Régiségek Roadshow-ja”, mikor az embernek szüksége volt rá? Aznap este a Merlotte-ban elmeséltem a napomat a főnökömnek, Sam-nek. Sam, egy mokány fickó, aki éppenséggel roppant erős volt, a palackokat törölgette a bárpult mögött. Nem volt valami nagy forgalmunk aznap este. Az igazság az, hogy nem nagyon ment az üzlet az utóbbi néhány hétben. Nem tudom, a pangás oka az volt-e, hogy bezárt a csirkefeldolgozó üzem, vagy hogy néhányan így tiltakoztak Sam alakváltó volta ellen. (A kéttermészetűek próbáltak versenyre kelni a vámpírok sikeres kinyilatkozásával, de nem ment valami jól.) És nyílt egy új bár, Vic Paraszt Autóscsárdája, kb. 10 mérföldnyire nyugatra az autópályán. Úgy hallottam, a Paraszt Autóscsárdában mindenféle vizes póló versenyt, söröspohárba dobó versenyt tartottak, és „Bevezető Haverkodós Est”-et reklámoztak – fene essen az ilyen szarságokba. Népszerű szarságokba. Az olyan szarságokba, amik vonzzák a jónépet. Bármi is volt az oka, Sam-nek és nekem volt időnk a padlásról és a régiségekről beszélgetni. - Van egy Ragyogás nevű bolt Shreveport-ban. – mondta Sam. – Mindkét tulaj becsüs. Felhívhatnád őket. - Honnan tudsz te ilyeneket? – Rendben, az nem volt valami tapintatos. - Nos, értek még néhány dologhoz a bár elvezetésén kívül. - felelte Sam a szeme sarkából rám pillantva. Újra kellett töltenem egy sörös korsót az egyik asztalomnál. Mikor visszaértem, azt mondtam: Persze hogy tudsz még egy csomó dolgot. Csak nem tudtam, hogy a régiségekben is járatos vagy.

- Nem vagyok. De Jannalynn igen. A Ragyogás a kedvenc boltja. Pislogtam, és próbáltam nem olyan nyugtalannak tűnni, mint amilyen voltam. Jannalynn Hopper, aki már néhány hete randizott Sam-mel, olyan kegyetlen volt, hogy kinevezték a Hosszú Fog falka végrehajtójává – noha még csak 21 éves volt, és akkora, mint egy hetedik osztályos. Nehezen tudtam elképzelni, ahogy Jannalynn restaurál egy régi képkeretet, vagy azt tervezi, hogy beszerez egy gyarmat korabeli kredencet a Shreveport-i lakásába. (Jobban meggondolva, fogalmam sem volt, hol él. Van egyáltalán lakása?) - Ez biztosan nem jutott volna eszembe. – mondtam, és erőltetetten Sam-re mosolyogtam. Az volt a személyes véleményem, hogy Jannalynn nem elég jó Sam-hez. Persze ezt megtartottam magamnak. Üvegházban kővel dobálózni, nemde? Én egy vámpírral randiztam, és az általa elkövetett gyilkosságok listája biztosan kenterbe verte Jannalynn-ét, tekintve, hogy Eric 1000 éves volt. Az egyik olyan borzalmas percben, amelyik véletlenszerűen talál az emberre, ráébredtem, hogy mindenki, akivel valaha randiztam – habár elismerem, ez nem volt hosszú lista – egy gyilkos volt. És én is az vagyok. Gyorsan ki kell ezt vernem a fejemből, vagy egész este lehangolt leszek. - Meg tudod adni a tulaj nevét és a bolt telefonszámát? – Reméltem, a régiség kereskedők belemennek, hogy Bon Temps-be jöjjenek. Bérelnem kellene egy puttonyos kocsit, hogy a tetőtéri holmikat Shreveport-ba tudjam vinni. - Igen, az irodámban fel van írva. – felelte Sam. – Beszéltem Brenda-val, a kereskedés hölgy tagjával, hogy szerezzen valami különlegeset Jannalynn születésnapjára. Nemsokára itt van. Brenda – Brenda Hesterman – ma reggel hívott, hogy elmondja, hogy van néhány holmija számomra, amiket meg kellene néznem. - Talán holnap meglátogathatnánk őt? – javasoltam. – Egy csomó cucc van a nappalimba és az elülső verandámra halmozva, és a jó idő nem tart örökké. - Jason-nek nem kell semmi sem? – kérdezte Sam bátortalanul. – Csak úgy mondom, tudod, mégis csak családi dolgok. - Elvitt egy talpas asztalkát kb. egy hónapja. – feleltem. – De gondolom meg kellene kérdeznem. Ezen elgondolkodtam. A ház és ami benne volt, az enyém, mivel a Nagyi rám hagyta. Hmm. Nos, mindent a maga idejében.– Kérdezzük meg Ms. Hesterman-t, hogy el tud-e jönni. Ha van bármi értékes a holmik között, majd akkor gondolkodom ezen. - Oké. – felelte Sam. – Jól hangzik. Felvegyelek holnap 10-kor? Kicsit korán volt nekem ahhoz, hogy felkeljek és felöltözzek, mivel a délutános műszakban dolgoztam, de beleegyeztem. Sam elégedettnek tűnt. – Elmondhatod, mit gondolsz, bármit is tartogat Brenda a számomra. Jó lesz hallani egy nő véleményét is.

Egyik kezével beletúrt a hajába, ami (mint általában) borzas volt. Néhány héttel ezelőtt igazán rövidre vágatta, és most idétlenül állt, ahogy nőtt visszafelé. Sam hajának gyönyörű színe volt, olyan eper szőke; de mivel természetes göndör volt, meghatározhatatlan irányokba nőtt kifelé. Elnyomtam a késztetést, hogy előkapjak egy fésűt. Ez nem olyasmi volt, amit egy alkalmazott megtehet a főnöke fejével. Kennedy Keyes és Danny Prideaux, akik részidőben helyettes csaposként és kidobóként Sam-nek dolgoztak, bejöttek és felkapaszkodtak két üres bárszékre. Kennedy gyönyörű. Néhány éve ő lett Miss Lousiana, és még mindig úgy nézett ki, mint egy szépségkirálynő. Gesztenyebarna haja fényes és sűrű, végeinek nem kellett ringbe szállni a töredezéssel. Sminkje aprólékos volt. Mindig ugyanott manikűröztetett és pedikűröztetett. Akkor sem vásárolt volna a Wal-Mart-ban, ha az élete múlik rajta. Néhány éve a jövője, ami magában foglalt volna egy elit klubbelivel való házasságot a szomszédos megyéből, valamint egy nagy örökséget az apjától, kisiklott, mikor leültették emberölésért. Ahogyan majdnem mindenki, akit ismertem, én is úgy gondoltam, hogy a fiúja megérdemelte, miután láttam a bűnügyi nyilvántartásba készült képeket az arcáról, ami kékesfekete duzzanatokkal volt tele. De Kennedy beismerte, hogy lelőtte a fiút, mikor felhívta a 911-et, és a fiú szüleinek volt egy kis befolyásuk, így szó sem lehetett arról, hogy Kennedy megússza. Enyhített büntetést kapott és felmentették jó magaviseletért, mivel tanította és ápolta a fegyenceket. Végül Kennedy letöltötte a büntetését. Mikor szabadult, kibérelt egy kis lakást Bon Temps-ben, ahol az egyik nagynénje, Marcia Albanese élt. Sam szinte azonnal munkát ajánlott neki, ahogy találkozott vele, amit a lány rögtön el is fogadott. - Hé ember. – mondta Fanny Sam-nek. – Csinálnál nekünk 2 mojito-t? Sam kivette a mentát a hűtőből és nekilátott munkának. A kezébe nyomtam a felszeletelt lime-ot, mikor már majdnem készen volt az italokkal. - Mire készültök ma este? – kérdeztem. – Nagyon jól nézel ki Kennedy. - Végre fogytam 5 kilót! – mondta, mikor Sam lerakta elé a poharat, és koccintásra emelve Danny felé tartotta. – A korábbi alakomra! Talán újra ringbe szállhatok, ha visszaszerzem! Danny megrázta a fejét. Azt mondta: - Hé! Semmit sem kell tenned ahhoz, hogy gyönyörű legyél. – Elfordultam, így nem sóhajtottam, hogy ahhhh. Danny egy sokat próbált srác volt, aki nem is nőhetett volna fel különbözőbb környezetben Kennedy-nél – az egyetlen közös tapasztalatuk a börtön volt – de ember, bármit megtett volna a kedvéért. Még ott is éreztem a fiúból áradó rajongást, ahol álltam. Nem kellett telepatának lenni ahhoz, hogy lássam Danny odaadását. Még nem engedtük le a függönyt a bejárati ablakon, és mikor észrevettem, hogy sötét van odakint, elindultam az ablak felé. Habár a fényárban úszó bárból néztem kifelé a sötét parkolóba, kint is égtek a lámpák, és valami mozgott…gyorsan mozgott. Egyenesen a bár felé. Egy töredék másodpercig azt gondoltam Furcsa, aztán megláttam a lobogó lángot. - Földre! – ordítottam, bár a szó még el sem hagyta a számat, mikor az ablak betört és az égő végű palack annál az asztalnál landolt, ahol senki sem ült, összetörte a szalvétatartót, feldöntötte a só- és

bors szórót. Az égő szalvéták szétszóródtak a becsapódási ponttól, hogy aztán a padlón, a székeken és az embereken kössenek ki. Az asztal egy szempillantás alatt lángba borult. Danny gyorsabban mozgott, mint egy átlagos ember. Lesöpörte Kennedy-t a bárszékről, felkapta és a bárpult mögé lökte. Volt egy kis kavarodás, mikor Sam, aki nála is gyorsabb volt, lekapta a falról a tűzoltó készüléket és próbált átugrani a pulton, hogy elkezdje az oltást. Meleget éreztem a combomon, és amikor lenéztem láttam, hogy a kötényem lángra gyúlt az egyik szalvétától. Szégyellem bevallani, hogy sikoltottam. Sam megpördült, hogy eloltson, majd visszafordult a lángok felé. A vendégek ordítottak, kikerülték a lángokat, befutottak a folyosóra, ami a mosdókon és Sam irodáján túl a hátsó parkolóba vezetett. Az egyik állandó vendégünk, Jane Bodehouse erősen vérzett, kezét vérző fejéhez szorította. Az ablaknál ült, nem a szokásos helyén a bárpultnál, így gondolom megvágta a szétrobbanó üveg. Jane támolygott és el is esett volna, ha nem kapom el a karját. - Arra menjen. – kiabáltam a fülébe és a helyes irányba tereltem. Sam a legnagyobb lángot oltotta, mivel a tűzfészek alapjának kiiktatása volt a bevett módszer, de a szalvéták, amik ide-oda szálldostak, több kisebb tüzet okoztak. Felkaptam egy kancsó vizet és teát a bárpultról, és elkezdtem módszeresen eloltani a padlón a lángokat. A kancsók tele voltak, én pedig elég eredményesnek bizonyultam. Az egyik függöny lángra kapott, léptem hármat, gondosan céloztam és ráborítottam a maradék teát. A láng nem aludt el teljesen. Felkaptam egy pohár vizet az asztalról és közelebb mentem a tűzhöz, mint szerettem volna. Egész idő alatt hátrafelé dőlve, rálocsoltam a folyadékot a gőzölgő függönyre. Különös pislákoló meleget éreztem magam mögött, és valami undorító szagot. Egy erős szagú vegyszer furcsa reakcióba lépett a hátam mögött. Megfordultam, hogy kitaláljam, mi történt, és láttam Sam-et tovapörögni a tűzoltó készülékkel. Azon kaptam magam, hogy a kiadó ablakon keresztül a konyhába bámulok. Antoine, a szakács elzárt minden készüléket. Okos. Hallottam a tűzoltókocsi hangját a távolból, de túlságosan lefoglalt a sárga lángocskák keresése, hogy megkönnyebbült legyek. A szemem, amiből patakzott a könny a füsttől és a vegyszerektől, ide-oda ugrált, mint a flipper, ahogy további lángokat keresgéltem, és őrülten köhögtem. Sam futott el mellettem, hogy kihozza a másik készüléket az irodájából, majd mindenre készen visszatért. Körülnéztünk a bárban, akcióra készen, hogy bármikor lefújhassuk a soron következő lángot. Egyikünk sem látott semmit sem. Sam lefújta a palackot, ami a tüzet okozta, aztán letette a készüléket. Fejét a kezébe hajtotta és szaggatottan belélegzett. Elkezdett köhögni. Egy pillanattal később lehajolt a palackért. - Ne nyúlj hozzá. – mondtam nyomatékosan, mire mozdulata félbe maradt. - Persze, hogy nem. – mondta, káromkodott, és felegyenesedett. – Láttad, ki dobta be? - Nem. - feleltem. Csak ketten maradtunk a bárban. Hallottam, hogy a tűzoltó kocsi egyre közelebb ér, így tudtam, hogy csak néhány másodpercig vagyunk még egyedül. – Lehetett valaki azok közül, akik a parkolóban tüntettek. Nem tudom, hogy a gyülekezet tagjai jártasak- e a gyújtóbombákban.

A környéken nem mindenki volt boldog a tudattól, hogy a Nagy Kinyilatkoztatást követően vannak olyan teremtmények, mint a vérfarkasok és az alakváltók, és a Clarice-i Szent Szó Imaház időnként ideküldte híveit a Merlott’s-hoz tüntetni. - Sookie. – mondta Sam. – Sajnálom a hajad. - Mi van a hajammal?! – kérdeztem kezem a fejemhez emelve. Ebben a pillanatban sokkot kaptam. Nehezemre esett kezemet a megfelelő helyre irányítani. - A lófarkad vége megperzselődött. – mondta Sam. Aztán hirtelen leült. Ez jó ötletnek tűnt. - Tehát ennek volt olyan borzalmas szaga. – mondtam és a padlóra rogytam Sam mellé. Hátunkat a bárpultnak támasztottuk, mivel a bárszékek a hátsó ajtóhoz való sietség közben szétszóródtak. Megégett a hajam. Éreztem, ahogy a könnycseppek végigfolynak az arcomon. Tudtam, hogy hülyeség, de nem tehettem róla. Sam megfogta a kezem és megszorította, és még akkor is ugyanúgy ültünk, mikor a tűzoltók berontottak. Annak ellenére, hogy a Merlotte’s a városhatáron kívül volt, a hivatalos városi tűzoltók szálltak ki, nem az önkéntesek. - Nem hiszem, hogy szükség van a tömlőre. – szólt Sam. – Szerintem a tűz kialudt. Nagyon szerette volna elkerülni a további károkozást a bárban. Truman La Salle, a tűzoltó parancsnok, azt mondta: - Szükségük van elsősegélyre? De még csak ránk sem nézett, és majdhogynem szórakozottnak tűnt. - Én jól vagyok. – mondtam, miután vetettem egy pillantást Sam-re. – De odakint Jane-nek van egy vágás a fején, az üveg miatt. Sam? - Talán a jobb kezem egy kicsit megégett. – felelte, és a száját összepréselte, mintha csak most kezdené érezni a fájdalmat. Elengedte a kezem, baljával megérintette jobb kezét, és ezúttal határozottan megrándult. - El kellene látni. – tanácsoltam neki. – Az égés fenemód fáj. - Igen, erre én is rájöttem. – mondta szemét összeszorítva. Bud Dearborn jött be, amint Truman elkiáltotta magát, hogy Tiszta!. A seriff biztosan az ágyából ugrott ki, mert nem tűnt valami összeszedettnek és nem volt rajta a kalapja, ami pedig ruhatára elengedhetetlen részét képezte. Dearborn seriff mostanra talán 50-es évei végén járt, és életének minden egyes perce meglátszott rajta. Mindig úgy nézett ki, mint egy pekingi pincsi. Most e nemes fajta egyik szürke rokonának tűnt. Néhány percet azzal töltött, hogy bejárta a bárt, körülnézett, majdhogynem szimatolt. Végül megelégelte és megállt velem szemben. - Most mibe keveredtél? – kérdezte. - Valaki bedobott egy gyújtóbombát az ablakon. – mondtam. – Semmi közöm hozzá. – Túlságosan lefagytam ahhoz, hogy mérges legyek.

- Sam, te voltál a célpont? – kérdezte a seriff. Elsétált anélkül, hogy megvárta volna a választ. Sam lassan felkelt, majd felém fordulva a bal kezét nyújtotta nekem. Megragadtam a kezét, ő pedig felhúzott. Mivel Sam sokkal erősebb, mint amilyennek tűnik, egy szempillantás alatt talpon is voltam. Mintha megállt volna az idő. Arra kellett gondolnom, hogy talán egy kicsit sokkos állapotban vagyok. Amint Dearborn seriff befejezte lassú és gondos körsétáját a bárban, visszasétált Sam-hez és hozzám. Akkorára már megérkezett egy másik seriff is. Eric Northman, a pasim és az Ötös Körzet vámpír seriffje, ami magában foglalta Bon Temps-et is, olyan gyorsan jött be az ajtón, hogy amikor Bud és Truman felfogta, hogy ott van, megugrottak, és azt hittem, hogy Bud elő fogja rántani a fegyverét. Eric megragadta a vállam és lehajolt, hogy az arcomba nézhessen. – Megsérültél? – követelte. Olyan volt, mintha a törődése engedélyt adott volna arra, hogy sutba dobjam a bátorságom. Éreztem, ahogy egy könnycsepp lecsordul az arcomon. De csak egy. – A kötényem lángra kapott, de szerintem a lábam nem égett meg. – mondtam, hatalmas erőfeszítést téve, hogy nyugodtnak tűnjek. – Csak a hajam égett meg egy kicsit. Végső soron egész jól jöttem ki a dologból. Bud, Truman, nem emlékszem, hogy találkoztak-e már a barátommal, Eric Nortman-nel Shreveport-ból. Tele volt feltételezéssel ez a mondat. - Honnan tudta, hogy valami baj van itt, Mr. Northman? – kérdezte Truman. - Sookie felhívott a mobilján. – válaszolta Eric. Ez hazugság volt, de nem igazán akartam elmagyarázni a köztünk lévő vérköteléket a tűzoltóparancsnokunknak és a seriffünknek, Eric pedig soha nem adna ki semmilyen információt sem az embereknek. Az egyik legcsodálatosabb, és legrémisztőbb dolog az volt Eric szerelmében, hogy leszart bármi mást. Semmibe vette a romos bárt, Sam sérüléseit, a rendőröket és a tűzoltókat (ők viszont szemmel tartották őt a szemük sarkából), akik még mindig az épületet vizsgálták. Eric körbeforgatott, hogy megvizsgálja hajam állapotát. Egy hosszú pillanat után azt mondta: - Meg fogom nézni a lábad. Aztán keresünk egy orvost és egy kozmetikust. Arca teljesen hűvös és merev volt, de én tudtam, hogy pokolian mérges. Haragja áthömpölygött a köztünk lévő köteléken, csakúgy, mint a félelmem és az ijedtségem, ami tudatta vele, hogy veszélyben vagyok. - Drágám, van valami más is, amin el kell gondolkodnunk. – mondtam, mosolyt erőltettem arcomra, és erőt vettem magamon, hogy nyugodtnak tűnjek. Agyam egyik szegletében elképzeltem egy rózsaszín visító mentőautót, ami megáll odakinn, kiokádja magából a mozgósított kozmetikusokat kezükben ollókkal, fésűkkel és hajlakokkal teli dobozokkal. - A hajsérülésem várhat holnapig. Sokkal fontosabb, hogy kitaláljuk, ki tette ezt, és miért. Eric Sam-re bámult, mintha a támadásért ő lenne a felelős. – Igen, a bárja messze fontosabb a te biztonságodnál és testi épségednél. – mondta. Sam ledöbbent a rendreutasítástól, és a fellobbanó harag szikrája cikázott át az arcán.

- Ha Sam nem cselekedett volna olyan gyorsan a tűzoltó készülékkel, mindenki sokkal rosszabb állapotban lenne. – mondtam továbbra is nyugodtan és mosolyogva. – Valójában mind a bár, mind pedig az itt lévők sokkal nagyobb bajban lettek volna. Már nem nagyon tudtam megjátszani magam, és persze ezt Eric is észrevette. - Hazaviszlek. – mondta. - Nem, amíg én nem beszéltem vele. – Bud jelentős bátorságról tett tanúbizonyságot ezzel a kijelentésével. Eric akkor is elég félelmetes volt, mikor jó passzban volt, kevésbé akkor, mikor előugrottak az agyarai, mint most is. Az erős érzelmek ezt tették a vámpírokkal. - Drágám. – mondtam, elnyomva saját indulatomat. Átkaroltam Eric derekát, és újra belekezdtem. – Drágám, Bud és Truman csak a kötelességüket végzik, és nekik is be kell tartani a szabályokat. Jól vagyok. – Noha reszkettem, amit persze ő is érzett. - Megrémültél. – mondta Eric. Éreztem a haragját, a haragját, hogy valami történt velem, ő pedig képtelen volt megelőzni azt. Elnyomtam egy sóhajt; nem pesztrálhatom Eric érzéseit, mikor ki akarok törni a saját idegösszeomlásomból. A vámpírok semmilyenek, ha nem birtoklóak, mikor igényt tartanak arra, aki az övék, de majdnem ennyire idegenkednek is attól, hogy az emberi népességgel keveredjenek, szükségtelen bonyodalmakat okozva. Ez túlzott reakció volt részükről. Eric mérges volt persze, de normál esetben elég gyakorlatias is. Tudta, hogy nem sérültem meg komolyan. Nyugtalanul ránéztem. Az én nagy vikingem az utóbbi egy-két hétben nem volt önmaga. Volt valami más is azon kívül, hogy a teremtője halála felzaklatta őt, de nem volt elég bátorságom hozzá, hogy megkérdezzem, mi baja. Nyugalmat erőltettem magamra. Egyszerűen csak élvezni akartam a békét, amiben néhány hete részünk volt. Talán ez hiba volt. Valami nagy dolog nyomasztotta őt, és jelenlegi dühe is ennek volt a mellékterméke. - Hogyan ért ide ilyen gyorsan? – kérdezte Bud Eric-től. - Repültem. – felelte Eric mintegy mellékesen, Bud és Truman pedig elkerekedett szemekkel néztek egymásra. Eric-nek megvolt ez a képessége (plusz mínusz pár év) 1000 éve, így semmibe vette az elképedésüket. Engem figyelt, az agyarai még mindig kint voltak. A két férfi nem tudhatta, hogy Eric érezte átélt rettegésem minden egyes percét. Nem kellett felhívnom, mikor a közjáték véget ért. – Minél előbb tisztázzuk a dolgokat. – mondtam, ajkamon borzalmas mosolynak álcázott vicsorral a seriff felé fordulva – annál előbb elmehetünk. Próbáltam, nem valami finoman, üzenni Eric-nek. Végül eléggé lenyugodott ahhoz, hogy vegye az adást. - Persze drágám. – mondta Eric. – Teljesen igazad van. De megfogta a kezem, és túl erősen szorította, a szemei pedig annyira csillogtak, mintha kis kék lámpások lettek volna. Bud és Truman elég megkönnyebbültnek tűntek. A feszültség elillant. Vámpírok = dráma.

Amíg Sam a kezével volt elfoglalva, Truman pedig képeket készített a megmaradt palackról, Bud megkérdezte, mit láttam. - Egy pillanatra láttam valakit átfutni a parkolón az épület felé, aztán a palack betörte az ablakot. – mondtam. – Nem tudom, ki dobta be. Miután az ablak betört és a tűz lángba borította a szalvétákat, már nem figyeltem fel semmi másra, csak az emberek próbáltak kijutni, Sam pedig próbálta eloltani a tüzet. Bud számtalanszor megkérdezte ugyanezt tőlem, csak más formában, de nem tudtam többet segíteni neki. - Miért gondolod, hogy a merénylet a Merlotte’s és Sam ellen irányult? – kérdezte Bud. - Nem értem. – feleltem. – Tudja, hogy néhány hete itt voltak azok a tüntetők a templomból a parkolóban. Azóta csak egyszer jöttek vissza. Nem tudom elképzelni, hogy bármelyikük is csinálna – egy mit is, Molotov koktélt? - Honnan tudsz te ilyeneket Sookie? - Nos, egy az, hogy olvasok könyveket. Kettő, Terry nem beszél sokat a háborúról, de hébe-hóba mesél a fegyverekről. Terry Bellefleur, Andy Bellefleur nyomozó unokatestvére, egy kitűntetett és sérült vietnámi veterán volt. Ő takarította ki a bárt, miután mindenki elment, és néha helyettesítette Sam-et. Néha pedig csak itt ücsörgött a bárban, és figyelte a betérő embereket. Terry-nek nem volt valami nagy társas élete. Amint Bud kijelentette, hogy végeztünk, Eric és én az autómhoz mentünk. Kivette a kulcsot remegő kezemből. Beszálltam az anyósülésre. Igaza volt. Nem kellene vezetnem, míg nem térek magamhoz az ijedtségből. Eric el volt foglalva a mobiljával, míg én Bud-dal beszéltem, így nem lepődtem meg annyira, mikor észrevettem, hogy egy autó áll a házam előtt. Pam volt az, és volt vele valaki. Eric a ház háta mögé hajtott, ahol parkolni szoktam, én pedig kimásztam a kocsiból, és a házon keresztül a bejárati ajtóhoz siettem, hogy kinyissam. Eric ráérősen követett. Úton hazafelé egy szót sem váltottunk. Ő a gondolataiba mélyedt és még mindig dühös volt. Én le voltam döbbenve a történtektől. Már inkább voltam önmagam, ahogy kimentem a verandára és kiszóltam: - Gyertek be! Pam és az utasa kiszálltak. Egy fiatal férfi volt, talán 21 éves, és betegesen sovány. Haja kékre volt festve és extrém formára volt vágva, mintha egy dobozt tett volna a fejére, rögzítette, aztán körbenyírta volna. A kóbor tincseket leborotválta. Szembetűnő volt, én mondom. Pam megmosolyogta arckifejezésemet, amely hatására sürgősen próbáltam barátságosabb képet vágni. Pam vámpír volt Viktória királynő angliai uralkodása óta, és ő lett Eric jobb keze, miután a férfi hívta, hogy vándoroljon át Észak-Amerikába. Eric volt a teremtője.

- Hello. – köszöntöttem a fiatal férfit, amint belépett az ajtón. Rettenetesen ideges volt. Engem bámult, majd félrenézett, aztán Eric-et figyelte, végül úgy tett, mintha a szoba teljesen lekötné figyelmét. A lesajnálás szikrája jelent meg frissen borotvált arcán, ahogy benézett a feldúlt nappaliba, ami akkor sem volt barátságosabb, mikor rend volt benne. Pam fejével a férfi felé intett. – Válaszolj, ha hozzád szólnak Immanuel! – morogta. Pam kissé mögötte állt, így a fiú nem láthatta, mikor rám kacsintott. - Hello hölgyem. – mondta egy lépést előre lépve. Orra megrándult. Pam azt mondta: - Sookie, te bűzlesz. - Tűz volt. – magyaráztam. - Máris elmondhatsz nekem mindent, de előbb. - felelte, halvány szemöldökét felvonva. – Sookie, ő itt Immanuel Earnest. – mondta. – A Shreveport-i Halálosan Divatos szalonban fodrász. A szeretőm, Miriam bátyja. Ez túl sok információ volt ennyi idő alatt. Igyekeztem feldolgozni. Eric leplezetlen undorral nézte Immanuel frizuráját. – Ezt azért hoztad ide, hogy rendbe hozza Sookie haját? – kérdezte Pam-et. Ajkait vékony vonallá préselte. Éreztem, ahogy a kétkedés átszivárog a kötelékünkön. - Miriam azt mondja, hogy ő a legjobb. – mondta Pam vállvonogatva. – Az utóbbi 150 évben nem vágattam a hajam. Honnan kellene tudnom? - Nézz rá! Egy kicsit aggódni kezdtem. Eric teljesen begőzölt, még a körülményekhez képest is. – Tetszenek a tetoválásai. – mondtam. – Szép színesek. Különc hajviseletén kívül, Immanuel tele volt kidolgozott tetoválásokkal. Nem olyanokkal, hogy ANYU, vagy BETTY SUE, vagy meztelen nőkkel; kidolgozott és színes rajzok borították csuklójától a válláig. Felöltözöttnek tűnt akkor is, ha nem viselt semmit. A hajszobrász sovány karja alatt egy lapos bőr tasakot szorongatott. - Szóval te fogod levágni a sérült részeket? – mondtam ragyogó mosollyal. - A hajadról. – mondta óvatosan. (Nem voltam benne biztos, hogy sikerült megnyugtatnom.) A férfi rám pillantott, aztán ismét a földet nézte. – Van egy reggeliző széked? - Igen, a konyhában. – feleltem. Mikor újjáépítettem a leégett konyhámat, megszokásból vettem egy reggeliző széket, olyat, amilyenen a nagyim ült, míg a régi telefonon beszélt. Az új telefon hordozható volt, így nem kellett a konyhában maradnom, mikor használtam, de a pult egyszerűen nem mutatott jól egy reggeliző szék nélkül. Három vendégemmel a nyomomban a széket a szoba közepére vonszoltam. Épp elfértünk, mikor Pam és Eric leültek az asztal másik oldalánál. Eric rosszat sejtetően bámulta Immanuel-t, Pam pedig egyszerűen csak jól szórakozott érzelmi zűrzavarunkon.

Felmásztam a székre és kihúztam magam. A lábam égett, a szemem viszketett, a torkom kapart. De azért rámosolyogtam a fodrászra. Immanuel tényleg ideges volt. Nem akartam ilyen állapotban magam mellett tudni egy éles ollóval a kezében. Immanuel kivette a hajgumit a hajamból. Hosszú csend következett, míg felmérte a károkat. Elkeserítőek voltak a gondolatai. Győzött a hiúságom. – Nagyon rossz a helyzet? – kérdeztem, próbáltam elfojtani hangom reszketését. Válasza életbevágó volt, most, hogy már biztonságban voltam otthon. - Le kell vágnom belőle kb. 8 cm-t. – mondta halkan, mintha egy haldokló rokonhoz beszélne. Szégyenszemre ugyan úgy reagáltam, mint első alkalommal. Éreztem, ahogy könnybe lábad a szemem és reszket az ajkam. Nevetséges! Mondtam magamnak. Balra néztem, mikor Immanuel letette bőr tasakját a konyhaasztalra. Kizipzárazta, és kivett egy fésűt. Volt benne jónéhány különleges fogantyújú olló és egy hajnyíró gép feltekert zsinórral. Hajgondjai vannak? Mi megyünk! Pam elképesztő sebességgel sms-ezett. Úgy mosolygott, mintha üzenete átkozottul vicces lenne. Eric engem bámult, gondolatai borúsak voltak. Nem tudtam olvasni azokat, de biztosan tudtam, hogy nagyon nincs jó kedve. Sóhajtottam, majd ismét magam elé bámultam. Szerettem Eric-et, de ebben a pillanatban azt akartam, hogy fogja a borongós hangulatát, és vigye, ahova akarja. Éreztem Immanuel érintését a hajamon, ahogy elkezdte fésülni. Furcsa érzés volt, mikor a végéhez ért, egy kis rántás, illetve egy érdekes hang tudatta velem, hogy megégett hajam egy része a földre hullott. - Helyrehozhatatlanul károsodott. – motyogta Immanuel. – Le fogom vágni. Aztán megmosod. Aztán ismét levágom. - Minél előbb be kell fejezned ezt a munkát. – mondta Eric hirtelen, mire Immanuel fésűje mozdulatlanná dermedt, míg rá nem jött, hogy Eric hozzám beszél. Hozzá akartam vágni valami nagyon nehezet az én nyuszikámhoz. Hozzá akartam vágni ahhoz a makacs, jóképű fejéhez. – Majd később megbeszéljük. – feleltem nem nézve rá. - Legközelebb mi fog történni? Túlságosan sebezhető vagy! - Később megbeszéljük. A szemem sarkából láttam, hogy Pam elfordul, így Eric nem láthatta önelégült mosolyát. - Nem kellene valamit köré tekerni? – mordult Eric Immanuel-re. – Valamivel letakarni a ruháját? - Eric. – mondtam. –Mivel mindenem büdös, füstös és tele van a tűzoltó készülékből kifújt cuccal, nem hiszem, hogy egy kis égett haj olyan nagy dolog lenne a ruhámon. Eric nem mordult fel, de közel járt hozzá. Akárhogy is, úgy tűnt, rájött, hogy nem vagyok erre vevő, így csendben maradt és visszafogta magát. Rettenetesen megkönnyebbültem.

Immanuel, aki meglepően biztos kézzel dolgozott ahhoz képest, hogy két vámpírral volt összezárva egy konyhában (akik közül az egyik észrevehetően ingerlékeny volt) és egy megégett pincérnővel, addig fésülte a hajam, míg olyan sima nem lett, amilyen csak lehetett. Aztán felkapta az ollóját. Éreztem, hogy teljes mértékben a feladatára koncentrál. Immanuel világbajnok volt a koncentrálásban, fedeztem fel, mivel a gondolatai megnyíltak előttem. Tényleg nem tartott sokáig. A megégett részek piszkos hópelyhekként hullottak a padlóra. - Most le kell zuhanyoznod, majd tisztán, vizes hajjal visszajönnöd. – mondta Immanuel. – Aztán befejezem. Hol a seprű és a lapát? Elmondtam neki, hol találja őket, aztán bementem a hálószobámba, a saját fürdőszobámba. Nem lepődtem volna meg, ha Eric csatlakozik hozzám, mivel elmúlt tapasztalataimból tudtam, hogy szereti a zuhanyozómat. De ahogyan most éreztem magam, sokkal jobb lett volna, ha a konyhában marad. Levettem a büdös ruháimat, és olyan forróra állítottam a vizet, amilyet elbírtam viselni. Csodálatos érzés volt beállni a zuhany alá és érezni a forró vizet végigfolyni a testemen. Mikor a meleg víz elérte a lábam, égni kezdett. Néhány pillanatig nem voltam hálás vagy boldog semmi miatt sem. Csak arra gondoltam, mennyire féltem. De miután túljutottam ezen, eszembe jutott valami. Az alak, akit kiszúrtam a bár felé futva, üveggel a kezében – nem lehettem benne egész biztos, de gyanítottam, hogy nem volt ember.

fordította: Crystallake

2. fejezet

Beledobáltam a piszkos, bűzös ruhákat a fürdőszobámban lévő szennyes kosárba. Egy kis Clorox-ba kell majd áztatnom, mielőtt egyáltalán kimosnám őket, de persze nem tudtam kidobni a ruhákat, mielőtt felmérném a rajtuk esett károkat. Nem voltam túl optimista a fekete nadrág jövőjét illetően. Észre sem vettem, hogy egy kicsit megégett, amíg le nem húztam érzékeny combomon, ahol a bőröm piroslott. Csak akkor jutott eszembe, hogy a kötényem lángra kapott. Ahogy szemügyre vettem a lábamat, rájöttem, hogy sokkal rosszabb is lehetne. A kötényem gyulladt meg, nem a nadrágom, és Sam nagyon gyorsan eloltotta a tűzoltó készülékkel. Jelenleg nagyon hálás voltam érte, hogy minden évben átvizsgálta a készülékeket, hogy elvitte azokat a tűzoltó állomásra feltöltetni, és nagyra értékeltem a füstjelzőt is. Egy pillanatra bevillant, mi történhetett volna.

Mély levegő, mondtam magamnak, miközben szárazra dörgöltem a lábam. Mély levegő. Gondolj arra, milyen jó érzés tisztának lenni. Csodálatos érzés volt, hogy lemostam magamról a bűzt, kimostam a hajam, melynek szagát kiöblítette a sampon. Nem tudtam nem gondolni arra, mit láttam, mikor kinéztem a Merlotte’s ablakán: egy alacsony alak fut az épület felé valamit a kezében tartva. Az alak valami természetfeletti lény volt, és gyanítottam, hogy az a férfi – vagy nő – kéttermészetű volt. Gyanúm még valószínűbbé vált, mikor arra gondoltam, milyen gyorsan futott az elkövető, illetve milyen erővel és pontosan dobott – a palack erősebben csapódott be az ablakon, mintha egy ember dobta volna, elég erősen ahhoz, hogy összezúzza az ablakot. Nem lehettem 100%-ig biztos. De a vámpírok nem szeretnek a tűzzel játszani. Valami a szervezetükben különösen gyúlékony. Nagyon magabiztos, vagy nagyon vakmerő lenne az az agyaras, aki Molotov koktélt használ fegyverként. Éppen ezért lemertem volna fogadni, hogy az elkövető kéttermészetű – egy alakváltó, vagy valami hasonló. Persze voltak más természetfeletti lények is, úgy mint az elfek, a tündérek vagy a manók, és mindegyik gyorsabb volt az embereknél. Legnagyobb bánatomra az egész incidens olyan gyorsan történt, hogy nem tudtam behatolni a merénylő gondolataiba. Az mindent eldöntött volna, mert a vámpírok olyanok számomra, mint az üres lap, fekete lyukak, illetve a tündérekben sem tudok olvasni, noha őket másképpen érzékelem. Néhány kéttermészetűt elég pontosan tudok olvasni, néhányat nem, de érzem a zsúfolásig telt agyuk lüktetését. Hagyományos esetben nem vagyok határozatlan típus. De ahogy szárazra dörgöltem magam és átfésültem vizes hajamat (nagyon furcsa volt érezni, hogy a fésű hamarabb végigért benne), azon gondolkodtam, hogy megosztom ezt a sejtelmemet Eric-kel is. Mikor egy vámpír szeret téged – még ha csak a tulajdonaként tekint is rád – védelmező szándéka eléggé drasztikus. Eric szeretett harcolni; gyakran erőt kellett vennie magán, hogy megtalálja az egyensúlyt, és ne ösztöneire hallgatva, suhogó karddal vesse bele magát bizonyos helyzetekbe. Habár azt nem hittem, hogy támadást indítana a kéttermészetű népesség ellen, de jelenlegi állapotában okosabbnak tűnt a gyanúmat megtartani magamnak, míg így vagy úgy valami bizonyítékom nem lesz. Felvettem egy pizsama nadrágot és egy Bon Temps-i Sólyom Hölgyek feliratú pólót. Sóvárogva néztem az ágyam, mielőtt kimentem a szobámból, hogy ismét csatlakozzam a konyhában lévő furcsa gyülekezethez. Eric és Pam a hűtőmben lévő szintetikus vért iszogatták, Immanuel pedig kólát szürcsölt. Kellemetlenül éreztem magam, mert nem gondoltam arra, hogy frissítővel kínáljam őket, de Pam elkapta a pillantásomat, és megnyugtatóan nézett rám. Ő gondoskodott mindenről. Hálásan biccentettem neki, aztán azt mondtam Immanuel-nek: - Készen vagyok. Levonszolta soványka hátsóját a székről és a magas reggeliző szék felé intett. Ezúttal új fodrászom kitekert egy vékony, vállra teríthető, műanyag pelerint, és megkötötte a nyakamnál. Ő is átfésülte a hajam, erősen fókuszálva. Próbáltam rámosolyogni Eric-re, hogy jelezzem, nem olyan nagy ügy, de nem volt szívből jövő. Pam a homlokát ráncolta mobilja felett. Valami bosszantó üzenetet kapott. Szemmel láthatóan Immanuel Pam haján is elidőzött a fésűjével. A halvány arany sörény, ami egyenes és selymes volt, egy kék fejpánt segítségével nem lógott az arcába. Ennél jobban már nem is

hasonlíthatott volna Alic-re Csodaországból. Pam nem viselt hosszú aljú, kék ruhát és fehér kötényt, de halványkékbe öltözött: egy kötött, talán ’60-as évekbeli ruhát, és papucscipőt viselt, aminek kb. 10 cm-es sarka volt. És gyöngyöt. - Mi a helyzet Pam? – kérdeztem, mert a konyhámban uralkodó csend már kezdett elviselhetetlenné válni. – Valaki kellemetlen üzenetet küldött neked? - Semmi különös. – morogta, én pedig próbáltam nem megrándulni. – Az égvilágon semmi sem történik. Még mindig Victor a vezetőnk. A helyzetünk nem tökéletes. A kéréseink megválaszolatlanok. Hol van Felipe? Szükségünk van rá. Eric rámeredt. Hűha, zűr a paradicsomban. Még sosem láttam őket ennyire komolyan hadilábon állni egymással. Pam volt Eric egyetlen „gyermeke”, akivel valaha találkoztam. A saját útját járta, miután első néhány évét vámpírként Eric-kel töltötte. Jól ment a sora, de azt mondta nekem, hogy boldogan tért vissza Eric-hez, miután a férfi a segítségét kérte az Ötös Körzetben, mikor a korábbi királynő kinevezte őt seriffnek. A feszült légkör Immanul-re is hatott, aki nem igazán tudott a feladatára koncentrálni…a feladatára, ami az volt, hogy levágja a hajam. - Nyugodjatok le srácok. – mondtam nyomatékosan. - Mi az a sok szarság odakint a kocsibejáródon? – kérdezte Pam, eredeti angol akcentusa világosan hallható volt. – Nem is beszélve a nappalidról és a verandádról. Vettél valahol egy raktárt? – Az már biztos, hogy nagyon választékosan fejezte ki magát. - Majdnem kész. – motyogta Immanuel, ollója - válaszul a növekvő feszültségre – elképesztő sebességgel csattogott. - Pam az a sok holmi mind a padlásomról került elő. – mondtam, és örültem, hogy valami evilágiról és (remélhetőleg) megnyugtatóról beszélhettem. – Claude és Dermot segítettek nekem kitakarítani. Reggel elmegyek Sam-mel egy régiségkereskedőhöz, aki majd átnézi – legalábbis arra készültünk. Nem tudom, hogy jelen helyzetben Sam elég jól lesz-e ehhez. - Na erről van szó! – mondta Pam Eric-nek. – Más férfiakkal él. Más férfiakkal megy vásárolni. Miféle férj vagy te? Mire Eric átvetette magát az asztalon kinyújtott kézzel Pam torka felé. A következő másodpercben már a földöm hemperegtek, és komolyan igyekeztek egymásban kárt tenni. Nem tudtam, hogy Pam valóban tud-e Eric-nek fájdalmat okozni, mivel a gyermeke volt, de minden erejét összeszedve védte magát, az már biztos. Nem tudtam elég gyorsan lekászálódni a magas székről ahhoz, hogy a járulékos károktól mentsem konyhámat. Elkerülhetetlennek tűnt, hogy felborítsák a széket, és persze meg is tették. Miközben csatlakoztam hozzájuk a padlón, bevertem a vállam a konyhaszekrénybe. Immanuel nagyon okosan hátra ugrott, és nem dobta el az ollóját, mindannyiunknak hála. Valamelyik vámpír talán fegyverként felkapta volna, vagy a ragyogó eszköz belém állt volna.

Immanuel meglepően erősen megragadta a karomat, és elrántott az útból. Kisiettünk a konyhából és a nappaliba mentünk. Csak álltunk és ziháltunk a zsúfolt szoba közepén a folyosó felé bámulva, ha esetleg arrafelé folytatódna a küzdelem. Hallottam a recsegés-ropogást és valami állandó éles hangot, amit morgásként azonosítottam be. - Úgy hangzik, mintha két pitbull esett volna egymásnak. – mondta Immanuel. Elképesztő nyugodtsággal kezelte a helyzetet. Örültem, hogy emberi társaságom van. - Nem tudom, mi bajuk. – feleltem. – Még sosem láttam őket így viselkedni. - Pam zaklatott. – mondta bizalmasan, amivel meglepett. – Saját gyermeket akar teremteni, de valamiféle vámpír okból nem teheti meg. Nem tudtam elrejteni döbbenetemet. – És te tudod ezt az egészet – honnan is? Sajnálom, ez gorombán hangzott, de elég régóta vagyok Pam-mel és Eric-kel, és téged még nem láttalak. - Pam a nővéremmel randizik. – Immanuel nem tűnt sértődöttnek őszinteségem miatt, hála Isten. – A nővéremmel, Miriam-mal. Az anyám vallásos. – magyarázta. – És bele van dilizve. A helyzet az, hogy a nővérem beteg, egyre betegebb, és Pam át akarja hozni, mielőtt Mir még rosszabb állapotba kerül. Csont és bőr lesz örök életére, ha Pam nem siet. Egyáltalán nem tudtam, mit mondhatnék. – Mi a baja a nővérednek? – kérdeztem. - Leukémiás. – felelte Immanuel. Habár továbbra is igyekezett semleges arcot vágni, láttam a fájdalmát, a félelmét és az aggodalmát. - Szóval Pam innen ismer téged. - Igen. De igaza volt. Én vagyok Shreveport legjobb fodrásza. - Azt elhiszem. – mondtam. – És sajnálom a nővéredet. Gondolom, nem mondták-e el neked, miért nem tudja Pam áthozni Miriam-ot? - Nem, de nem hiszem, hogy Eric az akadálya. - Talán nem. – Egy sikoltás és csattanás hallatszott a konyhából. – Lehet, hogy közbe kéne lépnem. - Ha a helyedben lennék, én nem tenném. - Remélem, eszükbe jut, hogy kifizetik a konyhámban okozott kárt. – mondtam és megtettem mindent, hogy inkább mérgesnek, mintsem ijedtnek tűnjek. - Tudod, ha Eric ráparancsolna Pam-re, hogy maradjon veszteg, neki engedelmeskednie kellene. – mondta Immanuel. Teljesen igaza volt. Eric gyermekeként Pam-nek engedelmeskednie kellett az utasításainak. De akármilyen okból is, Eric nem mondta ki a varázsszót. Ezalatt a konyhám eltűnt a föld színéről. Mikor ráébredtem, hogy Eric bármikor leállíthatná ezt az egészet, elvesztettem a fejem.

Habár Immanuel megpróbálta elkapni a karomat, csupasz lábbal bemasíroztam a földszinti fürdőbe, fogtam a vödröt, amit Claude használt, mikor a fürdőkádat takarította, megtöltöttem hideg vízzel, és bementem a konyhába. (Egy kissé nehézkesen jártam, miután leestem a székről, de tudtam kezelni a helyzetet.) Eric a földre szorította Pam-et és püfölte. Az ő arca is véres volt. Pam kezeivel a férfi vállát fogta, megakadályozva ezzel, hogy közelebb kerüljön hozzá. Talán attól félt, hogy megharapná. Felvettem a megfelelő testhelyzetet, és megbecsültem a röppályát. Mikor úgy gondoltam, hogy megfelelő lesz, ráborítottam a hideg vizet a harcoló vámpírokra. Ezúttal egy másfajta tüzet oltottam el. Pam úgy visított, mint egy teáskanna, ahogy a hideg víz az arcába csapódott, Eric pedig mondott valamit azon a nyelven, amit nem ismertem, és ami káromkodásnak hangzott. Egy röpke pillanatra megfordult a fejemben, hogy mindketten rám vetik magukat. Remegő lábakkal, üres vödörrel a kezemben álltam a pillantásaikat. Aztán sarkon fordultam, és elmentem. Immanuel meglepetten nézett, hogy egy darabban tértem vissza. A fejét csóválta. Szemmel láthatóan nem tudta eldönteni, hogy csodáljon, vagy idiótának tartson. - Őrült vagy te nő. – mondta – de legalább a hajad jól néz ki. El kellene jönnöd hozzám, hogy tegyek bele egy kis melírt. Adok kedvezményt. Több ügyfelem van, mint a többieknek együttvéve Shreveport-ban. – Tette hozzá magától értetődő stílusban. - Ó, köszönöm. Majd meggondolom. – A hosszú napom és a dühkitörésem miatti kimerültségemben – a düh és a félelem, ezek kifárasztják az embert – letelepedtem heverőm üres sarkára és intettem Immanuelnek, hogy foglaljon helyet az egyetlen üres széken, amelyet nem borítottak a padlásról lehozott holmik. Csendben voltunk, hallgattuk a konyhából kiszűrődő újraéledt küzdelem hangjait. Megkönnyebbülésemre a morgás nem folytatódott. Néhány pillanat múlva Immanuel azt mondta: Már itt sem lennék, ha nem Pam hozott volna ide. – mondta bocsánatkérően. - Semmi probléma. – feleltem elfojtva egy ásítást. – Csak azt sajnálom, hogy nem mehetek be a konyhába. Akkor megkínálhatnálak még egy kis üdítővel, vagy valami ennivalóval. Megrázta a fejét. – A kóla elegendő volt, köszönöm. Nincs valami nagy étvágyam. Szerinted mit csinálnak? Kefélnek? Reméltem, hogy nem tűnök olyan ijedtnek, mint amilyen vagyok. Az igaz, hogy Pam és Eric szeretők voltak rögtön azután, hogy a férfi átváltoztatta őt. Valójában Pam elmesélte nekem, mennyire élvezte kapcsolatuk azon szakaszát, noha az évtizedek folytán rájött, hogy a nőket részesíti előnyben. Tehát ez volt a helyzet; most Eric felesége voltam, a szó nem jogerős vámpír módján, és egészen biztos voltam benne, hogy még egy vámpír – ember házasságban is tilos másik partnerrel szexelni a feleség konyhájában, ugye? Másrészt…

- Pam általában a nőket részesíti előnyben. - mondtam, és próbáltam határozottabbnak tűnni, mint amilyen voltam. Mikor elképzeltem Eric-et valaki mással, legszívesebben kitéptem volna azt a gyönyörű szőke haját. Gyökerestől. És szálanként. - Valahogy nem számít neki a nem. – vetette fel Immanuel. – A nővérem és Pam egy férfival bújtak az ágyba. - Ó, rendben. – tartottam fel a kezem, hogy megállítsam. Bizonyos dolgokat nem akartam elképzelni. - Egy kissé prűd vagy ahhoz képest, hogy egy vámpírral kavarsz. – jelentette ki. - Igen. Igen, az vagyok. – Sosem használtam ezt a jelzőt magamra, de Immanuel-hez – és Pam-hez képest – határozottan prűd voltam. Szívesebben gondoltam úgy, hogy sokkal fejlettebb a magánélethez való ragaszkodásom másokénál. Végül Pam és Eric bejöttek a nappaliba, Immanuel és én pedig mozdulatlanul ültünk a helyünkön, nem tudtuk, mire számítsunk. Habár a két vámpír arcáról nem lehetett leolvasni semmit sem, testbeszédükből nyilvánvaló volt számomra, szégyellik, hogy elvesztették az önuralmukat. Már mindketten elkezdtek gyógyulni, vettem észre egy kicsit irigyen. Eric haja zilált volt, ingének egyik ujja pedig leszakadt. Pam ruhája elszakadt, és a kezében fogta a cipőjét, mert letört a sarka. Eric szólásra nyitotta száját, de elhallgatattam. - Nem tudom, mi volt ez az egész, - mondtam – de túl fáradt vagyok ahhoz, hogy érdekeljen. Ti ketten vállaljátok a felelősséget mindenért, amit eltörtetek, és azt akarom, hogy most azonnal hagyjátok el ezt a házat. Vissza fogom vonni a meghívásotokat, ha szükséges. Eric ellenkezni akart. Lemertem volna fogadni, hogy velem akarta tölteni ez éjszakát. Ezen az estén, akárhogy is, ez nem fog megtörténni. Láttam, ahogy felkapcsolt reflektorokkal egy autó közeledik a felhajtómon, és biztos voltam benne, hogy Claude érkezett meg Dermot-tal. Nem lehettek tündérek és vámpírok egy helyen és egy időben. Mindkét faj erős és vad volt, de a vámpírok a szó szoros értelmében ellenállhatatlannak találták a tündéreket, akár a macskák a macskamentát. Nem álltam készen egy újabb összecsapásra. - Kifelé a bejárati ajtón. – mondtam, mikor nem mozdultak rögtön. – Hess! Kössz a hajvágást Immanuel. Eric, nagyra értékelem, hogy gondoltál a hajproblémám megoldására. (Talán ezt több mint gúnyosan mondtam.) – Jobb lett volna, ha azelőtt is ennyit agyalsz, mielőtt romba döntötted a konyhámat. További felhajtás nélkül Pam intett Immanuel-nek, az ajtóhoz sétáltak, és alig észrevehetően, de úgy tűnt, hogy Immanuel nagyon jól szórakozik. Pam vetett rám egy pillantást, ahogy elhaladt mellettem. Tudtam, hogy ezt jelentőségteljesnek szánta, de ha az életem múlt volna rajta, sem tudtam volna kitalálni, hogy mit akar jelenteni. Eric azt mondta: - Átöleltelek volna, amíg alszol. Megsérültél? Sajnálom. – Furcsán zavartnak tűnt.

Máskor nagyra értékeltem volna ritkaságszámba menő bocsánatkérését, de nem ma este. – Most haza kell menned Eric. Majd beszélünk, mikor képes leszel uralkodni magadon. Szavaim hatalmas rendreutasításnak számítottak egy vámpír esetében, Eric pedig megfeszült. Egy pillanatig azt hittem, újabb küzdelemnek nézek elébe. De végül kisétált a bejárati ajtón. Mikor már a verandán volt, azt mondta: - Hamarosan beszélünk, feleségem. – Vállat vontam. Tök mindegy. Túl fáradt és bosszús voltam ahhoz, hogy bármiféle szerelmes kifejezést produkáljak. Gondolom Eric beszállt a kocsiba Pam-hez és a fodrászhoz, hogy visszamenjenek Shreveport-ba. Talán túlságosan kimerült volt a repüléshez. Mi a fene volt Pam-mel és Eric-kel? Próbáltam meggyőzni magam, hogy ez nem az én gondom, de volt egy olyan baljós érzésem, hogy nagyon is az. Claude és Dermot abban a pillanatban beléptek a hátsó ajtón, és feltűnően szimatoltak a levegőben. - Füst és vámpírok szaga. – mondta Claude, miközben jól láthatóan a szemét forgatta. – És a konyhád úgy néz ki, mintha egy medve jött volna be mézet keresni. - Nem tudom, hogy vagy képes elviselni a szagukat. – mondta Dermot. – Egyszerre keserű és édes. Nem tudom, hogy tetszik-e, vagy utálom. – Drámaian befogta az orrát. – És egy kis égett haj szagát is érzem? - Nyugalom hapsikáim. – mondtam fáradtan. Elmondtam nekik a rövidített verzióját a Merlotte’s beli bombázásnak és a konyhámban lezajlott küzdelemnek. – Tehát csak öleljetek meg, és hagyjatok lefeküdni újabb vámpíros megjegyzés nélkül. – mondtam. - Akarod, hogy veled aludjunk, unokahúgom? – kérdezte Dermot a régi tündék sallangos nyelvezetét használva, azokét, kik nem töltöttek sok időt emberek között. Egy tündér közelsége egyszerre volt gyógyító és nyugtató hatással egy másikra. Még azzal a csöppnyi tündér véremmel is úgy éreztem, hogy közelségük megnyugtat. Nem jöttem rá rögtön, mikor először találkoztam Claude-dal és a nővérével, Claudine-nal, de minél jobban ismertem őket, és minél jobban közelebb kerültek hozzám, egyre inkább megéreztem, mikor a közelemben voltak. Mikor az ük-nagyapám, Niall megölelt, éreztem tiszta szeretetét. És nem számít, mit tett Niall, vagy mennyire félreérthetőek voltak a döntései, ugyanazt a szeretetet éreztem ismét, mikor a közelében voltam. Egy pillanatig sajnáltam, hogy talán soha többé nem látom Niall-t, de már nem maradt cseppnyi érzelmi energiám sem. – Köszi Dermot. De szerintem jobb, ha ma este egyedül dőlök az ágyba. Ti srácok aludjatok jól. - Te is Sookie. – mondta Claude. Dermot udvariassága csiszolt az én mogorva unokatestvérem modorán is. Reggel kopogás hangjára keltem fel. Kócosan és csipásan átvonszoltam magam a nappalin, és kinéztem a kukucskálón. Sam. Kinyitottam az ajtót, és beleásítottam az arcába. – Sam, mit tehetek érted? Gyere be. Tekintetét végigjáratta a zsúfolt nappalin, és észrevettem, hogy igyekszik elfojtani egy mosolyt. – Nem Shreveport-ba akartunk menni? – kérdezte.

- Istenem! – Hirtelen felébredtem. – Az utolsó gondolatom az volt múlt éjjel, mikor elaludtam, hogy nem tudsz majd velem tartani a tűz miatt. Jól vagy? Van hozzá kedved? - Igen. A tűzoltóparancsnok beszélt a biztosítómmal, és megkezdték a papírmunkát. Ezalatt Danny és én kicipeltük a megégett asztalokat és székeket, Terry dolgozik a padlón, Antoine pedig azt mondta, hogy a konyhának semmi baja. Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy még több tűzoltó készüléket fogunk beszerezni. – Egy hosszú pillanatra halványan elmosolyodott. – Ha azt akarom, hogy továbbra is hozzám járjanak. Az emberek nem szívesen jönnek majd a Merlotte’s-ba, ha attól félnek, hogy talán elégnek. Nem igazán hibáztattam ezért őket. Nem hiányzott a tegnap esti incidens, egyáltalán nem. Talán ez az eset felgyorsította Sam üzletének csődbe jutását. - Szóval el kell kapnunk, bárki is tette. – mondtam, és próbáltam bizakodónak tűnni. – Akkor a vásárlók tudni fogják, hogy biztonságos nálunk, és újra tele leszünk. Ekkor Claude lejött az emeletről, és hozta a Mogorvát. – Csendesebben idelent. – morogta, ahogy a fürdőszoba felé vette az irányt. Noha gyűrött farmerben csoszogott el mellettünk, mégis szemet gyönyörködtetetően méltóságteljes volt. Sam akaratlanul felsóhajtott és megrázta a fejét, ahogy Claude-ot nézte, aki úgy suhant végig a folyosón, mintha végtagjai golyós csapágyakkal csatlakoznának a törzséhez. - Hé. – szóltam neki, miután hallottam, hogy becsapódik a fürdőszoba ajtaja. – Sam! Nem lehet rád ilyen hatással. - Néhány srác – kezdett bele, majd zavarba jött, és nem folytatta. – Ó, felejtsd el. Nem tudtam, persze, hogy nem, amikor egyenesen ki tudtam olvasni mindent Sam agyából – nem volt irigy, csak elkedvetlenedett Claude fizikai vonzerejétől, noha Sam nagyon jól tudta, mint mindenki, hogy Claude olyan volt, mint egy zabszem az ember seggében. Évek óta olvastam a férfiak gondolataiban, és sokkal jobban szerették a nőket, mintsem az ember gondolná, tényleg, kivéve ha a járgányokról volt szó. Majdnem elkezdtem mondani Sam-nek, hogy eléggé vonzó pasi, hogy a nők a bárban sokkal többször ábrándoztak róla, mint gondolná, de végül befogtam a számat. Magára kellett hagynom Sam-et a saját gondolataival. Alakváltó volta miatt, a legtöbb gondolata a sajátja is maradt…többé kevésbé. Csak a szokatlan gondolatait tudtam elkapni, azt, hogy milyen hangulatban van, de csak ritkán valami igazán különlegeset. - Inkább csinálok egy kis kávét. – mondtam, és amikor beléptem a konyhába Sam-mel a sarkamban, kővé dermedtem. Már el is felejtkeztem a tegnap esti bonyodalmakról. - Mi történt? – kérdezte Sam. – Claude csinálta ezt? – Döbbenten nézett körül. - Nem, Eric és Pam. – feleltem. – Ó idióta hülyék. – Sam furcsán nézett rám, én pedig nevetni kezdtem, és felszedegettem a földre hullott dolgokat. Pam egyik káromkodását használva szitkozódtam, mert annyira azért nem voltam ijedt. Nem tehettem róla, de eszembe jutott, hogy kedves, nagyon kedves lett volna, ha Claude és Dermot rendbe hozták volna a konyhát, mielőtt nyugovóra tértek tegnap. Egyfajta ajándékként.

Aztán eszembe jutott, hogy ez nem az ő konyhájuk. Felállítottam egy széket, Sam pedig a helyére húzta az asztalt. Fogtam a seprűt és a lapátot, felsepertem a sót, a borsot, a cukrot, ami ropogott a talpam alatt, és gondolatban megjegyeztem, hogy el kell mennem a Wal-Mart-ba venni egy másik kenyérpirítót, ha Eric nem küld nekem egyet ma. A szalvétatartóm is eltört, pedig túlélte a másfél évvel ezelőtti tüzet. Mélyet sóhajtottam. - Legalább az asztalnak semmi baja. – mondtam. - És csak az egyik szék lába tört ki. – tette hozzá Sam. – Eric helyre fogja hozni, vagy kicseréli ezeket a dolgokat? - Remélem, hogy igen. – mondtam, és észrevettem, hogy a kávéfőző sértetlen, csakúgy, mint a csészék, amik a kávéfőző melletti tartón lógtak; nem, várjunk csak, egy összetört. Nos, egy az öthöz. Ez jó arány. Csináltam egy kis kávét. Míg Sam kivitte a szemetes zsákot, én bementem a szobámba, és elkészültem. Tegnap este lezuhanyoztam, így csak a hajamat kellett megfésülni, a fogamat megmosni, valamint felvenni egy farmert egy „Küzdj Mint egy Lány” feliratú pólóval. Nem bíbelődtem a sminkkel. Sam látott már rosszabb állapotban is. - Mi van a hajaddal? – kérdezte, mikor megjelentem. Dermot is a konyhában volt. Szemmel láthatóan beugrott a városba, mivel Sam és ő friss fánkokat majszoltak. A zubogó víz hangjából ítélve Claude zuhanyozott. Hosszasan bámultam a péksüteményes dobozt, de annak is tudatában voltam, hogy a farmerem nagyon szűk. Mártírnak éreztem magam, mikor kiöntöttem magamnak egy kis gabonapelyhet, megszórtam egy kis édesítővel, és meglocsoltam 2%-os tejjel. Mikor úgy tűnt, hogy Sam megjegyzést akar fűzni a dologhoz, figyelmeztetően ránéztem. Rám vigyorgott és tele szájjal csámcsogott lekváros fánkján. - Dermot nemsokára átmegyünk Shreveport-ba. Ha használni akarod a fürdőszobámat… - ajánlottam fel, mivel Claude pofátlanul kisajátította a folyosón lévőt. Kiöblítettem a tányéromat a mosogatóban. - Köszönöm, unokahúgom. – felelte Dermot megcsókolva a kezem. – És a hajad még mindig csodálatosan fest, habár rövidebb. Szerintem Eric jól tette, mikor tegnap este idehozott valakit, hogy vágja le. Sam a fejét csóválta, ahogy beszálltunk a kocsiba. – Sook, az a fickó úgy bánik veled, mint egy királynővel. - Melyik fickóra gondolsz? Eric-re, vagy Dermot-ra? - Nem Eric-re. – Mondta, és mindent megtett, hogy közömbösnek tűnjön. – Dermot-ra. - Igen, kár, hogy rokon! És az is, hogy annyira hasonlít Jason-re. - Ez nem akadály egy tündérnek. – mondta Sam komolyan.

- Remélem, csak viccelsz. – mondtam felháborodva. Sam arckifejezéséből ítélve cseppet sem viccelt. – Figyelj Sam, Dermot sosem nézett rám úgy, mint egy nőre, Claude pedig meleg. Szigorúan egy család vagyunk. – Előfordult már, hogy egy ágyban aludtunk, de nem történt semmi sem, viszont jóleső érzéssel töltött el a jelenlétük, noha természetesen eleinte egy kicsit furcsa volt a dolog. Biztos voltam benne, hogy ezt csak emberi oldalam mondatja velem. Átgondolva Sam szavait, most újra végigvettem mindent, és csodálkoztam volna, ha találok valamit. De végül is Claude szeretett meztelenül futkosni a házban, és ő mondta nekem, hogy nőkkel is szexelt már korábban. (Szerintem biztosan bevettek egy másik férfit is.) - Én akkor is azt mondom, hogy furcsa dolgok történnek a tünde családokban. – mondta Sam rám pillantva. - Nem szeretnék gorombának tűnni, de te ezt honnan tudhatnád? – Ha Sam sok időt töltött a tündérekkel, akkor azt tényleg titokban tartotta! - Utána olvastam, miután találkoztam az üknagyapáddal. - Utána olvastál? És mégis hol? – Nagyon jó lett volna, ha többet tudhatok meg a tündér származásomról. Dermot és Claude úgy döntöttek, hogy külön élnek tündér rokonaiktól (noha nem igazán hittem, hogy ez a döntés saját akaratukból fakadt), és egy szót sem ejtettek a tündér hiedelmekről és szokásokról. Attól eltekintve, hogy időről-időre lesajnáló megjegyzéseket tettek a trollokról és a manókról, egyáltalán nem beszéltek a saját fajukról…legalább is a jelenlétemben. - A…az alakváltóknak van egy könyvtáruk. Vannak feljegyzéseink a történelmünkről, és figyelemmel kísérjük a többi termit is. Nyomon követjük, hogy kik segítettek nekünk a túlélésben. Minden kontinensen van egy hely, ahol olvashatunk és tanulhatunk a többi fajról. Most már minden számítógépen van. Megesküdtem, hogy nem mutatom meg senkink sem. Ha tehetném, hagynám, hogy elolvasd. - Tehát az baj, ha elolvasom, de az nem baj, ha mesélsz nekem róla? – Nem akartam tőrbe csalni, tényleg kíváncsi voltam. - Bizonyos határokon belül. – vörösödött el Sam. Nem akartam tovább firtatni a dolgot. Tudtam, hogy Sam már túlfeszítette velem szemben azokat a határokat. A hátralévő úton belefeledkeztünk a saját gondolatainkba. Mivel Eric nappal olyan volt, mint egy halott, egyedül éreztem magam a bőrömben, és általában élveztem ezt az érzést. Nem mintha úgy éreztem volna, hogy az Eric-hez való kötődésem miatt a tulajdona lennék, vagy valami ilyesmi. Sokkal inkább voltam így ezzel az éjszakai órákban, mikor éreztem, ahogy ő is éli az életét – mikor tudtam, hogy dolgozik, vagy vitatkozik, illetve hogy elégedett, vagy elmerült abban, amit csinál. Állandóan tudatában voltam a személyének, mintha egy könyvnyi tudásra tettem volna szert. - Szóval a tegnapi bombázó. – mondta Sam hirtelen. - Igen. – mondtam. – Szerintem valamiféle kéttermészetű, nem? Bólintott anélkül, hogy rám nézett volna.

- Nem gyűlöletből elkövetett bűntény. – mondtam, próbáltam tényszerűnek tűnni. - Nem emberi gyűlöletből elkövetett. – javította ki Sam. – De szerintem valami ilyesmiből fakad. - Nyereségvágyból? - Nem hiszem. – felelte. – Van biztosításom, de én vagyok az egyetlen haszonélvező, ha leég a bár. Már egy ideje nem vagyok benne az üzleti élet sűrűjében, de biztosan tudom, hogy a többi bár a környéken átvenné az enyém szerepét, de nem hiszem, hogy ez elegendő indíték lenne. Egyáltalán nem. – tódította. – A Merlotte’s mindig is családias hangulatú bár volt, nem valami vad hely. Nem olyan, mint Vic Paraszt Autós Csárdája. – tette hozzá keserűen. Ez igaz volt. – Talán ez az egész a te személyed ellen irányult. – mondtam, noha kimondva durvábbnak tűnt, mint akartam. – Úgy értem – tettem hozzá gyorsan – talán valaki úgy akar ártani neked, hogy keresztbe tesz neked az üzleti életben. Ami nem az alakváltónak szól, hanem személy szerint neked. - Nem jut eszembe senki ilyen. – mondta teljesen zavarodottan. - Ah…nincs Jannalynn-nek egy bosszúszomjas exe, vagy valami ilyesmi? Sam elképedt az ötleten. – Tényleg nem tudok senkiről sem, aki megharagudott volna azért, mert vele járok. – mondta. – És Jannalynn nagyon is képes megvédeni magát. Nem mintha kényszeríteni tudnám arra, hogy eljöjjön velem, ha nem akar. Nagyon igyekeztem elnyomni a nevetésemet. – Csak próbálok átgondolni minden lehetőséget. – mondtam bocsánatkérően. - Semmi gond. – mondta és vállat vont. – A lényeg az, nem emlékszem, hogy bárkit is tényleg megharagítottam volna. Én magam sem emlékeztem semmi ilyesmire sem, és már ismertem Sam-et évek óta. Elég hamar odaértünk a régiségbolthoz, ami egy korábbi festékbolt helyén volt Shreveport régi, lepukkant üzleti negyedében. A nagy kirakatüvegek tisztán ragyogtak, és a bennük lévő kiállított darabok gyönyörűek voltak. A legnagyobb tárgy egy vadászatot ábrázoló tálalóasztal volt. Hatalmas volt, díszes és csaknem a mellkasomig ért. A másik kirakatban míves üvegtálak vagy vázák voltak, nem is tudom, hogy nevezzem őket. A középpontban lévő üveg, jelezve, hogy ez a hab a tortán, egy tengerzöld és kék tálka volt, amit kerubok tartottak. Szerintem förtelmes volt, de határozottan volt stílusa. Sam és én egy pillanatig elgondolkodva néztük a kirakatot, mielőtt bementünk volna. Egy csengő – egy igazi csengő, nem az elektromos fajta – csilingelni kezdett, ahogy kinyitottuk az ajtót. Egy nő ült egy magas széken a pult mögött, és azonnal felnézett. Szemüvegét feltolta az orrán. - Örülök, hogy újra látom Mr. Merlotte. – mondta túlzott lelkesedéssel. Emlékszem rád, örülök, hogy visszajöttél, de férfiként nem érdekelsz. Jól csinálta. - Köszönöm Ms Hesterman. – felelte Sam. – Ő a barátom, Sookie Stackhouse.

- Isten hozta a Ragyogásban. – mondta Ms. Hesterman. – Kérem, szólítson Brenda-nak. Mit tehetek önökért? - Két dolog miatt jöttünk. – kezdte Sam. – Én azért jöttem, hogy megnézzem azt a darabot, ami miatt felhívott… - Én pedig kirámoltam a padlásomat, és szeretném, ha vetne egy pillantást a holmikra. – mondtam. – Meg kell szabadulnom a csip-csup dolgoktól. Nem akarok mindent visszahordani. – mosolyogtam jó vevőhöz híven. - Régóta megvan már ez a családi ház? – kérdezte arra ösztökélve, hogy rávezessem, miféle tárgyak birtokában lehetett a családom. - Kb. 170 éve ugyanabban a házban élünk. – mondtam neki, mire ő ragyogóan elmosolyodott. – De egy régi farmon, nem egy kúrián. Talán akad néhány dolog, ami érdekes lehet az Ön számára. - Imádnám, ha megnézhetném. – mondta, noha az „imádnám” kifejezés egy kissé túlzás volt. – Egyeztetünk egy időpontot, amint Sam kiválasztja Jannalynn ajándékát. A hölgy annyira modern, ki gondolta volna, hogy érdeklik a régiségek? Olyan kis édes lány! Keményen küzdöttem, nehogy tátva maradjon a szám. Ugyanazt a Jannalynn Hopper-t ismertük? Sam oldalba bökött, mikor Brenda hátat fordított, hogy elvegyen egy karikányi kis kulcsot. Jelentőségteljesen nézett rám, én pedig megzaboláztam arcvonásaimat és szemem lesütve néztem rá. Elfordult, de még láttam kelletlen vigyorát. - Sam, összeszedtem néhány dolgot, amik talán tetszenének Jannalynn-nek. – mondta Brenda, és egy üveges asztalhoz vezetett minket, miközben a kulcsok csilingeltek a csuklóján. Az asztal tele volt apró és szép dolgokkal. A legtöbbet nem tudtam beazonosítani. Az üveg fölé hajoltam, hogy jobban lássam. - Azok ott micsodák? – mutattam néhány halálosan hegyes végű tárgyra, aminek díszes fogantyúja volt. Azon sem csodálkoztam volna, ha alkalmas egy vámpír megölésére. - Kalaptűk és nyakkendőtűk nyakkendőkhöz és nyaksálakhoz. Voltak ott fülbevalók, gyűrűk és brossok, lakkozott dobozok, gyöngydíszes dobozok és festett dobozok is. Ezek a kis tárolóedények gondosan voltak elrendezve. Dohányos szelencék lennének? Diszkréten elolvastam az árcédulát, ami kikandikált egy teknőspáncél és egy ovális ezüst dobozka alól, és összeszorítottam a számat, nehogy felhördüljek. Amíg én ezeket a tárgyakat vettem szemügyre, Brenda és Sam egy art deco stílusú gyöngy fülbevalót hasonlított össze egy viktoriánus nyomott mintás, üvegből készült hajösszegyűjtővel, aminek lakozott, bronz fedele volt. (Ez olyan, mint egy kis fedeles üveg gyertyatartó. A nők ebbe gyűjtötték anno a fésűjükből kiszedett hajat. Mikor elegendő haj összegyűlt, kimosták, és ezzel tömték meg a párnákat, takarókat. – A fordító) A fene tudja, mi volt az egyáltalán. - Mit gondolsz Sookie? – kérdezte Sam, egyik tárgyról a másikra nézve.

Szemügyre vettem az art deco-s fülbevalót, a gyöngyök egy rózsa alakú foglalatból lógtak le. A hajösszegyűjtő is szép volt, noha nem tudtam elképzelni, hogy mire való, vagy hogy Jannalynn mire tudná használni. Szüksége van egyáltalán bárkinek is ilyesmire? - Hordani fogja a fülbevalót, hogy dicsekedhessen vele. – mondtam. – Egy hajösszegyűjtőről ezt már nem lehet elmondani. – Brenda rám nézett, én pedig kiolvastam a gondolataiból, hogy ezért a kijelentésemért mennyire kispolgárinak tart engem. Hát legyen. - A hajösszegyűjtő régebbi. – mondta Sam habozva. - De kevésbé személyes. Kivéve, ha nem vagy Viktória korabeli. Amíg Sam összehasonlította a két kisebb tárgyat a gyönyörűséges, 70 éves New Bedford-i rendőrség jelvényével, körbesétáltam a boltban, és szemügyre vettem a bútorokat. Rájöttem, hogy nem vagyok régiségrajongó. Ez egy újabb hiányosság evilági jellememben, döntöttem el. Vagy talán azért volt, mert egyfolytában régiségekkel voltam körülvéve? Semmi sem volt új a házamban, kivéve a konyhát, és az is csak azért, mert a régi leégett. Még mindig a Nagyi ősrégi hűtőjét használtam volna, ha nem válik a lángok martalékává. (Az a hűtő egy igazi régiség volt, nem is vitás.) Kihúztam egy széles, keskeny fiókot egy szekrényen, amelynek a címkéjén az állt, hogy „térkép tároló”. Egy darab papír volt benne. - Nézzenek oda. – csendült fel Brenda Hesterman hangja a hátam mögött. – Azt hittem, mindent kipakoltam belőle. Szolgáljon ez tanulságul Önnek, Miss Stackhouse. Mielőtt elmegyünk megnézni a holmijait, nézze át mindet és szedje ki belőlük a papírokat és egyéb tárgyakat. Nem akarhatja, hogy eladjunk valamit, amit nem akar megosztani másokkal. Megfordultam, és láttam, hogy Sam egy kis csomagot tart a kezében. Míg én elmerültem a felfedezésben, megvette a szerzeményét (a fülbevalót, könnyebbültem meg; a hajösszegyűjtő vissza volt téve a helyére, a fiókba.) - Imádni fogja a fülbevalót. Igazán gyönyörűek. – mondtam őszintén, mire Sam gondolatai egy pillanatra összezavarodtak, olyan…lilák voltak. Különös, hogy színekben gondolkodom. Ez lenne a mellékhatása a sámán drognak, amit a Vérfarkasoknál ittam? Átkozottul reméltem, hogy nem. - Mindent nagyon alaposan át fogok nézni Brenda. – mondtam a régiségkereskedőnek. Két nappal későbbre beszéltünk meg egy találkozót. Biztosított róla, hogy a GPS-e segítségével meg fogja találni félreeső házamat, én pedig felhívtam a figyelmét az erdőn átvezető hosszú behajtóra, ami miatt számtalan látogató hitte azt, hogy eltévedt. – Nem tudom, hogy én megyek-e, vagy a társam, Donald. – mondta Brenda. – Talán mindketten. - Várni fogom Önöket. – feleltem. – Ha bármi gond adódik, vagy nem jó az időpont, kérem, szóljon nekem. - Szerinted tényleg tetszeni fog neki? – kérdezte Sam, mikor ismét a kocsiban voltunk, és kifelé tolattunk. Visszatértünk a Jannalynn témához. - Persze. – mondtam meglepetten. – Miért ne tetszene?

- Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy rossz nyomon járok Jannalynn-nel. – felelte Sam. – Álljunk meg és együnk valamit a Youree út melletti Ruby-nál? - Persze. – feleltem. – Sam, miért gondolod ezt? - Kedvel engem. – mondta. – Úgy értem tudom. De mindig csak a falkára gondol. - Talán úgy gondolod, hogy jobban koncentrál Alcide-re, mint rád? – Ezt csíptem el Sam gondolataiból. Talán túl nyers voltam. Sam elvörösödött. - Igen, talán. – ismerte el. - Jannalynn nagyszerű végrehajtó, és tényleg izgatott volt, hogy megkapta ezt a munkát. – mondtam. Csodálkoztam volna, ha mindez közömbösen hangzik. - Igen, az volt. – mondta. - Úgy tűnik, kedveled az erős nőket. Elmosolyodott. – Kedvelem az erős nőket, és nem félek a különcöktől sem. Az átlagosak nem állnának le velem. Visszamosolyogtam rá. – Ez már igaz. Nem tudom, mit mondjak Jannalynn-ről Sam. Egy idióta, ha nem értékel téged. Egyedülálló, önfenntartó, jóképű vagy. És nem piszkálod a fogadat az asztalnál! Mit nem lehet ezen szeretni? – Mély levegőt vettem, mert témát akartam váltani, és nem akartam megsérteni a főnökömet. – Hé Sam, miféle weboldalakat is látogatsz? Szerinted ki tudod deríteni, miért érzem magam sokkal inkább tündérnek, mióta a tündér rokonaimmal lógok? Úgy értem, nem fogok megváltozni, és leszek még inkább tündér, igaz? - Meglátom, mit tudok kideríteni. – felelte Sam egy nyomasztó pillanattal később. – De próbálj kérdezősködni a nálad elszállásolt haverjaidtól is. Talán kiköhögnek néhány olyan információt, ami segíthet neked. Vagy kiverem belőlük. Komolyan beszélt. - El fogják mondani nekem. – sokkal magabiztosabbnak tűntem, mint amilyen voltam. - Most hol vannak? – kérdezte. - Mostanra már elmentek a klubba. – feleltem, miután az órámra pillantottam. – Elrendeznek mindent, mielőtt kinyit a klub. - Akkor odamegyünk. - mondta Sam. - Kennedy ma kinyit helyettem, és te sem vagy beosztva estig, igaz? - Igaz. - feleltem, félretéve délutáni terveimet, amelyek nem voltak égetően fontosak. Ha Ruby-nál ebédelünk, akkor nem érünk Monroe-ba fél kettőig, de időben hazaérek, hogy átöltözzek a munkához. Miután döntöttem, elengedtem magam. Amíg a mosdóban voltam, csörgött a mobilom. Nem veszem fel a telefonom, ha a fürdőszobában vagyok. Nem szeretnék beszélni valakivel, miközben lehúzom a WC-t, nincs igazam? Mivel az étteremben zaj volt, kimentem, hogy visszahívjam az illetőt, miután intettem Sam-nek. A szám halványan ismerősnek tűnt.

- Hello Sookie. - szólt bele Remy Savoy. - Hogy vagy? - Jól. Hogy van az én kedvenc unokaöcsém? - Remy elvette az unokatestvéremet, Hadley-t, és született egy fiúk, Hunter, aki ősszel óvodába fog menni. A Katrina hurrikán után Remy és Hunter Red Ditch-be költöztek, ahol Remy a helyi fatelepen kapott munkát, az egyik unokatestvérének hála. - Ő is jól van. Keményen igyekszik betartani az előírásaidat. Kérhetnék egy szívességet? - Halljuk. - feleltem. - El kezdtem randizni egy itteni lánnyal, Erin-nek hívják. Arra gondoltunk, hogy elmennék ezen a hétvégén a Baton Rouge-ban lévő sügér horgász versenyre. Mi, mm, mi reménykedhetünk benne, hogy vigyázol Hunter-re? Unatkozni kezd, ha egy óránál tovább horgászom. Hmmm. Remy elég hamar váltott. Nemrég szakított Kristen-nel, és máris talált valakit helyette. Nem is csodálkoztam rajta. Remy nem nézett ki rosszul, képzett ács volt, és csak egy gyereke volt ráadásul Hunter anyja halott volt, így nem volt semmiféle elhelyezési vita. Nem túl rossz kilátások egy Red Ditch-hez hasonló városkában. - Remy most éppen úton vagyok. - mondtam. - Hagy hívjalak vissza egy kicsit később. Meg kell néznem a beosztásomat. - Rendben, és nagyon köszönöm Sookie. Később beszélünk. Bementem, és akkor hozták ki az ételünket. - Hunter apja hívott. - mondtam a főnökömnek, miután a pincér elment. - Remy-nek új barátnője van, és tudni akarta, tudnék-e vigyázni Hunter-re ezen a hétvégén. Az volt a benyomásom, Sam arra gondolt, hogy Remy ki akar használni engem - de Sam azt is gondolta, hogy aligha mondhatja meg nekem, mit tegyek. - Ha jól emlékszem a beosztásra, dolgozol szombat este. - jelentette ki. És szombat este kaptam a legtöbb borravalót. Bólintottam, mind Sam-nek, mind pedig magamnak. Amíg ettünk, Terry egyezkedéséről beszélgettünk egy Ruston-i leopárdkutya tenyésztővel. Terry kutyája, Annie nemrég kiszabadult a keneljéből, mikor tüzelt. Ezúttal Terry fejében egy sokkal tudatosabb családtervezés körvonalazódott, és a két férfi közötti megbeszélés már-már az előnász státuszába jutott. Egy kérdés formálódott bennem, és nem tudtam, hogy adjam elő Sam-nek. A kíváncsiságom győzött. - Emlékszel Bob-ra, a macskára? - kérdeztem. - Persze. A srácra, aki Amelia véletlenül macskává változtatott? A barátja, Octavia változtatta vissza. - Igen. Nos, a helyzet az, hogy amíg állat volt, fekete és fehér volt. Tényleg édes macska volt. De Amelia talált egy nőstény macskát az erdőben egy alomnyi kölyökkel, és voltak köztük fekete-fehérek is, ezért ő - oké, tudom, hogy ez fura - de ő megharagudott Bob-ra, mert úgy gondolta, hogy, érted, mégis csak apa lett. Vagy valami olyasmi. - Tehát a kérdésed az, hogy ez gyakran előfordul-e? - Sam utálkozva nézett. - De Sookie. Mi nem csinálunk ilyeneket, és nem is akarunk. Egyik kéttermészetű sem. Még ha a szex meg is történik, a

terhesség kizárt. Szerintem Amelia tévesen vádolta meg Bob-ot. Másrészt ő nem - nem volt - valódi kéttermészetű. Csak a mágiának köszönhetően változott át. - vont vállat Sam. Úgy tűnt, nagyon kínosan érzi magát. - Sajnálom. - mondtam, szégyelltem magam. - Ez tapintatlan volt a részemről. - Természetes, hogy kíváncsi vagy, gondolom. - mondta Sam habozva. - De amikor a másik alakomban vagyok, nem szándékozom kiskutyákat gyártani. Most én voltam szörnyen zavarban. - Kérlek, bocsáss meg nekem. - mondtam. Lenyugodott, mikor látta, mennyire kényelmetlenül éreztem magam. Megpaskolta a vállamat. - Ne aggódj emiatt. - Aztán megkérdezte, mi a tervem a padlással most, hogy kiürítettem, és jelentéktelen dolgokról beszélgettünk, míg úgy nem éreztük, hogy minden visszatért közöttünk a rendes kerékvágásba. Visszahívtam Remy-t, mikor már az autópályán voltunk. - Remy, ez a hétvége nem jó nekem. Sajnálom! - elmagyaráztam, hogy dolgoznom kell. - Ne izgasd magad. - mondta Remy. Visszautasításom ellenére nyugodtnak tűnt. - Csak egy gondolat volt. Figyelj, van még valami. Utálok még egy szívességet kérni tőled, de Hunter-nek jövő héten el kell mennie az óvodába, az iskola szervezi ezt minden évben, így a gyerekek láthatják, hová fognak járni ősztől. Bemennek az osztálytermekbe, találkoznak a tanárokkal, megnézik az ebédlőt és a fürdőt. Hunter megkért, hogy hívjalak el téged is. Tátva maradt a szám. Örültem, hogy Remy nem lát engem. - Gondolom, ez napközben lesz. mondtam. - Melyik nap? - Jövő kedden, két órától. Hacsak nem délelőttös vagyok, meg tudom oldani. - Ismét meg kell néznem a beosztásomat, de úgy gondolom, hogy kivitelezhető a dolog. - feleltem. - Ma este visszahívlak. Összezártam a telefonom és elmeséltem Sam-nek Remy második kérését. - Úgy tűnik, a sokkal fontosabb dolgot hagyta utoljára, hogy szívesebben segíts neki. - mondta Sam. Felnevettem. - Erre nem is gondoltam eddig. Az én agyam sokkal becsületesebben jár ennél. De most, hogy végiggondolom, nem tűnik…valószínűtlennek. - Vállat vontam. - Nem mintha kifogásolnám. Azt akarom, hogy Hunter boldog legyen. És szívesen vagyok vele, igaz, nem annyit, mint amennyit kellene. - Hunter és én ugyanabban a cipőben jártunk; mindketten telepaták voltunk. De ez a mi titkunk volt, mert féltem, hogy Hunter talán veszélybe kerül, ha kiderül a képessége. És biztos, hogy az én helyzetemen sem javított volna. - Akkor miért aggódsz? Mert tudom, hogy így van. - mondta Sam. - Csak…olyan érdekesnek fog tűnni. Az emberek Red Ditch-ben azt fogják hinni, hogy Remy-vel járok. Most is olyan - olyan, mintha Hunter anyja lennék. És Remy most mondta nekem, hogy találkozgat

egy Erin nevű nővel, akinek talán nem fog tetszeni… - A hangom elhalt. Ez a látogatás elég rossz ötletnek tűnt. De ha ez boldoggá teszi Hunter-t, akkor úgy gondolom, hogy meg kell tennem. - Olyan „ez szívás” érzésed van? - Sam kényszeredetten mosolygott. A mai volt a kínos dolgok megvitatásának napja. - Igen. - ismertem el. - Így érzem. Mikor részese lettem Hunter életének, el sem tudtam képzelni, hogy valóban rám lesz utalva bármiben is. Úgy értem, sosem volt a közelemben kisgyerek. Remy-nek van egy nagynénje és egy nagybátyja Red Ditch-ben. Ezért költözött oda a Katrina után. Volt egy üres kiadó házuk. De a nagynéni és a nagybácsi túl öregek ahhoz, hogy egy Hunter korú gyerekkel egy-két óránál tovább foglalkozzanak, és az egyetlen unokatestvére is túl elfoglalt ahhoz, hogy túl sokat segítsen. - Hunter jó gyerek? - Igen, szerintem az. - Mosolyodtam el. - Tudod mi a furcsa? Mikor Hunter nálam volt, ő és Claude nagyon jól kijöttek. Ez nagyon meglepett. Sam rám pillantott. - De nem akarod órákig Claude-dal hagyni, igaz? Egy pillanatnyi gondolkodás után azt mondtam: - Nem. Sam bólintott, mintha megerősítettem volna valamiben, amin gondolkodott. - Mert végül is Claude egy tündér? - Eléggé nyomatékosan tette fel kérdését ahhoz, hogy tudjam, őszintén kérdez engem. A szavak nagyon kellemetlenül hangzottak hangosan kimondva. De ez volt az igazság. - Igen, mert Claude egy tündér. De nem azért, mert nem a mi fajtánk. - Igyekeztem megfogalmazni, amit mondani akartam. - A tündérek imádják a gyerekeket. De másfajta az értékrendjük, mint az embereké. Mindig is azt teszik, amiről úgy gondolják, hogy boldoggá teszi a gyereket, vagy a hasznára fog válni, nem úgy, mint egy felnőtt keresztény ember. - Jelentéktelennek és kispolgárinak éreztem magam attól, hogy ezt elismertem, de tényleg így éreztem. Úgy éreztem, mintha elismertem volna egy sor tagadást. - Nem mintha olyan nagy kereszténynek gondolnám magam, egyáltalán nem. Nem mintha a nem keresztények rossz emberek lennének. Nem mintha úgy gondolnám, hogy Claude bántaná Hunter-t. De Sam és én elég régóta ismertük ahhoz egymást, hogy biztos legyek benne, megérti mindezt. - Örülök, hogy egy oldalon állunk. - mondta Sam, én pedig megkönnyebbültem. De közel sem voltam nyugodt. Ugyanazon az oldalon álltunk, de nem örültem az okainak. A tavasz lassan nyárba fordult, és gyönyörű napunk volt. Próbáltam élvezni a Monroe-ba vezető utat, de lelkesedésem alábbhagyott. Az unokatestvéremé, Claude-é volt a Huligánok nevű hely, egy sztriptíz klub Monroe külvárosában. Hetente ötször egy sztriptíz bár jellegzetességeit mutatta. A klub hétfőn zárva volt. De a csütörtök este Csak a Hölgyek est volt, és akkor lépett fel Claude is. Persze nem ő volt az egyedüli férfi, aki fellépett. Legkevesebb három másik férfi sztrippes jelent meg egymást váltva a színpadon bizonyos időközönként, és általában volt egy vendég fellépő is. Ezt nevezték a férfi sztrippesek körforgásának, mondta nekem az unokatestvérem.

- Voltál itt valaha, hogy megnézd őt? - kérdezte Sam, ahogy lehúzódtunk a hátsó bejáratnál. Nem ő volt az első, aki ezt kérdezte tőlem. Kezdtem azt hinni, hogy valami baj van velem, mert nem érzek késztetést arra, hogy Monroe-ba siessek megnézni, ahogy a srácok ledobálják a ruháikat. - Nem. Már láttam Claude-ot meztelenül. Sosem jönnék el, hogy megnézzem őt munka közben. Úgy hallottam, nagyon jó. - Meztelenül? A házadban? - A visszafogottság nem tartozik az érdemei közé. - mondtam. Sam egyszerre tűnt mérgesnek és döbbentnek, korábbi figyelmeztetése valóra válni látszott, mely szerint a tündék nem tekintik tabunak a rokonaikat a szexben. - És mi a helyzet Dermot-tal? kérdezte. - Dermot-tal? Nem hiszem, hogy sztriptízel. - mondtam zavarodottan. - Úgy értem, ő nem mászkál csupaszon a házban, igaz? - Nem. - feleltem. - Úgy tűnik, ez csak Claude-ra jellemző. Igazán undorító lenne, ha Dermot ezt tenné, pláne hogy annyira hasonlít Jason-re. - Ez nem lehet igaz. - morogta Sam. - Claude csak tartsa magán a nadrágját. - Én sem bánnám. - mondtam, de a hangomban megbúvó él emlékeztette Sam-et arra, hogy ez nem az ő dolga. Hétköznap volt, így a klub nem nyitott ki délután négyig. Soha nem voltam még a Huligánok-ban, de úgy nézett ki, mint bármelyik másik klub; elkülönített normálméretű parkolója, neonkék homlokzata, és rikító rózsaszín felirata volt. Azok a helyek, ahol alkoholt vagy erotikát árultak, napközben sokkal lehangolóbban néztek ki, nem igaz? Az egyetlen Huligánok-hoz közeli üzlet, most vettem észre, egy szeszesital bolt volt. Claude mondta nekem, mit tegyek abban az esetben, ha valaha is ide vetődöm. A titkos jel négy kopogás volt, egyenlő szünetet tartva a kopogások között. Miután ezzel végeztem, szemügyre vettem a környéket. A nap olyan erővel tűzött le a parkolóra, mely előrevetítette a várható forróságot. Sam egyik lábáról a másikra állt. Pár pillanattal később az ajtó kinyílt. Önkéntelenül elmosolyodtam, köszöntem, és beléptem a folyósóra. Aztán lesokkolt, mikor rájöttem, hogy aki beengedett, az nem volt ember. Lefagytam. Azt hittem, hogy Claude és Dermot az egyetlen itt maradt tündérek napjaink Amerikájában, mivel az ük-nagyapám visszavitte a tündéreket a saját dimenziójukba, vagy világukba, vagy bárminek is nevezték, és lezárta az átvezető ajtót. Habár azt is tudtam, hogy Niall és Claude néha-néha érintkeztek egymással, mert Niall küldött nekem egy levelet, amit Claude adott át. De szándékosan nem kérdezősködtem. A tapasztalataim tündér rokonaimmal, az összes tündével, egyszerre voltak örömtelik és borzalmasak…de a vége felé sokkal inkább a borzalmasak kerültek túlsúlyba.

Az ajtónyitó ugyanolyan ijedten vizslatott engem, mint én őt. Nem volt tündér – de tünde volt. Találkoztam olyan tündérekkel, akik kicsiszolták a fogaikat, hogy azok úgy nézzenek ki, ahogyan ezen teremtmények fogai a természettől fogva: 2.5 cm hosszúak, hegyesek, enyhén befelé hajlóak. Az ajtóban álló teremtménynek nem voltak hegyes fülei, de nem hittem, hogy sebészeti beavatkozásnak köszönhető, hogy füle laposabb és kerekebb volt az emberi füleknél. Idegenszerűségét enyhítette sűrű, pompás haja, melynek gazdag aranybarna színe volt, és 7,5 cm hosszan, lágyan omlott a vállára. Frizurája nem is hajnak tűnt, hanem olyan volt, mint egy állat bundája. - Mi vagy te? – kérdeztük egyszerre egymástól. Vicces lett volna…egy másik univerzumban. - Mi folyik itt? – kérdezte Sam mögöttem, mire megrezzentem. Beléptem a klubba Sam-mel a nyomomban, a nehéz fém ajtó pedig hangos csattanással csapódott be mögöttünk. A vakító napsütés után a fénycsövek, amelyek bevilágították a folyosót, még ridegebbnek tűntek. - Sookie vagyok. – mondtam megtörve a kényelmetlen csendet. - Mi vagy te? – kérdezte ismét a teremtmény. Még mindig feszengve ácsorogtunk a keskeny folyosón. Dermot feje bukkant fel az egyik ajtó nyílásában. – Hé Sookie. – mondta. – Látom, találkoztál Bellenos-szal. – Kilépett a folyósóra, és szemügyre vette arckifejezésemet. – Sosem találkoztál még tündével korábban? - Én nem, köszönöm kérdésed. – motyogta Sam. Mivel ő többet tudott a termik világáról nálam, ebből rájöttem, hogy a tündék elég ritka teremtmények. Rengeteg kérdésem lett volna Bellenos jelenlétével kapcsolatban, de nem voltam benne biztos, hogy most kellene azokat feltennem, különösen a Sam-mel kapcsolatos baklövésem után. – Sajnálom Bellenos. Egyszer találkoztam egy féltündével, akinek olyan fogai voltak, mint neked. Többnyire inkább olyan tündéreket ismerek, akik olyanra csiszolták a fogaikat, mint a tieid. Örülök, hogy találkoztunk. – mondtam hatalmas erőt véve magamon. – Ő a barátom, Sam. Sam kezet rázott Bellenos-szal. Egyforma magasak és testfelépítésűek voltak, de észrevettem, hogy Bellenos mandulavágású szemei sötétbarnák, a tejfehér bőrén lévő szeplőkhöz hasonlóan. Szemei különösen távol ülőek voltak, vagy talán az arccsontja volt szélesebb az átlagosnál? A tünde rámosolygott Sam-re, én pedig ismét vethettem egy pillantást azokra a fogakra. Megborzongtam, és másfelé néztem. Egy nyitott ajtón keresztül megpillantottam egy nagy öltözőt. Egy hosszú szekrény futott végig a fal mentén, amely fölött végig megvilágított tükrök voltak. A szekrény tele volt kozmetikumokkal, smink ecsetekkel, hajszárítókkal, hajcsavarókkal és vasalókkal, a jelmezek kellékeivel, borotvákkal, képes újságokkal, parókákkal, mobiltelefonokkal…olyan emberek kiegészítőivel, akik munkája a megjelenésüktől függ. Néhány magasított szék volt találomra elhelyezve a szobában, valamint sporttáskák és cipők voltak mindenütt. A folyosó távolabbi végéből Dermot szólt, hogy: - Gyertek be az irodába.

Végigmentünk a folyosón és bezsúfolódtunk egy kicsi szobába. Némiképp csalódott voltam, hogy a különleges és csodálatos Claude-nak egy teljesen hétköznapi irodája van – szűk, zsúfolt és ablaktalan. Volt egy titkárnője – egy nő JCPenney-s kosztümbe bújva. Nem lehetett volna ennél oda nem illőbb egy sztriptíz klubba. Dermot, aki kétségtelenül napjaink protokoll mestere volt, azt mondta: - Nella Jean, ő a mi drága unokatestvérünk, Sookie. Nella Jean sötét hajú és molett volt, keserű csoki színű szeme majdnem olyan volt, mint Bellenos-szé, habár fogai megnyugtatóan hétköznapiak voltak. Irodának nem nevezhető kis zuga rögtön Claude irodája mellett volt, amiről úgy sejtettem, hogy valójában egy átalakított tároló szekrény lehetett. Miután szemügyre vette Sam-et és engem, Nella Jean több mint késznek tűnt visszavonulni saját kis helyére. Úgy csapta be irodájának ajtaját, mintha tudta volna, hogy valami kellemetlen dologra készülünk, amiben ő egyáltalán nem akar részt venni. Bellenos is becsapta Claude irodájának ajtaját, bezárva minket ezzel egy olyan helyre, ami két embernek is túl zsúfolt lett volna, nem hogy ötnek. Hallottam, hogy a klubhoz illő (egyébként nagyon is nem illő) zene szól, és azon gondolkodtam, hogy mi történhet odakint. A sztripperek próbálnak? Mit gondolhatnak Bellenos-ról? - Minek köszönhető ez a váratlan látogatás? – kérdezte Claude. – Nem mintha nem örülnék, hogy látlak. Egyáltalán nem örült, hogy lát, habár már többször hívott, hogy ugorjak be a Huligánokba. Egyértelmű volt mogorva arckifejezéséből, soha nem hitte, hogy eljövök megnézni a klubot, hacsak nem ő sztriptízel. Jellemző, Claude azt hiszi, mindenki a világon azt akarja látni, ahogy megszabadul a ruháitól. – gondoltam. Egyszerűen csak nem örül a látogatóknak, vagy van valami, amit nem akarja, hogy tudjak? - El kell mondanod nekünk, miért érzi magát egyre inkább tündérnek Sookie. – vágott bele Sam. A három férfi egyszerre fordult Sam felé. Claude azt mondta: - Miért kellene nekünk ezt elmondanunk neki? És miért ártod bele magad a mi családi ügyeinkbe? - Mert Sookie tudni akarja, és ő a barátom. – válaszolta Sam. Arca kemény volt, hangja pedig nagyon nyugodt. – Fel kellene készítenetek őt a kevert vére következményeire ahelyett, hogy a házában laktok és kiszipolyozzátok. Azt sem tudtam, hova nézzek. Nem tudtam, hogy Sam ennyire ellenezte azt, hogy az unokatestvérem és az ük - nagybátyám nálam laknak, és tényleg nem kellett volna hangot adnia ennek a nézetének. És Claude-ék nem használtak ki engem; ők is bevásároltak, és nagyon alaposan kitakarítottak maguk után. Néha. Az igaz, hogy a vízszámlám jelentősen megemelkedett (és azt kell mondanom, hogy ez Claude-nak köszönhető), de semmi más költségem nem volt. - Valójában – mondta Sam, miután a többiek továbbra is csendben bámultak rá – azért maradtok vele, hogy megbizonyosodjatok, egyre inkább tündér lesz, igaz? Ti felerősítitek lényének ezt a részét. Nem tudom, hogyan csináljátok, de tudom, hogy ezt teszitek. A kérdésem az: Felebaráti szeretetből

teszitek ezt, vagy van valami tervetek Sookie-val? Valamiféle titkos tündér összeesküvés áll a háttérben? Utolsó szavai baljóslatúan zengtek a szobában. - Claude az unokatestvérem, Dermot pedig az ük-nagybátyám. – mondtam önkéntelenül. – Nem próbálnának meg… - Majd hagytam, hogy a gondolat befejezetlen maradjon. Ha bármit is tanultam az elmúlt pár évben, az az volt, hogy ne bocsátkozzak hülye feltevésekbe. Az pedig, hogy a család nem árthat neked, kétségtelenül egy hülye feltevés volt. - Gyertek, nézzétek meg a klub többi részét is. – mondta Claude hirtelen. Mielőtt végiggondolhattuk volna, kitaszigált minket az irodából, és végigvezetett a folyosón. Kitárta a klubrészbe vezető ajtót, Sam és én pedig beléptünk. Úgy gondolom, alapvetően minden bár és klub ugyanúgy néz ki – voltak asztalok és székek, valamiféle dekoráció, maga a bárpult, egy színpad sztiptíz rudakkal és valami dj pult féle. Ilyen szempontból a Huligánok sem volt más. De a benne lévő teremtmények szempontjából, akik mind az ajtó felé fordultak, amikor beléptünk…más volt, mert mind tündék voltak. Lassan és megmásíthatatlanul tudatosult bennem, ahogy szemügyre vettem egyik arcot a másik után. Nem számított, mennyire emberinek tűntek (és a legtöbbjük átment volna a vizsgán), mindegyikükben felfedezhető volt a tündér vér nyoma. Egy gyönyörű nő, égővörös hajjal részben tünde volt. Le voltak csiszolva a fogai. Egy magas, vékony férfi valami olyasmi volt, amivel még sohasem találkoztam. - Üdvözlünk Nővérem. – mondta egy alacsony szőke…valami. Még a nemében sem voltam biztos. – Csatlakozol hozzánk? Igyekeztem felelni. – Nem terveztem. – mondtam. Visszaléptem a folyosóra, és hagytam, hogy az ajtó becsapódjon mögöttem. Megragadtam Claude karját. – Mi az ördög folyik itt? – Mikor nem válaszolt, az ük-nagybátyámhoz fordultam. – Dermot? - Sookie, számunkra legdrágább. – kezdte Dermot egy pillanatnyi csend után. – Ma este, mikor hazamegyünk, mindent el fogunk mondani, amit tudni akarsz. - Mi a helyzet vele? – kérdeztem Bellenos felé biccentve. - Ő nem fog velünk jönni. – válaszolt Claude. – Bellenos itt alszik, ő vigyáz éjjel a klubra. Csak akkor van az embernek szüksége éjjeli őrre, ha attól fél, hogy megtámadják. Még több gond. Aligha valami jó kilátások.

3. FEJEZET Fordította: Audrey, Seni

Oké, a múltban elég hülye voltam. Nem következetesen hülye, hanem olyan alkalmankénti hülye. És elkövettem hibákat. Naná, hogy elkövettem. De a visszaút alatt Bon Tempsbe, miközben a legjobb fiú barátom vezetett, megadva nekem azt a csendet, amire szükségem volt, ahhoz hogy gondolkodjak. Éreztem ahogy egy könnycsepp kipergett a szememből. A távolba néztem és elővettem a táskámból egy zsebkendőt, amivel eltakartam az arcomat, nem akartam, hogy Sam részvétet érezzen irántam. Amikor megnyugodtam, azt mondtam: “Akkora bolond voltam.” Sam hitetlenkedve és meglepődve nézett. “Mire gondolsz?” -mondta, “Melyik alkalomra?” “Szerinted az emberek tényleg megtudnak változni, Sam?” Egy pillanatra elmerült a gondolataiban. “Ez egy eléggé nehéz kérdés, Sookie. Az emberek bizonyos mértékig persze megtudnak változni. A megszállottság elég erős ahhoz, hogy le tudja győzni azt, ami a megszállottság tárgyát képezi. Az ember elmehet terápiára és megtanulhatja, hogyan kezelje az irányíthatatlan viselkedését. De ez egy külső….rendszer. A tanult kezelési technika a dolgok természetes rendjén alapszik, azon, hogy milyen az ember valójában – egy megszállott/függő. Van ennek értelme?” Bólintottam. „Szóval összességében véve – folytatta – azt kellene mondanom, hogy nem, az emberek nem változnak, de megtanulhatnak másképp viselkedni. Vagyis szeretnék hinni benne. Ha van olyan érved, mely szerint tévedek, szívesen meghallgatom.” Bekanyarodtunk a házamhoz vezető útra és az erdőbe hajtottunk. „A gyerekek megváltoznak, amint felnőnek és alkalmazkodnak a közösséghez és saját körülményeikhez” mondtam. „Néha jó, néha rossz módon. Szerintem, ha szeretsz valakit, akkor megpróbálod elnyomni azon szokásaidat, melyek bosszantják őt. De azok a szokások vagy hajlamosságok attól még ott vannak. Sam, igazad van. Vannak olyanok, akik a tanult reakció szerint cselekednek az ösztönös helyett egyes esetekben. Aggódó pillantást vetett rám, ahogy megálltunk a ház mögött. „Sookie, mi a baj?” Megráztam a fejem. „Akkora idióta vagyok.” mondtam neki. Nem tudtam egyenesen a szemébe nézni. Kikászálódtam a teherautóból. „Az egész napot kiveszed, vagy látlak még később a bárban?” „Kiveszem az egész napot. Figyelj, akarod, hogy továbbra is maradjak? Nem vagyok biztos benne, hogy miért aggódtál, de tudod, hogy beszélhetünk róla. Fogalmam sincs, mi folyik a Hooligansban, de amíg a tündérek nem érzik úgy, hogy elmondják nekünk…. Itt vagyok, ha szükséged van rám.”

Őszinte volt az ajánlata, de azt is tudtam, hogy haza akar menni, felhívni Jannalynnt, programot csinálni estére, hogy odaadhassa neki az ajándékot, amit annyi gonddal választott ki. „Nem, jól vagyok.” mondtam megnyugtatóan és rámosolyogtam. „Millió dolgom van munka előtt és sok minden, amiről gondolkodnom kell.” Még enyhén fejeztem ki magam. „Köszönöm, hogy velem jöttél Shreveportba, Sookie” mondta Sam. „Azt hiszem, rosszul tettem, hogy megfélemlítettem a rokonaidat, hogy beszéljenek veled. Szólj, ha nem jönnek át ma este.” Búcsút intettem, míg visszatolatott, hogy a Hummingbird Roadra hajtson és visszatérjen a Merlotte’s mögött lévő lakókocsijába. Sam sosem távolodott el a munkahelyétől, másrészt alig kellett ingázni az otthona és munkahelye közt. Ahogy kinyitottam a hátsó ajtót, máris terveim voltak. Kedvet éreztem egy zuhanyhoz, nem egy fürdéshez. Valójában öröm volt egyedül lenni és hogy Claude és Dermot házon kívül voltak. Újfajta gyanúval voltam telve, de sajnos ez ismerős érzés volt. Arra gondoltam felhívom Améliát – a boszorkány barátnőmet, aki visszament New Orleansba az újjáépített házába és a régi munkahelyére - hogy néhány dologról kikérjem a tanácsát. Végül nem emeltem fel a telefont. Olyan sok mindent kellene elmagyaráznom. Ez a lehetőség lefárasztotta az agyam és nem tudtam volna egy beszélgetést elkezdeni. Egy email jobb lenne. Abban mindent le tudok írni. A kádba fürdőolajokat töltöttem és óvatosan a forró vízbe másztam és vicsorítva elmerültem benne. A combom elülső része kicsit még mindig szúródott. Leborotváltam a lábam és a hónaljam. A tisztálkodástól mindig jobban érzi magát az ember. Miután kimásztam és a fürdőolajtól olyan csúszós lettem, mint egy birkózó, kifestettem a lábkörmeim és kifésültem a hajam. Újra megijesztett, hogy milyen rövidnek tűnik. Még mindig a lapockáim alá ér, nyugtattam meg magam. Mindenem kicsinosítottam, felvettem a Merlotte’s-os egyenruhám. Sajnáltam, hogy zoknik és cipők alá kell rejtenem a lábaim. Próbáltam nem gondolkodni, és elég jó munkát végeztem. Még félórám maradt, így bekapcsoltam a tv-t, majd megnyomtam a DVR gombot, hogy megnézzem a tegnapi Jeopardy!1-t. Rászoktunk, a bárban lévő tv-t minden nap erre kapcsoltuk, mert a törzsvendégek élvezték a kérdések kitalálását. Jane Bodehouse-ról, az alkoholistánkról kiderült, hogy jártas a régi filmekben; Terry Bellefleur pedig biztosan tudott minden jelentéktelen sporttényt. Az írókkal kapcsolatban sok kérdésre tudtam válaszolni, mivel sokat olvasok és Sam egész megbízhatóan teljesített az 1900 utáni amerikai történelemből. Nem mindig voltam a bárban, mikor ez ment a tvben, így elkezdtem mindennap felvenni. Szerettem a Jeopardy! vidámságát. Tetszett, ha eljutottam a Daily Double2-ig, ahogy ma is. Mikor véget ért a műsor ideje volt mennem. Az esti műszakra való autóvezetés élvezetes volt, mert még világos volt odakint. Felhangosítottam a rádiót és Gnarls Barkley-val együtt énekeltem a Crazy-t. Azonosulni tudtam vele. Jason elhaladt velem szemben az ellenkező irányba, talán a barátnője házához. Michele Schubert még mindig a járás-nem járás között lavírozott. Mióta Jason tényleg felnőtt, Michele talán tartósan vele marad…ha akar. Michele határozottan állította, hogy nincs elbűvölve Jason (nyilvánvalóan) erős 1 2

Amerikai kvízműsor A játék egyik fordulója

hálószobai teljesítményétől. Ha Michele ábrándozott is róla és féltékeny volt a figyelmessége/előzékenysége miatt, akkor azt jól titkolta. Le a kalappal előtte. Integettem a bátyámnak, ő pedig visszamosolygott. Boldognak és gondtalannak tűnt. Szívem mélyén irigyeltem ezért. Jason más módon állt az élethez. Kevesen voltak a Merlotte’s-ban. Nem csoda, hiszen a gyújtogatás nem túl jó reklám. Mi lesz ha a Merlotte’s nem éli ez túl? Mi van, ha Vic Redneck autóscsárdája továbbra is elcsábítja a vendégeket? Az emberek szerették a Merlotte’s-ot, mert viszonylag csendes és nyugodt volt, az étel is jó (még ha kevés is) és az italt sem sajnáltuk a poharakból. Sam mindig népszerű fickó volt, amíg a vérállatok ki nem nyilatkoztatták létezésüket. Akik óvatos elfogadással kezelték a vámpírokat, azok a kéttermészetűekre is úgy tekintenek, mint a szalmaszálra, amelyik eltörte a teve hátát 3. Bementem a raktárba egy tiszta kötényért, majd Sam irodájába, hogy az íróasztala mély fiókjába tegyem a pénztárcám. Jó lenne egy öltözőszekrény. Ott tarthatnám a pénztárcám és egy váltás ruhát éjszakára, mikor kisebb balesetek ütnek be, például kiöntött sör és kifröccsent mustár. Holly-t váltottam, aki októberben hozzámegy Hoythoz, Jason legjobb barátjához. Ez lesz Holly második esküvője. Hoytnak az első. Úgy döntöttek szívvel-lélekkel küzdenek, hogy templomi esküvőjük lehessen, utána pedig fogadás a templom melletti közösségi teremben. Többet tudtam róla, mint akartam. Habár az esküvő nem mostanában lesz, Holly már a részletek megszállottja lett. Mivel az első esküvője csupán az anyakönyvvezetőnél tett látogatás volt, ez volt az utolsó esélye megélni az álmát (elméletileg). El tudtam képzelni a nagymamám véleményét arról, hogy Holly-nak fehér esküvői ruhája lesz, hiszen volt egy iskolás korú kisfia – de, bármit, ami boldoggá teszi az arát. A fehér a viselője szűziességét szimbolizálja. Most csak annyi történt, hogy a menyasszonynak lett egy drága és használhatatlan ruhája, ami a szekrényében fog lógni a nagy nap után. Integettem Hollynak, hogy magamra vonjam a figyelmét. Az új baptista prédikátorral beszélgetett, Carson Testvérrel, aki időről időre bejött hozzánk, de sosem rendelt alkoholt. Holly befejezte a beszélgetést és odalépett, hogy elmondja mi volt az asztalainknál. Nos, nem sok minden. Összerezzentem, mikor a padló közepén lévő kiégett foltra néztem. Eggyel kevesebb asztal. „Szia Sookie” mondta Holly megállva, miközben a pénztárcájáért ment. „Ott leszel az esküvőn, igaz?” „Persze, ki nem hagynám.” „Megtennéd, hogy te szolgálod fel a puncsot?” Ez kiváltság volt, nem akkora, mint koszorúslánynak lenni, de jelentős dolog. Sosem számítottam ilyesmire. „Örömmel” mondtam mosolyogva. „Beszélünk még róla később.” Holly elégedetten nézett. „Oké, jó. Reméljük fellendül az üzlet és lesz munkánk még szeptemberben is. „Ó, tudod, hogy rendben leszünk.” mondtam, bár nem voltam biztos benne olyan biztos.

3

Szólás, jelentéktelen dolog által előidézett hatalmas katasztrófa.

Miután éjszaka hazaértem, fél óráig vártam Dermotra és Claude-ra, de nem jöttek és nem volt kedvem felhívni őket. Megígérték, hogy beszélgetünk a tündér örökségemről, de ez nem ma este lesz. Bár válaszokat akartam hallani, mégis boldog voltam. Túl kimerítő nap volt. Azt mondogattam magamnak, hogy mérges vagyok, mégis próbáltam ébren maradni, míg meghallom a tündérek lépteit, de alig feküdtem öt percet ébren. Mikor másnap reggel kicsivel kilenc után keltem fel, semmi jelét nem láttam annak, hogy vendégeim visszajöttek volna. A fürdőszoba ugyanúgy nézett ki, mint tegnap, edények sem voltak a mosogatóban és egyik lámpa sem maradt égve. Kimentem a hátsó zárt verandára. Nem, autó sem volt. Talán túl fáradtak voltak hazavezetni Bon Temps-ba, vagy mindkettejüknek szerencséje volt. Mikor Claude eljött, hogy velem éljen, azt mondta, ha jól végződik az este, akkor az éjszakát a Monroe-i lakásában tölti a szerencsés pasival. Feltételeztem, hogy Dermot ugyanúgy tenne – bár ha belegondolok sosem láttam Dermotot senkivel, se nővel, se férfival. Azt is feltételeztem, hogy Dermot inkább a nőket részesíti előnyben a férfiak helyett, csupán amiatt, mert úgy nézett ki, mint Jason, aki annyira odavan a nőkért. Feltevés. Butaság. Tojást, pirítóst és gyümölcsöt ettem és közben Nora Roberts egyik könyvének könyvtári példányát olvastam. Most sokkal inkább a régi önmagamnak éreztem magam, mint az elmúlt hetekben. A Hooligans-ba való látogatást kivéve tegnap jó napom volt és fiúk sem mászkáltak ki-be a konyhába arról panaszkodva, hogy kevés a teljes kiőrlésű kenyér és a forró víz (Claude) vagy mondtak favicceket, mikor csak olvasni akartam (Dermot). Jó érzés rájönni, hogy még mindig szeretek egyedül lenni. Énekelgettem, lezuhanyoztam és kisminkeltem magam … és már indulnom is kellett a délelőtti műszakba. A nappalira pillantottam. Lehangoló, hogy úgy nézett ki, mint egy bolhapiac. Emlékeztettem magam, hogy holnap jönnek a régiségkereskedők. A bár kicsit zsúfoltabb volt, mint tegnap este, ami még vidámabbá tett. Meglepetésemre Kennedy a bár mögött volt. Olyan ragyogóan és tökéletesen nézett ki, mint szépségkirálynő korában, habár csak szűk farmert és fehér-szürke csíkos trikót viselt. Ma egészen jól öltözött nők voltunk. „Hol van Sam?” kérdeztem. „Azt hittem dolgozik.” „Felhívott ma reggel, azt mondta még mindig Shreveportban van.” mondta Kennedy oldalpillantást vetve rám. „Gondolom Jannalynn szülinapja jól sikerült. Annyi munkaórára van szükségem amennyit csak kaphatok, szóval örülök, hogy kibújhattam az ágyból és idetolhattam a seggem.” „Hogy van anyukád és apukád?” kérdeztem. „Meglátogattak később?” Kennedy keserűen mosolyodott el. „Ők nem igazán tudják mit kezdjenek velem, Sookie. Azt kívánják bárcsak még mindig a kis szépségkirálynő lennék, vasárnapi iskolába járnék, de küldtek egy zsíros csekket, mikor kijöttem a börtönből. Szerencsés vagyok, hogy ők vannak nekem.” Kezében egy félig száraz pohár volt. „Gondolkoztam valamin” mondta és szünetet tartott. Vártam. Tudtam mi következik. „Azon tűnődtem mi van, ha Casey egyik családtagja gyújtotta fel a bárt.”

mondta nagyon csendesen. „Mikor lelőttem Casey-t, csak a saját életemet mentettem. Nem gondoltam a családjára vagy az enyémre. Semmire, csak a túlélésre.” Kennedy sosem beszélt erről korábban, amit meg tudtam érteni. „Ki gondolna másra a túlélésen kívül, Kennedy?” mondtam halkan, de erőteljesen. Azt akartam, hogy érezze a teljes őszinteségem. „A helyedben senki sem cselekedett volna másként. Szerintem Isten nem akarta volna, hogy hagyd magad halálra veretni.” Bár nem voltam teljesen biztos benne, hogy Isten mit akarna. Inkább úgy értettem, ostobaság lett volna hagyni megöletni magad. „Nem tudtam volna olyan könnyen elmenekülni, ha azok a nők nem jönnek elő/nem jelentkeznek.” mondta Kennedy. „ A családja gondolom tudott róla, hogy nőket vert…de csodálkoznék, ha még mindig engem hibáztatnának. Talán ha tudták, hogy a bárban vagyok és eldöntötték, hogy itt ölnek meg.” „Van a családban kéttermészetű?” kérdeztem. Kennedy döbbenten nézett. „Ó te jó ég! Nem! Ők baptisták!” Próbáltam nem mosolyogni, de nem tudtam megállni. Egy másodperc múlva Kennedy elkezdett magán nevetni. „Komolyan” mondta, „nem hiszem. Azt hiszed bárki tette, az Vér volt?” „Vagy valami másfajta kéttermészetű. Igen, úgy hiszem, de ezt ne mondd el senkinek. Sam már így is eléggé érzi ennek a hátulütőjét. Kennedy egyetértően bólintott. Egy vendég hívott, hogy töltsek neki egy üveg forró szószt és az új étel jutott eszembe. Az engem váltó felszolgáló felhívott, hogy az autójának leeresztett a kereke, így plusz két órát maradtam a Merlotte’s-ban. A zárásig maradó Kennedy megnehezítette a dolgom a nélkülözhetetlenségével, amíg le nem csaptam egy törölközővel. Kennedy kicsit felélénkült mikor bejött Danny. Munka után nyilvánvalóan hazament zuhanyozni és újra megborotválkozni és úgy nézett Kennedy-re, mintha a világa a bárszékre való felmászással lenne teljes. Annyit mondott „Adj nekem egy sört és legyél gyors, asszony.” „Akarod, hogy a fejedre öntsem azt a sört, Danny?” „Mindegy, hogy hova öntöd.” És egymásra vigyorogtak. Épen sötétedés után rezgett a telefonom a kötényzsebemben. Amilyen gyorsan csak tudtam beléptem Sam irodájába. Eriktől kaptam sms-t. Az állt benne: „Később találkozunk.” Ez volt minden. De az este hátralevő részében széles mosollyal az arcomon mászkáltam és mikor hazafelé vezettem, örültem, hogy láthatom Eriket az elülső verandán ülve, leszámítva, hogy tönkretette a konyhámat. Új kenyérpirító és egy vörös csokor volt nála. „Minek köszönhetem a megtiszteltetést?” kérdeztem csípősen. Nem akartam, hogy tudja számítok a látogatására. Valószínűleg gondolhatta, hogy így van, a vérkötelékünk miatt. „Nem szórakoztunk mostanában.” Mondta. Átnyújtotta a kenyérpirítót.

„Arra gondolsz, hogy én tanúja voltam egy tűznek, te pedig megtámadtad Pamet? Igen, azt mondanám helyes megállapítás. Köszönöm az új kenyérpirítót, de erre nem mondanám, hogy jó szórakozás. Mi jár a fejedben?” „Később természetesen elképesztő szexre gondolok” mondta, felállt és odasétált hozzám. „Kipróbálhatnánk egy új pózt.” Nem vagyok olyan hajlékony, mint Erik és legutóbb, mikor valami igazán merészet próbáltunk ki, három napig fájt a csípőm. De kész voltam a kísérletezésre. „Mit akarsz csinálni a látványos szex előtt?” kérdeztem. „Meg kell látogatnunk egy új klubot.”mondta, és éreztem a hangjában az aggodalmat. „Azért hívják így, hogy becsalogassák a fiatal és csinos embereket. Mint te.” „Hol van ez a klub?” Mivel már órák óta talpon voltam nem ez volt a legcsábítóbb ötlet. Azonban régóta voltunk szórakozni párként nyilvános helyen. „Bon Temps és Shreveport között van.” Szólt Erik és hezitált. „Most nyitotta meg Viktor.” „Óh. És okos dolog odamenned?” kérdeztem rémülten. Erik ötlete most már egyáltalán nem tetszett. Viktor és Erik között kimondatlan harc folyt. Viktor Madden volt Felipe-nek, Nevada, Arkansas és Louisiana királyának megbízottja ebben az államban. Felipe bázisa Las Vegasban volt és mi (Erik, Pam és én) nagyon meg voltunk lepődve, hogy csupán azért adta az ambiciózus Viktornak ezt a nagy „csontot”, hogy eltávolítsa a legértékesebb területéről. Szívem mélyén azt kívántam, hogy Viktor bárcsak meghalna. Viktor elküldte két legmegbízhatóbb talpnyalóját, Brunot és Corinna-t, hogy megölje Pamet és engem. Az volt a célja ezzel, hogy meggyengítse Eriket, akit Felipe megtartott a pozíciójában, mivel ő volt a legeredményesebb serif az államban. Pam és én az ellenkezőjére fordítottuk a helyzetet. Bruno és Corinna már csak por és hamu voltak az államok közötti úton, így senki sem tudta ránk bizonyítani. Viktor közzétette, hogy nagy pénzjutalmat ajánl fel annak, akinek bármilyen információja van talpnyalói hollétéről, de senki nem jelentkezett. Csak Erik, Pam és én tudtuk mi történt. Viktor nyíltan nemigen vádolhatott meg minket, mert ez annak a beismerése lett volna, hogy ő küldte őket, hogy megöljenek minket. Ez zsákutca neki. Legközelebb Viktor talán valaki óvatosabbat és körültekintőbbet küld. Bruno és Corinna túlságosan magabiztosak voltak. „Nem okos gondolat elmenni abba a klubba, de nincs más választásunk” mondta Erik. „Viktor megparancsolta, hogy jelenjek meg ott a feleségemmel. Ha nem viszlek, azt fogja hinni, hogy félek.” A szekrényem előtt állva azon morfondíroztam, hogy van-e olyan ruhám, ami megfelelő egy menő klubba. Erik az ágyamon feküdt, kezei a feje alatt. „Van valami a kocsimban, elfelejtettem.” szólt hirtelen és ki is száguldott az ajtón. Másodperceken belül visszatért. Egy vállfán lógó ruhát hozott, átlátszó műanyag zsák borította.

„Mi ez?” mondtam. „Nincs szülinapom.” „Egy vámpír nem adhat ajándékot a szeretőjének?” Rá kellett, hogy mosolyogjak. „De igen, adhat.” Válaszoltam. Szeretem az ajándékokat. A kenyérpirító jóvátétel volt. Ez meglepetés. Óvatosan levettem a műanyag zsákot. Egyrészes ruha volt a vállfán. Valószínűleg. „Ez…. ez az egész ruha?” kérdeztem, miközben felemeltem. Fekete U alakú nyakba akasztós ruha volt. Hatalmas U elölről és hátulról, a többi részén pedig bronz, fényes és sok széles bronz szalag volt rávarrva. Nos, nem olyan sok. Az eladónő rajtahagyta az árcímkét. Próbáltam nem oda nézni, de nem sikerült. Tátva maradt a szám. Ennek az árából hat vagy talán tíz másik ruhát vehettem volna a WalMart4-ban vagy hármat a Dillard’s5-ban. „Csodálatosan fogsz kinézni” mondta Erik. Vigyorgott és a szemfoga is látszódott. „Mindenki engem fog irigyelni.” Ki ne érezné jól magát ezt hallva? Kiléptem a fürdőszobából, és láttam, hogy az új barátom, Immanuel visszajött. Haj és sminkállomást hozott létre az öltözőasztalomon. Különös volt még egy férfit látni a hálószobámban. Immanuel ma este jobb hangulatban volt. Még furcsa hajviselete is csintalannak látszott. Erik olyan közelről figyelte Immanuelt, mintha azt gyanítaná, hogy merénylő. A sovány fodrász tupírozott, göndörített és kisminkelt. Mivel Tara és én nem voltunk már kislányok, régen éreztem magam ilyen jól a tükör előtt. Mikor Immanuel végzett, én ragyogóan és magabiztosan festettem. „Köszönöm” mondtam, csodálkozva hová lett az igazi Sookie. „Szívesen” felelte Immanuel komolyan. „Nagyszerű bőröd van. Szeretek rajtad dolgozni.” Eddig soha senki nem mondott nekem még ilyet, és csak annyit tudtam kinyögni, hogy „Kérlek, hagyd itt a névjegyed.” Előhalászott egyet és egy porcelán nőalak elé támasztotta, amit a nagyim annyira szeretett. Elfogott a szomorúság. Hosszú utat tettem meg a halála óta. „Hogy van a húgod/nővéred?” kérdeztem, mivel szomorú dolgokra gondoltam. „Ma jó napja volt.” mondta Immanuel. „Köszönöm, hogy kérdezted.” Bár nem nézett Erikre mialatt ezt mondta, láttam, hogy Erik másfelé pillant, arca megfeszült. Ez felbosszantotta. Immanuel távozott, miután összeszedte a felszerelését. Találtam egy vállpánt nélküli melltartót és egy tanga bugyit – amit utáltam – de ki akarna felvenni „tundra bugyit” egy ilyen ruha alá? Aztán elkezdtem felöltözni. Szerencsére volt fekete magas sarkú cipőm. Tudom, hogy egy szandál jobban illett volna hozzá, de a magas sarkú is megteszi. Erik nagyon figyelt mialatt felöltöztem. „Olyan elegáns” szólt. Közben kezeivel végigsimított a lábamon.

4 5

A világ egyik legnagyobb kiskereskedelmi cége Amerikai üzletlánc

„Hé, ha ezt tovább csinálod, akkor nem a klubban fogunk kikötni, és ez az egész előkészület a semmiért volt.” Hívj szánalmasnak, de Eriken kívül szerettem volna látni, hogy másra hogy hat az új ruha, a haj és a smink. „Ebben nem lennék biztos” mondta és ő is átöltözött a parti ruhájába. Befontam a haját, elegánsan nézett ki és fekete szalagot kötöttem a copfja végére. Erik úgy nézett ki, mint egy szabadnapos kalóz a városban. Boldognak kellett volna lennünk, izgatottnak lenni a randink miatt és várni a klubban való táncolást. Nem tudom mire gondolhatott Erik amíg az autóhoz mentünk, de azt igen, hogy nem örült annak amit csinálunk és annak, ahová megyünk. Ezzel nem volt egyedül. Úgy döntöttem, hogy könnyed beszélgetéssel oldom a feszültséget. „Mi a helyzet az új vámpírokkal?” kérdeztem. „Akkor jönnek be, amikor úgy akarják és letöltik a munkaóráikat.” válaszolta nem túl lelkesen. Három vámpír, akik a Katrina után Erik körzetében kötöttek ki, engedélyt kértek tőle, hogy az Ötös Körzetben maradhassanak, habár Minden6-ben akartak letelepedni, nem Shreveportban. „Mi a gond velük?” mondtam. „Nem tűnsz túl izgatottnak attól, hogy most már te vámpírjaid közé tartoznak.” Az ülésemre csusszantam. Erik a kocsi másik oldalára sétált. „Palomino elég jól teljesít” tette hozzá vonakodva, amint a volán mögé került. „De Rubio hülye, Parker pedig gyenge.” Nem ismertem őket eléggé, hogy kitárgyaljuk Palominot– akinek csak ennyi volt a neve -, aki vonzó, fiatal vámpír volt, furcsa színnel. A bőre természetes barna volt, míg a haja világosszőke. Rubio Hermosa jóképű volt, de – és ebben Erikkel kell egyetértenem – „sötét” és nem volt neki mit mondanom. Parker olyan tuskó volt halálában, mint életében lehetett. Ellenben fejlesztette a Szemfogadó számítógépes rendszerét, de úgy tűnt, mint aki fél a saját árnyékától is. „Akarsz nekem beszélni a Pammel való vitádról?” bukott ki belőlem végül. Erik a Corvettje helyett a Szemfogadó Lincolnját hozta. Hihetetlenül kényelmes volt. Örültem mikor ezzel utaztunk. „Nem” válaszolta Erik. Tartósan merengett és sugárzott belőle az aggodalom. Vártam, hogy feldolgozza a témát. Vártam még egy keveset. „Rendben” mondtam. Próbáltam visszanyerni a jókedvem. Mégiscsak egy nagyszerű férfival voltam randin. „Oké zsoké. Ahogy akarod. Azonban úgy hiszem a nagyszerű szex kevésbé lesz heves, ha miattad és Pam miatt idegeskedem.” Ezért a kis komolytalanságért sötét pillantás lett a jutalmam. 6

Shereveporthoz közeli város

„Tudom, hogy Pam egy vámpírt akar teremteni” szóltam „Tudom, hogy időbe telik.” „Immanuelnek nem kellett volna a száját jártatnia” mondta Erik. „Valójában kedves volt, hogy valaki végre információt osztott meg velem, mégpedig olyat, ami számomra fontos személyre vonatkozik. „Sookie, Victor azt mondta nem adhatok engedélyt Pamnek, hogy gyereket hozzon létre” Erik állkapcsa medvecsapda módjára csattant össze. Óh.” Feltételezem a királyok szabályozhatják a teremtést.” Mondtam óvatosan. „Igen, teljes felügyeletük alá tartozik. De megértheted, hogy Pam és Viktor is megőrjít ezzel.” „Viktor nem király igazából, ugye? Talán, ha egyenesen Felipehez fordulnál?” „Minden alkalommal, ha kikerülöm Viktort, ő megtalálja a módját, hogy megbüntessen.” Nem volt értelme erről beszélni. Erikre két irányból gyakoroltak nyomást.

Szóval úton Viktor klubjába, amelyik neve Erik szerint a Vámpír Csókja, a régiségkereskedő holnapi látogatásáról beszéltünk. Sok dolgot szerettem volna megbeszélni, de Erik nyomasztóan nehéz helyzetének fényében nem akartam felhozni a saját problémáimat. Plusz még úgy is éreztem, hogy nem tudok mindent Erik helyzetével kapcsolatban. „Erik” mondtam, és tudtam, hogy túl hirtelen és nagy intenzitással szólaltam meg. „Nem mondasz el nekem mindent az üzletedről, igaz?” „Igazad van” mondta hatásszünet nélkül. „ De ennek számos oka van, Sookie. A legfontosabb, hogy csak aggódnál miatta, a többi miatt pedig veszélybe kerülnél. A tudás nem mindig hatalom.” Összeszorítottam az ajkam és nem néztem rá. Tudom, hogy gyerekes, de nem teljesen hittem neki. Egy perc csend után hozzátette „Az is tény, hogy nem vagyok hozzászokva, hogy egy emberrel osszam meg a napi dolgaimat és nehéz szakítani ezzel a hagyománnyal 1000 év után.” Igaz. És ezek közül egyik sem befolyásolta a jövőmet. Kétségkívül, Erik hideg önuralmam kelletlen elfogadással nyugtázta, mert úgy döntött, hogy feszült pillanatunknak vége van. „De te minden elmondasz nekem szerelmem, ugye?” ugratott engem a kérdéssel. Áthatóan rá pillantottam, de nem válaszoltam. Erik nem ezt a reakciót várta. „Nem mondasz el mindent?” kérdezte. Nem tudtam minden érzést kitalálni, ami a hangjában bujkált. Kiábrándultság, aggodalom, csipetnyi düh és egy csepp izgatottság. Sok mindent kellett beleszorítania abba a néhány szóba, de esküszöm, hogy mindet éreztem. „Ez váratlan fordulat.” Motyogta. „És mégis, azt mondjuk, hogy szeretjük egymást.” „Igen, azt mondjuk.” Értettem egyet. „És szeretlek is, de kezdem belátni, hogy a szerelem nem azt jelenti, hogy annyi mindent megosztunk egymással, mint korábban hittem.”

Erre semmit nem mondott. Elhaladtunk Vic Redneck autóscsárdája előtt és már messzebbről láthattam, hogy tele van a parkoló. „Francba.” Szóltam. „Ott ül a Merlotte’s összes vendége. Mijük van, ami nekünk nincs?” „Szórakoztatás. A hely újdonsága. A rövidnadrágos és nyakba akasztós toppos pincérnők.” kezdte Erik. „Ó, hagyd abba” mondtam undorodva. „Mi a baj azzal, hogy Sam alakváltó és a többi dologgal? Nem tudom, hogy a Merlotte’s meddig állja a sarat.” Az öröm hulláma áradt Erik felől. „Ó, akkor nem lenne munkád.” mondta színlelt együttérzéssel. „Dolgozhatnál nekem a Szemfogadóban.” „Nem, köszönöm.” válaszoltam azonnal. „Utálnám látni ahogy minden este bejönnek a vámpiristák és azt akarják, amit nem kellene. Ez rossz és elszomorító.” Eric futólag rám nézett. Egyáltalán nem volt boldog a gyors válaszom miatt. „Én így keresek pénzt, Sookie, az emberek perverz álmaiból és fantáziálásaiból. A legtöbb ember turista, aki egyszer vagy kétszer jön el a Szemfogadóba, majd hazamegy Minden-be vagy Emerson-ba és mesélnek a szomszédaiknak a vad oldalon tett látogatásról. Vannak emberek a Légierő bázisáról is, akik szeretik megmutatni, hogy milyen kemény legények, azáltal, hogy egy vámpírbárban isznak” „Ezt megértem. És tudom, hogy ha a vámpiristák nem jönnek a Szemfogadóba, akkor máshova mennek, ahol vámpírokkal lóghatnak. De nem hiszem, hogy kedvelném, ha ebben a környezetben kellene minden nap dolgoznom.” Egyfajta büszkeséget éreztem amiatt, hogy én normális környezetben dolgozok. „Mit teszel akkor, ha bezár a Merlotte’s?” Jó kérdés volt és olyan, amiről komolyan el kell majd gondolkoznom. Azt mondtam „Meg próbálnék másik pincérnői állást szerezni, mondjuk a Crawdad Diner-ben. A borravaló nem lenne olyan jó, mint a bárokban, de kevesebb lenne a beszólogatás. Talán vennék néhány online órát és szereznék valamilyen végzettséget. Jó lenne, ha magasabb iskolai végzettségem lenne.” Percnyi csend következett. „Nem említetted, hogy kapcsolatba lépnél a dédapáddal” mondta Erik. „Gondtalan életet tudna biztosítani neked.” „Nem hiszem, hogy fel tudnám venni vele a kapcsolatot.” mondtam meglepetten. „Claude talán tudja hogyan kell. Valójában biztos vagyok benne, hogy tudja. De Niall elég nyilvánvalóvá tette, hogy szerinte nem jó ötlet kapcsolatban maradni.” Most én gondolkodtam egy másodpercig. „Erik, gondolod, hogy Claude-nak rejtett oka van arra, hogy eljött és velem lakjon?” „Természetesen, ahogy Dermotnak is.” Szólt Erik szünet nélkül. „Csodálom, hogy ez számodra nem volt egyértelmű.” Nem először éreztem nem megfelelőnek az életemmel való megbirkózást. Némi önsajnálattal, elkeseredettséggel küzdöttem, miközben kényszerítettem magam, hogy megvizsgáljam Erik szavait. Persze gyanítottam valamit, ezért is kérdeztem Samtől, hogy ez emberek tudnak e változni. Claude mindig is az önzés mestere és a közöny hercege volt. Miért változna meg? Ja, igen, hiányzott neki a

tündértársaság, különösen, hogy a nővérei halottak voltak. De miért jönne és élne olyan valakivel, akinek olyan kevés tündérvére van, mint nekem (különösen, hogy közvetve én vagyok a felelős Claudine halálért), ha csak nincs valami hátsó szándéka? Dermot motivációja éppen olyan átlátszatlan volt. Könnyű lenne elfogadni, hogy Dermot jelleme olyan, mint Jasoné, mivel annyira hasonlítottak, de keserű tapasztalásból tudom, hogy mi történik, ha feltételezésekbe bocsátkozok. Dermot sokáig varázsige hatása alatt állt, ami őrültté tette, de a mágia elmebeli homályának ellenére is igyekezett helyesen cselekedni. Legalább is ő ezt mondta nekem, és kevés bizonyítékom volt ellene. Még mindig a naivságomon tűnődtem, mikor a semmi közepén egy felhajtóra kanyarodtunk. A Vámpír Csókja fényeinek ragyogását lehetett látni, ami persze a célállomásunk volt. „Nem félsz attól, hogy a Shreveportba, a Szemfogadóba tartó emberek ide térnek be, ha meglátják a klubot?” kérdeztem. „Dehogynem” Kicsit arcátlan voltam vele, amiért kurta-furcsán elintézett engem Erik biztos gondolkodott a csökkenő bevételről. Viktor megvette az épületet. De nem voltam felkészülve, hogy még több szabad utat adjak Eriknek. Egy pár voltunk, teljesen meg kellene osztania velem az életét vagy hagynia, hogy a saját gondjaimmal törődjem. Nem volt könnyű „összekötve lenni” vele. Futólag ránéztem, rájöttem, hogy milyen hülyén hangzana, ha hallaná ezt a Szemfogadó bármelyik vámpiristája. Erik kétségtelenül az egyik legjóképűbb férfi volt, akit valaha láttam. Erős, intelligens és fantasztikus az ágyban. Viszont most, fagyos hangulat uralkodott köztem és az erős, intelligens és az izmos férfi között és addig tartott, míg leparkoltunk. Nehezen találtunk helyet, ami még idegesebbé tette Eriket. Ezt nem volt nehéz észlelni. Mivel Eriket behívatták, udvarias lett volna, ha fenntartanak neki egy parkolóhelyet a bejáratnál…vagy megengedik, hogy a hátsó ajtón menjen be. És még ott volt az elkerülhetetlen tanulság a szemünk előtt, hogy a Vámpír Csókja annyira zsúfolt, hogy alig lehetni parkolót találni. Aú. Igyekeztem háttérbe szorítani aggodalmaimat. Azokra a gondokra kellett koncentrálnom, amelyekkel szembenéztünk. Viktor nem kedvelte Eriket, nem is bízott benne. Ez kölcsönös volt. Mióta Louisiana Viktor gondjaira volt bízva, Erik pozíciója – aki a Sophie-Anne korszak egyetlen maradványa mindinkább bizonytalan volt. Eléggé bizonyos voltam abban, hogy azért folytathattam zavartalanul az életemet, mert Erik rászedett engem és a vámpírtörvények értelmében feleségül vett. Erik összeszorította ajkait és megkerülte az autót, hogy kinyissa nekem az ajtót. Úgy vélem, hogy ezt a manővert arra használta fel, hogy a parkolót átfürkéssze veszélyforrás után kémlelve. Úgy állt elém, hogy a teste köztem és a klub között volt és míg kiraktam lábaimat a járműből, azt kérdezte „Ki van a parkolóban kedvesem?”

Lassan és óvatosan álltam fel, szemeim becsuktam az összpontosításhoz. Kezeim fölé tettem, az ajtókeret többi részére. A meleg éjszakában a szél finoman fodrozta a hajamat és tapogatózni kezdtem. „Két sorral arrébb egy pár szexel egy kocsiban.” suttogtam. „ A parkoló másik oldalán a fekete teherautó mögötti férfi hány. Két pár épp most száll be egy, egy Escalade-ba. Egy vámpír van a klub ajtajánál. Másik vámpír közelít hátulról gyorsan.” Mikor a vámpírokat veszély fenyegeti, nem tévesztik el. Erik agyarai előbújtak, teste megfeszült és megpördült, hogy szétnézzen. „Mester” szólalt meg Pam. Egy nagy SUV7árnyékából lépett elő. Erik ellazult és fokozatosan én is. Bármi késztette őket harcra a házamban, ma estére félretették nézeteltérésüket. „Eljöttem, ahogy parancsoltad.” Motyogta, az éjszakai szél felkapta és elnyomta hangját. Arca különösképpen sötétnek tűnt. „Pam, lépj a fénybe” mondtam. Úgy is tett, bár nem volt kötelező engedelmeskednie nekem. Pam fehér bőre alatti sötétség verekedés eredménye volt. A vámpírok nem úgy sebesülnek meg, mint mi és gyorsan is gyógyulnak, de ha nagyon elverik őket, az szembetűnő. „Mi történt veled?” kérdezte Erik. Hangja érzelemmentes volt, amiről tudtam, hogy szörnyen rossz dolog. „Megmondtam az ajtónállóknak, hogy be kell mennem megbizonyosodni, hogy Viktor tud-e az érkezésedről. A bebocsátás igazolta volna, hogy odabent biztonságos.” „De ők megakadályoztak.” „Igen.” Szellő kerekedett és megtáncoltatta az éjszakai levegőt a rossz szagú parkolóban. A szellő felkapta a hajam és az arcom köré fújta. Erik már hónapok óta halottnak akarta látni Viktort, és sajnos azt kell mondanom, hogy én is így éreztem. Nem csupán Erik aggodalmát és dühét tükröztem. Én magam is megértettem, hogy mennyire jobb lenne az életünk Viktor nélkül. Annyira eltávolodtam attól, aki voltam. Az ilyen pillanatokban egyszerre voltam szomorú és megkönnyebbült, hogy nem csak émelygés nélkül gondolhattam Viktor halálára, hanem pozitív lelkesedéssel is. A túlélési ösztönöm és a szeretteim túlélésének biztosítása erősebbnek bizonyult a mindig fontosnak tartott vallásosságomtól. „Be kell mennünk, különben valakit utánunk küldenek.” mondta végül Erik és csendben a főbejárathoz masíroztunk. Már csak arra lett volna szükségünk, hogy a háttérben valami rosszfiús zene szóljon, valami baljós és szókimondó, sok dobszóval, hogy jelezze: „ A vámpír látogatók és az ember társuk besétálnak a csapdába”. Azonban a klub zenéje nem volt harmóniában a mi kis drámánkkal. A „Hips Don’t Lie” nem éppen rosszfiús zene volt.

7

Szabadidőautó vagy utcai terepjáró

Szakállas fickó mellett haladtunk el, aki a kavicsot mosta le az ajtóhoz közel. Még mindig sötét vérfoltok voltak láthatóak rajta. Pam horkantott. „Nem az enyém.” motyogta. Az ajtóban őrködő vámpír robusztus barna nő volt, szegekkel kivert bőr nyakörvet és bőr fűzőt viselt tütüvel (komolyan mondom) és motoros csizmát. Csak a fodros szoknya nem passzolt hozzá. „Erik serif” szólt erős brit akcentussal. „Ana Lyudmila vagyok. Üdvözöllek a Vámpír Csókjában.” Nem nézett Pamre, még kevésbé rám. Valószínűsítettem, hogy engem észre sem vesz majd, de Pam semmibe vevése sértés volt, főként, hogy Pamnek már összeütközése volt a klub személyzetével. Ez olyan fajta viselkedés volt, ami kihúzhatta Pamnél a gyufát. Sejtettem, hogy ez a terv. Ha Pam dühös lesz, akkor az új vámpírok jogosan megölhették volna. Erik sokak célpontjává vált volna. Természetesen engem számításban sem vennének, mert nem tudják elképzelni, mit tehet egy ember a vámpírok ereje és gyorsasága ellen. És mivel nem voltam Szupernő, talán igazuk lehet. Nem voltam benne biztos hány vámpír tudja, hogy nem vagyok teljesen ember, vagy mennyire érdekelte őket, hogy részben tündér vagyok. Nem mintha valaha is tündér képességeket mutattam volna. Az értékeim a telepatikus képességemben és a Niall-lel való kapcsolatba lépésben merültek ki. Mióta Niall elhagyta ezt a világot a tündérek világáért, biztosra vettem, hogy ez a képesség következésképpen csökkenni kezd. De talán Niall egyszer úgy dönt visszatér az emberek világába, én pedig Erik felesége voltam a vámpír szertarás szerint. Így Niall Erik oldalára állna egy nyílt konfliktusban. Legalább is ezt képzeltem. Ki tudhatta a tündéreknél? Ideje volt a jogaimat hangsúlyozni. Kezem Pam vállán feküdt és megpaskoltam őt. Olyan volt, mint egy sziklát veregetni. Ana Lyudmilara mosolyogtam. „Helló” mondtam szemtelenül, mint egy vezérszurkoló. „Sookie vagyok, Erik felesége. Gondolom nem tudtad. És ő Pam, Erik gyermeke és jobbkeze. Gondolom ezt sem tudtad. Mert egyébként nem üdvözöltél volna minket ilyen durván.” És rávillantottam legszélesebb mosolyom. Ana Lyudmila lenyelte a békát és így szólt „Üdvözöllek Erik ember felesége és nagyra becsült harcos Pam. Elnézést az alkalmatlan köszöntésért.” Pam Ana Lyudmilara bámult, mintha azt szeretné tudni, hogy mennyi ideig tartott Ana műszempilláit egyesével felrakni. Pam vállát ütögettem az öklömmel. „Rendben vagyunk Ana Lyudmila” mondtam. „Itt mindenki okés.” Pam kitartó pillantását rám vetette és csak annyit tehettem, hogy nem hátrálok meg. A feszültséget fokozta, hogy Erik kitűnően utánzott egy nagy fehér kőhalmot. Gondterhelten néztem rá. Ana Lyudmila nem verhette volna meg Pamet. Nincs elég ereje hozzá. Emellett nem tűnt haragosnak. Teljesen biztos voltam benne, hogy bárki, aki kezet emelne Pamre, azon a vámpíron meglátszana az utóhatása. Egy másodperc után Erik megszólalt „Úgy hiszem a mestered vár minket” Hangszínében finom dorgálás volt. Bizonyította, hogy nagy önkontrollja kézzelfogható. Ha Ana Lyudmila el tudott volna pirulni, szerintem megtette volna. „Igen, természetesen.” mondta. „Luis! Antonio!” Két fiatal, sötéthajú, izmos férfi lépett ki a tömegből. Bőr sortot és csizmát viseltek. Oké, a Vámpír Csókja dolgozóinak eltérő kinézete van. Felteszem Ana Lyudmila a saját ízlését követi

az öltözködésben, de látszólag az összes szolgálatban lévő vámpírnak ősember szexrabszolga ruhát kellett viselnie. Legalább is, feltehetően ezt a kinézetet akarták elérni. Luis, a magasabbik azt mondta „Kövessetek, kérlek” brit akcentussal. A mellbimbói át voltak döfve. Olyan módon, ahogy még sosem láttam és természetesen meg akartam nézni közelebbről is. De az elveim szerint alapvetően rossz ízlésre vall bámulni mások „függelékeit”, nem számít mennyire szembetűnőek is. Antonioról lerítt, hogy Pam nagy benyomást tett rá, de ettől függetlenül még megölne minket, ha Viktor azt parancsolná. Követtük a Bobbsey Ikreket8 a zsúfolt tánctéren át. Hadd mondjam el, hogy a bőr rövidnadrágok hátulról nézve igen előnyösek voltak. És a falakat díszítő Elvis festmények is tanító jellegűek. Nem gyakori a kupleráj témájú vámpírklub. Pam megcsodálta a dekorációt, de nem a szokásos cinikus csodálatával. Úgy tűnt sok minden játszódik le Pam fejében. „Hogy van a három barátod?” kérdezte Antoniot. „Akik megakadályozták, hogy bejöjjek.” Feszesen mosolygott és olyan érzésem volt, hogy a sérült vámpírok nem tartoztak a kedvencei közé. „Donoroktól vesznek vért hátul” mondta „Azt hiszem Pearl karja már meggyógyult.” Erik megelőzött a zajos teremben és közben tárgyilagosan kiértékelte a klubot. Fontos volt számára, hogy nyugodtnak tűnjön, mintha elég biztos lenne abban, hogy a főnöke nem akarja bántani. A kötelékünkön keresztül állapítottam meg ezt. Mivel senki nem törődött velem, oda néztem, ahová csak akartam… bár reméltem, hogy sikerül azt tettetnem, hogy nem érdekel. Legalább húsz vérszívó volt a Vámpír Csókjában, több mint a Szemfogadóban valaha is egyszerre. Sok ember is volt. Nem tudtam mennyi az épület befogadóképessége, de elég bizonyos voltam benne, hogy túllépték. Erik utolérte vezetőnket és megfogtam hűvös kezét. Előrevont, bal karját vállaim köré kanyarította és Pam hátulról zárt körbe. DEFCON 9 4-es szintű készültségben voltunk, Narancs Riasztás, vagy akármi, ami a robbanás előtt van. A feszültség úgy ugrált Erikben, mint egy letépett gitár húr. Aztán megláttuk az okozóját. Viktor egyfajta VIP részleg hátsó részében ült. Hatalmas, négyzet alakú, vörös bársonnyal borított terület volt, amelynek a közepén a szokásos alacsony asztalok álltak. Elszórtan retikülök, félig üres poharak és bankjegyek hevertek. Viktor egyértelműen a csoportosulás középpontja volt, egy fiatal férfit és nőt ölelt. Ez az élőkép éppen az volt, amitől a konzervatív emberek a legjobban féltek: az erkölcstelen vámpír elcsábítja az amerikai fiatalokat, bevezeti őket a biszexualitás és vérszívás tobzódásába. Bár az egyik férfi, a másik nő volt, ijesztően hasonlítottak. Belenézve a fejükbe hamar rájöttem, hogy mindketten drogoztak, elmúltak 21 évesek és szexuálisan tapasztaltak voltak. Sajnálatot éreztem irántuk, de tudtam, hogy nem tartozom felelősséggel értük. Noha még nem jöttek rá, de csak kellékek voltak Viktor számára. A pozíciójuk illeszkedett a hiúságukhoz.

8 9

A középosztálybeli Bobbsey család életéről szóló könyvsorozat, ahol két kétpetéjű ikerpár volt. az amerikai haderők készenléti szintjét jelzi, a 4es szintű szokásos készültséget jelez

Még egy ember volt a VIP részlegben, egy fiatal nő, aki egyedül ült. Fehér ruhát viselt hosszú szoknyával. Barna szemei kétségbeeséssel tekintettek Pamre. A nő egyértelműen elborzadt a társaságtól, amelyikkel volt. Egy perccel ezelőtt lefogadtam volna, hogy Pam ettől már nem lehet idegesebb vagy szerencsétlenebb, de tévedtem. „Miriam” suttogta Pam.

Ó, Jézus Krisztus, Júdea Pásztora! Ez az a nő, akit Pam át akart változtatni, aki a gyermeke lett volna. Miriamnak kellett a legbetegebb nőnek lennie, akit láttam és nem volt kórházban. Világosbarna haja fel volt tupírozva a bulihoz és ki volt sminkelve, de a kozmetikumok olyan arcot borítottak, amely még az ajkainál is fehérebb volt. Erik arca nem árult el semmit, de éreztem, hogy erőlködik nyugodtnak látszani és gondolatait érzelemmentesen tartani. Viktoré a pont a lesből támadásért.

Luis és Antonio, a kísérőink, elfoglalták helyüket a VIP részleg bejáratánál. Nem tudom, hogy azért voltak-e ott, hogy minket bent tartsanak, vagy másokat kívül. Távolabbról életnagyságú kartonpapír Elvis figurák védtek minket. Nem voltam lenyűgözve az igazitól sem. Viktor csodás, fehér, fogvillantós mosollyal üdvözölt minket, olyan briliáns volt, mint egy játék műsorvezetőjé. „Erik milyen jó látni téged az új vállalkozásomban. Tetszik a dekoráció?” Meglengette a kezét, hogy jelezze a klub zsúfoltságát. Bár Viktor nem volt magas férfi, egyértelműen a hely királya volt és minden percét mohón élvezte. Előrehajolt, hogy felvegye italát az alacsony asztalról. Még a pohár is drámai volt. Sötét, füstös és bordázott. Illik a „díszítéshez”, amire Viktor olyan büszke. Én úgy hívnám (ha még lesz esélyem bárkinek is leírni a helyet, ami jelenleg elég valószínűtlennek tűnik) korai bordello. Sok fekete fa, mintás poszter, bőr és vörös bársony. Egy kissé nehéznek és túlságosan is díszesnek tűnt számomra, lehet, hogy előítéletekkel voltam az irányában. Az emberek ahogy forogtak a táncparketten úgy tűnt élvezik a VÁmpír Csókját és egyáltalán nem törődnek a dekorációval. A zenekar egy vámpír zenekar volt, nagyszerűen játszottak. Egy aktuális slágert adtak elő, majd egy blues-os rock számot. Amióta a zenekar tagjaival zenélt Robert Johnson és Memphis Minnie, jópár évtizedes gyakorlatra tettek szert. – Csodálkozom, –mondta Eric teljesen érzéketlen hangon. – Elnézést a rossz modorom miatt! Kérem foglaljon helyett, – mondta Victor. – Az én társam … A neved, kedvesem? – kérdezte a lánytól. – Mindy Simpson vagyok, – mondta egy kacér mosollyal. – Ő pedig a férjem, Mark Simpson.

Eric egy rövid pillanással végig mérte őket.. Pam és én szerencsére kimaradtunk ebből a beszédes játékból, úgyhogy nekünk nem kellett válaszolnunk. Victor nem mutatta be a sápadt fiatal nőt. Világossá tette menti a menthetőt.. – Látom veled van a kedves feleséged, – mondta Victor amint mi új jövevényekként helyet foglaltunk apadon Viktor jobb oldalán.Egyáltalán nem volt kényelmes, mint ahogy azt vártam volna, és ahogy az ülés mélyebben besüppedt egyáltalán nem volt arányban a lábaim hosszával. Élet nagyságú kivágott Elvis virított a jobb oldalanom, azt a bizonyos híres fehér kezes lábast viselte. Előkelő – Igen, Itt vagyok, – mondtam komoran. – És a te híres második, Pam Ravenscroft, – folytatta Victor, ahogy beazonosította a rejtett mikrofont. Megszorítottam Erik kezét. Nem tudott a fejemben olvasni, amit most ( csak egy pillanatig) nagyon bántam. Nagyon sok minden történt amiről mi nem tudtunk semmit. Vámpírszemekben, Erik ember feleségeként elég sokan, mint első számú ágyasaként tekintettek rám. A –feleség- cím adott nekem egy fajta státuszt, protekciót és elméletileg a sérthetetlenségemet is biztosította más vámpírok és szolgáikkal szemben. Nem voltam éppen büszke arra, hogy másodrangú polgár vagyok, de amint megértettem, hogy Erik miért szedett rá ezzel a kapcsolattal, fokozatosan beltörődtem a pozicimómba. Most itt volt az ideje, hogy cserébe egy kis támogatást nyújtsak Eriknek. – Mióta van nyitva a Vámpír csókja? – Csak úgy ragyogtam az ellenszenves Viktorral szemen. Évek tapasztalataival rendelkeztem, hogy hogyan tudjak boldognak tűnni, amikor nem is voltam az és máris én voltam a csevegés királynője. – Nem láttad az összes reklámanyag előzetesét? Csak három hete, de messze így is sikeres, – mondta Victor, szemeit összeszűkitve meredt rám. Nem érdeklődött irántam külön álló személyiségként, egyáltalán nem. Nem érdeklődött irántam szexuálisan sem. Elhiheted, felismerem a jeleket. Sokkal inkább érdeklődött irántam olyan teremtményként, akinek a halála, súlyosan megsebezné Eriket. Más szóval a távollétem a jelenlétemnél hatásosabb lenne. Amióta méltóztatott beszélni velem, arra gondoltam teljesmértékben kihasználom ezt. – Sok időt töltesz itt? Melepett, hogy nincs szükségük rád New Orleans-ban gyakrabban. – Ez ütött! Vártam a válaszára, és kitartóan mosolyogtam. – Sophie-Anne úgy látta jónak, hogy ha továbbra is az állandó székhely New Orleans-ban van, de ahogy látom az én uralkodásom sokkal több min egy lebegő kormyánybábu, – mondta Victor derűsen. – Szeretek mindent egy kézben tartan, ami Louisianaban történik, különösan amióta úgy vélekedek, hogy csupán egy egyszerű kormányzó vagyok, Felipe államához tartozom, kedves királyom. – Vigyora határozottan kegyetlenné vált. – Fogadd gratulációmat kormányzó, – Eric ezt úgy mondta, minta semmi sem lenne kívánatosabb számára.

Ebben az épületben mindenki úgy tesz mintha nemtudná hogy mi folyik itt. Annyira sok ellentétes áramlat volt, hogy meglehet fullandni benne. – Szívesen látunk, – mondta Victor kegyetlenül. – Igen, Felipe arra utasított, hogy magam kreáljam meg a ‘kormányzót.’ Ez elég megszokott egy királytól, akinek olyan sok felhalmozott területe van mint Felipenek, és nem kapkodta el a döntést, hogy mit is csináljon. Aztán úgy döntöt, hogy megtartja az összes címet magának. – És te leszel Arkansas kormányzójai is? – kérdezte Pam. Pam hangjára, Miriam Earnest elkezdett sírni. Eddig olyan csendben volt amennyire egy nő csak csendes lehet, viszont sírni már nemtudott ilyen halgatagon. Pam nem nézett Miriam fele. – Nem, – mondta Victor, metszőn ejtve ki a szót. – Vörös Ritának adták azt a területett. Fogalmam nem volt róla ki lehet ez a Vörös Rita, de úgy tűnt Erik és Pam egyaránt levannak nyűgőzve. – Ő egy nagyszerű harcos, – mondta nekem Erik. – Egy erős vampire, Jó választás Arkansas újjá építésére. Nagyszerű, Talán inkább ott kellene élnünk. Arra gondoltam, hogy nem tudok vámpír elmékben olvasni, de nem is kellett. Pusztán annyit kell tennem, hogy Viktor arcát nézem és megértem, mit is akar Viktor – sóvárgott- a királyi címért, és azt remélte legalább Felipének azt a két új területét uralhatja. A csalódottsága dühössé tette, és ezt a dühöt Erikre irányította, a legnagyobb célpont a körzetében. Provokálta Eriket és behatolt a területére, de ez még nem lenne elég Viktornak. És ez volt az oka, amiért Miriam itt ült ma este a klubban. Megpróbáltam a fejében olvasni. Amikor már biztosan éreztem az elméje peremét, szembentaláltam magam egy elég fehér ködhalmazzal, Bedrogozták,, nemtudtam milyen drog, vagy hogy önszántából vette be vagy kényszerítették. – Igen, természetesen – mondta Victor, és kilöktem magam a fejéből, újra itt a barom Viktorral. Amíg Miariam fejében voltam, a vámpírok továbbra is a Vörös Rita témát feszegették. – Amíg ő megveti a lábát a szomszédban, arra gondoltam, hogy meglehetősen jó lenne beépíteni Louisianának azon területeit, amik az övével határosak. Nyitottam ott egy emberi helyet, amilyen ez is. – Victor gyakorlatilag dorombolt. – Ez a te saját Vic’s Redneck Roadhouseod, – mondtam dermedten. Természetesen, tudnom kellett volna. Ez volt Viktor összeállított indoka számomra. amiért azt akartam, hogy halott legyen? Még szép, a gazdasági dolgoknak semmi közük nincs az élethez és a halálhoz, de nem túl gyakran a kettő összefügg. – Igen, – mondta Victor, rám vigyorgott. Ő éppen olyan boldog volt, mint egy bevásárlóközpont Mikulása – Mi a helyzet veled? – Kicserélte az üveget az asztalon.

– Semmi, elfoglalt vagyok, – mondtam. – De úgy hallottam Merlotte’s forgalma esett mostanában, nem igy van? – Victor próbált egy aggódalmas pillantást felém dobni.. – Ha szükséged van munkára, Sookie, csak egy szót szólók a menedzseremnek Redneck Roadhousenál … hacsak nem itt szeretnél inkább dolgozni? Jó móka lenne! Vettem egy mély levegőt. Egy hosszú pillanatig csend volt. Ebben a pillanatban minden az egyensúlyon múlott. Lenyűgöző az önkontrollom. Erik kitörni készülő haragját egy fal mögé helyezte átmenetileg. majd azt mondta, – Sookienak jó helye van ott, ahol most dolgozik, Viktor. Ha mégsem így lenne, akkor élhetne velem és talán Fangtasiaban dolgozhatna. Ő egy modern amerikai nő és fenntartja saját magát. – Erik ezt úgy mondta, mintha büszke lenne a függetlenségemre, habár tudtam, hogy ez nem így van. Igazán nem tudta felfogni, hogy miért is ragaszkodok annyira munkámhoz. – Amíg a női munkatársaimmal tárgyaltam, Pam azt mondta, hogy te megfegyelmezted őt. Nem szokás a seriff helyettest fegyelmezni. Ezt mindenképp a mesterére kéne hagyni, hogy megtegye. – Erik hagyta, hogy a hangjának éle érződjön. – Nem voltál ott, – Victor simán tiltakozott, – és tiszteletlenséget mutatott a portásokkal szemben azáltal, hogy ragaszkodott hozzá, előtted akar bejönni ,hogy bizonsági ellenőrzést folytasson, mintha mi bárkinek is megengednénk a klubbunkban, hogy fenyegegessék a legerősebbet. – Volt valami ügyed, amit leakartál bonyolítani? – mondta Eric. – Nem lett volna túl szerencsés ha látja mit művelsz itt. Mindazonáltal . . . – Hagyta, hogy a hangja elcsuklódjon, vagy csak egyszerűen túl udvarias volt, – Nekem jobb halam van, amit sütögethetek. – Persze, kösz, hogy emlékeztetsz rá, – mondta Victor. Előre dolt, hogy a füstös szürke poharat felvegye, amit már a pincér csordultig töltötte a sötét piros folyadékkal. – Sajnálom, meg sem kínáltalak még egy itallal sem. Egy kis vér neked Erik és Pamnak? Pam elvesztette a beszélgetésük előnyét azzal, hogy rápillantott Miriamra, aki úgy nézett ki mintha bármelyik másodpercben … talán újra megához tér. Pam elszakította a tekintetét a fiatal nőtől és Viktorra koncentrált. Némán rázta a fejét. – Köszönjük az ajánlatot, Victor, – kezete Erik, – de . . . – Tudom, hogy felajánlasz egy üveggel nekem. A törvény megakadályozza számomra, hogy igyak Mindyből és Markból, ők nem regisztrált donorok, és én törvénytisztelő vagyok. – Rá mosolygott Mindyre és Markra, akik vissza vigyorogtak. Idióták. – Sookie, neked mi lesz? Ericet és Pamet arra kötelezték, hogy fogadják el a szintetikus vért, de mivel én csak egy ember voltam, megengedhettem magamnak, hogy azt mondja nem vagyok szomjas. Ha felajánlotta volna a megye legjobb steakjét és sült zöld paradicsomát én akkor is azt mondtam volna, hogy nem vagyok éhes.

Luis intet az egyik pincérnek, és a férfi eltűnt egy pillanatra, majd megjelent néhány TrueBlooddal. A palackok egy nagyobb tálcán voltak, különleges talpas poharakkal, amik illettek Viktorhoz– Biztos vagyok benne, hogy az üvegek nem felelnek meg az esztétikai izléseteknek, – mondta Victor. – Megsértettek engem. Mint a felszolgálok mindegyike, ez a férfi is aki az italokat hozta is ember volt, jóképű pasi bőrágyékkötőben ( még Luis bőr rövidnadrágjánál is kisebb ) és csizmában. Egy kis kitűző, amit bőrágyékkötőjébe tűztek – Colton. – Szemei ijesztő szürkék voltak. Amikor az asztalra tette a tálcát lepakolta tartalmát, valamilyen Chicról vagy Chicoról … és amikor direkt a szemeimbe néztem, arra gondolt Tündér vér van a poharakon. Ne engedd, hogy a vámpírjaid igyanak belőle. Egy hosszú pillanatig néztem őt. Tudta rólam. És most én tudtam, valamit róla. Hallott a képességemről, közismert tényvolt a természet feletti körökben, és ő hit benne. Colton lesütötte a szemét. Erik lecsavarta a kupakot az üvegről, megemelte, hogy beleöntse tartalmát a pohárba. Nem, mondtam neki. Nem tudtunk telepatikusan kommunikálni, de elküldtem egy negatíve hullámot és imátkoztam, hogy észrevegye – Nekem nincs semmi ellenvetésem az Amerikai csomagolással szemben, mint neked, – mondta Erik miközben közvetlenül az ajkaira emelte az üveget. Pam követte őt. Viktor arcán átsuhant egy bosszankodó árny, valószínüleg észre sem vettem volna ha nem nézem őt szándékosan.A szürke szemű felszolgáló elhátrált. – Láttad mostanában a dédapádat, Sookie? – mondta Victor, mintha azt mondaná, – Megvagy! Jól jött volna, ha figyelmen kívül hagyja a tündér kapcsolataimat. – Az elmúlt pár hétben nem, – mondtam óvatosan. – De kettő a tieid közül együtt él veled a házadban. Ez nem egy bizalmas információ volt, egész biztos voltam benne, hogy Erik új vámpírja Heidi mondta el. Heidinek nem volt választása, ami hátrány volt olyan élő ember rokonainak ,akiket szeretsz. – Igen, az unokatestvérem és a nagybátyám egy ideig nálam lakik. –Egész büszke voltam rá, hogy a hangom eléggé unalmasnak hangzott. – Azon töprengtem, hogy esetleg te tudnál egy kis betekintés adni nekem a tündér politikában, – mondta simán Victor. Mindy Simpsonnak kezdett elege lenni az olyan beszélgetésekből, amikben ő nem szerepelt, lebiggyesztette a száját. Nem volt valami okos. – Nem nekem. Én távol tartom magam a politikától, – mondtam Victornak.

– Igazán? Még a te megpróbáltatásod után is? – Aha, még a megpróbáltatásom után is, – mondtam kereken. Én igazán, igazán beszélni akartam az elrablásomról és a megcsonkításomról. Nagyszerű parti téma. -

Én csupán nem vagyok egy politikai barom.

– De egy állat, – mondta simán Viktor. Ez a pillanat belefagyott a csödbe. Mindazonáltal határozott voltam, ha Erik meghal miközben megpróbálja megölni ezt a vámpírt, akkor ez nem lesz most sértés számomra. – Ez vagyok én, – mondtam, miköztem visszatértem az érdeklődéssel teli mosolyomhoz. – Forró vérű, lélegzik. Tejet tud adni. Az egész emlős csomag. Victor szemei összeszűkültek. Talán túl messzire mentem. – Nekünk volt még valami jövőbeli megvitatni valónk, Kormányzó? – kérdezte Pam, valószínűleg Erik túl dühös volt ahhoz, hogy beszéljen. – Boldog lennék ha olyan sokáig maradhatnék, ahogy te szeretnéd, vagy olyan sokáig ameddig magam is szeretnék maradni, de ma este be vagyok osztva dolgozni a Fangtasiaba, és a mesteremnek Eriknek egy fontos találkozon kell megjelennie. És úgy látom Miriam barátom rosszul van, és haza kellene vinnem őt hogy kialaudja magát. Victor a sápadt nőre nézett, mintha csak most vette volna észre. – Oh, te ismered őt? – kérdezte közömbösen. – Igen, azt hiszem említette valaki. Erik, ez az a nő akiről mondtad hogy Pam át akarja hozni? Sajnálom, nemet kell mondjak, az elszámolásom óta neki nem kellene túl sokáig élnie. Pam nem mozdult. Nem is rángatozott. – Mehetsz, – mondta Victor, rögtönzött levegővétellel. – Mióta hírét adtam neked a kormányzóságomról, és láttad az én gyönyőrú klubbomat. Oh, az jutott eszembe nyitok egy tetováló szalont és talán egy ügyvédi irodát, arra gondoltam, hogy az egyik emberem tanulhatna modern jogot. Még az ezernyolszázas években Párizsban szerezte meg a jogi diplomáját. – Victor elnéző mosolya lehervadt teljesen. – tudod mint kormányzó, jogot adhatok bárkinek, hogy a sheriff területén üzletet nyithasson? Az összes pénz az új klubbokból egyenesen hozzám folyna be. Remélem a bevételek nem szenvednek túl sok kárt, Erik. – Egyáltalán nem, – mondta Eric. ( Nem hiszem hogy ennek bármi értelme volt per pillanat. ) – Mindannyian a te területed részei vagyunk, Mester. –A hangja pont úgy szólt mint egy üres és száraz mosogép dob, amit éppen kongat a szél. Feltápászkodtunk, többé kevésbé egyszerre, fejeinket Viktor felé döntve. Kissé kelletlenül nyújtotta a kezét felénk, és előredölt, hogy megcsókolja Mindy Simpsont. Mark közelebb húzodott Viktor oldalához a válla fölött tekintett felénk. Pam Miriam Earnesthez ment és a lány felé mozdulva átkarolta, hogy segítsen neki felállni. Először próbált önnálóan mozogni Pam támogatásával, Miriam

arra koncentrált, hogy minnél előbb kijusson az ajtón. Lehet hogy az elméje még ködös volt, de a szemei sikítottak. Zord csöndben hagytuk el a klubbot, Luis és Antonio kisért ki minket. A testvérek kikerülték Ana Lyudmilat, hogy egészen a parkolóig kísérjenek minket, ami eléggé meglepett. Mikor áthaladtunk az első sor autón, Eric szembefordult velük. Nem épp véletlenül, egy hatalmas Escalade zárta el a kilátást Ana Lyudmila és a mi kis partink között. – Nektek kettőtöknek van valami mondandótok számomra? – kérdezte nagyon lágyan. Mintha hirtelen Miriam csak akkor fogta volna fel, hogy már nincs a Vámpír csókjában, Miriam, zihált és elkezdett sírni, Pam a karjaiba vonta. “Ez nem a mi ötletünk volt, seriff, – mondta Antonio, ő volt kettőjük közül az alacsonyabbik. Az olajozott hasfala csak úgy csillogott a parkoló fényei alatt. Luis azt mondta, – Mi hűségesek vagyunk Felipehez, ő a mi igaz királyunk, de Victort nem könnyű szolgálni. Ez igazán rossz éjszaka volt számunkra, már akkor amikor elküldtek minket Louisianaba, hogy szolgáljuk őt. Most pedig Bruno és Corinna eltűntek, nem talált senkit, aki tudná a tartózkodási helyüket. Nincs egy erős hadnagy. Folyton utazik, megpróbál Louisianaban mindent szemmel tartani. – Luis rázta a fejét. – Már rég túlválaltukmagunkat. Hozzá kell szoknia New Orleanshoz, és ki kellépítenie a vampire struktúrát itt. Nem lenne szükségünk rá hogy még egy réteg bőrt huzzanak le a seggünkről, miközben lecsapoljuk a klubbod bevételét. Megfelezni az elérhető jövedelmet nem jó gazdasági stratégia, és az indítási költségek is elég meredekek voltak. – Ha megpróbálsz elcsábítani miközben elárulod az új mesteremet, akkor rossz vámpírt választottál, – mondta Eric, én megpróbáltam megakadájozni hogy eltátsam a számat. Azt gondolhatnám, hogy most épp juniusban van karácsony amikor Luis és Antonio felfedték az elégedetlenségüket, de nyilvánvalóan nem gondolkodtam elég körmönfontan … megint. Pam mondta, – Az a bőr rövidnadrág nagyon vonzó, főleg azokkal a fekete szintetikussokkal összehasonlítva amiket nekem kell hordanom. – Tovább tartotta Miriamot, de nem nézett rá nem is említette őt, mintha azt akarta volna, hogy mindenki figyelmenkivül hagyja, hogy a lány itt van. A kinézete abszolút nem passzolt a karakteréhez, de ez eléggé lényegtelen volt. Pam még mindig úgy csinált mintha nem lenne semmi dolga. Antonio rávetett egy kiábrándítóan gusztustalan pillantást. – Rólad mindenki azt hiszi, hogy olyan vad a természeted, – motyogta. Erikre nézett. – És rólad meg azt hitték, hogy annyira nagyon merész vagy. – Ő és Luis megfordultak és visszasétáltak a klubba. Ezek után, Pam és Erik elkeztek olyan sebességgel mozogni, mintha legalábbis határidőre kellene innen elhúznunk. Pam egyszerűen csak felkapta Miriamot és odasietett Erik autójához. Ő már nyitotta a hátsó ajtót, majd Pam berakta a barátnőjét és utána ő is becsúszott mellé. Úgy tűnt az éjszakához hozzátartozik a gyorsaság, bemásztam az anyósülésre, a kocsiban tapintható volta csend. Hátra néztem, és láttam ahogy Miriam végre felfogja, hogy már biztonságban van.

Ahogy elhagytuk a parkolót, Pam elkezdett kuncogni és Erik vigyorgott. Túlságosan ledöbbentem, ahhoz hogy megkérdezzem mi olyan mulatságos. – Victor nem éppen tudta visszafogni magát, – mondta Pam. – Láthattuk szegény Miriam műsorát. – És ezek után az a felbecsülhetetlen ajánlat a börnadárgos ikrektől! – Láttad Antonio arcát? – kérdezte Pam. – Őszintén, azóta nemvolt ilyen jó szórakozásban részem ,amióta az az öreghölgy kifogásolta azt a színt, amivel kifestettem a házamat! – Ez elég gondolkodni valót fog adni neki, – mondta Eric. Vetett rám egy pillantást, az agyarai megvillantak. – Ez egy jó pillanat volt. Nem gondoltam volna, hogy azt hiszi hogy besétálunk a csapdába. – Mi van ha Antonio és Luis őszinték voltak? – kérdeztem. – Mi van ha Victor Miriam vérét vette vagy ha felemelte maga mellé? – megfordultam az ülésben hogy hátra nézzek Pamre. Majdhogynem sajnálkozva nézett rám, mintha én lennék az örök romantikus. – Nem tudta megtenni, – mondta. – Nyilvános helyen volt vele, és neki sok ember rokona van, és egyébként is tudj ha megtenné akkor megölném őt. – Nem akkor ha téged ölnének meg előbb, – mondtam. Eric és Pam nem tűntek lelkesnek az én Viktor taktikája iránti tiszteletemtől. Ők feltűnően magabiztosnak nézekt ki. – És mért vagy annyira biztos benne hogy amit Antonio és Luis csinált pusztán csak azért volt hogy lássák hogyan reagáltok? – Ha arra gondoltak, hogy azzal amit mondanak közelebb kerülhetnek hozzánk, – Erik mondta nyersen. – Ninsc másik menedékük, ha voltak próbálkozásaik Felipevel szemben és ő csalódást okozott nekik.Mondd meg nekem szerelmem, mivolt a probléma az italokkal? – A probléma az volt, hogy Viktor tündér vérrel dörzsölte be a poharak belsejét, – mondtam. – Az ember felszolgáló, a fickó szürke szemekkel, figyelmeztetett engemm. És a mosolyok olyan hirtelen eltűntek, mintha csak lekapcsolták volna őket. Ez volt az én kellemetlen elégedetségem pillanata. A tiszta tündér vér a vámpírok számára részegítő. Nem kellett többet mondani róla, hogy Pam vagy Erik mit tettek volna ha isznak azokból a poharakból. És ha olyan gyorsan megitták volna mint amire ténylegesen képesek még úgy is már a szaga is önmagában részegítő. – Nem gondoltam, hogy ennek hatása az lenne, hogy elvesztjük a kontrollt a viselkedésünkről, – mondta Pam. De nem hangzottmár anyira magabiztosnak. Erik felhúzta szőke szemüldökét. – Ez egy elég óvatos kísérlet volt, – mondta elgondolkodva. – Lehet, hogy bárkit megtámadtunk volna, vagy Sookie-nak rontunk, mióta neki van az az érdekes tündér vonala. Mindenesetre nyilvánosság előtt bolondultunk volna meg. Ami miatt lehet, hogy letartóztattak volna minket. Ez egy kiváló dolog volt, amit megakadályoztál, Sookie.

– Van egy adottságon, – mondtam, kizökkentett az a gondolat hogy a tündérvértől Erik és Pam megtámadhatott voltna. – És te Erik felesége vagy, – csendben jegyezte meg Pam. Erik dühösen nézett rá a visszapillantó tükörben. A csönd annyira súlyosan telepedett ránk, hogy azt kívántam bárcsak lenne egy késem. Ez a Pam-ésErik titok egyszerre volt izgató és fusztráló. És ez még csak egy enyhébb év volt. – Van valami amit elakarsz mondani nekem? – kérdeztem, féltem a választól. De jobb, mint nem tudni semmit. – Erik kapott egy levelet — – kezdte Pam, és mielőtt egyáltalán felfoghattam volna, hogy megmozdult, Erik megfordult áthajolt az ülés felett és megragadta Pam torkát. Miközben még mindig vezett, rémültem vijjogtam. – Szemeket előre, Erik! Ne harcolj megint, – mondtam. – Nézd, csak kezdj bele és mondd el! A jobb kezével Erik még mindig tartotta Pamet, keményen szorítvaminthamég mindig lélegezne. Bal kezével kormányzott, és az út oldalán lévő pihenőhelyhez hajtottunk. Nem láttam szembejövő forgalmat, és nem volt mögöttünk sem fényforrás. Nem tudtam hogy ettől az elszigeteltségtől rosszul vagy jól érzem magam. Erik hátra nézett a gyermekére, és a szemei annyira fényesek voltak, hogy gyakorlatilag szikrákat szortak. Majd azt mondta, – Pam, nem beszélsz. Ez egy parancs. Sookie, hagyd ennyiben. Több dolgot mondhattam volna. Ezt felel, – Nem vagyok az egyik hűbéresed, és azt mondok amit mondani akarok, – vagy amit csak képes vagyok mondani, – Baszd meg, engedj ki, – és hívd fel a bátyám hogy jöjjön értem. De csöndben ültem. Szánalmas vagyok, abbn a pillanatban féltem Eriktől, ettől a kéttségbe esett és eltökélt vámpírtól aki megtámadta a legjobb barátját, mert nem akarta hogy megtudjak… valamit. Azon a köteléken keresztűl ami összekötött vele kaptam egy nagy adag zavaros negative érzelmet: félelem, harag zord elhatározottság. – Vigyél haza, – mondatm. Hátborzongatóan viszhangzott ahogy Miriam suttogta, – Vigyél haza. . . . Egy hosszú pillanat múlva, Erik elengedte Pamet, aki úgy omlott össze a hátsó ülésen mint egy zsák krumpli. Miriam főlé borult védelmezően. Ebben a fagyott csöndben Erik felidézte bennem a házamat. Ezek után nem lehettünk volna messzebb attól hogy ma este történtek után szexeljünk, – mókás – este. A lényeg, most inlább szexeltem volna Luisal vagy Antonioval. Vagy Pammal.

Elköszöntem Pamtól és Miriamtól, kiszálltam, és anélkül sétáltam a házamhoz, hogy visszapillantottam volna. Szerintem Eric és Pam és Miriam együtt hajtottak vissza Shreveportba, és talán egy pont után Erik megengedte Pamnak, hogy megint beszéljen, de nem tudtam. Nem tudtam aludni, miután megmostam az arcomat és felakasztottam csini ruhámat. Reméltem, hogy majd hordhatom egy sokkal vidámabb estén, valamikor a jövőben. Túl jól néztem ki ahhoz, hogy ennyire nyomorultul érezzem magam. És egy másik is dolog aggasztott engem. Itt van az, amit megkérdeztem volna Eriktől, ha nem játszott volna diktátort. – Honan szerezte Victor tündérvért?

Ez az amit, kérdeztem volna

4. fejezet fordította: Crystallake

Másnap az átlagosnál is mogorvábban ébredtem, de jókedvre derültem, mikor észrevettem, hogy Claude és Dermot hazajöttek múlt éjjel. Ennek bizonyítéka kézzel fogható volt. Claude pólója a konyhaszék háttámlájára volt dobva, Dermot cipői pedig a lépcső aljánál voltak. Ráadásul, miután megittam a kávém, letusoltam és előkecmeregtem a szobámból rövidnadrágban, valamint zöld pólóban, mindketten a nappaliban vártak. - Jó reggelt, fiúk – mondtam. Még saját magamnak sem hangzottam valami üdének. – Emlékeztek, hogy ma jönnek a régiség kereskedők? Egy-két órán belül itt lehetnek – Felkészítettem magam a beszélgetésre, amit meg kellett ejtenünk. - Nagyszerű, legalább ez a szoba nem fog úgy kinézni, mint egy ócskapiac – jegyezte meg Claude a maga elbűvölő módján. Csak bólintottam. Ma az Ellenszenves Claude –ot kaptuk, ellentétben a sokkal ritkábban látható Tűrhető Claude-dal szemben. - Ígértünk neked egy beszélgetést- mondta Dermot. - Aztán nem jöttetek haza aznap este – leültem a padlásról lehozott régi hintaszékbe. Nem éreztem különösebben készen magam ehhez a beszélgetéshez, de kíváncsi voltam néhány dologra. - Történtek dolgok a klubban- felelte Claude kitérően.

- Aha. Hagy találjam ki, az egyik tündér eltűnt. Ettől megfeszültek és elnémultak. – Mi? Honnan tudod? Dermot tért magához elsőként. - Victor-nál van a férfi. Vagy a nő – tettem hozzá. Elmeséltem nekik a múlt éjszakát. - Nem elég, hogy a saját fajunk gondjaival is törődnünk kell – mondta Claude. – Most belekeveredtünk a kibaszott vámpírok küzdelmébe is. - Nem – mondtam, miközben úgy éreztem, mintha hegymenetbe kapcsoltam volna ezzel a beszélgetéssel. – Csoportként nem keveredtetek bele a vámpírok küzdelmébe. Az egyikkőtöket különleges céllal használták fel. Ez nem ugyanazt jelenti. Legvégül engedjétek meg, hogy rámutassak, annak a tündérnek a vérét vették, mert ez kellett a vámpíroknak, a vér. Nem azt mondom, hogy az eltűnt barátotok már nem él, de tudjátok, mennyire elveszíti az önuralmát egy vámpír, mikor egy tündér a közelében van, nem beszélve arról, ha az egy vérző tündér. - Igaza van- mondta Dermot Claude-nak. - Cait biztosan halott. A klubban lévő tündérek között van rokona? Meg kell kérdeznünk, hogy volt-e látomásuk a haláláról. - Egy nő – felelte Claude. Jóképű arca mintha jégbe fagyott volna. – Nem lehetünk biztosak, hogy meghalt. Igen, meg kell tudnunk. Egy pillanatra összezavarodtam, mert Claude nem tartotta valami sokra a nőket, legalább is a magánéletében. Aztán eszembe jutott, hogy egyre kevesebb és kevesebb női tündér van. Nem tudtam, mi a helyzet a többi tündével, de úgy tűnt, a tündérek kihalóban vannak. Nem mintha számított volna, ha egy szemernyit is törődöm az eltűnt Cait-tel (noha nem láttam hajszálnyi esély sem arra, hogy életben van), mégis felmerült bennem egy másik, önző gondolat, amit meg kellett kérdeznem, és nem fogom hagyni, hogy ettől eltérítsenek. Amint Claude felhívta a Huligánokat és megkérte Bellenos-t, hogy hívja össze a tündéket és kérdezze ki Cait rokonát, visszatértem a saját gondolatmenetemhez. - Míg Bellenos elfoglalt, van egy kis szabad időtök, és mivel a becsüsök hamarosan megérkeznek, tényleg szükségem van néhány válaszra – mondtam. Dermot és Claude egymásra néztek. Úgy tűnt, Dermot vesztette el a képzeletbeli érme feldobást, mert vett egy mély levegőt és belekezdett. – Te is tudod, ha mondjuk, egy ázsiai elvesz egy négert, néha a gyerekük jobban fog az egyikükre hasonlítani, csak úgy véletlenszerűen. Ez a hasonlóság eltérő lehet ugyanannak a párnak a gyerekei között is. - Igen – feleltem. – Erről már hallottam. - Mikor Jason kicsi volt, a mi dédapánk, Niall leellenőrizte őt. Éreztem, hogy tátva marad a szám. – Várj-mondtam rekedten. – Niall azt mondta, hogy nem tudott meglátogatni, mert az ő fél-ember fia, Fintan féltve őrzött minket tőle. És ez a Fintan éppenséggel a nagyapánk volt. - Ezért védelmezett titeket Fintan a tündéktől. Nem akarta, hogy az apja olyannyira beleavatkozzon az életetekbe, mint ahogyan az övébe. De Niall-nak megvannak a módszerei, és végül rájött, hogy az a lényegi szikra nincs meg Jason-ben. Így ő…érdektelenné vált – mondta Claude.

Vártam. Folytatta. – Ezért várt olyan sok évet, mielőtt megismerkedett veled. Kijátszotta Fintan-t, de azt feltételezte, hogy ugyanolyan vagy, mint Jason…vonzó az emberek számára és természetfeletti, de csakúgy, mint ő, tulajdonképpen egy normál ember. - De mikor meghallotta, hogy mégsem – folytatta Dermot. - Meghallotta? Kitől? – A nagymamám büszke lett volna. - Eric-től. Volt néhány üzleti ügyük, és Niall arra gondolt, megkéri Eric-et, szóljon neki, ha történik veletek valami. Eric időről időre tájékoztatta Niall-t, mi a helyzet veletek. Aztán eljött az idő, mikor Eric úgy gondolta, a dédapád védelmére van szükséged, és persze azért is, mert öregedtél. Mi? - Tehát Nagyapa küldte Claudine-t, és amikor Claudine aggódni kezdett, hogy nem lesz képes megvédeni téged, Niall úgy döntött, személyesen találkozik veled. Eric is egyetértett ezzel. Feltételezem azt gondolta, hogy egy tünde megtalálójaként élvezné Niall jóindulatát – vont vállat Dermot. – Úgy tűnik, hogy Eric ebben mesterkedett. A vámpírok mind kapzsik és önzők. A szavak szöget ütöttek a fejemben. Azt mondtam. – Tehát Niall megjelent az életemben, és felfedte a kilétét előttem Eric közreműködésével. Aztán beütött a tündér háború, mert a vízi tündérek nem akartak többé kapcsolatot az emberekkel, még kevésbé egy jelentéktelen királyi fenséget, aki csak 1/8-ad részben tündér. – Köszi srácok. Imádtam hallani, hogy az egész háború az én hibám. - Igen – felelte Claude megfontoltan. – Ez egy korrekt összefoglalás. Tehát jött a háború, és a sok haláleset után Niall úgy döntött, hogy elzárja a Tündérföldet – hatalmasat sóhajtott. – Én kint maradtam, és Dermot is. - És egyébként is nem vagyok öreg- jelentettem ki némi éllel. – Úgy értem, úgy nézek ki, mint aki öreg? – Tudtam, hogy figyelmen kívül hagyom a lényeget, de kezdtem dühbe gurulni. Vagy talán már mérges is voltam. - Csak egy kis tünde vér van benned- mondta Dermot olyan óvatosan, mintha ez valami lesújtó dolog lenne. – Öregszel. Ezt nem tagadhattam. – Akkor miért érzem magam egyre inkább közületek valónak, ha csak olyan kis darab tünde van bennem? - A végeredmény a fontos, nem a részletek- felelte Dermot. – Én félember vagyok, de minél régebben vagyok Claude-dal, a mágiám annál erősebb. Claude, noha egy telivér tündér, olyan régóta volt az emberi világban, hogy gyengülni kezdett. Most erősebb. Csak egy csipetnyi tünde vér van benned, de minél több időt töltesz velünk, annál kiemelkedőbb lesz ez az elem a természetedben. - Mintha megtöltenél egy kutat? – kérdeztem kétkedőn. – Ezt nem értem.

- Mint-mintha összemosnál egy piros új ruhát a fehérekkel – felelte Dermot diadalmasan, aki véghez is vitte eme nemes cselekedetet a múlt héten. Most már a házban mindenkinek csak rózsaszín zoknija volt. - De ez nem azt jelenti, hogy Claude egyre kevésbé lesz piros? Úgy értem tünde? Mert mi elnyeljük őt? - Nem – válaszolt Claude kissé önelégülten. – Pirosabb már nem is lehetnék. Dermot bólintott. – Én sem. -É n nem vettem észre semmi különbséget- mondtam. - Nem vagy erősebb, mint voltál? - Hát…de. Néha. – Nem úgy, mint a vámpír vér fogyasztásakor, ami erősebbé teszi az embert meghatározhatatlan időre, ha ugyan nem válik megveszekedett őrültté tőle. Ez inkább olyan volt, mintha jobb formában lennék. Úgy éreztem, mintha tényleg…fiatalabb lennék. És mivel még csak a húszas éveimben jártam, ez elég nyugtalanító volt. - Nem szeretnéd Niall-t újra látni?- kérdezte Claude. - Néha. – Minden nap. - Nem örülsz annak, mikor az ágyadban alszunk veled? - De. De csak hogy tudjátok, ugyanolyan hátborzongatónak is gondolom. - Emberek -mondta Claude Dermot-nak árnyalatnyi bosszúsággal és fölénnyel a hangjában. Dermot vállat vont. Végül is ő félember volt. - És mégis azt választottátok, hogy itt maradtok- mondtam. - Minden nap azon gondolkodom, hogy hibát követtem el. - Miért vagytok itt, ha majd megőrültök Niall-ért és a tündérek közötti életért? Hogyan kaptátok a levelet Niall-től, amit egy hónapja adtatok nekem, amiben azt írta, latba vetette minden befolyását, hogy az FBI békén hagyjon? – Gyanakodva néztem rájuk. – Az a levél hamisítvány volt? - Nem, valódi volt- felelte Dermot. – És azért vagyunk itt, mert mindketten szeretjük és féljük a mi hercegünket. - Oké- mondtam készen arra, hogy témát váltsak, mert nem akartam vitába bocsátkozni velük az érzelmeik miatt. – Mi az az átjáró pontosan? - Egy vékony kis hely a hártyán- felelte Claude. Kérdőn néztem rá, mire ő kifejtette. – Van egy mágikus hártya a mi világunk – a természetfeletti világ – és a ti világotok között. Egy kis részen a hártya átjárható. A tünde világ megközelíthető. A világotok részeként ez a hártya hagyományos esetben láthatatlan számotokra. - Mi?

Claude folytatta tovább. – Az átjárók általában ugyanazon a környéken maradnak, noha talán elmozdulnak egy kicsit. Arra használjuk őket, hogy a ti világotokból a miénkbe menjünk. A te erdődben lévő átjáró oldalán Niall hagyott egy nyílást. A rés nem elég nagy ahhoz, hogy valamelyikünk átpréselje magát rajta, de tárgyak átférnek rajta. Akárcsak egy levélnyílás az ajtón. – Látjátok? Ez annyira nehéz volt? – kérdeztem. – Gondoljátok, hogy mást is őszintén el tudtok mondani nekem? - Mint például? - Mint például, hogy miért vannak azok a tündék a Huligánokban sztriptíz táncosnak, kidobónak és még ki tudja minek álcázva magukat. Nem mindegyikük tündér. Nem tudom, micsodák. Miért kötöttek ki nálatok? - Mert nincs hova menniük – válaszolta Dermot egyszerűen. – Mindannyian ki lettek zárva. Néhányuk szándékosan, mint Claude, néhányuk nem…mint én. - Tehát Niall elzárta a bejáratot Tündérföldre és hagyta, hogy néhány embere kívül rekedjen? - Igen. Próbálta benntartani azokat a tündéreket, akik még mindig embereket akarnak gyilkolni, és túlságosan sietett – felelte Claude. Bólintottam, mint Dermot, akit Niall kegyetlen módon elvarázsolt, ugyanakkor kétkedve fogadtam ezt a magyarázatot. - Megértettem, hogy Niall-nak jó oka volt bezárni a tündéket – mondtam lassan. – Azt mondta, tapasztalatból tudja, hogy abból mindig csak baj van, ha a tündérek és az emberek keverednek. Nem akarta, hogy a tündérek kereszteződjenek az emberekkel, mert annyi tünde gyűlölte ennek következményeit – a félvéreket. – Bocsánatkérően Dermot-ra néztem, aki vállat vont. Már megszokta. - Niall sosem szándékozott újra látni engem. Ti ketten tényleg annyira szeretnétek visszamenni a tündék világába és ott maradni? Csend lett, amit talán a “terhes” jelzővel lehetne illetni. Világos volt, hogy Dermot és Claude nem fognak felelni. Legalább is nem fognak hazudni. – Tehát magyarázzátok meg, miért éltek velem és mit akartok tőlem- mondtam remélve, hogy legalább erre az egyre válaszolnak. - Azért élünk veled, mert jó ötletnek tűnik a rokonokkal lenni, akiket fel tudunk kutatni – felelte Claude. – Gyengének éreztük magunkat a hazánktól elvágva, és elképzelésünk sem volt, mennyi tünde rekedt kint. Meglepődtünk, mikor a többi Észak-Amerikában rekedt tünde szállingózni kezdett a Huligánokba, de örültünk. Ahogy mondtuk neked, erősebbek vagyunk, ha együtt vagyunk. - Elmondtátok nekem a teljes igazságot?- Felálltam és fel-alá kezdtem járkálni. – Elmondhattátok volna nekem ezt korábban is, de nem tettétek. Talán hazudtok. – Kétkedésem jeléül tenyérrel felfelé kinyújtottam oldalra mindkét karom. Nos? - Mi? – Claude sértettnek tűnt. Hát úgy tűnik, itt az ideje, hogy megegye, amit főzött. – A tündérek nem hazudnak. Ezt mindenki tudja.

Igaz. Persze. A hiedelmek szerint. – Talán nem hazudtok, de nem mindig mondjátok el a teljes igazságot – jelentettem ki. – Ebben határozottan hasonlítotok a vámpírokra. Talán van valami más okotok is az ittlétre? Talán azért akartok a környéken maradni, hogy lássátok, ki jön át az átjárón. Dermot dobbantott egyet a lábával. Most már mindhárman idegesek és nyugtalanok voltunk. A levegő tele volt vádaskodással. - Azért akarok visszamenni Tündérföldre, mert még egyszer látni akarom Niall-t – mondta Claude gondosan megválogatva szavait. – Ő a nagyapám. Belefáradtam kézbesíteni az alkalmi üzeneteket. Látni akarom a szent helyet, ahol közel lehetek a nővéreim lelkéhez. Úgy akarok ki-be járni a két világ közt, ahogyan nekem tetszik. Ez a legközelebbi átjáró. Te vagy a legközelebbi rokonunk. És van valami ebben a házban. Ide tartozunk már egy ideje. Dermot az elülső ablakon a meleg reggelt nézte. Pillangók és virágok voltak odakint, és rengeteg csodás napfény. Erős vágyat éreztem, hogy kimenjek ezen dolgok közé, ahol jobban megértenek, mint hogy itt legyek, ebben a bizarr beszélgetésben a rokonaimmal, amit vagy nem értettem, vagy amiben nem egészen bíztam. Ha lehetett bízni a testbeszédében, Dermot ugyanazokban a vegyes és boldogtalan érzésekben osztozott, mint én. - Át fogom gondolni, amit mondtál – mondtam Claude-nak. Úgy tűnt, Dermot feszült tartása egy hajszálnyit enyhült. – Valami más is foglalkoztat. Meséltem nektek a bárban történt gyújtogatásról. Dermot megfordult és a nyitott ablaknak támaszkodott. Habár a haja hosszabb volt, mint a bátyámé, és az arckifejezése sokkal (bocsi Jason) intelligensebb, ijesztő volt, mennyire hasonlítanak egymásra. Koránt sem voltak ugyanolyanok, de határozottan össze lehetett keverni őket, legalább is távolabbról. De volt valami sötét dolog Dermot-ban, amit Jason-ben sosem láttam. Mindkét tündér bólintott, mikor a Molotov koktélos esetet említettem. Érdeklődőnek tűntek, de nem bonyolódtak bele – olyannak tűntek, amit már láttam a vámpíroknál. Nem igazán törődtek az egész szarsággal, ami az emberekkel történt, és amiről nem tudtak. Ha valaha is olvasták volna John Donnet, vitatkoztak volna az ötletével, mely szerint egy ember sem egy különálló sziget. A legtöbb ember egy nagy sziget volt a tündéreknek, és ezek a szigetek hánykolódtak az “Engem Egyáltalán Nem Érdekel” tengeren. - Az emberek beszélgetnek a bárokban, így biztos vagyok benne, hogy a sztriptíz klubokban is. Kérlek, mondjátok el, ha bármit is hallotok arról, ki tette ezt. Ez fontos nekem. Ha megkérnétek a Huligánok dolgozóit, hogy figyeljenek, nem pusmognak-e a bombázásról, azt nagyra értékelném. Dermot azt mondta. – Ez nem tesz jót Sam üzletének, igaz Sookie? - Igen- feleltem, és nem teljesen lepett meg beszélgetésünk ilyen irányú fordulata. – És az autópályán lévő új bár is elcsábítja a vendégeinket. Nem tudom, hogy Vic Paraszt Autóscsárdája és a Vámpír Csókja csak az újdonság varázsával hat az emberekre, vagy azért fordítottak hátat Sam-nek, mert alakváltó, de egyáltalán nem használ a Merlotte’s-nak. Próbáltam magamban dűlőre jutni, mennyit mondjak el nekik Victor-ról és aljasságáról, mikor Claude hirtelen azt mondta: - Akkor neked nem lesz munkád – majd bezárta a száját, mintha ez a gondolata egy sor másikat indított volna el a fejében.

Mindenkit nagyon érdekelt, mihez kezdek, ha a Merlotte’s bezár. - Sam elvesztené a megélhetését – jelentettem ki, miközben a konyhába indultam egy újabb csésze kávéért. – Ami sokkal fontosabb, mint az én munkám. Én máshol is tudok dolgozni. - Nyithat egy új bárt valahol máshol – mondta Claude váll rándítva. - Bon Temps –ben kell maradnia – mondtam élesen. - Ez nem a te dolgod, vagy igen? – Claude olyan elgondolkodóan nézett, hogy ösztönösen kényelmetlenül éreztem magam tőle. - Ő a legjobb barátom – mondtam. – Ezt ti is tudjátok. – Talán ez volt az első alkalom, hogy ezt hangosan is kimondtam, de gondolom ezzel tisztában voltam már egy jó ideje. – Ó, egyébként, ha tudni akarjátok, mi történt Cait-tel, talán kapcsolatba kellene lépnetek egy szürke szemű emberi sráccal, aki a Vámpír Csókjában dolgozik. Az egyenruháján az állt, hogy Colton-nak hívják. – Tudtam, hogy néhány helyen csak úgy osztogatták a névtáblákat, és nem érdekelt senkit sem, hogy is hívják valójában az illetőt. De legalább ez is volt valami. Ismét elindultam a konyha felé. - Várj – mondta Dermot, mire én azonnal visszakaptam felé a fejem. – Mikor jönnek a régiségkereskedők, hogy megnézzék az ócskaságaidat? - Néhány órán belül itt kellene lenniük. Dermot azt mondta: - A padlás többé-kevésbé üres. Nem azt tervezted, hogy kitakarítod? - Úgy gondoltam, hogy ma reggel megcsinálom. - Akarod, hogy segítsünk? – kérdezte Dermot. Claude szemmel láthatóan megrémült. Dermot-ra bámult. Ismét családiasabb hangulatba kerültünk, amiért én legalább is nagyon hálás voltam. Amíg végig tudom gondolni az újonnan hallottakat, nem tudom újabb kérdéseken törni a fejem. - Köszi – mondtam. – Nagyszerű lenne, ha fel tudnátok cipelni a nagy szemetest. Így miután összeseprek odafent minden szemetet, le is tudjátok hozni. – Ha az embernek olyan rokonai vannak, akik emberfeletti erővel bírnak, az nagyon hasznos lehet. A hátsó teraszra mentem, hogy magamhoz vegyem a takarító eszközöket, és amikor megrakottan felvánszorogtam az emeletre, észrevettem, hogy Claude ajtaja zárva van. Előző lakótársam, Amelia, az egyik emeleti hálószobát egy csinos kis budoárrá alakította olcsó (de aranyos) öltöző asztallal, fiókos szekrényekkel és ággyal. Amelia egy másik hálószobát használt nappaliként, amit két kényelmes szék, egy televízió és egy nagy asztal, ami most teljesen üres volt, tettek tökéletessé. Aznap, mikor kitakarítottuk a padlást, észrevettem, hogy Dermot felállított egy vendégágyat a korábbi nappaliban. Mielőtt annyit tudtam volna mondani, hogy „Jack Robinson”, Dermot megjelent a padlás ajtajában a nagy szemetest cipelve. Letette és körülnézett. – Szerintem jobban nézett ki, mikor tele volt a család

holmijaival – mondta, és egyet kellett vele értenem. A napsütés átszivárgott a piszkos ablakokon, amitől a padlás lehangolónak és kopottnak tűnt. - Nagyszerűen fog kinézni, miután kitakarítjuk – mondtam határozottan, majd fogtam a seprűt, leszedtem a pókhálókat, aztán elkezdtem felseperni a padlóról a port és a hulladékot. Elképedésemre Dermot felkapott egy rongyot és az ablaktisztítót, majd elkezdte megpucolni az ablakokat. Okosabbnak tűnt, ha nem fűzök megjegyzést hozzá. Miután Dermot elkészült az ablakokkal, megtartotta a lapátot, míg én rásepertem az összeszedett piszkot. Mikor végeztünk ezzel, és felhoztam a porszívót, hogy végezzek a maradék porral is, azt mondta: - Ezeket a falakat le kell festeni. Olyan volt, mintha azt mondta volna, hogy a sivatagban víz kell. Talán egyszer régen le volt festve, de a festék lemállott, vagy elkopott, és a maradék meghatározhatatlan szín kopott és piszkos volt ott, ahol a különböző dolgokat hozzá tolták. – Hát igen. Le kell csiszolni és ki kell festeni. A padlót is. – Megkopogtattam a talpammal. Az őseim a meszelésre esküdtek, mikor a második szintet hozzáépítették a házhoz. - Csak egy részét kell tárolásra használnod- mondta Dermot hirtelen. – Feltehetőleg a régiség kereskedők meg fogják venni a holmik nagy részét, és a többit sem kell visszapakolnod ide. - Ez igaz. – Úgy tűnt, Dermot célozgat valamire, de nem értettem, hogy mit akar. – Mi a javaslatod? – kérdeztem értetlenül. - Használhatnád harmadik hálószobaként, és a végében tárolhatnál holmikat – mondta Dermot. – Látod, azon a részen? Arra a helyre mutatott, ahol a tető lejtése kialakított egy kétszer két méteres helyet. – Nem lenne nagy dolog leválasztani és ajtót szerelni rá – mondta bácsikám. Dermot tudja, hogyan kell felszerelni egy ajtót? Biztosan megdöbbentnek tűntem, mert azt mondta: Barkács műsort néztem Amelia tv-jén. - Ó- mondtam, és igyekeztem kevésbé észrevehetően meglepettnek tűnni. Még mindig zavarban voltam. – Nos, megcsinálhatjuk. De nem hiszem, hogy szükségem lenne még egy hálószobára. Úgy értem, ki használná? - Nem jó dolog, ha van egy felesleges hálószobád? Legalább is a tv-ben ezt mondták. És én is beköltözhetnék egy ilyen szobába. Claude-nak és nekem osztozkodnunk kell a tv szobán. Mindkettőnknek lehetne saját szobája. Szégyelltem magam, mert sosem gondoltam arra, hogy megkérdezzem Dermot-ot, meg akarja – e osztani a szobáját Claude-dal. Nyilvánvalóan Dermot gondolkodott ezen. Egy vendégágyon aludni a nappaliban…rossz házigazda voltam. Sokkal figyelmesebben néztem Dermot-ra, mint azelőtt. Olyan …reménykedőnek tűnt. Talán alábecsültem az új lakómat. Rájöttem, hogy nem tudtam pontosan, mit is csinál Dermot a klubban. Természetesnek vettem, hogy Claude-dal tart, mikor Claude Monroe-ba megy, de sosem voltam eléggé kíváncsi ahhoz, hogy megkérdezzem tőle, mit csinál ott. Mi van, ha az az egyetlen közös benne és az önző Claude-ban, hogy tündérek?

- Ha úgy gondolod, van időd megcsinálni, boldogan megveszem hozzá, amit kell – mondtam, de nem voltam egészen biztos benne, honnan is jönnek ezek a szavak. – Ha le tudnád csiszolni, glettelni és festeni az egész helyet, és megépíteni az elválasztót, tényleg nagyra értékelném. Örömmel fizetnék is neked a munkáért. Miért nem megyünk el a Clarice-i fatelepre a következő szabadnapomon? Ha végiggondoltad mennyi faanyagra és festékre van szükségünk? Dermot úgy ragyogott, mint egy karácsonyfa. – Megpróbálhatom megtudni, honnan tudok egy csiszológépet kölcsönözni – mondta. – Tényleg rám mered bízni ezt? - Persze – mondtam, és nem voltam biztos benne, hogy komolyan is gondolom. De végül is nézhet ki a padlás a mostaninál még rosszabbul is? Éreztem, hogy én is lelkesedni kezdek. – Olyan jó lenne, ha rendbe hoznánk ezt a szobát. Mondj egy tisztességes árat cserébe. - Felejtsd el – felelte. – Otthont adtál nekem és megnyugtatsz a jelenléteddel. Ez a legkevesebb, amit érted tehetek. Nem vitatkozhattam Dermot érveivel. Akkora hülyeség elutasítani egy ilyen ajándékot, és rájöttem, hogy én pont ezt tenném. Ez egy meglepetésekkel és információkkal teli reggel volt. Amíg megmostam a kezem és az arcom, hogy megszabaduljak a padlásom porától, hallottam, hogy egy autó közeledik a felhajtón. Csillogó felirat és régies betűk takarták a nagy fehér furgon egyik oldalát. Brenda Hesterman és a partnere kiszálltak az autóból. A férfi egy alacsony, zömök fickó volt khaki nadrágban, kék pólóban és kifényezett bőrcipőben. Deresedő haja gondosan volt nyírva. Kimentem a verandára. - Helló Sookie – kiáltotta Brenda, mintha régi barátok lennénk. – Ő itt Donald Callaway, a bolt társtulajdonosa. - Mr. Callaway – mondtam biccentve. – Jöjjenek be. Megkínálhatom Önöket egy itallal? Mindketten elutasították, és feljöttek a lépcsőn. Odabent szétnéztek a zsúfolt szobában, és nagyra értékeltem, hogy tündér vendégeim nem mutatkoztak. - Nagyon tetszik a fa mennyezet – mondta Brenda. – És nézd a fával burkolt falakat! - Elég régi – mondta Donald Callaway – Gratulálok Miss Stackhouse, hogy ilyen szép régi házban él. Próbáltam nem olyan döbbentnek tűnni, mint ahogy éreztem magam. Általában nem ilyen reakciókhoz szoktam. A legtöbb ember igyekezett tudomásomra hozni, mennyire sajnál engem, hogy ilyen elavult kulipintyóban élek. A padló sem volt az igazi és az ablakok sem voltak megszokottak. – Köszönöm – mondtam kételkedve. – Nos, itt vannak a holmik, amelyek a padláson voltak. Nézzék meg, mire van szükségük. Csak kiáltsanak, ha szükségük van valamire. Semmi értelmét sem láttam körülöttük lődörögni, és valahogy olyan tapintatlannak tűnt figyelni őket munkaközben. Bementem a szobámba, hogy rendbe rakjam, és kitakarítottam egy vagy két szekrényt is, míg bent voltam. Normál esetben a rádiót hallgattam volna, de hallani akartam, ha esetleg valamelyik vendégemnek bármilyen kérdése lenne. Időnként csendesen beszélgettek, és kíváncsi

voltam, hogyan döntöttek. Mikor hallottam Claude-ot lejönni a lépcsőn, gondoltam jó ötlet elköszönni tőle és Dermot-tól, mielőtt elmennek. Brendá-nak elállt a lélegzete, ahogy a két gyönyörű tündér férfi átment a nappalin. Bemutattam őket, mert így volt udvarias. Nem nagyon voltam meglepve, hogy Donald más szemmel néz rám, miután találkozott az én „unokatestvéreimmel”. A fürdőszoba padlóját sikáltam, mikor meghallottam Donald kiáltását. Beviharzottam a nappaliba, és igyekeztem nem túl kíváncsinak tűni. A férfi nagyapám asztalát vizsgálgatta, egy nagyon nehéz és ronda tárgyat, ami miatt a tündérek sokat átkozódtak és izzadtak, míg lecipelték a nappaliba. Az alacsony férfi előtte guggolt és a feje a térdtámasznál volt. - Van egy titkos rekesze, Miss Stackhouse – mondta és lassan hátrébb dőlt. – Jöjjön, hagy mutassam meg. Letérdeltem mellé, és olyan izgatottnak éreztem magam, ahogy normál esetben bárki egy ilyen felfedezéstől. Titkos rekesz! Kalóz kincs! Mágikus trükkök! Felidéződtek bennem boldog gyermekkorom emlékei. Donald zseblámpájának segítségével láttam, hogy az asztal hátuljánál, ahová az ember térde befér, van egy plusz fatábla. Apró pántok voltak nagyon magasan, így az ember nem ütötte bele a térdét; ajtaja pedig kicsapódott, mikor nyitva volt. Hogy hogyan nyílik, az volt a rejtély. Miután jól megnéztem, Donald azt mondta: - Megpróbálom a zsebkésemmel Miss Stackhouse, ha nincs ellene kifogása. - Egyáltalán nincs – feleltem. Elővette a zsebkést, amely hagyományos méretű volt, kihajtotta a pengét és óvatosan becsúsztatta a résbe. Ahogy számítottam rá, a rés közepe táján beleakadt valami kapocsba. A kés pengéjével óvatosan ide-oda nyomkodta, de semmi sem történt. Ezután végigsimított a térdtámasznál lévő fán. Volt egy sáv a térdtámasz mindkét pontján, ahol a falapok találkoztak. Donald nyomta és tolta, és épp amikor már inteni akartam neki, hogy hagyja abba, recsegő kattanás hallatszott, és a fatábla kinyílt. - Miért ne Önt érje a megtiszteltetés- mondta Donald. – Az Ön asztala. Mindkét kijelentése indokolt volt, így amikor kihátrált, átvettem a helyét. Kihúztam az ajtót és tartottam, míg Donald odatartotta a zseblámpáját, de mivel a testem eltakarta a fény útját, alig tudtam felmérni a tartalmát. Mikor megéreztem egy halom valamit, óvatosan benyúltam és kihúztam. Kikecmeregtem az asztal alól, és próbáltam nem elképzelni, hogyan nézhetek ki Donald szemszögéből. Amint kimásztam az asztal alól, felálltam és koszos csomagommal az ablakhoz mentem. Megvizsgáltam.

Volt benne egy kicsi bársony tasak összehúzó zsinórral a tetején. Az anyag borvörös lehetett valaha. Volt benne egy egykoron fehér, A4-es boríték, amin egy ábra volt, és ahogy óvatosan kisimítottam, észrevettem, hogy szabásmintákat ábrázol. Azonnal elárasztott egy csomó emlék. Eszembe jutott a doboz, amiben a szabásminták voltak, a Vogue, a Simplicity és a Butterick. A nagymamám nagyon szeretett varrni egészen addig, amíg eltört az ujja a jobb kezén, és már nem „működött” olyan jól, aztán egyre nehezebben tudta használni a tűt. A képből ítélve ebben a szokványos borítékban egy csupafodor szoknya szabásmintája volt, ami derékban össze volt húzva, és a három rajzolt modellnek szépen ívelt válla, vékony arca és rövid haja volt. Az egyik modell közepes hosszúságúan viselte a ruhát, a másik esküvői ruhaként, a harmadik pedig báli ruhaként. A sokoldalú csupafodor ruha! Megemeltem a boríték tetejét és belenéztem, azt remélve, hogy az ismerős barna, vékony papírra talán valami rejtélyes útmutatás van nyomtatva. De ehelyett egy levél volt benne megsárgult papírra vetve. Felismertem a kézírást. Hirtelen olyan közel álltam a síráshoz, amennyire csak lehetséges. Összeszorítottam a szemem, hogy ne csorduljon ki a könnyem, és nagyon gyorsan elhagytam a nappalit. Szó sem lehetett róla, hogy más emberek előtt nyissam ki a borítékot, így beraktam az éjjeli szekrényembe a kis tasakkal együtt, majd visszamentem a nappaliba, miután megtöröltem a szemem. A két régiség kereskedő túl udvarias volt ahhoz, hogy kérdezősködjön, én pedig kotyvasztottam egy kávét, amit tej, cukor és egy kis keksz kíséretében tálcán vittem be nekik, mert hálás voltam. És udvarias. Ahogy a nagymamám tanította…a halott nagymamám, akinek a kézírása azon a levélen szerepelt a szabásmintás borítékban.

5. fejezet fordította: Crystallake

Végül egészen másnapig nem nyitottam ki a borítékot. Brenda és Donald egy órával azután végeztek a padlásról lehozott holmik átnézésével, miután a férfi kinyitotta a rejtett rekeszt. Aztán leültünk megvitatni, mire van szükségük különféle dolgaim közül, és mennyit fizetnének érte. Először úgy gondoltam, csak rávágom, hogy: Oké, de a családom képviselőjeként kötelességemnek éreztem annyi pénzt kicsikarni, amennyit csak tudtam. Türelmem egyre jobban fogyott, mert úgy tűnt, ez a beszélgetés az örökkévalóságig tart. Tömören összefoglalva: négy bútort akartak (beleértve az asztalt is), egy pár szobainast, egy kis ládikát, néhány kanalat és két szaruból készült dohányos szelencét. Néhány ágynemű jó állapotban volt, és Brenda azt mondta, ismer egy olyan mosási technikát, ami eltűntei a foltokat, és amitől újnak fognak tűnni, noha ő maga nem adott volna sokat értük. Egy etető szék (ami túl alacsony és kicsi volt a modern nőknek) is felkerült a listájukra, és Donald el akart vinni egy 30’-as, ’40-es évekből származó ékszertartót is. Az üknagyanyám paplana, ami tele volt egy rakás kerek mintával, szemmel láthatóan

értékes volt a kereskedőknek, és mivel sosem rajongtam a mintás holmikért, örömmel szabadultam meg tőle. Hálás voltam azért, hogy ezek a dolgok olyan otthonokba fognak kerülni, ahol örömüket lelik bennük és törődnek velük, ahelyett, hogy be lennének zsúfolva egy padlásra. Tudtam, hogy Donald nagyon át akarja nézni azt a nagy dobozt, ami tele volt festményekkel és papírokkal, akár az én jelenlétemben is, de erről szó sem lehetett addig, míg én magam át nem néztem mindet. Ezt nagyon udvariasan közöltem is vele, aztán újra megegyeztünk, hogy ha újabb titkos rekeszt találnak a bútorban, nekem mondják el először, és engem illet meg a jog, hogy megvegyem annak tartalmát, ha az értékes. Miután betelefonáltak a boltba, intézkedtek egy teherautóról és kiállítottak egy csekket, a kereskedők is távoztak egy –két kisebb szerzeményük kíséretében. Olyan elégedettnek tűntek, amilyen én is voltam a mai nap végén. Egy órán belül megjelent a Ragyogás feliratú teherautó két tagbaszakadt fiatal fickóval. 45 perccel később a bútorokat fel is pakolták a raktérbe. Miután elmentek, itt volt az ideje, hogy dolgozni menjek. Eddig szánalmas módon halogattam az éjjeliszekrényem fiókjában lévő holmik megvizsgálását. Habár szanaszét volt minden, egy pillanatig kiélveztem, hogy egyedül vagyok a házban, miközben kisminkeltem magam, és felvettem az egyenruhámat. Elég meleg volt ahhoz, hogy rövidnadrágot vegyek fel, határoztam. Elmentem a Wal-Mart-ba és egy héttel ezelőtt vettem két új darabot. Debütálásuk tiszteletére megbizonyosodtam róla, hogy a lábaim extra simák. Elég barna is voltam már. Belenéztem a tükörbe, és elégedett voltam a látvánnyal. 5 körül értem a Merlotte’s-ba. Az első ember, akivel találkoztam, az új felszolgáló volt, India. Indianak selymes csokibarna bőre volt, búzaszőke haja és egy piercing az orrában, és ő volt a legvidámabb ember, akivel valaha találkoztam. Úgy mosolygott rám, mintha egész eddig csak rám várt volna…ami tulajdonképpen igaz is volt. Én váltottam India-t. - Vigyázz azzal a fajankóval az ötösnél – mondta. – Semmi sem jó neki. Biztosan összeveszett a feleségével. Tudtam volna, hogy így van, ha egy pillanatra „belehallgatok”. – Kösz India. Még valami? - Az a pár a tizenegyesnél teát rendelt cukor nélkül, sok citrommal. A kajájuk hamarosan elkészül, mindketten sült zöldségtálat kértek hamburgerrel. A férfi sajtosat. - Okézsoké. További szép estét neked. - Úgy tervezem. Randim van. - Kivel? – kérdeztem puszta ártatlan kíváncsiságból. - Lola Rushton-nal – felelte.

- Úgy emlékszem, együtt jártam középiskolába Lola-val – mondtam egy pillanatnyi döbbenet után, és úgy tettem, mintha India nővel való randija mindennapos lenne. - Emlékszik rád – mondta India és felnevetett. Ebben nem is kételkedtem, mivel én voltam a legfurcsább személy a középiskolában. - Mindenki úgy emlegetett, hogy az Őrült Sookie – mondtam, és igyekeztem nem megbántottnak tűnni. - Beléd volt esve egy darabig – mondta India. Furcsa mód örültem neki. – Ez igazán hízelgő – mondtam, és elsiettem dolgozni. Gyorsan körbejártam az asztalaimat, hogy minden rendben van-e, felszolgáltam a sült zöldségeket és a hamburgereket, és megkönnyebbültem figyeltem, hogy Mr. Goromba és Szemét az utolsó italát hajtja le, majd elhagyja a bárt. Nem volt részeg, de kereste a bajt, így örültem, hogy elment. Nincs szükségünk még több bajra. Nem ő volt az egyetlen mogorva fickó a bárban. Sam aznap este a biztosítási papírokat töltötte ki, és mert utálta a papírmunkát, de mindig meg kellett csinálnia, nem volt éppen virágos jó kedvében. A papírhalom szinte ellepte a bárt, és míg a vendégek nyugton voltak, belelestem az iratokba. Ha alaposan és lassan elolvastam, nem volt nehéz kisilabizálni, bármilyen nyakatekert angollal is íródott. Elkezdtem kitölteni az űrlapokat, és felhívtam a rendőrséget, hogy szükségünk lenne egy másolatra a gyújtogatás rendőrségi jelentéséről. Megadtam nekik Sam faxszámát, és Kevin megígérte, hogy átküldi. Felnézve azt láttam, hogy a főnököm totál meglepetten méreget. - Sajnálom! – mondtam rögtön. – Úgy tűnt, eleged van az egészből és nem gondoltam, hogy baj, ha vetek rá egy pillantást. Rögtön visszateszem a papírokat. – Felkaptam a lapokat és Sam kezébe nyomtam. - Nem – felelte, miközben elvette a papírokat. – Nem, nem Sook, kösz. Sosem gondoltam arra, hogy segítséget kérek – lenézett az iratokra. – Felhívtad a rendőrséget? - Igen, beszéltem Kevin Pryor-ral. Küldeni fog egy példányt a jelentésből. - Kösz Sook. – Sam olyan képet vágott, mintha a Mikulás éppen most jelent volna meg a bárban. - Nem okoznak problémát az űrlapok – mondtam mosolyogva. – Legalább nem gondolkodnak. Jobb, ha átnázed, hogy mindent jól töltöttem-e ki. Sam rám vigyorgott anélkül, hogy akár egy pillantást is vetett volna a lapokra. – Szép munka barátom. - Nem probléma. – Jó lett volna, ha akad valami elfoglaltságom, és nem kellene az éjjeli szekrényem fiókjában lévő meg nem nézett holmikra gondolnom. Hallottam, hogy kinyílik a bejárati ajtó és megkönnyebbülten felnéztem, hogy újabb kuncsaft tér be a bárba. Meg kellett erőltetnem magam, hogy ne látsszon rajtam a rosszallás, mikor megláttam, hogy Janalynn Hopper érkezett meg.

Sam –et kalandvágyónak lehette nevezni, már ami a randizási szokásait illeti, és Jannalynn nem az első erős (mondhatni, hogy félelmetes) nő volt, akihez a főnökömnek köze volt. Vékony volt és alacsony, egészen bizarr érzéke volt a divathoz és kegyetlen örömmel töltötte el új munkája, a falka végrehajtója a Hosszú Fog falkában, aminek székhelye Shrevepot-ban volt. Ma este Jannalynn levágott szárú farmer nadrágot viselt olyan szandállal, aminek a pántját a vádlira kell tekerni, és egy egyszerű, kék csőtoppot melltartó nélkül. Viselte a fülbevalót, amit Sam vett neki a Ragyogásban, és kb 6 ezüst lánc lógott medálokkal a nyakában. Rövid haja most platina szőkén ragyogott. Olyan volt, mint egy napfogó (színes üvegekből álló motívum, pl pillangó, amit az ablakba akasztanak, és megtörik rajta a fény – a fordító), gondoltam, ahogy eszembe jutott az a ragyogó színes holmi, amit Jason-től kaptam, hogy akasszam a konyha ablakba. - Helló drágám – mondta Sam-nek, miközben elsétált mellettem anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rám. Vadul átölelte Sam-et, és csókolta, ahol érte. Sam visszacsókolt, noha tudtam az agyhullámaiból, hogy egy kicsit kínosan érzi magát. A tapintat persze nem volt Jannalynn erőssége. Sietve elfordultam, hogy ellenőrizzem az asztalokon lévő só és borstartókat, noha nagyon jól tudtam, hogy azok nagyon is rendben vannak. Az igazat megvallva, mindig is nyugtalanítónak tartottam Jannalynn-t, majdhogynem ijesztőnek. Nagyon nem tetszett neki, hogy Sam és én barátok vagyunk, különösen mióta találkoztam Sam családjával a bátyja esküvőjén, és azt hitték, hogy én vagyok a barátnője. Tényleg nem tudtam hibáztatni őt ezért: ha a helyében lettem volna, én is ugyanígy éreztem volna. Jannalynn egy gyanakvó fiatal nő volt a természetéből és a hivatásából adódóan is. A munkája részét képezte, hogy felfedje a fenyegető tényezőket és cselekedjen, mielőtt azok ártani tudnának Alcidenek és a falkának. A Kutyaszőrt is vezette, egy kis bárt, aminek a törzsvendégei főleg a Hosszú Fog falka tagjai voltak és egyéb Shreveport-i kéttermészetűek. Ez nagyon nagy felelősség volt egy olyan fiatal teremtésnek, mint Jannalynn, de úgy tűnt, arra született, hogy szembenézzen a kihívásokkal. Mikor már kimerültem attól, hogy elfoglaltnak tetessem magam, észrevettem, hogy Sam és Jannalynn csendesen beszélgetnek. A lány egy bárszéken kuporgott, izmos lábait elegánsan keresztbe tette, Sam pedig szokás szerint a pult mögött állt. Arca feszült volt, ahogyan ő is; bármiről is beszélgettek, az komoly téma volt. Szorosan lezártam az elmém. A vendégek mindent megtettek, hogy ne bámulják szájtátva a fiatal vérfarkast. A másik felszolgáló, Danielle, időnként Jannalynn-t leste a szeme sarkából, miközben a fiújával sugdolózott, aki minden este bejött, hogy elkortyoljon egy sört, így nézhette Danielle-t, aki az asztalok között lavírozott. Bármilyen is volt Jannalynn, az ember nem tagadhatta, hogy feltűnő jelenség. Mikor belépett valahová, észre kellett venni őt. (Szerintem ez részben azért volt, mert olyan erős rezgéseket bocsátott ki, amitől a frászt hozta az emberre.) Egy pár lépett be és nézett körül, mielőtt leültek volna egy, a térfelemen lévő üres asztalhoz. Valahogy ismerősnek tűntek. Egy pillanattal később felismertem őket: Jack és Lily Leeds, magánnyomozók valahonnan Arkansas-ból. Legutóbb, mikor láttam őket, azért jöttek Bon Temps-be, hogy nyomozzanak Debbie Pelt eltűnése ügyében, akinek a szülei bérelték fel őket. Lelkiismeretfurdalás nélkül válaszoltam a kérdéseikre - amiről már tudtam, hogy tünde véremnek köszönhető –

és ragaszkodtam a saját verziómhoz. Én magam lőttem le Debbie Pelt-et önvédelemből, és nem voltam hajlandó ezért börtönbe vonulni. Ez kb. egy éve lehetett. Lily Bard Leeds még mindig sápadt, csendes és feszült volt, férje pedig még mindig vonzó és erőteljes. A nő szeme azonnal megakadt rajtam, és nem tudtam úgy tenni, mintha nem vettem volna észre. Kelletlenül az asztalukhoz sétáltam, és éreztem, hogy mosolyom minden egyes lépéssel ragyogóbbá válik. - Isten hozta Önöket újra a Merlotte’s-ban – mondtam kegyetlenül vigyorogva. – Mit hozhatok Önöknek? Kiváló a frissen sült zöldségtálunk, és a Lafayette burgerünk is nagyon finom. Lily úgy nézett rám, mintha azt javasoltam volna, egyen rántott gilisztát, habár Jack egy kicsit sajnálkozva nézett. Nem érdekelték a sült zöldségek, azt tutira mondhatom. - Egy Lafayette féle hamburgert legyen szíves – mondta Lily minden lelkesedés nélkül. Ahogy a párjához fordult, a pólója elfordult, én pedig vethettem egy pillantást egy régi hegre, ami vetekedett a saját új hegemmel. Nos, mindig is voltak közös dolgaink. - Nekem is egy hamburgert – mondta Jack. – És ha van egy szabad perce, beszélni szeretnénk Önnel. – Rám mosolygott, és a hosszú, vékony heg az arcán megnyúlt. Vajon ez a csonka emberek estéje volt? Nem csodálkoztam volna, ha könnyű dzsekije, ami szükségtelen volt egy ilyen meleg napon, valami még rosszabbat rejt ennél. - Beszélhetünk. Gondolom nem a Merlotte’s nagyszerű konyhája miatt jöttek vissza – mondtam és felvettem az italrendelésüket, mielőtt az ablakhoz mentem volna, hogy leadjam a rendelést Antoinenak. A jeges teájukkal és egy tál citrommal tértem vissza az asztalukhoz. Körülnéztem, hogy megbizonyosodjam, senkinek sincs rám szüksége, mielőtt helyet foglaltam volna Jack-kel szemben, Lily bal oldalán. A nő igazán csinos volt, de olyan izmos és szikár, hogy egy 10 centes is visszapattant volna róla. Még az elméje is rendezett és szigorú volt. - Miről kellene beszélnünk? - Kérdeztem és kitártam feléjük elmémet. Jack Lilyre gondolt, az egészsége miatt nyugtalankodott, nem, a nő anyjának az egészsége miatt – akinek visszatért a mellrákja. Lily rajtam gondolkodott, rajtam törte a fejét, azt gyanította, hogy én vagyok a gyilkos. Ez fájt. De igaz volt. - Sandra Pelt kiszabadult a börtönből – mondta Jack Leeds, és habár hallottam szavait az agyában, mielőtt kimondta volna azokat, nem kellett tettetnem, hogy letaglózott a hír. - Börtönben volt? Szóval ezért nem láttam őt, mióta a szülei meghaltak. – A Pelt szülők megígérték nekem, hogy felügyelet alatt tartják Sandra-t. Miután hallottam a halálukról, nem csodálkoztam volna, ha a lány felbukkan. Mikor nem jelentkezett, megnyugodtam. – Miért is mondják ezt el nekem? – kérdeztem. - Mert utálja a maga képét – felelte Lily nyugodtan – És magát sosem találták bűnösnek a nővére eltűnését illetően. Még le sem tartóztatták. Nem hiszem, hogy valaha is le fogják tartóztatni magát.

Talán ártatlan, habár nem hiszem. Sandra Pelt egyszerűen őrült. És maga a rögeszméjévé vált. Szerintem óvatosnak kell lennie. Igazán óvatosnak. - Miért volt börtönben? - Megfenyegette és megtámadta az egyik unokatestvérét. Ez az unokatestvér örökölt egy kis pénzt Sandra szüleinek végakarata szerint, és úgy tűnik, Sandra ezt zokon vette. Nagyon, de nagyon aggódtam. Sandra Pelt egy gonosz és gátlástalan fiatal nő volt. Biztos voltam benne, hogy még húsz éves sincs, és már nem egyszer tett egyértelmű kísérlet arra, hogy megöljön. Most már senki sem állhatott az útjába, és még veszélyesebb lett a magánnyomozók szerint is. - De miért jöttek ide, hogy ezt elmondják nekem? – kérdeztem. – Úgy értem, igazán nagyra értékelem, de nem volt kötelességük ezt tenni…és telefonon is felhívhattak volna. A magánzsaruk pénzért dolgoznak, ahogy hallottam. Valaki fizetett maguknak azért, hogy figyelmeztessenek? - A Pelt vagyon – mondta Lily pillanatnyi szünet után – kezelője, az ügyvédjük, aki New Orleans-ban él, ő Sandra kijelölt gyámja a lány 21 éves koráig. - Hogy hívják? A nő kihúzott egy darab papírt a tárcájából. - Valami fura hangzású neve van – mondta. – Talán ki sem tudom mondani helyesen. - Cataliades – mondtam, a második szótagot hangsúlyozva. - Igen – felelte Jack meglepetten. – Ő az. Egy nagydarab fickó. Bólintottam. Mr. Cataliades és én jóban voltunk. Javarészt démon volt, de úgy tűnt, Leeds-ék ezt nem tudják. Valójában nem úgy tűnt, hogy bármit is tudnának a másik világról, arról, ami az emberi mellett létezik. – Tehát Mr. Cataliades küldte magukat, hogy figyelmeztessenek engem? Ő a végrehajtó? - Igen. El kellett utaznia egy kis időre, és azt akarta, tudassuk magával, hogy a lány eltűnt. Úgy tűnt, lekötelezve érzi magát Önnek. Ezt mérlegeltem. Csak egy olyan alkalomról tudtam, mikor valami jót tettem az ügyvédnek. Mikor segítettem neki kijutni egy romba dőlő hotelből, Rhodes-ban. Jó tudni, hogy legalább egy ember komolyan gondolta, mikor azt mondta: Tartozom neked. Valahogy ironikusnak tűnt, hogy éppen a Pelt vagyonból fizetnek Leeds-éknek azért, hogy figyelmeztessenek engem az utolsó élő Pelt miatt; nem viccesen ironikus, hanem keserűen ironikus. - Bocsássanak meg, hogy megkérdezem, de hogyan vette fel a kapcsolatot Önökkel? Úgy értem, biztos vagyok benne, hogy nagyon sok magánhekus van New Orleans-ban. A maguk székhelye pedig még mindig Little Rock-ban van, igaz? Lily vállat vont. – Felhívott minket; felkért minket; küldte a csekket. Az utasításai nagyon különösek voltak. Mindketten, a bárba, még ma. Valójában… - Lenézett az órájára. – Ebben a percben.

Várakozóan néztek rám, arra vártak, hogy megmagyarázzam nekik az ügyvéd eme furcsaságait. Eszeveszetten gondolkodtam. Ha Mr. Cataliades két ilyen kitartó embert küldött a bárba, és arra utasította őket, hogy megadott időben érkezzenek, az azért lehetett, mert tudta, hogy meg fogják tenni, amit kell. Valamilyen okból a jelenlétük szükségszerű és kívánatos volt. Mikor van az embernek szüksége hozzáértő nehézfiúkra? Mikor a probléma érkezőben van. Mielőtt tudtam, mit teszek, felálltam és a bejárat felé fordultam. Természetesen Leeds-ék is arra néztek, amerre én, így mindannyian az ajtót néztük, mikor a probléma kinyitotta. Négy nehézfiú lépett be. A nagymamám azt mondta volna, hogy bajt szimatolok. Talán a homlokukra is volt írva, hogy „Seggfej vagyok és büszke is rá”. Határozottan fent hordták az orrukat, el voltak telve maguktól és csordultig voltak agresszióval. És fegyverekkel. Miután egy pillanatra belekukucskáltam a fejükbe, tudtam, hogy vámpír vért ittak. Ez volt a legkiszámíthatatlanabb drog a piacon – tehát a legdrágább is, mert a beszerzése olyan veszélyes volt. Az emberek, akik vámpír vért ittak – a hatásának időtartamát lehetetlen volt megjósolni – hihetetlenül erősek voltak és elképesztően vakmerőek…és néha átkozottul őrültek. Noha háttal állt az újonnan érkezőknek, Jannalynn úgy tűnt, kiszagolta őket. Megpördült a székén és koncentrált, mint amikor valaki felhúz egy íjat, és beleilleszti a nyílvesszőt. Éreztem, hogy az állat feltámad benne. Valami vad és kegyetlen töltötte meg a levegőt, és rájöttem, hogy a szag Sam-ből is árad. Jack és Lily Leeds talpra ugrottak. Jack keze a dzsekije alá tévedt, és tudtam, hogy fegyvere van. Lily keze furcsa szögben állt, mintha gesztikulálni kezdett volna, aztán menetközben megfagyott. - Halihó faszfejek? – mondta a legmagasabb a bárban lévőknek címezve. Sűrű szakálla és sűrű sötét haja volt, de valójában nagyon fiatal volt. Úgy gondoltam, nem lehet több 19-nél. – Azért jöttünk, hogy szórakozzunk veletek egy kicsit gyíkok. - Itt nincsenek gyíkok – mondta Sam nyugodt hangon. – Szívesen látunk titeket egy italra, de utána szerintem jobb, ha elmentek. Ez egy csendes hely, egy helyi bár, és mi nem akarunk bajt. - A baj már megérkezett!- kérkedett a legalacsonyabb seggfej. Arca frissen borotvált volt, a haja szőkén meredezett, felfedve a feje tetején lévő sebhelyeket. Tagbaszakadt és izmos volt. A harmadik kölyök vékony és sötét bőrű volt, talán spanyol. Fekete haja hátra volt simítva, szája pedig érzékien lebiggyedt, ami ellensúlyozta gúnyos mosolyát. A negyedik srác még komolyabb vámpír vér fogyasztó volt, mint a többiek, és nem tudott beszélni, mert el volt veszve a saját világában. Tekintetét jobbrabalra kapkodta, mintha olyan dolgokat látna, amiket mi nem. Ő is nagydarab volt. Azt hittem, ő fog támadni először, és habár én voltam a legelenyészőbb harcos a jelenlévők közül, elkezdtem készíteni a jobbomat, azt tervezve, hogy oldalról rátámadok. - Mi nyugalmat akarunk – mondta Sam. Még mindig próbálkozott, habár tudtam, hogy megértette, hogy nincs esély elkerülni az erőszakot. Csak az időt húzta, hogy a Merlotte’s-ban lévők is tudják, mi fog következni. Ez jó ötlet volt. Mikor már eltelt néhány perc, még a leglassabb vendég is olyan messzire húzódott az ütközet helyszínétől, amennyire csak tudott, kivéve Danny Prideaux-ot, aki Andy Bellefleur-ral dartsozott, és Andy-t. Danny-nek éppen egy nyíl volt a kezében. Andy nem volt szolgálatban, de volt

fegyvere. Jack Leeds szemébe néztem, és láttam, rájött, ahogy én is, hogy melyik pasas jelenti a legnagyobb problémát. A kábult pasas éppen a sarkain himbálózott. Mivel Jack Leeds-nek volt fegyvere, nekem pedig nem, óvatosan hátrébb húzódtam, így nem álltam a lövése útjában. Lily hideg tekintete követte mozdulatomat, és majdhogynem észrevétlenül bólintott. Értelmes dolgot tettem. - Mi nem akarunk békét – morogta a Szakállas Vezető. – A szőkét akarjuk. – Aztán egyenesen felém mutatott bal karjával, míg jobb kezével előhúzott egy kést. Olyan 60 cm hosszúnak tűnt, habár lehet, hogy félelmem nagyítóként működött. - El fogjuk vinni őt – mondta Szőke Sörtés. - Aztán talán a többit is– tette hozzá Biggyedt Ajkú. Az Őrült Srác csak mosolygott. - Nem hinném – mondta Jack Leeds. Majd óvatosan előhúzta a fegyverét. Talán puszta önvédelemből hordta magával, de most nem ártott, mert a felesége, aki közvetlenül mellettem állt, szintén szőke volt. Jack nem lehetett egészen biztos benne, hogy rám gondoltak, vagy a másik szőke csajra. - Én sem hinném – mondta Andy Bellefleur. Karja meg sem rezzent, ahogy előhúzta saját Sig Sauer-ét, és a késes fickóra fogta. – Dobd el azt a disznóölőt, aztán majd kitalálunk valamit. Talán annyira el voltak szállva, mint egy papír sárkány, de legalább hárman magukhoz tértek annyira, hogy felfogják, fegyverekkel szemezni rossz ötlet. Számtalan meghatározhatatlan rángatózás és szemhunyorítás kísérte mozdulataikat, ahogy egymással szemeztek. Már úgy tűnt, elsimul minden. Szerencsétlenségünkre Őrült Srác teljesen elszállt, és Sam-re támadt, és mindannyian követtük ezt a hülye példát. Egy vérfarkas fürgeségével Biggyedt Ajak előrántotta fegyverét, célzott és tüzelt. Nem tudom, kinek szánta a lövést, de Jack Leeds-et találta el, aki őrülten visszatüzelt, miközben elesett. Lily Leeds-et nézve sokat lehetett tanulni a mozgásából. Tett két gyors lépést, megfordult a bal lábán, majd a jobb lábát a levegőbe dobva egy ló erejével fejbe rúgta Biggyedt Ajkat. Mielőtt földet ért volna, már a férfin is termett, elrúgta fegyverét a bárpult felé, és olyan mozdulattal csavarta ki a karját, hogy azt tanítani kellett volna. Ahogy a férfi felüvöltött, Szakállas Seggfej és Szőke Sörtés tátott szájjal bámultak a nőre. Ezen a pillanatnyi figyelmetlenségen múlott minden. Janalynn leugrott a bárszékéről, elképesztő körívet leírva a levegőben. Őrült Srácon landolt, miközben Sam lefogta őt, és noha ŐS üvöltött, csapkodott és próbálta ledobni, Jannalynn hátrahúzódott és állba verte a fickót. Azonnal hallottam a csont törését, aztán Jannalynn lábra állt és beletaposott a fickó combcsontjába. Még egy reccsenés. Sam, aki még mindig lefogta a srácot, felkiáltott. – Állj! Abban a pillanatban Andy Bellefleur nekirontott Szakállas Seggfejnek, aki hátat fordított neki, mikor Lily megtámadta Biggyedt Ajkat. Mikor a magas srác megérezte a fegyvert a hátában, lefagyott. - Dobd el a kést – mondta Andy. Halálosan komoly volt.

Szőke Sörtés hátrahúzta a karját, hogy bevigyen egy ütést. Danny Prideaux eldobta a nyilat. Szőke Sörtés a karját szorongatta és visított, mint egy teáskanna. Sam otthagyta Örült Srácot, hogy behúzzon egyet Szőke Sörtésnek. A fickó úgy esett össze, mint az elfűrészelt fa. Szakállas Seggfej a haverjait nézte bénultan, aztán eldobta a kést. Okos. Végre. Kevesebb, mint két perc alatt vége volt mindennek. Lerángattam a tiszta, fehér kötényemet, és bekötöztem Jack Leeds sebét, míg Lily tartotta a karját, arca olyan fehér volt, mint egy vámpíré. A lehető legrosszabb módon akarta kinyírni Biggyedt Ajkat, mert elsöprő szenvedéllyel szerette a férjét. Érzelmeinek ereje majdnem ledöntött a lábamról. Lily talán rideg volt kívülről, de belül olyan volt, mint egy vulkán. Amint Jack már nem vérzett annyira, Lily visszament Biggyedt Ajakhoz, arca még mindig teljesen nyugodt volt. - Ha csak megmozdulsz, kitöröm a kibaszott nyakadat – mondta ádáz hangon. A fiatal gengszter talán nem hallotta a nő szavait a saját nyöszörgésétől, de a hangsúlya egyértelmű volt, és a fickó meg sem moccant. Andy már beszélt a 911 diszpécserével. Abban a percben meghallottam a szirénákat, a zavaróan ismerős hangot. Talán a biztonság kedvéért tarthatnánk a parkolóban egy mentőautót. Őrült Srác halkan vinnyogott a lába és az álkapcsa miatt. Sam megmentette az életét: Jannalynn most csak lihegett, de nagyon közel járt az átváltozáshoz az izgatottság és az erőszak miatt. A csontok össze-vissza álltak az arcbőre alatt, amitől hullámosnak tetszett. Nem lett volna jó, ha átváltozik, mielőtt a törvény végrehajtók ideérnek. Nem is próbáltam meg kisilabizálni, hogy miért pont én. Csak annyit mondtam: - Hé Jannalynn. – Tekintete találkozott az enyémmel. Az övé alakot és színt váltott. Kis teste elkezdett rázkódni és hánykolódni. - Abba kell hagynod – mondtam. Körülöttünk ordibáltak, a levegő pedig tele volt izgatottsággal és félelemmel – ami nem jó légkör egy fiatal vérfarkas számára. – Most nem változhatsz át. – Tekintetem még mindig az övébe fúrtam. Nem szóltam többet, de biztosra mentem, hogy figyel rám. – Lélegezz velem – mondtam, ő pedig erőt vett magán. Fokozatosan lassult a légzése, és még lassabban arcának normál körvonalai is visszatértek. Teste már nem rángatózott, a szeme pedig ismét barnává változott. - Rendben – mondta. Sam kezét vékony vállára tette. Szorosan megölelte. – Köszi drágám – mondta. – Köszi. Nagyszerű voltál. – Halványan éreztem idegességét. - Legközelebb maradj nyugton a seggeden – mondta, és érdesen felnevetett. – Jó ugrás volt, nem? Várj, beszélnem kell Alcide-del.

- Te vagy a leggyorsabb – mondta Sam gyengéden. – Te vagy a legjobb végrehajtó, akivel valaha találkoztam. – Jannalynn olyan büszke volt, mintha Sam azt mondta volna neki, hogy olyan szexi, mint Heidi Klum. Aztán a törvény emberei és a mentősök megjelentek, és ismét végig kellett csinálnunk az egész felhajtást. Lily és Jack Leeds elmentek a kórházba. A nő azt mondta a mentősnek, hogy elviszi a férjét a saját kocsijával, és kivettem a gondolataiból, hogy a biztosításuk nem fedezné a teljes ellátást. Figyelembe véve, hogy a kórház csak néhány utcányira volt, és Jack tudott beszélni és járni, megértettem a nőt. Mint mindig, most sem ették meg a kajájukat, nem tudtam megköszönni a figyelmeztetést sem, sem pedig, hogy olyan gyorsan teljesítették Mr. Cataliades utasításait. Most még jobban csodálkoztam, mint valaha, hogy éppen ekkor kellett betoppanniuk a bárba. Andy érthetően büszke volt az incidensben való részvételére, és kapott némi hátba veregetést társaitól. Alig leplezett bizalmatlansággal és tisztelettel figyelték Jannalynn-t. Minden vendég, akik próbáltak félre állni az útból, kezüket-lábukat törve igyekeztek leírni Lily Leeds nagyszerű rúgását, és Jannalynn elképesztő ugrását Őrült Srácra. Valami okból kifolyólag a rendőrök álláspontja az volt, hogy a négy idegen Lily-t akarta túszul ejteni, aztán ki akarták rabolni a Merlotte’s-ot. Nem tudom, honnan származott ez a benyomásuk, de boldog voltam, hogy így gondolják. Ha a bár vendégei azt szűrték le, hogy a kérdéses szőke Lily Leeds volt, az csak jó volt nekem. Ő határozottan egy feltűnő nő volt, és az idegenek talán őt követték, vagy úgy döntöttek, hogy kirabolják a bárt és bónuszként elviszik Lily-t. Hála ennek a szerencsés félreértésnek, megmenekültem a további kérdezősködéstől, amiben a többi vendégnek része volt. És az igazán nagyszerű az volt, hogy eljött az ideje szünetet tartanom.

6. fejezet Fordította: Audrey, Seni

Vasárnap reggel nyugtalanul ébredtem. Előző este mikor végre hazaértem túl álmos voltam ahhoz, hogy a bárban történtekről gondolkodjam. De a tudatalattim nyilvánvalóan meghányta-vetette, amíg aludtam. A szemeim kipattantak és bár a szoba csendes és napos volt, levegőért kapkodtam. Pánikszerű érzésem volt. Még nem uralkodott el rajtam teljesen, de testileg és lelkileg közel voltam hozzá. Ismered ezt az érzést? Mikor arra gondolsz, hogy a szíved bármelyik másodpercben megszűnhet dobogni, a légzésed felgyorsul, és a tenyered elkezd izzadni. Sandra Pelt engem üldözött és nem tudtam, hogy hol van, vagy mit tervez.

Viktor bosszút forralt Erik ellen és ez rám is kiterjedt. Biztos voltam benne, hogy én vagyok a szőke, akire a négy orrgyilkos pályázott. Fogalmam sincs, ki küldte őket, vagy mit tettek volna, ha elkapnak, habár lett volna néhány ötletem. Eriknek és Pamnek nézeteltérése volt és meg voltam győződve róla, hogy én is belekeveredtem a viszályukba. Emellett egy csomó megválaszolatlan kérdésem is volt. A lista élén ez állt: Honnan tudta Mr. Cataliades, hogy egy bizonyos időben egy bizonyos helyen segítségre van szükségem? És hogyan tudott magánnyomozókat küldeni Little Rockból? Természetesen, ha nála volt Pelték ügyvédje, tudhatta, hogy Lily és Jack Leeds-et küldték a lányuk, Debbie eltűnésének felderítésére. Tudhatta, hogy nem kell Leeds-éket túlságosan kioktatni és azt is tudhatta, hogy tudnak harcolni. Elmondaná a négy orrgyilkos a rendőrségnek, miért jöttek a bárba és ki adta nekik ezt az utasítást? És miért kaptak vámpírvért? Ezt is jó lenne tudni. Vajon mit mesélnének múltamról a titkos fiókból való dolgok? Szép kis ügy – mondtam ki hangosan. A fejemre húztam a takarót és mentálisan átkutattam a házat. Senki nem volt rajtam kívül. Talán Dermot és Claude megbeszéltek mindent a nagy kinyilatkoztatásuk után. Úgy tűnt Monroe-ban maradtak. Sóhajtottam, majd felültem az ágyban, hagyva, hogy a takaró lecsússzon rólam. Nem volt menekvés a problémáim elől. A legtöbb, amit tehetek, hogy megpróbálom rangsorolni a bajokat és kitalálni, hogy milyen információt gyűjthetnék róluk. A legfőbb probléma állt a legközelebb a szívemhez és a megoldás kulcsa a kezemben volt. Az éjjeliszekrény fiókjából óvatosan kivettem az elnyűtt bársony erszényt és a mintás borítékot. A fiók a hasznos tárgyak (elemlámpa, gyertya, gyufa) mellett a furcsa életem furcsa emlékeztetőit is őrizte. Ma csak ez a két értékes tárgy érdekelt. A konyhába vittem és körültekintően a pultra helyeztem őket, jó messze a mosogatótól, mivel a kávémat készítettem. Mialatt a kávé lecsepegett a kávéfőzőből, majdnem visszazártam a boríték felnyitható részét, de elhúztam a kezem. Féltem. Inkább kikerestem a névjegyzéket. Egész éjszaka töltöttem a mobilom, így gondosan kihúztam a kis zsinórt és mély lélegzetet véve beütöttem Mr. Cataliades számát. Háromszor csöngött. Itt Desmond Cataliades – szólt zengő hangja. – Utazok és nem vagyok elérhető jelen pillanatban. Ha üzenetet hagy visszahívom. Vagy nem. A fenébe már. Grimaszt vágtam a telefonba, de a hang után kötelességtudóan egy megfontolt üzenetet hagytam, amely remélem közvetíti, hogy sürgősen beszélnem kell az ügyvéddel. Kihúztam Mr. Cataliadest – Desmondot! – a mentális teljesítendő feladatok listámról és tovább léptem a Sandra Pelt probléma megközelítésének második módjához. Sandra addig üldöz, míg egyikünk meg nem hal. Volt egy hús-vér személyes ellenségem. Nehéz volt felfogni, hogy egy család minden tagjáról kiderült, hogy erkölcstelen (különösen mivel Debbiet és Sandrát is örökbefogadták), de az összes Pelt önző, akaratos és gyűlöletes volt. Szerintem a lányok egy mérgező fa gyümölcsei voltak. Tudnom kellett hol van Sandra, és ismertem valakit, aki segíthet.

-Halló? – mondta élénken Amélia. - Milyen az élet a Big Easy10-ben? – kérdeztem. - Sook! Istenem, de jó hallani a hangod! Éppenséggel remekül alakulnak a dolgok. - Mesélj! - Bob múlt héten megjelent nálam – mondta.

Miután Amélia mentora, Octavia visszaváltoztatta Bobot vékony Mormon kinézetű önmagává, Bob annyira mérges volt Améliára, hogy olyan gyorsan elillant, mint egy macska. Miután újra hozzászokott emberi mivoltához, Bob elhagyta Bon Temps-t, hogy megkeresse a családját, akik New Orleansban voltak a Katrina hurrikán idején. Nyilvánvaló, hogy Bob túltette magát azon, hogy Amélia macskává változtatta.

Megtalálta a rokonait? Nos, igen, meg. A nagynénjét és a nagybátyját, akik felnevelték őt. Natchezben találtak lakást, amiben ketten épp csak elférnek, és elmondta, hogy neki nem jut már hely ott, így Bob más koven11 tagokhoz utazott, de végül visszatért a városba. Három saroknyira dolgozik az én munkahelyemtől. Hajat vág. Bejött a boszorkányboltba és utánam kérdezősködött. – Amélia kovenjének tagjai vezetik a Genuine Boszorkányboltot a Francia Negyedben. - Meglepődtem, hogy látom, de igazán örültem neki. – Gyakorlatilag dorombolta az utolsó mondatot és rájöttem, hogy Bob lépett be a szobába. – Bob üdvözöl téged Sookie. Én is őt. Figyelj, Amélia, utálom félbeszakítani a fiatalok szerelemes ábrándozását, de kérnem kell egy szívességet. Mondd. Meg kell találnom valakit. Telefonkönyv? Haha. Nem olyan egyszerű. Sandra Pelt kijött a börtönből és rám vadászik. Szó szerint. A bárt felgyújtották, és tegnap négy bűnöző jött be, hogy elkapjon. Szerintem Sandra áll mindkét dolog mögött. Úgy értem, hány ellenségem lehet? Hallottam, hogy Amélia mély lélegzetet vesz. – Ne válaszolj erre – mondtam sietősen. – Szóval kétszer kudarcot vallott, így attól tartok, hogy hamarosan gyorsít az iramon és valakit egyenesen a házamhoz küld. Egyedül leszek és nem fog jól végződni számomra. 10 11

New Orleans –ra utal Boszorkányok gyülekezete

Miért nem kezdte rögtön a házadnál? Már rájöttem, hogy ezt napokkal ezelőtt meg kellett volna kérdeznem magamtól. Gondolod, hogy a védőbűbájod még mindig működik? Ó…persze. Nagyon jók tudnak lenni. – Amélia hangjában megelégedettség volt. Nagyon büszke volt boszorkányképességeire, és lehetett is. Tényleg? Úgy értem, gondolj csak bele. Nem vagy itt már… jesszus, három hónapja. Amélia március első hetében ment el. Igaz. De megerősítettem őket, mielőtt elmentem. Akkor is működnek, ha nem vagy itt? - Biztosra kellett tudnom. Az életem múlt rajta. Egy darabig igen. Elvégre minden nap órákat voltam távol a háztól és nem hagytam őrizetlenül. De meg kell újítanom a védelmet, különben elenyészik. Tudod most három nap szabadságot kaptam. Szerintem meglátogatlak és ellenőrzöm mi a helyzet. Hatalmas megkönnyebbülés lenne, de nem akarlak ugráltatni. Áh, nem gond. Talán Bob és én kirándulunk egyet. Megkérdezek néhány koven tagot, hogyan lehet embereket megtalálni. Gondoskodunk a védőbűbájról, majd megtaláljuk és elintézzük azt a szukát. Szerinted Bob hajlandó lesz újra visszajönni ide? – Bob sok időt töltött a házamban macskaként, így kételkedtem. Megkérdezem. Ha nem jelentkezem, akkor megyek. Nagyon köszönöm. – Észre sem vettem, hogy az izmaim megfeszültek, míg el nem kezdtek lazulni. Amélia azt mondta, hogy jön.

Csodálkoztam, hogy miért nem érzem magam biztonságban a két tündéremmel. A rokonaim voltak, és bár boldog és nyugodt voltam, ha a házban vannak, Améliában jobban bíztam. A tényeket nézve, valóban nem tudtam, hogy Claude és Dermot mikor vannak a házban. Egyre több éjszakát töltöttek Monroeban.

Améliát és Bobot az enyémmel szemközti szobában szállásolom el, mivel a fiúk elfoglalták az emeletet. A régi szobámban lévő ágy keskeny volt, de egyikük sem volt nagydarab.

De még csak most jön a java. Töltöttem egy bögre kávét és magamhoz vettem a borítékot és az erszényt. Leültem a konyhaasztalhoz. Szörnyű sugallat fogott el, hogy mindkettőt dobjam felbontatlanul a szemetesbe a titkaikkal együtt. De az ember nem ezt szokta csinálni. Felbontja, amit fel kell bontani.

Felnyitottam a borítékot és kihúztam a tartalmát. A képről fodros szoknyás menyasszony bámult rám szelíden, aztán egy megsárgult levél csusszant ki. Valahogy porosnak éreztem, mintha a padláson eltöltött évek beleivódtak volna a papír legapróbb réseibe. Sóhajtottam és behunytam a szemem, felkészítve magam mi vár rám. Szétnyitottam a papírt és lenéztem nagymamám kézírására.

Nem várt módon fájdalmas volt látni a betűket. Hegyes, tömör betűk, rossz helyesírás és pontatlan írásjelek, de az övé volt, a nagyimé. Isten tudja már, hány dolgot olvastam, amiket még életében írt; bevásárló listát, utasításokat, recepteket, és néhány személyesebb üzenetet. Még mindig egy kötegnyi volt belőlük az öltözőasztalomon.

Sookie, olyan büszke vagyok rád, hogy leérettségiztél. Bárcsak itt lenne anyukád és apukád és látna kalapban és talárban. Sookie, kérlek takarítsd ki a szobádat. Nem tudok porszívózni, ha nem tudom, hol van a padló.

Sookie, Jason érted megy softball edzés után. Nekem a Kert Klub találkozójára kell mennem.

Bizonyos voltam benne, hogy ez a levél más lesz. Igazam volt. A hivatalos levélforma szerint kezdődött.

Kedves Sookie!

Szerintem te fogod megtalálni ezt a levelet, ha már valakinek meg kell. Nincs más hely, a hova tehetném, és amikor úgy gondolom készen állsz, elmondom hol van. Könnyek potyogtak a szememből. Megölték, mielőtt eldönthette, hogy készen állok-e. Talán sosem leszek kész. Tudod, hogy mindennél jobban szerettem nagyapádat. Azt hittem, hogy tudtam. Sziklaszilárd volt a házasságuk…feltételeztem. De itt a bizonyíték, hogy talán nem így volt. De annyira szerettem volna gyerekeket. Annyira. Úgy éreztem, ha gyerekeim lesznek, az életem tökéletes lesz. Nem jöttem rá, hogy tökéletes életet kérni Istentől butaság. A nemet mondási képességem próbára tették. Isten megbüntetett a sóvárgásomért, gondolom. Olyan gyönyörű férfi volt. De mikor megláttam, tudtam, hogy nem valódi. Később elmondta, hogy részben ember, de sosem láttam benne túl sok emberséget. A nagyapád akkoriban egy hosszabb útra ment, Baton

Rouge-ba. Aznap délelőtt hatalmas vihar volt, ami kidöntött egy nagy fenyőfát a kocsifelhajtónál, így az út el volt zárva. Megpróbáltam összefűrészelni a fenyőt, hogy a nagyapád a felhajtón tudjon majd közlekedni a teherautóval. Megpihentem és a hátsó udvarra mentem, hogy megnézzem megszáradtak-e a ruhák a kötélen, és ő kisétált az erdőből. Mikor segített nekem arrébb mozdítani a fát – vagyis, egyedül csinálta az egészet – természetesen, köszönetet mondtam. Nem tudom, hogy tudod-e, de ha Köszönöm-öt mondasz egyiküknek, akkor a lekötelezettje vagy. Nem tudom miért, biztos jó modorból. Claudine említette ezt nekem futólag, mikor először találkoztunk, de azt hittem, azért mondja nekem, mert ez egy tündér etikett dolog. A jó modoromra gondolva, próbáltam meggyőzni magam, hogy határozottan sosem mondtam köszönetet Niall-nek, még akkor sem mikor karácsonyi ajándékot cseréltünk. (Minden önuralmamra szükség volt, hogy ne mondjam ’Köszönöm’. Azt mondtam ’Ó, gondoltál rám! Tudom, hogy tetszeni fog’ és összeszorítottam az ajkaimat.) De Claude … annyit voltunk együtt, hogy tudtam, biztosan megköszöntem neki, hogy kivitte a szemetet, vagy hogy odaadta a sót. Fenébe! Mindenesetre, megkérdeztem, hogy kér-e inni és szomjas volt. Én magányos voltam és nagyon szerettem volna egy kisbabát. Addigra már öt éve házasok voltunk nagyapáddal és semmi jele nem volt egy gyereknek. Rájöttem, hogy valami baj lehet, bár nem tudtuk, hogy mi, amíg az orvos elmondta, hogy a mumpsznak … nos. Szegény Mitchell. Nem az ő hibája volt, hanem a betegségé. Azt mondtam neki csoda, hogy két gyerekünk is lett, nem kell öt vagy hat, amennyit ő szeretett volna. Sosem nézett furcsán rám emiatt. Holtbiztos volt benne, hogy sosem lennék mással. Szégyelltem is magam miatta rendesen. Az is elég rossz, hogy egyszer megtettem, de két évvel később Fintan visszajött, és újra vele voltam. Nem csak ez a két alkalom volt. Olyan különös volt. Néha azt hittem, hogy érzem őt. Aztán megfordulok és Mitchell van ott. De apád és Linda miatt megérte a bűntudat. Úgy szerettem őket, és remélem nem az én vétkem miatt haltak meg olyan fiatalon. Legalább Lindának ott volt Hadley, bárhol is van, és Corbettnek te és Jason. Látni titeket felnőni áldás és kiváltság volt. Jobban szeretlek titeket, mintsem el tudnám mondani. Nos, elég régóta írok már. Szeretlek édesem. Most el kell mondjak valamit nagyapád barátjáról. Sötét hajú, nagydarab férfi volt és igazán tetszetősen tudott beszélni. Azt mondta olyan, mint mindannyiunk jótevője, egyfajta keresztapa. Nem bíztam benne, de nem volt okom kipenderíteni.. Nem úgy nézett ki, mint Isten teremtménye. Corbett és Linda születése után meglátogatott. Miután ti ketten megszületettetek, gyanítottam, hogy újra eljön. Hirtelen tűnt fel, egyszer mikor Jasonre vigyáztam és egyszer mikor rád. Mindketten a bölcsőben voltatok. Azt mondta mindkettőtöknek ajándékot adott, bár ha így is áll a dolog, mégsem olyat, amit a bankba tehettem volna. Bizony hasznos lett volna, mikor hozzám kerültetek. Aztán még egyszer eljött, néhány évvel ezelőtt. Ezt a zöld dolgot adta nekem. Állítása szerint akkor adják ezt egymásnak a tündérek, ha szerelmesek, és Fintan adta neki, hogy hozza el nekem, ha előttem halna meg. Mágikus bűbáj van benne. Azt mondta, reméli, hogy sosem kell használnom. De ha mégis arra kerül a sor, emlékezzek rá, hogy ez csak egyszeri dolog, nem olyan, mint a lámpa a mesében, sok kívánsággal. Azt is mondta, hogy ezt a dolgot ’cluviel dor’-nak hívják, és megmutatta, hogyan kell leírni. Szóval feltételezem, hogy Fintan meghalt, bár túl rémült voltam, hogy bármit is kérdezzek. Nem láttam Fintant, mióta a papád és Linda megszülettek. Mindkettőjüket megnézte, majd elment. Azt mondta nem jöhet többet, hogy ez túl veszélyes nekem és a gyerekeknek, az ellenségei követnék, ha továbbra is meglátogatna, még ha álruhában is jönne. Ebből arra következtetetek, hogy már

korábban is jött álruhában és ez aggaszt. És ellenségei lennének? Bár valószínűleg a tündérek sem mindig jönnek ki egymással, akárcsak az emberek. Az igazat megvallva, minden alkalommal mikor láttam Fintant, egyre rosszabbul éreztem magam nagyapád miatt, így mikor azt mondta örökre elmegy, az többé-kevésbé megkönnyebbülés volt. Még mindig eléggé bűnösnek érzem magam, de mikor arra gondolok, hogy felneveltem apukádat és Lindát, annyira örülök, hogy voltak nekem. Téged és Jasont felnevelni is öröm volt számomra. Mindenesetre, ez a levél a tiéd most már, mivel a házat és a cluviel dor-t is rád hagyom. Talán nem tűnik igazságosnak, hogy Jason nem kap semmi mágikusat, de nagyapád barátja azt mondta, hogy Fintan mindkettőtökre vigyázott és neked kellene megkapnod. Bízom benne, remélem, hogy sosem lesz szükséged erre a tudásra. Mindig is morfondíroztam rajta, hogy a képességed abból fakad, hogy részben tündér vagy, de akkor mi a helyzet Jasonnal? És apukáddal és Lindával? Talán te képes vagy elfogadni, hogy a dolgok néha csak úgy megtörténnek. Bárcsak megváltoztathatnám az eseményeket és normális életed lett volna, de el kell fogadnunk amit Isten kiszab nekünk, és te nagyon jól csinálod ezt. Kérlek, legyél óvatos. Remélem nem vagy dühös rám, és nem gondolod rólam a legrosszabbat. Isten minden gyermeke bűnös. De legalább az én vétkem miatt létezel te, Jason és Hadley.

Adele Hale Stackhouse (Nagyi)

Megrohamoztak a gondolatok, alig tudtam felfogni őket. Egyszerre voltam kábult, ledöbbent, kíváncsi, ugyanakkor zavart is. Mielőtt megállíthattam volna mozdulatot, felvettem a másik ereklyémet, a magamnál hordott bársonyzsákot- Meglazítottam a zsinórját, ami engedett az újaim között. Kinyitottam a zsákot, belül egy kemény nehéz tárgy pihent- a „ cluviel dor” a tündérnagyapámtól kapott ajándék, kezembe pottyant. Azonnal megszerettem. Krémes világoszöld színén, lágyan csillogott az arany szegély. Ez pont olyan kis doboz volt, mint amilyeneket a régiség kereskedésekben találhat az ember, sőt még a Splendide3-ban sem volt semmi ennyire szép. Nem találtam rajta fogást, sehol egy sarokvas, nincs semmi zár, a teteje nem nyílt, majd finoman nyomtam csavartam a tetejét, határozottan úgy tűnt az egy fedél arany szegéllyel. Hmmm, a kerek doboz nem úgy tűnt készen áll arra, hogy megmutassa a titkát. Okézsoké, talán el kell végeznem egy kis kutatást. Oldalra helyeztem a dobozt, kezeimet a lábamra raktam, majd magam elé meredve, a gondolatok csak úgy száguldoztak a fejemben. Nagyi nyilvánvalóan nagyon elérzékenyült állapotban írta a levelet. ___________________ 3

Amerikai bútor áruház

Talán –a mi Keresztapánk- több információt tudott adni ezzel az ajándékkal kapcsolatban a Nagyinak, vagy elmulasztotta említeni ezt, vagy egyszerűen nem emlékezett semmi másra. Azon töprengtem, vajon mikor kényszerítette magát erre a vallomásra. Nyilvánvaló, hogy Linda nagynéni halála után írta, amikor is nagyi hetven éves volt. Születésemnél egyértelműen felismerem a leírásból nagyapám barátját. Biztosan – a keresztapa – Mr. Cataliades volt, a démonügyvéd. Tudtam, hogy ezt el kellett

volna mondania és nem egy papíron kellene szerepelnie, hogy a férjén kívül valaki mással szexelt. A nagyanyám erős személyiség volt, és egy áhítatos keresztény. Egy ilyen dolognak kísértenie kellett őt egész élete során. Lehet, hogy elítélte magát, de most hogy túltettem magamat az első sokkon, már nőként látom a nagyanyámat, nem ítéltem el. Ki vagyok én, hogy megkövezzem érte? A prédikátor azt mondta, hogy minden bűn Isten szemében egyenlő, de ez akkor sem segített, még ha átéreztem is, hogy (például) egy gyermekmolesztáló sokkal rosszabb, egy olyan személynél, aki elcsalta jövedelemadóját vagy egy magányos nőnél, aki azért csalta meg a férjét, mert vágyakozott egy baba ütán. Tévedtem, mert rólunk szintén nem hitték, hogy kedvünk szerint választjuk meg melyik szabálynak engedelmeskedünk, de az volt az út, amit éreztem. Az elmémbe furakodott zavaros gondolataimat, a fejem egy hátsó szegletébe toltam, majd újra a „cluvielt dor” –al foglalkoztam. Megérinteni a simafelszínét, színtiszta örömmel, boldogsággal töltött el, pont olyan érzés volt, mint amikor megöleltem a dédapámat. A „cluviel dor” két egymásba rakott Oreo aprósütemény méretű volt. Megdörzsöltem újra és kedvem lett volna dorombolni.. Szóval talán téged csak egy varázsszóval lehet kinyitni? – Abracadabra, – mondtam. – Kérlek és köszönöm. Eh, nem működött, idiótának éreztem magamat. – Szezám tárulj, – suttogtam. – Gyorsan változz. – Semmi. De ahogy az általam ismert varázsszavakon gondolkodtam adott egy ötletet. Írtam Ameliának egy mailt, és ez egy nem túl hosszú kissé nehézkes üzenet volt. Tudom, hogy az e-mail nem teljesen biztonságos, de nem volt okom rá, hogy attól tartsak, bárkinek eszébe jutna feltörni a fiókomat. Írtam, – utálok kérdezni, de amellett, hogy azt a vérkötvénnyel kapcsolatos kutatást végzed, tudnál információt szerezni egy tündér tárgyal kapcsolatban? Aminek a kezdőbetűi c.d.?– Izgatott voltam a válasz miatt. Majd visszatértem a „cluviel dor” csodálatához. Vajon tiszta tündérnek kell lenni ahhoz, hogy kinyithassa valaki? Nem, az nem lehet így. Ezt a nagyanyám kapta ajándék gyanánt, arra az esetre, ha valamilyen szörnyűség kapcsán szüksége lenne rá. Teljesen emberi volt. Azt kívántam, bárcsak ne a padláson lett volna, amikor Nagyit megtámadták. Ahogy visszaemlékeztem, ahogy otthagyták kiterülve a konyhai padlón, miközben a saját vérében feküdt, egyszerre tett beteggé és dühössé. Talán ha lett volnará ideje hogy lehozza a „cluviel dor” – t, megmenekülhetett volna. és ez a gondolat, nekem elég volt. Visszatettem a dobozt a bársonyzsákjába, Gran levelét pedig visszatettem a borítékjába. Egy kicsit kiborultam, még egy jó darabig tartottam a kezeim között. Mindenképpen el kellett rejteni ezeket, Sajnos, az előző rendkívül jó búvóhelyüket Shreveporti boltban megszüntették. Talán fel kellene hívnom Samet. De a bárra irányuló támadásokat figyelembe véve, nem lenne a legjobb ötlet, oda rejteni el egy ilyen fontos dolgot. Át tudnék hajtani Shreveportnak és a kulcsaim segítségével, betudok jutni Eric házába, és ott találhatok egy helyet ahol elrejthetem. Valójában, annak nagyon nagy valószínűsége volt, hogy Ericnek van egy széfje a házában, bár még soha nem volt rá oka hogy megmutassa nekem. Miután fontolóra vettem az ötletet, ez sem tűnt a legjobb választásnak. Azon töprengtem, hogy a vágyam leginkább az, hogy a közelemben tudhassam, nem akartam megválni a „cluvielt dor” – tól, vállat vontam. Nem számított az elmém tiltakozása, biztos voltam benne a legjobb hely, ahol elrejthetem a házam volt, legalábbis pillanatnyilag.

Talán abba a zöld dobozba kéne raknom, ami a vámpírok alvó helyén volt, a hálószobám szekrényében … de végül is nem volt sokkal több egy csupasz doboznál, és mi van, ha Ericnek ott kell töltenie a napot? Miközben magamban tépelődtem, beletettem a padlásról származó borítékot és a bársonyba csomagolt dobozt egy papírba és becsomagoltam. Ezek talán bárki másnak nem lennének érdekesek, de nekem azok voltak. A „cluvielt dor” , mint potyautassal kicsit nehezebb volt utazni, mint ahogy gondoltam, állandóan ellen kellett állnom a késztetésnek, hogy megint kivegyem a bársonyzsákjából.. Ettől a folytonos küzdelemtől, tisztára úgy éreztem magam, mint — Gollam4. – Drágassszágom,– motyogtam. Vajon Dermot és Claude képesek arra, hogy megérezzék egy ilyen figyelemre méltó tárgy közelségét? Nem, persze, hogy nem. Ez egész idő alatt a padláson volt és még sem találták meg. Mi van, ha direkt akartak itt élni, annak reményében, hogy megtalálhatják? Mi van, ha tudták vagy legalábbis gyanították, hogy nekem volt egy ilyen dolgom? Vagy ( valószínűbb ) mi van, ha azért maradtak itt, mert a doboz közelsége boldoggá tette őket? , ________________________ 4

J. R. R. Tolkien- Gyűrűk Úra könyvében a hobbit, akit a gyűrű rabul ejt

Bár biztos voltam benne, hogy ebben az ötleteben, van épp elég buktató, mégsem vethettem el. Nem a tündérvérem volt, ami vonzotta őket, hanem a „cluviel dor”jelenléte. Most épp eléggé paranoiás vagy, mondtam magamnak, és megkockáztattam még egy pillantást a krémes zöld felszínre. A „cluviel dor” úgy nézett ki, mint egy miniatűr púderdoboz. Ezzel pedig támadt egy ötletem a legjobb rejtekhelyet illetően. Kivettem a „cluviel dor” –t a bársonyzacskójából és az öltözőasztalom sminkfiókjába csúsztattam. Kinyitottam a púderes dobozomat és épp egy keveset pamacsoltam szét a krémes zöld színű doboz fölött. Majd pár hajszálat is rátettem a hajkefémből. Huha! Elégedett voltam az eredménnyel. Utolsó gondolatként beletömtem a bársonyzsákot a harisnyás fiókomba. Valami azt súgta nekem ez a rejtett tárgy, ami ez esetben egy oszladozó öreg vászondarab sokkal fontosabb számomra, mint azt gondolnám, mert a nagyanyám és a nagyapám is megérintették. Annyira sok gondolat kavargott a fejemben, hogy a nap lassan nyugovóra tért. Miután egy kevés házi munkát végeztem, a főiskolai softball világbajnokság sorozatát néztem ESPN- én. Szeretem a softballt, mert én is játszottam a középiskolában. Szerettem nézni ezeket az erős fiatal nőket, akik Amerika különböző szegletéből érkeztek, jó látni milyen keményen játszanak, teljes odaadással, úgy hogy semmit nem tartanak vissza. Megértettem, amíg néztem az általam ismert másik két fiatal nőt: Sandra Pelt és Jannalynn Hoppert. Egy újabb lecke volt, de persze nem voltam benne biztos, hogy az mi is az valójában.

7. fejezet fordította: Lady Machbet

Vasárnap éjszaka hallottam ahogy a két lakótársam haza érkezik, nem túl későn. A Hooligans nem volt nyitva vasárnap, én pedig próbáltam nem azon töprengeni, hogy mit csinálhattak egész nap. Mikor hétfő reggel a kávémat készítettem még mindig aludtak. Olyan csendben járkáltam a házban, ahogy csak tudtam, felöltöztem és megnéztem az emailjeimet. Amelia azt mondta, hogy úton van és rejtélyesen hozzátette, hogy van valami fontos mondandója számomra. Azon töprengtem vajon máris kiderített-e valamit a c.d.-ról. Tara küldött egy kör emailt, amihez mellékelt egy képet a hatalmas pocakjáról, mire emlékeztettem magamat a babaváró partira, amit jövő hétvégén rendezek neki. Ó, ne! Egy pillanatnyi pánik után megnyugtattam magam. A meghívókat szétküldtem, az ajándékot megvettem és a menüt is elterveztem. Annyira készen állok, amennyire csak lehetséges a takarítás utolsó pillanatban történő izgalmától eltekintve. Ma a korai műszakban dolgoztam. Amint kisminkeltem magam, elővettem a cluviel dor-t és a mellkasomhoz szorítottam. Fontosnak tűnt megérinteni, úgy tűnt ez még élőbbé teszi. A bőröm gyorsan felmelegítette. Bármi is van annak a fakó, sima „zöldségnek” a szívében, úgy tűnik, hogy felgyorsított. Én is sokkal elevenebbnek éreztem magamat. Vettem egy mély, remegő lélegzetet és visszatettem a fiókba, megint összekentem egy kis púderrel, hogy úgy nézzen ki, mintha mindig is ott lett volna. Valami megbánás félével csuktam be a fiókot. Aznap a nagyanyámat nagyon közel éreztem magamhoz. Rá gondoltam munkába menet, a munkám előkészületei közben és a kiszolgálás furcsa pillanataiban. Andy Bellefleur Dearborn seriffel ebédelt. Egy kicsit meglepett, hogy Andy ismét be akart ülni a Merlotte’s-ba a két nappal ezelőtti támadás után. De az újdonsült kedvenc detektívem elég boldognak tűnt, viccelődött a főnökével és salátát evett alacsony zsírtartalmú öntettel. Andy mostanában vékonyabbnak és fiatalabbnak tűnt. A házas élet és a közelgő apaság jót tett neki. Megkérdeztem tőle hogy, hogy van Halleigh. „ Azt mondja hatalmas a hasa, pedig egyáltalán nem az”, mondta mosolyogva. „Szerintem örül, hogy vége az iskolának. Függönyöket készít a gyerekszobába.” Halleigh az általános iskolában tanított. „ Miss Caroline annyira büszke lenne”, mondtam. Andy nagyanyja, Caroline Bellefleur csak néhány hete halt meg. „Örülök, hogy megtudta, mielőtt eltávozott”, mondta. „Hé, tudtad, hogy a nővérem is terhes?” Megpróbáltam nem túl megdöbbentnek látszani. Andy és Portia kettős esküvőt tartott a nagyanyjuk kertjében, és noha nem volt számomra meglepő hogy Andy felesége várandós, valahogy az idősebb Portia nekem soha sem tűnt olyasvalakinek aki üdvözölné az anyaságot. Mondtam Andynek, hogy mennyire örülök, és valóban örültem.

„Elmondanád Billnek?” Andy kérdezte egy kicsit szégyenlősen. „Még mindig kicsit fura felhívni őt.” A szomszédom, és korábbi fellángolásom, Bill Compton, aki történetesen egy vámpír, végül elmondta a Bellefleuroknak, hogy ő az ősük, éppen Miss Caroline halála előtt. Miss Caroline jól reagált az ijesztő hírekre, de egy kicsit nehezebb volt ez Andynek, aki büszke is volt és nem is rajongott túlságosan az élőholttért. Portia néhányszor randizott Billel, mielőtt Bill rájött volna hogy rokonok .- kínos, mi? Ő és a férje lenyelték újonnan szerzett élő ösükkel szembeni fenntartásaikat, és meglepett, hogy milyen méltósággal ismerték el Billt. „Mindig örömmel adok át jó híreket, de boldog lenne ha tőled hallaná.” „Én, ühm, azt hallottam, hogy van egy vámpír barátnője.” Elértem, hogy vidámnak tűnjek. „Itt volt néhány hétig”, mondtam. „Nem beszélgettünk túl sokat róla.” Mondjuk, semennyit. „Találkoztál vele?” „igen, kedvesnek tűnt.” Valójában én voltam a felelős az újraegyesülésükért, de ez nem olyasmi volt amit meg akarnék osztani másokkal. „Ha látom, elmondom neki a hírt, Andy. Biztos tudni akarja majd, mikor születik a baba. Tudjátok a baba nemét?” „Kislány”, mondta, és a mosolya majdnem kettészelte az arcát. Caroline Compton Bellefleurnak fogjuk elnevezni. „Ó, Andy! Ez olyan kedves!” Nevetségesen elégedett voltam, mivel tudtam, hogy Bill is az lenne. Úgy tűnt Andy zavarban van. Látszott, hogy megkönnyebbült, amikor a mobilja megszólalt. „Hello, édes” mondta, a hívó számra pillantott mielőtt felnyitotta a telefonját. „Mi’zú?” Mosolygott amíg figyelt. „Rendben, viszek neked tejturmxot”, mondta. „Hamarosan találkozunk.” Bud visszajött az asztalhoz, és Andy rápillantott a számlára majd letett egy 10 dollárost. „Ez az én részem”, mondta. „Tartsd meg a visszajárót. Bud, haza kell szaladnom. Halleig-nek szüksége van rám. Fel kell raknom a függönykarnist a gyerekszobában, és majd’ meghal egy tejkaramellás turmixért. Tíz perc és kész vagyok.” Ránk vigyorgott, és már kint is volt az ajtón. Bud visszaült a helyére, míg lassan előbányászta a pénzét a viseltes tárcájából. „Halleigh vár egyet, Portia vár egyet, Tara kettőt vár ahogy hallom. Sookie, neked is kéne egy olyan kis apróság”, mondta, és ivott egy kortyot. „Jó jeges tea.” Egy kis puffanással letette az üres poharát. „Nem kell, hogy nekem is legyen egy kisbabám, csak mert más nőknek van”, mondtam. „Nekem is lesz, amikor majd készen állok rá.” „Nos, egyáltalán nem lesz, ha folytatod a randizást azzal a hullával”,Bud mondta kertelés nélkül. „Mit gondolsz, mit mondana a nagyanyád?”

Elvettem a pénzt, sarkon fordultam és elsétáltam. Megkértem Daniellet, hogy vigye ki Budnak a visszajárót. Nem akartam többet beszélgetni Buddal. Butaság, tudom. Ennél „vastagabb-bőrűnek”(érzéketlen a kritikákra) kellene lennem. És Bud csak az igazat mondta. Természetesen, ő úgy gondolja, hogy minden fiatal nő szeretne gyerekeket, és csak rámutatott hogy én nem jó úton haladok. Mintha én nem tudnám! Mit mondana a nagyi? Néhány nappal ezelőtt azonnal válaszoltam volna. Most nem voltam olyan biztos. Annyi mindent nem tudtam róla. De a legjobb tippem, hogy azt mondaná menjek a szívem után. És szeretem Ericet. Amint felvettem hamburgerkosarat és odavittem Maxine Fontenberry asztalához (Elmer Claire Vaudryval ebédelt), azon találtam magamat, hogy felkészölök a sötétség azon pillanatára, amikor felébred. Valamiféle kétségbeeséssel vártam, hogy lássam. Szükségem volt a megnyugtató jelenlétére, a bizonyosságra, hogy ő is szeret, a szenvedélyes kapcsolatra amit akkor érzünk amikor egymáshoz érünk. Amig vártam egy rendelésre a tolóajtónál figyeltem ahogy Sam csapol egy italt. Azon töprengtem, vajon ő is ugyanúgy érez-e Jannalynn iránt, mint én Eric iránt. Régebb óta randizik vele, mint bárkivel, mióta ismerem. Azért gondolhattam, hogy komoly a dolog, mert elrendezte, hogy legyen néhány szabad estéje, hogy gyakrabban láthassa, ez olyan dolog, amit korábban sosem tett. Sam rám mosolygott amikor elkapta a tekintetemet. Persze jó volt látni hogy boldog. Bár Jannalynn nem elég jó neki. Majdnem a szám elé kaptam a kezem. Olyan bűnösnek éreztem magam a gondolat miatt, mintha legalábbis hangosan kimondtam volna. A kapcsolatuk nem tartozik rám, mondtam magamnak komolyan. De egy lágyabb hang bennem azt mondta, hogy Sam a barátom és hogy Jannalynn túl kegyetlen és erőszakos, hogy hosszú távon boldoggá tegye. Jannalynn embereket ölt, ahogy én is. Talán azért ítélem őt erőszakosnak, mert néha úgy tűnik, hogy élvezi a gyilkolást. Az ötlet, hogy talán olyan vagyok mint Jannalynn – mennyi ember halálát akarom?egy másik nyomasztó gondolat volt. A nap biztosan csak jobb lehet. Ez szinte mindig végzetes gondolat. Sandra Pelt belépett a bárba. Hosszú idő eltelt, mióta utoljára láttam, és akkor is megpróbált megölni. Akkor még csak tizenéves volt és még mindig csak húsz év körüli kell hogy legyen, gondoltam, bár kicsit idősebbnek tűnt. A teste fejlettebb, és helyes bozontos frizurája volt, ami furcsa mód ellentétben állt az arcán lévő vicsorral. A haragos aura vette körül. Bár a karcsú testén megfelelő öltözék volt a farmer és a trikó, valamint egy nyitott bő ing, az arcán látni lehetett az őrületet. Nem nézhetnél a fejébe és téveszthetnéd el. A mozdulatai a feszültségtől szaggatottak voltak, és a szemei egyik emberről a másikra jártak, míg engem meg nem találtak. Ekkor felvillantak, mint a tűzijáték július negyedikén. Közvetlenül az agyába nézhettem, és láttam, hogy van egy fegyvere a farmerja hátuljába rejtve. „Uh-oh”, mondtam nagyon halkan. „Mit kell még tennem?” Sandra visította.

A beszélgetések a bárban mind elnémultak. A szemem sarkából láttam, hogy Sam a pult alá nyúl. Nem tudná időben megtenni. „Megpróbáltalak felgyújtani, de a tűz kialudt!” Még mindig teljes hangerővel kiabált. „Azoknak az idiótáknak ingyen drogot és szexet adtam, és elküldtem őket, hogy elraboljanak de elszúrták. Próbálkoztam a házadnál, de a varázslat miatt nem tudtam bemenni. Próbáltalak megölni újra és újra, de te egyszerűen nem vagy hajlandó meghalni!” Szinte úgy éreztem, hogy bocsánatot kell kérnem. Ugyanakkor, jó volt, hogy Bud Dearborn hallotta ezt az egészet. De szemben volt Sandrával, az asztal közöttük, és tudtam, hogy sokkal jobb volna, ha mögötte állna. Sam elindult balra, de a bárpult kijárata a jobbján volt. Nem tudtam elképzelni, hogyan jut keresztül a pulton és kerül Sandra mögé, mielőtt a lány valahogy megölne engem. De nem is ez volt Sam terve. Mialatt Sandra rám koncentrált Sam átadta a baseball ütőt Terry Bellefleur-nek, aki dartsozott egy másik veteránnal. Terry egy kicsit őrült volt, és bórzasztó sebhelyei voltak, de én mindig is kedveltem és jól kijöttem vele. Terry megfogta az ütőt és örültem, hogy szól a zenegép mert elnyomta a kis zajokat. A zenegép egy régi Whitney Houston számot játszot „I Will Always Love You” (Mindig szeretni foglak) címmel, ami elég vicces volt. „Miért küldesz mindig másokat, hogy elvégezzék helyetted a piszkos munkát?”, kérdeztem, hogy ne hallatszódjon Terry csendes előrenyomulása. „Gyáva vagy? Azt hiszed, hogy egy nő nem tudja rendesen elvégezni a munkát?” Talán nem volt olyan jó ötlet gúnyolódni Sandrával, mert a keze egy alakváltó gyorsaságával lendült a hátához és aztán láttam, hogy a fegyver kint van és rám mutat, aztán hogy az ujja elkezd megfeszülni a ravaszon. Ez a pillanat egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán láttam hogy az ütő lendült és célba talált és Sandra a földre került. Mindent vér borított. Aztán Terry megőrült. Leguggolt és sikítozott, eldobta az ütőt, mintha égetné a kezét. Nem számított mit mondott mindenki (a legnépszerűbb a FOGD BE,TERRY! volt) ő csak ordított. Sohasem gondoltam volna, hogy padlón fogok kikötni Terry Bellefleur-t a karjaimban ringatva, miközben suttogok a fülébe. De ott voltam - a padlón -, mivel úgy tűnt, hogy Terry állapota rosszabb lesz ha bárki más közelít hozzá. Még a mentősök is idegesek lettek amikor Terry rájuk sikított. Még azután is guggolt, vérrel pettyezve, miután Sandra Peltet elvitték a Clarice-i kórházba. Tartoztam Terrynek, aki mindig kedves volt hozzám, még ha rossz hangulatban is volt. Ő takarította el a törmeléket, mikor egy gyújtogató felégette a konyhámat. Felajánlotta nekem az egyik kölyök kutyáját. Most veszélyeztette törékeny elméjét, csakhogy az életemet megmentse. Ahogy ringattam és paskoltam a hátát míg ő sírt, hallgattam szavai áradatát míg a kevés ember aki a Merlott’s-ban maradt igyekezett tisztes távolban maradni. „Azt tettem amit Sam mondott”, mondta Terry, „a nagyszerű ember, nyomon követtem Sookiet és megpróbáltam megvédeni, senkinek sem kéne Sookiet bántani, megpróbáltam figyeli rá, és aztán ma az a szuka bejött ide és tudtam, hogy meg akarja ölni Sookiet, tudtam. Nem akartam újra vért ontani, de nem engedhettem, hogy bántsa, nem tehettem. Soha nem akartam más embert megölni egész létem során, soha.

„Nem halt meg, Terry”, mondtam és megpusziltam az arcát. „Senkit sem öltél meg.” „Sam átadta nekem az ütőt”, Terry mondta, egy kicsit éberebben. „Persze, mert nem tudott volna időben kijönni a pult mögül. Nagyon köszönöm Terry, mindig a barátom voltál. Isten áldjon amiért megmentetted az életemet.” Sookie? Tudtad, hogy azt akarták, hogy vigyázzak rád? Éjszaka eljöttek a lakókocsimhoz, hónapokkal ezelőtt, a magas szőke és a ragyogó ember. Mindig tudni akartak rólad.” „Persze” mondtam, azt gondolva: Micsoda?? „Azt akarták tudni, hogy hogy vagy és hogy kikkel vagy, kik utálnak és kik szeretnek… „Rendben van”, mondtam, jó hogy elmondtad nekik.” Eric és a dédnagyapám, találgattam. Felszedték a sérültet, akit a legkönnyebb meggyőzni. Tudtam, hogy Erick figyeltetett valakivel, míg Billel randiztam és később is, mikor egyedül voltam. Gondoltam, hogy a dédnagyapámnak is megvan a saját forrása. Vajon Erictől hallotta a nevét, vagy saját maga fedezte fel Terry-t, nagyon úgy fest, hogy Niall a kéznél lévő eszközt használja, mégha az tönkre is megy használat közben. „Egyik este találkoztam Elvis-sel az erdődben” , mondta Terry. Az egyik mentős adott neki egy injekciót, és azt gondoltam, hogy kezd hatni. „Akkor tudtam, hogy őrült vagyok. Elmondta, hogy mennyire szereti a macskákat. Én pedig elmondtam neki, hogy jómagam inkább kutyás ember vagyok. Az ember, akit korábban Elvis-ként ismertek nem változott át túl sikeresen, mivel a szervezete teli volt drogokkal mikor egy lelkes rajongó áthozta a Menphis-i hullaházban. Bubba, mostanában ezt a nevet használta, a macskafélék vérét részesítette előnyben, Terry szeretett Catahoulája, Annie szerencséjére. „Igazán jól kijöttünk”, mondta Terry és a hangja kezdett egyre álmosabb lenni. „Szerintem jobb, ha most haza megyek.” „Hza viszünk Sam lakókocsijába”, mondtam. „Ott fogsz felébredni.” Nem akartam, hogy Terry pánikolva ébredjen. Istenem, nem. A rendőrség felvette a vallomásomat, elég vázlatosan, és legalább három ember hallotta ahogyan Sandra bevallotta, hogy ő dobott gyújtóbombát a bárba. Természetesen sokkal tovább maradtam a bárban mint terveztem, és már sötét volt. Tudtam, hogy Eric odakint vár, és mindennél jobban szerettem volna felkelni és rásózni Terry problémáját valaki másra, de nem tehettem. Nem zavart, hogy figyelt – oké, kémkedett utánam – Ericnek ( mielőtt még Eric a szerelmem lett volna) vagy a dédnagyapámnak. Nem okozott vele kárt. Mióta ismerem Terryt, tudom, hogy egyfajta nyomás alatt van. Sam és én talpra segítettük Terryt és elindultunk át a hallon, ami a bár hátuljához vezet, és keresztül az alkalmazotti parkolón Sam lakókocsijához.

Azt ígérték, nem hagyják, hogy bármi is történjen a kutyámmal.” Terry suttogta. „Azt ígérték az álmok abbamaradnak.” „Betartották amit ígértek?” Kérdeztem vissza, amilyen halkan csak tudtam. „Igen”, mondta hálásan. „Nincs több álom és a kutyám is megvan.” Ez nem tűnt túl nagy kérésnek. Dühösebbnek kellett volna lennem Terry-re, de nem volt elég érzelmi energiám. Teljesen ki voltam. Eric a fák árnyékában állt. Hátul maradt, így a jelenléte nem izgatta fel Terry-t. Sam arcának hírtelen merevségéből tudtam, hogy ő is tisztában van azzal, hogy Eric ott van, de nem mondott semmit. Elhelyeztük Terryt Sam kanapéján, és amikor elsodorta az álom, megöleltem Sam-et. „Köszönöm.” Mondtam. „Mit?” „Hogy odaadtad Terry-nek az ütőt.” Sam hátralépett. „Ez volt minden amit tehettem. Nem hagyhattam el a pultot, anélkül, hogy észrevenné. Meg kellett lepni különben mindennek vége lett volna.” „Olyan erős?” „Igen”, mondta. És meggyőzte magát, hogy a világ jobb hely lenne nélküled. A fanatikusoktól nehéz megszabadulni. Állandóan jönnek. „ Azokra az emberekre gondolsz, akik megpróbálták bezáratni a Merlott’s-t?” A mosolya keserű volt. „Talán igen. Nem tudom elhinni, hogy ez megtörténhet az országunkban, pedig én egy veterán (itt: szakértő, tapasztalt) vagyok. Született és tenyésztett az USA-ban. Sam, én bűnösnek érzem magam, néhány dolog ezek közül miattam történt. A gyújtóbomba… Sandra nem tette volna meg, ha én nem vagyok itt. És a verekedés. Talán meg kéne engedned, hogy elmenjek. Dolgozhatnék valahol máshol. „El akarsz menni?” Nem tudtam az arckifejezését leolvasni, de legalább nem megkönnyebbülés volt. „Természetesen nem.” „Akkor van munkád. A többivel meg megbirkózunk.” Mosolygott, de valahogy ettől a mosolytól nem ragyogott fel a kék szeme, mint általában szokott, de komolyan gondolta amit mondott. Alakváltó vagy sem, zavaros agyú vagy sem, ennyit meg tudtam állapítani. „Köszönöm Sam. Jobb, ha megyek, megnézni mit akar a jobbik felem.” Bármi is neked Eric, Sook, az biztos, hogy nem a jobbik feled.

Megálltam kezemmel a kilincsen, de nem tudtam mit mondhatnék erre. Úgyhogy csak kimentem. Eric várt, de nem volt türelmetlen. A nagy kezei közé vette az arcomat és a bár sarkánál lévő biztonsági fények kellemetlen ragyogásában megvizsgálta. India hátul jött ki, vetett ránk egy megdöbbent pillantást, majd beült az autójába és elhajtott. Sam a lakókocsiban maradt. „Azt akarom, hogy költözz be hozzám”, mondta Eric. Lehet a tiéd az egyik emeleti hálószoba, ha akarod. Az amelyiket általában használjuk. Nem kell lent maradnod velem a sötétben. Nem akarom, hogy egyedül legyél. Nem akarom még egyszer érezni a félelmedet. Megőrjít, hogy tudom valaki megtámad téged és én nem vagyok ott.” Rászoktunk, hogy a legnagyobb emeleti hálóban szeretkezünk. (Lent felébredni az ablaktalan szobában rám hozza a frászt.) Most Eric felajánlotta nekem azt a szobát véglegesen. Tudtam, hogy ez nagy dolog Eric-től, nagyon nagy dolog. És számomra is hatalmas dolog volt. De egy ilyen nagy döntést nem lehet akkor meghozni amikor nem vagyok önmagam, és azon az estén nem voltam önmagam. „Beszélnünk kell”, mondtam. „Van időd?” „Ma este, szakítok időt”, mondta. „A tündérek a házadnál vannak?” Felhívtam Claude-t a mobilomról. Amikor felvette, hallottam a háttérben a Hooligans zajait. „Csak ellenőriztem, hogy hol vagytok, mielőtt Eric-kel haza mennénk.” „Ma este a klubban maradunk”, válaszolta Claude. „Érezd jól magad a nagydarab vámpíroddal, kuzin.” Eric követett hazáig. Hozta az autót, mert ahogy megtudta, hogy veszélyben vagyok, azt is tudta, amikor a veszély elmúlt és így volt ideje vezetni. Öntöttem magamnak egy pohár bort –ez szokatlan tőlem- és Eric-nek mikróztam egy üveg vért. Leültünk a nappaliban. Felhúztam a lábaimat a kanapéra a hátamat pedig a karfának támasztottam, hogy szembe legyek Eric-kel. Ő felém hajolt a kanapé másik oldaláról. Eric, tudom, hogy nem könnyen kérsz meg embereket, hogy maradjanak a házadban. Szóval azt akarom hogy tudd, hogy mennyire…megható és hízelgő, hogy meghívtál.” Egyből rájöttem, hogy rosszat mondtam. Túl személytelennek hangzott. Eric kék szemei összeszűkültek. „Ó, ügyet se vess rá”, mondta hidegen. „Nem jól mondtam.” Vettem egy mély lélegzetet. „Figyelj, én szeretlek. Nagyon…felvillanyozott, hogy azt akarod éljünk együtt.” Kicsit nyugodtabbnak tűnt. „De mielőtt döntést hozok, néhány dolgot tisztáznunk kell.” „Dolgot?” „Összeházasodtál velem, hogy megvédj. Felbérelted Terry Bellefleurt, hogy kémkedjen utánam és nyomást alkalmaztál, hogy rávedd. „Ez azelőtt történt, hogy megismertelek, Sookie.”

„Igen, ezt vettem. De ez a nyomás természete, amit egy olyan emberen alkalmaztál, akinek a mentális állapota annyira ingadozó. A mód ahogy rávettél, hogy hozzád menjek, anélkül, hogy tudtam volna mit csinálok.” „Másképp nem tetted volna meg,” mondta Eric. Gyakorlatias mint mindig. „Igazad van. Nem tettem volna meg.” Mondtam, miközben próbáltam rá mosolyogni. De nem volt egyszerű. „És Terry nem mondott volna rólam semmit, ha pénzt ajánlasz neki. Tudom, hogy úgy látod ezt, mint egy jó üzletet, és biztosan sokan egyetértenének veled.+ Eric próbálta követni a gondolatmenetemet, de mondhatom, hogy nem értette. Állandóan küzdöttem az árral. „Mindketten ezzel a kapoccsal élünk Biztos vagyok, hogy olykor jobban szeretnéd, ha nem tudnám mit érzel. Akkor is akarnád, hogy veled éljek, ha nem lenne a kapocs? Ha nem éreznéd mindig, ha veszélyben vagyok, vagy mérges vagyok vagy félek?” „Milyen furcsákat beszélsz, szerelmem.” Eric kortyolt egyet az italából és letette az öreg dohányzóasztalra. „Azt mondod, ha nem tudnám, hogy szükséged van rám, akkor nekem sem lenne szükségem rád?” Ezt mondtam volna? „Nem hiszem. Azt próbálom elmondani, hogy nem hiszem, hogy velem akarnál élni, kivéve, ha úgy érzed az emberek azon vannak hogy megszereznek/elkapjanak engem.” Az nem ugyanaz? Istenkém, utálom az ilyen beszélgetéseket. Nem mintha lett volna már ilyen korábban. „Az mit változtat?” mondta nem kevés türelmetlenséggel a hangjában. „Ha azt akarom, hogy velem legyél, akarlak téged. A körülmények nem számítanak.” De számítanak. És mi annyira különbözőek vagyunk.” „Miben?” „Nos, rengeteg dolog van, amit te természetesnek veszel, de én nem.” Eric forgatta a szemét. Tipikus pasi. „Mint például?” Kutakodtam egy példáért. „Nos, mint az, hogy Appius szexel Alexei-el. Ez nem nagy dolog neked, bár Alexei csak tizenhárom éves.” Eric alkotója, Appius Livius Ocella, akkor vállt vámpírrá, mikor még a rómaiak uralták a világ nagy részét. „Sookie, amit te nagy dolognak nevezel, már megtörtént, mielőtt egyáltalán megtudtam volna, hogy van egy testvérem. Ocella idejében, az emberek tizenhárom éves korukban gyakorlatilag már felnőttnek számítottak. Még házasodtak is olyan fiatalon. Ocella soha nem értett meg az évszázadok alatt történt társadalmi változások közül néhányat. Egyébként Alexei és Ocella is meghalt már.” Eric vállat vont. „Annak az éremnek van egy másik oldala is, emlékszel? Alexei arra használta a fiatalságát és a gyerekes külsejét, hogy lefegyverezze a körülötte lévő embereket és vámpírokat. Még Pam sem volt hajlandó lenyomni, pedig tudta, hogy mennyire pusztító és milyen elmebeteg. Pedig Pam a legkönyörtelenebb vámpír akit ismerek. Alexei egy szipoly volt mindnyájunkon, mélyről feltörő szükséggel szívta le az akaratunkat és az erőnket.”

És azzal a váratlan költői mondattal, Eric befejezte a beszélgetést Alexei-ről ás Ocella-ról. Az egész arca szoborszerűvé vált. Visszaidéztem a leglényegesebb dolgot: a kibékíthetetlen különbségékeinket. „És mi van azzal a ténnyel, hogy túl fogsz engem élni egy örökkévalósággal?” Arról egész egyszerűen gondoskodhatunk.” Csak bámultam rá. „Mi az?” mondta, majdnem hitelesen meghökkenve. „Nem akarsz örökké élni? Velem?” „Nem tudom.” mondtam végül. Megpróbáltam elképzelni. Éjszaka, öröké. Végtelen. De Eric-kel! Mondtam, „Tudod, Eric, én nem tudnék…” És aztán elhallgattam, holtraváltan. Majdnem megbocsájthatatlanul megsértettem. Tudtam, hogy érezte a belőlem áradó kétségek hullámát. Majdnem azt mondtam, hogy „Éppen csak nem tudom elképzelni, hogy velem maradsz, miután elkezdek öregedni.” Bár még volt néhány téma, amit reméltem hogy érinteni fogunk e ritka kis beszélgetésünk alkalmával, éreztem hogy a beszélgetés a Katasztrófa Szurdok szélén imbolyog. Talán szerencsés volt, hogy kopogtattak a hátsó ajtón. Hallottam egy autó érkezését, de a figyelmem annyira a társaságomra koncentráltam, hogy nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. Amelia Brodway és Bob Jessup a hátsó ajtónál voltak. Amelia olyan volt, mint mindig: az arca egészséges és üde, rövid barna haja kócos, a bőre makulátlan, a szeme tiszta. Bob nem sokkal magasabb, mint Amelia és ugyanolyan sovány. Ő egy vékonycsontú srác, aki úgy néz ki, mint valami szexi mormon misszionárius. A fekete keretes szemüvege okostojásos helyet retronak tűnt. Farmert viselt, fekete-fehér skótkockás inget és bojtos papucscipőt. Nagyon cuki macska volt, de a vonzereje férfiként elillant-vagy csak nem ritkán mutatkozott nekem. Sugároztam rájuk. Nagyszerű volt Ameliát látni, és megkönnyebbültem, hogy az Eric-kel folytatott beszélgetésem félbeszakították. Beszélnünk kellett a jövőnkről, de volt egy olyan hátborzongató érzésem, hogy a beszélgetés befejezése mindkettőnket boldogtalanná tenne. Az elhalasztása valószínűleg nem változtat a végkifejleten, de Ericnek és nekem is volt elég problémánk. „Gyertek be!” mondtam. Eric itt van és boldog lesz, hogy láthat benneteket.” Természetesen ez nem volt igaz. Eric-nek teljesen közömbös volt, hogy látja-e még valaha Amelia-t az életben - a hosszú, hosszú életében - Bob pedig nem is volt nyílvántartva Eric radarján. De Eric mosolygott (bár nem volt nagy mosoly) és mondta nekik, mennyire boldog, hogy eljöttek meglátogatni –bár volt a hangjában egy darabka kérdés, mivel nem tudta, miért jöttek. Nem számít milyen hosszasan beszélgettünk Eric-kel, úgy tűnik sohasem fedünk be elég földet. Hatalmas erőfeszítésbe került Amelia-nak, hogy ne ráncolja a szemöldökét. Nem volt valami nagy rajongója a Vikingnek. És mivel nagyon tiszta adó volt, így úgy hallottam a gondolatait, mintha ordította volna azokat. Bob elővigyázatosan nézte Eric-et, és amint elmagyaráztam a hálószobahelyzetet Amelia-nak (természetesen azt feltételezte, hogy az emeleten lesznek), Bob eltűnt a

táskáikkal a szobámmal szemközti hálóban. Néhány perc babrálás után bebukott fürdőszobába. Bob jó volt az kitérésben, míg macska volt. „Eric” mondta Amelia. „Hogy mennek a dolgok a Szemfogadóban? Milyen az új menedzsment?” Nem tudta, hogy érzékeny talajon jár. És amikor Eric szemei összeszűkültek - gyanítottam, hogy azt hiszi, Amelia azért mondta ezt, hogy felbosszantsa - Amelia a lábujjait bámulta ahogy megérintette őket a tenyerével. Azon töprengtem, vajon én is megtudnám-e csinálni, aztán az elmém visszavándorolt a jelen pillanathoz. „Az üzlet jól megy.” mondta Eric. „Victor nyitott néhány új klubot a közelben. Amelia rögtön megértette, hogy ez rossz fejlemény, de elég okos volt, hogy ne mondjon semmit. Őszintén olyan érzés volt, mintha olyasvalakivel ülnék egy szobában, aki kikiabálja a legbelsőbb gondolatait. „Viktor az a mosolygós fickó, aki kint volt az udvarban az átvétel éjszakáján, igaz?” mondta Amelia, kiegyenesedve és ingatta a fejét jobbra-balra. „Igen” mondta Eric, a szája egyik sarka felhúzódott egy keserű mosolyba. „A mosolygós fickó.” „Nos, Sook, most miféle bajban vagy?” Amelia kérdezte, nyilvánvalóan fontolgatva, hogy elég udvarias volt-e Eric-kel. Készen állt rá, hogy fejest ugorjon a problémába, bármi legyen is az. „Igen,” Eric mondta, miközben keményen nézett rám. „Most miféle bajban vagy?” „Éppen készültem megkérni Amelia-t, hogy erősítse meg a védő bűbájt a ház körül” mondtam mellékesen. „Mivel annyi minden történt a Merlott’s-ban, nem éreztem magam biztonságban.” „Szóval felhívott engem.” mondta Amelia nyomatékosan. Eric rám nézett, aztán Amelia-ra. Nagyon bosszúsnak tűnt. „De most, hogy a szukát sarokba szorították, Sookie, bizonyára a fenyegetés is eltűnik.” „Mi van?” Amelia kérdezte. Ez az ő köre volt, hogy egyikünkről a másikunkra nézzen. „Mi történt ma este, Sookie?” Röviden elmondtam neki. „Akkor is jobban érezném magam, ha megbizonyosodnál róla, hogy a védő bűbáj működik.” „Ez az egyik ok amiért itt vagyok, Sookie.” Valamiért szélesen mosolygott Eric-re. Bob akkor sompolygott be, és helyet foglalt Amelia mellett, de kissé mögötte. „Azok nem az én cicáim.” Mondta, mire Eric eltátotta a száját. Ritkán láttam Eric-et valóban megdöbbenni. Csak arra voltam képes, hogy tartózkodjak a nevetéstől. „Úgy értem, a vérállatok nem szaporodhatnak az állati alakjukban. Szóval, nem hiszem, hogy azok az én cicáim. Különösképpen mivel –gondolkodj el rajta!én csak varázslat általi macska voltam, nem pedig született vérmacska.” „Édesem”- mondta Amelia- „már beszéltünk erről. Nem kell zavarban lenned. Tökéletesen természetes dolgot tettél. Beismerem egy kicsit bosszús voltam miatta, de tudod … amúgy is az egész dolog az én hibám volt. „Ne aggódj emiatt Bob. Sam már felszólt a védelmedben.” Bobra mosolyogtam, aki úgy tűnt, megkönnyebbült.

Eric úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja ezt a beszélgetést. „Sookie, vissza kell mennem a Szemfogadóba.” Ilyen körülmények között úgy sem lenne esélyünk kimondani azokat a dolgokat, amiket ki kellene mondani. „Oké Eric. Mond meg Pam-nek, hogy üdvözlöm, ha már újra szóba álltok egymással.” „Jobb barátod, mint gondolod” Eric mondta sötéten. Nem tudtam, hogy felelni erre, ő pedig olyan gyorsan elfordult, hogy a szemem nem bírta követni. Hallottam, ahogy a kocsi ajtaja becsukódik, és már hajtott is el a behajtómról. Nem számít hányszor látom, még mindig bámulatosnak tartom, hogy a vámpírok ilyen gyorsan mozognak. Reméltem, hogy alkalmam nyílik még beszélgetni Amelia-val azon az éjszakán, de ő és Bob már készen álltak az alvásra a hosszú útjuk után. Egész napi munka után hagyták el New Orleans-t. Amelia a Genuine Bagic (valódi varázslat) boltban Bob pedig a Happy Cutter fodrászatban dolgozott. Körülbelül tizenöt perc után, mialatt ide-oda járkáltak a fürdőszoba, a konyha és az autójuk között, elcsendesedtek a hallal szemközti kis szobában. Levettem a cipőmet és bebattyogtam a konyhába, hogy bezárjak. Éppen megkönnyebbülten sóhajtottam, hogy vége a napnak, mikor csendes kopogást hallottam a hátsó ajtónál. Ugrottam egyet akár egy béka. Ki lehet ott ilyen késő éjszaka? Nagyon óvatosan kinéztem a hátsó tornácon. Bill. Nem láttam mióta a „testvére” Judith eljött látogatóba. Egy kicsit visszakoztam, aztán úgy döntöttem, hogy kimegyek és beszélek vele. Bill sok minden volt számomra: szomszéd, barát, első szerelem. Nem féltem tőle. „Sookie” mondta hűvös, sima hangján, mely olyan akár egy nyugtató masszázs. „Vendégeid vannak?” „Amelia és Bob” magyaráztam „Épp most érkeztek New Orleans-ból. A tündérek ma éjszaka nincsenek itt. A legtöbb éjszakát Monroe-ban töltik mostanában. „Kint maradhatnánk, hogy ne ébresszük fel a barátaidat.” Újdonság volt számomra, hogy a beszélgetésünk olyan sokáig tarthat. Bizonyára, Bill nem azért jött, hogy kölcsönkérjen egy csésze vért. Intettem a kerti bútor felé és leültünk a székekre, amik már barátságos szögben voltak elhelyezve. A meleg éjszaka a számtalan apró neszével körülzárt minket, akár egy boríték. A biztonsági fény a hátsó kertet a sötétség és fényesség különös mintázatába öltöztette. Mikor a csend elég sokáig tartott, hogy ráébresszen, mennyire álmos vagyok, megszólaltam. „ hogy mennek a dolgok a házad táján, Bill? Judith még mindig nálad lakik?” „Teljasen felgyógyultam az ezüstmérgezésből.” mondta. „Aha, észrevettem, hogy jól nézel ki. mondtam. A bőre visszanyerte sápadt tisztaságát és még a haja is fényesebbnek tűnt. Sokkal jobb. Tehát Judith vére működött.” „Igen, de most…” Nézet az éjszakai erdőbe.

„Továbbra is veled akar élni?” „Igen” mondta, és megkönnyebbültnek hangzott, hogy nem neki kellett kimondania. „Azt hittem, csodálod őt, mert annyira hasonlít az első feleségedre. Judith elmondta, hogy az az őrült Lorena azért változtatta át, hogy vele téged is magával tarthasson. Bocsi, hogy felhoztam, ezt a kellemetlen dolgot. „Igaz. Judith nagyon sok szempontból hasonlít az első feleségemre. Az arcformája ugyanolyan és a hangja is nagyon hasonlít a feleségeméhez. A haja ugyanolyan színű, mint amilyen a feleségemnek volt gyerekkorában. És Judith, nagyon gyengéd nevelést kapott, akárcsak a feleségem.” „Ebből azt jósolnám, hogy boldog lennél Judith-tal.” „Pedig nem.” Bánatosnak hangzott, és a fákat nézte, gondosan távolt artva tekintetét az arcomtól. „Valójában ezért nem hívtam Judith-ot, amikor ráébredtem milyen beteg vagyok. Legutóbb az irányomban mutatott elsöprő rögeszméje miatt kellet elválnom tőle.” „Ó” mondtam halkan. „ De te jól cselekedtél, Sookie. Ő jött hozzám és szabadon ajánlotta a vérét. És, mivel a tudtom nélkül hívtad őt ide, legalább nem vagyok bűnös amiért használtam. Abban vagyok vétkes, hogy megengedtem neki, hogy itt maradjon, miután meggyógyultam.” „És miért tetted ezt?” „Mert reméltem hogy megváltoznak az érzéseim iránta, hogy igazán szerethetem. Az kiszabadított volna…” A hangja elcsuklott. Talán így fejezte volna be a mondatot „az irántad való szerelemből”. Vagy talán „megszabadított volna az adóságtól, amiért meggyógyított. Kicsit jobban éreztem magam, most hogy tudtam, hogy boldog, hogy jól van, még ha ennek az is volt az ára, hogy Judith-tal kell foglalkoznia. És megtudtam érteni milyen kínos és kellemetlen lehet megbirkózni egy vendéggel aki imád, amikor nem tudod viszonozni az érzéseit. Ki az aki megbirkózik Billel? Nos az lennék én. Természetesen én nem tudtam semmit az érzelmi háttérről. Lehangolt Bill állapota, tudtam, hogy Bill vérvonalából valaki tudna rajta segíteni és kitaláltam, hogy van ilyen személy és elő is kerítettem. Továbbá feltételeztem, hogy Bill valami perverz büszkeségből vagy talán öngyilkos depresszió miatt nem tette meg ezt maga. Alábecsültem Bill vágyát, hogy éljen. „Mit fogsz kezdeni Judith-tal?” Kérdeztem aggodalmasan, félve a válaszától. „Nem kell tennie semmit,” mondta egy csendes hang a fák közül. Úgy pattantam fel a székemből, mintha áramot vezettek volna bele és Bill is reagált. Odafordult tágra nyitott szemekkel. Ez az, de egy vámpírtól ez a hatalmas meglepődés jele. „Judith?” mondtam Kilépett a fák közül, elég messze ahoz hogy felismerjem. A hátsó kert biztonsági fényei nem világították meg azt a területet, és én éppen csak biztos lehettem benne, hogy ő az.

„Állandóan összetöröd a szívemet, Bill” mondta. Elléptem a széktől. Talán visszaosonhatnék a házba. Talán elkerülhetném, hogy még egy jelenet tanúja legyek – mert, őszintén a nap már így is zsúfolva volt velük. „Nem, maradjon Miss Stackhouse” mondta Judith. Alacsony, telt nő volt, kedves arccal és rengeteg hajjal, és úgy viselkedett, mintha legalább 180 cm lenne. Francba. „Nektek kettőtöknek nyilvánvalóan beszélgetnetek kell” mondtam gyáván. „Billel bármilyen beszélgetés a szerelemről érinti önt.” mondta. Ó…francba. Annyira nem akartam ebben részt venni. Bámultam a lábamat. „Judith állj le” mondta Bill, a hangja nyugodt volt mint mindig. „ Átjöttem, hogy beszélgessek a barátommal, akit már hetek óta nem láttam.” „Hallottam a beszélgetéseteket,” mondta Judith. „Kifejezetten azért követtelek, hogy meghallgassam amit mondanod kell neki, bármi legyen is az. Tudom, hogy nem fekszel le ezzel az a nővel. Tudom, hogy ő valaki másé. És azt is tudom, hogy őt jobban akarod mint engem valaha. Nem fogok szexelni olyas valakivel aki sajnál. Nem fogok olyasvalakivel élni aki nem akar engem. Ennél többet érek. Nem foglak többé szeretni, ha ez a további létezésembe kerül is. Ha itt maradsz még egy kicsit, akkor visszamegyek a házadhoz, összecsomagolok és eltünök.” Le voltam nyűgözve. Átkozottul jó beszéd volt, és reméltem, hogy komolyan gondolt minden egyes szót. Mialatt ezen gondolkoztam, Jutith elment, és egyedül maradtam Billel. Hirtelen közvetlenül előttem ált és körém fonta hűvös karjait. Nem éreztem úgy hogy megcsalom Ericet, mert megengedtem neki, hogy egy pillanatig a karjaiban tartson. „Lefeküdtél vele?” Kérdeztem, miközben próbáltam semlegesnek hangzani. „Megmentette az életemet. Úgy tűnt elvárja. Úgy gondoltam ez a helyes dolog,” mondta. Mintha Judith csak tüsszentet volna és ő kölcsönadott volna neki egy zsebkendőt. Igazán nem tudtam mit mondjak erre. Férfiak! Halottak vagy élők, mind ugyanolyanok. Hátraléptem, és ő azonnal elengedett. „Tényleg szeretsz?” Kérdeztem elmebajból vagy puszta kíváncsiságból. „Vagy csak annyi mindenen mentünk keresztül, hogy úgy gondolod kellene?” Mosolygott. Csak te mondanál ilyet. Szeretlek. Szerintem gyönyörű vagy, kedves és jólelkű, és mégis kiállsz magadért. Megértő vagy és van benned szánalom, de mégsem vagy könnyű eset. És leereszkedve néhány szintet a testhez, olyan melleid vannak, hogy megnyerhetnéd a Miss America Kebel versenyt, ha lenne ilyen.” „Ezek elég szokatlan bókok” elég nehéz volt elnyomnom a mosolyomat.

„Te meg szokatlan nő vagy.” „Jó éjt Bill,” mondtam. Épp amikor a mobilom megszólalt. Ugrottam egy nagyot. Elfelejtettem, hogy a zsebemben van. Amikor megnéztem a kijelzőt, láttam hogy helyi szám, de nem ismertem fel. Ilyen késői hívás, nem jelenthet jót. Feltartottam egy újam, hogy jelezzem Billnek, hogy várjon egy kicsit, aztán felvettem a telefont. „Hello?” „Sookie,” szólt Dearborn serif, Úgy gondolom tudnod kéne, hogy Sandra Relt megszökött a korházból. Kimászott az ablakon amíg Kenya Dr. Tonnesen-nel beszélt. Nem akarom, hogy aggódj. Ha akarod, küldünk egy járőrt a házadhoz. Van veled valaki?”

Annyira meg voltam döbbenve, hogy egy másodpercig nem tudtam válaszolni. Aztán azt mondtam „Igen, van velem valaki..” Bill sötét szemei most komolyak voltak. Közelebb lépett és a vállamra tette a kezét. „Akarod, hogy kiküldjek egy járőr kocsit? Nem hiszem, hogy ez az őrült nő elindul megkeresni téged. Szerintem keres egy helyet, ahol meghúzódhat és felépülhet. De az tűnt helyesnek, hogy elmondjam neked, még ha az éjszaka közepe van is.” „Határozottan, helyes dolog, serif. Nem hiszem, hogy több segítségre lenne itt szükségem. Itt vannak a barátaim. Jó barátok.” És a tekintetem találkozott Bill tekintetével. Bud Dearbon töbször elismételte ugyanazokat a dolgokat, de végül sikerült letennem és elgondolkodnom. Azt hittem, hogy egy sor probléma már le van zárva, de tévedtem. Amíg magyaráztam Bill-nek, a fáradtság, amit korábban éreztem kezdett beburkolni, mint egy nagy szürke takaró. Mire felhagytam azzal, hogy válaszolgassak a kérdéseire, már alig tudtam két szót összerakni. „Ne aggódj,” Bill mondta. „Feküdj le. Ma éjjel őrködök. Már ettem és nincs semmi dolgom. Ez amúgy sem tűnik jó estének a munkára. Bill létrehozott egy vámpír adatbázist, ami minden létező vámpírt felsorol. Elég népszerű volt a dolog nemcsak a halhatatlanok, de az élők körében is, különösen a kereskedő csoportok értékelték. Mindazonáltal, az a verzió amit a nyilvánosság számára értékesítettek, csak azon vámpírok nevét tartalmazta, akik beleegyeztek, hogy szerepeljenek rajta, így ez sokkal rövidebb. Még mindig akadtak olyan vámpírok, akik nem akarták, hogy kiderüljön mik is ők, ez elég furcsa volt számomra. Könnyű volt elfelejteni, a mai vámpírokkal telített kultúrában, hogy még mindig vannak régimódiak, vámpírok, akik nem akarnak ismertek lenni a nagy nyilvánosság előtt, vámpírok, akik jobban szeretnek a földben, vagy elhagyott raktárépületekben aludni, mint egy házban vagy lakásban. És hogy miért gondolkodtam erről… Nos, jobb volt, mint Sandra Peltr-e gondolni. „Köszi Bill” mondtam hálásan. „Figyelmeztetlek, a nő határtalanul gonosz.”

„Láttál már harcolni” mondta. „Igen, de nem ismered őt. Nagyon alattomos és nem fog figyelmeztetést adni.” „Jó pár ugrással előtte járok, mivel már tudok róla.” „Rendben” motyogtam, miközben az egyik lábamat a másik elé raktam, többé-kevésbé egyenes vonalban. „Jó éjt Bill.” „Jó éjt Sookie,” mondta csendesen. „Zárd be az ajtókat.” Bezártam és bementem a szobámba. Felvettem az alvós pólómat aztán lefeküdtem.

8. fejezet Fordította: Nympha

Az iskolák/óvodák mindig többé-kevésbé egyformák, ugye? Mindig ott vannak az illatok: a kréták, az iskolai ebédek, a padlóviasz és a könyvek illatának keveréke. A gyerekhangok visszhangjai, a hangosabb tanár hangok. A „műalkotások” a falakon, és a dekorációk minden terem ajtaján. A kis Red Ditch óvoda sem más. (Red Ditch=Piros Árok, ford.) Huntert tartottam a karomban, míg Remy követett minket. Minden alkalommal, amikor láttam Huntert, egyre inkább hasonlított az unokatestvéremre, Hadley-re, a halott édesanyjára. Sötét szemei voltak, és sötét haja, és az arca elvesztette azt a babás kerekdedségét, oválishoz hajlott, mint az anyjáé. Szegény Hadley. Kemény élete volt, jórészt saját hibájából. A végén rátalált az igaz szerelemre, vámpírrá vált, és meggyilkolták féltékenységből. Hadley élete mozgalmas volt, de rövid. Ez az, amiért én helyettesítem őt, és egy pillanatig azon tűnődtem, hogy hogyan érezné magát. Ennek kellene lennie a munkájának, elvinni a fiát az első iskolába, az óvodába ahova ősztől jár. A látogatás célja, hogy segítsen az új óvodásoknak, hogy ismerőssé váljon az iskola gondolata, a termek kinézete, az íróasztalok és a tanárok. Néhány az épületen áthaladó kicsi emberek közül érdeklődve nézett körbe, félelem nélkül. Néhányan csendesek voltak és álmélkodók. Ez volt a helyzet az „unokaöcsémmel”, Hunter így tűnhetett a többi ember számára – de a fejemben Hunter csacsogott. Hunter telepata volt, ahogy én. Ez volt a legféltettebb titkom, amit tartottam. Azt akartam, hogy Hunter normálisan nőjön fel, amennyire lehetséges. Minél több természetfeletti tud Hunterről, annál valószínűbb, hogy valaki elkapja, mert a telepaták hasznosak. Biztos, hogy van valaki, aki elég kegyetlen, hogy szörnyűséget tegyen. Nem gondolom, hogy Remy, az apja, mérlegelte ezt. Remy inkább amiatt aggódott, hogy az

emberek hogyan fogadják el Huntert, és ez tényleg szintén fontos téma. A gyerekek hihetetlenül kegyetlenek tudnak lenni, amikor észreveszik, hogy különbözöl. Mindezt túl jól ismertem. Nyilvánvaló jellege van, amikor az emberek elme-elme kapcsolatban vannak, ha ismered a jeleket. Az arcuk kifejezővé lesz, amikor egymásra néznek, jobban mintha a kapcsolat hangos lenne. Szóval gyakran néztem távolra, nem a gyerekre, és szilárdan tartottam a mosolyom. Hunter túl kicsi volt, hogy megtanulja, hogyan kell elrejteni a kommunikációnkat, szóval nekem kellett. Az összes gyerek el fog férni egy teremben? – kérdezte. „Hangosan” – emlékeztettem csendesen. „Nem, csoportokba lesztek osztva, és aztán egész nap egy csoporttal leszel, Hunter.” Nem tudtam, hogy a Red Ditch óvodának ugyanaz-e a tanrendje, mint a magasabb osztályoknál, de biztos voltam benne, hogy az ebéd végéig tart, valahogyan. „Apukád el fog hozni reggelente, és valaki érted jön délután.” Ki? Kíváncsian gondoltam rá, de emlékeztettem magam, hogy Hunter figyel rám. „Apukád majd eldönti.” – mondtam. – „Nézd! Ez a Fóka terem. Látod a nagy képet a fókáról? És az a terem a Póni terem.” „Van ott egy póni?” – Hunter optimista volt. „Nem hinném, de lefogadom, hogy sok kép van ott pónikról.” – Az összes ajtó nyitva volt, és a tanárok bent voltak, mosolyogtak a gyerekekre és a szüleikre, a legjobb formájukat hozva melegen üdvözölték őket. Néhányan közülük természetesen jobban igyekeztek, mint a többiek. Bemerészkedtünk a Kölyökkutya terembe és találkoztunk Miss O’Fallonnal. Újra a folyosón voltunk 3 perc múlva. „Ne a Kölyökkutya csoportba!” – Mondtam Remy-nek, nagyon halkan mondva. – „Megszabhatod, igaz?” „Igen, megtehetjük. Egyszer. Mondhatok egy csoportot, ahova semmiféleképpen nem akarom járatni a gyermekem.” – mondta. – „A legtöbb ember akkor használja ezt az opciót, ha a tanár túl közel áll a családhoz, mint egy rokon, vagy ha a családnak van vele vitája.” „Ne a Kölyökkutya csoportba!” – mondta Hunter, ijedten. Miss O’Fallon nagyon kedvesnek nézett ki, de romlott volt belül. „Mi a baj?” – kérdezte Remy, bizalmas hangon. „Később elmondom.” – suttogtam. – „Menjünk, nézzünk meg valami mást!” Remy-vel a nyomunkban, meglátogattunk a maradék 3 termet. Az összes többi tanár megfelelőnek tűnt, habár Mrs. Boyle kicsit kiégettnek tűnt. A gondolatai élénkek voltak, türelmetlen volt, és a mosolya törékeny volt. Nem mondtam semmit Remy-nek. Ha csak egy tanárt vétózhat meg, Miss O’Fallon volt a legveszélyesebb. Visszamentünk Mrs. Gristede termébe, mert Hunter nagyon szereti a pónikat. Volt két másik szülő is ott, mindketten kislányokat vontattak. Kedvesen megszorítottam Hunter kezét, hogy emlékeztessem a szabályokra. Felnézett rám és én bólintottam, megpróbáltam bátorítani a fiút. Elengedte a kezem, és átment az olvasó sarokba, felvett egy könyvet és elkezdte lapozgatni.

„Szeretsz olvasni, Hunter?” – kérdezte Mrs. Gristede. „Szeretem a könyveket. Még nem tudok olvasni.” – Hunter visszarakta a könyvet, ahova tartozott. Adtam neki egy elmebeli vállveregetést. Mosolygott magában, és felvett egy másik könyvet, ez dr. Seuss kutyákról szóló könyve volt. „Látszik, hogy Hunternek szoktak felolvasni.” – mondta a tanár, Remy-re és rám mosolyogva. Remy bemutatkozott. – „Hunter apja vagyok, és ő itt Hunter cousinja” – mondta felém bólintva. – „Sookie Hunter mamáját helyettesíti ma, amióta elment.” Mrs. Gristede elfogadta ezt. – „Örülök, hogy megismertem önöket” – mondta. – „Hunter okos kisfiú.” Észrevettem, hogy a kislányok közelebb mentek hozzá. Ők hosszú ideje barátok voltak már, meg tudtam mondani, és a szüleik együtt jártak templomba. Készítettem egy elmebeli jegyzetet, hogy javasoljam Remy-nek, hogy válasszon templomot, és járjon. Hunternek szüksége lesz minden támaszra, amit csak kaphat. A lányok elkezdték összeszedni a könyveket. Hunter rámosolygott a lányra sötét bubifrizurával, és adott neki egy olyan oldalpillantást, amit a félénk gyerekek szoktak használni potenciális játszótársaknak. A lány ezt mondta – „Nekem ez tetszik.” – rámutatott az Ahol vad dolgok vannak címűre. „Sohasem olvastam.” – mondta Hunter határozatlanul. Kicsit ijedtnek tűnt. „Szoktál építőkockával játszani?” – kérdezte a világosbarna lófarkas lány. „Igen” – Hunter odament a szőnyeges játszó részre, ami építésre volt, döntöttem el magamban, mert ott volt az összes építőkocka és puzzle. Egy perc múlva már mindhárman építettek valamit, ami ez elméjükben született. Remy mosolygott. Remélte, hogy ezen a módon folytatódik majd minden nap. Természetesen nem fog. Éppen most, Hunter kétkedően pillant a lófarkas kislányra, mert ő mérges a barnára, mert az lenyúlta az összes ABC-s kockát. A többi szülő kíváncsian nézett felém, és a mamák egyike azt kérdezte – „Te nem laksz itt?” „Nem” – mondtam. – „Odaát élek Bon Temps-ban. De Hunter azt akarta, hogy jöjjek körbe vele ma, és ő a kedvenc kis cousinom.” – Majdnem unokaöcsémnek hívtam, mert ő Sookie néninek hív. „Remy” – ugyanaz a nő mondta –„ Te Hank Savoy unokaöccse vagy, igaz?” Remy bólintott. – „Igen, a Katrina után jöttünk, és maradtunk.” – mondta. Megrándította a vállát. Semmit sem tudsz tenni, amikor mindened elvesztetted a Katrina miatt. Egy ribanc volt. Sok fejrázást és szimpátiát éreztem Remy irányába. Lehet, hogy ez a jóakarat kiterjed majd Hunterre. Míg mind kötődtek, én visszamentem Miss O’Fallonhoz.

A fiatal nő két kisgyerekre mosolygott, akik a szépen feldíszített termében barangoltak. A szülők egy csoportja a kicsikéjük mellett maradt. Lehet elkaptak egy megérzést, vagy csak védelmezők. Közel mentem Miss O’Fallonhoz, és szólásra nyitottam a szám. Azt mondtam volna: „Tartsa azokat a fantáziáit magában. Soha ne gondoljon olyan dolgokra, amikor egy teremben van gyerekekkel!” De volt egy másodpercem gondolkodni. Tudta, hogy Hunterrel jöttem. Hunter céltáblájává válna ördögi képzelgéseinek ha megfenyegetem? Nem lehetek mellette, hogy megvédjem. Nem tudom megállítani. Nem tudom, hogyan lehetne elérni, hogy ne dolgozzon többé az oktatásban. Eddig nem tett semmi rosszat a törvény vagy erkölcs szemében… eddig. És mi van, ha elképzelte, hogy ragasztószalaggal beragasztja gyermekek száját? Nem tette meg. Mindenki fantáziál rémes dolgokról, vagy nem? - Kérdezte magától, mert a válasz megnyugtatta, hogy még minden rendben van vele. Nem tudta, hogy hallom őt. Bármivel jobb vagyok, mint Miss O’Fallon? Ez a szörnyű kérdés futott át az agyamon gyorsan, gyorsabban, mint ahogy leírhatnám. Azt gondoltam, Igen, nem vagyok olyan rettenetes, mert rám nem bíznak gyerekeket. Az emberek, akiket bántani akarok, felnőttek, és maguk is gyilkosok. Ez nem tett engem jobbá, de rosszabbá tette Miss O’Fallont. Elég hosszú ideig figyeltem, hogy megszólítson. „Kérdezni szeretne valamit a tantervvel kapcsolatban?” – kérdezte végül, kis éllel a hangjában. „Miért lett pedagógus?” – kérdeztem. „Úgy gondoltam, csodálatos lenne megtanítani a kicsiket az első dolgokra, amik ismeretével boldogulhatnak a világban.” – mondta, mintha felvétel lenne. Úgy értette: Volt egy tanárom, aki kínzott, amikor senki sem látta, és szeretem a kicsiket és gyámoltalanokat. „Hmmm.” – mormogtam. A többi látogató elhagyta a termet, egyedül voltunk. „Terápiára van szüksége.” – mondtam halkan, gyorsan. – „Ha megteszi, amit a fejében lát, utálni fogja magát. És tönkreteszi mások életét pont úgy, ahogy a magáét is tönkretették. Ne engedje győzni! Kérjen segítséget!” Csak tátogott rám. – „Nem tudom… Mi a csudát…” „Komolyan mondom.” – mondtam, megválaszolva a következő kimondatlan kérdését. – „Nagyon komoly vagyok.” „Azt fogom tenni.” – mondta, mintha a szavak csak úgy kibuggyantak volna a szájából. – „Esküszöm, megteszem.” „Jobban lesz.” – mondtam. Még nézünk egymásra kicsit. Aztán elhagytam a kiskutya termet. Lehet sikerült eléggé ráijeszteni, vagy eléggé felrázni, hogy azt tegye, amit megígért. Ha nem, ki kell gondolnom egy másik stratégiát. „Az én munkám itt véget is ért, Szöcske (?)” – mondtam magamnak, kiérdemelve egy mérges pillantást egy nagyon fiatal apukától. Rámosolyogtam, és egy kis hezitálás után visszamosolygott. Visszatértem Remy-hez és Hunter-höz, és minden további incidens nélkül befejeztünk az óvodai

körutunk. Hunter kérdőn nézett rám, aggódó pillantás volt, és én bólintottam. Elintéztem., mondtam és könyörögtem, hogy igaz legyen. Túl korán volt még vacsorázni, de Remy felvetette, hogy menjünk a Dairy Queen-be (gyorsétterem – ford.), és lefoglalni Huntert egy jégkrémmel, és én elfogadtam. Hunter félig aggódott, félig izgatott volt az óvodai kirándulás után. Próbáltam megnyugtatni egy kis elme-elme eszmecserével. El tudsz vinni első nap az óviba, Sookie néni? Kérdezte, és nekem meg kellett erősíteni magam a válaszhoz. Nem, Hunter, ez apukád feladata. mondtam neki. De, amikor eljön az a nap, felhívsz engem, amikor hazaértek, és elmesélsz mindent. Rendben? Hunter óriási szemekkel kifejezésteljesen nézett. De én félek. Kételkedtem. Lehet ideges leszel, de mindenki ugyanígy érez majd. Ez esély arra, hogy barátkozz. Szóval emlékezz, hogy ne szólj semmit, amíg mindent meg nem értessz. És ha nem szeretnek majd? Nem! mondtam, tisztázni akartam. Ők nem értenek majd téged. Ez nagy különbség. Te szeretsz? „Kis csirkefogó, tudod, hogy szeretlek.” – mondtam. Mosolyogtam, és megigazítottam a haját. Remy-re pillantottam, aki az asztal túloldalán állt. Felém intett, Hunterhöz intézett egy grimaszt. Remy-nek óriási erőfeszítésébe tellett megtenni ezt a nagy lépést. Belenőtt a szerepbe, hogy egy különleges gyermek édesapja. Elképzeltem, hogy lehet, eléri a pihenést 12 év múlva, plusz-mínusz néhány. Tudod, hogy az apukád szeret téged, és a legjobbat akarja neked, mondtam. Azt szeretné, ha olyan lennék, mint a többi gyerek, mondta Hunter félig szomorúan, félig sértetten. Azt akarja, hogy boldog légy. Tudja, hogy minél több ember tud az adottságodról, valószínű, hogy nem leszel boldog. Tudom, nem igazságos azt mondani, hogy meg kell tartani egy titkot. De ez az egyetlen titok, amit meg kell tartanod. Ha bárki beszél neked róla, mondd el apukádnak, vagy hívj engem. Ha úgy gondolod, valaki furcsa, szólj apukádnak. Ha valaki úgy nyúl hozzád, mondd el. Csak most ijesztettem meg igazán. De nyelt egyet és ezt mondta, Tudok a rossz érintésről. Okos fiú vagy, és sok barátod lesz. Ez csak egy olyan dolog, amiről nem kell tudniuk. Mert rossz? Hunter arckifejezése elgyötört volt, és kétségbeesett. Hey, nem! mondtam, felháborodva. Semmi baj nincs veled, pajtás. De tudod, hogy mi mások vagyunk, és az emberek nem mindig értik a másságot. Lecke vége. Megpusziltam az arcát.

„Hunter, hozz nekünk pár szalvétát!” – mondtam a hagyományos módon, mialatt Remy felemeltem a műanyag tálcát a fagyinkkal (valójában valami fagyi/shake-féle dologgal – ford.). Én egy csokisat kértem, és szomjas voltam, amikor kiosztottuk a szalvétákat, és nekifogtunk a saját pohár édes bűnünknek. Egy fiatal nő, állig érő fekete hajjal, jött be az étterembe, észrevett minket, és bizonytalanul odaintett. „Nézd, cimbora, ez Erin!” – mondta Remy. „Szia Erin!” – integetett vissza Hunter lelkesen, a keze úgy mozgott, mint egy kis ütemmérő. Erin odajött, és körbenézett az asztalnál. „Mr. Hunter, uram, jó látni önt ezen a délutánon.” – Hunter sugárzott. Szerette, ha „Mr. Hunter”-nek hívták. Erinnek csinos, kerek arca volt, és mandula szemei gazdag barnák voltak. „Ő az én Sookie nénikém!” – mondta Hunter büszkén. „Sookie, ő Erin.” – mondta Remy. Meg tudtam mondani a gondolataiból, hogy tetszik neki a fiatal nő, nem is kicsit. „Erin, már sokat hallottam rólad.” – mondtam. – „Jó, hogy tudok arcot is párosítani a névhez. Hunter azt akarta, hogy kísérjem el az óvodába szétnézni.” „Milyen volt?” – kérdezte Erin őszinte érdeklődéssel. Hunter elkezdte elmesélni az egészet, míg Remy felállt, hogy odahúzzon egy széket Erinnek. Kellemesen telt az idő. Úgy tűnt, hogy Hunter kedveli Erint, és Erin ezt viszonozta. Erin szintén nagyon érdeklődött Hunter apja iránt, és Remy a rajongás határán volt. Mindent egybevetve, nem volt rossz délután elmeolvasáshoz, úgy véltem. Hunter azt mondta, - „Miss Erin, Sookie néni azt mondta, hogy nem tud elvinni az óviba az első napon. Te el tudnál?” Erin egyszerre volt riadt és elégedett. – „Ha az apukád beleegyezik, és tudok kivenni szabadnapot.” – mondta, óvatosan kikötéseket téve arra az esetre, ha Remy-nek kifogása lenne ellene, vagy ha szakítanának késő augusztusig. – „Olyan aranyos vagy, hogy megkértél.” Amíg Remy kivitte Huntert a mosdóba, Erin és én ott lettünk hagyva kíváncsian méricskélve egymást. „Mióta találkozgattok Remy-vel?” – kérdeztem. Ez elég biztonságos kérdésnek tűnt. „Csak egy hónapja.” – mondta. – Tetszik nekem Remy, és úgy gondolom, lehet köztünk valami, de még túl korai erről beszélni. Nem akarom, hogy Hunter elkezdjen függni tőlem, ha esetleg nem jön össze. Plusz…” – hezitált egy kicsit. – „Megértem, hogy Kristen Duchesne azt gondolta, hogy valami nincs rendben Hunterrel. Mindenkinek ezt mondta. De én valóban törődöm a fiúval.” – A kérdés tisztán látszott a szemében.

„Ő más,” – mondtam. „de nincs vele semmi baj. Nem elmebeteg, nincsenek tanulási nehézségei, és nem szállta meg az ördög.” – Mosolyogtam egy kicsit a mondat végén. „Nem láttam ezek jeleit.” – értett egyet. Ő is mosolygott. – „Nem gondolom, hogy látnám a teljes képet.” Nem a feladatom, elmondani neki Hunter titkát. – „Speciális szeretetre és törődésre van szüksége. Soha nem volt igazi édesanyja, és biztos vagyok benne, hogy segítene neki, ha lenne egy állandó személy az életében, aki betölthetné a szerepet.” „És ez nem te leszel.” – ezt úgy mondta, hogy félig kérdésnek hangzott. „Nem.” – mondtam megkönnyebbülve, hogy kaptam egy esélyt egyenesbe hozni a dolgokat. – „Az nem én leszek. Remy nagyon kedves férfinek tűnik, de én mással vagyok.” – Összekapartam még egy kanálnyit a csokiból. Erin lenézett az üveg Pepsijére, elmerülve a gondolataiban. Természetesen én is végiggondoltam vele őket. Sosem szerette Kristent, és nem gondolt sokat az értelmi képességeiről. Remyt kedvelte, egyre jobban. És szerette Huntert. – „Oké. – mondta, elérve egy belső elhatározást/megállapítást. – „Oké.” Felnézett rám, és bólintott. Én pedig visszabiccentettem. Úgy tűnt, elértünk az egyetértéshez. Amikor a fiúk visszaértek a mosdóbeli túráról, elbúcsúztam. „Oh, várj, Remy, kijönnél velem egy pár percre, ha Erin addig vigyáz Hunterre? „Szeretnék.” – mondta Erin. Megöleltem újra Huntert, megcirógattam, és mosolyogtam, miközben kimentem. Remy követett engem aggódó kifejezéssel az arcán. Kicsit távolabb álltunk az ajtótól. „Tudod, Hadley rám hagyta a vagyonát.” – mondtam. Ez elszomorított. „Az ügyvéd mondta.” – Remy arca nem árult el semmit, de természetesen volt más mód is. Nyugodt volt kívül-belül. „Nem vagy dühös?” „Nem, semmit sem akarok, ami Hadley-é.” „De Hunternek…főiskolára. Nem sok kézpénzről van szó, de van néhány ékszer, amit eladhatok.” „Nyitottam egy megtakarítást Hunternek fősulira.” – mondta Remy. – „Az egyik nagynénim azt mondja, hogy mindent Hunterre hagy, mert nincs saját gyereke. Hadley a pokolba juttatott, és soha nem érdekelte Hunter vagy a jövője. Nem akarok semmit.” „Legyünk méltányosak, nem várta, hogy fiatalon meghal. Valójában, nem várta, hogy valaha meghal. Úgy hiszem, azért nem hagyott Hunterre semmit a végrendeletben, mert nem akarta, hogy bárki tudomást szerezzen róla, hogy megkeresse, hogy vele zsarolják.”

„Remélem ez volt az ok. Úgy értem, remélem gondolt Hunterre. De megkapni a pénzét, tudva, hogy mivé vált, és, hogy hogyan végezte… rosszul vagyok tőle.” „Rendben. Ha végiggondolod, és változik a véleményed, hívj fel holnap estig. Sohasem tudhatod, mikor mulatom el, vagy mikor teszem fel tétnek az ékszereket egy kaszinóban.” Kicsit mosolygott. – „Jó kedves nő vagy.” – mondta, majd visszafordult a barátnője és a fia felé. Tiszta lelkiismerettel és boldogabb szívvel indultam hazafelé. Aznap csak fél reggeli műszakot dolgoztam (Holy vitte az én fél, és az ő teljes műszakját.), szóval ráértem. Nagyi levelén gondolkoztam. Mr. Cataliades meglátogatott minket, amikor kicsik voltunk, a Cluviel Dor, fortélyok, amiket a nagyi szeretője használt rajta… Mert, amikor nagyi gondolta, hogy érzi Fintan illatát, a saját férjét vélte látni, pedig Fintant látta álcázva. Nehéz megérteni. Amelia és Bob elfoglaltak voltak, varázslatokat végeztek, amikor hazaértem. A ház körül mászkáltak ellenkező irányban. Kántáltak, tömjént lóbáltak, mint a papok a katolikus templomban. Néhanapján rájövök, hogy sok jó van abban, hogy vidéken lakom. Nem akartam megtörni a koncentrációjuk, barangoltam a fák között. Kíváncsi voltam, hol lehet a portál, vajon felismerném. „Egy vékony hely.”, ahogy Dermot hívta. Észre tudok venni egy vékony helyet? Legalább tudtam a fő irányt. Keletnek indultam. Meleg délután volt, amint beléptem a fák közé, izzadni kezdtem. A nap sugarai ahogy átértek a fák ágai között ezernyi mintát rajzoltak, a madarak és bogarak ezernyi neszt keltettek ahogy elhagyták a fákat, csak csend nem volt. Nem sok volt hátra estéig, és a fény ereszkedett, ami bizonytalanná teszi a helyzetet. A madarak elhallgatnak, és az éjszaka teremtményei saját rendjük szerint tesznek. Átvágtam az aljnövényzeten, az előző éjszakára gondolva. Szerettem volna tudni, hogy Judith tényleg összepakolt és elment, ahogy mondta. Vajon Bill magányos, ha Judith elment. Nem vállaltam semmit és nem bukkant fel senki a telkemen tegnap éjszaka, mióta átaludtam a sötétség óráit és reggel lett. Aztán minden gondolatom arra irányult, amikor Sandra Pelt megpróbált megölni. Épp amint elkezdtem sejteni, hogy nem jó ötlet egyedül kószálni a fák közt, beléptem egy picike tisztásra. Negyed mérföldre, vagy kevesebbre, kissé délkeletre a hátsó bejáratomtól. Nagyon biztos voltam benne, hogy a vékony hely ezen a kis tisztáson van. Mindenekelőtt, nem volt oka, hogy olyan tiszta, amilyennek látom. Vastagon nőtt a vad fű, de nem voltak bozótok, semmi vádlinál magasabb. Semmi kúszónövény nem tekergett, semmilyen korhadt fa. Mielőtt kiléptem a fák közül, óvatosan körbekémleltem. Az utolsó dolog, amire szükségem volt, hogy elkapjon valamiféle ostoba tündércsapda. De nem láttam semmi rendkívülit, kivéve talán… egy csekély hullámzást a levegőben. Jobbra a tisztás közepétől. A különös folt – ha egyáltalán jól láttam – a térdem magasságában lebegett. Kis, szabálytalan kört formázott, talán 38 cm átmérőjűt. És épp azon a helyen a levegő torznak tűnt, mintha délibáb lenne. Tényleg meleg? Szerettem volna tudni.

Dudva közt térdeltem, egy karhossznyira a remegő levegőtől. Kitéptem egy hosszú fűszálat, és nagyon erősen beledöftem a torzult levegőbe. Eleresztettem, és eltűnt. Elkaptam a kezem, és meglepődve nyekkentem egyet. Megállapítottam valamit. Nem voltam biztos benne, hogy mit. Ha kételkedtem is Claude szavában, itt volt a bizonyíték, hogy az igazat mondta nekem. Nagyon óvatosan közelebb merészkedtem a hullámzó folthoz. – „Szia Niall!” – mondtam. – „Ha hallasz, ha ott vagy… Hiányzol.” Természetesen nem jött válasz. „Sok borzalomban van részem, de szerintem neked is.” – mondtam, nem akartam nyafogónak hangzani. – „Nem tudom, hogy illik Tündérföld ebbe a világba. Mindig körülöttünk sétáltok, csak láthatatlanul? Vagy van egy külön világotok, mint Atlantis?” – Ez egy kicsit gyenge volt és egyoldalú. – „Rendben, jobb, ha visszamegyek a házhoz, mielőtt besötétedik. Ha szükséged van rám, gyere látogass meg. Hiányzol.” – mondtam újra. Semmi nem történt. Egyszerre éreztem örömet, hogy megtaláltam a vékony helyet, és csalódottságot, semmi nem változott ennek eredményeképp. Keresztülvágtam a fák között a házig. Bob és Amelia befejezték a mágikus tevékenységüket az udvarban, és Bob begyújtotta a grillt. Ő és Amelia steaket sütöttek. Noha ettem jégkrémet Remy-vel és Hunterrel, nem tudtam visszautasítani Bob titkos keverékével bedörzsölt steaket. Amelia paradicsomot szeletelt, hogy fóliába csomagolva azt is megsüssék a grillen. Boldog voltam. Önként ajánlkoztam, hogy elkészítsem a tököt. A ház boldogabbnak és biztonságosabbnak tűnt. Amíg ettünk, Amelia vicces történeteket mesélt a munkájáról a Genuine Mágikus Boltban, és Bob utánozta néhány különc kollégáját a fodrászszalonból, ahol dolgozik. A fodrász, akit Bob helyettesít, kedvetlenné vált a Katrina utáni New Orleans-i élet problémái miatt, bepakolt a kocsijába és elutazott Miamiba. Bob megkapta az állást, mert ő volt az első képzett személy, aki belépett az ajtón miután az illető kisétált. Válaszként a kérdésemre, vajon ez igazi véletlen, Bob csak mosolygott. Időnként látom a szikrát, ami elbűvöli Ameliát, Bobban, aki egyébként úgy néz ki, mint egy csontos, kócos enciklopédia árus. Meséltem neki Immanuelről és a vészhelyzeti hajvágásról, és Bob azt mondta, hogy Immanuel csodálatos munkát végzett. „A varázslatok rendben vannak?” – kérdeztem aggódva, próbáltam úgy tenni, mint, aki csak úgy témát vált. „Biztosra veheted,” – válaszolta büszkén Amelia. Vágott egy kis falat steaket. – „Jobbak, mint valaha. Egy sárkány se tudna átjutni. Senki sem jut át, aki bántani akar téged.” „Tehát, ha a sárkány barátságos…” - mondtam félig ugratva, és felém csapott a villájával. „Nem valószínű, ahogy hallottam. Bár még sosem láttam egyet sem.” „Természetesen.” – Nem tudtam, hogy kíváncsiságot vagy megkönnyebbülést érzek. Bob szólt – „Ameliának van egy meglepetése számodra.”

„Oh?” – próbáltam nyugodtabbnak hangzani, mint ahogy éreztem magam. „Megtaláltam a gyógymódot” – mondta félig büszkén, félig szégyenlősen. – „Úgy értem, amit kértél tőlem, amikor elmentem. Kerestem a módját, hogy lehet megtörni a vérköteléket. Megtaláltam.” „Hogyan?” – kérdeztem, hogy elrejtsem a fusztrációm. „Először Octaviát kérdeztem. Nem tudta, mert ő nem vámpírmágiára specializálódott, de emailezett pár régi barátjának más kovenekben, és ők felderítették. Ez mind időbe tellett, és voltak zsákutcák, de végül olyan varázsigével jöttem, amely nem jár halálos következményekkel egyik fél számára sem. „Megdöbbentettél.” mondtam, ami abszolút igaz volt. „Elvégezhetem ma este?” „Úgy érted,… most?” „Igen, vacsi után.” – Amelia kevéssé boldogan nézett, mert nem azt a reakciót kapta, amit remélt. Bob Ameliáról rám nézett, és ő határozatlanul nézett. Feltételezte, hogy elragadtatottnak kellene lennem, és ez nem az volt, mint, amit látott. „Nem tudom.” – letettem a villám. – „Eric megsérülhet?” „Mintha bármi árthatna egy olyan öreg vámpírnak. Őszintén, Sook, miért aggódsz érte…” – mondta Amelia. „Szeretem.” – mondtam. Mindketten rám meredtek. „Igaziból?” – kérdezte Amelia halkan. „Már mondtam neked, mielőtt elmentél, Amelia.” „Azt gondolom, hogy nem akartam hinni neked. Biztos vagy benne, hogy ezt fogod érezni, amikor a kapcsolat megszakad?” „Ez az, amit ki akarok deríteni.” Bólintott. – „Tudnod kell. És szabadnak kell lenned tőle.” A nap épp csak kezdett lemenni, és éreztem, hogy Eric ébredezik. Jelenléte velem volt, mint egy árnyék: meghitt, izgató, megnyugtató, tolakodó. Mindezek egyszerre. „Ha kész vagy, csináljuk most.” – mondtam. – „Mielőtt elvesztem a bátorságom.” „Ez igazából tökéletes napszak hozzá. Napnyugta. Vége a napnak. Végek, általában. Megfelel.” – Amelia elrohant a hálószobájába. Néhány perc múlva visszatért egy borítékkal és 3 kicsi üveggel: lekváros üvegek egy króm tartóban, mint egy pincérnő… Az üvegek félig voltak gyógynövényekkel. Amelia most kötényt viselt. Láttam, hogy tárgyak vannak az egyik zsebében.

„Rendben.” – mondta, és odanyújtotta a borítékot Bobnak, aki kihúzott egy papírt, és gyorsan átfutotta, homlokráncolva. „Kint az udvaron.” – javasolta, és mi hárman elhagytuk a konyhát, keresztülmentünk hátsó verandán, kimentünk az udvarra. Éreztük a steak illatát, amikor elértük a grillt. Amelia beállított egy pontra, Bobot egy másikra, és aztán helyükre rakta az üvegeket is. Bobnak és nekem is volt egy-egy a hátunk mögött, és volt egy ott is, ahol Amelia fog állni. Háromszöget formáltunk. Nem kérdeztem semmit. Valószínűleg nem hinnék a válaszoknak. Amelia adott nekem egy doboz gyufát, és egyet Bobnak, is. Neki is maradt egy. – „Amikor mondom, gyújtsátok meg a gyógynövényeiteket. Aztán sétáljatok az óramutató járásával ellentétesen körbe háromszor az üvegeiteken. A harmadik alkalom után, álljatok meg a helyeteken. Aztán mondunk néhány szót. Bob, megjegyezted? Sookie-nak szüksége lesz a papírra.” Bob újra ránézett a papírra, és bólintott, nekem adta a papírt. Épp csak el tudtam olvasni az írást a gyenge fényben, mert az este gyorsan zárult körénk, most, hogy a nap lement. „Kész?” – Amelia kérdezte élesen. Idősebbnek és hidegebbnek tűnt az alkonyatban. Bólintottam, azon tűnődve, hogy őszinte vagyok-e. Bob: - „Igen.” „Akkor forduljunk, és gyújtsuk meg a tüzet.” – mondta Amelia, és én, mint egy robot, csináltam, amit mondott. Halálra voltam rémülve, de nem voltam biztos benne, hogy miért. Erre volt szükségem. A gyufám égett, és beledobtam az üvegbe. A növények meggyulladtak, csípős illattal, és aztán mindhárman elindultunk az óramutató irányával ellentétese. Egy keresztény számára rossz ilyet tenni? Valószínűleg. Másrészről, fel sem merült megkérdezni a metodista lelkészt, hogy hogyan választana szét egy vámpír-ember vérköteléket. Amikor háromszor körbeértünk, megálltunk újra, Amelia előhúzott egy gombolyag piros madzagot a kötényéből. Megfogta a végét, és a gombolyagot odapasszolta Bobnak. Ő letekert egy keveset, és megtartotta, a gombolyagot nekem passzolta. Én ugyanezt tettem, és a labda visszatért Ameliához, mert ezt tűnt a programnak. A fonalat az egyik, a papírt a másik kezemben tartottam. Mozgalmasabb volt, mint amilyennek gondoltam. Amelia egy olló is volt, amit szintén a zsebéből vett elő. Amelia, aki végig kántált, ránk nézett, jelezve, hogy csatlakozzunk. Lepillantottam a papírra, csatlakoztam, semmitmondó szavakat mondva, és aztán vége volt. Csendben álltunk, és a kicsi fények elhaltak az üvegekben, és beállt az éjszaka. „Vágd el!” – mondta Ameli, felém tartva az ollót. – „És vége.” Egy kicsit képtelennek éreztem, és nagyon ijedtnek, de biztos voltam benne, hogy erre van szükségem. Elvágtam a piros csinórt. És elvesztettem Ericet.

Nem volt ott. Amelia feltekerte a zsinórt, és odanyújtotta. Látva a meglepődésem, elmosolyodott, szenvedélyesen és diadalmasan nézett. Automatikusan kivettem a zsinórt a kezéből, az összes érzékem Ericet kereste. Pánikrohamot éreztem. Nem volt teljesen tiszta: Egy kis megkönnyebbülés keveredett bele, amit vártam. És fájdalom/szomorúság. Amint biztos leszek benne, hogy jól van, hogy nem sérült, tudom, hogy megnyugszom és érzem majd a sikeres varázslat örömét. A házban megcsörrent a telefon, és én futottam a hátsóajtóhoz. „Ott vagy? Ott vagy, minden rendben van?” – kérdezte. „Eric.” – a levegőm nagy sóhaj formájában jött ki. – „Oh, annyira örülök, hogy jól vagy. Jól vagy, ugye?” „Mit csináltál?” „Amelia megtalálta a módját, hogy törje meg a vérköteléket.” Hosszú szünet. Azelőtt tudtam volna, hogy Eric aggódó, dühös vagy meggondolt. Most, el se tudtam képzelni. Végül megszólalt. „Sookie, a házasság védelmet adott neked, de a kötelék az, ami fontos.” „Micsoda?” „Hallottad. Annyira haragszom rád.” – komolyan gondolta. „Gyere ide!” – mondtam. „Nem. Ha meglátom Ameliát, kitöröm a nyakát.” – ezt is komolyan mondta. – „Mindig meg akart szabadítani tőlem.” „De…” – kezdtem, nem tudtam, hogy fejezzem be. „Találkozunk, amikor már tudom uralni magam.” – mondta. És lerakta.

9.fejezet fordította: Alíz

Ezt előre láthattam volna, mondtam magamnak már tizedjére vagy huszadjára. Belerohantam valamibe, amire fel kellett volna készülnöm. Legalább hívhattam volna Eriket és figyelmeztethettem volna, hogy mi történt. De féltem lebeszél majd róla, de tudnom kellett, mit érzek valójában iránta.

Ebben a pillanatban, amit Erik igazából érzett, az a düh volt. Nagyon ki volt rám akadva. Egyrészt nem hibáztattam. Állítólag mi szerelmesek vagyunk, ez azt jelenti, hogy meg beszéljük a dolgokat egymással, nem igaz? Másrészt viszont, egy kezemen meg tudnám számolni Erik hányszor konzultálta meg velem a dolgait. Nem, egy kezem is sok lenne. Szóval másrészt igenis vádoltam a reakciója miatt. Természetesen nem engedte volna, hogy megtegyem, sosem tudtam volna meg azt, amit tudnom kellett.

Szóval lélekben az egyik lábamról a másikra álltam, amikor arról volt szó, hogy a helyes dolgot cselekedtem - e.

De fel voltam húzva és egész álló nap aggódtam, így ebben a pillanatban nem számított, hogy melyik lábam az.

Bob és Amélia megbeszélték a hálószobában, maradnak még egy napot, hogy lássák mi fog történni. –Mondhatni Amélia aggódott. Úgy gondolta, hogy lenyugtathatott volna, mielőtt bátorít, hogy fejest ugorjak a rituáléba. Bob viszont úgy vélte, mindketten ostobák voltunk, de elég okos volt ahhoz, hogy ezt ne mondja ki. Akárhogy is, nem tudott segíteni, de gondolatai azért még voltak. Amik nem voltak olyan tiszta adásúak, mint Améliáé, de azért halhattam.

Másnap mentem dolgozni, de zavartnak és nyomorultnak éreztem magam, az üzlet pedig nagyon gyenge és Sam azt mondta menjek haza korábban. India kedvesen vállon paskolt és azt mondta - Vedd könnyedén, én is sokat bajlódtam, míg megértettem, hogyan kell.

Aznap éjjel Erik egy órával naplemente után jött. Felhajtott, ez volt a figyelmeztetésünk. Reméltem, hogy jönni fog, és egészen biztos voltam benne, hogy már eléggé le van nyugodva. Vacsora után egyenesen megkérdeztem Améliát és Bobot, hogy szeretnének e elmenni egy filmre Clarice-be.

– Biztos vagy benne, hogy minden rendben lesz? – kérdezte Amélia. – Mert szívesen itt maradunk, ha úgy érzed még mindig dühös. – Ha Amélia elégedett is volt ezelőtt, ez mostanra megszűnt.

– Nem tudom, hogyan érez – mondtam és kicsit még mindig szédültem a gondolattól. – De azt hiszem ma éjjel el fog jönni. Valószínűleg jobb, ha nem leszel itt, attól csak dühösebb lesz.

Bob ellenszegült egy kissé, de Amélia megértőn bólogatott. – Remélem még mindig barátodként gondolsz rám – mondta, és most az egyszer nem hallottam a gondolatait – Úgy értem elszúrtam neked, de nem szándékosan. Meg akartalak szabadítani.

– Értem és még mindig úgy gondolok rád, mint az egyik legjobb barátomra, – mondtam olyan megnyugtatóan amennyire csak tudtam. Ha túl gyenge akaratú voltam követni Amélia impulzusait az az én problémám volt.

Egyedül ültem a verandámon abban a komor típusú hangulatban, amikor emlékszel minden egyes hibádra, míg egyetlen jó döntésedre sem, és akkor megláttam Erik kocsijának a fényszóróját a felhajtón.

Nem vártam, hogy hezitálni fog amikor kiszáll az autóból.

– Még mindig dühös vagy rám? – kérdeztem és próbáltam nem sírni. Az gyávaság lenne, ezért inkább erővel kihúztam magam.

– Szeretsz még? – kérdezte.

– Először te. – Gyerekes.

– Nem vagyok dühös, – mondta. – Legalábbis már nem. Legalábbis ebben a pillanatban nem. Bátorítanom kellett volna, hogy megtaláld a módját a vérkötelék megtörésének, nekünk még rituálénk is van erre. Ajánlhattam volna neked. Attól féltem, hogy a kötelék nélkül szét fogunk válni, mert te nem akartál belemenni a problémáimba, vagy mert Victor rájön, hogy sebezhető vagy. Ha azt választja, hogy eltörli a házasságot a kötelék nélkül, nem fogom tudni, hogy veszélyben vagy.

– Meg kellett volna kérdeznem a véleményed, vagy legalább figyelmeztetni arról, hogy mit fogunk tenni - mondtam. Vettem egy mély lélegzetet- Szeretlek teljes szívemből.

Ott volt velem a verandán, magához emelt és megcsókolt. Az ajkam, a nyakam, a vállaim. A lábaimat a föld felett tartotta, elég magasan ahhoz, hogy a szája elérhesse a pólómon és a melltartómon keresztül a melleim.

Egy apró sikoltást hallattam és köré fontam a lábaimat. Annyira hozzá dörzsölődtem amennyire csak tudtam. Erik szerette a majom szexet.

Azt mondta – El fogom szakítani a ruháidat.

– Oké.

És Erik volt olyan jó, mint ahogy szavai sejtették. Néhány izgalmas perc múlva azt mondta- Most elszakítom a sajátjaimat is.

– Igen –motyogtam, mielőtt rágcsálni kezdtem a fülcimpáját. Az Eric-kel való szexben nem volt semmi civilizált.

Már csak a hasadást hallottam, aztán már semmi nem volt közte és köztem. Bennem volt, mélyen bennem, megtántorodott és a hintába estünk, ami elkezdett ringani oda vissza, kiszámíthatatlanul. A pillanatnyi meglepetés után elkezdtük kihasználni a mozgását. Ez így folytatódott, amíg éreztem a fokozódó feszültséget a „mindjárt érzését” a közelítő beteljesülésnek.

– Keményebben – sürgettem. – Gyerünk..…

– Ez … elég… kemény … neked?

Végül hangosan sikoltottam és a fejem visszaesett. – Gyerünk már Eric, –mondtam miközben az utórezgések még mindig fodrozódtak bennem. – Gyerünk! – És gyorsabban mozogtam, mint amit valaha is el tudtam képzelni.

– Sookie! – zihálta, és az utolsó hatalmas lökését olyan hang követte, amit ha nem tudnám fájdalmasnak hinnék.

Nagyszerű volt, kimerítő és tökéletesen kitűnő.

A hintán maradtunk legalább fél órát, ernyedten, hűsölve és egymás karjaiban. Boldog voltam és nyugodt, nem akartam megmozdulni, de természetesen be kellett mennem, hogy megtisztítsam magam és felvegyek néhány ruhát, ami nem volt szakadt. Eric farmerján leszakadt a gomb így csak az övével tudta magán tartani, amit sikeresen lecsatolt mielőtt elértünk a leszakítós részhez. A cipzárja még mindig működött.

Amíg elrendeztem magam, felmelegített egy kis vért, valamint csinált nekem egy pohár jeges teát. Ő maga csinálta a jégkockát, amíg én a kanapén feküdtem. Jól tettem, hogy megtörtem a köteléket - gondoltam. Megkönnyebbülés volt nem tudni hogyan érzett Eric, de egyidejűleg azt gondoltam, hogy valami baj van azzal, hogy megkönnyebbültem.

Pár percig csak jelentéktelen dolgokról beszéltünk. Kikefélte a hajam, ami rettenetesen gubancos volt, aztán én az övét. ( A majmok átkutatják egymást sókristályokért-gondoltam. Tisztán tartottuk egymást). Amikor a haját simává és fényessé varázsoltam, az ölébe vonta a lábamat. A kezei fel és lerohangáltak a rövidnadrágos combomtól a lábujjaimig, újra és újra.

– Mondott Victor bármit is neked? – Nem siettem újra felhozni a beszélgetést arról, hogy mit is tettem, a találkozásunkat így is nagy robajjal indítottuk.

– A vérkötelékről nem, szóval ő még nem tudja. Azonnal telefonált volna. – Eric neki támasztotta a fejét a kanapé hátuljának, kék szemei fél árbocon voltak. Szex utáni reakció.

Megkönnyebbülés volt – Hogy van Miriam? Felépült?

– Felgyógyult a drogokból, amiket Victor adott neki, de a teste még nem heverte ki. Pam közelebb van a kétségbeeséshez, mint eddig valaha láttam tőle.

– Lassan alakult ki a kapcsolatuk? Mert addig nem láttam semmi jelét ameddig Immanuel nem beszélt nekem róla.

– Pam nem gyakran törődik senkivel annyira, mint Miriammal - mondta. A fejét lassan felém fordította és a tekintetünk találkozott – Csak akkor jöttem rá, amikor szabadságot kért a klubból, hogy meglátogathassa Miriamot a kórházban. Adott neki ember vért. Miriam ezért maradhatott életben.

– Vámpír vér nem gyógyíthatja meg?

– A vérünk alkalmas arra, hogy meggyógyítson nyílt sebeket, de betegségre nem tudom nyugodt szívvel ajánlani. Furcsa egy gyógymód.

– Vajon miért?

Eric vállat vont. –Biztos, hogy valamelyik tudósotoknak lenne erre egy elmélete, de nekem nincs. És mióta néhány ember megőrült miután ivott a vérünkből, a kockázat elgondolkoztató. Boldogabb voltam, amikor még a vérünk tulajdonsága titok volt, de feltételezem nem tudtuk volna titokban tartani sokáig. Victort természetesen nem érdekelte Miriam túlélése, vagy a tény, hogy Pam sosem kérte ezelőtt egy gyerek átváltoztatását. A hosszú évek szolgálatai után Pam megérdemelte a jogot rá.

– Victor puszta megátalkodottságból nem engedi Pamnek, hogy Miriam létezzen?

Eric bólintott. –Van egy hülye kifogása, hogy legyen elég annyi vámpír, amennyi a sheriff hivatalomban van. Az igazság az, hogy Victor akadályozni fog minket ameddig csak tudja, remélve, hogy teszek valami meggondolatlant, ezzel biztosítva az eltávolításomat, mint sheriff, vagy a megöletésemet.

– Fellipe ezt biztosan nem engedné.

Eric felemelt engem az ölébe, és a mellkasához vont. Az inge még mindig nyitva volt. – Felipe kedvezően ítélne Pam felett, ha tehetné, de biztos vagyok benne, hogy ki akarja vonni magát a helyzetből. Ezt tenném én is a helyében. Red Rita felett áll, aki sosem uralkodott Arkansasban , Felipe tudja, hogy Victor duzzog a kijelölt kormányzósága miatt, inkább király akar lenni Lousiana-ban. Elfoglalja magát Las Vegas-ban, ahol rohangál a csontváz brigádja, akiket ő küldött ki mindkét új államából. Egy ennyire nagy birodalmat megszilárdítani nem lehet évszázadok alatt sem— amikor legutoljára sikerült a populáció a mai töredéke volt.

– Szóval Felippe uralja Nevada-át teljes mértékben?

– Igen, pillanatnyilag.

– Ez baljóslatúnak hangzik.

– Amikor a vezetők terjeszkednek, a cápák körbe gyűlnek, hátha haraphatnak egy falatot.

Kellemetlen kép. – Milyen cápák? Bárki, akit ismerünk?

Eric félre nézett. –Két másik uralkodó Zeusban. Oklahoma királynője az egyik. És Arizona királya a másik – a vámpírok Amerikát 4 területre hasították, mindegyiket régi vallások után elnevezve. Elbizakodott huh? Az Amun területén éltem Lousiana királyságában.

- Bárcsak egy átlagos vámpír volnál, – mondtam váratlanul. – Azt kívánom bár ne lennél sheriff vagy bármi más.

– Úgy érted bár olyan lennék, mint Bill.

Uff. – Nem, mert ő sem átlagos – csattantam fel. – Ő csinálja ezt az egész adatbázisos dolgot, ráadásul egyedül tanult meg mindent a számítógépekről. Feltalálta magát. Úgy értettem bár olyan lennél, mint… Maxwell.

Maxwell üzletember volt. Öltönyt hordott. Kötelességből jött a klubba lelkesedés nélkül, és felvillantotta az agyarait dráma nélkül, amit a turisták látni akartak. Unatkozott és sajtkukac volt a seggében, bár időről időre azt gondoltam, hogy a magánélete egzotikus lehet. Mindazonáltal nem akarok ebbe a témába mélyebben belemenni. Eric forgatta a szemét – Természetesen, én pont olyan vagyok, mint ő. Engedd meg nekem, hogy magammal hurcoljak egy zsebszámológépet, és embereket változó évjáradékokkal etessek, vagy mi a jó Istenről szokott beszélni.

– Ott a pont Mr. Subtle, – mondtam. A jégkocka megadott minden jót, amit csak adhatott ezért átraktam a Yahoo palotából az asztalra.

Ez volt a legmegnyugtatóbb beszélgetésünk, ami valaha volt.

– Látod, ez jó nem? –mondtam és próbáltam elismertetni Eric-kel, hogy a helyes dolgot tettem, csak rosszul fogtam hozzá.

– De, nagyon jó. Addig, amíg Victor el nem kap téged, le nem csapol és miközben elszáradsz azt mondja: ’ De Eric már nem volt hozzád kötve, nem gondoltam, hogy még mindig akarod őt.’ Aztán a saját akaratod ellened fordítja és nekem végig kell néznem a szenvedésed , ahogy összeköt magával az életed és az életem hátralévő részére.

– Te aztán tudod, hogyan kell éreztetni egy lánnyal, hogy különleges, – mondtam.

- Szeretlek, –mondta, ahogy emlékeztette magát a fájdalmas tényekre. – És ennek a helyzetnek Pammel véget kell érnie. Ha ez a lány, Miriam meghal, Pam talán úgy dönt elmegy, és nem leszek képes megállítani. Valójában nem is kellene megtennem, de ő nagyon hasznos.

– Rajongsz érte – mondtam. – Ugyan már, Eric. Szereted őt, olyan mintha a lányod volna.

– Igen, rajongok érte, – mondta. - Jó döntést hoztam vele kapcsolatban. Te voltál a másik jó döntésem.

– Ez volt a legszebb dolog, amit valaha mondtak nekem – mondtam neki egy kicsit elfulladt hangon.

– Ne sírj! –Lengette a kezét maga előtt, mintha kivédhetné a könnyeimet.

Nyeltem egy nagyot. - Szóval van terved Victor-ral? – Eric pólóját használtam, hogy lesimítsam a szemem.

Eric dühösnek nézett ki, nagyon dühösnek. – Akárhányszor csinálok valamit, mindig olyan akadállyal találom szembe magam, ami miatt el kell vetnem a tervet. Victor nagyon jól meg védi önmagát. Talán nyíltan kellene megtámadnom. Ha megölöm és nyerek, ki kell állnom a próbát.

Megborzongtam. – Eric, ha egyedül harcolsz Victorral, csupasz kézzel, egy üres szobában, mit gondolsz, ki lesz az, aki ki jön?

–Ő nagyon jó, – mindössze ennyit mondott.

– Győzhet? – mondtam, tesztelve, hogy kiabálok e.

– Igen – mondta Eric. És rám nézett – De vajon mi történne utána veled és Pammel?

– Nem próbálom meg kihagyni a tényt, hogy te halott volnál, és ez a legfontosabb számomra ebben a forgatókönyvben – mondtam – De azon gondolkozom, miért akarna azok után bántani engem és Pam-et? Mi volna az oka? - Az oka az, hogy példát statuáljon más vámpíroknak, akik meg akarnák dönteni őt. – Eric a kandallópárkányra koncentrált, ami zsúfolásig volt családi fotókkal. Nem akart a szemembe nézni miközben a következőeket mondta: – Heidi mondta nekem két évvel ezelőtt, amikor Victor még Reno-ban Nevada sheriff-je volt, egy új vámpír Chico visszabeszélt neki. Chico apja halott volt, de az anyja még mindig élt, újraházasodott és gyermekeket szült. Victor elrabolta, hogy javítson Chico modorán, kivágatta az anyja nyelvét a szeme láttára. Aztán megetettette Chico-val.

Ez annyira durva volt, hogy hosszú időbe, telt mire megemésztettem. .- A vámpírok nem ehetnek-mondtam – Hogy…?

– Chico nagyon beteg lett, vért hányt, – mondta Eric. Még mindig nem nézett rám. – Túl gyengévé vált ahhoz, hogy mozogjon. Amíg a földön feküdt az anyja elvérzett. Nem tudta elvonszolni magát hozzá, hogy adjon neki a véréből. Nem tudta megmenteni.

– Heidi önként mondta el neked?

– Igen. Megkérdeztem, hogy miért olyan elégedett, és mondta, hogy az ötös Területre küldték.

Heidi, egy vámpír kalandornő volt, aki a követésre specializálódott, Eric csapatának a részévé vált Victor jó voltából. Természetesen feltételezhető, hogy Eric után kémkedett de, ez nem volt titok, viszont senki sem bánta. Nem ismertem elég jól Heidi-t de tudom, hogy volt egy élő gyermeke, kábítószer függő volt Renóban, szóval nem lepett meg, hogy a szívére vette Victor leckéjét. Valóban jó ok megtanulni a leckét, ha egy vámpírnak vannak élő rokonai, vagy egy ember, akit szeret, hogy félje Victor-t. De szintén gyűlölték őt és holtan akarták látni— ez volt az, amivel Victor nem számolt, amikor ilyen leckéket alkalmazott.

– Victor rövidlátó, vagy csak szuper fanatikus - mondtam ki hangosan és Eric bólintott. – Talán mindkettő – mondta ő.

– Mit éreztél, amikor hallottad a történetet? – Kérdeztem.

– Én…nem akartam, hogy ez történjen veled, – vágott töprengő arcot. – Mit akarsz Sookie? Milyen választ kellene adnom?

Bár tudtam, hogy hiába való - tudtam, hogy rossz nyomon járok—Morális idegenkedést kerestem –azt, hogy én sosem lennék ilyen kegyetlen egy nővel és a fiával. Ugyanakkor azt vártam egy ezer éves vámpírtól, hogy feldúlja egy olyan nő halála, akit nem is ismert egy olyan halál, amit nem akadályozhatott volna meg— Tudtam, hogy ez őrültség, tévedés és rossz, hisz magam konspiráltam, hogy megöljük Victor-t. Arra vágytam, hogy tökéletesen eltűnjön. Nincs kétségem afelől, hogyha Pam hívna, hogy egy páncélszekrény Victor fejére esett, táncolnék a vidámságtól.

– Minden oké, ne foglalkozz vele – mondtam.

Eric sötéten nézett rám. Nem láthatta a boldogtalanságom mélységét— most már nem, mióta a kötelékünknek vége. De határozottan elég jól ismert ahhoz, hogy lássa, nem vagyok elégedett. Kényszerítettem magam, hogy a kezembe vegyem a problémát. Tudod kivel kellene beszélned? – mondtam. – Emlékezz arra az estére, amikor elmentünk a Vámpír Csókba. Azzal a felszolgálóval, aki fülest adott nekem a tündérvérről.

Eric bólogatott.

– Gyűlölöm használni őt újra, de úgy látom nincs más választásunk. Mindent használnunk kell, amink csak van, vagy elbukunk.

– Néha megdöbbentesz engem – Mondta Eric.

Néha— és nem mindig jó értelemben — megdöbbentem saját magam.

Eric és én elvezettünk a Vámpír Csókba. A parkoló zsúfolásig megtelt, bár talán nem annyira, mint az első alkalommal. Leparkoltunk a klub mögött. Ha ma éjjel Victor a klubban volt, nem volt oka rá, hogy átfésülje a személyzeti parkolót. Valamint nem valószínű, hogy emlékezne a kocsimra. Amíg vártunk kaptam egy üzenetet Améliától, hogy visszamentek a házba, és megkérdezte, hogy vagyok. – Jól vagyok- írtam vissza – Jól vagyunk. C & D ott van?

– Igen, – válaszolta. – Van egy kis szag a tornácon. Nem tudom miért…. Biztos a tündéreket érzed. Nálad van a kulcsod? – Kérdezte Mondtam neki, hogy igen, de nem voltam biztos benne, hogy otthon leszek ma éjjel. Közelebb voltunk Shreveport-hoz és még haza kellett vinnem Eric-et, hacsak nem repül. De az autója…..ó persze, ezért tartott mindig nappalra egy embert. – Áthelyezted már Boby-t? – kérdeztem. Utáltam egy ilyen fájdalmas témát felhozni, de tudnom kellett.

– Igen- mondta Eric –felvettem egy embert 2 napja. Nagyon jó ajánlásokkal. – Kitől?

Csend következett. Ránéztem, azonnal kíváncsivá tett, életemben nem gondoltam volna, hogy ez egy kritikus kérdés.

– Bubbától – mondta Eric

Éreztem, ahogy mosolyra húzódik a szám. – Visszajött! Hol van?

– Most velem van – mondta Eric – Mikor rákérdezett Bobby-ra el kellett mondanom mi történt. Másnap este Bubba elhozta nekem ezt az embert. Úgy vélem ő tanítható.

- Nem hangzol túl lelkesnek.

–Ő egy Vérállat– mondta Eric . És én azonnal megértettem Eric hozzáállását. A vérek és a vámpírok nem jöttek ki túl jól. Azt gondolnád, hogy ez a két legnagyobb természetfeletti csoport szövetséget alakít, de ez nem történik meg. Nagyon jól együttműködnek addig, amíg ez kölcsönösen jó a két fajnak, de csak egy rövid időre, utána pedig visszatérnek a bizalmatlansághoz és az idegenkedéshez. – Mesélj róla - mondtam – ő az asszisztensed - mostanság nincs időnk általános témákra. – Fekete férfi, barna szemű - mondta Eric. Eric valószínűleg visszagondolhatott az első feketére, akit valaha látott… évszázadokkal ezelőtt. - Ő egy független, magányos farkas. Alcide már ajánlotta neki, hogy csatlakozzon a Long Tooth falkához, de nem hinném, hogy érdekli, és természetesen most, hogy velem dolgozik, nem lesznek túlzottan nyugtalanok emiatt.

– És ezt a srácot vetted fel? Egy vért, akiben nem bízol és edzened kell? Egy férfit, aki automatikusan lelép Alcide-től és a falkától?

–Van egy kiemelkedő tulajdonsága.

– Jó ! Mi az?

–Tudja tartani a száját és gyűlöli Victor-t Így már egészen más a helyzet. – Miért? - kérdeztem. Biztos voltam benne, hogy jó oka van rá. – Még nem tudom mi az.

–De, meggyőződtél róla, hogy nem valami kettős ügynök? Hogy Victor nem jött még rá, hogy olyan embert béreltél fel, aki gyűlöli őt, és nem ő tervelte ezt ki, tudva, hogy kiszemeled?

– Meggyőződtem róla – mondta. – De azért holnap ülj le vele egy kicsit. – Ha alhatok egy kicsit – mondtam és ásítottam egy hatalmasat majd szétrepesztve az álkapcsom. Hajnali kettő volt és annak a jeleit kerestük, hogy a bár bezárt, de sok dolgozó kocsija várt még kint a parkolóban. – Nézd Eric, ott van! – Alig ismertem meg a pultos srácot, akit Coltonnak hívtak, mert kikopott khaki színű rövidnadrágot viselt apó pöttyökkel, és zöld pólót, aminek a mintázatát nem tudtam kivenni. Hiányoltam az ágyékkötőt. Colton beindította az autót, és amikor kiparkolt, megvártam, míg a távolság diszkrét lesz közöttünk és követtem. Nyugatra fordult a bekötőútra Sherwerport felé. De nem ment el olyan messze, letért az államközire Haughton-nál. - Átkozottul feltűnőek vagyunk - mondtam. – Beszélnünk kell vele.

– Tehát adjuk fel a lopakodást?

Eric azt mondta – Igen - nem tűnt túl boldognak, de nem volt más választásunk.

Colton kocsija egy Dodge Charger volt, ami látott már jobb napokat. Behajtott egy keskeny útra és megállt közvetlen egy Goodside lakókocsi előtt. Kiszállt az autóból, a kocsi takarásában, a kezét lent tartotta, amiben biztosan fegyver volt.

– Had szálljak ki először én – Mondtam, ahogy megálltam mellette a kocsival. Mielőtt még Eric megakadályozhatta volna, kinyitottam az autót és kiabáltam a srác nevét, – Colton! Én vagyok az Sookie. Tudod, hogy ki vagyok! Most felállok nincs nálam fegyver.

– Gyere lassan –a hangja óvatos volt, és ezért nem hibáztathattam.

– Mint tudod Eric Northman velem van, még mindig a kocsiban vár.

– Jó.

Feltett kézzel elléptem a kocsitól, így jól láthatott engem. A lakókocsi fényében tökéletesen látott. Amíg megpróbált letapogatni a szemével, addig a lakókocsi ajtaja kinyílt és egy fiatal nő lépett ki az útra.

– Colton, mi folyik itt? – kérdezte tájszólással.

– Társaságot kaptunk. Ne aggódj miatta. – mondta Colton automatikusan.

– Ki ez?

– A Stackhouse lány.

– Sookie? –a hangja döbbentnek hangzott. – Igen – mondtam. – Ismerlek? Nem látlak túl jól.

– Audrina Loomis vagyok, – mondta. – Emlékszel? Randiztam a bátyáddal egy darabig, még a gimiben.

A bátyám fél Bon Temps-szel járt, szóval ez nem szűkítette le a memóriámat. – Az már elég régen volt, – mondtam óvatosan.

- Még mindig szingli?

– Igen – mondtam. A párom kiszállhat már? Mivel mind egy csapatban játszunk.

– Ki ő?

– A neve Eric, egy vámpír.

– Cool. Persze, hadd nézzem meg. – Audrina vakmerőbbnek tűnt Coltonnál, másfelől viszont Colton figyelmeztetett engem a tündérvérre. Eric kiszállt a kocsiból, Audrina csendben maradt a lenyűgözöttségtől, miközben magába szívta Eric szépségét.

– Ó, oké, – mondta Audrina, nyelt egyet, mert kiszáradt a torka. – Ti ketten, be akartok jönni, és elmondani mit csináltok itt?

– Szerinted ez okos húzás?– kérdezte tőle Colton .

– Már vagy hatszor megölhetett volna minket. –Audrina nem volt olyan buta, mint amilyennek látszott. Mikor mindannyian a lakókocsiban voltunk Eric és én leültünk egy zsenília ágytakaróval borított kanapéra, ami sok tavaszt megélt már. Így vethettem egy pillantást Audrinára. Az ősei sötétbőrűek lehettek. Vállig érő haja platina szőke volt. Olyan hálóinget viselt, amit nem alvásra terveztek. Vörös volt és átlátszó. Biztosan nem beszélgetésre gondolt Coltonnal kapcsolatban. Most, hogy nem zavart meg az ágyékkötője és az ijesztő szemei Colton átlagos srácnak tűnt. Néhány férfinak nincs szexuális kisugárzása, amíg le nem vetkőzik, Colton is ilyen volt. De a szeme, azok valóban nem voltak átlagosak. Gyakorlatilag olyanok voltak, mint a lézerfény, csak nem szexi értelemben. – Nem tartunk vért – mondta Audrina. – Sajnálom. – engem nem kínált meg. Ezt okkal tette, hallottam az agyában, nem akarta, hogy azt higgyük ez egy bájcsevej. Oké – Eric és én azt akarjuk tudni, hogy miért figyelmeztettél bennünket, – Mondtam Coltonnak. Valamint tudni akartam vajon miért rá gondoltam, amikor Eric elmondta nekem Chico történetét.

– Hallottam rólad – mondta – Heidi mesélt pár dolgot.

– Te és Heidi barátok vagytok? –Eric belemerült Coltonba, de legjobb mosolya egyikét Audrinának szánta. – Igen – válaszolta Colton – Felipének dolgoztam egy klubban Renóban. Onnan ismerem Heidi-t.

– Eljöttél Rénóból, hogy alacsonyabb fizetésért dolgozhass itt? – Ennek nem volt semmi értelme.

– Audrina itt lakott, és azt szerette volna, ha újra megpróbálunk itt élni – magyarázta Colton – A nagymamája ebben a lakókocsiban élt nem messze innen, és elég rossz állapotban volt már. Audrina könyvelőként dolgozik a Vic’s Redneck Roadhouse- nak. Én éjszaka a Vámpír Csókban dolgozom. Az élet is olcsóbb itt. De igazad van, több is van a történetben. –Nézett rá a barátnőjére. – Okkal jöttünk ide – mondta Audrina. – Colton Chico bátyja.

Ericnek és nekem kellett egy perc, hogy feldolgozzuk. – Szóval az anyukád volt, – mondtam a fiatal srácnak – Annyira sajnálom. –Bár csak egyszer hallottam a történetet, megmaradt az agyamban. – Igen, az anyám volt, – mondta ő, és a tekintete üres volt – A bátyám egy seggfej volt, amiért nem gondolta meg kétszer, hogy vámpírrá váljon. Úgy adta fel az életét, mint ahogy mások tetoválást csinálnak ”Ez az, igen, miért ne?”’ Utána folytatta a seggfejséget, visszabeszélt Victornak, nem fogva fel mit tesz ezzel. - Colton a kezébe temette az arcát és rázta a fejét. – Addig az éjszakáig. Aztán már megértette, de az anyánk halott volt, és Chico azt kívánta bár ő lenne halott, de már sosem lehet az.

– Hogyhogy nem tudja Victor ki vagy te? Hogy nem jött rá a cselre?

– Chiconak más volt az apja, szóval a neve is más – Audrina mondta, hogy Colton összeszedhesse magát. – valamint Chico nem volt az családcentrikus típus. Már 10 éve nem él otthon, csak néhány havonta egyszer felhívta az anyját, sosem látogatta meg. De ez elég

ötletet adott Victornak, hogy emlékeztesse Chico-t arra, hogy nem írta alá a szerződést a Californiai Angyalokkal.

– Inkább a pokol angyalaival – mondta Colton kiegyenesedve. Ha az összehasonlítás zavarta Ericet, az nem látszott. Nem ez volt a legrosszabb amit hallott, ebben biztos vagyok. – Szóval Victor személyzetének köszönhetően hallottál Sookie-ról, – kezdte Eric, - És te tudtad hogyan tudnád figyelmeztetni, mikor Victor elment megmérgezni minket.

Colton dühösnek nézett ki. Nem kellett volna, azt gondolta.

- Azt tetted, amit tenned kellett, mi is emberek vagyunk. – Te az vagy - mondta Eric miközben olyan pontosan olvasta Colton reakcióját, mint én a gondolatait. - De Pam és én nem vagyunk, hogy köszönhetem ezt meg neked? Hogyan jutalmazhatnám meg? Mit tehetek érted?

– Öld meg Victort, – mondta hirtelen.

- Érdekes, pontosan ezt akartam tenni - mondta Eric.

10. fejezet fordította: Alíz

Ahogy a drámai jelenetekben általában, Eric szavainak is nagy hatása volt. Mindketten megmerevedtek. De én már gyakorlott versenyző voltam.

Kiült az arcomra az elkeseredés, majd félrenéztem.

– Unatkozol, szerelmem? – kérdezte Eric egy jégcsapnál is hűvösebb hangon. - Már hónapok óta erről beszélünk– Lehet, hogy egy kicsit túloztam, de nem sokat.– Semmit nem teszünk a beszéden kívül. Ha tenni akarunk valamit, hát tegyük - ne csak beszéljük róla. Azt hiszed, Victor nem tudja, hogy rajta van a listánkon? Talán azt hiszed nem arra vár, hogy megpróbáljuk? (kétségtelenül ez egy olyan beszéd volt, aminek az igazságát ez idáig magamnak sem ismertem be. ) – Azt hiszed, nem ő provokálta ki ezt az egész szart Pamnek és neked, hogy végre bele tudjon hajszolni téged a harcba? Ez egy nyertes szitu neki.

Eric úgy nézett rám, mintha kecskévé változtam volna, Colton és Audriana pedig tátott szájjal bámultak. Eric elkezdett mondani valamit, de inkább bezárta a száját. Fogalmam sem volt, hogy most arra készül, hogy csendben kisétáljon, vagy elkezd ordítani. – Akkor milyen megoldást javasolsz? – a hangja halk volt és egyenletes. – esetleg van egy terved?

– Találkozzunk Pammel holnap éjjel, ő is a része ennek – Legalább kapnék egy kis haladékot, hogy ne hozzam magam kínos helyzetbe. – Rendben – Colton, Audrina. Biztosak vagytok benne, hogy meg akarjátok ezt az egészet kockáztatni?

– Kétségtelenül, –mondta Colton. – Audie, drágám, neked nem kell ezt tenned.

Audrina felhorkant. – Túl késő pajtás! A munkahelyemen mindenki tudja, hogy együtt élünk. Ha fellázadsz, nekem akkor is lőttek, ha kivonom magam. Az egyetlen esélyem, hogy csatlakozom, és segítek, hogy jól csináljuk. Szeretem a gyakorlatias nőket. Láttam őt belülről és kívülrőI és úgy találtam, hogy őszinte. Minden estre naivitás lenne azt hinni, hogy Audrina nem elég gyakorlatias ahhoz, hogy Victorhoz forduljon, és eláruljon minket. – Honnan tudhatnánk, hogy nem hívod őt amint kitettünk innen a lábunkat? – kérdezetem nyersen. – És én honnan tudnám, hogy te nem teszed ugyanezt? – vágott vissza – Colton már bizonyított, tőle tudsz a tündérvérről. Elhitte, amit Heidi mondott rólad. Szerintem túl akarod élni, akár rossz az, amit teszünk, akár nem.

– A túlélés a középső nevem. Holnap találkozzunk a házamban.

Lerajzoltam az útvonalat egy régi bevásárló listára. A házamat elszigetelték és őrizték, de legalább tudjuk, ha bárki követne minket. Nagyon hosszú volt az éjszaka, akkorát ásítottam, hogy majd szétrepedt az álkapcsom. hagytam, hogy Eric vezessen Shreveportig, mivel közelebb voltunk a házához, mint az enyémhez. Hihetetlenül álmos voltam, nem volt kérdés, hogy szeretkezünk e ma, hacsak Ericet nem izgatta a nekrofília. Felnevetett, ahogy ezt közöltem vele. – Nem, szeretem, ha életben vagy közben és forrón tekergőzöl.–mondta és megcsókolt a nyakam érzékeny részén, amitől megborzongtam. – Azt hiszem, fel tudnálak ébreszteni, –Ez az önbizalom csábító, de még mindig nem érzek elég energiát. - ásítottam újra, ő pedig nevetett – Megyek megkeresem Pamet és ide hozom. Kérdezni akarok Miriamról is néhány dolgot. Reggel menj haza amikor felkelsz, hagyok majd egy cetlit Mustapha-nak, hogy hozza vissza az autót. – Kinek?

– Mustapha Khan –nak az új nappali emberemnek.

– Ez most komoly?

Eric bólintott. – Jó ajánlása volt – Oké, azt hiszem, a fenti hálóban leszek miután felkeltem, –Mondtam, ott állva a legnagyobb földszinti hálószoba ajtajában, amibe Eric be akart engem költöztetni. Eric ezt valamiféle dühöngő szobának használta. A falakat megszilárdították, és felszereltek egy nagyon nehéz ajtót dupla zárakkal, hogy elzárja a lépcsőt. Ez a szoba félős kiskölyköt csinál belőlem, annyira klausztrofóbiás érzés. Töltöttem már itt néhány estét. Az emeleti hálónak viszont van zsaluja, nehéz függönyökkel, amik ha kell megvédik a vámpírokat a fénytől. Ha én voltam itt, akkor sarkig kitártam a zsalukat, ami tűrhetővé tette a szobát. Appius ( Eric teremtője) és annak fiával, Alexei való katasztrofális találkozás után úgy képzeletem, ha Eric házába jövök vérszag fog terjengeni a házban, és letörölhetetlenül szárad majd a falakon. De egy dekoratőr nagy büdzsével lecserélte a kárpitokat és kifestett. Most nem lehet megmondani, hogy bármi erőszakos dolog történt volna itt, a ház pekándiós pite szagot árasztott magából. Ez az otthonos illat ellentétben volt a vámpírok enyhén száraz szagával, egyáltalán nem volt kellemetlen. Miután Eric elment, bezártam az ajtó, és gyorsan lezuhanyoztam. Tartottam itt egy hálóinget, szebbet, mint a póló, amit általában viselek. Azt hittem Pam hangját hallom a nappaliból, ahogy épp ellazultam a fantasztikus matracon. Körbetapogatóztam az éjjeliszekrényen, hogy megkeressem az órám és egy csomag papírzsepit, és közelebb tettem őket. Ez volt az utolsó dolog, amire emlékeztem. Ericről Pamről és Améiláról álmodtam. Egy házban voltak ami lángolt, nekem pedig ki kellett őket húznom ,mielőtt a lángok martalékává lesznek .Nem kellet dili- doki ahhoz, hogy megmondja miért álmodom ilyeneket. Az egyetlen kérdés, hogy Amélia hogyan

került bele az álomba. Ha az álmok életszerűbbek volnának, Amélia csinálta volna a tüzet valami fura balesettel.

Reggel nyolckor ki botladoztam a házból, talán 5 órát, ha aludtam. Ezt nem éreztem elégnek. Megáltam a Hardee’s –nél egy kis sütire meg egy kávéra és máris fényesebb lett a napom, de csak egy kissé.

Egy vadonatúj pickup-ot kivéve, ami Eric autója mellett parkolt, a házam álmosnak és átlagosnak látszott a reggeli meleg napfényben. Káprázatosan tiszta nap volt. Virágok nyíltak mindenhol, úgy tűnt arcukat a reggeli nap sugarai felé fordítják. Azon gondolkoztam vajon ki volt a látogató és milyen ágyban feküdt.

Amelia és Claude kocsija a hátsó ajtónál volt, éppen csak elég helyet hagyva nekem. Nagyon fura volt úgy besétálni a házba, hogy tudtam már eleve vannak benne emberek. Senki nem kelt még fel, amitől megkönnyebbültem. Feltettem egy adag kávét főni, és bementem a szobámba, hogy ruhát váltsak.

Volt valaki az ágyamban.

– Már elnézést!

Alcide Herveaux felült, fél meztelen volt. A többi részét nem láthattam a takaró alatt. – Ez kibaszottul furcsa. –mondtam a harag első hullámával küzdve. - Ezt magyarázd meg. Alcide rám mosolygott, ami rossz lépés volt a részéről, tekintve, hogy úgy aludt az ágyamban, hogy meg sem kérdezett. Aztán a mosolya helyén zavart és komoly kifejezés jelent meg az arcán. Na, ez már sokkal megfelelőbb. – Eric és közted megszűnt a vérkötelék.– mondta a falkavezér. – Eddig mindig rossz volt az időzítés akárhányszor csak találkoztunk. Most nem akarom elhalasztani a lehetőségemet. - a tekintete megszilárdult, úgy várt a reakciómra.

Összerogytam az öreg virágos székre a sarokban. Gyakran dobtam rá a használt ruháimat esténként. Most Alcide is ide rakta őket. Remélem a fenekemmel úgy összegyűrtem az ingét, hogy azt már nem lehet kivasalni.

– Ki engedett be? – jó szándékkal kellett jönnie különben az őrök nem engedték volna be vagy Amélia szólt volna nekem. De ez most nem érdekelt.

– A tündér kuzinod, mit is csinál pontosan?

– Sztriptíz táncos –mondtam leegyszerűsítve a pillanat hevében. Nem hittem volna, hogy ez ekkora hír, amíg rá nem néztem Alcide arcára – Szóval csak jöttél és úgy döntöttél, hogy elcsábítasz, amint belépek az ajtón? Miután a pasimmal töltöttem az éjszakát? Miután olyat szeretkeztünk, ami bátran bekerülhetne a Guiness Rekordok Könyvébe?

Oh, Istenem, ez hogy jött?

Alcide nevetett. Nem úgy nézett ki, mint aki segít. Megnyugodtam, mert ahhoz képest, hogy az alakváltók milyen agresszívak, ő csak nevetett magán.

– Hát egyáltalán nem úgy tűnik, hogy ez jó ötlet volt, – mondta nyíltan. – De Jannalynn azt mondta szerinte sikerülhet, és végre a falka része lennél.

Huh. Ez sok mindent megmagyarázott. – Ezt az ő tanácsára tetted? Jannalynn csak kényelmetlen helyzetbe akart engem hozni.

– Komolyan? Mi a baja veled? Úgy értem miért akarná ezt? Különösen úgy, hogy tudta, hogy engem is kínos helyzetbe hoz.

Alcide a lány főnöke volt, és az univerzumának a közepe. Értettem, hogy Alcide mire gondolt és egyetértettem a csodálkozásával. Akárhogy is szerintem Alcide nem érezte magát elég kellemetlenül. Meg voltam győződve róla, hogy azt remélte, ha belefekszik az ágyamba és kócosan, szexin rám néz, még meggondolhatom magam. De a jó külső nem vitt nálam mindent. Vajon Alcide mikor vált azzá a férfivá, aki azt gondolta, hogy ez számít?

– Randizik Sammel egy ideje – mondtam– ezt tudtad, nem? Elmentem Sammel egy esküvőre, szerintem Jannalynn szeretett volna menni.

– Szóval Sam nincs annyira megőrülve érte, mint fordítva?

Kinyújtottam a kezem, és nemlegesen intettem vele. – Kedveli őt tényleg, de idősebb és óvatosabb.– miért ülünk a hálómban és beszélgetünk erről? – Szóval mit gondolsz, fel tudnál öltözni és hazamenni? – ránéztem az órámra. Eric itt hagyott egy papírt, hogy Mustaphának itt kell lennie 10-re, addig még egy órám volt. Mustapha nem akart találkozni Alcide-del.

– Még mindig boldoggá tennél, ha csatlakoznál, – mondta egyszerre őszintén és öngúnnyal.

– Mindig jó, ha az embert akarják. És te nagyon klassz vagy. –próbáltam úgy hangzani, mint aki nem csak kedvességből mondja ezt– De Erickel vagyok, kötelékkel, vagy anélkül. Plusz, elég rossz úton próbáltál nekem udvarolni Jannalynnnek köszönhetően. mellesleg kitől hallottál a kötelékről?

Alcide megpróbálta egy kézzel kitapogatni a ruháját. Felkeltem és odaadtam neki, végig a szemén tartva a tekintetemet. Olyan alsót viselt, mint egy monokini. Vagy Manakini? Amint belebújta felsőjébe azt mondta, – A barátod Amelia. Ő és a barátja bejöttek a Hair of the Dog-ba tegnap éjjel egy italra. Biztos voltam benne, hogy láttam már valahol, így elkezdtünk beszélgetni. amint meghallotta a nevem, tudta, hogy barát vagyok, és elég beszédes lett.

A beszédesség az egyik tulajdonsága volt. Érlelődött bennem egy sötét gyanú. – Amélia tudta, hogy erre készülsz? –kérdeztem a kezemmel az összegyűrt ágyra mutatva. – Velük jöttem el idáig, – vallotta be. - Beszéltek a kuzinoddal— A táncos Claude-dal? Azt mondta, hogy remek ötlet az ágyban várni rád. Azt hiszem, úgy 50 centért csatlakozott volna hozzánk. Alcide egy szempillantás alatt becipzározta magát. Próbáltam nem mutatni az undoromat – Az Claude lesz! Milyen gyerekes! – mondtam vérengző mosollyal. Egy cseppet sem lepett meg. – Alcide, azt hiszem jannalynn megviccelt az én káromra. Améliának pedig tartania kéne a száját, Claude pedig csak kíváncsi volt mi fog történni. Ő ilyen. Mellesleg egy csomó szép alakváltó nő van körülötted, te vagy a falkavezér – Bokszoltam bele a vállába, - többé kevésbé játékosan, mire ő picit hátratántorodott. Talán a tündér rokonaim közelségétől erősebb lettem. – Akkor visszamegyek Shreveportba. De írj be a táncrendedbe Sookie, szeretnék kapni egy esélyt, még mindig - és rám villantotta a mosolyát.

– Még mindig nem találtál sámánt a falkába?

Becsatolta az övét. – Szerinted ezért akarlak? Azt hiszem, tudnál kezdeni ezzel valamit, – mondtam száraz hangon, hogy egy falkának legyen sámánja már nem divat, de a Long Tooth falka keresett egyet. Alcide rávett, hogy vegyem be az egyik drogot, amit a sámánok használnak, hogy felerősítsék a vízióikat, mélyen hátborzongató és furcsán feljogosító érzés volt. Sosem akartam még egyszer megtenni, túlságosan is jó érzés volt.

– Kell nekünk egy sámán – És aznap fantasztikus munkát végeztél. Nyilvánvalóan tehetséged van a munkához. – A hiszékenység és a szegényes ítélet előfeltétel. – De rosszul hiszed, ha azt gondolod, hogy csak ezért akarlak.

– Örülök, hogy ezt hallom, mert nem szeretnék máshogy gondolni rád – mondtam. Ez az eszmecsere teljesen kiölte belőlem a jóindulatot – Hagy emeljem ki újra, hogy nem szeretem a módot ahogyan ezt csináltad, én nem egy eszköz vagyok a falkavezérré válásod útján.

Alcide nyíltan meghökkent. – Változnom kellett-mondta- Nem vagyok biztos benne, hogy értem mire célzol. –Úgy viselkedsz mintha mindenki királya lennél. – de nem azért vagyok itt, hogy megítéljelek, vagy megmondjam, hogy változz meg. Ez csak az én véleményem. Isten a tudója, hogy sok dolgon keresztül mentem, ami megváltoztatott, és biztos vagyok benne, hogy nem mindenben jó irányba.

– Még csak nem is kedvelsz engem.. – Majdnem rémültnek hangzott, hitetlenkedő éllel a hangjában, ami érzelmeket váltott ki belőlem.

– Többé már nem.

– Akkor bolondot csináltam magamból. – Most már dühös volt. Üdv a klubban.

– Nem fogok lesben várni rád. Az én szívem nem így működik.

Alcide szó nélkül elment. Addig nem értett meg, amíg nem mondtam el ugyanazt a dolgot három féleképpen. Talán ez a kulcs? Háromszor elmondani valamit?

Néztem, ahogy elhajt a kocsijával, hogy biztos legyek benne, hogy tényleg elment. Ránéztem az órára újra. Még nincs fél tíz. Lecseréltem a lepedőt az ágyamban, begyömöszöltem a mosógépbe és elindítottam ( el sem tudom képzelni, mit szólna Eric, ha megérezné Alcide illatát ). A hátramaradó percekben mielőtt Mustapha Khan megérkezett megcsináltam a hajam, sokkal inkább, mint, hogy felébresszem Améliát és Claude-ot. Ahogy megmostam a hajam és copfba fogtam, hallottam, ahogy egy motor közeledik. Mustapha Khan egy pontos vérfarkas. Egy alacsony utas kapaszkodott belé. Kinéztem az elülső ablakon, megállt a Harleyval és az ajtóhoz sétált, az utasa pedig ott maradt a motoron.

Kinyitottam az ajtót és felnéztem. Khan hat láb magas volt, a koponyája le volt borotválva. Sötét szemüveget viselt, gondolom, hogy veszélyesnek hasson. Aranybarna csokoládé színe volt, mikor levette a szemüveget megláttam a sötét szemét. Egyedül a szeme volt az, ami kedves volt rajta. Vettem egy mély lélegzetet, belélegezve a vadság illatát. Közben hallottam, ahogy a tündér rokonaim, lejönnek a lépcsőn.

– Mr. Khan? – mondtam udvariasan – Kérem jöjjön be. Sookie Stackhouse vagyok, és ez a két ember Dermot és Claude. – Claude reakciójából ítélve, nem én voltam az egyetlen, aki sötét csokoládéhoz hasonlította Mustaphát . Egyedül Dermot nézett rá óvatosan.

Mustapha Khan rájuk pillantott, és elbocsátotta őket, látszott, hogy nincs valami fényes kedvében, vagy csak úgy gondolta ők nem tartoznak bele a megbízatásba.

– Azért jöttem, hogy elvigyem Eric kocsiját.

– Bejön egy percre? Csináltam kávét.

– Oh, az jó, – Motyogta Dermot és elindult a konyha felé. Útközben hallottam, hogy beszél valakivel, arra következtettem, hogy Amélia vagy Bob lehet az. Az jó, beszédem van Améliával.

– Nem iszom kávét, –mondta. – Semmit, ami stimulálja a szervezetem.

– Akkor egy pohár vizet?

– Nem, vissza kell mennem Shreveportba. Sok mindent meg kell tennem még a Mr. Nagyon magas és Nagyon halott fickónak. – Miért vállaltad az állást, ha ilyen kevésbe nézed Ericet?

– Ő nem olyan rossz vámpír– mondta vonakodva. – Bubba is elég oké. De a többi? – köpött egyet. - Ki a barátod? – kérdeztem fejemmel a Harley felé intve.

– Túl sokat akarsz tudni.

– Uh-huh. –Bámultam a háta mögé jobbra, nem vonultam vissza. – Gyere egy percre Warren, –kiáltotta, és a kis ember mellénk szökdécselt Warren úgy öt láb magas, sápadt szeplős fickó volt, és hiányzott néhány foga, de amint levette a szemüvegét a szemei tiszták voltak, és nem láttam semmi agyar nyomot a nyakán. – Hölgyem- mondta udvariasan.

Újra bemutatkoztam. Érdekes, hogy Mustaphának van egy igazi barátja, aki nem akart ismerni (lásd engem) senkit. Mialatt Warennel az időjárásról beszéltünk, az izmos vérfarkason látszott, hogy nehezen intette magát türelemre. Claude elment, nem igazán érdekelte Warren, és Mustapha iránti érdeklődése is megszűnt.

– Warren milyen régóta vagy Shreveportban?

– Oh istenem, egész életemben itt éltem. – Kivéve, amíg a hadseregben voltam 15 évig.

Warrent könnyű volt kiismerni, de Eric azt kérte, hogy Mustapha szándékait tudjam meg. Eddig a Borotvált önjelölt nem akart együtt működni. A kapuban állva nem nyílt jó lehetőségem a beszélgetésre. Oh, oké. – Szóval már régóta ismeritek egymást Mustaphával?

– Pár hónapja.

– Vége a 20 kérdésnek? – kérdezte Mustapha

Megérintettem a karját, ami olyan kemény volt kint a kő. – KeShawn Johnson, –mondtam elgondolkodva, miközben a fejébe néztem. Miért változtattál nevet? Megmerevedett, és a száját dühös vicsorba húzta. – Újra ki találtam magam. –Nem vagyok többé a szolgája annak, aki elnevezett KeShawnnak. Mustapha Khan vagyok, aki maga irányítja az életét. A magam ura vagyok. – Oké-zsoké – mondtam, és igyekeztem egyetértőnek hangzani. – Örülök, hogy találkoztunk Mustapha. Legyen biztonságos utatok Shreveportba.

Ma annyit sikerült megtudnom, amennyit akartam. Ha Mustapha Khan Eric körül lesz egy darabig lassanként megfejtem ki is ő. Különösképpen most, hogy már jobban kedveltem Mustaphát Warren miatt. Biztos vagyok benne, hogy Warrennek voltak nehéz időszakai, és talán tett néhány kemény dolgot, de mélyen belül megbízható volt. Gyanús, hogy ugyanez igaz Mustaphára. Meg akartam várni, hogy kiderüljön.

Bubba kedvelte, mondjuk ez nem befolyásoló tényező, miután Bubba macska vért ivott.

Elfordultam az ajtótól, felfrissítettem magam a következő problémára. A konyhában rátaláltam Dermotra és Claudra, amint főztek. Dermot talált egy henger Pillsbury kekszet a hűtőben, mesterien felnyitotta és berakta az előmelegített sütőbe. Cluade tojást sütött, ami csodásan nézet ki. Amélia megterített, míg Bob az asztalt rakta össze. Utáltam félbeszakítani egy ilyen otthonos jelenetet. – Amelia, – mondtam. Éppen a tányérokra koncentrált. Olyan élesen nézett fel, mintha épp kibiztosítottam volna a fegyveremet. A szemei találkoztak az enyémmel. BŰNÖS, BŰNÖS, BŰNÖS … – Claude, – mondtam még élesebben, rám pillantott a válla felett, és mosolygott. Nem érzett bűntudatot. Dermot és Bob rezignáltan nézett rám.

– Amelia, beszéltél a dolgaimról egy vérfarkasnak, – És nem is egy átlagos vérfarkasnak, hanem egyenesen a falkavezérnek. Tudom, hogy szándékosan csináltad.

Amelia elpirult. – Sookie, gondoltam a köteléknek vége, gondoltam talán szeretnéd, ha más is tudna róla, na meg beszéltél Alcideről… szóval amikor összefutottam vele…

– Azzal a céllal mentél oda, hogy tudasd vele. – Máskülönben nem abba a bárba mentek – Bobon látszott, hogy beszélni szeretne, felemeltem a mutatóujjamat és leintettem. Lecsillapodott. – Azt mondtad, hogy mozizni mentek Claricebe. Nem egy vérfarkas bárba az ellenkező irányban– Ezután megfordultam, hogy a másik ludasra nézzek.

– Claude, - Mondtam megint, megmerevedett, de folytatta a tojássütést. - hagytad, hogy valaki bejöjjön a házamba. A házamba, a távollétemben, aztán azt mondtad neki, hogy feküdjön be az ágyamba. Ez megbocsájthatatlan, miért tetted? Óvatosan levette a serpenyőt a tűzhelyről, aztán elzárta a gázt. Kedves srácnak nézett ki, – mondta Claude – gondoltam egyszer szeretnél egy olyan pasival lefeküdni, akinek pulzusa van.

Éreztem, hogy valami elpattant bennem. – Oké, – mondtam emelt hangon. – idefigyelj. Most bemegyek a szobámba. Aztán megeszed az ételt, amit csináltál, végül összepakolsz és elmész. Mindannyian. – Amelia sírni kezdett, de nem lágyultam el. Kegyetlenül dühös voltam. Ránéztem a fali órára. – 45 percen belül legyen üres a ház.

Bementem a szobámba és becsaptam az ajtóm. Az ágyon fekve próbáltam olvasni. Pár percen belül kopogtak. Nem foglalkoztam vele. Eltökéltnek kellett lennem. Ezek az emberek, akik a házamban éltek, átkozottul jól tudták, hogy olyat tettek, amit nem kellett volna, és tudniuk kellett, hogy nem fogom tolerálni, nem számít, hogy direkt tették e, mint Amélia, vagy csintalanságból, mint Claude. A kezembe temettem az arcom. Nagyon nehéz volt eltökéltnek maradnom, de tudtam, hogyha engedek a gyáva késztetésnek, hogy kinyissam az ajtót és megengedjem nekik, hogy maradjanak, az hiba volna. Elképzeltem magam, ahogy ott fekszem, olyan bűnösnek és rossznak tűnt, hogy azt akarom, hogy elmenjenek. Hiszen annyira örültem, hogy látom Améliát, hálás voltam neki, hogy ide jött New Orleansból, hogy javítson a mágikus védelmemen. És annyira megdöbbentett, hogy végre megtaláltuk a módját a kötelék megtörésének. Hívnom kellett volna Ericet, hogy figyelmeztessem. Nincs mentségem arra, hogy ilyen brutálisan vetettem véget neki, de biztos voltam benne, hogy lebeszélne róla. Ez éppen olyan hülyeség volt, mint mikor bevettem a drogokat a vérfarkas találkozón.

Mindkét döntés az én hibám volt. Az én problémám, amit magamnak csináltam.

De az, hogy Amélia megpróbálta befolyásolni a szerelmi életemet, az rossz döntés volt. Felnőtt nő vagyok, az én dolgom, hogy eldöntsem, kivel akarok lenni. Azt akartam ,hogy itt maradjon örökre, de úgy nem, ha megpróbálja az életem aszerint manipulálni, hogy neki mi tetszik jobban.

És szintén elég volt Claude játékaiból, ravasz és pajkos trükkjeiből. Egyáltalán nem szerettem ezt benne. Nem, mennie kell.

Negyvenöt perccel később lementem, és meg voltam lepve, hogy megtették, amit kértem. A vendégeim eltűntek. Kivéve Dermotot.

A nagybátyám a hátsó lépcsőn ült, nem igyekezett felhívni magára a figyelmet. Ha történetesen nem megyek a hátsó tornácra, hogy kiteregessem a lepedőket, ott ült volna addig, amíg el nem megyek dolgozni. – Miért vagy itt? – kérdeztem a legtermészetesebb hangon, ahogy csak tudtam.

– Sajnálom – mondta azokat a szavakat, amiket már nagyon hiányoltam.

Kioldódott bennem egy csomó, amikor kimondta ezeket a mágikus szavakat, de nem győzött meg. – Miért csinálta Claude? – Nyitva tartottam az ajtót, míg előzékenyen odafordult, hogy beszéljen velem, aztán a szemembe nézett. – Rosszat tett. Tudtam, hogy nem akarod a vérfarkast, miközben hozzá vagy kötve a vámpírhoz, tudtam, hogy az eredmény rossz lesz mindenkinek. De Claude akaratos és nehézfejű, nem volt energiám vitatkozni vele.

–Miért nem? – számomra ez egy értelmes kérdés volt, de Dermot meglepettnek tűnt. Elnézett a virágok, a pázsit és a bokrok felé.

Egy gondolatnyi szünete után megszólalt. –Nem érdekel túl sok minden mióta Niall elvarázsolt engem. Pontosabban mióta te és Claude megtörtétek a varázslatot. Mint aki nem tudja megvalósítani a céljait az élete hátralévő részében. Claudenak vannak céljai. Még ha nem is tűnik elégedettnek. nagyon humánus természete van. –rémültnek tűnt, talán attól félt, hogy az öntsünk tiszta vizet a pohárba hangulatomban azt találom neki mondani, hogy menjen a többiek után. – Szerinted mi a célja? – ez érdekes kérdésnek tűnt. – Nem arról van szó, hogy nem akarok többet beszélni rólad, de Claude-ot elképzelni egy napirenddel, több mint érdekes. – Nem valami aggasztó?

– Már elárultam egy barátot – egy pillanat múlva rájöttem, hogy rám érti. – Mást már nem akarok elárulni.

Na, most már kezdtem aggódni Claude tervei miatt. Akárhogy is, ennek a problémának várnia kell. – Miért, érzed magad tehetetlennek? – visszatérve a témára.

– Mert nincs kötődésem. Mióta Niall meggyőződött arról, hogy kitettek a Tündér birodalomból azóta őrölt vágytól hajtva barangolok… nem érzem magam az égi klán részének, és a víz klánjáénak sem, pedig velük szövetségre léptem. Amíg átkozott voltam. – tette hozzá sietve – De nem vagyok ember, nem érzem magam annak. Maximum csak néhány percre. – Dermot megrázta aranyló fejét. A haja hosszabb volt, mint Jasoné, aki mindig hosszabbra hagyja, hogy ne látszódjon ki a füle. Sosem hasonlított még ennyire hozzá. – Nem érzem magam tündérnek. Én… – Úgy, mint egy kívülálló, egy idegen országban – mondtam.

- Talán.

– Még mindig dolgozni akarsz a padláson?

Kiengedte a levegőt. Aztán rám nézett féloldalasan - Igen. Nagyon. Lehetséges volna..?

Bemenetem a házba, fogtam a kocsi kulcsomat és a titkos, félretett pénzemet. A nagyim nagyon hitt a dugipénz tartásban. Az enyém a meleg téli dzsekim belső zsebében volt, a szekrény hátsó részében – Elviheted a kocsimat, menj Clarice- be a Home Depotba. Ugye tudsz vezetni? – Persze – Mondta, miközben mohón nézett a kulcsokról a pénzre. – Még jogsim is van.

– Hogy szerezted?

– Egy nap, amikor Claude elfoglalt volt, elmentem a hivatalba – Volt elég mágiám, hogy olyan papírokat látassak velük, amik nem léteztek. A kérdésre válaszolva a tesztek könnyűek voltak. És a vezetés sem volt túl nehéz.

Azon gondolkodtam, lehet, hogy a többi sofőr is hasonlóképpen szerezte a jogsiját. Ez sok mindent megmagyaráz. – Oké, de légy óvatos, rendben? Ah, ismered a pénzt?

– Igen, Claude titkára beszélt róla. Bár még számolni nem tudom. Ó és az érméket is ismerem.

Nem vagy te olyan nagyfiú, de nem lennék túl kedves, ha ezt mondanám. Bámulatosan jól alkalmazkodott ahhoz képest, hogy egy elmebeteg tündér.– Oké. – Érezd jól magad, de ne költsd el az összes pénzt, és gyere vissza egy órán belül, mert mennem kell dolgozni. Sam azt mondta bemehetek ma később is, de nem akarok túlzásba esni.

- Nem fogod megbánni unokahúgom. – Kinyitotta a konyhaajtót, és bedobta az edző cuccát, aztán beült a kocsiba és gondosan megnézte a műszerfalat.

– Remélem is –mondtam magamnak, indított és lassan elvezetett (Hála a Jó Istennek) – Őszintén remélem, hogy nem.

Az ex vendégeim, nem érezték szükségesnek, hogy eltegyék a tányérokat.. Nem mondom, hogy meglepett. Letöröltem a pultot, a makulátlan konyhától elégedettséget éreztem. Ahogy még melegen kihajtogattam a lepedőket a szárítóból, azt mondtam magamnak, hogy jól tettem. Bár azt mondhatnám, hogy nem gondoltam Améliára sajnálkozva, de újra átgondolva is úgy éreztem ez volt a helyes döntés.

Dermot visszatért egy órán belül. Boldogabb és élettel telibb volt, mint bármikor. Nem vettem észre mennyire depresszív, amíg nem láttam most, célokkal telve. Bérelt egy csiszológépet, festéket és műanyag borítást, kék szalagot és kaparókat, keféket és hengereket, valamint vett egy festéktálcát. Emlékeztettem arra, hogy egyen valamit, mielőtt elkezd dolgozni és, hogy nekem is mennem kell a nem túl távoli jövőben.

Szintén várt rám még a csúcstalálkozó a házban. – Dermot, van valaki, akivel el tudsz lenni ma éjjel? – – Eric, Pam, és két ember jön hozzám ma este. Olyasmi lesz, mint egy tervező bizottsági ülés, és van néhány dolog, amit el kellene intéznünk. Tudod, hogy mi a helyzet veled és a vámpírokkal.

– Nincs szükség rá, hogy másokkal menjek valahova, – mondta meglepetten. – Mehetek az erdőbe is. Boldog hely számomra. Az éjszakai ég pont olyan jó, mint a nappali.

Én Bubba-ra gondoltam. – Lehetséges, hogy Eric kiállít egy vámpírt az erdőbe, hogy figyelje az éjszakát - magyaráztam. – El tudnál menni esetleg egy másik erdőbe? – rosszul éreztem magam, hogy elküldöm, de ő akart maradni.

– Lehetséges, –mondta, ahogy próbált toleráns lenni. – szeretem ezt a házat, – Van valami hihetetlenül otthonos benne.

Látva a mosolyát, ahogy körülnézett ezen az öreg helyen, biztosabb voltam, mint valaha, hogy a láthatatlan jelenléte a Cluviel Dor-nak az oka, hogy a két tündér rokonom velem maradt, inkább, mint a tündér vérvonalam miatt. Bár hajlandó vagyok elismerni, hogy Claude azt hiszi, hogy a tündérvérem vonzza. Noha tudom, hogy van egy érettebb oldala is, tudom, hogy rájött, hogy van egy olyan értékes dolgom, ami valóra válthatja a legnagyobb vágyait.— hogy van egy tündér átjáró ittketté szakítaná a házat keresés közben. Ösztönösen éreztem, hogy nem akarok Claude és a cluviel dor között állni. És bár felmelegedtem iránta, azért nem bíztam meg Dermotban sem. – Örülök, hogy boldog vagy itt –És sok sikert a tetőtéri munkához. Nem igazán volt szükségem még egy hálóra odafenn, főleg, hogy Claude elment, de hirtelen elhatároztam, hogy adnom kell Dermotnak valami feladatot.– Ha megbocsájtasz nekem, akkor készülök a munkára. - A padlóval kezdem. - Fogalmam sem volt, hogy ez szabályos volt e, de kész voltam ráhagyni végülis figyelembe véve a tetőtér állapotát, amit nem régén én, Dermot és Claude takarítottuk ki, bármit is tesz, azzal csak segít rajta. Megnéztem, hogy Dermot használ e maszkot a csiszológéppel való munkához. Ennyit legalább értettem hozzá.

Jason beugrott ebédre miközben a sminkemet csináltam. A szobából kijövet Dermotnál találtam meg őt, miközben felmérte a zsákmányt.– Mit csinálsz? – kérdezte Dermotot. Jason-nek nagyon összetett érzései voltak Dermot felé, de engem az érdekelt, hogy sokkal nyugodtabb volt most Dermottal, mint mikor Claude is ott volt. Különös. Együtt csörtettek fel a lépcsőn, hogy megnézzék az üres padlást, közben az unokabátyám végig beszélt. Noha komolyan késében voltam, csináltam nekik néhány szendvicset. Letettem a tányért az asztalra két üveg üdítővel együtt, miközben magamra rángattam a felszolgáló egyenruhámat. Miközben kifelé mentem, ők a konyhaasztalnál beszélgettek. Nem aludtam valami sokat, a házamat meg kellet tisztítanom a látogatóktól, és nem jutottam valami messzire Mustaphával. Mégis, ahogy ott álltam és hallgattam, ahogy mészhabarcsról, festékekről, meg időjárásnak ellenálló ablakokról beszéltek, úgy éreztem a világ biztos lábakon áll, hogy minden a helyén van.

11. fejezet fordította: Josie, Alíz

Merlott szinte már teljesen üres volt, az én kései jelenlétem sem volt kérdéses. Tény, Sam annyira el volt foglalva, hogy szerintem észre se vette. A szórakozottságától egy kicsit jobban éreztem magam. Azon töprengtem vajon Jannalynn szőtt-e valamilyen mesét Samnek, hogy palástolni tudja a rosszindulatú mesterkedéseit, ha esetleg róla panaszkodnék a főnökömnek, miközben egy újabb pasit lökött az ágyamba. Sam nem úgy nézett ki, mint akinek bármi sejtése lenne, hogy Jannalynn magából a legjobbat kihozva, engem zavarba hozzon azzal, hogy a főnökének azt tanácsolja játszon bújócskát a lepedőimmel. Bár könnyű volt dühösnek lenni Jannalynnre, mert nem kedveltem őt, mikor ezen elgondolkodtam, rájöttem Alcidenak jobban kellett volna ismernie, mint, hogy egy ilyen nagyon rossz tanácsot elfogadjon tőle. Ha Alcide olyan hülye lett volna, hogy hisz neki, Jannalynnel kapcsolatos dolgokat az első helyre sorolja. Most értettem meg, hogy ellenségek voltunk. Ez a kellemetlen felfedezések napja volt. Sam teljesen belemerült a könyvek átnézésébe. Mikor megláttam a gondolatiban, hogy megpróbálja kitalálni, hogy sikerülhet kifizetnie a számlákat a mi sör terjesztőnknek, úgy döntöttem, hogy a mai napon már nem tudna több problémát kezelni. Nincs szüksége rá, hogy halja hogyan hozott szégyenbe a barátnője. Minél többet gondolkoztam ezen, annál inkább valóságossá vált az ellenséges viszony Jannalynn és köztem, nem számított mennyire csábító gondolatnak tűnt, hogy közlöm Sammel milyen is valójában a barátnője, de nem tűnt helyesnek. Így már sokkal okosabb és jobb embernek éreztem magam, miután felszegtem a fejem, kihúztam magam készen álltam, hogy átverekedjem magam az ételekkel és az italokkal, egy bájos mosollyal és kedves szavakkal felszolgáljak. Ebből következően jó kis borravalókat kaptam. Későig dolgoztam, még egy kicsit ki is pótoltam a munkaidőm, de ez rendben volt mivel Holly késett megint. Nem sokkal múlt hat amikor beléptem az irodába, hogy elhozzam a pénztárcámat. Sam lerogyott az asztalához, ami elég sivárnak tűnt. – Akarsz valamiről beszélni? – Ajánlottam.

– Tőled? Gondolom már tudod mire gondoltam, – mondta, de nem úgy tűnt mintha ez zavarná. – A bár forgalma visszaeset, Sook. Ez az eddigi legrosszabb, amin keresztül kellett mennie a bárnak.

Nem tudtam semmi olyasmit kigondolni, amit ha mondanék, nem tűnne teljesen elcsépeltnek vagy gyakorlatilag valótlannak. Valami mindig elromlik. A legsötétebbnek mindig a hajnal előtti utolsó óra

látszik. Mikor Isten bezár egy ajtót kinyit egy ablakot. Minden okkal történik. Minden életben egy kis esőnek is esnie kell. Ami nem öl meg minket az erősebbé tesz. De a végén csak lehajoltam és adtam egy puszit az arcára. – Hívj, ha szükséged lenne rám,– mondtam, és kimentem a kocsihoz, zavart ez a helyzet, végül úgy döntöttem ki fogok találni egy tervet, amivel segíteni tudok Samnek. Imádtam a nyarat, de néha utáltam a nyári időszámítást. Bár sokáig dolgoztam és még haza is kellett mennem, még mindig vakítóan sütött a nap még vagy úgy másfél órán át. Sötétedés után, amikor Eric és Pam betudtak jönni a házba, még mindig várhattunk Coltora, hogy letegye a munkát.

Bekászálódtam a kocsimba, figyeltem lehet-e bármi esélye, hogy a sötétség hamarabb eljön, mint szokott. Baljós sötét felhők tömege gyűlt a nyugaton … igazán sötét felhők, gyorsan mozogtak. A mai nap nem olyan szépen és fényesen fog véget érni, mint ahogyan kezdődött. Épp csak visszaemlékeztem mit mondogatott nagyi, – Minden életben kell lennie egy kis esőnek. – Meglepődnék, ha próféta lennék.

Nem féltem a vihartól. Jasonnak egyszer volt egy kutyája, aki minden alkalommal, amikor őrjítő robajjal lecsapott egy villám felrohant az emeletre és elbújt Jason ágya alá. Mosolyogtam, ahogy felidéztem az emléket. A nagymamám még nem egyezett bele, hogy a kutya maradhat, de még ő sem lett volna képes kint tartani Rockyt. Mindig talált egy kiutat a kutya, amikor az időjárás rosszra fordult, bár ennek kevés köze volt a kutya okos eszéhez, annál inkább Jason lágy szívéhez. Ez volt az egyik jó tulajdonsága a bátyámnak; mindig kedves volt az állatokhoz. És most ő egy közülük. Legalább egyszer egy hónapban. Nem tudtam mit gondol erről az egészről. Ameddig én az eget bámultam, a felhők még közelebb értek, minél hamarabb haza kellett érnem és meg kellett róla bizonyosodnom minden vendégem elment és minden ablakot zárva hagytak.

Szorongásom ellenére, miután rápillantottam az üzemanyagszint mérőre, rájöttem, hogy tankolnom kellene. Ameddig az adagoló dolgozott, kiléptem Grabbit Kwik alól, hogy felnézzek. Az ég vészjósló volt, azon tűnődtem érhet-e minket tornádó bármikor is. Bárcsak hallgattam volna reggel az Időjárás Csatornát.

Feltámadt a szél, és egy szemét darabot felkapva végig hordozta az egész parkolón. A levegő nagyon fülledt és nyirkos volt, a járda bűzlött. Mikor az adagoló lekapcsolt, boldog voltam, hogy visszatehettem a helyére, majd bemásztam a kocsiba. Láttam Tarát, ahogy felém nézett az úton és integetett. Némi bűntudattal gondoltam közelgő babaváró bulijára és a babáira. Mindent a babaváró elé soroltam és nem foglalkoztam vele egész héten, de már csak 2 nap volt hátra! Bizonyára inkább az életem egy szociális eseményére kellene gondolnom, mint inkább egy gyilkosságra? Ez volt a pillanat, amikor az életem úgy tűnt … elég komplikált. Néhány esőcsepp szétfröccsent a szélvédőn, ahogy kitolattam a parkolóból. Reméltem volt elég tej otthon reggelihez, mert nem ellenőriztem, mielőtt elindultam otthonról. Van otthon néhány üveg vér, hogy megkínáljam a

vámpírokat? Csak a biztonság kedvéért megálltam a Piggly Wigglynél és beszereztem párat. Megragadtam egy kis tejet is, na meg hozzá némi bacont. Már rég nem ettem szalonnás szendvicset, amúgy is Terry Bellefleur hozott nekem pár szem korai friss paradicsomot.

Bedobtam a zacskót az első ülésre, majd én is bevágódtam gyorsan a vezető ülésbe, mivel hírtelen ömleni kezdett az eső. A pólóm háta úszott a víztől, a vizes lófarkam a nyakamba csepeget. A hátsó ülésről előre raktam az esernyőmet. Ez a nagymám egy régi darabja volt, amit gyakran használt, amikor eljött megnézni a softball meccsemet, és amikor ránéztem a fakó fekete és zöldcsíkos, cseresznyés esernyőre, éreztem, ahogy egy mosoly terül szét az arcomon. Lassan és óvatosan vezettem haza. Az esőcseppek doboltak az autón, és úgy pattantak fel a járdáról, mint megannyi apró légkalapács. A fényszóróim alig látszódtak csak kis horpadásnak tűntek az esőfüggönyön. Ránéztem a műszerfalon lévő órára. Már elmúlt hét. Természetesen még rengeteg idő volt, addig, amíg a Viktor meggyilkolását vizsgáló bizottság összeült, de nagyon értékeltem volna, ha már otthon lehetnék a házban, egy pillanatig megfontoltam, hogy a háztól távolabb parkolhattam volna le. Ha Dermot már elment, akkor a hátsó ajtót bezárta. Teljesen eláztam, ameddig a kulcsim után kutakodtam a táskámban, két nehéz szatyrommal a tejjel és a vérrel. Nem ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy a megtakarításaimra gondoltam — a pénz Claudine birtokából és a kisebbik része Hadley örökségének (Remy nem hívott, így azt feltételeztem, így jelzi, hogy nem akarja a pénzét) és arra, hogy egy zárt parkoló csatlakozik a házhoz.

Azon gondolkodtam, hogy ezt hogy is lehetetne megvalósítani, milyen elrendezéssel, elképedtem mennyibe kerülhetetne megépíteni és felhúzni a ház mögött. Szegény Dermot. Azzal hogy azt kértem tőle menjen el ma este, arra ítéltem, hogy kint töltse az éjszakát az esős időben, az erdőben. Legalábbis azt gondoltam, hogy ő úgy gondolja ez egy elég nyomorult helyzet. A tündéreknek egy egészen más szemlélete volt, mint nekem. Kölcsön adtam neki az autómat és úgy tudta vezetni, mint Jasonét.

Körbenéztem, reméltem, hogy látok valami fényt a konyhában, ami jelzi Dermot jelenlétét.

De az ajtó a hátsó verandán nyitva lógott nem messze a lépcsőtől. Nem láttam elég jól a homályban, hogy megtudjam állapítani az, hogy az ajtó nyitva van-e. Az első reakcióm a felháborodás volt. Ez nagy felelőtlenség volt Dermottól, gondoltam. Talán meg kellene mondanom neki, hogy menjen el. De aztán jobban belegondoltam. Dermot még soha nem volt ilyen meggondolatlan, nem volt semmi okom rá, hogy azt gondoljam ez az ő hibája. Ahelyett hogy felháborodnék, lehet aggódnom kellene.

Talán hallgatnom kellene a vészjelző csengőjére a fejemben.

Tudod, mi lenne az okos dolog? Kitolatni az autóval, és elhúzni innen a pokolba. Elrángattam a tekintettemet a baljóslatú ajtóról. Felélénkültem, hátra menetbe tettem a sebváltót és kitolattamÁtkormányoztam az autót az útra és kilőttem, mint egy rakéta.

Az erdőben egy jókora fiatal fa zuhant le keresztben az kavicsos útra és a fékre tapostam.

Felismertem egy csapdát, amikor megláttam egyet.

Megfordítottam a kocsit és feltéptem az ajtó. Amíg próbáltam kikászálódni egy alak megingott a fák között, majd elkezdett felém futni. Az egyetlen fegyver, ami a kezem ügyében volt egy műanyag tejes üveg volt, megmarkoltam a műanyag zacskó fogantyúját és magasra emeltem. Meglepetésemre, ahogy összefogtam, az üvegek összetörtek, mindenhol szétfolyt a tej. Abszurd, majd felrobbantam a dühtől, ahogy felfele haladtam az erdőben, a cipőmre ráragadt a nedves fű. Hálát adtam Istennek amiért edzőcipő volt rajtam. Az életemért futottam. Még lenn lehetett, de nem fog lenn maradni és előbb utóbb utol fog érni, remélhetőleg csak utóbb. Biztos voltam benne, hogy mozgást érzékeltem a periférikus látóteremben.

Nem tudtam, mi a szándékuk a támadással, megölni engem, az biztos, hogy nem azért voltak itt, hogy Monopolira invitáljanak.

Teljesen eláztam, ahogy az esőcseppek folyamatosan hulottak rám, ahogy belekapaszkodtam a növényekbe, rám pergett a nedvesség. Ha túlélem ezt az egészet, esküszöm, újra elkezdek futni a középiskolai pályánál, mert a tüdőm, ahogy lélegeztem sípolt és égetett. A nyári aljnövényzet sűrű volt, és teli volt futó indákkal mindenütt. Nem estem el még, de ez csak idő kérdése volt. Erősen gondolkodtam —hogy mi lenne a legjobb dolog — de úgy tűnt, mintha egy nyúl szállt volna meg mentálisan. Fuss és bújj el, fuss és bújj el. Ha a vérállatok próbálnak elrabolni, akkor mindennek vége, mert nem tudnának követni az erdőn keresztül egy pillanat alatt eltűnnénk, még ha emberi alakban volnának, talán az időjárás lassíthatja őket. Nem lehetnek vámpírok, a nap még nem ment le.

Ha tündérek lettek volna, ők sokkal finomabban intéznék ezt.

Végül, maradtak az emberek. Megkerültem a temetőt, nem akartam keresztül haladni a nyílt terepen túl könnyű célpont lennék.

Mögöttem az erdőből hangokat hallottam, úgyhogy elindultam az egyetlen menedék felé, ahol elbújhatok. Bill házába. Nem volt elég időm arra, hogy felmásszak egy fára. Úgy éreztem mintha már egy órával ezelőtt ugrottam volna ki a kocsiból. A tárcám, a telefonom! Miért nem ragadtam meg őket? Magam előtt láttam a tárcám a kocsi ülésén. Picsába.

Felfelé futottam az emelkedőn, ez azt jelenti, hogy már közel vagyok. megálltam a nagy, öreg tölgyfánál, kb. 10 yardra voltam a tornáctól, és megmerevedtem. Ott állt Bill háza sötéten és csöndben az ömlő esőben. Amikor Judith itt volt, ott hagytam Bill kulcsának a másolatát a postaládában. Aznap éjjel Bill hagyott egy üzenetet a rögzítőn, hogy hol van a tartalékkulcs, azóta sem hoztuk fel a témát. Felmentem a tornácra, felemeltem a fát a kinti szék karfája alól és kinyitottam az ajtót. Annyira remegett a kezem, hogy egyszerűen bámulatos volt, hogy nem ejtettem le a kulcsot, hanem egyenesen a zárba dugtam. Épp be akartam lépni, amikor eszembe jutott, hogy lábnyomokat hagyok. Mindenhol vizes lábnyomokat hagytam. Úgy reklámozva a helyzetemet, mint egy világító kék Kmart különlegesség. Leguggoltam a korlát alá és lehúztam a ruháimat és a cipőmet, majd bedobtam őket a bokrok alá, amik körül veszik a házat. Kipréseltem a vizet a lófarkamból. Úgy ráztam magam akár egy kutya, hogy megszabaduljak a víztől. Aztán beléptem az öreg Campton ház sötétségébe. Bár nem volt időm töprengeni rajta, határozottan furcsa volt meztelenül belépni az előcsarnokba.

Lenéztem a lábaimra. Egy merő tócsa volt. Megdörzsöltem őket, és olyan nagyot léptem, amit egy edzett futó is megirigyelt volna, abba a terembe, ami végül a konyhába vezet. Rá sem pillantottam a nappalira (amit Bill olykor társalgónak hív).

Bill sosem mondta meg pontosan, hogy hol is alszik nappal. Megértettem, hogy ez egy olyan tudás, amit a vámpírok titkolnak. Érthető módon óvatos volt, és meg kellett értenem ezt, amíg még randiztunk. Biztos vagyok benne, hogy több titkos hely van, az egyik egy konyha alatt fekvő kamra volt. Átépítette a konyhát, és beszerelt egy jacuzzit, ezzel alkotva egy spa részt, a konyha helyett – amire nem volt szüksége - bár egy kis részt érintetlenül hagyott. Nem tudom, hogy az egy kamra vagy egy komornyik szoba. Kinyitottam az újonnan zsaluzott ajtót, és beléptem bezárva magam mögött. Ma a furcsamód magas polcok csak néhány üveg vért és egy csavarhúzót tartalmaztak. Kopogtam a padlón és a falon. Pánikomban A vihar zajain kívül, nem vettem észre semmilyen más hangot. Azt mondtam- Bill engedj be. Akárhol is vagy, engedj be. Olyan volt mintha valami horror sztori szereplője lennék.

Nem hallottam semmit természetesen, bár pár másodpercig teljes nyugalomban hallgatóztam. Hosszú ideje nem volt már bennem a vére, ráadásul nappal van, valószínűleg sokáig kell várnom.

Nagyszerű, gondoltam. Aztán észrevettem egy vékony vonalat a padlón, a küszöbtől jobbra. Óvatosan megnéztem, aztán rájöttem, hogy a vonal folytatódik az oldalakon. Nem volt időm közelebbről megvizsgálni. A szívem puszta ösztönből és teljes kétségbeeséstől dörömbölt, a csavarhúzót bedugtam a vonalba, és felfeszítettem. Volt ott egy lyuk, én pedig fejest ugrottam bele, magammal vittem a csavarhúzót és bezártam a csapdát mögöttem. Rájöttem, hogy a szegélyét (vagy a polcokat, nem tudom biztosan,ford.) magasan be kell állítani, hogy az ajtó fellenghessen. Nem tudtam, hogy hova rejtették a sarokvasat, de nem is érdekelt.

Egy hossz-hosszú másodpercig csak meztelenül ültem egy csomó mocsokban és csak ziháltam, próbálva magamat utolérni. Nem mozogtam ilyen gyorsan és ennyit … mióta legutoljára futottam az elől aki, meg akart ölni.

Azon gondolkodtam, hogy meg kell változtatnom az életmódomat. Nem ez volt az első alkalom, amikor arra az elhatározásra jutottam, hogy biztonságosabban kellene élnem az életem.

Ez nem a mély gondolatok ideje volt. Ez az imádság ideje volt, hogy akárki dorongolta le a fákat a felhajtómon, az az ember- akárki is – nem találhat meg engem ebben a házban teljesen meztelenül és védtelenül csúszva - mászva egy teremben Billel… De hol volt Bill? Természetesen a tolóajtó miatt nagyon sötét volt, és nem volt semmilyen fény a házban, semmi sem szűrődött be a nyitott ajtó körvonalán a kamra ajtó és a sötét esős nap miatt. Körül tapogatóztam a sötétben az én tudatlan házigazdámat keresve. Talán egy másik rejtekhelyen volt? Teljesen meglepett, hogy mekkora ez a hely. Keresgéltem bőven volt időm elképzelni mindenféle bogarakat. Kígyókat. Amikor meztelen vagy, nem nagyon csíped a gondolatot, hogy különböző dolgok érintenek olyan területeket, amik ritkán találkoznak a csupasz földdel. Másztam és tapogatóztam, időnként pedig felugrottam, mert úgy éreztem (vagy csak képzeltem), hogy apró lábak mászkálnak a bőrömön.

Végre megtaláltam Billt a sarokban. Természetesen még mindig halott volt. Egy kissé meglepett, hogy az ujjaim tapogatására kiderült, hogy ő is meztelen. Persze ez praktikus. Miért is piszkolnád össze a ruhádat? Tudtam, hogy néha ugyanígy alszik kint is. Annyira örültem annak, hogy végre megtaláltam, hogy cseppet sem érdekelt, hogy fel van e öltözve. Próbáltam felmérni, hogy mennyi időt vett igénybe az idejövetel a Merlott’s-ból, valamint mennyi ideig rohanhattam a fák között.. Úgy becsültem, hogy kb. 30- 45 percem van addig, míg Bill felébred. Lekuporodtam mellé, a csavarhúzót szorítva, idegesen figyelve minden hangra. Lehet, hogy ők, - rejtély hogy kik – nem látták meg a nyomaimat vagy a ruháim. Ha a szerencsém következetes

lenne, akkor természetesen megtalálták a ruháimat és a cipőmet, tudnák, hogy azt jelenti, hogy a házban vagyok, és utánam jönnek.

Szántam némi időt, az undorra, hogy megint a legközelebbi férfihoz futottam védelemért. Azzal vigasztaltam magam, hogy nem az izmaiért voltam itt, hanem a háza menedéke miatt. Az már oké, nem? Nem foglalkoztam a politikai korrektséggel most. A túlélés volt az első a listámon. Bill nem állt pontosan a rendelkezésemre….feltételezve, hogy egyáltalán hajlandó lesz.

– Sookie?

– Bill, köszönöm Istenem, hogy felébredtél.

– Ruhátlan vagy.

Bízz egy olyan férfiban aki ezt veszi észre először. – Teljes mértékben, el is mondom miért….

– Nem tudok még felkellni. Felhős az ég?

– Igen, nagy vihar van, olyan sötét mint a pokol,és odakint pár ember…

– Oké, később-és újra öntudatlan lett

Francba! Testétől összezsúfolva feküdtem tovább és figyeltem. Nyitva hagytam a bejárati ajtót? Persze, hogy igen. Abban a pillanatban, ahogy erre gondoltam nyikorgott egyet a padló felettem. A házban voltak.

– . . . nincsenek cseppfoltok, – mondta egy hang, valószínűleg az előcsarnokból . Elkezdtem kúszni a tolóajtó felé, így halhattam őket…. de megálltam. Mert arra legalább még volt esély, hogy ha fel is pöccintik a tolóajtót, akkor sem látnak meg engem és Billt. A sarokban voltunk, és ez a hely pedig nagy volt. Talán olyasmi volt, mint egy pince, amit a magas talajvíz miatt alakítottak ki.

– Igen, de nyitva volt az ajtó. Biztos, hogy bejött ide. – Orr hangja volt, és kissé közelebbről hallatszott, mint az előbb.

– És csak úgy átrepült a padlón, lábnyom nélkül? Miközben kint így esik? – A szarkasztikus hang valamivel mélyebb volt.

– Nem tudjuk mi ő. – így az orrhangú.

– Nem vámpír, Kelvin. Ezt biztosan tudjuk.

Kelvin válaszolt, – Talán egy vérmadár, vagy valami, Hod.

– Vérmadár? – Horkantott fel hitetlenkedve, ami visszhangzott az üres házban. Hod nagyon szarkasztikusnak hangzott.

– Láttad a füleket azon a pasin? Egyszerűen hihetetlen volt. Nem hagyhatsz ki a számításból semmit manapság. Fülek? Dermotról beszéltek. Mit tettek vele? Szégyenkeztem. Most jutott eszembe először, hogy mi lehet vele.

– Igen, és? Az egyike lehet azoknak a science fiction- ös pancsereknek. – Hod nem hangzott úgy, mint aki nagy figyelmet fordít arra, amit mond. Hallottam a konyhaszekrényt nyitódni és záródni. Nem igazán tudtam volna ott elbújni.

– Na, ember. Azok tuti igaziak voltak. Semmi heg vagy valami. Talán elhozhattam volna az egyiket.

Elhozni az egyiket? Megborzongtam.

Kelvin, aki közelebb volt a kamrához, mint Hod azt mondta: - Felmegyek az emeletre és körülnézek a szobákban. – hallottam a csizmáit kopogni egyre távolabb, a lépcsők távoli nyikorgását, a szőnyeggel borított padlón alig hallható lépéseit. Nagyon halványan nyomon követhettem, ahogy mozgott a

második emeleten. Tudtam, hogy mikor van közvetlenül abban a fő hálóban ahol aludtam mikor még Billel randiztam. Amíg Kelvin távol volt, Hod ide- oda vándorolt, de nem tűnt túl céltudatosnak.

– Oké … senki sincs ott, – Jelentette be Kelvin amikor visszatért a konyhába. – Vajon miért van egy jacuzzi a házban?

– Van kint egy kocsi, – mondta Hod . A hangja sokkal közelebbről jött, jobbra kint a nyitott kamra ajtó felől. A visszaútról gondolkodott Shreveportba, hosszú fürdőt akart venni, felvenni némi száraz ruhát, talán lefeküdni a feleségével. Hm..egy kissé túl részletes volt a gondolatsor. Kelvin prózaibb volt. Azt akarta, hogy kifizessék, át akart engem adni. Kinek? Francba erre véletlenül sem gondolt.. A szívem lesüllyedt, esküdni mernék rá, hogy már a lábujjaimnál dobogott. A csupasz lábujjaim. Boldog voltam, hogy nemrég festettem ki őket. Irreleváns!

Hirtelen feltűnt egy élénk fénycsík, egy vékony körvonal a tolóajtóban, vagy csapóajtóban, akárminek is nevezte Bill. A villanyt felkapcsolták a kamrában. Úgy meglapultam akár egy egér, próbáltam felszínesen és csöndben lélegezni. Arra gondoltam Bill milyen rosszul fogja magát érezni, amikor rájön, hogy közvetlen mellette gyiIkoltak meg. Irreleváns!

Noha úgy fogja.

Nyikorgást hallottam, és rájöttem, hogy az egyik férfi közvetlen felettem állt. Ha kikapcsolhatnám az agyam, megtenném. Annyira tudatában voltam az életnek, más emberek fejében, hogy nem tudtam elhinni, hogy bárki figyelmen kívűl tud hagyni egy öntudatos agyat, különösen ha az olyan ideges mint az enyém.

– Csak vér van itt, – Hod ezt olyan közelről mondta, hogy megrándultam meglepetésemben. – Az az üveges fajta. Kelvin, ebben a házban egy vámpír lakik.

– Ne tégy különbséget amíg fel nem ébred a pasi. Bár lehet nő. Hé, volt valaha vámpírnőd?

– Nem, és nem is akarok. Nem szeretek halottakkal dugni. Persze néha Marge sem sokkal jobb. Kelvin nevetett. – Asszem jobban jársz, hogy ezt nem hallotta, haver.

Erre ő is nevetett. – Nem fenyeget ilyen veszély.

És kilépett a kamrából. Nem kapcsolta le a lámpát, pazarló seggfej! Természetesen az, hogy Bill tudni fogja, hogy valaki itt járt, nem nyugtalanította Hodot. Nem kicsit volt hülye.

Aztán Bill felébredt. Most éberebb volt, és abban a pillanatban ahogy éreztem, hogy megmozdul felé gurultam és a kezemet a szája elé raktam. Az izmai megfeszültek, így volt időm gondolkodni, Ó, NE! Előtte megszagolt, és rám ismert. – Sookie? – kérdezte, de nem teljes hangerővel.

– Hallottál valamit? – kérdezte Hod felettem.

A figyelő eleven csöndesség pillanata volt ez. – Shh, – Leheltem bele Bill fülébe.

Egy hideg kéz emelkedett és futott végig a lábamon. Majdnem éreztem Bill meglepetését- újra –, ahogy rájött, hogy meztelen vagyok,…..újra. És megéreztem a pillanatot amikor meghallotta a hangot, ami áthatolt a tudatán.

Bill összerakta képet. Nem tudom mit szűrt le, de azt tudta, hogy bajban vagyunk. Azt is tudta, hogy egy meztelen nő van felette, és valami más is megrándult. Egyszerre felbőszített és szórakoztatott. Össze kellett zárnom az ajkam, nehogy felvihogjak. Irreleváns!

És Bill újra elaludt.

Ez az átkozott nap soha nem nyugszik már le? Mintha valaki olyannal randiztam volna akinek rövidtávú memóriája van. Totálisan elfelejtettem hallgatózni és rémültnek lenni. – Na, nem hallottam semmit, – Kelvin said.

Az önkéntelen vendéglátóm felett feküdni olyan volt mintha jégen feküdnék, mint egy kemény párna, hajjal.

És merevedése volt. Ezért úgy tűnik, hogy már vagy tizedjére, de Bill felébredt.

Vettem csöndesen egy lélegzetet. Most Bill teljesen felébredt. Körém fonta a karjait, de gálánsan nem mozdította őket és nem indult felfedezőútra, legalábbis most.

Végre, 2 pár cipő lépdelt keresztül a fapadlón, hallottuk, ahogy nyitódik és záródik a bejárati ajtó. Megkönnyebbülésemben leeresztettem. Bill karja megszorított és összegöngyölt, szóval végre elemében volt.

– Karácsony van? – kérdezte. – Te lennél az elő ajándék?

Nevettem, de csak halkan. – Sajnálom, hogy csak úgy betolakodtam,Bill, – mondtam nagyon halkan. – De követtek. – Magyaráztam nagyon tömören, óvatosan mondtam el neki, hogy hova raktam a ruháim, és miért kerültek oda. Éreztem a mellkasán a remegést, tudtam, hogy csendben rajtam röhög. – Tényleg aggódom Dermotért, – Mondtam, majdnem suttogva, ami érdekes módon intimmé tette a sötétséget, semmit sem mondva, miközben a bőrünk majd mindenhol egymáshoz ér.

– Lenn lehetsz már egy ideje, – mondta normál hangerőn.

– Igen.

– Kimegyek megnézni, hogy biztosan elmentek e, mert biztosan nem fogod megengedni nekem, hogy korábban kinyissalak – mondta és adott egy percet, hogy megértsem a szavait. Azon kaptam magam, hogy mosolygok a sötétben. Bill finoman eltávolodott tőlem láttam, ahogy teljes fehérségében csendesen mozog keresztül a sötétségben. Egy perc múlva hallottam a kamra nyílását. Érdes villanyfény áradt le. Akkora volt a kontraszt, hogy le kellett csuknom a szemem, hogy alkalmazkodjon. Az idő alatt Bill kisiklott a házba.

Semmit sem hallottam, pedig nagyon keményen hallgatóztam. Elfáradtam a várakozásban — Mintha már ezer éve a csupasz földön kuporognék— így kihúzkodtam magam a toló ajtón át, sokkal kevésbé bájosan, és ezerszer nagyobb zajjal, mint Bill. Lekapcsoltam a villanyt, amit Hod és Kelvin úgy hagyott, részben azért mert a fényben kétszer olyan meztelennek éreztem magam. Óvatosan kinéztem az ebédlő ablakán. A sötétben nehéz volt megbizonyosodni róla, de mintha a fák már nem hánykolódtak

volna a szélben. Az eső ugyanúgy esett. Észak felé villámot vettem észre. Nem láttam az emberrablókat vagy testeket, vagy bármit, ami nem illett volna az ázott tájba.

Bill nem sietett túlzottan, hogy elmondja nekem mi történt. Az öreg étkezőasztal le volt fedve egy rojtos kendővel, levettem róla és magam köré tekertem. Remélem nem valami Compton családi ereklye. Lyukacsos volt és nagy virágos motívumos, szóval nem volt olyan szörnyű viselni.

– Sookie, – Bill megjent a hátamnál én pedig megugrottam

– Megtennéd, hogy nem csinálod ezt még egyszer? – Elég meglepetésben volt részem már ma.

– Sajnálom, – Egy konyharuha volt a kezében, azzal dörgölte a haját. – A hátsó ajtón keresztül jöttem. – Még mindig csupasz volt, de nevetségesnek érzetem, hogy ebből nagy ügyet csináljak. Sokszor láttam már így. Fel és le, jártatta rajtam a tekintetét, megrökönyödött arckifejezéssel.– Sookie, Edwina néném spanyol kendőjét viseled?

– Oh, sajnálom. Tényleg, Bill. Itt volt én meg fáztam, vizes vagyok, úgy éreztem be kell takaróznom. Elnézést kérek. – arra gondoltam, hogy leveszem és visszarakom, de meggondoltam magam abban a pillanatban.

– Jobban néz ki rajtad, mint az asztalon. Amellett lyukacsos. Kész vagy rá, hogy elmenjünk hozzád, és megtudjuk mi történt az ük nagybácsiddal? És hol vannak a ruháid… Biztosan…nem ők vették le rólad? Esetleg, …. bántottak? – Nem, nem. Mondtam, hogy levettem őket, hogy ne csöpögjön róluk a víz. Kint vannak a bokrok mögött. Nem hagytam őket elől, természetesen.

– Rendben, – válaszolta. Nagyon elgondolkodónak tűnt. – Ha nem ismernélek jobban, azt gondolnám — és bocsáss meg, ha megsértelek —hogy azért agyaltad ki az egész forgatókönyvet, hogy újra az ágyadba csalj. – Oh. Úgy érted, hogy te majdnem azt gondoltad, hogy kitaláltam ezt az egész sztorit, hogy meztelen lehessek és segítségre legyen szükségem, mint egy meggyötört szűkölködő lánykának, akinek a nagy és erős és szintén meztelen Vámpír Bill kell, hogy megmentse a gonosz emberrablóktól??

Bólogatott, de látszott, hogy azért kicsit zavarban volt.

– Bár lenne annyi időm, hogy csücsüljek és ilyeneket agyaljak ki. – Csodálom azt az elmét, aki ilyen körülményesen szerzi meg, amit akar. – Azt hiszem, ha ez lett volna a célom, elég lett volna bekopognom hozzád, és magányosnak tűnni. Vagy csak azt mondani: Hogy van a nagyfiú? Nem hiszem, hogy meztelennek kellene lennem és veszélyben, hogy megkapjalak. Nem igaz?

– Tökéletesen igazad van, – mondta és egy kicsit mosolygott – És ha akármikor ki akarod próbálni valamelyik variációt, szívesen eljátszom a részem. Elnézést kérhetek újra?

Visszamosolyogtam. – Nem kell. Gondolom nincs esőköpenyed?

Természetesen nem volt neki, de esernyője igen. Rövid időn belül előhozta a ruháim a bokrok mögül. Amíg kicsavartam őket, és beraktam a szárítójába, berohant az emeleti hálóba, amiben sosem aludt, hogy felvegyen egy farmert és egy pólót- ez már komoly Billtől.

A ruháim túl hosszú ideig száradtak, szóval a nagynéni kendőjével és az esernyővel bemásztam Bill kocsijába. A Hummingbird Road-on vezetett végig a házamig. Leparkolt, néha pedig kiugrált, hogy eltávolítsa a fatörzseket a felhajtómról, mint valami fogpiszkálót. Folytattuk az utunkat a házhoz, majd megálltunk szegény kocsim miatt. Az első ajtó még mindig nyitva volt az esőnek. A belső rész átázott, de a leendő elrablóim nem tettek vele semmit. A kulcs ugyanúgy a gyújtásban, az élelmiszer és a tárcám is érintetlen volt.

Bill ránézett a tejes kancsó törött műanyagjára, és meg gondolkodtam melyikük törte el, Hod vagy Kelvin?

Mindketten a hátsó ajtó felé húzódtunk, de míg én összeszedtem az élelmiszereket egy zacskóba és a pénztárcámat, Bill kiszállt és a házba ment. Volt egy másodpercem aggódni azon, hogy fog a kocsi megszáradni, de aztán kényszerítettem magam, hogy a válsághelyzetre koncentráljak. Arra gondoltam mi történt a tündérnővel Cait-tel, így az autókárpit gondolata kielégítő sebességgel röppent ki a fejemből. Ügyetlenül beléptem a házba. Nem volt könnyű egyszerre vinnem az esernyőt, a tárcám, a szatyrot amiben néhány üveg vér is volt, mindezt meztelen lábbal, úgy , hogy próbáltam megtartani a kendőt a testemen. Hallottam, ahogy Bill mozog a házban, tudtam mikor talált valamit, mert egyből szólított. – Sookie! – hívott nyomatékos hangon.

Dermot eszméletlen volt a tetőtér padlóján a csiszológép mellett, amit bérelt. Szerencsére ki volt kapcsolva. Fejjel előre esett, ebből kitaláltam, hogy háttal volt az ajtónak és csiszolt, amikor behatoltak a házba. Mikor észrevette, hogy nincs egyedül, kikapcsolta a gépet, de már túl késő volt. A hajába vér száradt, a seb szörnyen nézett ki. Legalább egy fegyverük biztosan volt.

Bill mereven guggolt a nyugodt alak fölött. Anélkül szólt, hogy megfordult volna:, – Nem adhatok neki a véremből.

– Tudom, – Ő egy tündér. – Körbe mentem és letérdeltem Dermot mellé. Így láthattam Bill arcát.

– Menj hátrább, – mondtam – Menj vissza. Most! A földszintre. –A tündér vér szaga részegítő egy vámpírnak, látszott, ahogy megtöltötte a padlást és eljutott Billhez. – Csak tisztára nyalnám, – mondta sötét szemei a sebet fürkészték sóvárogva.

– Nem, nem tudnál megállni. Vissza, Bill! Távozz! – De lejjebb hajolt, közel Dermot fejéhez. Elhúztam őt és ütöttem amennyire keményen csak tudtam. I

– Menned kell, – Mondtam és annyira rosszul akartam bocsánatot kérni, hogy megremegtem. Szörnyű volt Bill arcára nézni, Düh, sóvárgás, harc az önuralomért…

– Annyira éhes vagyok –suttogta – Etess meg engem, Sookie.

Egy percig biztos voltam, hogy Bill döntése rám esett. A legrosszabb döntés, ha hagyom, hogy megharapja Dermotot. A másik rossz, ha hagyom, hogy engem, mert a tündér vérszagával a levegőben, nem biztos, hogy képes lesz időben megállni. Miden eshetőség végig futott az agyamon, Bill láthatóan harcolt önmagával. Nyerésre állt,….de a fonal nagyon vékony volt. – Megnézem, hogy elmentek e, –mondta a lépcsők irányába fordulva. A teste még háborút folytatott önmagával. Tisztán minden ösztöne azt súgta, hogy igyon vért mindenáron, valahogyan, a két csábító donorból. Míg az esze azt mondta neki, hogy menjen a pokolba mielőtt valami szörnyűség történik. Ha lett volna itt egy felesleges ember, nem biztos, hogy nem dobtam volna oda Billnek, annyira rosszul éreztem magam miatta.

De lement a lépcsőn, hallottam, ahogy az ajtó csukódik mögötte. Elvesztette az irányítást önmaga felett. Lerohantam a lépcsőn és minden ajtót bezártam, hogy legalább figyelmeztessen valami, amikor visszatér. Átnéztem a nappalit, hogy meggyőződjek róla, hogy a bejárati ajtó zárva. Mielőtt visszatértem Dermothoz elhoztam a vadászpuskát az első szekrényből. Még mindig ott volt, hagytam magamnak egy percet a megkönnyebbülésre. Szerencse, hogy nem lopták el. Eléggé futólagosan kutattak. Biztosan észrevettek volna egy ilyen értékes dolgot mint a vadászpuska, ha nem valami nagyobbat keresnek – engem.

Sokkal jobban éreztem magam, hogy a kezemben van, megragadtam az elsősegély készletet, és magammal vittem. Felmentem a lépcsőn és Dermot mellé térdeltem. Rosszul voltam attól, hogy a kendő a legrosszabb alkalmakkor tekeredett le rólam. Azon töprengtem az indián nők ezt hogy csinálták, de most nem foglalkozhattam az öltözködéssel, Dermotnak kellett segítenem.

Egy csomag steril kötszerrel és vattával megtisztítottam a vértől a fejét, így megvizsgálhattam mekkora a baj. Rosszul festett, de számítottam rá, a fejsebek mindig ilyenek. Legalább a vérzés elállt. Amíg a fején dolgoztam, vadul vitáztam magammal, hogy ne hívjak e mentőt. Nem voltam benne biztos, hogy a betörőim közbeavatkozása nélkül be tudnának e jönni- nem, emiatt nem kell aggódni. Bill és én is bejöttünk anélkül, hogy megállított minket valami.

A legfontosabb hogy nem tudtam az emberi technológia és a tündér élettan mennyire kompatibilis egymással.— eléggé, hisz van tündér és ember hibrid, valószínű, hogy az elsősegély rendben lenne, de azért… Dermot sóhajtott egyet és a hátára gördült. Éppen idejében tettem a feje alá egy törölközőt. Összerezzent.

– Sookie, – mondta. – Miért van rajtad egy terítő?

12. fejezet Fordította Alíz

– Meg van mindkét füled – Biztosítottam őt. Éreztem, ahogy elönt a megkönnyebbülés. megérintettem finoman azt a pontot, hogy ő is biztos lehessen benne.

Miért ne lenne? – Dermot össze volt zavarodva, tekintettel arra, hogy mennyi vért vesztett, ez teljesen érthető volt. – Ki támadott meg?

Lenéztem rá és nem tudtam mit tegyek. Ki kellett vennem a golyót. Hívtam Claude-ot.

– Claude telefonja –mondta egy mély hang. Kisakkoztam, hogy a hang Bellenosé, az elfé. – Bellenos, Sookie vagyok. nem tudom, hogy emlékszel e még rám, de már találkoztunk, egy barátommal voltam, Sammel.

– Igen, – mondta

–Történt valami. Valaki megtámadta Dermotot, megsérült, és tudnom kellene , hogy mi az, amit tehetek és mi az amit nem, egy sebesült tündérrel. Van bármi plusz, valami más, mint egy embernél?

– Ki bántotta? – Bellenos hangja élesebbé vált.

– Két ember férfi, akik betörtek a házba engem keresve. Én nem voltam itthon, de Dermot igen…. szervezett támadás volt, és most Dermot nem hall valami jól, úgy tűnik a fején ütötték meg. Bár azt nem tudom mivel.

– A vérzés elállt? – kérdezte, miközben Claude hangját hallottam a háttérben.

– Igen.

Halk zümmögést hallottam, amíg Bellenos különféle emberekkel tárgyalt. – Jövök, – mondta végül. – Claude azt mondta, hogy ő nem szívesen látott vendég most a házadban, szóval én megyek helyette. Jó lesz végre kijutni az épületből. Van más ember körülötted? Nem viselem őket túl jól.

– Nincs, legalábbis most.

– Mindjárt ott vagyok.

Továbbítottam ezt az infót Dermotnak, aki egyszerűen csak zavartnak tűnt. Már ezerszer elmondta, hogy nem érti, mit keres a földön, egyre inkább aggódtam miatta. Bár legalább elégedetten ült a földön.

– Sookie! Mielőtt elkezdett esni, Dermot kinyitotta az ablakot a homok miatt. Így legalább halhattam Billt. Oda húzódtam az ablakhoz.

– Hogy van? – Kérdezte Bill, megtartva a távolságot. – Hogy segítsek?

Csodálatos voltál. –mondtam, és tényleg úgy is gondoltam. - Az egyik tündér átjön Monroe-ból, szóval az lesz a legjobb ha vissza mész a házadba. Amikor megszáradnak a ruháim, ott tudnád őket hagyni a hátsó lépcsőn, amikor nem esik? Vagy csak hagyd kint a tornácodon, majd elhozom őket.

- Úgy érzem cserben hagytalak - mondta – Miért? Biztosítottál egy helyett, ahol megbújhatok, letisztítottad a felhajtóm, ellenőrizted a házat, hogy senki ne támadhasson rám lesből.

– Nem öltem meg őket. Pedig szerettem volna..

Egyáltalán nem éreztem hátborzongatónak, amit mondott. Már hozzászoktam a drasztikus bejelentésekhez.– Ne aggódj emiatt. Valaki megöli majd őket, ha így folytatják..

- Van bármi elképzelésed ki bérelte fel őket? – Attól félek nincs. – Ezt tényleg nagyon bántam. –Az volt a feladatuk, hogy megkötözzenek és berakjanak egy kocsiba, aztán elvigyenek valahová. A gondolataikban nem láttam tisztán a járművet. Ez a rész homályos volt. – Hol parkoltak?

– Nem tudom. Nem láttam egyiket sem. – Nem igazán volt időm ezen gondolkodni.

Bill vágyódba rám bámult.– Haszontalannak érzem magam, Sookie. Tudom, hogy segítségre van szükséged, hogy lehozd őt a lépcsőn. De nem merem megint megközelíteni. Bill váratlanul megfordult, még pislogni sem volt időm és eltűnt. – Itt vagyok – hangzott fel a hátsó ajtónál egy hang. – Vámpír, én vagyok Bellenos, az elf. Mond meg Sookie-nak, hogy jöttem megnézni a barátom.

– Egy elf. Már vagy száz éve nem láttam senkit a fajtádból. – Bill hangja sokkal gyengébb volt.

– És nem is fogsz az elkövetkező százban sem. – Válaszolt Bellenos mély hangja – Nem sokan maradtunk.

Megint lementem a lépcsőn, amilyen gyorsan csak tudtam, anélkül, hogy kitörném a nyakam. Kinyitottam a hátsó ajtót, és felléptem a tornácra, hogy annak az ajtaját is kinyissam. Láttam mindkettőjüket, az elfet és a vámpírt is az üvegen keresztül.

– Most, hogy itt vagy, én elmegyek. – mondta Bill. – Már nem jelentek segítséget. – Kilépett az utcára. Az éles fényben olyan fehérnek látszott, mint aki nem e világból való. Az eső már csak szemetelt, de a levegőnek párától terhes illata volt. Nem hiszem, hogy ez sokáig így marad. - Tündér mámor? – kérdezte Bellenos. Sápadt volt, de senki nem lehetett fakóbb egy vámpírnál. Bellenos világos barna szeplői úgy néztek ki, mint ha árnyékok volnának az arcán, sima haja sötét aranybarnának tűnt. – Az elfek szaga különbözik a tündérekétől. – Igen, úgy van, – mondta Bill, és hallhattam, hogy a hangja távolról jön. Úgy tűnik Bellenos szaga legalább egy vámpírt elriaszt. Talán valahogy le tudnám fejteni az illatát és szétszórhatnám a lakásban, elijeszthetnék vele néhány vámpírt. Ó, a francba, mit csinálnék akkor az Eric és Pammel való találkozón? – Dermotnak kéne egy kis segítség - mondtam.

Bill eltűnt az erdőben, én pedig nyitottam az ajtót az elfnek. Rám mosolygott, és marha nehéz volt megállni, hogy ne rezzenjek össze, a hosszú hegyes fogak látványától. – Gyere be- mondtam, pedig tudtam, hogy nem kell meghívnom, ahhoz, hogy a házamba léphessen.

Ahogy keresztülvezettem a konyhán, kíváncsian körülnézett. Felfelé menet megelőztem őt a lépcsőn. Reméltem nem látott meg túl sokat. Mikor elértük a padlást, mielőtt bármit is mondtam volna az elf már Dermot mellett térdelt. Miután felmérte a helyzetet, az oldalára fordította őt, hogy jobban szemügyre vehesse a sebeit. Kíváncsi, különös metszésű szemei sebesült barátját fürkészték. Egy pillanatra a csupasz vállaimra pillantott. Talán hosszabban, mint kellett volna.

– El kell takarnod – mondta nyersen. – Ez már túl sok nekem az emberi bőrből.

Oké, zavaromban teljesen félreértettem. Ahogy Billt taszította az ő illata, úgy taszította az én látványom őt. - Örülök, hogy végre van lehetőségem valami mást felvenni, most , hogy van aki vigyázzon Dermotra.

– Jó.

Claude csak jelenthetett neki, ha nyersességről van szó. Már majdnem mulatságos volt. Megkértem őt, hogy vigye le Dermotot a földszinten lévő vendégszobába, de előtte meggyőződtem arról, hogy rendben van e. Egy rövid pillantással lecsekkoltam, hogy a lepedőket takarja a pléd. Félrehúzódtam Bellenos útjából, aki olyan könnyedén tartotta a tündért akár egy gyereket. Bár a keskeny lépcsőn kifejezetten nehéz volt manőverezni vele. Míg lefektette az ágyra, gyorsan bementem a szobámba átöltözni. El nem tudom mondani micsoda megkönnyebbülés volt lehámozni magamról a rojtos virágos kendőt, és felvenni egy farmert.( nem sortot, mert tiszteletlenség lenne, miután Bellenos idegenkedik az emberi bőrtől) túl meleg volt ahhoz, hogy hosszujjú felsőre gondoljak, de a vállaimat elfedtem egy csíkos pólóval. Dermot eszméleténél volt amikor visszatértem. Bellenos az ágy mellett térdelt cirógatva Dermot arany haját, és olyan nyelven beszélve hozzá, amit nem ismerek. Dermot éber volt és tiszta tudatú. A szívem boldog ritmust vett fel, amint rám mosolygott, bár ez a mosoly csak a korábbiak árnyéka volt. – Nem bántottak – mondta hirtelen megkönnyebbülve – Eddig, unokahúgom , úgy tűnik veled élni veszélyesebb, mint a saját fajtámmal.

– Annyira sajnálom, – mondtam miközben leültem az ágyvégére és kezembe vettem a kezét. –Nem tudom, hogyan voltak képesek a védőigék ellenére is bejutni a házba. Elvileg, akik ártani akarnak nekem nem képesek belépni ide, akár itt vagyok, akár nem. A vérvesztesége ellenére elpirult. – Ez az én hibám.

– Mi? – Néztem le rá. – Miért?

– Ez emberi mágia volt, – mondta kerülve a tekintetemet – a kis boszorkány barátnőd elég jó egy embernek, de a tündér mágia sokkal-sokkal jobb. Szóval kitöröltem a védőigéjét, és szándékomban állt oda rakni a sajátom, miután befejeztem a padló csiszolását.

Komolyan nem tudtam mit mondani.

A csend kínos pillanata volt ez.

-Kezelnünk kellene a fejed- mondtam fürgén. Megtisztítottam újra, és tettem rá egy kis Neosporint, nem próbáltam meg összevarrni a sebet, pedig valakinek meg kéne tennie. Amikor öltéseket emlegettem, mindketten undorodó arcot vágtak. Pillangó kötést tettem a sebre. Ez volt a legtöbb, amit tehettem.

– Most meg fogom gyógyítani, – mondta Bellenos én pedig örültem, hogy Dermot lecipelésénél többet is tesz. Nem azt mondom, hogy nem segített, csak valahogy többet vártam. –Persze a legjobb annak a vére lett volna, aki bántotta Dermotot, de arról majd gondoskodunk, szóval most…. – Mit fogsz csinálni? – Reméltem nézhetem majd, hátha tanulok belőle valamit.

–Belé helyezem a lélegzetem, – mondta, mintha bolond lennék, hogy nem tudom. Megdöbbent a csodálkozásomon. Vállat vont, mintha túl tudatlan lennék a magyarázatához. – Nézheted, ha akarod. Lenézett Dermotra, aki bólintott és összerezzent. Bellones kinyújtózott az ágyban Dermot mellett, és megcsókolta. Határozottan nem gondoltam volna, hogy így is meg lehet gyógyítani egy fejsérülést. Ha az én tudatlanságom meglepte őt, akkor ez aztán tényleg meglepett engem. Egy perc után megértettem, hogy miközben a szájuk összeért, az elf a saját tüdejéből a levegőt Dermotba fújta. Aztán az ajkuk szétvált egy rövid időre, és egy újabb lélegzetvétel után Bellenos megismételte a ceremóniát. Próbáltam elképzelni, ahogy egy orvos ugyanígy próbálja kezelni a pacienseit. Irány a bíróság!Hm, hát azt nem mondhatnám, hogy szexuális töltetű volt- legalábbis nem nyíltan-, de számomra ez túl személyes volt.

-Na, azt hiszem most megyek és feltakarítok. Összegyűjtöttem a használt steril törlőket, és kötözőket, hogy kidobjam a kukába. Amíg magamban voltam, legalább levezethettem a felindultságomat.

Na igen, a tündér mágia valószínűleg fantasztikus, már ha használod is. Lehet, hogy Amélia igéi emberiek, és ezáltal alsóbb rendűek, de a helyükön voltak, hogy megvédjenek. Amíg Dermot el nem mozdította..… és itt nem hagyott engem minden nélkül. – Idióta, – olyan erőszakossággal sikáltam a padlót, hogy tuti minden baktérium kimúlt a közelben. Annyira dühös voltam, hogy Dermot most fejsérüléssel fekszik a puszta fölényessége miatt. – Most gyógyul és pihen egy kicsit. Hamarosan neki és nekem lesz egy kis dolgunk, –mondta Bellenos. Bejött a konyhába, egyenesen mögém, anélkül, hogy bármiféle légmozgást keltett volna. Igazán élvezte amikor megugrottam. Nevetni kezdett, ami tőle mit ne mondjak igen furcsán hatott. Olyan tágra nyitotta a száját mintha zihálna. A nevetése inkább lihegés volt,-heeheehee- mintsem emberi röhögés.

– Képes mozogni? – el voltam ragadtatva, de azért meglepett.

– Igen. Mellesleg mondta, hogy a vámpírod hamarosan itt lesz, neki pedig el kellene tűnnie.

Legalább nem rótt meg amiatt, hogy vámpír vendégeket várok, és azt sem kérte, hogy változtassam meg a terveimet, hogy elszállásoljam Dermotot. Megfontoltam, hogy felhívom Ericet és elhalasztom a megbeszélést, de könnyen lehet, hogy Hod és Kelvin ugyanazon probléma része. –Várj itt kérlek néhány percet.– mondtam udvariasan és elmentem beszélni Dermottal. Az ágyon ült, én pedig szántam egy másodperc hálálkodást Améliának, hogy megcsinálta azt, bár a lepedőket le kell cserélni, de ezt meg tudom tenni később is. Oké, asszem most inkább azzal kellene foglalkoznom, hogy Dermottal mi van, olyan sápadtnak és bátornak tetszett. Mikor leültem mellé, meglepő erővel magához ölelt. Visszaöleltem őt.

– Úgy sajnálom, hogy ez történt veled. – nem említettem az egész védőigés dolgot . –Biztos vagy benne, hogy Monroe-ba akarsz menni? Törődnek majd ott veled? Lefújhatom a mai estét, szívesen ápolnálak.

Dermot egy pillanatra csöndben maradt. A karjaim között éreztem, ahogyan levegőt vesz, Körülvett a bőre illata. Nem olyan volt, mint Jason-é, de azon kívül ikrek lehetnének.

– Kösz, hogy nem csesztél le. Látod, lassan mestere leszek az emberi beszédnek. - Rám villantott egy igazi mosolyt- Később találkozunk, Bellenosnak és nekem, van egy befejezetlen megbízásunk.

– Nyugodj meg. Eléggé megsérültél. Hogy érzed magad?

– Ebben a pillanatban jobban. Mivel Bellenos megosztotta a lélegzetét velem, már alig várom a vadászatot.

Oké, nem teljesen értettem, de ha örül, én is örülök. Mielőtt még bármit is kérdezhettem volna azt mondta – Cserben hagytalak a védőigékkel, és nem állítottam meg a betolakodókat. Míg feküdtem csak arra tudtam gondolni, hogy megtalálnak téged. – Nem kell miattam aggódnod, – mondtam őszintén, és hálás voltam, hogy így érzett. – Elbújtam Billnél, nem találtak meg engem. Amíg Dermottal egymáson lógtunk egy lassan már túl hosszúvá váló ölelésben, addig hallottam Bellenost kint. Körbe – körbe járt az esőben és a sötétségben, a hangja emelkedett és süllyedt. Csak néhány szava ért el hozzám, de egy idegen nyelven beszélt, amit nem értettem. Dermot elégedettnek tűnt, és ez megnyugtatott engem.

-Rendbe fogom hozni- mondta, miközben kibontakozott az ölelésből. – Nem szükséges. Jól vagyok, mivel neked sincs maradandó sérülésed, egyszerűen csak tanulunk ebből a tapasztalatból. Nem töröljük el a védőigét, anélkül, hogy ne tennék egy újat a helyére.

Dermot felállt, és nagyon biztosnak tűnt a tartása. Ragyogtak a szemei. Olyan….izgatottnak tűnt, mintha szülinapja lenne vagy valami hasonló.

– Nem kellene esőkabátot venned?

Dermot elnevette magát, kezét a vállamra rakta és megcsókolt. Azt hiszem sokkot kaptam, de felismertem a szituációt. Belém lélegzett. Néhány másodpercig úgy tűnt megfojt, vagy megfulladok, de valahogy egyik sem történt, aztán csak vége lett.

Rám mosolygott, aztán eltűnt. Hallottam a hátsó ajtót becsukódni utána. Az ablak felé fordultam, hogy lássam, ahogy elmosódott foltként eltűnnek a sötét erdőben.

Nem tudtam mit csinálhatnék ezek után, úgyhogy felmostam a vért a padlóról, beraktam a kendőt a mosogatóba hagy ázzon, és lecseréltem a lepedőket a vendégszobában.

Később vettem egy zuhanyt. Le kellett mosnom magamról a tündérek illatát, mielőtt Pam és Eric ideér. Miután a hajam teljesen elázott egyszerűen szörnyen festett. Átöltöztem – megint — és leültem kicsit a nappaliba, és megnéztem az időjárás jelentést, kárörvendve a vihar miatt.

A következő dolog amire emlékeztem az az, hogy felkelek, kiszáradt szájjal, Eric és Pam pedig az ajtót döngetik.

Kibotorkáltam és kinyitottam nekik, úgy érzetem valaki rendesen elvert míg aludtam, azt hiszem ez volt az esőben futás eredménye. -Mi történt? – Kérdezte Eric és megfogta a vállamat, hogy alaposan megnézzen. Pam a levegőt szagolgatta, szőke feje drámaian mozgott ide – oda. Féloldalasan rám mosolygott- Látszott rajta, hogy baromi jól szórakozik. – Ó….Várj…egy tündér, egy elf és Bill? – Órákat vettél Heidi-től? – Kérdeztem gyengén.

-Ami azt illeti igen kifejezetten művészet mintát venni a levegőből mióta nem kell lélegeznünk.

Eric még mindig várt, bár nem sok türelemmel.

Emlékszem, hogy vettem nekik pár üveg vért, és el is indultam a konyhába, miközben a két vámpír követett. Mialatt gondoskodtam a vendégeimről, előadtam a Reader’s Digest verzióját a kalandomnak. Valaki kopogott a hátsó ajtón.

A levegő megtelt elektromossággal, Pam kisiklott a tornácra, kinyitotta azt, majd elment a hátsó ajtóhoz. Hallottam amint azt mondja: - Igen? Mély hang válaszolt. Bellenos.

– Sookie, téged keresnek! –énekelte Pam nagyon meglepődöttnek tűnt.

Kíváncsi voltam, és kiléptem a tornácra, Eric mögöttem jött.

– Oh, nagyon le lesz nyűgözve, – Mondta Pam, olyan örömmel mondta, mint amikor először hoznak valakinek virágot. – Nagyon elgondolkodtató. – Arrébb lépett és végre megnézhettem az ajándékomat.

Jézus Krisztus! Istennek Szent anyja! Dermot és Bellenos ott állt az esőben és egy-egy levágott fejet tartottak a kezükben. Itt hagy mondjam el, hogy általában a gyomrom nagyon is erős, de most nagyon keményen el kezdett liftezni, a fejeket velem szemben tartották, így jól láthattam az arcukat is. A látvány nagyon drasztikusan csapódott le bennem. Elfordultam, berohantam a fürdőbe, és bevágtam az ajtót magam mögött. Ziháltam, nyeltem és öklendeztem, amíg sikerült visszanyernem az egyensúlyom. Természetesen ezek után meg kellett mosnom a fogam és az arcom, valamint megfésültem a hajam, miután kiadtam a teljes gyomor tartalmamat…ami nem volt túl sok, egyszerűen nem is emlékszem mikor ettem utoljára. Talán egy sütit reggelire… Oh. Ne, ha rágondolok is rosszul vagyok. Olyan lány vagyok, aki szeret enni, szóval ez nem egy fogyókúrás taktika volt. Egyszerűen túlzottan lefoglalt, hogy egyik krízisből a másikba esem. Ez a Sookie Stackhouse halál Diéta, nem kell mást tenned, csak fuss az életedért, és ne legyen időd enni. Plusz gyakorlatnak egy kis éhezés!

Pam és Eric a konyhában vártak.

– Elmentek, – mondta Pam, feltartva az egyik palack vért. – Sajnálják, hogy ez túl sok volt neked az emberi érzékenységed miatt. Jól sejtem, hogy nem akartad megtartani őket, mint trófeát?

Úgy éreztem meg kell védenem magam, de végül nem tettem. Nem fogom szégyellni magam, hogy rosszul lettem miután láttam valami borzasztót. Láttam már vámpírfejet, de az nem volt ilyen szörnyű. Vettem hát egy mély lélegzetet. – Nem, nem akarom megtartani a fejüket Kevin és Hod nyugodjon békében.

– Így hívták őket? Ez segít majd rájönni ki bérelte fel őket.

– Um. Hol vannak? – kérdeztem és próbáltam nem nyugtalannak tűnni.

– A nagybátyádra és az elfre gondolsz, vagy a fejekre érted? Esetleg a testükre?- kérdezte Eric

– Mind háromra – megkínáltam magam egy kis jéggel és diétás cola-val. Mindenki azt mondja, az ilyen üdítők megülik a gyomrot, reméltem igazuk van.

– Dermot és Bellenos elmentek Monroe-ba. Dermot bekeni a sebeit az ellensége vérével, ez hagyomány a tündéreknél. Míg Bellenos kirakja a fejeket, ez meg elf tradíció. Mindketten nagyon boldognak tűntek.

– Örülök nekik, – mondtam automatikusan, miközben azt gondoltam : Mi a fenét mondok?– El kellene mondanom Billnek, gondolom megtalálták az autókat.

– Egy Négy kerék meghajításút találtak (vagy csak 4 kereket, ezt nem értettem) – fantasztikus időt futottak– Pam irigynek tűnt.

Képzeld el, már majdnem elmosolyodtam. – Szóval a testek? – Elosztották – mondta Eric – a fejeket elvitték Monroe-ba, hogy megmutassák a többieknek, de ott el fogják őket pusztítani.

– Oh, – mondta Pam hirtelen, és felszökkent. – Dermot itt hagyta a papírjaikat. – Visszatért a vizes tárcákkal a kezében, én pedig letéptem némi konyhai törlőkendőt, és rátettem az asztalra, ő pedig letette rá a tárcákat. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a vérfoltokat a papíron. Először a bőr pénztárcát nyitottam ki, és előhúztam belőle egy vezetői engedélyt.– Hod Mayfield, – mondtam. – Clarice- ből. 24 éves volt. – Arrébb toltam egy nő fényképét, bizonyára Marge volt, akiről beszélgettek. Határozottan extra ( vagy királynői) méretű volt. Sötét haját divatosan viselte. a mosolya nyílt volt és kedves.

Nem voltak gyerek fotók. Hála a Jó Istennek.

Egy vadász engedély, néhány nyugta, és egy biztosítási kártya. – Úgy tűnik volt hivatalos állása is. – Mondtam a két vámpírnak, nekik nem volt szükségük, korházi vagy életbiztosításra. Ja, és Hodnak volt még 300 dollárja.

– wow, – mondtam. – Ez nem kevés. – ráadásul ropogós húszasokban.

– Néhány alkalmazott nem tartja a számláján a pénzét, fizetéskor csak leveszik, és abból élnek a hónap további részében – mondta Pam.

– Igen, én is ismerek ilyen embereket. – Terry Bellefleur, például, úgy gondolja, hogy a bank rendszer egy kommunista intézmény. –De az összes pénze húszas, egyenesen egy atm-ből. Lehet, hogy valami törlesztés.

Kevinről kiderült, hogy szintén egy Mayfield. Kuzin vagy testvér? Kelvin is Clarice-ből jött. Idősebb volt, 27 éves. Az ő tárcájában voltak gyerek fotók. Három is. Francba. Nem kommentáltam. Kelvinnek szintén volt egy kondomja, egy ingyen ital kártyája a Vic’s Redneck Roadhouse- ból, és egy kártya autómosásra. Néhány számla, és ugyanannyi ropogós húszas ami Hodnak volt. Mind a 300 dollár.

Olyan srácok voltak, akikkel tucatszor találkozhattam, ha Clarice-be mentem vásárolni. Talán softballt játszottam a testvéreikkel, vagy a feleségeikkel. Talán felszolgáltam nekik a Merlote’sban. Mit tettek miközben megpróbáltak elrabolni?– szerintem el akartak vinni Clarice-be, keresztül az erdőn, az autóval. – mondtam ki hangosan. – De mit akartak aztán velem csinálni? Az egyik mintha… A gondolatai között, egy pillanatra felrémlett egy csomagtartó - ahogy erre gondoltam megremegtem. Egyszer már voltam egy csomagtartó belsejében, és nem végződött valami jól. Olyan emlék volt ez, amit elszántam blokkoltam magamban.

Talán Eric-nek is ugyanaz az emlékfutott át az agyán, mint nekem, ki pillantott az ablakon Bill háza felé. – Szerinted ki küldte őket Sookie? – kérdezte, láttam, hogy nagy erőfeszítésébe telik, hogy a hangja halk és nyugodt maradjon.

– Az biztos, hogy már nem tudom tőlük megkérdezni, – dörmögtem, mire Pam elnevette magát.

Próbáltam összeszedni a gondolataimat. Az álmatag köd, amit a két órás alvásom okozott még mindig rajtam volt. Próbáltam lerázni, hogy érzékeljem a furcsa eseményeket.– Ha Shreweport –ból jöttek

volna, azt mondanám Sandra Pelt bérelte fel őket, miután kijött a kórházból. – mondtam – Nem okoz gondot neki, hogy életeket áldozzon fel. Biztos vagyok benne, hogy ő bérelte fel a srácokat akik a bárba jöttek múlt szombaton. És az is tuti, hogy ő dobta a tűzbombát a Merlotte’s-ra még azelőtt.

– Figyeljük őt Sherverportban, de senki nem jelentett semmit.– mondta Eric

– Szóval ez a célja, – mondta Pam, hátrafogva egyenes szőke haját a válla mögé. – Hogy elpusztítson téged, a munkahelyed, és bármit, ami az útjába kerül.

– Így igaz. De nyilvánvalóan nem ő van e mögött. Túl sok az ellenségem…

– Édes – válaszolt Pam

– Hogy van a barátod? – érdeklődtem – Ne haragudj, teljesen kiment a fejemből.

Pam egyenesen rám nézett. – Hamarosan eldől. Kifutok a lehetőségekből és a reményből, hogy az eljárás törvényes lehet.

Eric telefonja megcsörrent, kisétált a hallba, hogy felvegye. – Igen? – Kérdezte, aztán a hangja megváltozott. – Felséged, – mondta, és átsétált a nappaliba, ahol nem halhattam.

Nem gondoltam volna semmi rosszat, ha nem látom Pam arcát. És az arcán lévő kifejezés tisztán ….sajnáló volt.

– Mi az? – kérdeztem, – Mi történt? Ha azt mondta Felséged, az azt jelenti, hogy Felipe hívta, nem? Ez jót jelent, nem igaz?

– Nem mondhatom el neked – válaszolta. – Még megölne. Nem akarja, hogy tudd, hogy egyáltalán van miről tudni. Ha érted mire gondolok. – Pam. Mond el.

– Nem tehetem – Magadtól kell rájönnöd Sookie.

Vad intenzitással bámultam rá. Sajnos nem tudtam kinyitni a száját, vagy leteperni az asztalra, hogy követeljem a tényeket. Hogyan kapcsolódik ez hozzám? Oké, Pam kedvelt engem. Az egyetlen ember, akit jobban kedvelt az Eric és Miriam. ha valamit nem mond el, az összefüggésben van Eric-kel. Ha Eric ember lenne most azt gondolnám, hogy valami rettenetes betegsége van. Vagy ha elvesztett volna minden vagyonát az értéktőzsdén, tudja, hogy nekem az sem számítana. Szóval mi az, ami tényleg értékes számomra?

A szerelme.

Ericnek van valakije.

Felálltam, anélkül, hogy észrevettem volna. A szék a földre esett mögöttem. Be akartam hatolni Pam agyába, hogy kiderítsem a részleteket. Most már kristálytisztán megértettem, hogy Eric miért tüntette el Pamet a szobából, amikor áthozta Immanuelt. Pam el akarta nekem mondani, de Eric megtiltotta, hogy beszéljen.

A hátra eső szék zaja miatt Eric berohant a szobába, miközben a telefonját a fülén tartotta. Ökölbe szorított kézzel álltam és dühösen néztem rá. A szívem a mellkasomban dörömbölt, mintha satuba szorítanák. – Bocsáss meg, – mondta a telefonba. – van egy kis gond. Később hívlak – És visszazárta a telefonját.

– Pam, – mondta. – Nagyon dühös vagyok rád. Átkozottul az vagyok. Hagyd el a házat most és maradj csendben.

Olyan testtartással, amit még sosem láttam tőle, megalázottan és meggörnyedve Pam kiment a hátsó ajtón. Talán látja majd Bubbát az erdőben. Vagy Billt. Esetleg tündéreket. Vagy még több emberrablót. Netán egy mániákus gyilkost. Mert higgy nekem, sosem tudhatod, mit találhatsz az erdőmben.

Nem mondtam semmit. Vártam. Éreztem, hogy a szemeim lángokat lövellnek.

– Szeretlek, – mondta.

Még mindig vártam.

– A teremtőm, Appius Livius Ocella — a halott Appius Livius Ocella — mielőtt meghalt, folyamatba hozott egy eljárást, miszerint feleséget szerez nekem. – Említette nekem az itt tartózkodása alatt, nem jöttem rá, hogy az eljárás folytatódott a halála után. Azt hittem figyelmen kívül hagyhatom. Hogy a halála semmissé teszi.

Vártam. Nem tudtam olvasni az arcából, és a kötelék nélkül, csak azt láthattam, ahogy an az érzelmek egymást kergetik az arcán.

– Ez gyakran előfordul. A teremtők gyakran keresnek társat a gyermekeiknek. Elfogadnak bérezést is, ha az egyesülés előnyös. Valamit mind két fél ad. Ez leginkább az üzletről szól. Valamit, ami a másiknak nincs. Ez tisztán csak üzlet.

Felhúztam a szemöldököm. Az egyetlen vámpír esküvő, aminek tanúja voltam, az maga a testi szenvedély bizonyítéka volt. És nekem azt mondták a pár nem fogja minden idejét együtt tölteni. Eric zavarban volt, még sosem láttam ilyen kifejezést az arcán. – Persze végre kell hajtani. - mondta.

Vártam valamire. Talán arra, hogy a föld kinyíljon és elnyelje őt. De nem tette. – Félre kellett téged tennem – ismerte be. – Nincs a megegyezésben, hogy emberi és vámpír feleség is lehessen. Különösen, ha a vámpír feleség Oklahoma királynője. A vámpír feleségnek, az egyetlennek kell lennie. – Félre nézett az arca feszes volt a haragtól, nem láttam még ilyen kifejezést rajta. – Tudom, hogy mindig ahhoz ragaszkodsz, hogy nem voltál a valódi feleségem, szóval valószínűleg ez nem lesz olyan nehéz neked.

Maga volt a pokol.

Úgy tanulmányozta az arcomat, mint egy térképet. –Bár azt hiszem az lesz. - mondta gyengéden.

– Sookie, Esküszöm neked, hogy mióta olvastam a levelet, megtettem mindent, hogy ezt megállítsam. Azzal érveltem, hogy Ocella halálának törölnie kell az elrendezést, azt mondtam, hogy boldog vagyok úgy, ahogy vagyok, akadályként emlegettem a házasságunkat. Victor a régensem viszont azzal érvelt, hogy Ocella kívánságai kiszorítják azt, és hogy túl fontos vagyok neki, hogy elhagyjam az államot.

– Oh, ne. – Végre tudtam beszélni, de csak suttogásra futotta.

– De igen – mondta Eric elkeseredetten. –Fellebbeztem Felipe-nek, de még nem kaptam tőle hírt. Oklahoma az egyik uralkodó, aki a trónját figyeli. Talán ki akarja engesztelni őt. A királynő felhív minden héten, és felajánlja a királysága egy részét, ha elmegyek hozzá.

– Szóval már látott szemtől szemben. – a hangom valamivel erősebb volt.

– Igen, – válaszolta. –Ott volt Rhodes-ban a talákozón, hogy rabokat cseréljen Tenessee királyával. Emlékszem rá? Volt ott néhány királynő, de nem volt csúnya köztük. Ezer kérdés kavargott a fejemben, ami ki akart jutni a számon, de szorosra zártam azt. Ez a hallgatás ideje volt, nem a beszédé.

Elhittem, hogy ez a megállapodás nem az ő ötlete volt. Most már értem mire célzott Appius amikor a halálán volt. Azt mondta nekem, hogy sohasem fogom tudni megtartani Ericet. Boldogan halt meg, a tudattól, hogy az általa kötött megállapodás mennyire előnyös az ő szeretett fiának, és ezzel távol tarthatja attól az ember nőtől, akit Eric szeret. Ha most megállna velem szemben, megölném újra, és pokolian élvezném.

A töprengésem közepette, miközben Eric elmondott újra és újra mindent, egy fehér arc jelent meg a konyha ablakban. Eric láthatta az arcomon, hogy van valami mögötte és olyan gyorsan fordult, hogy nem láttam őt mozogni. Megkönnyebbülésemre az arc ismerős volt.

– Engedd be – mondtam, és Eric odament a hátsó ajtóhoz.

Bubba egy perccel később már a konyhában volt, meghajolt és megcsókolta a kezem. – Szia, csinos hölgy, – mondta sugárzóan. Bubba volt az egyik legfelismerhetőbb arc a világon, bár a csúcspontját kb 50 évvel ezelőtt élte.

– Jó látni téged, – Mondtam és úgy is gondoltam. Ugyan volt néhány rossz szokása, mert elég rossz volt vámpírnak, amikor átváltoztatták annyira tele volt drogokkal, hogy csak pislákolt benne az élet. Ha két perccel később találják meg, akkor túl késő lett volna. De a halottasházban dolgozó vámpír annyira szerette a királyt, hogy végül átváltoztatta. Akkoriban a vámpírok az éjszaka tikos teremtményei voltak, nem újságok címlapjai, mint most. Bubba-nak nevezve magát királyságról királyságra járt, egyszerű feladatokat látva el, amivel megfizeti az ellátását, és időnként, néhány emlékezetes éjszakán énekelni akar. Rajongott Billért, Ericért már kevésbé. De megértette a protokolt, hogy udvariasnak kell lennie.

– Miss Pam odakint van. Te és Mr. Eric rendben vagytok?

A szíve mélyén azt hitte Eric bántott engem, ellenőrizni akarta. Bubba-nak igaza van, Eric bántott, csak nem fizikailag. Úgy éreztem magam, mint ha egy szirt szélén állnék, és már csak egyetlen rövid lépés a mély. Érzéketlen és zsibbadt voltam, és még nincs vége. Ezt a különös pillanatot egy kopogás zavarta meg, remélem Audrina és Colton az, a mi összeesküvőink. Az ajtóhoz mentem és a vámpírok követtek. Teljes biztonságban éreztem magam, szóval kinyitottam az ajtót. Valóban egy emberpár volt a verandámon, a vizes és zord Pam pedig lefogta mindkettőjüket. Pam haja az esőtől sötétebbnek tűnt, körmei készen álltak arra, hogy felnyársalják az érkezőket. – Gyertek be kérlek. Te is Pam. – Mindennek ellenére ez az én házam volt, ő pedig a barátom. – Össze kell dugnunk a fejünket. – Nem a szó szoros értelmében, –Bevillant Hod és Kelvin feje, de megtartottam magamnak, így is eléggé ijedtnek tűntek. Egy dolog volt, amikor 4-esben a lakókocsiban beszélgettünk. És egy teljesen más dolog most, elszánt és rémisztő emberekkel találkozni egy magányos házban az erdő szélén. Szóval oldva kissé a hangulatot bementem a konyhába, hogy itallal, jéggel, és chips-szel kínáljam őket.

Ideje volt elkezdeni a merénylő bulit.

Más halálesetekkel majd később foglalkozom.

13.fejezet fordította: Josie Audrina és Colton nyilvánalóan nem tudták eldönteni mi volt a lenyűgözőbb a veszéllyel átitatott és szép ( de fenyegető ) Pam vagy a dicsőség romja, amit Bubba testesített meg. Számítottak Ericre, de Bubba teljes meglepetés volt számukra. Teljesen el voltak ragadtatva. Bár miközben keresztűlvágtunk a nappalin oda suttogtam nekik, hogy ne szólítsák a valódi nevén, mert nem tudtam, hogy van e elég önkontrolja hozzá, hogy ezt elviselje. Mindannyiunknak szerencséje volt, mert Bubba igazán nem szeretett visszaemlékezni, a régi életére. Csak ha éppen olyan különleges hangulata volt, akkor énekelt. Várjunk csak. Hu! Végre, támadt egy igazán jó ötletem. Körbe ülték az asztalt. Miközben kitaláltam a tervemet, felszolgáltam a frissítőket, majd Bubba kihúzott nekem is egy széket. Egy lebegő, szurreális érzésem támadt. Egyszerűen nem gondolhattam az összeomlásra, az égető érzésre, amit épp tapasztaltam. Ebben a pillanatban muszáj csak a feladatra koncentrálnom. Pam Eric mögött ült, így nem láthatták egymás tekintetét. Mindkettőjüké elcsigázottnak tűnt, ez olyan tekintet volt, amit nem sokszor lehetett látni rajtuk. Nem festettek jól.. Valahogy bűnösnek éreztem magam miatta, végig gondolva nem az énhibám volt, ugye? Végig futtattam a fejemben. Nem, nem én hibám. Eric azt javasolta, hogy beszivárogtatja az embereit a Vámpír Csókba, álruhában egyik éjszaka, aztán majdnem zárásig várnak, amikor már kisebb a tömeg. Utána jönne a támadás és természetesen mindenkit megölnének. Ha Viktor nem lett volna Felipe alkalmazottja és három terület királya, Eric terve még működhetett is volna, bár határozottan volt néhány gyenge pontja. De egészen biztosan annyi vámpírját ölik meg, ami teljesen kiakasztja Felipét, és igazán nem tudom érte hibáztani. Audrinának is volt egy terve, ami magában foglalt Viktor alvó helyének felkutatását, ezzel együtt őt is, amig nappal ki volt ütve. Váov ez friss és eredeti volt. Mindazonáltal egy hagyományos ok miatt Viktor tehetetlen lenne. – Kivéve, hogy nem tudjuk hol alszik, – mondtam, igyekeztem nem beképzeltnek hangzani. – Én tudom, – mondta büszkén Audrina. – Egy nagy kőkastélyban alszik. Egyetlen magányos út vezet oda. Nincsen semmi a ház közelében még 1 fa sem. Mindenhol cask füvet lát az ember.

– Váov. – Teljesen lenyűgözött. – Hogy tudtad követni? – Ismerem a fickót aki a füvet nyírja, – mondta. Rám vigyorgott. – Dusty Kolinchek, emlékszel rá? – Persze, – mondtam, az érdeklődés egy különös keverékét éreztem. Dusty apjának saját flottája volt — egy kicsike flotta — ahol minden nyáron egy Bon Tempsi középiskolás fiúkból álló csoport kereste meg a kis zsebpénzét azzal, hogy Mr.Kolincheknek dolgoztak. – Azt mondta, a ház egész nap majdnem üres, mivel Viktor elég parnoiás, amiatt hogy bárki bejöhet addig amíg aliszik. Neki csak két testőre van ott, Dixie és Dixon Mayhew, ők valamilyen vérállatok. – Ismerem őket, – mondtam. – Vérpárducok. Rendesek. – A Mayhew ikrek kemények és profik voltak. – Felfegyverkezve kellett dolgozniuk pénzért egy vámpírnak. – Most, hogy a sógornőm halott volt és Calvin Norris elvette Tanya Grissomot, nem észleltem vérállatokat egyik frekvencián sem. Calvin nem jött túl gyakran a bárba, és Jason is azt mondta, hogy csak telihold idején találkozik vele… mivel megharapták ő is egy lett közülük. – Talán megtudom vesztegetni Mayhewékat ha nekik pénzügyi nehézségeik vannak, – mondta Eric. – És azután, nem kell megölnöd őket. Kevesebb rendetlenség. De a te embereidnek kell elvégezniük a munkát, ameddig Pam és én alszunk. – Át kellene kutatnunk a házat, mert fogadni mernék, hogy Mayhewék nem tudják pontosan hol alszik Viktor, – mondtam. – Bár biztos vagyok benne, hogy van rá egy elég jó tippjük. A vámpír illatta önmagában már segíthet megtalálni azt a területet, ahol Viktor alszik, de ez most elég izléstelen lett volna kimondani hangosan. Pam, mintha intett volna. Eric félig hátra fordult, elkapta a szemesarkából a mozdulatot. – Mit? – mondta. – Oh, beszélhetsz. Pam megkönnyebbülten nézett. Azt mondta, – Azt hiszem, amikor elhagyja a klubbot reggel, az jó időpont lehetne. A figyelmét arra fogja fordítani, akiből táplálkozni fog, és így mi megtudnánk támadni. Ezek mind nagyon egyszerű tervek voltak, magukba foglaltak erős és gyenge pontokat is. Egyszerűek voltak, ami anyit jelentett, hogy kiszámíthatóak. Eric terve volt a legvéresebb ternészetesen. Ott természetesen számítani lehetett veszteségekre. Audrina és Colton volt a leghumánusabb, egy nappali támadás ötletével. Pam terve volt valószínüleg a legjobb, mivel ez egy éjjeli támadás lenne, egy néptelenebb területen, ennek a gyenge pontja a klub kijárata lehet, biztosnak éreztem,hogy nyilvánvalóan olyan vámpírok lesznek ott, akiket Victor testőrökként használt, — talán a jóízű Antonio és Luis? — különösen éber lenne egy ilyen pillanatnál. – Van egy tervem, – mondtam.

Úgy néztek rám, mintha hírtelen pucér lettem volna. Mindannyian egyszerre néztek rám, meglepetéssel és szkepcizismossal kombinálva. A legtöbb szkeptikus érzést Audrina és Colton felöl éreztem, akik alig ismernek. Bubba a pult mellett ült egy magas széken és True Bloodot kortyolgatot elégedetten. Mikor rámutattam úgy tűnt örül neki, majd azt mondtam, - Ő a megoldás. Vázoltam a tervemet, próbáltam figyelni rá, hogy a hangom magabiztosnak tűnjön, ők meg próbálták betömködni a lyukakat. Bubba hajlandó volt rá, legalábbis kezdetben. A végére, Bubba azt mondta, csak akkor csinálja meg ha Mr. Bill mondja, hogy ez egy jó terv. Ezért hát felhívtam Billt. Egy szempillantás alatt ott termett, és amikor beengedtem, elmondta mennyire élvezi, hogy emlékeztethet, milyen vagyok egy asztalterítőbe csomagolva. Vagy még azelőtt, hogy találtam egy asztalterítőt. Némi erőfesztéssel, erőt vettem a zavaromon és elmagyaráztam a tervet. Még kiegészítette pár dologgal, de végülis belement. Átvettük minden részletét újra és újra, próbáltunk minden eshetőséget számításba venni. Három harmincra, már mindennel egyetértettünk. Annyira fáradt voltam, hogy állva elaludtam volna, és Audrina és Colton is alig tudták elfolytani az ásításukat. Pam, aki már alig várta hogy eljuthasson a korházba, éppen lépett ki a szobából, hogy Immanuelt szokás szerint felhívja. Bill és Bubba elindultak Bill házába mivel, Bubba ott fogja tölteni az egész napot. Én megyedül maradtam Erickel. Egymást néztük, mindketten reményvesztetten. Próbáltam magamat az ő helyébe képzelni, érezni amit ő érezhet, de egyszerűen nem ment. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy mondjuk, a nagyanyám eldöntötte volna, hogy nekem kivel kellene összeházasodnom. Ezután eltávozott, miközben végig arra számított, hogy végrehajtom a kívánságait. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy valaki útmutatásait kellene követnem a síron túlról, el kellene hagynom az otthonomat és egy új helyre kellene mennem olyan emberekkel, akiket nem is ismertem, egy idegennel kellene szexelnem, mert valaki más így döntött. Még akor se – ellenkezett egy kishang belül, - ha az idegen egy gyönyörű, gazdag, és politilailag ravasz társ lenne? Nem, mondtam magamnak határozottan. Még akkor sem. – Megtudnád tenni az én helyemben? – kérdezte Eric, összhangban a gondolataimmal. Elég jól ismertük egymást. Megfogta a kezemet és a hideg kezében tartotta. – Nem, igazából nem tudnám – mondtam. – Próbáltam elképzelni, de egyszerűen nem tudom elfogadni ezt a távoli manipulációt. Még azután is, hogy meghallt, Appius irányít téged és én meg nemtudom elképzelni magamat egy ilyen pozicióban. – Amerikai, – mondta Eric, és nem tudtam eldönteni, hogy elragadtattva vagy némi elkeseredéssel mondta. – Nemcsak amerikai, Eric.

– Öregnek érzem magam melletted. – Nagyon régi-módi vagy. – Régivágású volt. – Nem tudom figyelmen kívül hagyni az aláírt dokumentumot - mondta, kissé dühödten. – Tett nekem egy ajánlatott, az övé voltam. Ő teremtett. Mit mondhattam volt, látva ezt a meggyőződést? – Annyira örülök, hogy meghalt, – Mondtam Ericnek, nem törődve azzal hogy a keserűség, látszódott az arcomon. Eric szomorúnak tűnt, vagy csak sajnálkozónak, de nem volt semmi amit mondhattam volna. Eric nem említette a plussz költségeket, amik a velem töltött éjszaka miatt voltak, okés döntés volt a részéről. Miután elment, elkeztem ellenőrizni az ajtókat és az ablakokat. Mióta annyira sok ember mászkált ki-be éjjel nappal, nagyon jó ötletnek tűnt. Nem lepett meg, amikor megláttam Billt kint az udvartam, amikor épp zártam be a mosogató fölötti konyhai ablakot. Bár nem intett nekem, de fogtam nagyon fáradt testemet és kivonszoltam magam. – Mit tett meg neked Eric? – kérdezte. Belesűrítettem a helyzetett néhány mondatba. – Micsoda dilemma, – mondta Bill, egy kicsit bosszantott. – Szóval érzed Eric milyen úton halad? Pont ahogy az előbb Eric, most Bill vette a tenyérbe a kezemet. – Nem csak, hogy Appius már tárgyalásokat kezdett, hanem van egy teljesen törvényes dokumentum is az asztalon. Fogalmad sincs mennyire erős ez a kapcsolat. Az évek, amiket egy vámpír a teremtőjével tölt a legfontosabb évei a létezésének. Mint ahogyan az én teremtőm is, attól eltekintve hogy mennyire undorítónak találtam a viselkedését, de el kell ismernem, a tőle telhető legtöbbet megtanította nekem arról, hogyan lehetek hatékony vámpír. Visszatekintve az életére most — Judith és én beszéltünk erről, természetesen — Lorena elárulta a teremtőjét, és szerintünk a bűntudata kergette az őrületbe. Nos, örültem, hogy Bill és Judith beszélgetnek a muris régi időkről Lorena Mamával — gyikosságok, prostitúció, kínvallatás. Nem igazán lehettek fentartásaim a prostitúciós rész Ellen, mivel abban az időben ha egynő egyedül élt, nem volt sok lehetősége, még akkor sem ha vámpír volt. De a többi — nem számít milyen rossz körülmények voltak, nem számít milyen rossz volt az élete előtte és utána, hogy először meghalt, Lorena egy gonosz kurva volt. Kihúztam a kezemet Bill tenyeréből. – Jó éjt, – mondtam. – Vár az ágyam.. – Mérges vagy rám?

– Nem egészen, – mondtam. – Csak fáradt és szomorú vagyok. – Szeretlek, –mondta Bill tehetlenük, mintha azt kívánta volna, legyen olyan varázslatos szó amit kimondva segít rajtam. De tudta, hogy nincsen. – Ez az amit mindig mondasz, – válaszoltam. – De nem tűnik úgy, boldogabbá tenne engem. – Nem tudom hogy ez a megalapozott álláspontom vagy egyszerűen csak sajnáltatom magamat, de már túl késő éjjel volt — nem, túl korán reggel — ahhoz hogy tiszta elmével döntésseket hozhassak. Néhány percel később, bemásztam az ágyamba egy üres házban…Egyedül lenni átkozottul jó érzés volt. Pénteken délben ébredtem, 2 gondolat foszlánnyal a fejemben. Az első, Dermont megújította a védelmemet? És amásodik pedig, Oh istenem, holnap less a baba váró buli! Néhány kávé és felöltözés után, felhívtam Huligánokat. Bellenos válaszolt – Szia, – mondtam. – Beszélhetnék Dermottal? Jobban van? – Jól van, – mondta Bellenos. – De már úton van a házadhoz. – Oh, de jó! Figyelj,lehet te tudni fogod. … Megújította a védővarázslatott a házon, vagy most védelem nélkül vagyok? – Isten ments. hogy védtelen legyélél egy tündértől – mondta Bellenos , próbált komolynak hangzani. – Nincsenek kétértelmű jelentések! – Oké, oké, – mondta, még így is megtudtam mondani, hogy épp egy tökéletes fogkrém reklám mosolyt villant. – Magam fogom a védővarázslatot a házad köré felállítani, és biztos vagyok benne, hogy tartani fognak. – Köszi, Bellenos, – mondtam, de nem örültem annak, hogy valaki olyanon fog múlni a biztonságom, akiben nem teljesen bízok. – Szívesen. A kételyeid ellenére, nem szeretném, ha bármi bajod történne. – Jó tudni, – mondtam, próbáltam érzelemmentes hangon válaszolni. Bellenos nevetett. – Ha túl magányos lennél kint az erdőben, bármikor felhívhatsz, – mondta. – Hmmm, – mondtam. – Köszi. – Hogy egy elf eljöjjön hozzám? Ennek semi értelme. Valószínűbb, hogy megakarna enni, viszont ez nem lenne olyan mókás. Talán jobb volt nem tudni. Kiváncsi voltam arra, hogy Dermot idejön-e, de nem eléggé ahhoz, hogy újra hívjam Bellenos.

Dermot útvan volt idefele elvileg, megtanultam, hogy követnem kell azt a bizonyos listámat. Megkellene kérnem Maxine Fortenberryt, hogy hozzon puncsot, mert az ő puncsa hirhedt volt. Felvettem a cukrászdából a tortát. Ma és holnap nem kellett dolgoznom, ami annyit jelentett legalább nem voltak anyagi veszteségeim, így már elég kényelmesnek tűnt az egész. Szóval a tennivaló listámon szerepelt: Ma befejezni minden előkészületet a babaváró bulira. Ma este megölni Viktort. Holnap, vendég jönnek a baba váróra. Közben, mint minden jóra való háziasszony, mindent ki akartam takarítani. Nappalimban még mindig a tetőtéri dolgok voltak, így felülről lefelé elkeztem a takarítást: képek portalanítása, majd a bútoroké, és végül a padló. Ezután a porszívózás. Végig tisztítottam a folyósót, majd látogatást tettem a hálószobámban, a vendég hálószobában, fürdőszobában és az előszobában. Szereztem egy üveg spriccelős általános tisztítószert és megtámadtam a konyhát. Épp egy rongyal mostam fel a padlót, amikor megláttam Dermotot a hátsó udvarban. Egy Chevyvel parkolt be hátra. – Hol szerezted a kocsit? – Kérdeztem a hátsó verandán. – Én vettem, – mondta büszkén. Reméltem, hogy nem használt tündér varázslatot, vagy bármi mást. Féltem megkérdezni. – Had lássam a fejed, – mondtam, mikor bejött a házba. Néztem a fejét, ahol a koponyasebe volt, de csak egy fehér forradás látszódott. – Lenyűgöző, – mondtam. – Hogy érzed magad? – Jobban, mint ahogy voltam tegnap. Készen állok visszamenni dolgozni. – Bement a nappaliba – Takarítasz, – állapította meg. – Van valamilyen különleges alkalom? – Igen, – mondtam, csaptam rá a homlokomra. – Annyira sajnálom, elfelejtettem mondani neked. Rendezek Tara Thorntonnak — Tara du Ronenak — egy babaváró partit holnap. Ikreket vár, Claude szerint. Oh, ő kapott egy megerősítést. – Jöhetek én is? – Kérdezte. – Tőlem nyugodtan jöhetsz, – mondtam meghökkenten. A legtöbb ember pasi előbbfestené ki a körmeit, minthogy eljöjjön egy ilyen partira. – Te lennél ott az egyetlen férfi, de feltételezem ez téged egyáltalán nem zavarna. – Nagyszerűen hangzik, – mondta, és egy gyönyörű mosolyt villantott. – Zárva kell majd tartanod a füleid, mert vagy millioszor fogod hallani, hogy pont úgy nézel ki mint Jason, - mondtam. – Meg kell majdmagyaráznunk. – Csak mondd azt nekik, hogy Jason nagybátyja vagyok, – mondta. Egy boldog pillanatig, elképzeltem. Sajnálkozva el kellett vetnem a dolgot. – Túl fiatalnak nézel ki ahhhoz, hogy a nagybátyám legyél, és egyébként is mindenki ismeri a családfámat. Legalábbis az emberi részét – Tettem hozzá sietve. – De kitalálok valamit.

Amíg prorszívóztam, Dermot egy nagy doboznyi képet, és egy kisebb mennyiségű nyomtatott anyagot nézegetett. Nem láttam esélyét, hogy valaha végez majd velük., úgy tűnt lenyűgözték a képek. – Mi nem használjuk ezt a technológiát, – mondta. Mellé ültem, mikor leállítottam a porszívót. Megpróbáltam időrendi sorrendbe tenni a képeket, de ez egy elhamarkodott döntés volt, nem voltam biztos benne, hogy sikerül. A doboz tetején volt egy nagyon régi kép. Emberek ülnek mereven egy csoportban, merev háttal, rideg arcifejezéssel. Kép hátán felirat volt, határozott kézírással. A férfiak közül sokan szakállasak vagy bajuszosak voltak és kalapot illetve nyakkendőt viseltek. A nők hosszu újjút és szoknyát, a testtartásuk elképesztő volt. Fokozatosan ahogy az idő előre haladt, Stackhouse család úgy veszített a merevségéből és több spontanaitást lehetett megfigyelni. Megjelentek a színes árnyalatok az arcokon és a tájakon. Úgy tűnt Dermotot valóban érdekli, így elmagyaráztam neki a háttérben néhány újabb pillanatképeket. Az egyiken egy nagyon öreg ember volt, aki egy kis rózsaszín ruhába csomagolt babát tartot. –Ezen én vagyok és az egyik déd-nagyapám, ő meghalt, amikor még kicsi voltam, - mondtam. - Ez ő és felesége, amikor még ötvenes éveikben jártak. És ők a nagymamám Adele és a férje. – Nem, – mondta Dermot. – Ez a bátyám Fintan. – Nem, ez itt a nagyapám, Mitchell. Nézd csak meg. – Ő nem a te nagyapád. A te igazi nagyapád Fintan. – Honnan tudod? – Megváltoztatta saját magát, hogy úgy nézzen ki mint Adele férje, de én felismerem, hogy ő a bátyám. Az ikertestvérem, bár nem vagyunk tökéletesen egyformák. Nézd a lábait. Az ő labia kisebbek, mint azé a férfié akihez hozzá ment Adele. Fintan mindig óvatlan volt. Kiválogattam az összes képet amin Stackhouse nagymama és nagypapa volt. Fintan ezek közül hárm szerepelt. Gyanús volt, hogy Fintan sokkal többet volt vele, mint azt egyáltalán gyanította voltna. Elég hátborzongató volt. Minden egyes képen ahol Fintan szerepelt, Mitchell helyett, nagyjából mosolygott. – Biztos vagyok benne, hogy Adele nem tudott róla, – mondtam. Dermot bizonytalanul nézett. De be kellett ismernem maganak, hogy sejtette. Ott volt a levele. – Ő játszott, ez egyik volt a vicceinek, – mondta Dermot szeretettel. – Fintan viccei nagyszerűek voltak. – De . . . – Hezitáltam, nem tudtam, hogy mondjam. – Szerinted is ez így nagyon rossz dolog volt ugye? – mondtam. – Megérted, hogy különböző módon csapta be őt? – Beleegyezett, hogy szeretők legyenek, – mondta Dermot. – Rajongott érte. Ez mit változtat meg?

– Nagyon sokmindenen változtat, – válaszoltam. – Ha úgy gondolta egy férfival van, miközben valójában egy másikkal volt, az egy óriási csalás. – De biztos vagy benne, hogy ártatlan volt? Végül is, még azt is elfogadtad, hogy mindkét férfit szerette, és szívesen lefeküdt mindkettővel. Szóval, – és megkérdezte újra, – Ez mit változtat meg? Kétkedve néztem rá. Nem számít hogyan érzett a férje vagy a szeretője iránt, mert még mindig ott volt a morális kérdés. Maga a tény hogy tudtam ott van. Dermoton nem látszott, hogy képes lenne ezt felismerni. Azon töprengtem, vajon a nagyapám velem vagy Dermottal értene egyet. Mélyen belül tudtam a választ. – Jobb ha visszatérek a munkához, – válaszoltam, egy feszes mosollyal. – Fogtam a konyhai felmosót. Te felmész a padlásra dolgozni? Lelkesen bólogatot. – Imádom azt a gépet, – mondta. – Kérlek csukd be, majd a padlás ajtót, mert itt lent mindent leporolok és nem akarom újra csinálni holnap délutánig. – Persze, Sookie. Dermot fütyörészve ment fel a lépcsön. Ezt a dallamot még sosem hallottam ezelött. Összeszedtem a képeket, külön raktam azt a képet, amelyiken Dermot testvére volt. Gondoltam rá hogy rakok egy kis tűzet itt a házon belül, de felnéztem a mennyezetre, mintha látnám ahogy Dermot dolgozik. Majd megráztam magam, és visszatértem a munkához, de a hangulatom különösen nyugtalan volt. Mikor a létrán álltam és próbáltam felrakni egy világos színű WELCOME BABY feliratot, eszembe jutott hogy kikéne vasalnom a nagymamám asztalterítőjét. Utáltam vasalni, de meg kellett csinálnom, és inkább ma mint holnap. Miután elraktam a létrát, elővettem a vasalódeszkát — be volt építve a még előző konyhában— és elkezdtem vasalni. Az asztalterítő nem igazán fehér volt. Inkább megkopott elefántcsontszínű. Hamar végeztem vele, puha és gyönyörű volt, ahogy megérintettem eszembe jutattott egy régi emléket. Láttam a képet, aminél felidezhető volt az anyag mindenegyes vonása pont úgy mint ma, a konyhaasztalon vagy a kredencen Hálaadáskor és karácsonykor, esküvői partin, évfordulókon. Szerettem a családomat, szerettem ezeket az emlékeket, csak azt sajnáltam, milyen kevesen vagyunk akik felidézhetik ezt. És tudatában voltam egy másik igazságnak, egy másik valódi dolognak. Rájöttem, hogy igazából nem kedvelem a tündérek szórakozását, ahogy mások emlékeiből hazugságot kreáltak. Délután háromra, amennyire tőlem telt, a ház a lehető legjobb állapotába került. A kredencen rajta volt az asztalterítő, a papírtányérok, szalvéták, műanyag villák és kések. Kifényesítettem az ezüst diótálat és a kis tálcát a sajt rudaknak, amiket pár héttel ezelött

csináltam és lefagyasztottam. Majd végig futottam a listámat. Készen voltam, amennyire csak készen lehettem. Ha nem élem túl a ma estét, attól tartok lőttek a baba váró bulinak. Feltételeztem, hogy a barátaim túlságosan le lennének sújtva, ha megölnének, ahhoz hogy baby várót tartsanak. Csak a biztonság kedvéért, hagytam már feljegyzést, arról hogy mit hol találnak, amiket nem raktam ki. Még az általam vásárolt ajándékot is kihoztam, egy fonott kosarat, amit utazó kiságyként is lehetett használni. Tarkán szőt pamut takaró díszítette és még számos nagyon hasznos dolog volt benne. Csomó dolgot összegyűjtötttem apránként leárazásokkor, amiket összeraktam egy ajándék kosárba. Cumis üveg, baba hőmérő, néhány játék, néhány takaros és képes könyv, pelenka, előkék, amire a babák nyáladzani köpködni tudnak. Furcsa érzés volt arra gondolni, lehet nem fogom látni, ahogy a babák felnőnek. Különös érzés volt, úgy megrendezni egy babaváró built, hogy nem volt gond ezt finanszírozni, hála a félretett pénzemnek. Hirtelen, nagyszerű ötletem támadt. Kétnapon belül már a második. Amint, kigondoltam a fejemben, már be is pattantam a kocsiba és úton voltam a város fele. Elég furán éreztem magam, hogy besétálok a Merlotte’s-ba a szabadnapomon. Sam meglepetten nézett, de örült, hogy lát. Az irodájában ült egy nagy kupac számlával. Egy másik papírdarabot raktam az asztalra. Ránézett. – Mi ez? – mondta halkan. – Tudod, hogy mi az Sam Merlotte. Szükséged van a pénzre. Van pénzem, úgyhogy tedd a számládra és használd addig amig jobban nem fog menni az üzlet. – Nem fogadhatom el, Sookie. – Nem nézettt a szemembe. – A fenét nem fogod, Sam. Nézz rám. Végre, felnézett. – Nem viccelek. Tedd be bankba még ma, – mondtam. – és ha akármi is történik velem, mondjuk 5 éven belül visszafizetheted. – Miért mit történhet veled? – Sam arca elsötétült. – Semmi sem fog. Csak mondtam. Felelőtlenség kölcsönt adni anélkül, hogy a visszafizetési feltételeket ne rögzítenénk le. Hívom az ügyvédemet és mindent elmondok neki ezzel kapcsolatban, ő majd megcsinálja a papirokat. Addig is, a legjobb, ha minél hamarabb elmész a bankba. Sam félre nézett. Éreztem ahogy az érzelmek átcsapnak felette. Igazság szerint, rendkívüli volt, hogy valamit tehettem érte. Regeteg dolgot megtett értem. Azt mondta, – Rendben. – Tudtam, hogy nehéz volt kimondania, a legtöbb férfinak az, de neki ez volt az érzékeny pontja, és pontosan tudta, hogy ez nem jótékonykodás.

– Ez egy szeretetadomány, – mondtam, rá vigyorogtam. – Szeretném, ha együtt mennénk jövő vasárnap a temploma. – Szeretet adomány volt a misszionárusoknak Uganában, és ez volt Merlott Bárnak is. – Elhiszem, – mondta, és találkozott a tekinetünk. Továbbmosolyogtam, de elkezdet egy kis bűntudatom támadni.. – Mennem kellkészülődni – mondtam. – Mire? – Összvonta vöröses szemöldökét. – Tara baba váró bulijára, – válaszoltam. – ez egy régi módi csak csajos parti,úgyhogy nem kapsz meghívást. – Megpróbálom megfékezni a nyomorom, – mondta. Nem mozdult. – Felállsz és elmész a bankba? – kérdeztem kedvesen. – Uh, igen, máris most rögtön. – Felállta a székből, majd lement a halba hogy szóljon a felszólgálóknak, elintéz pár dolgot. Egyidőben szálltunk be én a kocsimba ő a teherautójába. Megálltam az ügyvédemnél, hogy megmondjam neki mit kell tenni. Ez most az én ember, helyi ügyvédem, nem Mr. Cataliades. Akiről egyébként régóta nem hallottam. Elugrottam Maxim házához, hogy elhozzam a puncsot, hálásan megköszöntem, hagytam neki egy listát, arról mit fogok még megcsinálni, és miket intéztem el a babaváróra ( eléggé zavart volt), és visszavittem a házamba a fagyasztó ládát és még egy kicsit bedugtam a hátsó verandán. Volt gyömbérsöröm amit fagyasztott juicezzal keverünk, majd kipakoljuk a pultra. Így már annyira készen álltam a baba váró bulira , amennyire csak tőlem telt. Most pedig készen állok megölni Victort.

14. fejezet Fordította Alíz

Sam hívott, miközben sminkeltem magam. – Szia, – szóltam bele. –Elvitted a csekket a banknak? – Igen, – Amióta vagy ezerszer mondtad. Nincs baj. Azért hívlak, mert kaptam egy nagyon fura telefont Améliától. Azt mondta azért hív engem, mert te nem akarsz vele beszélni. Azt

mondta arról lenne szó, amit találtál. Utána nézett. A Cluviel dor? – Ejtette ki Sam nagyon óvatosan. – Igen? – Nem akart telefonon beszélni róla, kérte, hogy sürgősen nézd meg az email-jeidet. Szerinte rosszul tetted, hogy elfelejtetted. Úgy hiszi, nem vennéd fel neki a telefont, ha látod, hogy ő hív. – Oké, megyek és most azonnal megnézem. – Sookie? – Igen? – Jól vagy? Nem voltam jól. – Persze, Sam. Köszönöm, hogy átvetted az üzenetrögzítő helyét. – Nem gond. Amelia természetesen kitalálta, hogyan keltse fel a figyelmem. Kivettem a cluviel dor-t a fiókból, és magammal vittem a nappaliba, a kis asztalhoz ahol a számítógépem van. Tényleg rengeteg email-em volt. A legtöbbje levélszemét volt, de volt ott egy email Améliától, és egy Mr.Cataliades-től, ami két nappal ezelőtt jött. Meglepődtem. Nagyon kíváncsi voltam, így Mr. Cataliades levelét néztem meg először. Bár nem volt rövid azért a tárgyra tért. Miss Stackhouse,

Megkaptam az üzenetét a rögzítőmről. Utaztam, így egyes személyek nem találtak meg. Sok barátom van, de sok ellenségem is. Közelről figyellek téged, de azért remélem, nem tolakodóan. Te vagy az egyetlen ember, akit ismerek, akinek annyi ellensége van, mint nekem. Megtettem mindent, amit tudtam, hogy egy lépéssel előrébb tudjalak azelőtt a pokoli nőszemély Sandra Pelt előtt. Még mindig életben van. Légy óvatos. Nem hiszem, hogy tudtad, de, nagyon jó barátja voltam a nagyapádnak, Flintnek. Ismertem a nagymamád, bár nem túl jól. Találkoztam az apáddal, és a testvérével, na meg a bátyáddal, gondolom nem emlékszik rá, még nagyon kicsi volt. Szóval te voltál, akit először láttalak. Csalódást jelentettek, kivéve téged. Úgy gondolom már meg kellett találnod a cluviel dor-t, kihúztam ezt a kifejezést Miss Amélia fejéből, amikor láttam őt a boltban. Nem tudom a nagymamád hová rejtette el. Mindössze annyit tudok, hogy adtak neki egyet, mert én voltam az, aki neki adta. Ha megtaláltad, azt ajánlom légy nagyon óvatos a használatával. Gondold át egyszer,

kétszer, és háromszor mielőtt felhasználnád az energiáját. Megváltoztathatod a világot, tudod. Az események bármilyen sorozatának, amit varázslat által változtatsz, a történelemben lehetnek váratlan utóhatásai. Fel fogom venni veled a kapcsolatot újra, amint tudom, és talán el tudom magyarázni neked még jobban. Sok szerencsét a túlélésedhez. Desmond Cataliades, ügyvéd és a szponzorod. Ahogy Pam mondaná, – micsoda egy zombi. – Mr. Cataliades csakugyan a szponzorom volt, a sötét idegen, aki meglátogatta a nagyimat. Mit jelentett az? És azt mondta olvasott Amélia elméjében. Ő is egy telepata? Nem volt ez egy egybeesés? Volt egy olyan érzésem, hogy sokat kell még megtudnom erről, bár ő csak figyelmeztetett Sandra Pelt-tel és a cluviel dorral kapcsolatban, határozott benyomásom volt, hogy kikövezte az utat egy igen Nagy És Rossz Beszélgetéshez. Még kétszer végigolvastam az üzenetet, abban reménykedve, hogy kihámozok valami szilárd információt a cluviel dorral kapcsolatban, de arra kellett jutnom, hogy semmit. Kinyitottam Amélia email-ét, nem mellőzve egy kis aggodalmat, és némi maradék felháborodást. Az agya nyitva volt a válogatásra, látszólag. Rengeteg információ volt a fejében rólam, és arról, hogy mit csinálok. Bár nem az ő hibája volt, úgy határoztam nem mondok el neki több titkot. Sookie, Mindent sajnálok. Tudod, hogy nem gondolkodom, mielőtt cselekszem, most sem tettem. Én csak boldognak akartalak látni, mint amilyen Bob és én vagyunk. Nem gondoltam arra, hogy hogyan érzel, megpróbáltam irányítani az életed, sajnálom. Miután hazaértünk, utánanéztem a cluviel dornak, és találtam valamit. Szerintem az egyik tündér rokonodnak, már beszélnie kellett erről. Nem volt a Földön több száz éve. Ez tündér szerelmi tárgy, legalább egy évet vesz igénybe az elkészítése. Ad egy kívánságot egy általad szeretett személynek, szerintem ezért olyan romantikus. A kívánságnak személyesnek kell lennie. Nem lehet Világbékét, vagy az éhezés megszüntetését, vagy bármi globálisat kívánni. De egyéni szinten, kétségtelenül ez a mágia annyira erős, hogy tényleg drasztikus módon megváltoztathatja az életet. Ha valaki a szerelmének egy cluviel dor-t ad, az egy igazán komoly gesztus. Ez nem olyan, mint az édesség vagy a virág. Magasabb szintű, mint egy gyémánt nyaklánc vagy egy jacht, már ha egy hajónak vagy ékszernek van mágikus ereje. Nem tudom, miért kell tudnod tündér szerelmi tárgyakról, de ha valaha láttál egyet, akkor láttál valami lenyűgözőt. Azt gondolom, hogy a tündérek nem tudnak már többet létrehozni. Remélem, egyszer meg tudsz nekem bocsátani, és talán akkor hallani fogom a történetet. Amélia

Végig húztam az ujjam e fölött a nagyon veszélyes tárgy fölött, és megborzongtam. Vigyázz, vigyázz és nagyon vigyázz. Néhány percig tovább ültem az asztalnál, elveszve a gondolataimban. Mindaz, amit megtudtam a tündér természetről, elérte, hogy kevésbé bízzak bennük. Ebben benne van Claude és Dermot. ( És különösen Niall, a dédapám, úgy tűnt mindig a határán vagyok annak, hogy emlékezzek valamire vele kapcsolatban, valami trükkösre. ) Türelmetlenül megráztam a fejem- Most nincs idő aggódni ezen. Bár elhalasztottam a bevallását olyan hosszan amennyire csak tudtam, kellemetlen tényekkel kellett szembenéznem. Mr. Cataliades, és a nagyapám barátságán keresztül, sok mindent kellett kezdenem az életemmel, többet, mint valaha képzeltem, és most feltárta ezeket, olyan okkal, amik mélyre nyúlnak. Mikor találkoztam a démon ügyvéddel, még a szempillája sem rebbent, hogy felismert volna. Mindez össze függ valahogyan, és mély aggodalomra ad okot a tündér rokonaimmal kapcsolatban. Azt hittem, hogy Claude, Dermot, Fintan, és Niall annyira szerettek engem amennyire csak tudtak ( Claude – nál ez azt jelentette, hogy kevéssé, mert önmagát szerette mindenek felett ). De nem éreztem, hogy ez egy egészséges szeretet volt. Ez a melléknév arra késztetett, hogy összerezzenjek, és Wonder Bread –re gondoljak, csak arra illett ez. Egyfajta következményként fokozatosan megértettem a tündér természetet, már nem kételkedtem nagyi szavában. Helyette elhittem, hogy Fintan szerette a nagyimat Adélt, jobban, mint a nagyi azt valaha gondolta volna, imádta őt az emberi képzelet korlátain túl. Sokkal többször volt vele, mint ahogy a nagyi hitte, néha a férjének álcázva magát, csak hogy a jelenlétében lehessen. Családi fotókat csinált vele, figyelte őt napi teendői közben, valószínűleg (rezzenj össze) lefeküdt vele, miközben álcázta magát, mint Mitchell. Hol volt a nagyapám, míg mindez történt? Testben jelen volt, csak a tudata nem? Remélem nem, de nem tudhatom. És nem is biztos, hogy akarom. Fintan rajongása miatt, adta a cluviel dort a nagyimnak. Talán ez megmenthette volna az életét, de nem hiszem, hogy valaha arra gondolt, hogy használja. Talán a hite megakadályozta abban, hogy őszintén higgyen egy mágikus tárgy erejében. A nagyi elrakta a levelet, amiben bevallotta ezt, és a cluviel dort a rejtett fiókba évekkel ezelőtt biztonságban tartva őket az unokái kíváncsi szemeitől. Biztos vagyok benne, hogy ezután elrejtette a darabokat, amitől bűnösnek érezte magát, és majdnem elfelejtkezett róluk. Szerintem a megkönnyebbülés, hogy tehermentesítette magát akkora volt, hogy nem aggódott többé az emlékei miatt. Idegen lehetett, kontrasztban az özvegység és a gyereknevelés napi terheivel.

Talán ( úgy sejtem ) időről időre azt gondolta, talán tényleg el kéne mondanom Sookinak hol vannak azok a dolgok-. De természetesen, mindig azt gondolta van ideje erre. Mindig ezt tesszük. Lenéztem a sima tárgyra a kezemben. Próbáltam elképzelni a dolgokat, amikre képes lennék vele. Elvileg egy kívánságot ad, egy kívánságot valakinek, akit szerettél. Mivel Ericet szerettem, azt kívánhatnám, hogy Victor haljon meg, ez feltétlenül a hasznára válna az én szerelmemnek. De ez szörnyűnek tűnt, egy szerelmi tárgyat valaki meggyilkolására használni, akár hasznos ez neki, akár nem. Hirtelen támadt egy ötletem, amitől kitágultak a szemeim. Elvehetném Hunter-től a telepátiát! Normális gyerekként nőhetne fel. Ellensúlyozhatnám az anyja nem szándékos adományát az elhagyott fiának. Mesés ötletnek tűnt. El is voltam ragadtatva kb. 30 másodpercig. Utána persze jöttek a kétségek. Helyes volna e megváltoztatni valaki életét, azon egyszerű okból, mert megtehetem? Másrészről, helyes volna Huntert szenvedni hagyni, hogy nehéz gyerekkora legyen? Megváltoztathatnám magam. Annyira sokkoló volt az ötlet, hogy majdnem elájultam. Egyszerűen erre most nem tudtam gondolni. Készülnöm kellett a Victor Műveletre. 30 perccel később készen álltam az indulásra. Elvezettem a Fangtasia-ba, próbálva üresen tartani az elmém és a szellemem vadságát. ( Kiüríteni az elmém nagyon könnyű volt. Sokat tanultam az elmúlt pár napban, nem igazán tudtam ki is vagyok valójában, és ez annyira dühössé tett, hogy a vadság is könnyen ment. ) Együtt énekeltem minden számmal a rádióban, és mivel szörnyű hangom volt, örültem, hogy egyedül voltam. Pam sem tud énekelni. Sokat gondoltam rá, míg vezettem, vajon Miriam életben volt e vagy sem, sajnálva az én legjobb vámpírbarátom. Pam annyira erős, annyira kemény és könyörtelen, hogy sosem gondoltam, hogy lehetnek finomabb érzelmei, egészen az elmúlt néhány napig. Talán ezért választotta őt Eric mikor gyermeket akart teremteni, talán érzékelte, hogy rokonlelkek. Nem kételkedem abban, hogy Eric szeret engem, ahogy Pam is az ő beteg Miriam-ját. De nem tudtam, hogy szeret e eléggé ahhoz, hogy ellenszegüljön a teremtője által kötött megállapodásnak, eléggé e, hogy lemondjon e hatalomról, státuszról és jövedelemről, a haszonról amit Oklahoma királynőjének hitveseként birtokolna. Ahogy keresztül navigáltam Shreveporton, azon gondolkodtam, hogy Oklahoma vámpírjai cowboy csizmát viselnek e, és kívülről fújják a musical-eket. Vajon miért gondolok ilyen baromságokat, miközben elő kéne készülnöm egy borzalmas estére, egy olyan estére, amit talán nem élek túl. A parkolóból ítélve a Fangtasia zsúfolt volt. A személyzeti bejárathoz mentem és kopogtam, egy speciális mintát használva. Maxwell kinyitotta az ajtót, határozottan nyájasnak tűnve egy

gyönyörű nyári öltönyben. A sötét bőrű vámpírok, keresztülmennek egy érdekes változáson néhány évtizeddel az átváltozásuk után. Ha nagyon sötét bőrűek voltak életükben, akkor halálukban világos barna színük lesz, mint a tej csokinak. Akiknek világosabb barnák voltak, krémszínűek lesznek. Maxwell Lee nem volt elég hosszú ideje halott ehhez. Még mindig a legsötétebb bőrű ember volt, akit valaha láttam. Ébenfekete, a bajsza pedig olyan pontosan volt borotválva, mint egy uralkodónak. Sosem rajongtunk egymásért, de a mosolya ma este majdnem mániákusan vidám volt. – Miss Stackhouse, boldog vagyok, hogy benézett hozzánk ma éjjel – mondta nevetve. – Eric örülni fog, hogy ilyen ízletesnek látszik. Értékelem a bókokat, ha kapom őket és az ízletes nem is volt olyan rossz. Vállnélküli ruhát viseltem égkék színben, fehér övvel és fehér szandállal. ( Tudom, hogy a fehér cipők nagyítják a lábat, de az enyémek nem azok, így nem érdekelt ) A hajam le volt engedve. Jól éreztem magam. Kitartottam a lábam így megcsodálhatta az általam alkotott pedikűrt. Fűszeres Rózsaszín Szegfű. – Friss mint egy százszorszép, – mondta Maxwell. Félre húzta a kabátját, hogy meg mutassa, fegyvert visel. Csodáló pillantást vetettem rá. Nem volt vámpírszokás lőfegyvert hordani, ez váratlanul ért. Colton és Audrina csatlakoztak hozzánk. Audrina feltűzte a haját valamivel, ami úgy nézett ki, mint egy evőpálcika, majdnem olyan nagy erszényt hozott magával, mint az enyém. Colton is fel volt fegyverkezve, ezt onnan tudom, hogy egy ilyen fülledt estén az emberek nem vesznek fel kabátot. Bemutattam őket Maxwellnek, majd néhány udvarias szóváltás után lesétáltunk a klubba. Ericet az irodájában találtam az íróasztala mögött ülve. Pam az asztalon ült, Thalai pedig a kanapén. Oh, ember! Jóval magabiztosabbnak éreztem, magam, amikor megláttam az apró, ősi görög vámpírt. Thalia-t olyan régen változtatták át, hogy embersége nyoma sem volt már benne. Egy hideg gyilkológép volt. Kelletlenül csatlakozott a vámpírokhoz, de megvetette az embereket alapossággal és kegyetlenséggel, ami kultusz figurává tette őt. Egy website 5000 dollárt ajánlott annak a személynek, aki készít egy fotót róla, amin mosolyog. Eddig még senkinek sem sikerült, de ma éjjel megszerezhetnék. Mert ebben a pillanatban mosolygott. Fura volt, akár a pokol. – Elfogadta a meghívást, – Szólt Eric bevezetés nélkül. – Kelletlen volt, de nem álhatott ellen. Azt mondtam neki, hogy annyit hozhat az embereiből, amennyit csak szeretne, így megoszthatják a tapasztalatot. – Csak így lehetett ide csalni, – mondtam. – Szerintem igazad van, – válaszolt Pam. – Valószínűleg csak pár embert fog hozni, mert meg akarja mutatni, hogy mennyire magabiztos. Mustapha Khan kopogott az ajtókereten. Eric intett neki, hogy jöjjön be.

– Bill és Bubba csináltak egy torlaszt a sikátorban két blokkon keresztül, – mondta, miközben ránk nem is pillantott. – Miért? – lepődött meg Eric. – Ah … valami macskákkal kapcsolatos. Mindannyian elnéztünk zavarunkban. Bubba perverziójáról egy vámpír sem akart beszélni. –De Bubba jókedvű? Jó hangulatban van? – Igen, Eric. Boldog, mint Húsvét Vasárnap minisztere. Bill elvitte egy körre egy antik kocsiban, aztán lovagolás, végül a sikátor, pontosan itt kellene lenniük. Mondtam Billnek, hogy hívom, ha Victor megérkezik. Onnantól, a Fangtasia bezárna a nyilvánosságnak. Bár a boldog, szabadidejét töltő tömeg a parketten nem tudta, de a rock királya ma éjjel újra énekel majd Lousiana Régensének. Ki utasítana el egy meghívást egy ilyen eseményre? Nem Victor, a fan, ez biztos. Egy kivágott karton a Vámpír Csókban elárulta. Persze Victor próbálta megszerezni Bubbát a saját klubbjába, de tudtam, hogy Bubba nem akart a Vámpír Csókba menni. Billel szeretett volna maradni, és ha Bill azt mondta, hogy a Fangtasiában legyen, akkor ott is volt. Csendben ültünk, bár ez a hely sosem igazán csendes. Hallatszott a bárból a zene, és a tömeg hangjának moraja. Majdnem olyan volt mintha a vendégek megérezték volna, hogy a ma éjjel különleges, mintha mind ezt ünnepelnék … vagy még egy utolsót buliznak a pusztulásuk előtt. Bár úgy éreztem egy lépéssel közelebb visz a katasztrófához, azért magammal hoztam a cluviel dort. Az övembe volt hajtva a nagy csat alá. Állhatatosan a húsomba nyomódott. Mustapha Khan felemelt egy állást a fal ellen. Olyan volt mint Penge, sötét szemüveggel, bőrdzsekiben és belőtt hajjal. Vajon a haverja Warren hol volt? Végül, a puszta kétségbeesésből, csak a beszélgetésért megkérdeztem. – Warren, kint van a Bed Bath & Beyond tetején. – Mustapha Khan nem fordította felém az arcát miközben beszélt. – Minek? -

Lövész.

– Csiszoltunk az ötleten egy kicsit, – mondta Eric . –Bárki megy is ki az ajtón, Warren gondoskodni fog róla. – a székébe süppedt, a lábai az asztalon voltak. Pam rám sem nézett mióta megjöttem. Hirtelen rájöttem miért

– Pam? – mondtam. Felálltam és tettem egy lépést felé. Megrázta a fejét és elfordította. Nem tudok a vámpírok elméjében olvasni, de nincs is rá szükségem. Miriam meghalt ma. Ahogy az ülő Pamre néztem a vállaiból kiolvastam, szavak nélkül. A természetem ellen való volt a kanapén ülni tovább, ahelyett, hogy gondoskodnék a kényelméről, adnék neki zsebkendőt, és pár vigasztaló szót. De Pam természete támadásra késztetné, ha felajánlanám neki ezeket. Megérintettem az övemet, ahol a cluviel dor a hasamat nyomta. Kérhetném, hogy Miriam visszatérjen az életbe? Azon töprengtem, hogy ez kielégítené e a követelményt, hogy kívánjak egyet a szerettemnek. Rajongtam Pamért, de nem lenne ez túl közvetett? Úgy éreztem bomba robbant bennem. Hallottam a gong pislákoló hangját. Eric elhelyezett egyet a bárban, és a pultos megkongatja 15 perccel a zárás előtt. Nem tudom ki volt a pultos mióta Feliciát megölte Alexei. Talán nem érdekelt eléggé Eric üzlete. Másrészről, ő maga vonatkoztatta el saját magát a normálistól a kis királyságában Victor fosztogatásai miatt. Rájöttem, hogy az ilyen átlagos dolgokról való beszélgetések hiányoznak az életünkből, és ez valóban gond. Remélem változtatunk ezen. Felkeltem és lementem a terembe a bár fő területére. Képtelen voltam Eric irodájában ülni, figyelve Pam szenvedését. Colton és Audtrina az apró parketten táncolt, egymást karolva. Immanuel a bárban ült, felmásztam a bárszékre mellé. A pultos megállt keresztben velem. Izmos pasi volt, hátára omló hajfürtökkel, nagy szemekkel. Természetesen vámpír. – Mit adhatok neked seriffem felesége? – Kérdezte ceremoniálisan. – Tonikot lime-mal, légy szíves. Sajnálom, még nem volt lehetőségünk találkozni. Mi a neved? – Jock – válaszolt, mintha viccelne velem, de nem is álmodtam erről. – Mikor kezdtél dolgozni, Jock? – Renoból jöttem, amikor az utolsó pultos meghalt. Ott Victornak dolgoztam. Vajon hogyan fog reagálni Jock ma éjjel? Érdekes lesz látni. Nem ismertem jól Immanuelt — Igazából alig ismerem. De meglapogattam a hátát, és kérdeztem , hogy meghívhatom e egy italra. Megfordult és rá nézett a hajamra, végül jóváhagyva bólintott.- Persze, szeretnék még egy sört.

– Sajnálom, – mondtam csendesen, aztán kértem Jock-tól egy sört neki. Azon gondolkodtam hol lehet Miriam teste most. A temetkezési vállalkozónál, feltételeztem. – Méltányolom, – válaszolta. Egy perc múlva megszólalt, – Pam ma éjjel készült megtenni, engedély nélkül. Átváltoztatni Miriamot. De Mir csak…vett egy utolsó lélegzetet és elment. – Anyukád és apukád … ? Megrázta a fejét. – Csak mi voltunk. Nem volt már mit mondani erről. – Talán haza mehetnél? – Ránézésre nem tűnt harcos típusnak. – Nem hinném, – válaszolta. Nem küldhettem el, szóval megittam a tonic lime-omat, míg az összes emberi vendég elment. A bár csöndes és relatíve üres lett. Indira, Eric egyik vámpírja szárit viselt. Sosem láttam őt ezelőtt tradicionális viseletben, a zöld és rózsaszín mintában tényleg elragadó volt. Jock imádó pillantást vetett rá. Thalia és Maxwell kijött a hátsó részből, és körbe mozgott az emberi személyzettel, feltakarítani a helyet a party után. Beszálltam, ezt a munkát én is ismerem. Az asztalokat, amik körbevették a kis táncteret meg a színpadot, elrakták és a helyükre két sor széket raktak. Maxwell hozott egy bonyolult mikrofon dobozt ( hát igen, ez lehet fellendülő és mikrofon is, nem tudtam kisakkozni, a ford.). Bubba zenéje. Lesöpörtem a táncparkettet és a színpadot, aztán eltűntem az útból, és visszaültem a székemre a bárnál. Heidi, akinek a specialitása a követés volt, bejött, a haja keskeny fonatokba volt fonva. Sivárság és egyenesség, Heidi-t mindig követte a szomorúság egy felhője. Fogalmam sem volt mit tesz ma éjjel, amikor a szar rászakad a rajongóra. Amíg Jock összetakarított a pult ráeső oldalán, Colton és Audrina átjöttek. Jock meglepődött, hogy olyan embereket lát, akiket nem ismert. Meg kellett magyarázni a jelenlétüket, nem akartam, hogy gyanakvóvá váljon. – Colton, Audrina, ez itt Jock. Jock, ez a két kedves ember egyetért abban, hogy ajándékok legyenek, ha Victor helyi vendégszeretet akar. Reméljük, hogy nem fog megtörténni a területen, de Eric nem akar elbukni a fogadásában. – Jó ötlet. Nem adhatunk kevesebbet a régensnek, mint amit elvár. –Nem – Vagy kevesebbet, mint amennyit megérdemel. 45 perccel később, a hely újra jól festett, és az utolsó emberi alkalmazottak is kimentek a hátsó ajtón. Az utolsó lélegzők Colton, Audrina, Immanuel, Mustapha Khan, és én voltunk. ( ez a nyilvánvaló érzésem volt. ) A Shreveport vámpírok, akiket ismertem mióta elkezdtem randizni Billel: Pam, Maxwell Lee, Thalia, Indira. Valamilyen szinten mindegyiküket ismertem. Victor azonnal gyanakodni kezdene, ha Eric minden vámpírja itt lenne, vagy ha minden nehéz fiút felvonultat. Szóval Eric lecsökkentette a fészket: Palomino, Rubio Hermosa, és

Parker Coburn, a Katrina miatt száműzve vannak. Nézők lettek mindössze, boldogtalanul, de beletörődve. A falnál álltak, kezüket maguk mellett tartva. Ez egyszerre volt kedves és szomorú. A wurlitzert elvágták. A közeli csend azonnal nyomasztóvá vált. Bár a Fangtasia egy forgalmas vendéglátó és bevásárló területén fekszik Shreveportnak, ebben az órában — még hétvégén is—nem volt városi zaj odakint. Egyikünk sem akart beszélni. Nem tudtam mások fejében milyen gondolatok futnak át, de nekem az a tény jutott eszembe, hogy ma éjjel meghalhatok. Sajnáltam a baba váró bulit, de a dolgokat úgy kaptam készen. Sajnálom, hogy nem beszélgettem Mr. Cataliades-szel, hogy mindent tisztázhassak végre magamban, idő kell, hogy megemésszem ezeket az új információkat. Viszont örültem, hogy odaadtam a pénzt Sam-nek, és sajnálom, hogy nem lehettem vele őszinte, hogy miért kellett készen lennie ma. Ha meghalok, remélem Jason visszaköltözik a házba, elvehetné Michelet, és együtt nevelhetnék ott a gyerekeiket. Az anyám, Michelle(két l-lel), teljesen különbözött Jason Michelejétől(egy l-lel), legalábbis a gyerekori emlékeim szerint, de mindketten szerették őt. Sajnálom, hogy nem mondtam neki, hogy szeretem, legutoljára amikor láttam. Sok mindent sajnáltam. A hibáim és a sérelmek ott zsúfolódtak körülöttem. Eric ide jött és megfordított a széken, hogy a karjait körém fonhassa – bár ne kéne itt lenned, – mondta. Mindössze ennyit mondhattunk Jock füle hallatára. Eric hűvös testének dőltem, a fejemet csöndes mellkasára hajtva. Lehet, hogy ez az utolsó, hogy megtehetem Pam leült Immanuel mellé. Thalia összevonta a szemöldökét, ami a visszavonulás kifejezése, és hátat fordított mindannyiunknak. Indira lecsukódó szemekkel ült, szárijának bájos hajtásai olyanná tették őt, mint egy Pier 1 szobor. Heidi egyikünkről a másikunkra nézett nagyon komolyan, szája zord vonallá szűkült. Ha Victor miatt aggódott, akkor Jock mellett kellene állnia, de sosem láttam beszélni hozzá. Maxwell kopogást hallott a hátsó ajtón, ami az én emberi füleim nem halhattak. Elment és visszatért a hírrel, hogy Bill és Bubba megérkeztek. Az irodában maradtak addig, amíg nem jött el a pillanat. Ezután nagyon hamar, hallottam egy autót a bejárat felől. – Showtime – Mondta Pam, és ma éjjel először elmosolyodott.

15. fejezet Fordította Josie Luis és Antonio jöttek be előszört. Egyértelmű volt, hogy óvatosak. Pont olyan volt mint tévében nézni a zsarukat; sietősen bejöttek, majd szétváltak, hogy biztosítsák az ajtót. Majdnem elmosolyodtam, de Immanuel már vigyorgott, ami nem volt túl jó ötlet. Szerencsére, az emberek voltak az utolsó terentmények, akik miatt aggódnának, amikor valamilyen bajra számítanak. Két jóképű vampire, pólóban és olyan farmerben, amelyet az ágyékánál bőr váltotta fel az anyagot, gyorsan végig kutatták a klubbot, minden helyet ellenőriztek, ahol csak egy vámpír eltudna bújni. Testeket keresni ez az etikett súlyos megsértése let volna, de egyszerűen megtudtad mondani, hogy fegyverek és karók után kitatnak, ahogy végig pásztázzák a helyi vámpírokat. Maxwellnek át kellett adnia fegyverét, amit meg is tett, anélkül, hogy újrakellett volnaszólni. Miután a helyiséget alaposan átvizsgálták meghajoltak Eric előtt, majd Luis dugta be a fejét, hogy közölje minden tiszta. Viktor többi kisérete lépett be a feláldozhatóság sorrendjében: az ember házaspár Mark ott volt a Vámpír Csókban ( Mark és Mindy ), két fiatal vampire, akiknek a nevét soha nem tudom megjegyezni, Ana Lyudmila ( aki sokkal jobban nézett ki a fantasia felszerelésében ), és egy vámpír akit még sosem láttam, egy ázsiai fickó sápadt arcal és jetblack frizurával feltornyozva egy bonyolult csomóban a fejére. Nagyszerűen nézett volna ki egy hagyományos ruhában, de ő farmer és mellényt viselt, cipő és pólo nélkül. – Akiro, – Heidi lenyűgőzve, suttogva ejtette ki a nevét. Közel állt hozzám, a feszültség benne is nagyobb lett. – Nevadából ismered? – Oh, igen, – válaszolta. – Nem tudtam, hogy Victor őt is meghívta. Majd utána megérkezett, Bruno és Corinna, is. Ez is mutatta mekkora Akiro hírneve. Amióta ő a parancsnok helyettes, Akiro számára engedélyezett volt, hogy felfegyverkezni. Egy kardot tartott a kezében, pont úgy, ahogy egy másik ázsiai vampire, akivel találkoztam. (Most jut eszembe, ő csak testőr is volt. ) Akiro a szoba közepén állt, annak tudatában, hogy minden szem rá szegeződik, az arca hideg és kemény volt, szemei könyörtelenek. És ezután Victor belépője jött, ragyogó, fehér öltönyt viselt. – Jó Isten a mindenható, – mondtam értetlenül, nem mertem senki szemébe nézni. Victor sötét fürtjei gondosan elvoltak rendezve, füle nagy arany karikával büszkélkedhetett. Gyönyörű fekete cipőt viselt. Victor maga volt a tökély. Majdnem megbocsjáthatatlannak tűnt, mindezt a szépséget elpusztítani, azt kívántam bárcsak ne lenne ennyire eltökélt, hogy tönkretegye az életünket. Táskámat leraktam, a bárra, úgy hogy könnyen hozzáférjek. Immanuel lecsúszott a székéről, a falhoz dőlt, szemeit az újonnan érkezőkre függesztett. Heidi elfoglalta a helyét amíg Victor és kisérete beljebb került a klubba.

Bár a szemeim Viktorra tapadtak, de kényszert éreztem, hogy Heidivel beszélgessek, talán amiatt hogy mellettem állt. – Hogy van a fiad? – kérdeztem, mintha teljesen hétköznapi helyzetben lennénk. – Eric felajánlotta, hogy elhozza őt ide, – mondta Heidi, óvatosan még mindig az érkezőkön tartotta a szemét. – Ez jó hír, – mondtam, és persze értettem a célzás. Még egy az oldalunkon. Időközben a recepciós, lassan mozgott előre. – Victor, – mondta Eric. Előre mozgott, majd középre, gondosan 2 méterre állt meg a kormányzótól. Elég okos volt ahhoz, hogy ne adjon Victornak egy undorítóan mézes-mázas üdvözlést, ez egy elég nagy megerősítés volt, hogy valami rossz közeleg. - Üdvözöllek Fangtasiában. Boldogok vagyunk, hogy alkalmunk nyílt vendégül látni téged. – Eric meghajolt. Akiro üres maradt, mintha Eric ott sem lenne. Luis és Antonio oldalról mellé álltak, Victor megbillentette göndör hajú fejét. – Sheriff, bemutatom az új job kezem, Akiro, – mondta egy mosoly felvillanásával. – Akiro nemrég beleegyezett, hogy átteszi székhelyét Nevadából Louisianába. Eric erre azt mondta, – Szíevesen látok egy olyan jól ismert vámpírt, mint Akiro Luisianaban. Biztos vagyok benne jövedelmező lesz az együttműködés a kormányzó embereivel. – Eric adta az úriembert. Akironak viszonoznia kellett egy seriff üdvözlését, aki a táplálék láncban feljebb helyezkedik el, de látszott rajta, hogy nagyon nem akarta megtenni. Bólintása gyakorlatilag egy milliméternyi volt, mennyire felszínes. Vámpírok. Nagyszerű, gondoltam, nagyon eltolta. Végül, Victor helyettesítette hadnagyát, legjobb harcosát. Ez alkalommal. – Azt hiszem ez az Akiro egy nagyon jó harcos,ugye? – Suttogtam Heidinek. – Azt lehet mondani, – mondta Heidi szárazon, és ő is előre sodródott, hogy üdvözölje a kormányzóját. Eric vámpírjainak mindegyike felváltva, üdvözölték fejhajtással Viktort. Jock, Eric legújabb embere volt az utolsó a sorban. Még azt is meglehetet volna mondani, hogy ha lát némi esélyt rá, szívesen megcsókolja Viktor seggét. Mindy, vágyát rosszul leplezve, Jockra villantott egy reményteli pillantást. Annyira idióta, bár ez nem azt jelenti, hogy meg is kéne halnia. Azon tűnődtem, hogy tudnám rávenni egy kis kiruccanásra a nőimosdóba, mielőtt még túl késő lenne. Nem. hacsak nem az az ötlet, hogy egy vörös zászlót lengessek., Az újonnan jöttekre néztem és próbáltam felkészíteni magam, az elkövetkezendőkre. Ez különösen borzalmas volt. Ez a várakozás, ez a tervezés, tudni, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megöljem azokat akik előttem állnak. Belenéztem a szemükbe és

reméltem, hogy a következő órában meghalnak. Így éreznek a katonák? Talán mégsem voltak kötélből az idegeim, mint ahogy gondoltam. Belemerevedtem, abba a hátborzongató nyugalomba, mert most hogy Viktor megérkezet, semmi sem állíthatja meg azt, ami történni fog. Mikor Viktor jól látható elégedett volt az üvözléssel, helyet foglalt a középen lévő széken, Eric megmondta Jocknak kínáljon körbe mindenkit az italokkal. Mindegyik idegen vampire arra várt, hogy Luis megkostolja az italát. Véletlenszerűen felkapott egyet az egyik tálcárol. Néhány perccel azután, hogy Luis túlélte a kostolást, az újonnan érkezők kiválasztottak egy egy pohárral, majd mindannyian belekortyoltak. Ezek után a hangulat sokkat javult, ugyanis az italok teljes mértékben kóserek voltak: melegített szintetikusvér, premium márka. – Ragszkodsz a törvény betűjéhez itt a Fangtasiában, – jegyezte meg Victor. Ericre mosolygott. Mindy közöttük volt, Viktor vállára támaszkodott, diétás Kólája előtte hevert. Férje, Mark, Viktor baloldalán állt, nem úgy tűnt mintha túl jól érezné magát. Sápadt volt a bőre, mintha beteg lenne. Mikor megláttam a nyakán az agyar nyomokat, arra gondoltam, hogy nem kellene újra eljátszani a nasi szerepét, bár csodálkoznék, ha Viktor ennyire engedékeny lenne, nem úgy tünt mintha Mindy aggódna. – Igen, Kormányzó, – mondta Eric. Visszamosolygott, elég őszintén, de nem foglalkozott vele. – A gyönyörű feleséged? – Jelen van, természetesen, – mondta Eric. – Mi lenne az estével nélküle? – Eric felém intett, és Victor felemelte a pohárát, hogy igyon a megjelenésem elismerésére. Sikerült úgy tennem mint aki nagyon is elégedett. – Victor, – mondtam, – Anyira boldogok vagyunk, hogy ma este eljöttél hozzánk. – Nem próbáltam meg felszólítani többet. – Victor elégedett volt, nem számított rá, hogy olyan jó leszek az érzelmeim elfedésében, mint Eric, és nem is akartam okot adni rá, hogy azt gondolja bármi változott ebben, Természetesen, Eric nem akarta, hogy itt legyek. Világossát tette, hogy egy esedő embernek, semmi keresnivalója, ott ahol a vámpírok éppen harcolnak. Elméletileg, ezt el is fogadtam. Sokkal jobb lett volna otthon lenni, de minden másodpercben csak aggódtam volna. De legfőbb érvem, az volt, ha nem lennék itt, elég feltűnő lenne. Figyelmeztetésnek venné Viktor. Eric ezt nem tagadhatta, amikor rámutattam, a találkozóval kapcsolatban.. Akiro Victor széke mögött helyezkedett el. Hmmm, kínos.. Próbáltam arra gondolni, mit is tehetnék. Pam Eric széke mögött állt. Mikor Eric intett nekem mosolyogtam és odamentem, hogy csatlakozzak hozzá, a táskámat a vállamra akasztottam. Colton és Audrina a háttérben felszolgálták az italokat körben a klubban. Meglepetésemre, Heidi fél térdre ereszkedett a székemnél, a poziciója figyelmeztető jellegű volt. Eric ránézett, de nem kommentálta a dolgot. Heidi felvete a testhelyzetett, mintha Eric parancsolta volna meg neki, hogy megvédjen engem egy ilyen kényes látogatás alatt. Lenéztem rá, de a tekintetünk nem kapcsolódott össze. Igen, pontosan ez történt. Legalábbis ezen a téren – ez normális – és a látogatókat ez nem feltétlenül nyugtalanítja.

– Bill, – szólított Eric. – Készen állunk! Belépett a hátsó folyosóról mosolyogva — egy teljesen jellegtelen széles vigyorral — megállt és karját kitárta a hal felé ( tah-DAH! ) és bejelentette a bejáratnál álló Bubbat. És mi volt a bejáratnál! Viktor mégcsak az árnyékot látta. – Ó te jó Isten, – mormoltam. Bubba egy piros kezeslábast viselt strasszokkal; tele ékszerekkel és flitterekkel, és a haja lenyűgöző keehaj stílusban pompázott. Feketes csizmát és nagy gyűrűket viselt. Mosolygott, egy csodálatos ferde mosollyal, amivel a nőket ájulásra késztette a világ minden táján. Megremegett, mintha ezernyi nő látná, pedig csak egy maroknyi volt jelen. Bill fogta a dobozt, amit Maxwell állítottfel, amikor Bubba felugrott az apró színpadra. Köszönetet mondott mindenkinek, és a fények kialudtak. Bill elinditotta a zenét — “Kentucky Rain”. Hihetetlen volt. Mit is mondhatnék? Victort teljesen elbűvölte, annyira amennyire egy olyan embert lehet, aki mindig bizalmatlan. Victor előrehajlt — Mindy és Mark elfelejtettek mindent, ahogy a többi vampire is, ahogy magukba fogadták a látványt. Ezek után Akiro marad aki vigyázott rá. Akironak volt egy munkája, és nagyon komolyan vette azt. A szemei nem Bubbát fixírozták, hanem a termet pásztázta. Luis és Antonio elhelyezkedtek az elülső ajónál Akiro hátát fedezték. A testőr szemével 180 fokban végig vizsgálta a klubbot, amint ott állt Viktor háta mögött. Amint Bubba meghajolt, viharos tapssöpört végig a tömegen, Bill újra elindította a zenét. Ezuttal – In the Ghetto címűszámot hallottuk.. Piros könnyceppek csorogtak le Viktor arcán. A vállam fölött hátranéztem Luis és Antonio megfeszültek. Két névtelen vampire megállt Bill közelében, kezeiket maguk előtt tartották, nézték a műsort. Ana Lyudmila látszólag nem volt egy nagy zenerajongó. Úgy nézett ki mint aki nagyon unatkozik, ahogy ott ült a pad végén közel a bejárati ajtóhoz. Láthattam, ahogy Mark válla fölött ránéztem. Thalia, aki fele akkora volt, mint Ana Lyudmila, oda oldalgott, hozzá és némán kínálta az italokkal megrakott tálcát felé. Ana Lyudmila kegyesen bólintott, és kiválasztott egyet, és egyszerre lehajotta. Majd egy másodpercel később az arca horrorisztikus kifejezést vett föl. Thalia elkapta az üveget, amit az Ana Lyudmila újjai közül kicsúszott. A halálos és ősi vampire csendesen messzebb lökte az ernyedt testet a beugróba, és ahogy állt megtámasztotta Ana Lyudmila lábait. Pillantása közben végig a színpadon volt. Az egész kevesebb, mint 30 másodpercig tartott. Fogalmam se volt róla, mit ihatott; talán valamilyen folyékony ezüstöt? Lehetséges? Egy meg van. Minnél többet kiakartunk vonni a forgalomból, mielőtt tényleges harcra kerül sor. Palomino, akinek fehéres haja, mégjobban kiemelt az arnylóan szép bőrét, azon dolgozott, hogy lépésenként minnél közelebb kerüljön Antoniohoz. Elkaptan Antonio tekintetét, mosolygott, de vigyázott ne essen túlzásba.

A táskám a padlón hevert, a székem és Eriké között. Kezemet becsúsztattam a nyitott táskába, megmarkoltam a nagyon éles karót. Majd Eric várakozó kezébe nyomtam. Egy pillanat múlva megmozdította a vállát, hogy elfedje a mozdulatot, egy kis helyet adtam hozzá neki. Maxwell Lee, aki az irodához visszavezető ajtónál állt, levette az öltönykabátját és óvatosan összehajtogatta, de ez egy jel volt arra, hogy kész a támadásra. Mikor ezt megtette, letelepedett az ajtó elé. Amíg Bubba a ballada stílusokban elbűvölő volt, a következő számnál, amit kiszemelt – Jailhouse Rock, – valahogy úgy tűnt egy megfoghatalan szomorúság, itatja át az előadását. Bár a vámpírrá való átváltozás enyhítette a gyengeségeit, még mindig abban a szörnyű fizikai állapotban volt halott, még mindig magán viselte a feje felett lejárt idő nyomát. Most ahogy énekelte ezt a számot, a hatás kissé szánalmas volt. Láttam ahogy a teljesítménye csökkenésével kezdi elveszíteni a közönség áhitatát. Rosszul választot hangtónus hibavolt, de senki sem tudhatta előre. Éreztem Eric karját megfeszülni mellettem, egy kigyó sebességével vetekedve, egyenesen előre mozdulva tisztán Mindy Simpson bal oldalán, a jobb karja felemelkedve, lendületet vett és Viktor melkasára súlytott. Pont olyan tökéletes volt, mint egy kigyó támadása. Eric pontosan szíven akarta szúrni, de Akiro elképesztő sebességgel ellökte és előrántotta kardját ahogy Eric mozgott. Mindy Simpson rossz helyen volt másodikként. Akiro kardját keresztűl döfte a vállán, hogy elérje Eric kezét, egyszerűen keresztűl szúrt a csontjain, a húsán, de így lassult a penge, annyira hogy Eric kitudott térni előle. Elszabadult a pokol. Mindy felsikoltott, és pár másodpercel később meghalt, és a vér mennyisége egyszerűen hihetetlen volt. Mialatt meghalt, sok dolog történt egyidőben. Mark mégmindig tátotta száját, Viktor megpróbálta Mindy vérestestét arébb mozdítani, Akiro meg próbálta kihúzni a kardáját. Eric lebukott, előre mozdult, elkerülve egy másik kard suhintását. Karja vérzett, de köszönhetően Mindy véltlenszerű blokkolásának, még mindig működőképes volt. Felálltam, hogy kitérjek az útból, feldöntöttem a székemet, ami egyenesen Luisba szállt, aki előre lendítette magát,hogy megvédje a mesterét. Elvétettem Luis röppályáját, és a földön végeztük egykupacban. Szerencsémre, túlságosan belemerült a vámpírokkal való harcba, hogy engem veszélyesnek lásson, egyszerűen csak ugródeszka ként használt hogy lendületet vegyen. Nem volt jó érzés, de nem volt halálos. Megpróbáltam feltápászkodni és kitalálni, hogy mi a következő lépés. Az elhalványuló fényekben, nehéz volt eldönteni mi is történik. Egy pár küzdött közel a klubb bejáratához, bizonyítva, hogy Palomino és Antonio az, és egy kis alak repült keresztűl a levegőn neki pedig Thaliának kellett lennie. Akiro hátán kellett volna landolnia, de ő az utolsó másodpercben megfordult— felfoghatalanul gyorsan — helyette ütni kezdte a mellkasát, mire Thalia

megtántorodott. A fegyvere nem volt a közelében, így a töle telhető legjobbat tette, a fogaival kitépte Akiró torkát. Mark Simpson eltántorgott halott felesége testétől és a harcoló vámpíroktól, majd egyre csak azt mondogatta – Oh istenem, oh istenem, – újra meg újra. De végül sikerült a bár mögé bújnia, ahol talált egy üveget és próbált valakit találni akit meg üthet vele. Éreztem, hogy el tudok bánni Mark Simpsonnal, ezért arra indultam. Colton már gondoskodott róla, mire odaértem. Megragadta a saját üvegét és hátulról leütötte Mark Simpsont, aki összeesett és elterült a padón. Amíg Thalia lefoglalta Akirot, Eric és Pam elindultak Viktor felé. Itt nem volt olyan hogy tisztes küzedelem, összefogtak és ketten mentek ellene. Maxwell Lee nagyon pontosan karózta meg Antoniot hátulról míg az Palominoval küzdött. Hallottam Bubbat ahogy hátborzongatóan ordibált. színpadnál vagyok, és megfogom Bubba karját.

Azon kaptam magam hogy a

– Hé, minden rendben, – mondtam. Iszonyú sok ember ordíbált és sikoltozott, de biztos voltam benne hogy hall engem, és miután vagy hússzor megismételtem, abba hagyta a sikoltozást( hála Istennek) és azt mondta, – Miss Sookie, Kiakarok menni innen. – Oké, – mondtam, próbáltam a hangomat nyugodt tónusban tartani akkor, amikor én is sikoltozni akartam. – Látod azt az ajtót ott? – Mutattam arra az ajtóra, ami a klubb hátsó részébe vezettet, ahol Eric irodája is volt. – Menj oda vissza és várj ott. Nagyszerűen csináltad eddig, tudom hogy meg tudod csinálni még ezt! Biztos vagyok benne, Bill is ott less nemsokára. – Oké, – mondta gyámoltalanul, láttam ahogy a körvonala elmosódik a halvány fényben, ameddig a nyitott ajtóhoz ér. Végül észrevettem Billt, ahogy keresztűl küzdi magát a harcolókon végig tartva a szemét Bubbán. Kezével átölelte, hogy biztonságban elkormányozza. Ez volt Bill kijelölt feladata.. Büszke voltam rá ahogy láttam, hogy Bill maga után hagy a névtelen vámpírok közül egyet halottan a földön. Annyira Bubbára figyeltem, hogy nem vettem észre ahogy a hátam mögött Audrina tántorog felém a nyakára szorított kezeivel, a sebből ömlött a vér, miközben nekem ütközz én meg a térdemre rogytam. Nem tudom mi volt a célja — talán el akart haladni mellettem, a bárhoz hogy szerezzen egy törülközöt, ami elszorítaná a vérzést, vagy talán csak a támadója elől akart eltűnni — de soha nem tudta megtenni. Teljesen lecsúszott a padlóra kb egy méterre tőlem, és nem volt semmi amit tehettem volna érte. Éreztem a mozgást mögöttem, ahogy megérintettem a lány csuklóját, eltaszítottam a testtől magam, pont időben, hogy elkerüljem a csapos ütését. Jock. Elég jó túlélő ösztönnel rendelkezett, ha vámpírok helyett emberi nők után vetette magát. Indira szárija hulámzott körülötte, megragadta Jock erős karját, elég erővel lendítette meg, hogy belepaszirozódjon a falba. Lyukat ütött a falba, és Jock megfordult, bizonytalan a lábain. Indira ledobta magát a padlóra besnyúlt Jock lábai közé és megmarkolta. Jock sikítás közben ütöt rúgott, de Indira kiherélte.

Ez nekem új volt, a legszörnyűbb dolog amit valaha láttam. Vér spriccelt Jockból, sűrű és sötét, ahogy lenézett sokkolta amit látott. Indira győzelmi mámorban sikított. Hírtelen elhatározásból, összeszorította az öklét, és behúzott neki egyett, az ökle a fejének csapódott. Indira keresztűl repült a téren és most rajta volt a sor, hogy a falnak csapódjon. Egy másodpercig a földön feküdt majd megrázta a fejét, mintha legyek röpködnének körülötte. Jock elindult felé, de elkaptam a vállát és annyira tarottam, hogy letudtam lassítani egy kicsit. Ez elég idő volt ahhoz, hogy amikor elérte Indirát, ő felfelé tolta magát, a száriját az arcába dobta, hogy ezzel is megvakítsa, ameddig elkapja azt a karót,amit neki dobtam, majd beledöfte a szívébe. Megpróbáltam egy gyors értékelést tenni. Jocknak vége, Mark és Mindy Simpsonnak végük, Ana Lyudmilanak vége, Antonionak vége, Ismeretlen ellenséges vampire Egynek vége. Luis … Hova tűnt? Halottam egy lövét kintről és kitaláltam, hogy ez lehet a válasz a kérdésemre. Luis visszafutott a klubba a bal vállán lévő sérüléssel.. Mustapha Khan egy nagyon hosszú késsel várakozott. Luis harcolt annak ellenére, hogy dühös volt a golyó ütötte seb miatt, és volt egy rejtett fegyvere is. Kihúzta a saját pengéjét, majd megvágta Mustaphat, de Immanuel hátulról megrúgta Luis térdét és Luis elterült. Rubio ekkor ott termett a semmiből, hogy megkarózza. Mire Mustapha megszólalt, – Oh, a pokolba, – nagy undorral meghajolt Rubio előtt. Meglepetésére, Rubio szintén meghajolt. Palominonak némi problémája akadt a ismeretlen ellenséges Vámpírral Kettővel, aki úgy harcolt, mint maga az ördög. Talán Palomino nem volt olyan képzett harcos, vagy olyan öreg, de véres volt és könyörtelen. Parker, nem volt nagy verekedős fazon, Kettő háttát döfködte egy jégcsékánnyal, ami nem volt túl hatásos, de nyílvánvalóan elég idegesítő lehetett. Kettő egy harmickörüli vampire,valószínűleg a harmicas évei elején lehett amikor átváltoztatták, ahogy újra meg újra döfködték folyamatosan gyógyult. Parker nyílvánvalóan túlságosan félt, hogy közelébe kerüljön Kettőnek és letudja szúrni. Palomino túlságosan is lassú volt a sebek miatt, és ezek gátolták a mozgásban. Mustapha, miután megölte Luist, félre tolta Parkert és drámai csapással a pengéjével lefejezte Kettest. Most már cask Akiro és Victor maradt talpon az ellenségeink közül.. Mindketten tudták, hogy harcolniuk kell az életükért. Pam szája vérzett, de nem tudtam megmondani, hogy az övé volt vagy Viktoré. Éreztem ahogy “cluviel dor” belevág a derekamba és azon gondolkodtam előveszem, de a következő pillanatba, Akiro levágta Thalia karját. Thalia megragadta és azzal ütötte Akirot, Heidi mögé ugrott, majd nyakon döfte. Akiro eldobta a fegyvert, hogy megragadja a torkát, én gyorsan elcsiptem a kardot, hogy ne tudja vissazszerezni. A kard hosszú volt, és nem volt egyáltalán oylan nehéz mint amire számítottam.Hátrébb léptem minnél messzebb, a tapogatozó karja elől, pont akkor amikor Viktor Ericet a falhoz vágta és letolta Pamat a hátáról, egyenesen elém. Megharapta a nyakát, a kezeit, a vállait. Pam felnézett rám, arca hátborzongatóan nyugodt volt. – Tedd meg, – mondta.

– Nem. – Lehet hogy megváglak Pam. – Tedd meg. – Teljesen készerítően hatott. Kezeit rászorította Viktor felső testére, hogy gúsbakösse. Eric a lábaihoz tántorgot, vér ömlött a fejéből, sebesült karját az oldalához szorította. Még egyszer utoljára megharapta Viktort, ajkai vörössé váltak. Lenéztem Pamra, aki minden erejével tartotta az ellenséget a karjaiban. Bólintott, oldalra fordította a fejét és becsukta a szemeit. Azt kívántam bárcsak én is megtehetném. Nagy levegőt vettem és nagy lendülettel a kard lesúlytott. 16. FEJEZET Fordította: Audrey

Pam ellökte Viktort és talpra ugrott. Annyira megrémített, hogy megölheti Pamet, hogy nem voltam elég erős. Nem hatolt át teljesen Viktoron a kard, habár keményen eltaláltam a gerincoszlopát. A kard az egyik csontban ragadt és nem tudtam kihúzni. Elborzadtam magamtól és Viktor megsebesítésétől, elhúzódtam és a kezemet a szám elé tettem. Pam kitépte a kardot a sebből és lefejezte Viktort. - Add fel – mondta Erik a súlyosan sérült Akironak. Akiro megrázta a fejét. A torkán lévő sérülés megakadályozta a beszédben. -

Rendben van – szólt Erik fáradtan. Megragadta Akiro fejét és eltörte a nyakát. A hallható roppanás förtelmes volt. Elfordultam, a gyomrom majd felfordult miközben az ellenkezőjére koncentráltam. Míg Akiro tehetetlenül feküdt, Erik megkarózta. És vége volt. Viktor és az összes vámpír és ember szolgája halott volt. Elég rothadó vámpír volt ahhoz, hogy megváltoztassa a levegő minőségét. Lerogytam egy székre. Valójában elvesztettem a lábaim feletti uralmat és a szék került alám. Thalia a levágott keze miatti fájdalomtól zokogott, bár erősen küzdött a gyengeség ilyen jellegű kimutatása ellen. Indira a padlón guggolva kimerültnek, de jókedvűnek tűnt. Maxwell Leenek, Parkernek és Rubionak kisebb sebesüléseik voltak. Pam és Erik csupa vér volt, mely a sajátjaik és Viktoré volt. Palomino lassan Rubio felé sétált, köré fonta karjait, Parkert is bevonva az ölelésbe. Colton sírva térdelt a halott Audrina mellett. Nem akartam többé harcot látni életemben. Ránéztem a szeretőmre, a férjemre, aki idegennek tűnt számomra. Ő és Pam szemben álltak egymással, kézenfogva és boldogok

voltak a vérréteg alatt. Majd egyszerűen egymásra zuhantak és Pam lélekszakadva nevetett. – Vége! – mondta. – Vége van. Szabadok vagyunk. Amíg Felipe de Castro meg nem büntet minket, mert tudni akarja majd mi történt a kormányzójával, gondoltam, de nem mondtam semmit. Egyrészt nem tudtam, hogy mit tudnék mondani, másrészt már elgondolkodtunk róla mi történne, de Erik véleménye az volt, hogy jobb megbocsátást kérni, mint engedélyt. Musztafa a mobilján beszélt, ami akkora volt, mint egy hangya. – Warren, értelmetlen idejönnöd. Már megtörtént. Igen, elkaptuk. Parker azt mondta – Serif, hazamegyünk hacsak nincs ránk szüksége – A cingár fiatal férfi Palominot támogatta, akinek a másik oldalán Rubio volt. Mind eléggé megviseltek voltak ilyen vagy olyan módon. -

Elmehettek. –Bár Eriket vér borította mégis nagyon főnökös volt. – Válaszoltatok a hívásomra és elvégeztétek a feladatot. Meg lesztek jutalmazva. Palomino, Rubio és Parker kölcsönösen a hátsó ajtóhoz segítették egymást. Az arckifejezésükből biztos voltam benne, hogy remélték Erik nagyon hosszú ideig nem szólítja őket újra, bármi is legyen a jutalom. Indira Thaliahoz kúszott és a levágott karját a vállához nyomta. Ott tartotta vidáman. Indira volt a legboldogabb ember a klubban. - Működni fog? – kérdeztem Pamet a váll-kar összeillesztés felé bólintva. Pam a véres kardot törölgette Akiro ruhájában. A torka majdnem teljesen elporladt. A sérült részek gyorsabban enyésznek el, mint az épek. -

Néha – felelte vállat vonva. – Mivel Thalia elég idős, van rá esély. Kevésbé fájdalmas és időigényes, mint az újranövesztés. - Thalia, hozhatok neked egy kis vért? – Nem hittem, hogy valaha is olyan bátor leszek, hogy közvetlenül Thaliahoz szóljak, de hozhattam neki néhány palack vért és örömmel tenném meg. Felnézett rám, szemében önkéntelen könnycseppekkel. Nyilvánvalóan kényszerítette magát, hogy kitartson. – Nem, kivéve, ha felajánlod magad – mondta erős akcentussal. – De Erik nem örülne, ha innék belőled. – Immanuel, adsz egy kortyot? - Rendben – mondta. A sovány fodrász több mint kábultan nézett. - Biztos vagy benne? – kérdeztem. – Nem tűnsz önmagadnak. - Fenébe is, igen – szólt nem meggyőzően. – A fickó aki megölte a nővéremet halott. Jól vagyok. Nem úgy nézett ki, de mérget vennék rá, hogy én sem. Megtettem amit tudtam, így Immanuel mellett ültem, míg ő félszegen odahajolt Thalia széke elé. Nem volt kedvük azonos magasságba helyezkedni. Thalia az ép karját Immanuel nyaka köré fonta és agyaraival szívni kezdte további magyarázkodás nélkül. Immanuel üres arckifejezése boldogra váltott.

Thalia hangos vérszívó volt. Indira lekuporodott mellé vér áztatta szárijában, türelmesen tartva a sérült végtagot a kiindulópontjához. Míg Thalia ivott, észrevettem, hogy a karja egyre természetesebbnek tűnt. Az ujjai megfeszültek. Megdöbbentem. De ez csak egy újabb rendkívül történés volt a mai este alatt. Pam kissé kikapcsoltnak tűnt az Erikkel való győzelmi ünneplés véget érte után és látta, hogy Immanuel valaki másnak ajánlja fel a vérét. Megkérdezte Musztafát, hogy ihat-e belőle, mire az vállat vont. – A munkával jár – mondta és lehúzta fekete pólója nyakát. Pam hihetetlenül fehérnek tűnt Musztafával összehasonlítva, akinek a szája fintorra húzódott, mikor Pam megharapta. Egy másodperc után a férfi is vidámabbnak tűnt. Erik odajött hozzám. Nem voltam még ennyire határozottan boldog a kötelék megtörése miatt, mert nem akartam érezni, amit ő érzett, még egy kicsit sem. Megölelt, lelkesen megcsókolt, de csak a vér szagát éreztem. Csurom vér volt. A ruhám, a karom és a mellkasom is véres lett. Egy perc után visszahúzódott és a homlokát ráncolta. – Sookie? – mondta. – Nem örülsz? Próbáltam összpontosítani, hogy mit feleljek erre. Hatalmas álszentnek éreztem magam. – Erik, örülök, hogy többé nem kell Viktor miatt aggódnunk. És tudom, hogy ezt terveztük. Nem egy halott emberekkel és testrészekkel teli helyet képzelek el az ünneplés helyszínéül és sosem voltam még ennél „kiéhezettebb” életemben. Szemei összeszűkültek. Nem tetszett neki, hogy elrontottam a parádéját. Érthető. És ez a lényeg, nem? Mindent érthetőnek találtam. De mégis utáltam ezt, utáltam magam, senki másnak nem voltam a kedvence. – Vérre van szükséged – mondtam. – Nagyon sajnálom, hogy megsérültél. Gyerünk, igyál kicsit. - Álszent vagy és iszok vért. – mondta és megharapott. Fájt. Nem tette fájdalommentessé. Majdnem automatikus cselekvés egy vámpírnak. Akaratom ellenére könnyek csordultak le az arcomon. Különös módon úgy éreztem, hogy a fájdalom megérdemelt és igazolt. De arra is rájöttem, hogy ez fordulópont a kapcsolatunkban. Úgy néz ki a kapcsolatunk védjegye az ezernyi fordulópont. Majd Bill állt a vállamnál, Erik száját bámulta a torkomon. Arckifejezése sokrétű volt: düh, neheztelés, vágyakozás. Kész voltam valami valóságosra, kész voltam megállítani a fájdalmat. Pillantásom találkozott Billével.

-

Serif – mondta Bill. Hangja soha nem volt finomabb. Erik rándult egyet, és tudtam hallotta Billt, tudtam, hogy Erik rájött, hogy abba kellene hagynia. De nem tette. Leráztam magamról a közönyt és az önutálatot, megmarkoltam Erik fülcimpáját és olyan erősen ahogy csak bírtam megszorítottam. Egy sóhaj kíséretében levált rólam. A szája véres volt. - Bill hazavisz – mondtam – Holnap este beszélünk. Talán. Erik lehajolt, hogy megcsókoljon, de meghátráltam. Ne azzal a véres szájjal. - Holnap – szólt Erik. Szemei az arcomat fürkészték. Elfordult és felszólalt. - Figyelem, emberek! El kell kezdenünk feltakarítani a klubot. Úgy nyöszörögtek, mint a gyerekek, mikor azt mondják nekik, hogy szedjék össze a játékaikat. Immanuel Coltonhoz lépett és felsegítette. – Maradhatsz nálam. – mondta Immanuel. – Nincs messze. - Nem fogok aludni. – válaszolta Colton. – Audrina halott. - Túljutunk az éjszakán. – mondta neki Immanuel. A két emberi lény elhagyta a Szemfogadót, vállukat a kimerültség és szomorúság nyomta. Azon tűnődtem, most hogy végrehajtották, hogyan érezhetnek a bosszújukkal kapcsolatban, de tudtam, hogy sosem fogom megkérdezni. Bill átölelt mivel botladoztam. Örültem, hogy ott van és segít nekem. Tudtam, hogy nem lettem volna képes vezetni. Megkerestem a pénztárcámat, még mindig karók voltak belészúrva és egy belső zsebből előhúztam a kulcsaimat. -

Hova ment Bubba? – kérdeztem. Szeret a régi Városi Előadóterem körül kószálni – mondta Bill – Régen fellépett ott. Majd ás egy lyukat és a földben alszik. Bólintottam. Túl fáradt voltam, hogy bármit is mondjak. Bill nem szólalt meg újra az út alatt, ami áldás volt. A szélvédőn bámultam ki a sötét éjszakába. Azon agyaltam hogy fogom magam érezni holnap. Olyan sok gyilkolás történt, olyan gyors és véres volt, mintha azokat az erőszakos pornófilmeket nézném. Az egyik Fűrészből láttam egy pár másodpercet mikor Jasonnál voltam. Annyi elég is volt. Teljesen elhittem, hogy ezt Viktor saját meg nem alkuvása indította el. Ha Felipe valaki másra bízta volna Louisiana vezetését, az egész szerencsétlenség nem történt volna meg. Okolhatom Felipet? Nem, a bűnbakkeresést abba kell hagynom. - Mire gondolsz? – kérdezte Bill mikor már a bekötőutamon voltunk. - A vádolásról, bűnösségről és orvgyilkosságról gondolkodtam. – mondtam. Szimplán bólintott. – Én is. Sookie, tudod, hogy Viktor mindent megtett, hogy provokálja Eriket.

A ház mögött parkoltunk, kérdőn nézve fordultam felé, kezem a kocsiajtó kilincsén. - Igen – szólt Bill – Mindent bevetett, hogy Eriket cselekvésre késztesse, szóval indoklás nélkül megölhette volna őt. Ez csak a felsőbb akarat miatt van, hogy Erik túlélte és Viktor nem. Tudom, hogy szereted Eriket. - A hangja nyugodt és hűvös maradt míg ezt mondta és csak a szeme körüli ráncok árulkodtak arról, hogy milyen nehezen ment ez neki. – Boldognak kell lenned, és talán holnap az is leszel, hogy ez a helyzet véget ért. Összeszorítottam az ajkaim egy pillanatra, míg a válaszon gondolkoztam. – Inkább Erik legyen életben, mint Viktor, - mondtam. – Ez igaz. - És tisztában vagy vele, hogy csak erőszakkal lehetett ezt elérni. Ez is igaz volt. Bólintottam. - Akkor mi ez a véleményváltozás? – mondta Bill. Felhívta a figyelmem a reakciómra. Elengedtem az ajtókilincset és szembefordultam vele. – Véres és rettenetes volt, az emberek szenvedtek. – mondtam és meglepődtem a hangomban bujkáló haragon. -

Gondolod, hogy Viktor meghalhatott volna vérontás nélkül? Gondolod, hogy Viktor emberei nem tettek meg mindent, hogy megakadályozzák a halálát? Szerinted senkinek sem kellett volna meghalnia? A hangja olyan nyugodt és ítéletmentes volt, hogy már nem is voltam mérges. – Bill sosem gondoltam ilyeneket. Nem vagyok naiv. De más látni, mint eltervezni. Hirtelen belefáradtam ebbe a témába. Megtörtént, vége volt, meg kellett keresnem a módját, hogy túltegyem magam rajta. – Találkoztál Oklahoma királynőjével? – kérdeztem. -

Igen – mondta és az óvatosság határozott jelét hallottam ki válaszából. – Miért kérded? - Mielőtt meghalt, Appius lényegében neki adta Eriket. Ez sokkolta Billt. – Biztos vagy benne? -

Igen. Végül elmondta, miután Pam mindent megtett, sőt a fenekét is megcsiklandozta, hogy beszédre bírja. Bill elfordult, de előtte még láttam a mosolyt, amit próbált elnyomni. – Pam nagyon határozott, mikor Eriket rá akarja venni bizonyos dolgokra. Elmondta Erik, hogy mit szándékozik tenni ebben a helyzetben? -

Megpróbál kijutni belőle, de nyilvánvaló, hogy Appius aláírt valamit. Mikor a halála előtt azt mondta Appius, hogy sosem tarthatom meg Eriket, nem tudtam, hogy hogyan érti. Azt hittem úgy érti, hogy Erik nem akar majd velem lenni, mikor megöregszem és ráncos leszek; vagy hogy veszekszünk és szakítunk; vagy, hogy …Ó, nem tudom. Valami történik majd, ami szétválaszt. -

És most történt is. Nos…igen.

-

Tudod, hogy téged mellőz majd, ha elveszi a királynőt. Erik biztosan táplálkozhat emberekből, ha a királynő férje lesz és biztosan lehet emberi játékszere, de nem lehet felesége. - Ő is azt mondta, hogy ezt kell megértenem. - Sookie…ne csinálj semmi meggondolatlant. - Már megszakítottam a köteléket. Hosszú szünet után így szólt Bill – Ez jó dolog, mert a kötelék mindkettőtökre veszélyes volt. – Nem éppen új hír. - Kicsit hiányolom a kapcsolatot vele – vallottam be – másrészt megkönnyebbülés. Bill nagyon gondosan nem mondott semmit. -

Volt valaha…? – kérdeztem. Egyszer, nagyon régen – mondta. Nem akart beszélni róla. Jól végződött? Nem – mondta. Hangja határozott volt és egyértelművé tette, hogy nem akarja folytatni a beszélgetést ebbe az irányba. – Hagyd Sookie. Ezt nem úgy mondom neked mint a volt szeretőd, hanem mint barát. Hagyd, hogy Erik maga alkosson véleményt erről. Ne faggasd. Habár ki nem állhatjuk egymást, tudom, hogy Erik mindent megpróbál majd, hogy kikerüljön ebből a szituációból, egyszerűen mert szereti a szabadságát. Oklahoma nagyon szép és Erik szereti a szépet, de azt már megtalálta benned. Jobban érezném magam, ha értékelném a bókot. Eltűnődtem rajta, hogy mi lehet a királynő valódi neve. A vezetőket gyakran azon a néven szólították, amely területet irányították. Bill nem arra gondolt, hogy az állam gyönyörű, hanem a nőre, aki az éjszaka teremtményei felett uralkodott. Mikor nem feleltem Bill folytatta – A nő befolyásos is, vagyis van felségterülete, talpnyalói, ingatlan tulajdona és pénze. És mindketten tudjuk, hogy Erik szereti a hatalmat. Nem korlátlan hatalom – sose akart király lenni – de szereti az akaratát érvényesíteni a saját működési területén. -

Tudom mi a hatalom – mondtam. – És tudom, hogy nekem nincs. A házadhoz akarod vinni a kocsit vagy itt hagyod és az erdőn keresztül mész? Átadta nekem a kulcsokat és azt mondta – Az erdőn keresztül megyek. Nem volt más mondandónk. -

Köszönöm – mondtam neki. Kinyitottam a veranda ajtaját, beléptem rajta és bezártam magam mögött. Kinyitottam a hátsó ajtót és bementem. Felkapcsoltam a konyhai lámpát. Egyfajta üresség uralkodott a házban, amit azonnal megnyugtatónak találtam. A légkondicionálók gőzerővel hűtöttek.

Habár mindenki másnál jobban jöttem ki a Szemfogadóban folyt harcból, legalább is testileg. Megviseltnek és sérültnek éreztem magam. Levettem a nagy szalagot és visszatettem a cluviel dort a sminkkészletembe. Levettem a foltos ruhámat, a hátsó verandára mentem,

hogy a mosógépbe dobjam. Beálltam a zuhany alá és olyan melegre állítottam a vizet, amilyet el tudtam viselni. Amikor mindenhol megmostam magam, hidegebbre állítottam a hőmérsékletet. Ragyogóan tiszta és friss voltam, mikor megtörölköztem. Nem csodáltam volna ha az éjszaka hátralévő részében sírtam, imádkoztam vagy a sarokban ültem volna nyitott szemekkel. De egyik sem következett be. Megkönnyebbülten feküdtem le, mintha sikeres műtétem lett volna vagy a biopsziám sikerült volna jól. Erre gondoltam amíg összegömbölyödtem és felkészítettem magam az alvásra. A tény, hogy ma aludhattam, szintre rémisztőbb volt, mint bármi más.

A fordítás a WonderfulBooks oldalnak készült.