1. Antropozófia Eugen Kolisko: A kozmológiai misszió

Szabad Gondolat ANTROPOZÓFIA NEVELÉSMÛVÉSZET SZOCIÁLIS ÉLET

Antropozófia Eugen Kolisko: A kozmológiai misszió

Pedagógia Werner Kuhfuss: Egy jövõbeli óvodapedagógia vezérgondolatai

Technika Gaston Pfister: Energia, morál és tudat

Környezet Jochen Bockemühl – Kari Jarvinen: Az év folyamatának, mint egységnek az átélése

Melléklet Sem a jobboldalon, sem a baloldalon.

2006. március

9/1

TARTALOMJEGYZÉK ANTROPOZÓFIA Eugen Kolisko: A kozmológiai misszió Andreas Flörsheimer: Regionális fizetõeszközök és az új monetáris rend Rudolf Steiner után Karl Heyer: „Amikor az istenek elhagyják a templomot…” (részlet)

1 4 8

PEDAGÓGIA Irmgard Kutsch – Brigitte Walden: Ég és föld között. Az év körforgása és ennek kapcsolata a Kozmosszal 15 Werner Kuhfuss: Egy jövõbeli óvodapedagógia vezérgondolatai 18 Beszélgetés Kálmán Istvánnal: Waldorf-iskoláról, Waldorf-pedagógiáról 24

TECHNIKA Gaston Pfister: Energia, morál és tudat – mi köze van a nyereségek privatizálásának és a veszteségek szocializálásának az energiához? 28

KÖRNYEZET A növények metamorfózisáról Jochen Bockemühl – Kari Jarvinen: Az év folyamatának, mint egységnek az átélése

32 36

RENDEZVÉNY, HIRDETÉSEK

39

KÖNYVISMERTETÉSEK

40

MELLÉKLET Sem a jobboldalon, sem a baloldalon.

Az adózásról, a nevelésrõl, az egészségügyrõl, a földmûvelésrõl

SZABAD GONDOLAT Az antropozófia, nevelésmûvészet és szociális élet folyóirata Szerkesztõbizottság: Buella Mónika, Ertsey Attila, Frisch Mihály, Galántai Ágnes, Kádas Ágnes, Kálmán István, Tóth Márk Kiadja: Natura-Budapest Kft. Felelõs kiadó: Tóth Márk Felelõs szerkesztõ: Buella Mónika Borító és tördelés: HÉT-fõ Bt. – eMeLA Nyomdai munka: Kintner Attila ISSN 1418 4443 Olvasói levelek, hirdetések, információ: a szerkesztõség címére lehet beküldeni 1089 Budapest, Bláthy Ottó u. 41., Tel: 303 77 46 Honlap: www.szabadgondolat.hu E-mail: [email protected] Beküldött írásokat nem küldünk vissza, és nem õrzünk meg. Elõfizethetõ a szerkesztõségben. Éves elõfizetési díj: 2400 Ft (postaköltséggel együtt)

ANTROPOZÓFIA ANTROPOZÓFIA Eugen Kolisko

A

KOZMOLÓGIAI MISSZIÓ*

Sokan hiszik azt, hogy Amerika teljes mértékben materialista. De e képhez egy másik oldal is hozzátartozik, amit Amerika „kozmológiai missziójának” nevezek. Az utóbbi 500 év tudományos fejlõdése valóban a materialista korszak jegyeirõl tanúskodik. Ezt általában elismerik, de csak kevesen értik meg, amit ez magával hozott és amit jelent – tudniillik a Földre irányuló kozmikus hatásokban való bármiféle hit kioltódását. A régi bölcsesség ezekrõl a hatásokról még nagyon is tudott; ezt követte a tradíció kora, majd ezután a babona korszaka jött el; végül színre lépett a tudomány, amely kisöpörte a fennmaradt babona minden maradványát. Ez háború volt a tudás dekadenssé vált formái ellen, de ezzel a tulajdonképpeni tartalmat is eltávolították. Most a tudománynak meg kell találnia az utat vissza a kozmológiához, anélkül azonban, hogy feladná azokat a módszereket, amelyeket elsajátított. A Földnek az a része, ahol ennek végbe kell mennie – Amerika, és ez csakis Amerikában lehetséges. Ahonnan a materialista gondolkodás a legnagyobb intenzitással árad, onnan kell végül a gyógyulásnak is kiindulnia. Amikor Amerikán végigutaztam, az a szándék vezetett, hogy megkíséreljek azokkal a jelenkori tudósokkal kapcsolatba kerülni, akikben tudatosodott, hogy valami effélének be kell következnie. Eltekintve a mindenhol tapasztalható csodálatos vendégbarátságtól és a szívélyes fogadtatástól, amiben mindenütt részesítettek, és eltekintve az új eszmékkel szembeni figyelemreméltó nyitottságtól is, amely mindenhol megfigyelhetõ volt, azzal a meggyõzõdéssel tértem vissza Angliába, hogy már nagy számban léteznek olyan tudósok Amerikában, akik aktívan dolgoznak azon, hogy egy kozmológiai tudomány új korszakát alapozzák meg. Õket talán nem tudjuk egyenként megnevezni, de egészen biztosan többen vannak Amerikában, mint Európában. Mielõtt Amerikába mentem, már jól ismertem a Yale-i Egyetemen tanító Elsworth Huntingdon könyvét. Õ fedezte fel a nagy fák évgyûrûinek titkát, Kaliforniában éppúgy, mint Keleten. E fák egyes példányai kétezer, sõt háromezer évesek. Egy ilyen fa csonkjának keresztmetszete megmutatja az éghajlat, az idõjárás és a Nap befolyásának egész történetét a fára vonatkozóan. Rátalálhatunk ott a napfoltok tizenegy éves periódusára is, mint valami fényképre, egyfajta „növényi krónikára”. Ilyenféle keresztmetszeteket manapság minden jelentõsebb amerikai tudományos múzeumban láthatunk; ezeket a megfelelõ történelmi dátumokkal jelölik meg – mint például „Nagy Sándor gyûrûje”, „Néró gyûrûje”, „a Magna Charta gyûrûje”, Napóleoné stb. Ez bizonyára a szemléltetés egy új rendszere a történelemtanításban, amely jól kifejezi * E. Kolisko: Die Mission des englischsprachigen Westens, Perseus Verlag Basel, az „Amerika múltja, jelene és jövõje“ c. tanulmány 4. fejezete

SzG 2006/1

1

ANTROPOZÓFIA az anyagi tények minden demonstrálása iránti modern hajlandóságunkat! Az érdekes az, hogy eközben a kozmosz történetét is felfedezzük, ahogyan az az élõ természetbe beíródott. Ahogy megismertük így a napfolt-periódust mint a Nap különbözõ planetáris periódusainak kombinált effektusát, úgy Huntingdon kutatása az óriásfákat illetõen valójában a Földre irányuló kozmikus hatásokról is tanúbizonyságot tesz. Tökéletes meglepetés, de nagyon örvendetes meglepetés volt számomra az, amikor megismerkedtem az Illinois-i Egyetem Patológiai és Bakteriológiai Karáról William F. Peterson, M. D. bámulatos publikációjával: The Patient and the Weather (A páciens és az idõjárás). Ez a mû hosszú éveken át tartó odaadó munka és vizsgálatok eredményeit tartalmazza az egészségre gyakorolt meteorológiai hatásokról. Szigorúan statisztikailag minden betegséget leír a mindenféle idõjáráshoz, éghajlathoz, légnyomáshoz stb. való kapcsolatában egész Észak-Amerikára vonatkozóan. A mû tele van okos diagrammokkal és hivatalos statisztikákkal, amelyek igazolják a szerzõ kutatásait. Van például számtalan grafikus ábrázolás, amelyek az olyan események közötti összefüggést is bemutatják, mint a havonkénti halálozási arány és az idõjárás termikus vagy barometrikus instabilitásai; a meghatározott betegségekkel szembeni ellenállóképességben különbségeket találunk az egyes egyének között attól függõen, hogy melyik hónapban születtek. Elõfordul még sok egyéb hasonló jellegû dolog, amelyeknél nagyon hálásak lehetünk, hogy efféle egzakt vizsgálati módszerekkel látjuk õket elõadva. Ebbõl kiindulva a szerzõ rávilágít arra is, hogy a régi görögök mindezeket a törvényeket nagyon jól ismerték. Magáról, és másokról is, úgy beszél, mint aki Hippokratész, a modern orvostudomány atyjának tudását éleszti fel, akinek egész rendszere abban állt, hogy minden betegség eredetét az évszakok befolyására, az atmoszféra állapotára, a vízre, a hõmérsékletre, sõt a talaj sajátosságaira vezette vissza. Görögország földrajzilag természetesen nagyon erõsen ki volt szolgáltatva a meteorológiai változásoknak; Peterson meggyõz bennünket, hogy Amerikában még inkább ez a helyzet, és hogy az idõjárás és az emberek napról napra nyugtalanabbak lesznek. Diagramjainak egyike – amely a hideg, a felhõzet, az esõzés és a barometrikus változások térképeinek egymásra helyezésébõl adódott, hogy ebbõl megalkossa „a meteorológiai tényezõk fölérendelt térképét”, – az idõjárásbeli instabilitás három fõ centrumát mutatja meg: az egyiket a Csendes-óceán partvidékén, a másikat Közép-Nyugaton és a har2

SzG 2006/1

madikat a keleti parton, ahol a betegségek minden fajtája a legnagyobb arányban terjed el. Ezek a területek pontosan mutatják ugyanazt a hármas földrajzi aspektust, amire egy korábbi cikkben egy egészen másik perspektívából bukkantam rá. A szerzõ elmeséli nekünk azt is, hogy Hippokratész Aszklépiosz, az orvoslás istene tanítványai testvériségének tagja volt. „De a görögök a gyógyító mûvészeteket Apollóntól, a levegõ istenétõl kapták, aminek alapján Aszklépioszt, Apollón fiát öszszekapcsolták az atmoszférával.” „Mert egészen felülrõl jön a gyógyítás” a görögök szerint; és amikor a görög pap-orvos Aszklépioszról beszélt, valóban „a vihar utáni világos, átlátszó, éles levegõ istenére gondolt.” Amikor abban a kiváltságban részesültem, hogy Dr. Petersennel a saját laboratóriumában beszélhettem, mély benyomást tett rám széles látóköre, nemcsak saját munkájának területét illetõen, hanem a modern tudomány egész fejlõdésére vonatkozóan is. Azokat a vizsgálatokat,melyeket Mrs. Lilli Kolisko a Hold, a növényi növekedés és a planetáris befolyások vonatkozásában végzett, a kozmológiai tudomány területén tett további lépés kezdetének tekintette, és felvetette, hogy míg Amerikában, miként a régi Görögországban is, a meteorológiai tényezõk az uralkodóak, addig Európában – vagy még inkább a trópusi szélességi körökön – (mint korábban Egyiptomban) a csillagászati és planetáris befolyások nyilvánvalóbbak lennének, ha több alkalmuk lenne, hogy a csekély meteorológiai behatások révén „megmutatkozzanak”. De a meteorológia éppúgy, mint az asztronómia, valójában kozmológiai befolyások. Dr. Petersen mûvérõl való észrevételeimet a legjobban azzal zárhatom le, hogy elsõ kötetének záró szakaszát idézem: „Az idõjárás – ’az atmoszféra titokzatos erõi’, amelyeket Goethe érzett – ó! Megrándítjuk a vállunkat – felhúzzuk nagyképûen és tudományosan a szemöldökünket – (paradox módon idõközben kifejlesztjük a klímaberendezést), miközben valamilyen fontos problémát vizsgálunk a laboratóriumban. Fecsegõ vénasszonyok történeteinek nincs helyük a modern tudományban. De Aszklépiosz lábnyomát ott látjuk Amerikában!” És ezt követi a tényleges „lábnyomok” térképe! Az tehát, amit kozmológiai vizsgálatoknak nevezhetnénk, már régen elkezdõdött. És ahogyan már az elõbb említettem, sokan mások is vannak, akik hasonló irányban tevékenykednek Amerikában. Egy másik igen figyelemre méltó jelenség a mezõgazdaságban bekövetkezõ forradalom. A materialista vétkeknek nagyon rossz kihatásaik vannak. Ezek az amerikai kontinenst az utóbbi pár évben

ANTROPOZÓFIA pestisként lepték el. Ennek a pestisnek „talajerózió” a neve. Az ember sivatagokat csinál – ez az általános frázis. Az utóbbi egy vagy két generáció alatt számtalan hektárnyi terület vált mûvelhetetlenné. Ez a legnagyobb katasztrófák egyike, amelyek valaha is történtek. Az új sivatagok Oklahomában, Texasban és egyéb területeken már csaknem turista-látványosságok. Mindenütt vitatkoznak az újraerdõsítésrõl és a talaj regenerálásáról. Ennek egyik legmeggyõzõbb bizonyítéka egy nemrég kiadott publikáció: az USA Mezõgazdasági Minisztériumának legutolsó évkönyve (1938). Az emberiség történelme során elsõ ízben küldött SOSjeleket a világba egy Mezõgazdasági Minisztérium az éves jelentése formájában. Talajok és az ember volt a populáris cím. Ez egy igazi kompendiuma a talaj betegségeinek és az emberek által történõ helytelen eljárásmódoknak. Az elõszó, amelyet a mezõgazdasági miniszter írt, a következõ szavakkal kezdõdik: „A Föld mindannyiunk anyja – a növényeké, állatoké és az embereké. A Föld foszfora és kálciuma épül fel a csontozatunkká és az idegrendszerünkké. Egyébként minden egyéb is, amire a testünknek szüksége van – a levegõn és a napfényen kívül –, a Földbõl jön.” Ezt a szokatlan kezdést egy felhívás követi minden mezõgazdasági munkáshoz; csak egy valamit nem említ – azt ugyanis, hogy a levegõ és a napfény, amelyeket nem a Föld bocsát rendelkezésünkre, a kozmosz reprezentánsai. Kozmológiai befolyások szövik át õket; és ezek azok, amelyek a talajnak életet adnak. Ez annyit jelent, hogy ama kitûnõ munka mellett, amelyet a Mezõgazdasági Minisztérium végez annak érdekében, hogy a föld parasztok általi tönkretételét megakadályozza, még valami egyébre is szükség van. Ez pedig a kozmológiai hatások tanulmányozása. Mert végül is – mi az élet? Az élet a Földön túlról származik. A Hold befolyása a vetõmag csírázására, a gyökér fejlõdésére és a reprodukcióra; a planetáris ritmusok befolyása az erdõségekre, a növényi vegyületekre; a humusz regenerációja a biológiai trágyázás által – mindezt valóban kutatják, és éppen arra irányul, hogy a régi iskola elõítéleteit legyõzzék. Figyelemre méltó tény, amit én magam is átéltem, hogy minél nyugatabbra megyünk, annál nagyobb lesz a kozmológiai tényezõk jelentõsége. A Csendes-óceán partján, ahol a természet olyannyira gazdag, sõt megõrizte az õsibb növényi formákat, mint a Red-woodsban az özönvíz elõtti kor gigantikus fáit, a kozmológiai karakter is nyilvánvalóbb, és alapját kellene adnia a mezõgazdaság újraélesztésének. Vajon nem egyfajta jel, hogy ott, ahol a materialista praxis valódi kihatásai tapasztalhatók – az

élet elpusztítása a talajban stb. –, ennek az új kozmológiai fázisnak az eszméi is átvezethetõk a gyakorlatba? Amikor nemrégiben egy amerikai barátommal beszélgettem ezekrõl a viszonyokról, nagyon jellemzõen azt mondta nekem: „Hogyne – de a modern tudomány tankönyveit át kell írnunk. Az egyetemeinken másféle képzést akarunk.” Ez egzaktul kifejezi azt, hogy mit kell tennünk. A Föld talajtakarója elhal, mert nincsenek olyan földmûvesek, akiket kiképeztek volna a kozmológiai mezõgazdaságban. És ugyanez érvényes az emberek számára az egészségüket illetõen. Amerikában mindenütt hallottam a panaszt: a régi családi orvos, aki a pácienseit valóban ismerte, eltûnt, és már csak specialisták vannak. A specialista ugyan mindent tud, ami a saját területére vonatkozik, de nem találja meg a helyes kezelést a kellõ idõben. Miért? Azért, mert az orvostudományból hiányzik az univerzális jelleg megfelelõ kidolgozása. Amirõl szó van, az az orvosi gondolkodás reformja. Így ahogyan a talaj egészsége igényli a kozmoszról való új tudományos tudást, úgy a páciens egy új „emberrõl szóló tudást” igényel. A fejlõdés darwini elméletének korszaka lejárt. Ez az elmélet az embert úgy magyarázta, mint aki csak az állatok földi evolúciójának produktuma. Ez egy olyan eszme, amelyet revideálni kell, de eközben a fejlõdés elvét nem kellene egészében elvetnünk, amire sok tudós hajlandóságot mutat, hanem inkább a fejlõdést és ezt kiegészítve a kozmológiai befolyásokat kellene tanulmányoznunk. Nem elegendõ minden materiális adatot valamilyen új intézetben összegyûjteni, ami azután csak azt szolgálná, hogy hatalmas összefoglalását kapjuk mindannak, amit minden egyes tudomány az emberrõl és a Földrõl elmondhat, hanem kutatók egy olyan közösségére van szükségünk, akik ismerik az ember, a Föld és a kozmosz közötti összefüggések minden részletét. Egy ilyen „Ember-intézet”, vagy inkább egy egyetem vagy akadémia az ember, a Föld és a kozmosz tanulmányozására, alkalmas gyújtópont lenne, ahonnan az amerikai nép úttörõ szelleme alapján az új kaland kiindulhatna. Nézetem szerint Európában a jelenlegi állapotok abból fakadnak, hogy nem sikerült dûlõre jutni az utóbbi évszázadok modern tudományának pusztító hatásaival. Nem kezdõdhetne meg végre Nyugaton a felépítõ munka – amíg még van valami szabad terünk, hogy az ember és az egész világ jövõjérõl elgondolkodjunk? Fordította: Szabó Attila

SzG 2006/1

3

ANTROPOZÓFIA

Andreas Flörsheimer

REGIONÁLIS FIZETÕESZKÖZÖK ÉS AZ ÚJ MONETÁRIS REND RUDOLF STEINER UTÁN Anton Kimpfler a Rundbrief Dreigliederung [Hármas Tagolás Körlevél] 2005. júniusában megjelent 2. számában (35. o.) áttekintést adott a Németországban jelenleg létezõ, különbözõ alternatív fizetõeszközökrõl („Vitafórum: a regionális pénz vajúdása”). Kimpfler írásában rámutat, hogy a regionális pénzrendszerek alapját sok tekintetben Silvio Gesell (1862-1930) elképzelései és a Gesell nevéhez fûzõdõ szabadpénz-tan képezik. A szabadpénz tanának célja az, hogy a pénz sajátjává tett, idõfüggõ értékcsökkenés – vagy ahogy Kimpfler találóan fogalmaz: „az elõre beprogramozott infláció” – segítségével felgyorsítsuk a pénz „forgási sebességét”, és ezzel tompítsuk a pénzfelhalmozás tendenciáját, így pedig serkentsük az adott régió helyi gazdaságát, és munkahelyeket teremtsünk. Kimpfler élesen kritizálja a pénzbe „elõre beleprogramozott effajta inflációt”: „Azonban e rendszer is problémákat vet fel, hiszen a pénznek értékmérõnek kell lennie, és csak a javak és szolgáltatások egymással való cseréjét kell biztosítania.” Joggal figyelmeztet Kimpfler arra is, hogy e pénzelméletek némelyike ugyan antropozófiai csoportok kezdeményezése (például a „chiemgaui elmélet”, amelyet a Prien am Chiemsee-i Waldorf iskola növendékei hívtak életre), azonban ezek az elméletek teljesen figyelmen kívül hagyják Rudolf Steiner (1861-1925) ez irányú kezdeményezéseit: „A chiemgaui elméletben kissé ellentmondásos, hogy Silvio Gesell-t oly mértékben elõtérbe helyezi, holott az elmélet születésének helye egy Waldorf iskola. Úgy tûnik, hogy ebben az iskolában egyáltalán nem magától értetõdõek annak a Rudolf Steinernek a nézetei, aki világosan rámutatott arra, hogy a vásárlópénznek korlátozott életciklusa ellenére a legutolsó pillanatig meg kell õriznie értékét.” Kimpfler fejtegetéseinek okán megragadom az alkalmat, hogy ehelyütt még egyszer felvázoljam, amit a Der Europäer korábbi számaiban a korszerû monetáris rendrõl már kifejtettem, és ami e rendet a szabadpénz tanától megkülönbözteti.

A szabadpénz tanának monetáris intézkedései csak még jobban feltüzelnék a mai kor növekedési kényszerét és az ehhez kapcsolódó selejttermelést Kezdjük azzal, amire Kimpfler is utalt: mi is a célja a pénzbe „elõre beleprogramozott infláció4

SzG 2006/1

nak”, a „pénzkörforgás biztosításának”, amit egyfajta negatív kamattal vagy a pénz idõfüggõ értékvesztésével lehetne elérni? Ennek célja, hogy elérjük, hogy az emberek a pénzt lehetõleg azonnal újra elköltsék, újra befektessék, és ezzel tovább serkentsék a gazdasági folyamatokat, hogy így a lehetõ legtöbb ember jusson munkához és ezáltal jövedelemhez. De mit is jelent ez? Ez azt jelenti, hogy monetáris oldalról, a pénzpolitika oldaláról külsõ kényszert gyakorlunk a gazdasági folyamatokra. Nem a szükségletek, hanem a gazdaság egy saját folyamata teremt így keresletet. Ez a módszer egyrészt egyáltalán nem biztosítja, hogy az általa gerjesztett többletbefektetések egyáltalán értelmes célokat szolgálnak, azaz a pénz oda folyik, ahol arra ténylegesen szükség van. Másrészt megfontolandó, hogy a mai kor növekedési kényszerének fõ oka abban áll, hogy mai gondolkodásunkkal (és az ennek megfelelõen kialakult intézményrendszerünkkel) a munkateljesítmény hozamát és a jövedelmet nem tudjuk egymástól független mennyiségekként elképzelni és így is kezelni, ezért a munkanélküliség és a konjunktúra problémáját „teljes foglalkoztatáson” alapuló fokozott gazdasági növekedéssel kíséreljük meg orvosolni1, ami végsõ soron az emberre és környezetre nézve is végzetes következményekkel járó „selejttermeléshez” vezet (lásd a keretes írást). A szabadpénz tana által kikényszeríteni kívánt felgyorsult pénzforgalom („a pénz maximális forgási sebességét” elérni akaró törekvés) a már ma is egyre inkább terjedõ selejttermelést még jobban feltüzelné. Az, hogy a szabadpénz tana mennyire hagyományos gondolati sémákon alapul, pont abban mutatkozik meg, hogy e tan a munkanélküliség problémáját – amely végsõ soron a jövedelemszerzés mikéntjének kérdését hordozza magában – pótlólagos gazdasági növekedés biztosításával kívánja megoldani2.

A mai kor növekedési kényszerének legyûrése a teljesítmény hozamának és a jövedelemnek az egymástól való függetlenítésével Hogyan kezeli Rudolf Steiner azt a problémát, hogy a termelés egyre növekvõ ésszerûsítése révén egyre több ember mentesül a dologi javak termelése alól, és ez magával hozza azt a kérdést, hogyan jutnak e „termelés alól mentesülõ emberek” jövedelemhez? Steiner a nemzetgazdaságtan területén is

ANTROPOZÓFIA arra törekedett, hogy a valós életbõl, a megfelelõ jelenségek vizsgálatából induljon ki, hogy az ennek alapján kellõ tárgyszerûséggel kialakított gondolkodásmód révén ismét a valóságot hordozó felismerésekhez jusson. Vizsgálódásai eredményeképpen már 1905/1906-ban megjelent, „A szellemtudomány és a szociális kérdés” címû tanulmánysorozatában3 megállapította, hogy az egyéni teljesítmény hozamának és az egyén jövedelmének közvetlen összekapcsolását, ami a mai növekedési kényszer fõ okának tekinthetõ, a munkamegosztáson alapuló gazdaságban már nem lehet fenntartani. A sorozat harmadik tanulmányában a következõ követelményt fogalmazza meg: „A lényeg tehát az, hogy embertársainkért dolgozni, és egy bizonyos jövedelemre szert tenni: két egymástól független dolog.” Azaz feladatunk az, hogy a valóságnak megfelelõ gondolkodás révén képessé váljunk arra, hogy olyan intézményrendszert alakítsunk ki, amelyben túljutunk a teljesítmény hozamának és a jövedelemnek a ma érvényes közvetlen összekapcsolásán.4

A világgazdaság mint „zárt gazdasági övezet” 1922-ben tartott „Közgazdasági Kurzusában”5 Steiner ebben az összefüggésben még egy szempontra felhívja a figyelmet. A kurzus 1. és 11. elõadásában kifejti, hogy a mai, egyre inkább egybefonódó világgazdaságot olyan „zárt gazdasági övezetnek” kell tekinteni, amelyben gondoskodni kell a megtermelt tõke folyamatos, szükségleteknek megfelelõ felhasználásáról. Ez azt jelenti, hogy a ma dívó, de a rendelkezésre álló természeti erõforrások korlátozottsága láttán abszurdnak tûnõ, folyamatos vállalati terjeszkedésre irányuló, egyéni vállalati szemléletmódot fel kell váltsa egy olyan összgazdasági szemléletmód, amely már magában hordozza a jövõ világgazdaságának lényeges elveit. A korszerû, munkamegosztáson alapuló gazdálkodási mód a társadalom egésze különbözõ tagjainak összetett együttmûködése révén alakul ki. Az a követelmény, hogy a nemzetgazdaság által folyamatosan kigazdálkodott értékteremtés hozamát ennek során szabályozott módon újra fel kell használni, és nem szabad engedni, hogy egyének kezében torlódjon fel, és részben a szükségletektõl idegen célokra halmozódjon fel, ez abból következik, hogy végsõ soron a társadalom mint egész az, amelynek differenciált tagolása a mai, munkamegosztáson alapuló gazdálkodást lehetõvé teszi, és amelyet ezért e feladatának további ellátásához a teljesítmények hozama megillet. Ezért ami az egyének jövedelemhez jutását illeti, csak a nemzetgazdasági teljesítmény hozamának megfelelõ elosztása jöhet szóba. Ennek el-

érése érdekében pedig az a fontos, hogy megalapozottan le tudjuk vezeti, milyen úton-módon, milyen intézményrendszer6 segítségével kell a korszerû, munkamegosztáson alapuló társadalomban a nemzetgazdasági teljesítmény hozamát a valós szükségleteknek megfelelõen (a teljesítményhozam és a jövedelem közötti mai közvetlen kapcsolat legyõzésével) folyamatosan eljuttatni e társadalom különbözõ csoportjainak, hogy az egyéni jövedelmek és az egyéni teljesítmények értéke közötti kiegyenlítõdés révén a társadalom virágzó fejlõdésnek induljon.

„Selejtgazdaság” (Alexander Caspar: Gazdálkodás a jövõben, 42. o.) „Hogyan próbál meg a mai gazdaság elbánni a jövedelemcsökkenés és a munkanélküliség állítólagos veszélyével? A fogyasztás serkentésével kívánja támogatni a munkát, hogy ezáltal lehetõséget teremtsen a jövedelemszerzésre. Azaz – akár szükséges, akár nem – fogyasztani kell, hogy így – szükséges vagy szükségtelen – munkára, és egyszersmind jövedelemszerzésre nyíljon lehetõség. A jövedelemre pedig azért van szükség, hogy fogyasztani lehessen. Ezzel meg is érkeztünk abba a ’selejtgazdaságba’, amelybõl eltûnik a termelés alapossága, és amely a természetet (az ökológiai rendszert) és az emberi munkaerõt szükségtelen mértékben igénybe veszi. Az ember fogyasztó- és munkagéppé válik.”

Az új monetáris rend Ennek elérése érdekében – egyéb intézkedések mellett – korlátozni kell a pénz szerepét arra az egy funkcióra, amellyel egy egészségesen szervezett társadalomban rendelkezhet, nevezetesen az értékátruházó eszközként, tiszta csereeszközként betöltött szerepre. Mivel a pénznek e funkciókorlátozás esetén már nem lenne saját értéke, ezért csak könyvelési eszközként szolgálna. Ebben a rendszerben – mint azt Rudolf Steinernek a „Közgazdasági Kurzusban” megfogalmazott, vonatkozó kezdeményezéseibõl kiindulva Alexander Caspar is kidolgozta a „Gazdálkodás a jövõben” címû írásában7 – a pénzteremtést úgy kellene kialakítani, hogy a kibocsátott pénzmennyiség igazodjon az adott gazdasági és monetáris övezet nemzetgazdasági értékteremtésének nagyságához, amely az adott népesség lélekszámától függõ állandóként, egyfajta nemzetgazdasági õsértékként vagy alap-mérõszámként fogható fel. Ezt az õsértéket vagy alap-mérõszámot Steiner után – és didaktikai okokból – „õstermelésnek” is nevezzük, SzG 2006/1

5

ANTROPOZÓFIA hiszen nem más, mint az adott lélekszámú népesség által a számára rendelkezésre álló földterületen végzett, tisztán fizikai munka eredménye.8 A pénzteremtés itt felvázolt módja esetén mind az érték, mind pedig a pénzmennyiség számításakor egy egészbõl, az õsértékbõl indulunk ki. Az egyedi, differenciált értékek ebbõl az egészbõl (az õsértékbõl) vezethetõk le, és ehhez az egészhez viszonyulnak, amely egyfajta nemzetgazdasági alapmérték szerepét tölti be. Az ehhez az õsértékhez igazodó pénzmennyiség a gazdaság egyensúlyi állapota esetén megegyezik egyrészt az adott gazdasági és monetáris övezet népességének juttatott jövedelmek összegével, másrészt a vonatkozó elszámolási idõszakban az övezeten belül megtermelt javak és nyújtott szolgáltatások árának összegével. És mivel a pénzteremtés itt bemutatott módja esetén a pénz csakis a reálgazdasági folyamatokhoz (tehát az árutermeléshez és a szolgáltatásnyújtáshoz) kapcsolódik, és a pénzmennyiség össze van kötve az ezek tekintetében mértékadó nemzetgazdasági alapmértékkel, az õstermeléssel, ezért Kimpflernek a bevezetõben idézett követelése („a pénznek értékmérõnek kell lennie, és csak a javak és szolgáltatások egymással való cseréjét kell biztosítania”) közvetlenül teljesül. A pénzteremtés e formájának két következményére kell ehelyütt felhívni a figyelmet: ha a pénz a fentiek szerint per definitionem csak árukra és szolgáltatásokra vonatkozhat, akkor a termõföld és a (már legyártott és használatban lévõ) termelõeszközök, valamint az emberi munkaerõ természetesen (a mai állapotokkal ellentétben) már nem lehetnek pénzben mérhetõ (és pénz ellenében tetszés szerint adható-vehetõ) áruk.9 Ez kihúzza a jelenlegi spekulációs gazdaság alól a talajt. További következmény, hogy az így megteremtett pénz a Rudolf Steiner által szorgalmazott, „reálérték és névérték közötti párhuzammal” összhangban megfelelõ alkalmazási formát is nyer, így nem ölthet fel saját értéket10, hanem egy az egyben hûen tükrözi, képezi le azt, ami a valós értékek, a reálgazdasági folyamatok szintjén zajlik11, 12. Így a saját maga számára megfelelõ alapokra helyezett, jövõbeli gazdasági életben kizárólag a meglévõ szükségletek határoznák meg a gazdaság aktivitását, a pénznek pedig ennek során az értékátruházó eszköz szerepe jutna.

Társulásos gazdálkodás Milyen intézményekben öltsön mindez – az összgazdasági szempontoknak megfelelõ és az öszszefüggéseket is átlátó szemléletmóddal összhangban – testet, hogy megfeleljünk a gazdasági élet bevezetõben ismertetett, mai feltételeinek (a társada6

SzG 2006/1

lom funkcionális tagoltságán alapuló munkamegosztásos gazdálkodásnak és a „zárt gazdasági övezetként” mûködõ világgazdaságnak)? Válaszul erre a kérdésre Steiner megfogalmazta a társulásokon alapuló gazdálkodás elvét: a gazdasági folyamatokban részt vevõk képviselõi, azaz a fogyasztók, elosztók és termelõk képviselõi ágazati és ágazatokat átfogó társulásokat alkotnak.13 A gazdasági élet e szabályozó szerveinek az a feladata, hogy megállapítsák a – gazdasági aktivitás alapjául szolgáló – mindenkori szükségleteket, és ennek megfelelõen alakítsák a gazdasági folyamatok szervezését.14 E társulásokon alapuló gazdálkodás célja az (és ez a döntõ), hogy a gazdasági folyamatokat egyensúlyban tartsa, és a fellépõ zavarokat már keletkezésük pillanatában megfelelõ intézkedésekkel próbálja meg ellensúlyozni. A társulások kiváltképp a jövedelmek meghatározása és az árképzés terén fognak ennek megfelelõ szerepet kapni. A pénz mennyiségének az õsértékkel mint alap-mérõszámmal való, fent bemutatott összekapcsolása révén lehetségessé válik a jövedelmeknek és a teljesítményhozamoknak az egymástól független – e nemzetgazdasági alapmérték segítségével történõ – értékelése, és így az egyéni teljesítmény hozamának és az egyén jövedelmének a ma oly szükséges elválasztása. A jövedelmek meghatározásánál a legfontosabb szempont az lesz, hogy biztosítva legyen a megtermelt tõke folyamatos, szükségleteknek megfelelõ felhasználása, és ennek során a társadalom különbözõ csoportjai (az egyéni jövedelemjuttatás útján) megkapják a nekik megfelelõ támogatást.15 Az árképzés tekintetében pedig az lesz a leglényegesebb, hogy a kereslet által kialakított árat lehetõség szerint összhangba hozzuk az érintett áru elõállításához szükséges árral, hogy egyensúlyban tartsuk a gazdasági folyamatokat, és áttekinthetõ módon feloldjuk a gazdasági folyamatokban részt vevõk közötti érdekellentéteket.16

Egy jövõbeli fizetõeszköz alapjai Zárásképpen meg kell jegyezni, hogy az eddigi regionális fizetõeszközök semmi esetre sem tekinthetõk a mai monetáris rendszertõl, azaz az eurótól ténylegesen független valutáknak. Hogyan lehetne akkor egy, a fent felvázolt gondolatoknak megfelelõ fizetõeszközt életre hívni? Ez a fizetõeszköz egy mezõgazdasági üzemeket, iparvállalatokat és kisiparosokat, oktatási és egészségügyi intézményeket, közbiztonsági szerveket stb. egyaránt tömörítõ társulásból nõhetne ki. Ennek a tömörülésnek természetesen olyan mérettel és olyan struktúrával kellene rendelkeznie, amely biztosítja, hogy külsõ támogatás nélkül is életképes társadalmi szervezõdés

ANTROPOZÓFIA legyen.17 Ez példának okáért azt jelenti, hogy biztosítani kell, hogy elegendõen nagy számú mezõgazdasági üzem alkosson megfelelõ más üzemekkel és intézményekkel társulást, és így szavatolva legyen a társuláshoz tartozó embereknek az élelmezése. Az ilyen társuláson belül forgalomba hozott pénzmennyiséget pedig nominálisan összhangba kell hozni az adott társuláshoz egzisztenciálisan kötõdõ emberek számával.18 Mindez biztosítaná, hogy ez a fizetõeszköz ne absztrakt megfontolások alapján, hanem egy valóságos életösszefüggésbõl kiindulva jöjjön létre. Így egyben megvalósítható lenne az egyéni teljesítmény hozamának és az egyén jövedelmének korunk által megkívánt, egymástól való függetlenítése, hogy legyõzhetõ legyen a mai gazdaságot sújtó növekedési kényszer, és állami beavatkozás nélkül megoldható legyen a konjunktúra problémája és a jövedelmi kérdés.

Jegyzetek: 1. A mai pénz- és tulajdoni viszonyok csak tovább erõsítik a növekedési kényszert. 2. Végsõ soron azonban az lenne a lényeg, hogy ahelyett, hogy unos-untalan tovább visszük a régi gondolatmenetet, és ennek során ilyen-olyan helyi változtatásokkal kíséreljük meg késleltetni a rendszer összeomlását, inkább kifejlesztünk egy olyan új gondolatmenetet, amely lehetõvé teszi a mai rendszer lépésrõl lépésre való átalakítását, a társadalom szervezetének ismételt egészséges alapokra helyezését, és így a szabad szellemi élet jóvoltából a maitól teljesen eltérõ társadalmi fejlõdés kialakulását. 3. Geisteswissenschaft und soziale Frage. Egyedi kiadás. 5. kiadás, Rudolf Steiner Verlag, Dornach, 1982. 35. o. 4. Mivel ezek az intézmények egy holisztikus gondolkodásmódnak köszönhetnék létüket, ezért összhangban állnának az ebbõl következõ erkölcsi kívánalmakkal is. 5. Nationalökonomischer Kurs, Nationalökonomisches Seminar (GA 731). Rudolf Steiner Verlag, Dornach, 1996. 6. E leírás keretében ehelyütt csak utalni tudunk ezekre az intézményekre, amelyek esetében – mint az a következõ utáni bekezdésbõl kiderül – a gazdasági élet „társulásairól” van szó. Ami a jövedelem meghatározásának módozatait illeti, megemlítendõ, hogy az egyéni jövedelmek nagysága akörül a „társadalmi kvóta” körül fog mozogni, amely a pénzmennyiség és a népesség lélekszámának hányadosa. Ez egyrészrõl azt jelenti, hogy a rendszer nem fog egyenlõsdire törekedni, hiszen az emberi igények eltérõek. Másrészrõl természetesen nem lesznek olyan kirívóan magas jövedelmek, mint azt manapság a menedzserjövedelmek egy részénél tapasztalhatjuk (ahol a jövedelem a társadalmi kvóta több tíz, sõt, több százszorosát is elérheti). Végsõ soron megfelelõ jövedelmi irányelveket kell majd kidolgozni, és a jövedel-

mek megállapításánál igényeiknek megfelelõen kell majd figyelembe venni a társadalom valamennyi csoportját (a szellemi életet, a gazdasági életet, a jogi életet – lásd. még a 15. jegyzetet). 7. Wirtschaften in der Zukunft. 1. kiadás. Klett und Balmer & Co. Verlag, Zug, 1996. 8. A munkamegosztás terjedésével a „fizikai munka” (A) mellett a „munka intelligens szervezése”(B) is megjelenik majd mint második értékteremtõ tényezõ. E második tényezõ értéke egyenlõ lesz annak a fizikai munkának az értékével, amelyet e második tényezõ révén meg lehet takarítani. Így a teljes nemzetgazdasági értékteremtés az eredeti, tisztán fizikai munka értékteremtésével marad egyenlõ, azaz olyan állandó lesz, amely független a „munka szervezése” értékteremtõ tényezõ részarányától. Ehhez az állandó mérõszámhoz (az õstermeléshez) nominálisan kötõdik majd a pénzmennyiség. 9. Ez természetesen a tulajdoni viszonyokra nézve sem maradna következmények nélkül (ehhez lásd még: Wirtschaften in der Zukunft [Gazdálkodás a jövõben], Arbeitsteilung und Kapital – Verfügung über das Kapital [Munkamegosztás és tõke – a tõke fölötti rendelkezés] címû fejezetet (35-39. o.) is). 10. A szabadpénz tana ennek pontosan az ellentétére törekszik, hiszen a pénzt a már ma is meglévõ mellett még egy újabb, saját dinamikával szeretné felruházni. Azonban minden olyan saját dinamika, amellyel a pénzt (a gazdasági folyamatokkal ellentétben) felruházzuk, csak visszásságot teremt. Ezzel ellentétben olyan gazdasági életre kell törekednünk, amely a saját természetének megfelelõ alapokra van helyezve, amelyben a szükségletek határozzák meg a gazdasági aktivitást, és amelyben a pénz kizárólag az értékcserét szolgálja. 11. Ennek a nemzetgazdasági értékteremtéshez kötött pénznek a forgalomba hozatalára vonatkozóan a reálérték és a névérték közötti, említett párhuzamból az következik, hogy a pénz jegybank általi forgalomba hozatala megfelel az egyazon idõszakban folyó árutermelésnek és szolgáltatásnyújtásnak. A megtermelt áruk fogyasztása és a felkínált szolgáltatások igénybevétele pedig a pénz ezzel párhuzamos, forgalomból történõ kivonásában tükrözõdik. Ezáltal a pénz olyan utalvány (jegy) jellegét ölti magára, ami a fenti párhuzamnak megfelelõen valamely áru megvásárlásakor vagy szolgáltatás igénybevételekor kikerül a forgalomból, Kimpfler azon állítása pedig, mely szerint „a vásárlópénznek korlátozott életciklusa ellenére a legutolsó pillanatig meg kell õriznie értékét”, konkrét formát ölt. Azt pedig, hogy a pénz forgalomba hozatalának és forgalomból való kivonásának állandó folyamatát a nemzetgazdasági folyamatoknak megfelelõen hogyan lehet a gyakorlatban is egyszerûen megvalósítani, Caspar ismerteti a Die Zukunft des Geldes [A pénz jövõje] címû, magánkiadásban megjelent írásában (Zürich, 2003). (lásd még: www.gemeinsinn.net) 12. Azáltal, hogy a pénz nem rendelkezik saját értékkel, a jövedelmek és a teljesítmények könyvelésének eszközévé válik.

SzG 2006/1

7

ANTROPOZÓFIA 13. Rudolf Steiner: Die Kernpunkte der sozialen Frage [A szociális kérdés magva]. Zsebkönyvkiadás, Rudolf Steiner Verlag, Dornach, 1980. GA 606, 13-17. o. 14. Alexander Caspar, 1996. 60-69. o. 15. Lásd ehhez: Alexander Caspar, 2003. 20.ff o. Itt felmerülhet az a kérdés, hogyan jut jövedelemhez például az, aki a társadalom szervezetén belül elfoglalt helye alapján ajándékpénzre van ráutalva. Õ a jövedelmét – ha azt nem egyedi ajándékozás formájában kapja – a szellemi élet által megfelelõen érvényesített szükséglete folytán a társulások közvetítésével szerzi. Számára ez a pénz aztán a vásárlópénz szerepét tölti be. 16. Az egyedül a kereslet nagyságán alapuló ár (a mai viszonyok között általában ez az ár számít az egyetlen meghatározó tényezõnek) ugyanis nem tudja garantálni, hogy a teljesítményért annak nyújtója olyan árat kapjon, amely lehetõvé teszi számára, hogy a saját és a tõle függõ többi ember szükségleteit az alatt az idõ alatt, amelyre ugyanennek a teljesítménynek vagy egyenértékû teljesítménynek az újbóli nyújtásához szüksége van, a gazdaság többi résztvevõjének teljesítményébõl kielégítse. Az árképzés általunk ismertetett módja ugyanakkor mind a keresleti oldalt, mint a termelési oldalt megfelelõen figyelembe veszi. Így az ár kettõs szerepet játszik: egyrészt tükrözi a szükségleteket, másrészt biztosítja a teljesítményt nyújtó jövedelmi kvótájának teljessé tételéhez szükséges kompenzációt. Ennek messzeható következményei vannak. Amíg például a gazdaságilag fej-

lett államoknak nem sikerül saját gazdasági térségükben társulásos alapon kialakítani az árképzés itt felvázolt formáját, addig nem lesznek képesek a világkereskedelemben a harmadik világgal igazságos viszonyt kialakítani. 17. Mekkorának kell elképzelnünk azt a területet, amelyen társulásos alapon – egyéb intézmények mellett – egy ilyen fizetõeszközt be lehet vezetni? Ennek a területnek legalább akkorának kellene lennie, mint például egy nagyobb svájci kanton, és olyan történelmileg kialakult, városok formájában megjelenõ (ipari, kézmûvesipari) központokkal, valamint azokat körülvevõ, mezõgazdasági jellegû vidékkel (élelmezés) kellene rendelkeznie, ahol a társulásos jelleg már a terület adottságaiból következõen megjelenhet. Az európai uniós struktúrákba mindezidáig csak részben bekapcsolódó Svájc is játszhatja természetesen ilyen terület szerepét. Az 1921-es felsõ-sziléziai népszavazás idején például Steiner is kezdeményezte, hogy ezen a területen – az õt akkor körülvevõ területállamoktól, Németországtól és Lengyelországtól függetlenedve – hármas tagolású társadalmi rendnek kellene kialakulnia. 18. Ez a pénzmennyiség értékében megfelelne az érintett személyegyesülés által az arra meghatározott idõtartam alatt összességében megtermelendõ értékteremtésnek. Fordította: Benedicty Gergely Forrás: Der Europaer, 10. évf. 4. sz. (2005.november), 3-7. o.

Karl Heyer

„AMIKOR AZ ISTENEK ELHAGYJÁK A TEMPLOMOT…” Részlet KARL HEYER “A NEMZETISZOCIALIZMUS LÉNYE ÉS SZÁNDÉKA ÉS A NÉMET NÉP SORSA” címû könyvébõl ( A könyv a Natura-Budapest Kft. és az Ita Wegman Alapítvány közös kiadásában jelenik meg, elõreláthatóan 2006. áprilisában.)

ELÕSZÓ A 3. (német) KIADÁSHOZ Karl Heyeré az érdem, hogy a nemzetiszocializmusról szóló monográfiájával szellemi vitába kezdett a német történelemnek ezzel a legsötétebb fejezetével. Úttörõ munkájának kézirata már 1945ben megvolt; a nyomtatás azonban a háború utáni viszonyok miatt két évet késett. A gazdag anyag olvasója még ma is érzi „a világtörténelmileg oly jelentõs és végzetes történés élõ leheletét”, amit Heyer tudatosan élt meg és éber kortársként ábrázol (Elõszó a 2. kiadáshoz). A valóságérzékkel megáldott történész számára a történelem folyamata, hacsak nem eleve a cselekvõ személyiségek eszmei indítékai által meghatározott, az ösztönzõ erõk és személyiség feletti hatalmak fiziognómiai kifejezõdése; az ilyen hatalmak valódi mûködésének ismertetõjegyeként értelmez bizonyos történelmi folyamatokat, és ezeket fontosságuk szerint sorolja be. A történelem egyes személyiségei ezeknek a hatalmaknak az indikátoraként jelenhetnek meg. A nemzetiszocializmus esetében az exponált szereplõk a Németországot önhibájából a pusztulásba taszító totális megsemmisítõ erõ végrehajtóiként mutatkoznak meg. Heyer rámutat, hogy ebben a szakaszban „a szakadék erõinek valódi betörése” 8

SzG 2006/1

ANTROPOZÓFIA történt. Ezt a nézetet osztja Friedrich Meinecke történésszel és Alfred Weber kultúrszociológussal és olyanokkal együtt, akik a terror rendszerét saját bõrükön tapasztalták. De az idõbeli távolság növekedésével az 1933-1945-ös évek történelmi valósága egyre kevésbé ismerhetõ meg. A történészek kutatásai szélesednek, de nem mélyülnek. A történet- és társadalomtudomány jelenlegi módszereivel nem lehet újabb felismerésekhez jutni. Még mindig érvényes Carl Friedrich von Weiszäcker megjegyzése, hogy a német történelemnek ez a fejezete „lelkileg nincs feldolgozva” és „a múltunk e legnagyobb problémája és a világ jövõjének megoldatlan problémái közötti kapcsolatra” még nem világítottak rá (Fragen zur Weltpolitik – A világpolitika kérdései, München, 1975). Annál inkább elismerésre méltó, hogy Heyer munkája immár a harmadik kiadásban jelenhet meg. Nemcsak a nemzetiszocialista múlt „sötét kontinensének” elsõ feldolgozott áttekintését nyújtja, hanem megadja a szellemi ítéletalkotás alapelveit is. Heyer az akkori emberiség elleni bûncselekmény sajátosságát éppen úgy felismerte, mint a nemzetiszocializmusban kifejezõdõ általános tendenciát. Németországban történelmi valósággá vált, ami Heyer szerint „különbözõképpen kifejezésre jutva, de az egész emberiséget fenyegeti”. Ezt a szemléletet, amit Karl Jaspers filozófus és Erik H. Erikson szociológus is kifejtett, a történészek még nem veszik kellõen figyelembe. * Csodálatos az a tisztánlátás, amellyel Heyer a németországi politikai fejlõdést érzékeli. Már az okokban felfedezte a kihatásokat, és elõrejelzését 1935-ben négy pontban foglalta össze: „1. Hitler a háborút jelenti. 2. Ezt a háborút el fogjuk veszíteni. 3. Csak ezáltal szabadulunk meg a nemzetiszocializmustól. 4. A nemzetiszocializmus csak akkor fog eltûnni, ha már az összes szörnyûsége a vakok számára is nyilvánvalóvá vált” (Aus meinem Leben – Életemrõl, Basel, 1990). Európa keleti felének alapvetõ átalakulásával újra fel kell tenni a német állam önmaga megértésének kérdését. Ismeretesek a németek nehézségei identitásuk megértésében és leírásában. A német nép sorsát kutató Heyer érthetõvé teszi, hogy a nemzetiszocializmus katasztrófája után szó sem lehet a nemzeti hagyomány továbbírásáról, hanem új alapokat kell lerakni. Az újonnan létrehozandó építmény elemei a közép-európai szellemtörténet tudományos és szociális impulzusaiban találhatók, melyeket Rudolf Steiner szellemtudománya állapított meg és fejlesztett tovább. Ebbõl a szellembõl nõ ki az az egységes-ökológiai gondolkodás, amely életbevágóan fontos a jelenlegi alapvetõ válság leküzdéséhez, és egy, a legnagyobb mértékben szabad, egyenlõ és szolidáris, önigazgató társadalmat megcélzó szociális akarat. Ez a perspektíva Heyer ábrázolásából adódik. A németek a nemzetiszocializmussal önmagukat árulták el; ennek következményeire, a közép-európai jövõbe vezetõ útra vonatkozó kérdéssel fejezõdik be a könyv: „Vajon elég sok német akarja-e ezt az utat járni?” Johannes Tautz, Witten

11. „AMIKOR AZ ISTENEK ELHAGYJÁK A TEMPLOMOT…” (részlet) A németek nem hallgattak a magasabb lényükre apelláló figyelmeztetõkre és óva intõkre, ellenkezõleg, azokat követték, akik az alacsonyabb lényükhöz szóltak, akik a nemzeti arroganciára, az uralomvágyra és durvaságra, a korlátlan nemzeti önzésre apelláltak, a németeknek brutális „felsõbbrendûséget” szántak, és akiknek a saját személyében mindez élt. „A népszellemtõl való elszakadás”, azaz az elszakadás a német nép igazi és jó szellemétõl, az ellentéte mûködésének biztosított helyet.

„Amikor az istenek elhagyják a templomot, akkor beköltöznek a démonok.” Amilyen mértékben elûzték a nép jó szellemét a nép fizikai testének templomából, úgy költöztek be a nacionalizmus démonai. A jó népszellem helyére népdémon lépett, az, amit Rosenberg „a fajhoz kötõdõ népléleknek” nevez, számára „minden gondolatunk, vágyódásunk és cselekedetünk mércéje, értékeink legfõbb mértéke”, azaz a lény, melynek démoni mûködése egyformán felemészti az individualitást SzG 2006/1

9

ANTROPOZÓFIA és az emberséget. Minél inkább nagyra hivatott volt a német népszellem, az ellenfele annál borzasztóbban alacsonyította le a népet: „corruptio optimi fit pessima”, ahogy egy régi mondás tartja (azaz a legjobb átfordításából a legroszszabb keletkezik). Ez a nemzetiszocializmus és Harmadik Birodalma valódi „mítosza”. Ennek a „mítosznak” a fényében kell a Hitler-jelenséget magát is látnunk. Ez a megszállottság jelensége, olyan emberé, akibõl a személyes-emberi lényen túl az õt megszállt démoni hatalom hat. Hitlerben nem a személyes-emberi, hanem ez a démoni hatalom volt a döntõ fontosságú. Errõl tanúskodik mindenek elõtt magatartása, tanúskodnak a belõle kiindult hatalmas történelmi hatások, de tanúskodnak saját magáról mondott szavai is. Sok követõje érezte, vagy a maga módján tudta ezt – ahogyan természetesen sok mélyebben érzõ vagy gondolkodó ellenfele is: nemcsak Hitlerrel mint emberrel van dolgunk. A követõit és saját, illúzióiról alkotott fogalmait („az Úristenünk”, „a gondviselés” és hasonlók) a Hitleren, az emberen keresztül ható lényen és minõségen túl, természetesen viszsza kell tudnunk vezetni arra a szellemi valóságra, ami az illúziók mögött rejlett. Johannes Müller, a Zöld Lapok kiadója, aki korábban már sok keresõnek nyújtott segítséget „a személyes élet” megtalálásához, írta 1933ban: „Azt mesélték Hitlerrõl, hogy azzal van áthatva és abból él, hogy Isten eszközeként Németország megmentésére hivatott; ezen az alapvetõ bizonyosságon kívül semmilyen további vallási érdeklõdés nincs benne.” Ehhez fûzi hozzá Johannes Müller: „Ez pontosan megfelel a naiv vallásosság lényegének, melynek tartalma nincs, hanem a tárgya csak a valóság, amire fogékony. Így lett ez a naiv vallásosság a führer eszköze az élõ Isten befogadására, aki õt megragadta és felhasználta, aki õt napról-napra alkalmassá teszi, vezeti és megadja, hogy az elrendeltetett mûvet elvégezze. Minden más és õ maga is teljesen eltörpül e mellett. Minek neki a vallás! Nem más õ, mint egy magasabb hatalom eszköze. Ez túl van a valláson, és a hitvallások fölé emeli õt, közvetlenül Isten uralkodásának magasságába és az õ akaratának általa való beteljesítésébe.” Dietrich Eckart, a nemzetiszocializmus költõje, akinek nevével Hitler Mein Kampfja „kicseng”, az 1923. november 9-ei müncheni 10

SzG 2006/1

puccs elõtt néhány nappal ezt mondta egy barátjának: „És legyen, aminek lennie kell, jöjjön, aminek jönnie kell, én hiszek Hitlerben, fölötte egy csillag lebeg.” Ezt a Hitler fölött lebegõ „csillagot” sokan érezték. „Az eskünkkel” – mondta Rudolf Hess 1934. február 25-én, a Hitlernek tett hûségeskü (a történelem legnagyobb eskütétele) alkalmával – „életünket ismét olyan emberhez kötjük, aki által a magasabb hatalmak sorsszerûen hatnak (…) Adolf Hitler Németország és Németország Adolf Hitler.” Von Hoesch követ 1934-ben az oxfordi Német Klubban „lelkesült, önzetlen és ihletett führerként” ünnepelte Hitlert. A grúz Grigol Robakidze a német führerrõl ezt mondja magasztaló beszédében: Adolf Hitler von einem fremden Dichter gesehen (Adolf Hitler egy külföldi költõ szemével): „Megkérdeztek egy fiatalembert, hogyan fogadta el a nemzetiszocializmust. A válasz rövid volt: Amikor elõször láttam õt, a führert, rögtön az volt az érzésem, õ több mint ember.” „Több mint ember”…Igen, az ember viszonylag jelentéktelennek látszik. Nagy politikai beszédeit gyakran meglepõen jelentéktelenül és banálisan kezdte el. Az embernek az volt az érzése: itt az ember beszél, erõtlenül, semmitmondóan és hatástalanul. Aztán azonban, legtöbbször nagyon hamar, hirtelen elkezdõdött valami, az „inspiráció” vagy minek nevezzük, itt volt. Megszállta a szellem. A hangja, a tartása, a mozdulatai, mind megváltoztak. A beszéde hatalmasan megeredt. Most eltöltötte õt a „démon”, belõle szólt, és hamarosan hatása alá vonta a hallgatókat. Az elsõ években Hitler szívesen nevezte magát a „dobosnak”, pl. még az 1923. november 9-ei müncheni puccs miatt ellene folyó eljárásban is. Ez olyan szó, amit Hitler több más szavával együtt mélyebb értelemben vehetünk. „Vitathatatlan”, mondta a XIX. század közepe után egy osztrák költõ, „hogy a jó dobhoz belsõ üresség kell.”1 Jellemzõ volt az is, hogy Németországban hosszú ideig sokan azt hitték, Hitler a nagy beszédeit vagy kinyilatkoztatásait nem maga fogalmazza, hanem Goebbelsszel vagy más, rafinált-intelligens munkatársával készítteti el, majd hatásos szónoklatként adja elõ. Akik így gondolkodtak, érezték a hordó ürességét. Némileg joggal, nem tételezték fel Hitlerrõl, az emberrõl ezt a teljesítményt. Mégis tévedtek,

ANTROPOZÓFIA ha Goebbelsben vagy más alvezérekben látták a spiritusz rektort*. Ez sokkal inkább Hitlerben magában volt, mintha hátulról közeledve töltené ki belsõ én-vákuumát – idõnként, máskor meg nyilvánvalóan nem. Az én-szerûségnek ezzel a vákuumával nyilvánvalóan összefügg, hogy Hitlerben mint médiumban érezhetõ volt az, ami által a legtöbb átláthatatlan, sötét hatalom „eszközeként”, azaz pontosan médiumaként szolgált. Ezek óriási mértékben hatottak rajta keresztül, a megszállottnak a gyakran dicsért „alvajárók biztonságát” adták, egyben kifejlesztették benne azokat a szörnyû erõket, amelyeket normális szellemilelki-testi alkatú ember soha nem tudott volna megteremteni. A belsõ vákuum kitöltéséhez Hitlernek nyilvánvalóan szüksége volt arra, amit õ maga olyan nagyszerûen tudott elõhívni: a hallgatói mámorosságára, a tömeg ünneplésére, az eksztatikus-ritmikus állati üvöltésre. Olyan volt, mintha ezzel tartotta volna fenn a tudatát, egyben ezzel táplálta, ami a fanatizált tömegek érzéseként hatalmasan dobogott feléje. Ez adott neki erõt, újra meg újra kitöltötte a határtalan belsõ ürességet. Késõbb úgy tûnt, nem elegendõ a tömegek mámora és ünneplése, már nem lehetett nagyobb adagokban növelni. Erõsebb szerek után kellett nézni. Talán ezért volt szükség a háborúra és a kiöntött embervér folyamaira, mint egy, a nagy démonnak a Hitler-kultusz oltárán bemutatott óriási-iszonyatos áldozatra… „Amikor az istenek elhagyják a templomot, akkor beköltöznek a démonok.” Minden elsötétedése ellenére isteni adomány az emberi én is, és az emberi testalkat, mint a templom, melyben az én lakik. Ezzel szemben Hitler egyfajta viszonylag üres vagy kiürült burokként jelenik meg, amit a démon megszállt, eltöltött és áthatott. De természetesen ennek az edénynek olyan tulajdonságokkal kellett rendelkeznie, amelyek különösen alkalmassá tették erre az iszonyú tartalomra, úgy hogy a hatalmas erõ olyan hatalmasan tudott hatni általa. A kettõ között fennállt összefüggés volt a tulajdonképpen csodálatos, bámulatos, borzongató jelenség. Ez az összefüggés adta Hitlernek magának a hitet, a tántoríthatatlan bizakodást, a bizalmat és a majdnem kimeríthetetlennek tûnõ erõt. Belõle indult ki mágikusan megragadóként, kény-

szerítõként az, ami Hitlert oly sok ember számára ellenállhatatlanná tette. A határtalan csodálat és a vak hit voltak ennek az összefüggésnek a „sursum cordája” Rudolf Hess írta le egyszer, hogyan hallotta Hitlert elõször, 1920-ban Münchenben beszélni. A Sternecker sörözõ egy kis termében, egy tucat embernek tartott elõadást, új politikai programját világosan és logikusan és meggyõzõen kifejtve, és hallatlan hitet és magával ragadó szenvedélyességet sugárzott magából, amit Hess korábban soha nem tapasztalt. „Nagyon sajátságos volt”, meséli, „hogy én és a többi hallgató nem nevettünk fel hangosan, amikor ez a szónok, a maga néhány követõjével, a legnagyobb komolysággal, mintegy látomásként állította, hogy eljön a nap, amikor annak az új mozgalomnak a zászlója, melynek gyõzelméért küzd, a Reichstag fölött, a berlini Schloss fölött, sõt minden német ház fölött ott fog lobogni.” Azt hiszem, nem kell kétségbe vonnunk Hessnek ezt a beszámolóját. Csak olyan embert volt értelme a „vezérelv” hordozójaként elismerni, azaz gyakorlatilag csalhatatlannak tekinteni, mint az egykori Keleten az istenként vagy istennel áthatottként tisztelt uralkodókkal tették, akiben egy istenhez hasonló lény jelenlétét érezték. „Büszkén látjuk” – mondta Rudolf Hess más alkalommal: „Egyvalakit soha nem illet kritika. Ez a führer. Azért van ez így, mert mindenki érzi és tudja, neki mindig igaza volt és mindig igaza lesz. Hiszünk abban, hogy a führer magasabb hivatását, a német sors alakítását végzi.” Hitler bámulatos jelenségéhez tatoztak a legkülönbözõbb, szokatlan képességei, melyeket megbízható személyiségek is tanúsítottak. Ezért ebben az esetben dr. Goebbelsnek is hihetünk, amikor 1937-ben magasztalta Hitler „fenomenális memóriáját”, ami még a legközelebbi munkatársait is mindig meglepte. Ismerte a görög, római, az angol, francia történelem dátumait éppúgy, mint a németét és poroszét. Úgy tûnt, az emberi alkotás minden területét, a legtávolabbit is, fejben tartotta; pillanatnyi gondolkodás nélkül, kapásból lerajzolta a párizsi Opera vagy a bécsi Parlament épületének alaprajzát; minden berlininél jobban ismerte Berlint, tudta minden szóba jöhetõ hadihajó vízkiszorítását, a külföldiekét is. „Úgymond szakember minden speciális területen.” Robakidze, a „külföldi költõ” úgy véli, hogy

* a.m. szellemi irányító (fõleg gúnyos vagy rosszalló értelemben). A ford.

SzG 2006/1

11

ANTROPOZÓFIA senki sem volt annyira a nép õssejtjének tudatában, mint Adolf Hitler. A legmélyebben gyökérszerû érzés, mondja, „néha odáig megy, hogy a tehetséggel megáldott személyiség a néppel azonosulva érez: áldozatos odaadással belenõ a nép lényébe. Ekkor benne a nép kézzelfogható alakot lát.” Éppen ez történt Hitlernél. Természetesen, amennyire abszurd, sõt szentségtörõ a gondolat, hogy a németek nagy félrevezetõje és a német nép igazi lénye között kapcsolat van, annyira igaz lesz, ha itt arra a népdémonra gondolunk, amirõl szó van. (Ekkor természetesen a „tehetséggel megáldott” és az „áldozatos odaadás” kifejezéseket is más fogalmakként kell tekinteni, annak a szférának megfelelõen, amelyben a jó sötét ellenképei hatnak.) Ezért volt viszonylagosan igaz Hitler mondása, amit fent idéztünk: „Veletek vagyok, és ti velem vagytok”: nevezetesen annak a számtalan németnek, akit hozzá hasonlóan elsötétített a népdémon, és éppen ezért a „rabjává” lettek. Az igazi német szellem belsõ gyökere a Hitlerrel szembeni abszolút immunitást jelentette. Nem lehet megérteni Hitler jelenségét, ha nem veszszük nagyon komolyan a valódi népiségnek ezt a szellemi ellentétét. (Ez egyébként semmi esetre sem csak a német népre igaz.) „Adolf Hitler jelenségének központi pontjához” jutva azt is írja Robakidze: „Alfonse de Chateaubriand francia író az új Németországról szóló La gerbe des forces c. könyvében Hitlert »l’homme nouveau«-nak nevezi. Igen, Hitler tényleg az új ember, pontosabban: az ember új lényének a képe.” Ebben is sok igazság van, ha a megfelelõ elõjellel nézzük. Az ember új lényének képe fényes magasságból, a célt megmutatva sugározza be az emberiséget, egy ugyanilyen azonban a szakadék mélyérõl is hat. Egyre inkább realitássá válik az emberiség felosztása olyanokra, akik az egyik, és olyanokra, akik a másik szerint élnek. Már elég világosan láthatóan utal erre az apokaliptikus fejlõdés. Hitler ennek az emberiségi-nemzetközi fejlõdésnek hatalmas lökést adott. Ebben a megvilágításban kell látnunk a következõ szimptomatikus kijelentéseket és tényeket; csak akkor tudjuk, végsõ soron kinek a fejében és szívében keletkezett egy ilyen kultusz, amit megéltünk. „A múlt és a jövõ között”, írja Hans Alfred Grunsky professzor, „Adolf Hitler és mûve áll mint õsi, égbe nyúló hegység, ami két világot választ el egymástól.” Colin Roâ, az ismert német világutazó, a 12

SzG 2006/1

Dreiâig Jahre Weltfahrt (Harminc év világutazás) c. könyvében írja: „Csak németként lehetett az új idõk születését felfogni, és csak olyasvalakinek, aki idõben annak az egyedülálló jelenségnek a bûvkörébe került, amit Adolf Hitlernek hívnak. Különös, hogy az egész világot a saját személyes tapasztalata alapján ismerõ ember a világképének kialakításában tanulhat egy olyantól, aki soha nem hagyta el Európát és Németországot is alig. Mégis így áll a dolog: õszintén beismerem, hogy a mostani világpolitikai világosságomat a führerrel történt személyes eszmecserének köszönhetem (…) Találkozásom a führerrel azért is volt meghatározó, mert Németország vezetõ nagyhatalommá válását lehetetlennek tartottam (…) A német nép birodalmi felemelkedését abból az egyszerû okból láttam lehetetlennek, hogy hiányzott az a tér, ahonnan ki tudott volna bontakozni (…) Azt, hogy a tér nagysága a lélek nagyságával pótolható, csak a führer révén értettem meg.” Azt hiszem továbbá, alapvetõen nincs okunk kételkedni abban, amit egy 1932-ben megjelent nemzetiszocialista propagandafüzet Hitlerrõl ír, miszerint a tagtársak „tucatjai haltak meg érte, mosolyogva, nevével az ajkukon”, és minden bizonnyal igaz pl. az is, amit a német hírügynökség 1937. április 16-án Buenos Airesbõl jelentett Josef Riedle ottani birodalmi német tagtársról és tömbvezetõrõl, akit ismeretlen tettesek súlyosan megsebesítettek, és hosszas haláltusa után meghalt: „Az utolsó szavak, amiket a führer bátor harcosa a halálos ágyát körülálló tagtársakhoz intézett, ezek voltak: »Bajtársak, heil Hitler!« Ekkor megpróbálta még a kezét német köszöntésre emelni.” Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy egy Goebbels a következõ szavakkal próbálta az összes német mûvészt a legkomolyabban Hitler szellemi fennhatósága alá vonni: „Az, hogy a német nép Hitlernek ilyen lenyûgözõ mértékben szavazott bizalmat, mindnyájunkra nagy felelõsséget ró. A mûvészemberek sem feledkezhetnek meg arról, hogy alapjában véve minden tekintélyüket a führerébõl vezethetik le, és hogy minden tekintélyüket úgymond az övébõl kölcsönözték.” A nemzetiszocialisták gyakran emlegették a „csodát”, ami Németországban a mozgalmuk gyors felemelkedésével, lenyûgözõ gyõzelmével és hatalmas következményével valósult meg. És ellenfeleik is elég gyakran érezték a csodának ezt a jellegét a lélegzetelállító, számukra

ANTROPOZÓFIA torokszorító történésben, abban az értelemben, hogy olyasmirõl volt szó, ami messze túlment mindazon, ami „értelmes megfontolás”, valószínûségekkel operáló számítás vagy hasonlók alapján várható lett volna. A nemzetiszocializmus követõi és ellenfelei az események folyásában olyan hatalmak mûködését érezték, amelyeket számtalan ember mindkét oldalon valami természetfelettiként érzékelt. Természetesen ellenkezõ elõjellel. Ami az egyiknek áldásos isteni elõrelátásnak tûnt, azt a másik félelmetessötét hatalmak borzongató hatásának érezte. Sokaknak derengett az utóbbi felismerés, de lelkileg nem érezték magukat érettnek, így, jobb lelkiismeretük vagy jobb sejtésük ellenére, az elõbbi elképzelésbe menekültek, annak a téves következtetésnek az alapján, hogy ami ilyen „csodálatos”, annak valahogy „Istentõl” kell származnia. A valódi nemzetiszocialisták természetesen meghatottan bámulták az áldott csodát, amit Isten Hitler által a német néppel tett, egyénenként akár közvetlenül valóságosnak, akár inkább jelképesnek, inkább abszolútnak vagy inkább hipotetikusnak tekintetve a fogalmat. Dr. Dietrich birodalmi sajtófõnök mondta az 1933-as nürnbergi pártnapon, hogy „ha lenne a népek életében csoda, akkor a német nép a sorsának ezt a szerencsés fordulatát joggal tekinthetné természetfeletti akaratnak.” Hasonlóképpen nyilatkozott Göring 1936ban, visszatekintve a nemzetiszocializmus gyõzelmét jelentõ nagy fordulatra: „És akkor, néptársak, hirtelen bekövetkezett a fordulat. A késõbbi történetírók nem fogják tudni, hogyan nevezzék ezt. A világtörténelemben elõször a történészek megállapítják: Ez nem normális módon történt. Az erõ áramlata hirtelen felerõsödött. Szerte az országban megjelentek a próféták és felrázták Németországot.” – Igen, ez valóban nem normális módon történt. Fritz Nonnenbruch írja a párt kiadójánál 1936-ban megjelent Die dynamische Wirtschaft (A dinamikus gazdaság) c. könyvében: „Magában a nemzetiszocializmusban élénken él a német tudat, hogy a párt nem csak az emberek puszta szövetkezése révén szerezte meg a hatalmat. Valami még segített. »A gondviselés.« A führer nagyon gyakran emlegeti a gondviselést. Az õ személye túlságosan szent, semhogy kutat-

hatnánk, mit ért ezalatt.” (!) „De a párt gyõzelme éppolyan csodálatos, mint az õ német népre gyakorolt húzóereje.” „A nemzetiszocializmus csodája a jellegének a csodája (…) Ennek a jellegnek a csodája a faj csodája.” A csoda oly fontos fogalma sokoldalú felhasználást nyer. Különösen gyakran használták – és egyáltalán nem csak Németországban – a Harmadik Birodalom gazdasági és pénzügy-politikai sikerére. „Új csodaként” érzékelte a külföld a német újjáépítés finanszírozás problémájának megoldását, mondta 1936-ban a birodalmi pénzügyminiszter, Schwerin von Krosigk gróf – annyiban „új”, hogy nekik az elsõ „német csoda” a német valuta 1923. végi stabilizálása volt, ami Dr. Schachtnak a Rentenmark** segítségével sikerült. „Ennél a mindenképpen csodálatraméltó teljesítménynél” – mondta a birodalmi pénzügyminiszter az új csodáról – „nem valamilyen bûvészmutatványról van szó, hanem ez a teljesítmény a nemzet összes pénzügyi, gazdasági és politikai erõi céltudatos kihasználásának és öszszefogásának a kifejezõdése és következménye. Ilyen összefogás mindenesetre csakis olyan führer-államban lehetséges, mint ami Adolf Hitler hatalomátvételével a német népnek megadatott. Ez a »német csoda«.” Ha úgy találjuk, a birodalmi pénzügyminiszter némileg józanul tekint a csodára (sõt talán túlságosan is józanul, mert a sok fától nem látja a csodaerdõt), akkor másrészt igazi csodamánia tünetei tárulnak elénk: ez a nemzetiszocialista „valláspótlék” jegyében mindent a csodálatosság megdicsõítõ fényében kíván láttatni. Amikor Hitler 1936-ban Németország Ausztriával szembeni, mesterségesen létrehozott elzárkózását nagyon természetellenes módon, politikai cselekménnyel érvénytelenítette, ezt mintegy újabb vaksági rohamban, csodaként ünnepelte Dr. Johannes Müller egy elmaui beszédben! „Mély áhítattal állunk a csoda elõtt, hogy ilyen dolgok történnek nálunk,” szólalt meg Dr. Müller lénye egy rövid beszédben. „Áhítat töltött el minket”, így egy résztvevõ. A fegyverkezés is csoda volt, amit Hitler 1933-tól 1937-ig a szokásos, csodálatos tetterejével vitt véghez. „Ha áttekintjük”, írja a birodalmi hadügyminisztérium sajtócsoportjának fõnöke Walter Jost õrnagy, „a nemzetiszocializmus

** A Rentenmark olyan márka volt, amelynek mezõgazdasági és ipari ingatlanokra felvett zálogkölcsönök képezték a fedezetét. Ez állította meg 1923. novemberében az addigi papírmárka hiperinflációját. Ezt követõen hamarosan bevezetésre került a birodalmi márka (Reichsmark). A ford.

SzG 2006/1

13

ANTROPOZÓFIA négyévi katonapolitikai fejlesztõ munkájának nagyságát, terjedelmét és tempóját, akkor csakis csodáról beszélhetünk. Soha a német történelemben – és soha más népeknél – nem értek el hasonlót ilyen rövid idõ alatt.” A csodahangulat a nemzetiszocialista vallás fontos része volt. Hitler maga is hódolt ennek. 1938-ban elért hatalmas külpolitikai sikereire visszapillantva mondta december 30-ai újévi beszédében: „Ha történelmünk e legsikeresebb évére visszapillantok, akkor a gondviselés iránti legmélyebb hála mellett a pártom iránti hála tölt el! A nemzetiszocialista mozgalom vitte véghez ezt a csodát. Ha az Úristen engedte, hogy ez a mû sikerüljön, akkor a párt volt az eszköze.” Azt mondtuk korábban, hogy a nemzetiszocializmus legmélyebb lényének viszonya az emberi énhez abban a lenyûgözõ következetességgel végrehajtott tendenciában nyilvánul meg, hogy az embert csak kívülrõl meghatározhatóként kezeli. Ez jellemezte az idomításnak, a propagandának, a félelemnek, a kényszerítésnek stb-nek erre az alapimpulzusra épülõ rendszerét. Ha a kívülrõl-lökés e láncolatát a periféria egy pontjáról visszafelé követjük, akkor a „vezérelv” értelmében végül természetesen Hitlerhez jutunk, aki a lökést adja, ami a többieket ösztönzi, hogy õk adjanak lökést stb. De honnan kapja õ az impulzusait az elsõ lökéshez? Az egész rendszer szelleme szerint azt várhatnánk, hogy ezek nála sem az õseredeti legbelsõ emberi énjének teremtõ erejébõl erednek – bármi más ellentmondana a rendszer szerkezetének. Sokkal inkább azt várhatjuk, hogy a führer is, a legelsõ lökés elindítójaként, valahonnan „kívülrõl” kapja az impulzusait. És ténylegesen ez a helyzet. Csak éppen ez a „kívül” nem egy másik emberben keresendõ, amivel az elsõ lökés elindítójának kérdését ismét csak elhalasztanánk. A „kívül”, ahonnan az elsõ lökés emberi elindítója a maga lökéseit kapja, sokkal inkább az a démon lehet, amelyrõl itt szó van, amely az elsõ lökés elindítójának én-gyenge vagy én által elhagyott belsõ terébe fészkelte magát, és onnan hat. Láthatólag belülrõl, mégis – minden jó szellemi világhatalomtól különbözve – az emberség valódi bensõ terének lényidegenként, külsõként, az embert kívülrõl megszállottá tevõként, kényszerítõként, szabadságát megsemmisítõként. Ez csak a nemzetiszocializmusnak az a „legelsõ mozgatója” lehet, akit fent kerestünk, a „legelsõ mozgató”, aki annak az egyvalakinek az akaratát irányítja. Természetesen má14

SzG 2006/1

sokra is gyakran közvetlenül hat, azonban az elsõ és döntõ betörés és áttörés az, amit abban az egyvalakiben egyszer valamikor elért, és amire aztán újra meg újra törekedett. Ez természetesen csak úgy volt lehetséges, hogy ez az egyvalaki a tulajdonságaival fogódzót kínált, a lényében hozzátartozó volt, úgy, hogy odaadta magát neki. (A gonosz szellemtõl megszállottság természetesen nem fogható fel enyhítõ körülményként! Csupán a szellemi okokat kívánjuk mélyebben és lényegretörõbben felvázolni.) A démon hatásainak hatalmasságából az ok hatalmasságára, ennek a „legelsõ mozgatónak” a hajtóerejére kell következtetni.

A fordítás a “Wesen und Wollen des Nationalsozialismus und das Schicksal des deutschen Volkes“ címû, a Perseus Verlag, Basel-nél 1991-ben megjelent 3.kiadás alapján készült.

Jegyzetek: 1. Max Meister egy, a Die Gegenwart félhavi folyóiratban (Freiburg i. Br.) 10/11. sz., 1946. május 24-én megjelent Hitler c. cikkében olvassuk utólag: „Hitler személyiségének titka, hogy nem volt személyiség. Egy médiumos ember, aki meg tudta állapítani a jellemet az önkéntelen tollvonások alapján, melyeket a keze egy hang hallatán jegyzett le, próbára tette a mûvészetét ezen az emberen, és ekkor az ilyen vagy olyan tulajdonságú lénye helyén döbbenten teljes ürességet talált.”

Fordította: Wirth-Veres Gábor Lektorálta: Scherak Mari

PEDAGÓGIA PEDAGÓGIA Irmgard Kutsch – Brigitte Walden

ÉG

ÉS FÖLD KÖZÖTT*

Az év körforgása és ennek kapcsolata a Kozmosszal

Ismerik az ilyenféle gyermeki kérdéseket? – Hogyan kerülnek az almák a fákra? – Miért színesek a levelek? – Hol vannak a pillangók télen? – Hol alszik a Nap? – Miért nem esnek le a csillagok? Az ilyenfajta kérdéseket, amelyek a gyermeki csodálkozásból és a természetes kíváncsiságból fakadnak, a világ jelenségei váltják ki. Felszólítanak bennünket mint felnõtt életkísérõket, hogy a kicsiknek megnyissuk azt a lehetõséget, hogy segítségünkkel az életkoruknak megfelelõ tapasztalatokat egybegyûjtsék mindarról, ami az eget és a földet összetartja. Nekünk is, mint kis gyermekeknek, volt egy „belsõ sejtésünk” bizonyos rendszerekrõl és nagyobb összefüggésekrõl, amelyek minden látható jelenség mögött rejtõznek és azoknak létezést adnak. Ezáltal eljutottunk egy kérdezõ magatartáshoz, amely arra ösztönzött bennünket, hogy a tudást mint tapasztalatkincset megalapozzuk. Ez, mint ismeretes, akkor sikerül a leginkább, ha a tanulási folyamatban a fejünkkel, a szívünkkel és a kezünkkel egyaránt részt veszünk. A gyermekek kérdéseit nem kellene elhamarkodottan és ezzel idõ elõtt összevetnünk a fogalmak (sõt, a szakfogalmak) világával, mert különben megrendül a kicsik természetes kapcsolódása a jelenségek tulajdonképpeni lényéhez, és megzavarodik az észlelésük, ahelyett hogy fokozódna. „Itt már fölágaskodott egy fácska”, állapítja meg egy kisgyerek csodálkozó örömmel, amikor meglátja a virágcserépben az elsõ tölgyfacsírát. Az intellektuálisan gondolkodó felnõtt a hasonló történést ezekkel a szavakkal írja le: „A csírázási folyamat megkezdõdött.” Mi is kérdéseket teszünk fel az ember viszonyára mindahhoz, ami körülveszi: vajon csak beleszületünk a földrajzi, társadalmi és kultúrtörténeti összefüggésekbe, vagy pedig léteznek ezenfe-

1. ábra – A bolygók geocentrikus mozgásai

lül erõk, ritmusok és rendszerek, amelyek egy egész életen át éppoly reálisan befolyásolnak bennünket? Milyen módon és formában „ketyeg” a nagy világ-idõ-óra? Efféle kérdéseket nem csak az újabb korban tesznek fel. Minden korszakban foglalkoztak velük elõdeink. Már sok évezreddel ezelõtt, amikor az emberek még nem rendelkeztek az intellektuális, tudományos értelemmel, intuitíven ismerték meg azt, hogy bolygónk, a Föld nem csupán a saját törvényeinek engedelmeskedik, hanem egy hatalmas organizmus (a világegyetem) része, amelynek alkotóelemei állandó kölcsönhatásban állnak egymással. Még képszerû tudatállapotukban a Nap-csillagot átélték mint Nap-szekeret, amely az égbolton végigvonul az állatöv csillagképein. A Napot olyan erõnek tekintették, amely az életkereket forgatja és az évszakokat befolyásolja. Ezen a módon élték át elõdeink a nappal és az éjszaka életet adó váltakozását. Sõt, a hét napjainak olyan neveket adtak, amelyeket a bolygókból vezettek le. A Holdat a maga pályájával a hónap mértékegységéül vették. Megfigyelés és tapasztalat útján megismerték az egymást követõ évszakok ritmusát a maguk egyedi jelenségeivel együtt.

*Irmgard Kutsch - Brigitte Walden: Natur-Kinder-Garten-Werkstatt, Frühling, Verlag Freies Gesistesleben Stuttgart, 13-16. oldal)

SzG 2006/1

15

PEDAGÓGIA A naptárakat az egész földön a Nap állatövön való útjának 30 fokos felosztása alapján határozták meg, és a bolygórendszer mindenkori konstellációit vonatkozásba hozták a természetben fellépõ eseményekkel. Gondoljunk a parasztra, aki el akarta vetni a gabonáját: még mintegy száz évvel ezelõtt is az ehhez szükséges idõpontot le tudta olvasni a Nap és a Hold égi állásából. Vajon nem úgy van, hogy valamely élet még ma is alig képzelhetõ el ezen idõbeli ritmusok nélkül, legalábbis nem a súlyos egészségbeli károsodások nélkül? Ha a ritmust megtörik, annak kárát látja az ember. Az észlelhetõ beágyazottság ezekbe a struktúraés életerõkbe egy õsbizalmat, egy megbízható bázist teremt mindazon dolgok számára, amikbe bele akarunk fogni. (Ez világosan kiderül egy hétéves gyermek festményébõl is, amelyet a könyv 12. oldalán mutatunk be.) Engedjék meg, hogy közösen egy kis felfedezõútra induljunk a kozmikus ritmusok világába, hogy megtanuljuk leolvasni a természetnaptárból azt, hogy mikor észlelhetjük, tervezhetjük és valósíthatjuk meg a helyeset a kellõ idõben. Képzeljük el az égboltot, mint valami szép dísztermet, amelyre körös-körül fel van festve az állatöv tizenkét csillagképe. A tér belsejében õsidõk óta rendezett harmóniában forognak táncosok és táncosnõk: a Nap határozza meg a mozgás módját annak ritmusát és tempóját tekintve. A Nap körül körtáncot jár a Szaturnusz, a Jupiter és a Mars, éppúgy a Vénusz, a Merkúr és a Hold (lásd a 2. ábrát). Elõdeink egész életérzésükben annyira szorosan kötõdtek ehhez az égi táncfolyamathoz, hogy nemcsak ehhez igazították a természethez való viszonyukat és a mezõgazdasági módszereiket, hanem azt földi életükben mintaképnek tekintették a harmonikus

2. ábra – Az állatöv hasonlít egy táncteremre, amelyben tizenkét kép található, és amelyben bolygórendszerünk egy jól rendezett táncformációban mozog. Ez az ábrázolás Cellarius égi atlasza (1661). Bemutatja a világrendszert Kopernikusz látószögébõl.

16

SzG 2006/1

szociális együttlét számára, és kialakították többek között a közösségi élet egy kultivált, eleven és életszeretõ formáját: a néptáncot. De ez sem minden! Az ember végül a kozmosz kis tükörképeként feltalálta az órát a tizenkét részre osztott számlappal: óra-idõ az õsidõk óta (Uhr-Zeiten seit Ur-Zeiten). Ha tehát az általános iskolás korban meg akarjuk nyitni egy gyermek pillantását az idõ-történet egésze számára, akkor ajándékozzunk neki egy ilyen számlapos-mutatós órát. Csak ha már elsajátította és kifejlesztette érzékét az „égi” idõrend teljessége iránt, csak akkor lenne szabad digitális órát használnia, amely a történésnek mindig csak egy villanásnyi pillanatfelvételét nyújtja, annak összefüggése nélkül. Éppen úgy, mint õseinknek, nekünk, mai földlakóknak is minden évet ismét a kozmoszon való grandiózus táncos utazásnak kellene felfognunk. Látjuk a bolygók rendszerét a Nap vezetésével az egyik csillagképtõl a következõhöz vonulni, ahol a Hold, a Merkúr és a Vénusz a mindenkori csillagkép elõtt kb. egy hónapig táncol, miközben a Mars, a Jupiter és a Szaturnusz kimértebb lépésekkel halad az égen. A Nap és kísérõi vonulása a tizenkét csillagkép teljes körén át egy esztendõig tart. Az ebbõl adódó természetnaptár képezi alapját annak a grafikának (3. ábra), amely a növényvilág keletkezését, fennállását és elmúlását az év ritmusában mutatja be. Az emberek õsidõk óta a Nap állása szerint végzik a létfontosságú munkákat: az év elején, tavasszal vetnek, nyáron gondozzák a növényeket, és õsszel aratnak, ezzel biztosítva maguknak télre is a létezés feltételeit. Kultúrkörünk kozmikusan meghatározott természeti történéseit figyelembe véve a lehetõségek bõségébõl néhány olyan tématerületet választottunk ki e könyv számára, amelyek az év folyamán térbelileg-idõbelileg orientáló segítségként szolgálhatnak a kisgyerek számára, hogy Földbolygónkon megvethesse lábát és azon otthon érezze magát. Naptári évünk januárral kezdõdik. Mivel azonban a hónapok témáival a régiónk természeti történéseire – tehát a természetnaptárra – irányulunk annak évszakonkénti folyamataival és jelenségeivel, azért a természeti évkörforgás menetét a tavasz, nyár, õsz és tél sorrendjében követjük. Ennélfogva e könyv a tavaszi hónappal, márciussal kezdõdik. Fordította: Szabó Attila

PEDAGÓGIA

3. ábra

TAVASZ

ÕSZ

Növekedés: minden kifelé irányul KOS (03. 21.) A rügyek és csírák törekszenek és kitörnek a fény irányában. BIKA (04. 21.) A növekedés fokozódik, a forma kibontakozik, odafordulás a Naphoz. IKREK (05. 21.) Az ivarosság [Geschlechtlichkeit] kifejlõdik, a természet felvirágzik. Az életegység meghasad.

Elmúlás és nyugalom MÉRLEG (09. 23.) Intenzív érés. A növények fonynyadása és színváltozása a fény és a meleg csökkenésével. SKORPIÓ (10. 23.) A növények elhalnak, de a gyökérben és a magban tovább élnek, amikor körülöttük minden szürke és egyhangú. NYILAS (11. 22.) A növények a legalacsonyabb Napállás idején az újrakezdésre készülõdve pihennek.

NYÁR

TÉL

Termésképzõdés: befelé fordulás, érés RÁK (06. 21.) Gyümölcs- és magkezdemény jelenik meg. Törekvés az egyesülésre. OROSZLÁN (07. 22.) A megmutatkozó élet tovább érik. Az életerõ tartja magát. SZÛZ (08. 23.) Az erõáramlás és a nedvfolyam csökken. A perzselõ nyár véget ér.

Keletkezés: új impulzus a csírázásra BAK (12. 21.) A kozmoszból új élet impulzálódik. Fény iránti vágy ébred. VÍZÖNTÕ (01. 20.) Életvíz áramlik bele a növényekbe a földfelszínen keresztül. A fény iránti vágy fokozódik. HALAK (02. 20.) A víz és a Nap a csírát új életre ébresztik. A rügyek duzzadnak. SzG 2006/1

17

PEDAGÓGIA

Werner Kuhfuss

EGY

JÖVÕBELI ÓVODAPEDAGÓGIA VEZÉRGONDOLATAI

Goethe a kultúrát – helyesen – egyes elõrehaladott vezetõ személyiségek tetteinek látja, akik a kozmikus igazság szellemének közvetítõiként, isteni inspirációból látják az õsképeket, és azokat eszmeként elhozzák népeikhez az emberiség elõrehaladása érdekében. Richard Karutz

Hogy képes-e valaki a gyermek mozgásának/mozdulatainak vonásaiban, ami az ember elõtt van, sejtve felvillanni látni a gyermek élete közepének akarati elhatározásait és döntéseit, vagy sem, ez dönti el, hogy a gyermek szellemnek megfelelõ nevelõje-e vagy sem. Az egyik követi intuícióit és hálásan ápolja azokat. A másik azt közelíti a gyermekhez, ami nem több, mint amit maga képes elképzelni. Az egyik megnyitja az életet a gyermek számára, a másik korlátozza és bezárja azt. Ernst Allvar

(…)

Ritmus és rituálé Ösztönzés egy szellemhez méltó pedagógiai idõfogalom képzéséhez „Ezzel szemben a mi kezdeményezésünk erõteljesen a ritmusból és rituáléból indul ki – ez nemcsak a gyermeket erõsíti láthatóan, hanem a nevelõnek is hatalmas segítség a nap alakításában.” (idézet egy Waldorf-óvónõvel készített interjúból. Info3, különkiadás, 2003. május) * „A játékszenvedély visszalép a lélek mélyére, és csak egy sokkal késõbbi életkorban lép ismét napvilágra: a húszas évek második felében, amikor az embernek bele kell állnia a gyakorlati életbe. Az egyik nagy ügyességgel helyezkedik bele a sors feladataiba, a másikból világidegen álmodozó lesz, és a kettõ között a legsokrétûbb árnyalatok lehetségesek. Az a mód, ahogyan az ember ezekben az években a gyakorla*

ti életbe képes belehelyezkedni, csak akkor magyarázható meg, ha tudjuk, hogy ez az ember négy, öt, hat, hétévesen hogyan játszott.” (Rudolf Steiner 1921. február 28-án.) A filozófus Immanuel Kantról (1724-1804) azt mesélik, hogy napi sétáját úgy idõzítette, hogy az ember ahhoz igazíthatta az óráját. Ritmikusan élt, vagy pedáns volt? A szabadság költõje, Friedrich Schiller, és a szabadság gondolkodója, Rudolf Steiner, mindketten energikusan elhatárolták tõle magukat. Gondolatrendszerét merevnek kell mondanunk. De érdekes lenne tudni, hogy kisgyermekként szabad és kalandos játékélete volt-e, vagy egy az idõt szigorúan szabályozó felnõttvilág vette körül. Aki a ritmust és rituálét, mint a gyermek elsõ hét évének nevelési eszközeit nemcsak szavakként veszi a szájára, hanem mértékadó elvekként gyakorolja és másokat is ilyen gyakorlásra ösztökél, annak néhány alapvetõ dolgot meg kellene gondolnia. Jóllehet a ritmusok is, mint a rituálék, idõformációk, idõalakok. Egészen közel állnak hozzájuk: terv, pedantéria, sematizmus. Aki ritmusokat prédikál, annak garanciákkal kell rendelkeznie, garanciákat kell adnia, hogy egy olyan eleven dolog, mint a ritmus, soha nem kerül a pedantéria, a sablonok

Werner Kuhfuss: Die Waldorf-Kindergarten-Pädagogik, a 9. és a 15-28. oldalak. Az „Elõzetes megjegyzések” címû fejezet (a könyv 10-24. oldalai) elõzõ számunkban, Szabó Attila fordításában jelent meg. Verlag Ch. Möllmann 2005) 18

SzG 2006/1

PEDAGÓGIA és külsõ idõmértékek közelébe. Ha a külsõ idõfelosztás, amit állandóan ismételnek, ritmus lenne, akkor egy menetrend lenne a ritmusok netovábbja. Mi a ritmus? A ritmus a görögbõl jön, és áramló mozgást jelent. Ezzel hasonló mozgások ismétlõdését gondoljuk. Ha az ismétlés túlságosan egyformává válik, akkor taktussá válik. Ahogy a ritmust, például a zenében, megelevenítõnek, lelkesítõnek éljük át, úgy a taktust monotonnak, unalmasnak és bénítónak. Nos, egyáltalán nem létezik ritmus mint olyan. Egy idõfelosztás, például egy délelõtt felosztása egy óvodában, nem ritmus, hanem egy képzet, amit sematikusan ráhúznak egy külsõ idõre. A mérték az óra mutatta idõ, ami egy térbeli idõképzet, és így a valódi idõ ellentéte. Aki tehát egy olyan tervet valósít meg, melyben az idõt pontosan részekre osztja, amelyek egymás után lefutva kitöltenek egy délelõttöt, az térré teszi az idõt és megöli, mert a tér az idõ vége. Nos, azt mondhatjuk: ezt az idõt örömteli tevékenység tölti ki. Ennek az elõre megadott idõnek az egyes részeibe beleadhatjuk lelkesedésünket. Ez mégsem változtat azon a tényen, hogy a valódi idõ nem örömbõl és lelkesedésbõl keletkezik, hanem fordítva: az idõbeosztás elõre meg van adva, és pusztán az öröm és lelkesedés tudja megakadályozni ezt a térré tett idõt abban, hogy ne hasson sematikusan és ezzel taktusszerûen. Aki ismer óvodákat, melyekben az elõre megadott idõt kitöltik, az tudja, hogy ez a legsajátosabb keverékét hozza létre az akart, a „gyermek számára fontos” örömnek és az ezzel egyidejû stressznek, hogy teljesítsék a tervet. Mi itt a helyzet? A ritmus mindig egy szubsztanciához kötõdik. A víz sokrétû alakzatai a vízhez kötõdnek. Víz nélkül nem léteznek a víz ritmusai. A növényvilág alakzatai eleven szerves szubsztanciából képzõdnek. Így van ez a felhõkkel, kövekkel, tûzzel, hanggal: egy másik szubsztancia, mint a mindenkori ritmusok, hordozza, képezi, vagy veszi fel kívülrõl a ritmusokat mint hordozó. Mik tehát az idõ-ritmusok? Mi a szubsztanciája az idõnek? Az idõ, amit annak nevezünk és felosztunk, az egy képzet. Az idõnek nincs olyan szubsztanciája, melynek ritmust adhatnánk, melyet ritmizálhatnánk. Kell egy trombita, egy hegedû, egy vízfolyás, testek mozgása vagy valami megfelelõ, ami mozog. Egy délelõtt, részekre darabolva és folyamatként elgondolva egy puszta Kyméra. És ha emberi mozgással töltik ki, akkor ezek a Kymérát szol-

gálják, mert a mozgások nem az emberekbõl, az õ individuális idejükbõl keletkeztek, hanem jószándékú képzetként elõre megadták nekik. Nos, van egy törvényszerûség: Ha nem szellemi jelenléttel, egy áramló szubsztanciából keletkezik „ritmus”, akkor az pusztít, amit akkor taktusnak kell nevezni, valami más szubsztanciának. Ez az oka a stresszes, megbetegedõ és kiégett óvónõknek. Pontosan az az igyekezet õrli fel az utolsó erõket, hogy mindig vidámnak és lelkesnek kell lenni – mindezt azzal az érzéssel, hogy csõdöt mondtak, anélkül, hogy bárki világos gondolatot alkotott volna arról, amire ez a mondat utal: Valódi ritmus individuális életbõl keletkezik. Az elõre megadott ritmus taktus, és felemészti az ember erõit abban a fáradozásban, hogy elevenné tegye azt. Szakadékokba kellene tekintenünk, hogy meg tudjuk magyarázni, miért nem tompul nyilvánvalóan némely óvónõ professzionalizmusa, hanem évtizedekig kitart, éppen az elõre megadott „ritmusok” követésében. Ezt most mellõzzük; de szellemtudományos oldalról világos ítéletet lehetne alkotni róla. Tehát a gyerekek: nekik mégiscsak olyan jót tesz a ritmus, sõt a rituálé! Valóban jót tesz a gyerekeknek egy idõséma, ahogy azt mindenütt gyakorolják? Vagy az óvónõknek van rá szükségük, hogy a káoszba feloldódni akaró gyerekseregben rendet tegyenek? Rudolf Steiner kijelentései alapján csak akkor lehetne errõl megalapozott ítéletet alkotni, ha megvizsgálnánk a biográfiai következményeket az élet közepén az olyan gyerekeknél, akiket alávetettek az egyforma idõbeosztásnak. Addig, amíg nincs az egyes életpályákat ebbõl a szempontból az idõben követõ szellemtudományos vizsgálat, addig nem jogosult az elõre megadott idõbeosztás pozitív hatásáról beszélni. Induljunk ki abból, hogy feladjuk a Waldorf óvodákban szokásos elõre megadott idõbeosztást. Mi kerülne a helyére? Elsõsorban el kellene kezdeni egy olyan gondolkodást, ami a teljes antropozófiát veszi alapul, és nemcsak bizonyos részeket, melyek egy pusztán óvónõs képzetalkotásnak kedveznek. Fel kell hagyni azzal, hogy egy puszta óvodagondolkodás alapozza meg továbbra is az óvodát. Az óvónõi gondolkodás azt kérdezi: mire van szüksége a gyereknek? És azt hiszi, hogy a sok ajánlott könyvecskében ezt megtalálja. A szellemtudományosan gondolkodó azt kérdezi: mire van szüksége az individualitásnak az élet közepén? Ezt azonban csak maga az individualitás tudja. És itt SzG 2006/1

19

PEDAGÓGIA minden elõre megformált pedagógia végpontján állunk. Ki kell tehát fejleszteni egy általános szellemtudományos gondolkodást. Ebbõl kiindulva lehet aztán teljesen mást mondani az óvodákra vonatkozóan, mint amit eddig szokás volt mondani, például ezt: hasonlítsuk össze a gyerekkel való együttélést az elsõ hét évben az ember vérkeringésének és szívének viszonyával. Rudolf Steiner és néhány antropozófus szívkutató révén tudjuk, hogy a szív nem pumpa, hanem hogy a keringés önmagától áramlik, és a szív a keringést ritmizáló szerv. A vér kezdetben a szív nélkül áramlik. A szív érzékeli ezt az áramlást, és impulzusokat helyez bele, amelyek ritmizálnak. A jelenlegi óvodákban – kivételektõl eltekintve, ahol az óvónõk öntudatlanul helyesen cselekszenek, vagyis eltérnek a tervõl, – ez történik: az óvónõ hozza létre a maga akarata és szándéka szerint a közvetlen idõ-beosztást és idõ-kitöltést, azaz pumpálja az idõáramot, ami egyáltalán csak az õ tevékenysége következtében jön létre. Ezzel egy térrétevõ és materializáló elvet találunk a középpontjában egy pedagógiának, ami azt állítja magáról, hogy a szellembõl vezettetett le. Ezt sok óvónõ érzi, anélkül, hogy tudnák rossz közérzetük okát. Ha felhagynának ezzel a tudatos, szándékteli tevékenységgel, mely a gyerek akaratára irányul, minden kiszabadulna a taktusból és káosz keletkezne. Hogyan nézhetne ki ez után a tevékenységük, ha az megfelelne a szívre vetett szellemtudományos pillantásnak? Fölkeresné azt a körforgást, mely az õ pedagógiai tevékenysége nélkül keletkezni szeretne. Az a pedagógiai szándék, hogy jót tegyünk a gyereknek, és akaratát folytonosan a helyes irányba tereljük, olyan mértékben zárja ki a valódi akarat-körforgást, hogy az már nem is érzékelhetõ, így pedig tagadható is. Hol lehet rátalálni arra a körforgásra, mely az óvónõnek mint szívszervnek megfelel? A valódi idõ észlelésében. Ennek csak érintõleges kapcsolata van az óramutatta idõvel. Rudolf Steiner úgy írja le, mint valami kettõs, sõt hármas természetû dolgot. Az egyik rész a fejlõdés, evolúció. A második az involúció. A harmadik pedig: „teremtés a semmibõl”. A fejlõdés a múltból jön és kauzálisan megalapozott. Az involúció a jövõbõl áramlik és egyáltalán nem látható elõre. A „teremtés a semmibõl” a közvetlenül létrejövõ helyzetek szellem-jelenléttel történõ alakítása a logika, a szépség és moralitás értelmében. Ez csak intuitíve történhet az adott pillanatban. 20

SzG 2006/1

Nos, ezek is mind csak szavak és képzetek. De már ezek is mutatják, hogy nem lehetséges egy elõre megadott terv, egy elõre elkészített idõbeosztás, ha az idõ valóságos lényének meg akarunk felelni. Mi is az idõ valóságos lénye, és hol játszódik le, ahol észlelhetjük? Elõször – mint minden jó értelemben vett okkult tettnél – le kell mondanunk arról, hogy saját akaratunkat érvényesítsük. Amikor pedagógiailag hatni akarunk a gyerek akaratára az idõ-kitöltéssel, akkor elvágjuk magunkat és a gyereket attól a szellemi áramlástól, amely a gyermek sorsában és a mi sorsunkban mûködni akar. Hogyan szabadulhatunk meg a dilemmától, hogy ne álljunk tétlenül, amint egy szellemi áramlásra akarunk fülelni, ugyanakkor pedig meg is akadályozzuk, hogy a gyerekek között káosz keletkezzen? Csak egy eszköz létezik: magunknak kell dolgoznunk, szorgalmas, ritmikus, muzikális tevékenységbe kerülnünk. A sors-idõ szellemi áramlásának is szüksége van egy, a fizikaiban fellépõ szubsztanciára, amelyben ritmizálóan le-játszódhat. A felnõtt számára ez egy hosszúlélegzetû, kõkemény, türelmes munka, ami a matériával, a szubsztancia-széthullással szembeni ritmikus ellenállásból és produktumok létrehozásából áll; és a gyerek számára az ennek a munkának a közelében önmagát szabadon tápláló és tanító játék. Csak a munka és játék testvér-szubsztanciájában, amelyek szabadon, képzetek és szándékok nélkül hatnak egymásra, lépnek fel egyáltalán idõritmusok, amelyek igaziak. Bennük keletkeznek sûrûsödések és kitágulások, szünetek, elõvételezések és utócsengések, évszakok és ünnepélyességek. Ebbe belejátszik minden egyes gyerek individuális születés elõtti mivolta, amit Rudolf Steiner szerint meg kell erõsíteni, igazolni, „tükrözni” kell, amit azonban egy általános idõterv megakadályoz. Csak most kezdõdhetne egy, az antropozófia értelmében végzett óvoda-munka. Nõk itt-ott már sejtik ezt. Aztán majd a megfelelõ férfiak is csatlakoznak. Akkor felhagynánk azzal, hogy az éter- vagy szokástesteket formáljuk és élethossziglan alkalmazkodóvá akarjuk tenni, ehelyett hagynánk, hogy az individuumok a születés elõtti misztériumi tapasztalataikból közöljenek számunkra valamit a világéter lényérõl, ami szeretne minket megeleveníteni és tanítani, hogy kijuthassunk abból az emberiség-krízisbõl, melyben benne állunk.

PEDAGÓGIA

Utánzás A kisgyermek szabad ereje Mi a célja a kisgyermek szellemtudományból kiinduló nevelésének? Ha Rudolf Steiner kijelentéseibõl indulunk ki, akkor ez a cél az embernek az a képessége, hogy az élete közepén úgy ragadja meg a maga individuális, születés elõtti elhatározásait, hogy „nagy ügyességgel álljon bele a sors feladataiba.” Az eddig szokásos óvodapedagógiai perspektívától teljesen különbözõt kellene találni – messze túl azon, ami az elsõ hét életévben a gyermek környezete számára áttekinthetõ – ahhoz, hogy csírákat helyezzünk el, magokat vessünk vagy ahogy éppen nevezni akarjuk, melyek nem közvetlenül, és nem befolyásolható kerülõ utakon ösztönzik és erõsítik az individuális sors-képességet. Egy ilyen perspektíva keresésében és megtalálásában mindazt elhagyjuk, ami eddig – mindegy, hogy milyen alapokon állva – óvodának neveztetett. Elsõként azt kellene elismerni, hogy senki nem képes egy gyerekre úgy hatni, hatni akarni, hogy ez a hatás – közelítõleg – húsz évvel késõbb az individuumnak éppúgy váljon a javára, ahogy annak – az idõközben létrejött saját belátása szerint – szüksége van rá. Aki azt állítja, hogy metodikailag úgy tud hatni egy gyerekre, hogy ez az – individuális – hatás fiatal felnõttkorban bizonyossággal fellép, az csalódni fog. Vagy olyan eszközökre gondol, melyek pontosabban megnézve nem olyanok, hogy az antropozófia értelmében rózsakereszteseknek, azaz a szabadságot szolgálónak lehetne õket nevezni. Egy, a szellemtudományból kiinduló nevelésnek teljességgel szabadnak kell lennie. Nem szabad elsáncolnia magát téves képzetek mögé, miszerint utánzási kor és tekintély-korszak az engedelmesség, ezzel a nem-szabadság korszakai, melyek azután következményként megvetik az alapjait egy szilárd szabadság-képességnek. Az inkarnációhoz való elhatározás szabad elhatározás, minden kozmikus kísérõ jelenségével, mint például a megfelelõ szülõpár generációkon keresztül történõ elõkészítésével. A felegyenesedés és a járni tanulás szabad, éppúgy a beszéd megtanulása is. Ez nem a magát a tudatból kiindulva vezetés szabadsága. De az individuális akarati áramlat szabadsága, amely érezve és irányítóan körülveszi – az angyal-lénnyel összhangban – az emberréválás folyamatát. Így

Rudolf Steiner fáradhatatlanul, újból és újból hangsúlyozza, hogy a gyermeket, mindenekelõtt a kis gyermeket ebben a szabadon, maga által választott, csak az õ individualitása által átlátható inkarnációs áramlásban ne zavarjuk. „Ennek hatalmas, mély jelentõséggel bíró gyakorlati következménye van; az a következménye, hogy az embert életének ebben a szakaszában nem szabad megzavarnunk az erõk befogadásában, illetve azon erõk értékesítésében, melyeket befogadott.”4 Ha már most – meggondolva a körülményeket és konzekvenciákat – belsõ õszinteségbõl kiindulva nem támaszthatjuk azt az igényt, hogy a gyermeknevelés célját – ami az élet közepén ragadható meg – irányítani és befolyásolni akarjuk, akkor minden más pedagógiai intézkedést is, melyek rövidebb távra szólnak és kézenfekvõbbek, alkalmatlanként el kell vetnünk. Mert: ha nem a sors-célra irányulnak – és nem lehetnek ilyenek –, akkor nem szolgálnak segítségül az individuumnak. Amennyiben szokásokat alakítanak ki, úgy az individuumnak el kell vetnie õket mint kívülrõl adottakat, hogy önmagához juthasson, és ekkor akadályok. Mert ki meri állítani, hogy azok a szokások, melyeket az én rendre vonatkozó felfogásomból kiindulva a gyermekhez közelítek, azok olyanok, hogy ez az individuum sajátjaiként szeretné átélni azokat? Régi, történelmi és korszerûtlen forrásokból származó gondolkodás az, amely a gyermekekkel általánosan érvényes szokásokat akar elsajátíttatni, melyek késõbb az életben majd hasznára válnak. Aki valóban ismeri és áttekinti a gyermekben lakozó utánzási képességet, az fel fogja ezt ismerni. De azt is fel fogja ismerni, hogy van valami mélyebb, jobb és igazabb, mint közvetlenül az akaratra hatva szokásokat kialakítani. Az utánzás ereje a pedagógus számára kísértõ erõ. Ártalmatlannak és magától értetõdõnek mutatkozik, úgyhogy kísértésbe esünk a gyermeki ártatlanság látszatát követve a gyermeknek minden lehetségeset felkínálni, amit õ aztán elfogad és utánoz. A szovjet bölcsõde éppúgy, mint az antiautoriter gyerekmegõrzõ, a Montessori-pedagógia vagy a „Waldorf-óvodapedagógiának” nevezett: mindenütt a legellentétesebb elemeket találjuk, melyeket utánoznak a gyerekek, és azok így közvetlenül belemennek a szokástestbe. A kísértés antropozófus összefüggésben abban áll, hogy az utánzást bizonyos értelemben azonosítják a szokástesttel, SzG 2006/1

21

PEDAGÓGIA és arra használják, hogy olyan szokásokat véssenek ebbe a testbe, melyek az óvodai gondolkodás számára értelmesnek és hasznosnak tûnnek. Fel kell ismerni, hogy az utánzás egy szabad, az individuális szabadságot szolgáló képesség. Feladata soha és semmikor nem az, hogy maradandó szokásokat képezzen. Az utánzó képesség, az élettesttel összekapcsolódva, arra való, hogy a környezõ élettõl közelítési modelleket vegyen kölcsön, melyeket ritmikusan – ismételve – kipróbálva, egy ideig megtapasztal a gyerek, hogy azután újabb modelleket megismerve, a korábbiakat megváltoztassa és feloldja! Az utánzási képesség tehát az étertest abszolút individuális kutató és átalakító ereje, ami a magát (az angyal kíséretében) az életviszonyokba beledolgozó magasabb én megbízásából akar mûködni! Ebben áll az elsõ hét évben az „étertest szabaddá válása”. Aki ebbe a – szigorú fegyelmezettséggel önmagát vezetni akaró – individuális erõbe pedagógiai normákkal és sztereotípiákkal belenyúl, az hallatlan mértékben vétkezik a mindenkori gyermek jövõbeli feladata ellen. A kisgyermek életfeladata a játék. A játékot meg kell érteni. A játék az inkarnálódó individualitás és a vezetõ kozmikus lények együttmûködése, melybe oktatóan (vagy zavaróan) elementáris lények is belekeverednek. Rudolf Steiner szellemtudománya az elsõ lehetõség a világfejlõdésben a játék lényegét megérteni, és ahogy e szellemtudomány révén lehetséges, a gondolkodást megragadni. Ahhoz, hogy a gyermek utánzóképességének feladatát kutassuk, meg kell alapítani egy spirituális játéktudományt, egy játékmûvészetet. A játék attól szenved, hogy a legtöbb világszemléletben – már ha egyáltalán elismerik, – szolgálónak tekintik. Eszköz egy cél eléréséhez, és az élet komolysága által le kell gyõzni. Így a pedagógia is használja, hogy egészen más természetû elemeket könnyebben közelhozzon a gyerekhez. Az a tény, hogy a mai gyerekeknél a játék elsorvadni látszik, arra csábít, hogy „ösztönzõen” és elõírásszerûen belenyúljanak a gyerekek akaratába, hogy így – legalább utasításra – játsszanak. Ahhoz, hogy új, spirituális értelemben megalapozzunk egy játéktudományt, egy játékmûvészetet, Steiner közlésein keresztül tanulmányoznunk kell Schillert a maga teljes nép-pedagógiai missziójában. Schillerbõl kiindulva bukkant fel Heinrich Marianus Deinhard, akit Steiner mint „Közép-Európa egyik legmélyebb szellemét” említette. Deinhard Bécsben egy jövõbemutató pedagógiát fejlesztett ki; neki kö22

SzG 2006/1

szönhetjük a játék és munka belsõ rokonságára utaló úttörõ megállapítást. A Szabadság filozófiája, mint Schiller Levelek az ember esztétikai nevelésérõl címû írásának továbbvezetése – amely levelekben a játékot mint a tulajdonképpeni emberi szabadságképességet írja le Schiller –, lénye szerint hozzátartozik a játék szellemi értelemben történõ tanulmányozásához. Ezzel azonban már az új éteri képességek és az éterikus Krisztus területén, a jelenkori és jövõbeli emberiség kor-tulajdonságai és kor-feladatai területén járunk. A gyerekek, akikrõl Steiner azt modnja, hogy a modern korban születésük elõtt misztériumi tanításban részesülnek6, ezáltal ezeket az új képességeket magukon (étertestükben) és magukban (mint individuális tanítást, útmutatást) hordozzák. A játék mint elmúló, elcsendülõ, nyughatatlanságtól és unalomtól éppúgy, mint a civilizáció befolyásaitól fenyegetve – ez az egyik. Jogos, hogy el kell múlnia. Mert a játék mindig függ egy kultúrkörnyezettõl. Ezt egy vékonyfalú pedagógia nem tudja pótolni. A kultúrkörnyezet széthullott, ezzel együtt a játéknak is tönkre kell mennie. Egy okos, igyekvõ pedagógia helyett, amely a játék széthullását csak nagy fáradság árán tudja elfedni, új kultúrkörnyezet felépítésére van szükség. És ahogy a falu vagy kézmûvesség korábbi munka-világa nem vette figyelembe/nem tulajdonított jelentõséget a gyermek játékának, éppoly kevéssé kell egy új munkálkodó/dolgozó kultúrvilágnak a gyermek játékára irányulnia. Ha a régi játékképesség maradványait alaposan tönkre akarjuk tenni, akkor a nevelést közvetlenül a gyerek akaratára kell irányítanunk. A bénító következményeket húsz évvel késõbb szemlélhetnénk. Ha egyáltalán meg akarjuk teremteni az új játékot, akkor saját ritmikus-muzikális munkaképességünket kell fejlesztenünk. A helyes, Rudolf Steiner értelmében kifejlesztendõ munka révén3 a gyermek környezetében szívó, éterikus ellenterek keletkeznek, idõ-alakzatok, melyek kapcsolatba lépnek a kozmosszal és az elementáris világgal. Ilyen éterikus, hang- és mozgásteli szabad-terekben és szabad-idõkben keletkezik gyújtóan és ébresztõen az új játék. Ahol a régi játék a kicsit szerette, babácskákat, szobácskákat és hasonlókat – mert ez az egykori nagy, a tájat is magábafoglaló munka-világ belsõ tere volt –, addig az új játék éppen azokat az elemeket kívánja meg, amelyeket az antropozófus kutató

PEDAGÓGIA mint ellentér-geometriát, mint új, az elsõ Goetheanumból kiinduló metamorfózis-építészetet, mint áramláskutatást és hasonlókat elkezdett kifejleszteni. Amit, ha komolyan veszszük Rudolf Steinert, a gyermek manapság születés elõtti misztérium-tanításként magában hordoz, az a maga tükrözõdését azon spirituális, matematikai, geometriai, fizikális, kémiai, asztronómiai elemek által kapja meg, melyeken felnõttként kutatva a gyermek jelenlétében dolgozunk. A hét szabad mûvészet, a phytagorászi alapelemek, mindaz, amit a régi misztériumok tanulmányozása révén tudunk, melyekbõl a mûvészetek és a természettudományok is létrejöttek – mindaz adottságként és kívánságként jelen van a gyermekek utánzó-képességében! Utánzó éterteste alapján minden gyerek magas fokon Goetheanista. Minden gyerek, szabadságképessége alapján, ami a környezet-én-ben él és mûködik, egy Schiller, egy ismerõje a Szabadság filozófiájának. Ezt a hihetetlen erõ-potenciált tápláljuk – és most nem szeretném azokat az oly kedvesnek gondolt eszközöket felsorolni, melyeket mind ismerünk. Az óvónénis gondolkodás ártalmatlanságának pusztító hatása tud lenni. Hol maradt az a kulturális áttörés, ami évtizedek óta a több tízezernyi, a mi gondoskodó kezeink között átment gyermekindividualitásban adva volt? Itt az idõ, hogy kapcsolatba hozzuk a szellemtudományt az elsõ hét év pedagógiájával. Reményteljesek Irmgard Kutsch és Brigitte Walden kezdeményezései az évszak-könyvekben. Mély ösztönzéseket lehet meríteni pl. Martin Wagenschein könyvébõl, „Kinder auf dem Wege der Physik”. A fizikaprofesszor által megfigyelt és szeretetteljesen leírt kutató játék-események, egy gyermeki természettudomány kezdetei, egyúttal misztérium-tartalmak is. A gyermekek szabadon találtak rájuk. Az elsõ hét év a szabadság birodalma. Ha követjük a szellemtudományt, akkor óvakodnunk kell attól, hogy ebbe a szabadságba beavatkozzunk. Csak a saját munkánkban elõrehaladva követ minket a gyermek játszva. Hatást fejtünk ki, amikor/amennyiben idõt és teret teremtünk. Éter-tereket teremtünk, amikor figyelmünket valódi kultúrfejlõdésre irányítjuk. Akkor a gyermek utánozza a külsõ cselekvések mögött rejlõ kultúra-alakító elemet. Abban a pedagógiában, amely a gyerekre irányul, a gyerek a pedagógia mögött rejlõ szándékot utánozza, hogy az embereket a „jó” irányába kell be-

folyásolni. Az árnyéktalan, jószándékú pedagógiai fáradozás során leggyakrabban azt találjuk, hogy a gyerekek a „szabad játékban” arimáni környezeti befolyásokat után-játszanak. Ez csak egy – és ebben az értelemben egészséges – kísérlet a látszólag gyereknek való luciferiség kiegyenlítésére. Ha munka veszi körül a gyermek életét, akkor a gyereknek nem szükséglete az arimáni reprodukció. Az igazi játék mindenkor izgalmasabb. A szabadság, mely az elsõ hét évben a játékban szeretne gyakorlódni, élet és halál kérdése, és minden ártatlanságot nélkülöz. Ami itt tapasztalattá vált bátorságban és odaadásban, az az alapja vagy a szabadságfejlõdésnek, ami az élet közepén sorshordozóan fellép, vagy az élet-gyengeségnek és tájékozódásra képtelenségnek, ha egy pórázon tartott gyereknek nem volt szabad ezt a szabadságot önállóan felépítenie. Az iskolaérettség mint tisztán kispolgári ítélet nem jelenti az óvoda lezárását. Az iskolaidõt átugorva, a játék-idõ belehat az életpálya alapjába, gyökereibe. Nem a formáló szokások révén nyer erõt, hanem a felejtés mélysége révén. Amit a gyermek az éterikus, metamorfózis-teremtõ utánzóerõ által a játék szabad idejében megszerzett, az annál mélyebbre süllyed a felejtésbe, és annál segítõbben lép onnan elõ, minél igazibb, életközelibb és szándéknélkülibb volt (ez a megszerzett valami). A külsõséges „iskolaérettség” helyett egy bátorság-érettséget, mászás-érettséget, egy hátrafelé-járás-képességet, egy különféle labirintusokból-kitalálás-képességet, egy tûzzel, késsel bánásban mutatott érettséget és hasonlókat kellene vizsgálni. Ebben a korban a gyerekek örömmel, készségesen akarnak ilyen próbákat kiállni. Ezek misztérium-próbák. Aki kiállja azokat (és mindannyian kiállják), az késõbb az életben egészen a testi organizációig menõen – és így az agy strukturálódásáig is – egyre inkább (növekvõ módon?) fel lesz fegyverkezve, hogy az életet ne csak kibírja, hanem annak – az egész emberiség számára – impulzusokat adjon.

Fordította: Kádas Ágnes

SzG 2006/1

23

PEDAGÓGIA

Beszélgetés Kálmán Istvánnal

WALDORF-ISKOLÁRÓL, WALDORF-PEDAGÓGIÁRÓL SzG: Milyen kapcsolata van a szociális hármas tagozódásnak a Waldorf-iskolával? K.I.: A hármas tagozódású társadalomban a Waldorf-iskola a szellemi-kulturális organizáció egy intézménye, amely 1919-ben a „Dreigliederung” mozgalomból született. Azt is mondhatjuk, hogy a Waldorfiskola egy jövõbeli szociális hármas tagozódás elõkészítõje lehet. Rudolf Steinernél nem találunk olyan utalást, hogy a hármastagozódás mezoszociális területre is érvényes lenne. SzG.: Dieter Brüll téved, amikor azt állítja a „Waldorf-iskola és hármastagozódás” címû könyvében, hogy egy igazi Waldorf-iskolának hármastagozódásúnak kell lennie? K.I.: Dieter Brüll megpróbálta a hármastagozódást a Waldorf-iskolák szervezetére is alkalmazni, ami nagyon sok vitához és félreértéshez vezetett. Ilyen szervezetiformára azonban hiába keresünk utalást azokban a jegyzõkönyvekben, amelyek a stuttgarti iskola kollégiumi értekezleteirõl készültek 1919 és 1925 között. Ezeken a konferenciákon Steiner több alkalommal beszélt az iskola republikánus-demokratikus intézményérõl, republikánus alkotmányáról, „tanárköztársaságról”. Teljesen egyértelmû volt, hogy az intézmény igazgatása a tanári kollégium feladata. A Waldorf-iskola igazgatásában csak az iskola tanárai vannak benne, és az iskola fejlõdése a kollégium belsõ harmóniájától függ, nehézségei pedig a demokratikus felfogásból, mondta Steiner az 1923. január 23-i megbeszélésen. Természetesen funkcionális értelemben az iskolában a szellemi-pedagógiai mellett gazdasági-adminisztratív tevékenység is folyik, jogi értelemben pedig a törvényes rend szerint kell mûködnie. SzG.:Tehát a stuttgarti iskolát olyan modellnek tekinthetjük, amelynek mintájára felépülhet a Waldorf-iskola szervezete? 24

SzG 2006/1

K.I.: Beszélhetünk modellrõl egy új iskolamozgalom számára; de ezt félre is érthetjük, és ekkor a stuttgarti iskolát olyan tökéletes modellnek tekintjük, amelyhez igazodnia kell minden Waldorf-iskolának. Hogy az elsõ Waldorf-iskolát meg lehessen alapítani, Moltnak és Steinernek igazodnia kellett az akkori gazdasági helyzethez és az ország törvényeihez. Számos kompromisszumot kellett kötni, mivel nem létezett szabad szellemi élet. SzG.:A késõbb keletkezett iskolák nem a stuttgarti iskola mintájára szervezõdtek? K.I.: Késõbb, az iskolamozgalom elterjedésével keletkeznek modellek az iskola mûködésére és pedagógiájára vonatkozóan is, és ennek során számos elmélet, módszer, ideológia, dogma is megszületik. A mozgalom közel százéves történetét szellemtudományos szempontból kellene megvizsgálni; én nem tudok róla, hogy ez megtörtént volna. SzG.:Akkor milyennek kell lennie egy Waldorfiskolának? K.I.: Hogy milyennek kell lennie egy Waldforfintézménynek, amelyben Rudolf Steiner pedagógiája megvalósulhat, vagy másképpen, hogyan tud a Waldorf-pedagógia a világ különbözõ területein intézményesen megvalósulni, vagy éppen milyen kerülõ utakon, tévutakon kell keresztülmennie ahhoz, hogy valóban meg tudjuk érteni, hogy itt egy teljesen új, eddig még soha nem létezett gyermeknevelésrõl van szó, és ennek megfelelõen egy teljesen új szociális impulzusról, ehhez segíthet, ha megvizsgáljuk, hogy hogyan jött létre az elsõ Waldorfiskola, amelyet Emil Molt, a Waldorf Astoria Cigarettagyár tulajdonosa és igazgatója alapított, és amelyben Rudolf Steiner egy új nevelési impulzust inaugurált. SzG.:Hogyan jött létre az elsõ iskola, melyet Steiner alapított?

PEDAGÓGIA K.I.: Elõször is: az iskolát nem Rudolf Steiner, hanem Emil Molt alapította. Hogy õt, mint ipari vállalkozót, hogyan vezette a sors a saját feladatának felismeréséhez, milyen történet elõzte meg a kezdeményezését, hogyan dolgoztak együtt Herbert Hahn-nal az iskola alapításán, azt Molt leírja az önéletrajzában. Nagy kár, hogy ezt a sorstörténetet nálunk alig ismerik. Még ennél is sokkal fontosabb azt tanulmányoznunk, hogy hogyan teremt a szellem, Rudolf Steiner szelleme a semmibõl, hogyan válik egy igazi iniciatíva életpraxissá. Ezt nem modellnek kell tekintenünk, hanem õskezdetnek. SzG.:Hogyan ismerhetjük fel ezt az õskezdetet? K.I.: Ez egy olyan történet, amely megmutatja, hogy az intuitíve megragadott eszme az, ami magában hordozza a megvalósításhoz szükséges erõt. SzG.:Milyen ez a történet? K.I.: 1919-ben vagyunk, a háborút vesztett Németországban. Sok millió halottat gyászolnak. Az ország gazdasága romokban. Forradalom forradalmat követ. Bolsevik veszély, éhínség, nyomor. Az emberek kenyérért és békéért kiáltanak. Rudolf Steiner április 23-án elõadást tart a Waldorf Astoria cigarettagyár munkásainak. Az elõadás után Molt meghívja Steinert az üzemi tanács ülésére, és itt elõadja, hogy iskolát akar alapítani a munkások gyermekeinek nevelésére. Felkéri Steinert, hogy rendezze be az iskolát és vegye át a vezetését. Financiális alapként százezer márkát ajánl fel a cég tiszta nyereségébõl.Tehát van egy gondolat, van kétszáz gyerek, nincs engedély, nincs épület, nincs pénz, nincs tanár, nincs tanterv. Április 25-én Steiner elõadást tart a Daimler mûvek munkásainak. Utána megbeszélés Molttal, Hahn-nal és Stockmeyerrel. Steiner irányvonalat fogalmaz meg az iskola formájáról és vezetésérõl, és megbízza Stockmeyert, nézzen tanárok után. 1919. május 13-án megbeszélés a kultusz-

minisztériumban Heymann szociáldemokrata miniszterrel. Heymann támogatásáról biztosította Molt kezdeményezését, örült, hogy egy kapitalista egy egységes iskola tervét akarja megvalósítani, és elfogadta Steiner alapvetõ szempontjait a tanítás szabadságára vonatkozóan, például azt, hogy a tanárok állami vizsga nélkül is taníthatnak, és a képzés a Waldorfszemináriumon történik. Az iskola semmilyen állami támogatást nem kapott. Május 30-án nézte meg Steiner az iskola indítására alkalmas épületet a Kanonenwegen. A megvételt és az átépítést Molt finanszírozta saját vagyonából (500 ezer márka). A stuttgartiak fellázadtak, nem akarták, hogy ezen a helyen iskola létesüljön. Augusztus 31-én indult a két és félhetes képzés. Naponta 9,00-11,00-ig általános embertan, 11,00-11,30-ig metodika-didaktika, délután szemináriumi megbeszélések másnapra elvégzendõ feladatokkal. A tanárok a Waldorf Astoria gyár alkalmazottai voltak, jövedelmüket a gyár fizette. Szeptember 7-én a Waldorf-iskola ünnepélyes megnyitója több mint ezer résztvevõvel. Az iskola évente növekedett, míg elérte az ezeregyszázas gyermeklétszámot mindössze hatvan tanárral. A terület szükségessé vált bõvítését a Kommenden Tag Részvénytársaság finanszírozta. 1920. május 19-én Molt javaslatára megalakul a Waldorf-iskola Egyesület. Célja az iskola finanszírozása és a pedagógia elterjesztése. A Waldorf Astoria az egyesülettel kötött szerzõdésben magára vállalja a gyári munkások gyermekeinek teljes tanítási költségét. SzG.:Ez fantasztikus! A huszadik század legnagyobb kulturális vállalkozása! A semmibõl, azaz a morális intuícióból a morális megvalósulásig, mindez tavasztól õszig! K.I.: Most – én legalábbis így látom – az õszbõl kell tovább, a tavasz felé haladni, a tavaszi megújulás felé. SzG.:A magyarországi Waldorf-intézmények története is egy õskezdet? Itt is tanulmányozhatjuk, hogy hogyan teremt a szellem? SzG 2006/1

25

PEDAGÓGIA K.I.: Eltekintve az elsõ magyarországi Waldorfiskolától, amelyet 1926-ban Göllner Mária alapított*, és amely a történelmi helyzet következtében csak hét évig tudott fennmaradni, a rendszerváltás utáni Waldorf-alapítások adaptációk voltak, nyugatról érkezõ pedagógusok, tanárok segítségével. Ebben az idõben a Waldorfmozgalomban már jelen voltak a hanyatlás erõi is. Azonkívül nálunk a bolsevizmus negyven éven keresztül óriási rombolást vitt véghez a lelkekben. SzG.:Tehát nem az eredeti forrásból fejlõdött ki a magyar Waldorf-pedagógia? K.I.: De volt egy úttörõ fázis. A korábban illegálisan mûködõ Magyar Antropozófiai Társaság tagjai össszefogtak, hogy óvodát, iskolát, képzéseket alapítsanak. Igazi együttmûködés volt ez, lelkesedéssel, áldozattal, valóban együttmûködés volt. Az érdeklõdés óriási volt országszerte. Lett iskolaépület, de túlnyomórészt állami önkormányzati támogatással, lett engedély, elõször lobbizással egyedi, majd a közoktatási törvény megszületésével állami, ellenõrzéssel, lett fizetés az állami normatívából, melyet a diákok után fizetett tandíjak és pályázatokon nyert pénzek egészítettek ki, lett (gyorstalpaló) szeminárium a leendõ tanárok képzésére, jöttek külföldrõl misszionárius tanárok, lett Waldorf-tanterv és Waldorf-módszer szellemtudomány nélkül. A közoktatási törvény kényszerrel hozta létre a fenntartó feladatokat ellátó alapítványokat, egyesületeket, melyek révén a szülõk beleszövõdtek az iskolai életbe. Végül megszületett a Magyar Waldorf Szövetség, mely a mai napig nem volt képes integrálni a Waldorf-intézményeket. SzG.:Mi volt az oka annak, hogy a kezdeti öszszefogás felbomlott? Konfliktusok, rossz gazdálkodás, kaotikus állapotok keletkeztek. Számos esetben kontraszelekció jött létre, hatalmi tendenciák érvényesültek... *

K.I.: Nem nõttünk fel a feladathoz. Emberi gyengeségek, személyes ambíciók, múltból hozott sorsok kiegyenlítetlensége, sok minden más. De ha ezekbe belemegyünk, infernális területre lépünk. SzG.:Magyarázatot adhat minderre a lelkek negyven éven át tartó bolsevizálása? K.I.: Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. De hogy a mozgalom, melyhez példátlanul sok ember csatlakozott, megrekedt az úttörõ fázisban, annak a legfõbb oka az, hogy a Waldorf óvónõk, tanárok, a mértékadó szerepet vállaló szülõk, munkatársak nem értették meg, félreértették a szellemtudományos emberismeretre épülõ nevelésmûvészetet, fokozatosan elidegenedtek Rudolf Steiner antropozófiájától és szociális impulzusától. Ez az egyik oka annak is, hogy az iskolák alapításakor a tanárok nem vállalták fel az intézményük teljes mûködtetését, így a szülõk jogosulatlanul beleszövõdtek az iskola tevékenységébe, nem tudott kialakulni a megfelelõ szervezeti forma, a „tanárköztársaság”. SzG.:Mit kellene felismernünk, hogy a történet a jövõben más irányt vegyen? K.I.: Mindenek elõtt azt, hogy a steineri pedagógia nem „szabadságra nevelés”, hanem a gyermek szabadságban történõ individuális fejlõdésének segítõje. Werner Kuhfuss azt állítja, hogy a kisgyermek fejlõdése születésétõl kezdve szabadságban történik, és szabályok, sablonok, sõt maga a Waldorf program is gátolja ezt a szabadságban fejlõdést, megbénítja az individuum kibontakozását. De ugyanez érvényes a felnõttkorig tartó nevelés egészére. Az akarat szabadsága csak azáltal lehetséges, hogy a gyermek a születés elõttrõl olyan képeket hoz magával, melyekben megtalálja saját fejlõdésének, saját sorsának irányát. Ez a fejlõdés a lehetõségek minden irányban való szabadságával rendelkezik, és egyben mint az önnevelés akarata, jövõt hordozó kulturális

A Kis-Svábhegyi Waldorf-Iskola 1926-tól 1933-ig Nagy Emilné Dr.Göllner Mária irányítása alatt mõködött. Az elsõ Németországon kívül alapított Waldorf-iskola volt. Lásd: Vámosi Nagy istván visszaemlékezését a Michaeliták c. könyvben (Arkánum Szellemi Iiskola Kiadó 2000, a 131-160 old.) 26

SzG 2006/1

PEDAGÓGIA kezdeményezéseket teremt. Ezért a gyermek nem lehet pedagógiai nevelés tárgya, mellyel megfosztják önnevelési akaratától. A gyermek játszani, tanulni, majd felnõttként dolgozni akar, és ha a nevelõnek elõre megfontolt szándékai vannak, ezzel csak azt éri el, hogy a gyermek késõbb egész életében azt fogja tenni, amit mások elvárnak tõle. SzG.:A steineri pedagógiában tehát az egész antropozófia lénye benne van!? K.I.: Valóban. A gyermeknevelésben az egész antropozófia benne van. Az antropozófia a világ és az ember fejlõdésérõl szól. Emberi szempontból nézve az önmegismerésrõl és a világmegismerésrõl. Ennek a fejlõdésnek a mozgató ereje a ritmikus életáramlásban van. A gyermek játéka, tanulása mindig két pólus közötti ritmikus funkcióban tartható elevenen (organikus növekedés és recepció; tananyag és megértés…) Ennek az egyensúlyozó középnek a felismerése és kibontakozásának segítése a pedagógus feladata. SzG.:Az életáramlás megakadhat, ha a szellemtudományos emberismeret nem tud tért hódítani, és mindenekelõtt a nevelés területén. K.I.: A jövõ kultúráját a gyermekek hordozzák, kultúrát teremteni azt jelenti, hogy segítjük a gyermekeket szabadságban felnõni.

gulata, és a bátorság annak bevallására, hogy amit eddig Waldorf-pedagógiának, Waldorf-iskolának neveztünk, az még nem az! SzG.:Ez súlyos megállapítás! K.I.: Igen. De ezzel nem a meglévõ állapotokat akarom kritizálni, hanem azt megerõsíteni, hogy szükség van a megújításra. A Waldorf-mozgalom úton van, ami mégiscsak a fejlõdés útja – néha kerülõutakon, néha tévutakon. De a Waldorf-iskolák így is általában messze több lehetõséget nyújtanak a gyermekeknek a felnõtté váláshoz, mint az állami és az egyházi iskolarendszer. Természetesen nem az ott tanító tanárokról van szó. SzG.:Milyen nehézségekkel kell szembenéznünk? K.I.: A fiatal generáció ma olyan antropozófiával és Waldorf-pedagógiával találkozik, amely a legkülönfélébb dekadens áramlatokkal keveredett. A New age betört a mozgalomba, elmosódnak a különbségek a világi és az antropozófiai intézmények között. Olyan erõkre van szükségünk, amelyekkel az eredeti forrásból tudunk meríteni. Meg kell tennünk ezt azért, hogy megmentsük a jövõ számára Rudolf Steiner pedagógiáját. SzG.:Köszönöm a beszélgetést.

SzG.:Mit kell tennünk, hogy a Waldorfpedagógiát megmentsük a jövõ számára? K.I.: A Waldorf-iskolák nagy része tönkre fog menni. Ez lehet külsõ siker is, például ha a Waldorf-iskolák alkalmazkodnak a bolognai folyamatokhoz. Elsõ lépésként jó lenne, ha az intézmények azon munkatársai, akik a hordozó szerepet vállalják, visszatekintenének az elmúlt tizennégy esztendõ sorstörténetére, és szellemtudományos szempontból megvizsgálnák, hogy amit ma Waldorf-óvodának, iskolának, Waldorf-pedagógiának nevezünk, az mennyire felel meg Rudolf Steiner antropozófiai, pedagógiai és szociális iniciatívájának. Ebbõl a visszatekintésbõl létrejöhet a megújítás, az újrakezdés hanSzG 2006/1

27

TECHNIKA TECHNIKA Gaston Pfister

ENERGIA ,

MORÁL ÉS TUDAT

–

MI KÖZE VAN A NYERESÉGEK

PRIVATIZÁLÁSÁNAK ÉS A VESZTESÉGEK SZOCIALIZÁLÁSÁNAK AZ ENERGIÁHOZ? Ha ismerem a viszonyomat saját magamhoz és a külvilághoz, azt úgy hívom, hogy igazság. Így mindenkinek meglehet a maga igazsága, de ez mégis mindig ugyanaz. Goethe: Maximák és reflexiók

A sok furcsaságra, különösképpen az atomszerencsétlenségekkel kapcsolatos szavatossági felelõsségre vonatkozó kérdések feltevése a legutóbbi cikkemben azt a gyanút ébresztheti, hogy a szerzõ egy összeesküvés-elméletnek esett áldozatul. Magának az atomenergiának a jelenségét persze könnyen felfoghatjuk az öszszesség érdekeivel ellentétes összeesküvésként is. Az ebbõl a látószögbõl fakadó, inkább szokatlan nézõpontok átvezetnek abba a témába, hogy hogyan függ össze tudat és energia, és hogy ehhez miképpen alakítható ki a saját személyes viszonyunk. Aki az alábbiakban valamilyen polémiát vár az atomenergia ellen, az mindenesetre csalódni fog: az atomenergia békés hasznosítását csak példaként említjük a társadalmunkban hasonlóképpen meghonosodott számtalan szokás mellett. Irányítsuk tekintetünket az 1958-as évre, amikor az atomenergiával történõ villamosenergia-termelést Svájcban is be akarták vezetni. Jóllehet Csernobil, Three Miles Island és további ismeretlen, de megtörtént esetek (mint talán Oroszországban), valamint a terrormerényletekbõl következõ potenciális rizikók akkoriban még a jövõ méhében szunnyadtak, de abban az idõben már tudtak a magfúzió veszélyes potenciáljáról: a 13 évvel korában Hirosimában és Nagasakiban történt pusztítás a biztosítási szakértõket azon számításokra késztette, hogy mit okozna egy komo28

SzG 2006/1

lyabb atomszerencsétlenség egy fejlett ipari gócpontban, és hogy az milyen összköltségeket vonna maga után. Arra az eredményre jutottak, hogy egy ilyen hatalmas rizikó nem biztosítható. Semmilyen részvényes, semmilyen vállalkozó, semmilyen spekuláns nem akarná megégetni az ujját anélkül, hogy a rizikót ne hárítaná el magától, legalábbis ne terhelné azt az emberek összességére. A „biztosíthatóság” fogalmával eljutunk oda, hogy a pénzrõl és a tõkérõl szóljunk. Ama helyes megjegyzéshez, hogy ezek modern társadalmunk nélkülözhetetlen életelemét jelenítik meg, gyakran egyszuszra hozzáköltik azt a féligazságot is, hogy a pénz és a tõke ennek a modern társdadalomnak az oka. Fejlõdésünket a valóságban azonban nem elsõdlegesen a tõkének, hanem az emberi képességeknek köszönhetjük. A tõke kétségkívül csak a munkamegosztáson alapuló gazdaságban teszi lehetõvé az ilyen képességek bevetését. A finom különbségnek a „hogyan”-ra, és nem a „mi”-re kell utalnia. Egy történelmi visszatekintés: mint ismeretes, a nagy tõkemennyiségek tulajdonképpeni felhalmozása körülbelül a 17. században jött létre a munkamegosztásos iparosítással. A jövõ történetírása meg fogja állapítani, hogy éppen ebben az idõpontban a társadalmi organizmus jogi szférájában is be kellett volna következnie egy adekvát metamorfózisnak: a tõke árujellegtõl való megfosztásának. Ennek ellensze-

TECHNIKA gültek az elavult római tulajdon-képzetek és ezzel a hatalmasok érdekei. Mivel a tõke áru maradt, és ennek következtében a romlandó áru fölé helyezõdött, alkalmassá vált a mesterséges beszûkítésre, és a kamat és kamatos kamat révén heves vágyakozás tárgyává vált, létrejött egy a mai napig tartó végzetes, hamis irányba haladó társadalmi fejlõdés, amely az irányító emberi képességeket (szellemi élet) lopva alávetette a gazdasági élet feltételeinek, majd pedig minden társadalmi területet a tõke uralmának. A legújabb idõben azt éljük át, hogy a tõke mindinkább arimáni irányba fordul, azaz kizárólag maximalizálásra törekszik. Ellentétként meghatározó életeleme, az ugyancsak korlátlan gazdasági növekedés, eközben logikai rövidzárlatként egy elkendõzött hazugságot mutat, mert – egész egyszerûen – egy korlátozott földfelszínen semmi nem növekedhet korlátlanul. Ha tehát e világ exponensei és korifeusai az állandó gazdasági növekedéstõl, és nem a szabad szellemi élettõl várják az üdvöt, akkor rendszer-konform módon, vagyis az emberrel szemben ellenségesen járnak el, összhangban az opportunista hazugságokkal. Egyenesen elõsegítik azt, amirõl azt állítják, hogy megfékezik, és amit Rudolf Steiner mint barbarizmust és a civilizáció halálát jósolt meg. Ez elõször is logika és nem negatív kritika, másodszor pedig az a riasztó kép a világról, amelyet ma mindenütt, minden életterületen észlelünk magunk körül. Az arimáni szellem úgy ködösíti el „sikeresen” a tudatot, hogy semmi nincs a világon, amivel az emberek olyan magától értetõdõen bánnának és oly kevéssé látnának át, mint az imádott pénzt. Ha példának okáért egy tisztességes kistakarékos a megtakarított pénzét rábízza egy pénzintézetre, mert a „pénznek dolgozni kell”, akkor õ mégiscsak amellett van, hogy a pénzt közvetlenül a gazdasági életbe irányítsák, azaz egyetért azzal, hogy a pénzét a bank az õ saját látókörén kívül fektesse be. A bank ezt szándékosan jó célokra is fordíthatja, de sikeresen spekulálhat is, vagyis olyan dolgokat is tehet, melyekhez a kistakarékos lelkiismereti okokból sohasem adná a beleegyezését: például fegyverkereskedelembe vagy olajba is befektetheti, finanszírozhat távol-keleti üzleteket és itthon munkahelyeket szüntethet meg stb. Így a kistakarékos sorsszerûen már ebben a földi életében egyszemélyben rabszolgává és rabszolgahajcsárrá, mindenesetre áldo-

zattá mutálódhatna. A részvényes még tudatosan támogathat is egy számára értelmesen mûködõ vállalkozást; mégis sajnos jóval többen vannak azok, akik maradéktalanul megelégszenek azzal, hogy az osztalékot zsebrevágják, és azután szellemüket egy másik, akár magasabb tájon kóboroltassák. Még durvábban cselekszik a puszta spekuláns, aki szándékosan, csak a saját „sikeres” személyes elõnye érdekében pártolja a rabszolgaszerû állapotokat, melyek már nálunk is mindenütt százával és ezrével léteznek. Az arimáni szellem inspirálóan és rendszerbiztosítóan mûködik a hivatalos egyházon keresztül is, amely a saját hatalmának biztosítása érdekében tudatosan elhallgatja a reinkarnáció és a karma tényét1, ami pedig itt végtelenül jó hatással lehetne. Az emberek ezáltal rábukkannának az olyan sorsszerû összefüggések nyomára, amilyen a fertõzött vetõmag és a késõbbi termés között fennáll. Maga a tisztelt Olvasó bizonyára ezer okot ismer, hogy az ember által teremtett dologi kényszerek ilyen ábrázolásának egyoldalúságát megbélyegezze. Vannak alternatív bankok, és néhány éber kortárs számára ismert a helyzet. Az is ismert, hogy az emberi szellem már régen kigondolt olyan korszerû élet- és tõkeformákat, amelyek tisztelettel adóznak az embernek és a természetnek, és prosperáló gazdaságot tesznek lehetõvé az ember és a természet kizsákmányolása nélkül2. A hármas tagozódás még a munkanélküliséget is megszüntetné anélkül, hogy a levitézlett tervgazdaságra törekedne, és csak ez tenné igazán lehetõvé a vállalkozói szabadságot. Személyes viszonyt mindehhez elõször a stúdium által fejleszt ki az ember. Az antropozófia feltárja az összefüggéseket a lényegi alapokig, továbbá az Egész értelmét és jövõjét. A tudatfejlõdés mint feladat elválaszthatatlanul és minden konzekvenciájával összekapcsolódik mindezzel. Az ember azt tapasztalja, hogy az idõ sürget: a Kali Yuga vége óta elmúltak azok a korszakok, amelyekben az alvó emberiség mulasztásait és fogyatékosságait az istenek még helyrehozták. Minden még fennálló régi a végét járja, legyen az morális kinyilatkoztatás-tõke vagy akár az olajtartalékok. Az ilyen halálfolyamatoknak van értelmük, ha ösztönzik a tudatfolyamatokat. A gazdasági növekedés, a 20/80 társadalom és Tittytainment nem a történelem alternatíva nélküli, szükségszerû vége, amit Fukuyama3 el akar hitetni velünk, hanem egy eljövendõ kor SzG 2006/1

29

TECHNIKA kínzó szülési fájdalmai, amely korban az emberek és az istenek tudatosan együttdolgoznak. Ez a fejlõdés nemcsak ideálisan, a „fejekben” játszódik le, hanem kézzel foghatóan a materiális Földön is. Itt a Golgotai Misztérium óta a feloldó folyamatok váltották fel a sûrítõ folyamatokat, ahogy ezt az újabb fizika leírja. A hármas tagozódás eszméje a jövõben is számol a munkamegosztáson alapuló gazdasággal, amelyben minden ember részt vesz a maga képességeivel. A világ a fûtés és a motorikus erõtermelés terén továbbra is rá lesz utalva az energiára. Ha az éteri és a materiális világ közötti határ fokozatosan feloldódik, a hatások átnyúlhatnak az egyik területrõl a másikra. Rudolf Steiner ismételten utalt arra, hogy egy újszerû technika éteri törvényszerûségek alapján felépülõ mechanizmusokat fog kifejleszteni, amelyek decentralizáltan alkalmazhatók hõtermelés vagy motorikus erõ céljából. Mivel azonban egy „halott” készülék nem ismer semmiféle (harmonikus) érzést, ezért szükség van a szakképzett/iskolázott emberekre, akik az asztralitás kerülõ útján egy rezonáló éterikus indító gyújtást adnak. Rezonancia, harmónia és egybehangzás itt egy olyan emberi lélek csakráit feltételezik, amely lélek összhangban van a kezdeményezõ (iniciáló) kozmikus erõkkel, azaz tudatosan és következetesen állítja bele önmagát a morális világrendbe. Egy viszszafelé forduló utat ezzel szemben morálisan indifferens lefutású folyamatok jellemeznek, amelyek a továbbiakban már anyag-alatti erõkkel dolgoznak. Mivel itt az említett feloldó folyamatok tekintetében szintén várhatóak bizonyos eredmények, másfelõl viszont a morál a fejlõdés során eltûnik egy medrébõl kilépett egoizmus javára, ezért a jövõben kemény harcok fognak végbemenni a Jó és Rossz között, és nem mindig lesz könnyû megkülönböztetni õket. Hogy már egy legalábbis konvencionáliskeresztény belsõ, morális magatartás is gyakorlati hatással lehet a motorikus erõ területén, azt például John Worrell Keely munkái is mutatják. Ennek a sorozatnak4 a harmadik része forrásanyagok alapján mutat rá arra, hogy Keely a pénzhez való inkább naív viszonyulása által, egy ösztönös képességbõl fakadóan meglepõ dolgokat vitt véghez, és éppen az univerzumhoz (ahogyan õ az isteneket nevezte) fûzõdõ morális tartása által tudott így mûködni. A bevezetõben talán némiképp terjengõsre sike30

SzG 2006/1

1. ábra: Keely egyik „musical charts”-ja, amelyek sokáig kallódtak rossz állapotban, majd Dale Pond ismét olvashatóvá tette õket.

rült, a pénzzel való bánásra vonatkozó összehasonlítás nem utolsó sorban arra hívja fel a figyelmet, hogy Keelyt a „Keely Motor Company” részvényeseinek kapzsisága csaknem az öngyilkosságba kergette. Ha õ egy hármas tagozódású társadalomban élt volna, akkor az akkoriban jelentõs kapacitások tudományos szakvéleménye alapján szabad tõkét bocsájtottak volna a rendelkezésére anélkül, hogy azt hatalomhoz vagy egoizmushoz kötötték volna. Mert bármily furcsán hangozzék is ez manapság: pénzt keresni egy másik ember munkájából egy hármasan tagolt társadalomban teljesen lehetetlen lenne… Keely mûvei érintik az õsi tudást a harmóniákról, melyek többek között Kepler Harmonia Mundi címû mûvében is megtalálhatók, visszanyúlnak Platon harmónia-tanára, és a zenei és kozmikus befolyásokat magyarázzák. A szférák harmóniáját mint rezonanciákat Keely tudatosan átélte a testében, és így képes volt olyan erõket, melyek a bolygókat mozgatják, átvinni az erre hangolt mechanizmusokra, és jelentõs motorikus erõket demonstrálni. Keely saját komplex elméleteket dolgozott ki, amelyek egyfelõl feledésbe merültek, másfelõl szubjektív vonatkozásuk miatt csak részben ismételhetõk meg. Mégis az elv felismerhetõ: a kozmoszban fellelhetõ harmóniák hatással vannak az emberre, Keely ábrázolása szerint például az agyára, és ezek a harmóniák lelkileg érezhetõk. Majd meg kell találni a kapcsolatot az asztralitástól az éterikus erõkhöz. Ugyanez érvényes egy (mechanikus) képzõdmény akusztikus rezonanciaképessége esetében is. Az ember képessége/képzettsége és tudatos

TECHNIKA és pénzérmékkel (különösképpen dollárral), rögzítsük szorosan a fedõjét, majd figyeljük meg, ahogyan a pénz kis idõ múlva hirtelen elkezd magától dolgozni. Lehetõleg megszakítás nélkül tapadjon rá tekintetünk, nehogy elszalasszuk a meglepõ pillanatot. Ajánlatos a környezeti hõmérsékletet 25 Celsius fok körül tartani. Hét nap és hét éjszaka után biztosan köddé válik utolsó kételyünk is.

Jegyzetek:

2. ábra: A harmóniák összefüggése az emberi aggyal.

közvetítése által a rezonancián keresztül a kettõ között kapcsolódás következhet be. Az USA-ban Dale Pond körül kialakult embercsoport munkái által ösztönözve – akik kutatásaikat több könyvben és éppúgy az interneten5 is közzétették, – számosan kutattak tovább ebben az irányban. Cikkünk ábráit egy ott kapható munkából6 vettük át. Végül a notórius kétkedõknek: nem nehéz szemlélõdõ ítélõerõvel tettenérni a pénz munkaképességét. Vegyünk egy üres befõttesüveget, töltsük meg félig érvényes bankjegyekkel

1. Papsttum, Weltpolitik und Anthroposophie, in: Der Europäer, 9. évfolyam 7. szám. 2. Lásd ehhez többek között A. Caspar és A. Flörsheimer cikkeit ugyanebben a folyóiratban. 3. A „történelem vége” fogalmát Francis Fukuyama könyve tette népszerûvé: The End of History and the Last Man. 4. „Energie, Moral, Bewusstsein” c. cikkek, Der Europäer 10. évf. 1, valamint 2-3. szám. 5. Weboldal: www.svpvril.com 6. Universal laws never before revealed: Keelys Secrets, ISBN: 1-57282-003-9 Fordította: Szabó Attila A cikk megjelent: Der Europäer, 10. évf. 2-3. szám, 2005. dec/2006. jan.

A szellemet azonban itt nem abban keressük, hogy mindig pusztán a szellemrõl beszélünk, hanem az a lényeg, hogy a szellem abban a helyzetben van, hogy képes a gyakorlati életbe valóban alámerülni… Felkeresett egyszer egy hölgy, és azt mondta: egy ember jött hozzám, akinek kölcsön kellett volna adnom, de ez egy sörfõzõ, aki ebbõl a pénzbõl sört fõz. Egy sörfõzdét én mégsem támogathatok! – Nos, igen, ez nagyon szép, ebben a szûk körben a hölgy nem akart egy sörfõzdét támogatni, mert absztinens volt, és nem csak maga akart absztinens lenni, hanem propagandát is akart csinálni az absztinenciának. Azt kellett neki válaszolnom: Önnek mégis van a bankban pénze, abból él. Van sejtelme arról, hogy a bank hány sörfõzdét támogat az Ön pénzével, van sejtelme arról, hogy mi mindenre használják az Ön pénzét? Azt hiszi, hogy mindaz megfelel annak az ideának, amit ön most a sörfõzõnek kölcsönzendõ pénzzel kapcsolatban szem elõtt tart? És Ön talán nincs benne abban, amikor a bank az Ön náluk tartott pénzét bevezeti a gazdasági életbe? – Valóban azt hiszi, hogy az élet felé fordulni azt jelenti, hogy az ember semmi egyébre nem törekszik, mint hogy az élet legszûkebb körén belül ítélkezzen, és hogy egyáltalán ne bocsátkozzon bele abba, hogy az élet sokrétûségét szemügyre vegye?

Rudolf Steiner, GA 190, 1919. április 14-i elõadás

SzG 2006/1

31

KÖRNYEZET KÖRNYEZET A

NÖVÉNYEK METAMORFÓZISÁRÓL

Goethe 1790-ben megjelent mûve több mint 200 év elteltével most magyar nyelven is olvasható, óriási hiányosságot pótolva. (J.W.Goethe: A növények metamorfózisa, Pisztráng Kör Waldorf Természetvédõ és Természetjáró Egyesület kiadásában). A 123 pontban megfogalmazott, a növényi életre vonatkozó törvényszerûségek elolvasása és értelmezése valljuk be, még a szakemberek számára sem könnyû feladat. A kötet fõszövegét olyan írások egészítik ki, amelyek segítenek az olvasónak, megvilágítják a goethei szemléletmódot, és szemléletesen bemutatják a korunkban megjelenõ, goethei alapokra épülõ eredményeket. Az alábbiakban olyan további tudományos munkákat ismertetünk, amelyek kiszélesítették ezt a szemléletet. Így szeretnénk felhívni a figyelmet, mekkora jelentõsége van Goethe természettudományos munkásságának. Nem felfedezésein van a hangsúly, hanem az élõrõl alkotott gondolkodásmódján. Az ember világról szerzett tapasztalatai a szemlélet irányától függnek, miközben a körülötte lévõ világ képe saját felfogásának tükörképeként jelenik meg. Az élõrõl alkotott képünk következetesen megjelenik a természet visszajelzéseiben.

Ernst Michael Kranich: A NÖVÉNY FORMANYELVE Egy kozmológiai botanika alapvonalai „S virágos növények mindegyike, ahogyan Goethe „A növények metamorfózisá”-ban ábrázolta az idõben egymás után képzõdõ szervek szigorú sorában fejlõdik ki. Arra vonatkozóan, hogy mi is ez a típus, egész sor, egymástól ugyancsak eltérõ felfogás létezik. Goethe maga az összes növényben alakítóan mûködõ õsnövénynek tekintette. Számára ez (az õsnövény) egy közvetlenül átélhetõ, a növényképzõdést átható szellemi tény volt, amit az ember „szemmel” észlelhet. A legtöbb Goethére hivatkozó idealista morfológus számára a botanikus W. Troll megfogalmazása szerint az õsnövény a magasabb növények „általános építési sémája”. Ezt az építési sémát úgy írják le, mint a logikában a fölérendelt fogalmat: olyan képzõdménynek, melynek 32

SzG 2006/1

„számos magvas növény alá van rendelve”. Ez az építési séma úgy jelenik meg, mint a konkrét szemléletbõl általánosítás és absztrakció útján nyert gondolatképzõdmény. Az effajta interpretáció azonban félreismeri Goethe szemléletét, mely számára az õsnövény nem az észlelet mellett meglévõ gondolatséma, hanem a növényben jelenlévõ valóság. Azok a kutatók, akik a típust a konkrét növénnyel szemben híg fogalomképzõdménynek érzik, minden lényszerû valóságát tagadják (ti. a típusnak). Õk egy „új morfológiával” az észlelhetõ növény általuk reálisnak átélt síkján keresik a növénykeletkezés „reáltörténeti folyamatát”. Számukra a típus egy fölöttébb gyanús fikció. Az idealista morfológia tipológiai levezetéseit öröklési vonalakkal akarják helyettesíteni. Eközben mindenesetre eltekintenek attól, hogy a különbözõ formák öröklési vonalakká való összeállítása csak az õ gondolataikban létezik. Maguk elõtt is elkendõzik azt a tényt, hogy õk is idealista módon járnak el, amikor azt, amit

KÖRNYEZET gondolatilag megragadtak, azonnal „reáltörténeti”-ként interpretálják. Meggondolás nélkül beszélnek páfrányokról, nyitvatermõkrõl és zárvatermõkrõl, azaz típusokról. A megismerési gyakorlatban azonban nem kerülhetõ el, hogy a szemléletben egyszersmind átfogó alakösszefüggéseket is megragadjunk. Mégis, az „új morfológia” régi, idealista morfológiára irányuló kritikája bizonyos vonatkozásban jogosult. Úgy, ahogyan ez (a régi) a típusról vagy õsnövényrõl beszél, az egy valójában igencsak kevéssé reális képzõdmény. Hogyan vezethetjük le belõle (ebbõl az õsnövénybõl) a konkrét növényeket? Goethe számára egy ilyen kérdés alaptalan volt (nem volt tárgya). Az õ morfológiája nem a külsõ szemlélet és ideális dedukció dualitásában mozgott. Szellemileg eleven képzetalkotó képességével a növény külsõ szemléletével együtt megragadta benne a típust is. Egy fontos kérdés azonban itt is nyitva marad. Mire kell ezt az „õskép”-et visszavezetnünk, ha a növényvilágban mindig csak speciális kifejezésformában jelenik meg? Vagy másképp fogalmazva: hol található ez az õskép mint olyan? Minthogy a földi birodalomban ugyan minden növényben mûködik, mint olyan azonban soha nem jelenik meg, tekintetünket a földi téren túlra kell kiterjesztenünk. Ösztönözve látjuk magunkat, hogy figyelmünket a genetikával ellentétes irányba fordítsuk. A genetika a mûködõ realitást a legkisebb részben, a molekuláris terület genetikai kódjaiban keresi. Ez az irányultság abban a pillanatban sokat veszít a jelentõségébõl, amint (meg)látjuk, hogy az egyes növény egységét nem a molekuláris struktúrában, hanem a minden növekedésen átvonuló (minden növekedésen átható) képzõtörvényben, vagyis nem az anyagiban, hanem a szellemiben kell keresnünk. Nos, a növény maga mindig túlmutat a maga alakjának határain. Élet- és növekedési folyamataival – még nagyobb mértékben, mint az állat – környezetének egy tagja. A talajban gyökeredzik és fölszívja belõle a nedvességet; minden levelével állandó szubsztancia-kicserélést folytat a légkörrel; és a Föld kozmikus környezetébõl, a Napról áramolnak hozzá az életet, a növekedést és alakítást ösztönzõ erõk. A következõkben ezt a kozmikus környezetet is be fogjuk vonni a növény szemlélésébe, hogy itt keressük föl az õsképet. Ez lesz az elsõ nagyobb fejezet tartalma.

Minthogy ez ma még szokatlan eljárás, célszerûnek látszik valamit mondanunk a szemlélet módszerének alapvonásairól. Ha bármely területen egy jelenség magyarázatát keressük, akkor tekintetünket a jelenség környezetére kell irányítanunk. Ott keressük föl azt a tényösszefüggést, melybõl (a jelenség) származik, pl. egy árnyék egy fényforrás és egy átlátszatlan test együttmûködésébõl. Éppúgy a kémiában akkor értünk meg egy anyagot, ha követjük, ahogyan meghatározott más anyagokból létrejön. Egy jelenséget mindig meghatározott más jelenségek összetalálkozásából ragadhatunk meg. Amíg ezeket (a más jelenségeket) és összetalálkozásuk formáját nem ismerjük, a kérdéses jelenség rejtélyes marad. A növény megjelenése jelenséggé válása lényegében alakok keletkezésében, növekedési mozgásokban áll. Itt különbözõ világbirodalmak mûködnek együtt; mindenek elõtt az anyagok, melyekben az alakok kifejezõdnek, és a képzõtörvények, melyekben a típus mûködik. Az anyagok oldalát a következõ fejezetekben messzemenõen figyelmen kívül hagyjuk. A típust, mint a növekedési mozgásokban megnyilvánuló birodalmat bolygórendszerünk jelenségeivel való összefüggésében fogjuk szemlélni. Ott is mozgásokkal találkozunk, csakhogy ezek nem rögzülnek anyagi formában. De hogyan remélhetjük, hogy összefüggést fogunk találni a növényképzõdés és a bolygók mozgásviszonyai között? Semmilyen összefüggést nem a külsõ ok-okozat példája, azaz a fizikális fogalomképzés értelmében fogunk ábrázolni. Van azonban egy másik forma, melyben a kapcsolatok és összefüggések kimondják magukat, és ezt a képek egybehangzásának nevezzük. Fizikális síkon, pl. az optikában ennek (a formának) már ma is jelentõsége van. Az ember a Nap és a többi bolygók mozgásáról, ezen mozgások egymáshoz való viszonyáról és az itt uralkodó törvényszerûségekrõl világos képeket dolgozhat ki magának. Eközben saját képzet- és gondolatéletének olyan rendet ad, mely megfelel a bolygóvilág folyamatainak. És ugyanilyen módon teremti meg magára a mozgékony, után-alakító képzetalkotás által a típus képzõdményeinek (képzéseinek) szemléletét. Ha mindkettõt kellõ gondossággal mûveljük, fontos felfedezéshez jutunk: a képek, melyeket az egyik területen nyertünk, mozdulataikban, dinamikájukban, törvényszerûségeikben megfelelnek a másik terület képeinek. Pusztán SzG 2006/1

33

KÖRNYEZET

a mozgásfolyamatok tartalmában adódnak némelykor eltérések. A növénybirodalom szemlélésének a képek egybehangzására való rátekintés nem szokatlan viselkedés. Ellenkezõleg: mindannyiszor ezt gyakoroljuk, ha két növényt ugyanahhoz a fajhoz, nemzetséghez vagy családhoz tartozónak ismerünk föl. És ennyiben minden fáradozásnak, mely a sokrétû növényalakok területén rendet keres, az alapját képezi. Az õsnövény esetében ez a kutatás egy határba ütközik; a földi birodalomban ugyanis nincs egy másik olyan jelenség, amivel ugyanúgy kapcsolatba hozhatnánk, mint egy rózsát egy másik rózsával. Éspedig azért, mert az õsnövény nem

A. Suchantke: TÍPUS ÉS EVOLÚCIÓ – ELLENTMONDÁS? A metamorfózis jelentõsége „A mai biológusok számára Goethe természettudományi munkái, tanulmányai és kísérletei legjobb esetben is csupán történelmi érdekességgel bírnak. Lényegében megcáfoltnak és metodikailag elavultnak számítanak. A kortárs, Darwin barátja és ismert védelmezõje, Thomas Henry Huxley, Goethe szemléletmódját már a 19. sz közepe táján a következõ szavakkal jellemezte: „Egy olyan gondolkodásmód eredménye, amely egy elavult, skolisztikus realizmusból származik” – ez a megfogalmazás fején találta a szöget! Huxley igazán jól ismerte Goethe szellemi nézõpontját: Goethe valójában 34

SzG 2006/1

ugyanolyan módon lép föl az észlelésben, mint a rózsa, hanem a legáltalánosabb képzõtörvényként mûködik a rózsában, és mintegy áttûnik/átsejlik rajta éppúgy, mint a boglárkán vagy napraforgón. Ha azt a szemléletmódot, melyet egy növényfajta újra-felismerésekor állandóan használunk, az õsnövény felé irányítjuk, a megfelelõ képet a bolygórendszer mozgásaiban és ritmusaiban találjuk meg. Az itt következõ vizsgálódások menetének ezt bizonyítania kell. Ezek során az éppen leírt módszer értelmében úgy fogunk eljárni, hogy a növényképzõdés és a bolygóvilág kapcsolatai a figyelmes olvasónak a kettõ összenézésébõl mintegy magától fognak adódni. Nem az a célunk, hogy új elmélettel szolgáljunk, hanem az, hogy a szemléletet azáltal világosítsuk meg, hogy megtanuljuk a természetet nem pusztán fejletlen képzelõerõnkkel szemlélni. Amikor ugyanis képzetalkotásunkat és gondolkodásunkat a bolygóvilág tényeivel áthatjuk, saját képzetalkotásunk és gondolkodásunk fejlesztésén dolgozunk. És a fejlett emberi szellemi képesség (Geistesvermögen) egész természetesen eljut ahhoz, hogy a növényekben a kozmosz visszfényét élje át. Fordította: Kádas Ágnes A fordítás alapja: „Die Formensprache der Pflanze”, 2. átdolgozott és kibõvített kiadás, 1979, VFG Stuttgart.

gyökeresen realista volt, ellentétben a nominalista irányzattal, amely a természettudományban a mai napig uralkodó. A fogalmakra és ideákra mint szubjektív elképzelésekre tekint, amely csupán rendszerfunkcióval bír, az interszubjektív megértést szolgálja, és semmit sem tud kezdeni a belsõ lényeg megjelenésével, az elvileg elérhetetlen magában valóval. Másként van ezzel Goethe, aki a középkori univerziálévita értelmében realista. Számára a fogalmilag felfogható ideák mint reálisan ható, okozó in re, a megjelenésben benne vannak. Nem valahol kívül és kideríthetetlenül, úgyszólván a szellemi magasságokban a dolgok elõtt, ante rem, a platoni, de a felekezeti egyházak értelmében is („Isten megragadhatatlan az õ jóságában és felfoghatatlan az õ akaratában”). És már egyáltalán nem post rem, elõírt értelmû, csupán

KÖRNYEZET absztrakcióként, tisztán nomina-ként a megjelenést utólagosan hozzáillesztõ, ahogyan a nominalisták vélekednek. Goethe számára a növény valóságosan létezõ ideája, a „típus” vagy az „õsnövény” (amely lehetõvé teszi számunkra, hogy minden egyes csírában felfedezzük a növényt), amely minden egyes növényben mint teremtõ lény konkrétan jelenlévõ. Fényesen összegzõdik Goethe szellemiségének és a felemelkedõ nominalista, Kant által megformált tudománynak ellentéte az ismert dialógusban Schillerrel, aki bizonytalanul áll Goethe elõtt, amint kijelenti, hogy az õsnövény ott látható, ahol a valóságban csupán ideáról van szó. Erre Goethe tudvalevõleg így válaszolt: „Számomra nagyon kedves, hogy vannak ideáim, anélkül hogy tudnék róla, sõt, a szememmel is látnám õket.“ Goethe valóban látja a szemével – az ideák úgyszólván az érzéki észlelés pillanatában elõugranak: az észlelés és az idea fogalmi megragadása neki az elsõ a szemlélõdõ ítélõerõben. Goethe tiltakozik a dualista elképzelés ellen, hogy az észlelés csak a külsõ oldalt adja meg, a belsõ lényeg elrejtve marad: „A természetnek sem magja, sem héja nincs, mindene van egyszerre…”

Fordította: Buella Mónika A fordítás alapja: Andreas Suchantke: Metamorphose – Kunstgriff der Evolution, Verlag Freies Geistesleben, Stuttgart 2002.

„A képet az emberek mint az isten megnyilvánulását fogadták. Lassacskán a képi tudat helyébe olyan tudat lépett be, amelyet az ember e világból fogadott be mint megfigyelést. Ez a görög idõkben történt. Éppen Platónnál és Arisztotelésznél figyelhetõ meg, ahogy a képi megfigyelés gondolati megfigyelésbe megy át. De a görögök – így Arisztotelész, a nyugati bölcsesség megalapozója is – mindig azzal a tudattal éltek, hogy az érzékszervi megfigyeléseket a természetbõl származó gondolatok által fogadják, azaz az gondolkodik bennük. Elõször a középkorban fogadta el az ember, hogy saját gondolattal rendelkezik. A skolisztikusoknál ez az emberben lévõ gondolkodási erõ jelentette a fõ problémát, és okozta a realisztikusok és nominalisták közötti harcot. A realizmus – legjelentõsebb képviselõje Aquinoi Tamás – azt állította, hogy a gondolatok realitások, amelyek összefüggésben a dolgokkal az emberbõl keletkeznek. Ezzel szemben a nominalisták szerint a gondolatok, fogalmak csak az ember által önkényesen kitalált valami, nevek, amelyet a tényekre ráhúzunk. Ez a gondolkodásmód uralkodóvá válik a nyugati szellemi életben, különösen Kant filozófiájában. A természettudomány által jutottunk arra a véleményre, hogy a valóság, az érzékelhetõ világ tisztán materiális, gondolati vagy szellemi tartalom nélküli. A modern tudat számára a gondolatok csak jelzések, melynek kapcsolata a világ valóságával nem átlátható, nem ismert. Ennek a fejlõdésnek a csúcspontja a modern logika, mely állításait a valóságra való tekintet nélkül teszi. Ahogy a bevezetõben már említettük: felismerésnek azt nevezzük, amikor az észleleti félvalósághoz a fogalmat gondolkodással hozzáfûzzük. A gondolat észrevétele a valóságban adja a tudomány alapját. Ezért szükséges, hogy a természettudomány felülvizsgálja gondolkodási szokásait, és új megismerési elmélet szükséges.” Ernst Marti: Az éteri

SzG 2006/1

35

KÖRNYEZET

Jochen Bockemühl – Kari Jarvinen

AZ

ÉV FOLYAMATÁNAK, MINT EGYSÉGNEK AZ ÁTÉLÉSE

Aki földmûvesként vagy kertészként a természeti folyamatokhoz igazodva végzi napi tevékenységét, munkája változásaiban átéli az évszakokat. A városi embernél legtöbbször hiányzik ez a fajta valódi átélés. A természethez való viszonya könnyen felületessé és szentimentálissá tud válni. Sajnos a kertészetben és a technicizált mezõgazdaságban végzett munka leginkább rutinmunkává vált. Ezért még ott is könnyen elfelejtik az élet lényegét. Az ember egyre inkább technikai fogalmakban gondolkodik és átengedi magát érzéseinek, mivel már nincs meg az összhang a közvetlenül észlelhetõ jelenségek világával. Hogy mit jelentett korábban az évszakok átélése, nem tudjuk. Legfeljebb sejtéseink lehetnek. Értelmetlen visszavágyódni egy olyan korba, amikor az emberek úgy érezték, a csillagvilág határozza meg õket. Fejlõdik az ember tudata és hozzáállása. Mi pótolhatja ma a természeti környezethez való elveszett közvetlen kapcsolatot? Hogyan tehetünk rá ismét szert? …

Tapasztalás egy nap folyamán Egy nap történésében kicsiben tükrözõdik mindaz, ami az év menete során megtörténik. Létünket folyamatosnak éljük át, ahogy magunkat a gondolkodásban, érzésben, akaratban megtapasztaljuk. De valójában mindez ritmikusan történik, mint a légzés, a kifelé és a befelé fordulással váltakozva, ahol általában a befelé vezetõ utat nem tudatosan tesszük meg. Pedig éppen ez a befelé vezetõ út fontos a világ lényegéhez való viszonyunk megértésében, és fontos, hogy mekkora a tudatos részünk a világ történéseiben. A nappali tudatban túlnyomórészt célorientáltak, éberek, tiszták, megkülönböztetõek vagyunk. Alváskor nem vagyunk tudatunknál. Alámerülünk az alvásba a nappali megismerõ gondolkodás által befogadottakkal. A következõ nap fel tudjuk ismerni megfelelõ figyelemmel, hogy egy kissé átalakultunk. Más a kiindulásunk, másként észlelünk, mint elõzõ nap. Érdemes különös figyelemmel fordulni e folyamat felé. 36

SzG 2006/1

Élet az érzéki világ és a kozmikus világ (mint átfordulási folyamat) közötti ritmusban Vannak különbözõ megfigyelések, amelyek arra tesznek figyelmessé, hogyan történik meg ebben az ébrenlét és alvás közötti váltásban az említett átalakulási, mint egyfajta átfordulási folyamat. Nappali tudatunkkal a bennünket körülvevõ érzéki világban élünk. Elképzeléseket alkotunk az egyes jelenségekrõl és dolgokról, az egymás mellettiekrõl és az egymás után következõkrõl, és ehhez igazítjuk a külsõ szerint irányított cselekvésünket. Elalváskor gyakran még az álomképekben is utáncseng ez az elképzelés. Lassan kioldódik az érzéki észleléshez kötött közvetlen kapcsolatából, kitágul, más vonatkozásokat kap, rejtélyes összefüggések sejlenek fel. Egyre megragadhatatlanabbá válik, alámerülünk a mélyalvásba, tudatunk elveszik a vonatkozások végtelenségébe. Csak kissé sikerül a szellemi világban lévõ saját gondolkodás-átélésünket kitágítani, amelyben azután alvóan élünk. Rátekintõ gondolkodásunkkal részesülünk a szellemvilág felfoghatatlanságából, amelyben azonban általában alszunk. Lehetne ezt a környezetbõl kialakult gondolkodásnak tekinteni, ellentétben a pontszerû tárgyi

KÖRNYEZET gondolkodással. Ami ebbõl nappal a lélekben utáncseng, öntudatlanul belemegy a mindennapi fogalmi gondolkodásunkba, mint egy növény szemlélése során. Néha ez úgy történik, hogy a következõ napon másként tekintünk rá azokra a dolgokra, amelyekkel elõzõ nap foglalkoztunk. De ezt az alkalmat gyakran ismét elfedi a kezdõdõ nappali tudat, és eltávozik a megtanult fogalmak megszokott kerékvágásába. Szerencsés pillanatokban megtapasztaljuk, hogyan él ez álomszerûen például egy táj teljeskörû esztétikai szemlélésében, a felébredéskor bepillantást engedve az összefüggésekbe, amelyeket az elõzõ nap az egyes dolgokra való rátekintéssel nem tudtunk megteremteni. Az alvásba vezetõ úton elkísér minket egy kérdés, és éjjel átfordul egy sajátos kapcsolat észlelésébe, amelybõl elõzõ nap kimaradtunk. Ez a rátekintés ismét elveszhet a nap folyamán. Talán valami triviálisan megjelenik ebbõl és kiábrándulunk. De gyakran beigazolódik azáltal, hogy cselekvésünket életre kelti és új irányt ad. Új impulzusokat kapunk arra nézve, hogy az életösszefüggésekbe jobban beilleszkedve cselekedjünk. Mindennapi életünkben öntudatlanul az organikus élet észlelési szervének új csírája keletkezik, amely minden egyes helyzetben másként jelenik meg. Ez az észlelési képesség a gyakorlat által tovább fejleszthetõ. Pontosabban megvizsgálva a gyors váltakozásban már nappal megváltozik a tudatunk. Belemegyünk egy észlelésbe, az elképzelések által különválik attól és ugyanakkor öntudatlanul

összekapcsoljuk egy kiegészítéssel, amely bennünk képzõdött és bennünk él tovább. Mindennapjainkban ezt nem vesszük észre. Inkább formálisan tapasztalásról beszélünk anélkül, hogy tudatossá tettük volna a legfontosabbat: a tapasztalás melyik módjáról van szó.

Az év körforgása, mint életfolyamat Az év körforgásának átfogó ritmusában valami hasonló jelenik meg, mint a leírt napi folyamatban. … A vegetáció változása szemlélhetõvé teszi az életfolyamatokat, amely által részünk van a Föld életében. Érzékeinknek mindig csak egy bizonyos állapot mutatkozik meg. De ha a fentiek szerint hajtjuk végre az egyikbõl a másikba történõ átváltozást, pontosan megfigyelve és a lélekkalendáriummal összehangoltan, megtanuljuk egymás után megtapasztalni az erõket, amelyek elõhozzák a vegetációt, valamint azokat, amelyek külsõleg lebomlasztják, miközben bent egy új képzõképesség koncentrálódik. Ezeket az erõket átéljük, mint a természetben reálisan ható erõket, azonban másként, mint a fizikai-mechanikai erõket. A vegetáció menetét így követve ez egy folyamattá válik, amelyben saját magunk is benne állunk. Minden érzékeink általi észleléssel a jelenben állunk, de a leírt figyelemmel észleljük egy növény jelenlegi megjelenési képében korábbi fejlõdési állapotát, megnézzük és átéljük, mint egy élõ egészet. A tudat síkján magunkévá tettük a növény szellemi részét, mint egy mag, amely képességet nyert a természeti folyamatokban egy új növény képzésére. A jelenben a növénynél létrejön a környezetbõl jövõ hatás iránti új fogékonyság. Bennünk pedig létrejön az új észlelése iránti fogékonyság elmélyülése. Miként különbözõen hat a növényképzõdésre a fény és a talajviszonyok, aszerint, hogy vajon a növény csírázik-e vagy virágzáshoz készülõdik, úgy változik az új észlelés iráni fogékonyságunk is aképpen, ami a korábbi érzéki táplálkozásunkból észlelési képességbe alakult át bennünk. Ez az a készség, amit magunkkal hozunk, amikor egy bizonyos tervet hordunk magunkban. Itt fontos, hogy kifejlesszük magunkban a lehetséges megvalósulási formák sokféleségét, elképzeléseket, az ún. vezérképet. De ez a tudatban csak akkor szolgál az ideák csíraerõinek életre keltésére, ha ezek a könynyen SzG 2006/1

37

KÖRNYEZET

megszilárduló elképzelések beleolvadnak a fejlõdõ folyamatba. Így él a csíramagban és a hajtásban vagy a Föld a tél folyamán. Ha a vezérképpel egyedül a belsõ irány alapján, azaz szellemileg foglalkozunk, lehetségessé válik a szellemileg jelenlévõ megfigyelésre alapozott cselekvés. A télen jelenik meg a legkevésbé a növényi élet, és épp akkor a legélõbben. A magban és a hajtásban még nyitva van a faj keretein belül a visszatérés minden lehetõsége, ellenben minden egyes kinövés egy egyoldalúságot jelent. Miközben az élõ természetet kívülrõl alvó állapotban látjuk, a Földben a magok és csírák egy nyugalmi idõszakot élnek át – így Borbálanap elõtt nem szabad ágakat vágni rügyfakasztáshoz, mivel a növénynek bent el kell jutnia egy bizonyos pontra. De azután, a legmélyebb télben az apró változásokban egy új belsõ élénkséget veszünk észre és élünk át, amely egy külsõ tevékenységre serkent bennünket. Minden egyes melegebb nap tavaszi tõzikét és boglárkát hoz elõ, virágzásra készteti a hunyort. A tavaszhoz, nyárhoz, õszhöz és télhez való átmenet speciális érzéseket ébreszt fel bennünk. Ezek tudatosan összekapcsolódnak azzal, ami a növényvilágban kilép a láthatatlan területérõl a láthatóba, elveszti mozgékonyságát és ismét visszahúzódik az elhervadásba az észlelési világból. Ez a hatás élõ képpé válik, ha az év menetét egyre inkább légzési folyamatként éljük meg. Közép-Európában a legtisztább és a legharmoni38

SzG 2006/1

kusabb az összhang a kifelé és a befelé fordulás közötti váltakozásban. Ebbõl a realitásból új tartalmat tudunk nyerni az év ünnepeinek. Ezután már nem tiszta hagyománytudatból ünneplünk, hanem új tartalmat adunk ugyanannak, ami ezt a folyamatot tudatossá teszi. Az évszakokat nem egymástól elválasztottan éljük át. Szellemileg hatnak a háttérben. Semmi értelme télrõl beszélni a többi évszak feltételezése nélkül. A mindenkori helyzet átélésében (pl. virágzó pitypang tavasszal) magunkban hordozzuk a hótakarta mezõ, képét és bizonyos elvárásokat is kifejlesztünk a nyárba menõ folyamat számára. Egy belsõ szemlélés során létrejön az év menetének átélése a jelen kiegészítésével, a múlt által és a jövõbe tekintéssel. Minél mélyebb a tudatos behatolás az év menetének átélésébe, annál világosabban képzõdik bennünk egy háttér, amelyben beszélni kezdenek a természet megjelenési formái. Ez a nyelv tud egyre inkább vezetni bennünket a munkában – nemcsak a mezõgazdaságban. Így tágul ki a lelkünk nyáron, ahol a Nap fénylõ briliánsként emelkedik fel a fény isteni kilégzési folyamatában és egyesül a világ messzeségével. A fény beszél és az emberi lélek megtapasztalhatja a megjelenésben szellemi eredetét. A nyár misztériumaiban a természet az éjjel képmása, mint Novalis „Himnusz a hatalomhoz” és Shakespeare „Szentivánéji álom” címû mûvében különbözõ módon megjelennek. Ami érzékileg megjelenik, az az átélés során a folyamatok képe és viszont. Az év fény-légzési folyamatában a nap magas állásakor a Föld lelkileg-szellemileg belealszik a nyárba. A nyár fénye teremti meg az érzékileg észlelhetõ képeket. Ezzel szemben a tél átélése relatív képnélküliségbe vezet. Amikor úgy tûnik, hogy alszik a természet, a Föld szellemileg éber az új ébredést elõkészítõ folyamatokban. A Nap szellemileg hat. Az ember beleviszi a télbe a nyár élményeit és várja, hogy ott valami megszülessen. Ennek az idõszaknak a királynõje egy Szûz, aki szülés elõtt áll. Elõképében a lélek kétségbe vonja moralitását. Elég jó-e ahhoz, hogy hordozza ezt a gyümölcsöt? Figyelmeztetés, hogy legyen eléggé értékes a szellem köpenyeként. Itt az akaratról van szó. Fordította: Buella Mónika és Sass Manuela Forrás: Jochem Bockemühl - Kari Jarvinen: Auf den Spuren der biologisch-dynamischen Praparatepflanzen Verlag am Goetheanum, 2005.

RENDEZVÉNY, HÍRDETÉSEK HIRDETÉSEK A Szabad Gondolatok Háza tavaszi rendezvényei 2006. május 5-6: Irene Diet szemináriuma (péntek délután 16,00- 19,30-ig és szombat délelõtt 9,30 – 12,00-ig) Részvételi díj: 1000 Ft 2006. május 26-27: Thomas Meyer szemináriumával egybekötött nyilvános könyvbemutató Thomas Meyer: „Ludvig Polzer-Hoditz, egy európai” (Arkánum Kiadó) és Graf Polzer-Hoditz: „Az európai közép misztériuma” (Ita Wegman Alapítvány – Natura Budapest Kft.) címû könyvek magyar nyelvû megjelenése alkalmából. Program: Május 26. péntek du. 16,00 – tól a megjelent könyvek ünnepi bemutatása Május 27. szombat 9,30 – 17,00 (ebédszünettel) Polzer Hoditz gróf, egy európai szellem Thomas Meyer elõadása és szeminárium Részvételi díj a kétnapos rendezvényen: 1500 Ft A rendezvényen mindkét könyv megvásárolható. „Európa közepe: misztérium-tér. Megkívánja az emberiségtõl, hogy ennek megfelelõen viselkedjen. Annak a kultúrkorszaknak az útja, amelyben élünk, nyugatról jõve, kelet felé fordulva, ezen a téren vezet keresztül. A réginek itt metamorfozálódnia kell. Minden régi erõ elvész ezen a kelet felé vezetõ úton, nem tud keresztülhaladni ezen a téren anélkül, hogy a szellembõl meg ne újulna. Ha mégis ezt akarnák tenni, pusztító erõkké válnának; katasztrófákat szülnének. Ebben a térségben csak emberismeretbõl, emberszeretetbõl és ember-bátorságból születhet meg az, ami üdvöthozóan továbbhaladhat a Kelet felé.” Ludwig Polzer-Hoditz

Köszönetet mondunk azoknak, akik 2004-ben adójuk 1%-ával a Kortárs Orkesztika Egyesületet (adószám: 18065224-1-46) támogatták. A beérkezett összeget az egyesületi rendezvényeinken használtuk föl. *** A Forrás Waldorf Iskola keres általános iskolai tanítókat (Waldorf-pedagógiai végzettséggel is rendelkezõk elõnyben!), valamint rajz-mûvészettörténet és matematika, fizika, kémia szakos középiskolai tanárokat. A szakmai önéletrajzokat az iskola címére (9027 Gyõr, Madách u. 10.) várjuk. *** Az immáron nyolcadik éve mûködõ debreceni KIKELET WALDORF ÓVODA gyakorlattal rendelkezõ, elhivatott Waldorf óvónõt keres. A fényképes önéletrajzokat is tartalmazó jelentkezéseket a fenntartó EGY-MÁSÉRT Waldorf Pedagógiai Alapítvány címére várjuk: 4001 Debrecen, Pf. 507. Érdeklõdni a 70/3600 025 és a 30/2466 821-es telefonszámokon lehet. *** A szegedi Szabad Waldorf Általános Iskola és Alapfokú Mûvészetoktatási Intézmény a 2006/2007-es tanévre osztálytanítót keres a hatodik osztályba. Elérhetõségünk: 6728 Szeged, Napos út 16. tel.: 62/547-081, 62/547-080 SzG 2006/1

39

KÖNYVISMERTETÉSEK A Natura-Budapest Kft. kiadásában magyar nyelven megjelent Rudolf Steiner és Ita Wegman közös, az antropozófiai gyógyászat alapjait lefektetõ könyve. A könyv célját maga Rudolf Steiner az elõszóban az alábbi módon fogalmazta meg: „Nem arról van szó, hogy szembe akarunk helyezkedni a korunk elismert tudományos módszereivel dolgozó orvostudománnyal. Ennek alapelveit teljes egészében elismerjük. Azon a véleményen vagyunk, hogy az általunk megadottakat, csak olyasvalaki használhatja fel a gyógyítás mûvészetében, aki e princípiumok értelmében képes arra, hogy teljes érvényû orvos legyen. De mindahhoz, amit a ma elismert tudományos módszerekkel az emberrõl megtudhatunk, további ismereteket fûzünk, amelyek egyéb módszerekkel találhatóak meg, és ezért egyben kényszerítve érezzük magunkat, hogy ebbõl a kibõvített világ- és emberismeretbõl kiindulva azon fáradozzunk, hogy a gyógyítás mûvészetét is kitágítsuk. Az elismert orvoslás alapjában véve nem tehet ellenvetést az ellen, amivel elõállunk, hiszen mi ezt a gyógyászatot nem tagadjuk meg. Csak az utasíthatja el elejétõl fogva a próbálkozásunkat, aki nem csak azt várja el, hogy a tudását elismerjék, de azt is megköveteli, hogy semmiféle, az õ ismereteit meghaladó tudással ne lehessen elõállni.” A könyv elsõ kiadásának utószavában pedig így fogalmaz a társszerzõ Ita Wegman: „Rudolf Steiner folytonosan arra törekedett – és ez találkozott az én legteljesebb megértésemmel –, hogy megújítsa a régi misztérium-lényt, és bevezesse azt a mai gyógyászatba. Mert ez a misztérium-lény mindig is a legszorosabban összefüggött a gyógyító mûvészettel, és a szellemi felismerések kivívását összefüggésbe hozta a gyógyítással. Nem áll szándékunkban dilettáns, laikus módon a tudományos medicinát alábecsülni; sõt teljes mértékben elismerjük azt. Azonban az volt a fontos, hogy a már meglévõkhöz hozzáfûzzük mindazt, ami egy valódi szellemi megismerésbõl fakadhat a betegségés gyógyítási folyamatok megragadásához. Természetesen nem az a cél, hogy a régi misztériumok lelki-ösztönös megismerési módját élesszük újra, hanem egy olyan módot, mely a teljesen kifejlõdött, a spiritualitáshoz fölemelt modern tudatnak megfelel.”

Dr. Rudolf Steiner – Dr. Ita Wegman: A gyógyítómûvészet kitágításának megalapozása szellemtudományos ismeretek alapján, Natura-Budapest Kft. 2006. Kapható és megrendelhetõ a Natura-Budapest Kft-nél. Ára: 2 500 Ft.

Az Ita Wegman Alapítvány és a Natura-Budapest Kft. tájékoztatja a lap olvasóit, hogy a Paul Emberson : „Gondishapurtól a Szilícium-völgyig” címû könyvének kiadását a szerzõ kérésére elhalasztottuk. A jelentõsen kibõvített könyvet reményeink szerint 2007. év folyamán tudjuk megjelentetni. *** A nagy érdeklõdésre való tekintettel hamarosan könyv formában is kiadjuk Paul Emberson: „A klónozásról és az elveszett hierarchiáról” címû írását, amelyet 2003-2004 év folyamán négy részben a Szabad Gondolat leközölt.

40

SzG 2006/1

D r. H a u s c h k a Kozmetikumok Ma már nem csak a nyaralás alatt van szükség napvédelemre. A városban, az utcákat járva éppúgy védeni kell bõrünket, mint napozásnál, vízparti üdülésnél. Arcunkat minden nap érik a napsugarak, és ha nem alkalmazunk UV szûrést biztosító napvédelmet, akkor a finoman melegítõ, éltetõ napsugarak bizony kellemetlenséget is okozhatnak, idõ elõtt öregíthetik bõrünket. A Dr.Hauschka napvédõ arckrém 8-as fényvédelmet biztosít természetes ásványi anyag (titán-dioxid) segítségével. A krém összetétele a napvédelmen (UVA és UVB) túl biztosítja a bõr nedvességet megõrzõ ápolását is. A könnyû konzisztenciájú, finom gyümölcsillatú krém pillanatok alatt beszívódik a bõrbe. Alkalmazása: reggel, a mélytisztító-tonik és nappali ápoló készítmény után vékonyan hordjuk fel arcunkra, napközben szükség szerint újítsuk meg a réteget. Felhordás után azonnal véd!

A folyóirat ára: 500 Ft