szeptember A PLATÓN-LÉLEK A TÖRTÉNELEMBEN I-II. EUGEN KOLISKO NOVEMBER 8-ÁN TARTOTT ELÕADÁSA

Szabad Gondolat EUGEN KOLISKO 1925. NOVEMBER 8-ÁN TARTOTT

ELÕADÁSA

2003. szeptember

6/3

MELLÉKLET

A PLATÓN-LÉLEK A TÖRTÉNELEMBEN I-II.

SZABAD GONDOLAT Az antropozófia, nevelésmûvészet és szociális élet folyóirata MELLÉKLET Szerkesztõbizottság: Buella Mónika, Ertsey Attila, Frisch Mihály, Galántai Ágnes, Kampis Miklós, Kádas Ágnes, Kálmán István, Tóth Márk, Z. Tóth Csaba Kiadja: Ita Wegman Alapítvány Felelõs kiadó: Frisch Mihály Felelõs szerkesztõ: Buella Mónika Borító és tördelés: HÉT-fõ bt. MLA Készült: Acorn Nyomda ISSN 1418 4443 Olvasói levelek, hirdetések, információ: a szerkesztõség, illetve az Ita Wegman Alapítvány címére lehet beküldeni 1089 Budapest, Bláthy Ottó u. 41., Tel: 303 77 46 Honlap: www.szabadgondolat.hu E-mail: [email protected] Beküldött írásokat nem küldünk vissza, és nem õrzünk meg. Elõfizethetõ az alapítványnál.

Zajti Ferenc AMIT

A KÉT

SCHRÖERRÕL MAGYARORSZÁGON BEVEZETÕ EUGEN KOLISKO

MEGTUDHATUNK

ÍRÁSÁHOZ

A közelmúltban Thomas Meyer és Andreas Bracher a Szabad Gondolatok Házában tartott elõadásaikon megemlítették SchröerOeser nevét, aki A.Z. álnéven egy magyar témájú drámát írt Thököly élete címmel. Ezt a könyvet keresték itt Budapesten, hátha nyomára akadnak. Többek közt ez késztetett engem is arra, hogy utánanézzek a Schröer-család történetének. Az antropozófusok között is sokan vannak, akik számára nem sokat mond Schröer neve. "Életutam" címû könyvében Steiner ugyan említi Karl Julius Schröert, a bécsi Mûszaki Fõiskola tanárát, aki "tanítóm és atyai jóbarátom" (90. old.), és aki "teljesen a goethei szemlélet híve volt… s akivel néhány elõadás után már közelebbi kapcsolatba kerültem." (37-39. old) "Schröer révén igen sok szép mûvet ismertem meg. (…) 1883-ban Schröer ajánlására Joseph Kürschner meghívott magához, és megbízott azzal, hogy az általa kiadandó ‘Deutsche Nationliteratur’ sorozatban Goethe természettudományos írásait bevezetésekkel és magyarázatokkal lássam el." Mégis ki ez az ember, aki Steiner életében, sorsában meghatározó jelentõséggel bír? Ki ez az ember, akirõl Steiner úgy nyilatkozott, hogy neki kellett volna az antropozófiát megalkotnia? Ki ez az ember, akinek sorsához és életéhez a magyar történelem ezer szállal fûzõdik? Kivel, kikkel állt kapcsolatban a korabeli magyarság képviselõi közül? E sok kérdés kapcsán elõször egy rövid áttekintést közölnénk a két Schröer – Gottfried Tobias és Karl Julius – életrajzából és magyar kapcsolataiból. Életrajzuk Szinnyei József: "Magyar írók élete és munkái" c. mûve XXII. kötetének 618-21. oldalán található (megjelent Budapesten, 1908-ban). Oeser életérõl unokái írtak könyvet, amelyet 1933ban Stuttgartban adtak ki német nyelven. Karl Julius Schröerrõl a hazai könyvtárakban – könnyen lehet, 1

hogy egyben külföldön is – a legteljesebb életrajz Erwin Streitfeld dolgozata "Karl Julius Schröer, Tanulmány életérõl és munkásságáról" címmel, melyet a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetsége adott ki 1986-ban Manherz Károly szerkesztésében 1200 példányban. Ennek ellenére nyugodtan kijelenthetjük, hogy életérõl nem tudunk semmi fontosat. Ez a kis írás csupán arra vállalkozik, hogy közzétegye azt a keveset, amit még fellelhetünk idehaza a Schröer családról, hogy majdan valaki, aki kedvet, erõt, elszántságot érez, elkezdhessen egy nagyon fontos és hiánypótló kutatást; hiszen már 1941-ben a fentebb hivatkozott könyvben említik Karl Julius Schröerrõl, hogy "germanisztikai munkásságának egy része, politikai írásai, pedagógiai és irodalomtörténeti mûvei (…) feledésbe merültek, pedig az egykorú kritika felfigyelt ezekre is." Apjáról, Oeserrõl még kevesebbet tudunk. Amit tudunk, az is kritikai elemzés tárgyát képezi, hiszen mûveit, életrajzát már kortársai is sokszor meghamisították. "Gottfried Tobiás Shröer (álnevei: Oeser Keresztély, A.Z. , d.J., Theodoricus Schernberk, Elias Tibiscanus, Pius Desiderius) evangélikus lyceumi tanár, tanfelügyelõ majd iskolaügyi tanácsos 1791. június 14-én született, akinek Christian Oeser álnevét sokat emlegették a maga idejében. Oeser Keresztélyt sokan összetévesztik Goethe lipcsei nevelõjével, Oeser Ádám Frigyessel, aki ugyancsak pozsonyi ember volt. Chr. Oeser anagrammatikus név: ha az s-t a Chr. elé tesszük, a Schröer (Schroeer) nevet kapjuk. Munkássága még javarészt ismeretlen. Pedagógiai mûveivel, amelyek nem csekély jelentõségûek hazánk nevelésügyének történetében, Kornis Gyula foglalkozott idevágó dolgozataiban. Szépirodalmi és politikai írásai azonban ezideig nem részesültek behatóbb méltatásban."– írta 1941-ben Horányi Károly, aki az egyetlen, magyar nyelven megjelent Schröer-monográfia szerzõje.

2

Gottfried Tobias Schröer (Pozsony, 1791. június 14.- Pozsony, 1850. május 2.) Írói- és álnevei: Oeser, A.Z., d.J., Theodoricus Schernberk, Elias Tibiscanus, Pius Desiderius. Iskoláit Pozsonyban, az evangélikus líceumban kezdte, majd 2 évet Gyõrött is tanult, hogy elsajátítsa a magyar nyelvet. Kiváló költõi tehetségrõl adott tanúbizonyságot már tanuló korában, és nagy szeretettel foglalkozott kisebb tanulók oktatásával is. 1806-ban meghalt az apja, így a betegeskedõ gyermek maga gondoskodott megélhetésérõl. Vándorszínészként, nevelõként többször próbált szerencsét. 1816-ban sikerült kijutnia Németországba, Halle-ba az egyetemre, ahol teológiai és filológiai tanulmányokat folytatott, de betegsége miatt egy év után haza kellett jönnie. 1817-ben a pozsonyi líceumnál az elsõ grammatikai osztály tanítója volt. 1818-ban vette át az újonnan alapított pozsonyi evangélikus leányiskola vezetését. A fõtanítóság mellett a líceumban a német nyelv és irodalom rendkívüli tanárává választották. Vezetése alatt a "Deutscher Verein"(Német Szövetség) a fiatal német írók középpontja és a német öntudat és szellemi élet iskolája lett. 1820-ban, Pozsonyban jelent meg nyomtatásban a Blumenlese aus den vorzüglichsten Werken deutscher Schriftsteller, majd egy évre rá a Kurzgefasste deutsche Sprachlehre für Schulen címû munkája. 1823-ban a líceum szubrektorává választották, és mint ilyen, a syntaxisták (nyelvészek) osztályát tanította. Ebben az évben vette feleségül Langwieser Teréziát (Pozsony 1805. május 9.Bécs 1885. január 27.). A tönkrement kereskedõ leánya nemcsak szépségérõl volt híres, hanem érzéke volt a magasabb mûveltség iránt is. Fõképp a zenéléshez volt tehetsége, szép hangját még a szakemberek is dicsérték. Az ifjúság nevelésére vonatkozó, pedagógiai kérdésekkel foglalkozó levelei, írásai Holtei Károly kiadásában nyomtatásban is megjelentek. 1825. január 11-én ebbõl a házasságból született Julius Karl Schröer. 3

Ebben az idõben sorra jelentek meg Tobias Schröer pedagógiai és nyelvészeti, irodalmi, irodalomtörténeti tudományos mûvei. 1828-ban "Reingefegt" címû vígjátékát egy pályázatra küldte be, de lekésett a határidõrõl. Herceg von Lebrun, a pályázat kiírója biztosította Oesert, hogy ha idõben adta volna be, õ nyerte volna el a pályadíjat. Ez volt az oka, hogy a darab mégis megjelent nyomtatásban Hamburgban, von Lebrun kiadásában. 1830-ban barátja és támogatója, Holtei Károly részére megírta a "Bär" címû vígjátékát. Ebben az idõben vásárolt házat Schröerék szomszédságában Goethe fiának egykori nevelõje, Johann von Blascovics, s ott nevelõintézetet létesített. 7 évesen Karl Julius Schröer is ebbe az intézetbe került. Oeser megegyezett Blascoviccsal, hogy történelmet és görögöt tanít, ennek fejében fia látogathatja az elõadásokat. A földrajzot és természetrajzot könyvek nélkül, saját gyûjteménye segítségével maga Blascovics tanította. 1833-ban Oeser a líceumban a retorika és történelem tanára lett, ezt az állást 1849-ig töltötte be. Ebben az esztendõben publikálta Lipcsében Pius Desiderius álnéven Széchenyivel folytatott levelezését. Ebben kifejti szoros belsõ kapcsolatát a magyar hazával; németsége sorsát elválaszthatatlannak tartja az államfenntartó magyarságtól: a sorsközösség átérzése hatja át. Elias Tibiscanus álnéven Lipcsében megjelenik a magyarországi protestánsok helyzetérõl szóló munkája. Nyaranta Majorházán és Újlakon Forgách grófnõ és Jeszenák báró birtokán nevelõsködött, ahol fia is vele volt. Karl Julius 10 éves kora körül itt sajátította el a helyes magyar kiejtést egy kálvinista magyar házitanítótól. A 30-40-es években irodalmi tevékenységén – esztétikai, pedagógiai munkáin, az ifjúság számára írt verses és prózai elbeszéléseken – kívül a pozsonyi németség megszervezését is folytatta. Maga köré gyûjtve barátait, megalakították a "kerekasztalt", amely igen közel állt ahhoz, hogy politikai gyülekezetté alakuljon. A szabad kulturális fejlõdésért és a protestantizmus szabadságáért szállt síkra. Ekkor már merész politikai követelései és szókimondása miatt 4

a politikai rendõrség és a cenzúra homlokterébe került. Habár munkáit mindig más és más néven írta, mûveit többnyire németországi kiadóknál helyezte el, a család mégis állandó rettegésben élt. A "Der alte Herr" címû Metternichet gúnyoló vígjátéka elveszett, az Aristophanesz hatására írt drámai szatírája a felismerhetetlenségig átgyúrva látott napvilágot. Drámáit nem szánta színpadra, ahogy Pukánszky írja, de a cenzúra ezt soha nem is engedte volna. 1839-ben Lipcsében jelent meg névtelenül a "Die heilige Dorothea" címû munkája, majd ugyanitt A.Z. álnéven jelentette meg a legnagyobb visszhangot kiváltó darabját, a "Leben und Thaten Emerich Thököly" címû drámát, melyben a "magyar protestánsok elnyomását festi és Thökölyt dicsõíti." Kortársai e legnagyobb sikert elért darabja után a Goethe-dráma fõhõséhez hasonlítva "a magyar Götz von Berlichingen"nek nevezték el. 1838-ban jelent meg – szintén Lipcsében – legsikeresebb munkája, a 22 kiadást megért (magyarul 1853-ban Komáromban Samarjay Károly "szabad átdolgozásában" kiadott) "Az aesthetika fõtárgyai" címû írása. Pukánszky Béla azt írta róla: "munkássága nem annyira a magyarságnak a külfölddel való megismertetésére irányult, mint inkább arra, hogy a nagy németség szellemi kultúrértékeit hazájának közvetítse." 1841-42-ben megjelent a "Weltgeschichte" (Világtörténelem) 3 kötetben, amely szintén több módosított, "javított" kiadást élt meg. A 40-es évek közepétõl pedagógiai és tudományos mûvei – olvasókönyvek, a görög történelemmel, poétikával, esztétikával, Goethe és Schiller költészetén keresztül a német poézissal foglalkozó írásai – jelentek meg. 1849-ben a bécsi kormány a pozsonyi kerületi iskolatanácsba cs. és kir. iskolatanácsosnak nevezte ki, de már csak fél éve maradt ezen a poszton. A forradalom idejét Pozsonyban élte meg. Saját házában bújtatta el egyik zsidó tanítványát, aki hozzá menekült. A felbõszült tömeg ostrom alá fogta a házat, majd a líceum diákjai jöttek tanáruk házának felmentésére. A "kerekasztal" felbomlott. 5

Pártok alakultak, a férfiak java része a magyar nemzeti mozgalom mellé állva beállt a hadseregbe. Oeser testben és lélekben megtörve visszavonult. Halála elõtt még találkozott Geringer báróval, Magyarország késõbbi polgári fõbiztosával és megígértette vele, hogy fiát támogatni fogja. 1850. május 2-án elhunyt. 1853-ban Lipcsében Pröhle Henrik szerkesztésében és kiadásában "Hauschronik eines deutschen Schulmeisters in Ungarn" címmel jelent meg utolsó munkája.

6

Karl Julius Schröer (Pozsony, 1825. január 11.- Bécs, 1900. december 16.) 4 éves korától apja maga vette kézbe Schröer nevelését-oktatását. Elõször a rajzolás alapjaira taníttatta, majd mikor az iskolaköteles kort elérte, maga kezdte a tanítását. Nem írásra, olvasásra tanította, hanem a geometriával ismertette meg. 7 éves korában, 1832-ben került Blascovics intézetébe. 10 évesen, 1835-ben apja a gimnázium helyett otthon taníttatta, egyik tanítványa, Roskoff Gusztáv oktatta latin és görög nyelvre. Homérosz rapszódiáit fordították, memorizálták Oeser egy-egy tehetséges tanítványával. Karl Julius már ekkor játszva írta a hexametereket, apjának születésnapjára görög verseket ajándékozott. 1836-ban került a líceumba. A latin, görög nem jelentett gondot, így több idõt szentelhetett a magyar nyelv elsajátítására. Apjával a nyári szünetekben Majorházán és Újlakon Forgách grófnõ és Jeszenák báró birtokán tartózkodott, ahol egy kálvinista magyar házitanító segítségével a helyes magyar kiejtést is elsajátította. 1841-ben befejezte a gimnáziumi tanulmányait és az egyetemre elõkészítõ kétéves filozófiai tanfolyamot, majd 1843-ban apja jó kapcsolatainak segítségével – mert ebben az idõben a kormány nagyon megnehezítette a külföldi tanulást – beiratkozott a lipcsei egyetemre. Felvételt nyert a teológiai és bölcsészeti fakultásra is, de a filozófiai tanulmányokkal foglalkozott behatóbban. A görög nyelvészet és a germanisztika már a líceumban is érdekelte, ezeket a tanulmányait itt tovább folytathatta. 1844-ben a hallei egyetemre iratkozott be, hegeliánus filozófusok, történészek elõadásait hallgatta, majd 1845-ben a berlini egyetemre ment, ahol szépirodalmi, mûvészettörténeti tanulmányokat folytatott. 1846 tavaszán hazatért Pozsonyba. Elõbb betegeskedõ apját helyettesítette, majd õsszel a német irodalom helyettes tanáraként véglegesen a líceumba került. Átvette a Német Egyesület vezetését is. Költeményei jelentek meg Pröhle és Wolf antológiáiban. 7

A forradalom Schröert is megérintette. Bécsbõl Pozsonyba sietett. Épp a "judenkrawall" idejére ért haza. A viharos események kellõs közepén már látható volt, hogy nem lesz mód Goethe születésének 100. évfordulóját megünnepelni, ezért Schröer elõbbre hozta az ünnepet. A pozsonyi erdõben elõadásokat tartottak, verseket mondtak, dalokat énekeltek. 1848 õszén Ruperus-szal (Rudolf von Beyer) együtt kiadták a "Dunauhafen" címû évkönyvet, melyben Oeser és K.J. Schröer költeményein, kisebb-nagyobb munkáin kívül barátaik, Prõhle Henrik, Natorp Adalbert, Anastasius Grün, Hebbel, Mörike írásai is megjelentek. Ám a kiadvány a forradalom idõszakában figyelmen kívül maradt, második kötete már meg sem jelent. Apja visszavonulása után Karl Julius újult erõvel fogott a Német Egyesület vezetéséhez. Líceumi osztálytársát, a szlovák nacionalista forradalmár Hurbant figyelmeztette, hogy az idõk viharában csak a magas kultúrájú népek állhatnak helyt. Azt javasolta barátjának, hogy a kis népek olvadjanak be a hatalmasokba. A szlovákok törekvése saját kultúrájuk megteremtésére reménytelen, és jobban használnának önmaguknak, ha a német mûveltséghez csatlakoznának. Ez a meggyõzõdése késõbb sem változott, hanem kiterjesztette tételét Közép-Európa valamennyi kisebb népére, amint azt 1879-ben a bécsi Deutscher Vereinben tartott elõadásában is megerõsítette. 1848 õszén a forradalom új fordulatot vett. A Pozsonyban is jól ismert Lamberg gróf halálhírét a gróf fiának Schröer vitte. A forradalom ideje alatt tudósításokat küldött a bécsi, pozsonyi újságoknak. Ferenc József trónra lépését lelkesen ünnepelte, és az uralkodó számára egy himnuszt írt a német szellem dicsõségét, fenségét dicsõítve, melynek néhány versszakát át is adták az uralkodónak 1849 májusában, amikor Pozsonyban járt. 1849 júniusában Karl Julius Schröer Geringer báró segítségével kapcsolatba került Haynau táborszernaggyal. 28-án Magyarország katonai fõparancsnoka, a "bresciai hiéna" maga mellett tartotta az ügyes stilisztát, és a báró kérésére magántitkárként alkalmazta. Napiparancsainak, rendeleteinek, kiáltványainak javarészét Schröer fogalmazta. Ezidõben rendszeresen írt a napilapoknak is tudósításokat, jegyzeteket, "Zsánerképek a háborúból" címmel politikai költeményeket 8

(Pressburger és Pester Zeitung 1849. júliusi számok). A hadsereggel bejárta Magyarországot. 1849. október 10-ig maradt Haynau szolgálatában, majd hazatért Pozsonyba. A líceumban nem fogadta el a helyettes tanári állást, csupán szemináriumi gyakorlatokat tartott. Többször tárgyalt apja is, õ is pártfogójával, Geringer báróval, hogy élete vágyához, katedrához jusson. 1849 december 3-án nevezték ki a pesti egyetem német tanszékére helyettes tanárnak. 1850-ben bevezették a cenzúrát. Schröert is kinevezték a cenzorok közé, ahol feladata az volt, hogy véleményt mondjon az új színdarabokról. Az újságokban ismét publikálni kezdett, szerkesztõje lett a Pester Zeitung heti mellékletének, a Pester Wochenblattnak. Politikai cikkek helyett egyre több oktatással, irodalomtörténeti kérdésekkel foglalkozó írása jelent meg. Ebben az idõben ismerkedett meg a pesti egyetemen Toldy Ferenccel, aki ugyanitt az esztétika és egyetemes irodalomtörténet tanára, és aki a késõbbiekben is figyelemmel kísérte munkáját. 1851-ben pesti katedrájától megfosztották, majd 1852 januárjában kinevezték a pozsonyi fõreáliskola német irodalmi tanárává. Februárban hazatért, március 3-án letette a hivatali esküt, s megkezdte mûködését. 1853-ban jelent meg tollából Magyarországon az elsõ nyomtatott német irodalomtörténet, Geschichte der deutschen Literatur. Ugyanebben az évben, prof. Eitelberger szerkesztésében látott napvilágot Messerschmidtrõl írt életrajzi dolgozata, Biographie des Bildhauers Fr. X. Messerschmidt. 1854-ben J. Grimmel való levelezése germanisztikai, folklorisztikai és nyelvtudományi munkáinak folytatására ösztönözték. 1855-ben megjelent Pozsonyban a mitológiáról írt tanulmánya, amely külföldön is élénk érdeklõdést keltett. Ebben az esztendõben jelentek meg a nép- és gyermekdalokról, Nyugat-Magyarország lakodalmas népszokásairól írott cikkei, mely munkák érdeklõdését és figyelmét a népi színjátékok felé fordították. Tanulmányt írt egy magyarországi tanítónak Goethével kötött ismeretségérõl. 9

1855-ben tette közzé a körmöcbányai karácsonyi misztériumjátékot. 1855-ben megnõsült. Felesége a magyar nemesi családból származó Kohányi Hermina lett (Tótmegyer, 1834. május 8. – Bécs, 1911. március 28.). Házasságukból öt gyermek született. Gyermekeik: – Róbert, felsõkereskedelmi iskolai tanár Bécsben (1856-1888) – Dr. Michael Martin Arnold (1857-1936. Köln) a századkörüli évek legnevesebb anglistája. Az angol nyelv és irodalom rendes tanára az egyetemen. A "Grundzüge und Haupttype der englischen Literaturgeschichte" címû Lipcsében, 1911-14-ben kiadott munkáját az OSZK is õrzi. – Rudolf 1864-ben született, hadnagyként szolgált a hadseregben, késõbb szobrászmûvészként tevékenykedett Bécsben. – Két leányuk Lili és Ida. 1856-ban "Gedichte" (Költemények) címmel verseskötete jelent meg Bécsben, benne balladák és részletek a "Siegfried halála" címû öt felvonásos tragédiájából. Verseskötetének azonban nem volt kedvezõ a fogadtatása. 1856-ban jegyezte le a fõrévi paradicsomjátékot, 1857-ben a pásztorés királyjátékot, melyek 1858-ban a bécsi Akadémia kiadásában könyvformában is megjelentek. A felsõ-magyarországi német nyelvjárások szótárához gyûjtött anyagából a bécsi Akadémián 1857. júniusában tartott elõadást, majd ugyanebben az évben errõl szóló kutatása nyomtatásban is megjelent. 1858-ban a bécsi Akadémia támogatásával hathetes kutatóútra ment, beutazta Észak-Magyarországot, nyelvjárások kiejtésbeli és nyelvbéli különbségeit kutatta. Hely-, személy- és dûlõneveket kutatott 31 egymástól igen távol esõ községben. E munkái csak késõbb, 1863-64-ben jelentek meg Bécsben. Nagy segítségére volt munkájában egy szepesi költõ-barát, Lindner Ernõ, aki akkoriban Schröer intézetében tanárkodott Bécsben. Az ötvenes évek vége felé Közép-Európában jelentõs változások mentek végbe. Az Ausztria és Olaszország közti háború idején Schröernek lelkesítõ versei, röpiratai jelentek meg Bécsben, névtelenül. Levelet írt 10

a bécsi rendõrhatóságoknál Kempen báróhoz, akivel a 49-es háborúban együtt szolgált. Javaslatot tett a hadsereg és a bécsi vezetés számára a parancsok és a közlemények stílusának megújítására. Kérését szóvá tették, de a vereségek hatására alkalmazásukra nem került sor. 1859-ben Pozsonyban jelentette meg Schillerrõl szóló munkáját. Megválasztották a nürnbergi Germán Nemzeti Múzeum Tudós Bizottság tagjává. Az "Októberi Diploma" kibocsátása után gyökeresen megváltozott az oktatás helyzete. Bevezették, majd nem sokkal késõbb kötelezõvé tették a magyar tanítási nyelvet. A líceum tanárainak egy része – köztük Schröer is – kiállt a német tanítási nyelv megtartása mellett, ellentmondott az iskola magyarosításának. A magyar érzelmû diákság egyre gyakrabban fordult szembe vele, így állását nem tarthatta meg. Ekkor elhagyta Magyarországot, szülõvárosát, és Bécsbe költözött. 1861 február 14-én tanított utoljára a líceumban, majd november 2-án a bécsi evangélikus iskolák igazgatójának választották. Ezzel lezárult Schröer életének pozsonyi korszaka, mely germanisztikai, német nyelvtudományi és néprajzi vonatkozású kutatásainak legtermékenyebb és legfontosabb idõszaka volt. Bécsbe kerülésekor Anastasius Grünnek (gróf Auerssperg) levelet írt és kérte, hogy a magyarországi németség ügyét képviselje a Birodalmi Tanácsban. Válaszul Grün megküldte versét Schröernek, amit õ késõbb megjelentetett a Neue Freie Presseben, melyben rendszeresen publikált. Ebben az idõben többnyire pedagógiai írásai jelentek meg, tankönyveket írt, az írástanítás reformját sürgette. A teoretikus oktatás helyett az életteli, gyakorlati felfogást helyezte elõtérbe. 1865-ben megválasztották a Mittelschule (középiskolai) egyesület elnökévé, ebbéli pozíciójából avatkozott bele a század közepén zajló ortográfiai, helyesírási reformküzdelmekbe. 1865 december 6-án elvi okokra hivatkozva (nem bírván az iskolai elöljáróságok akadékoskodásait elviselni) benyújtotta lemondását az evangélikus iskolák igazgatói tisztjérõl. 1866 júliusában elhagyta az intézetet, és a bécsi mûegyetem újjászervezésekor felállított német irodalmi tanszékre pályázott. 11

1866 õszén megalakította a "Német Társaságot". 1867-ben elkészült javaslata, mely szerint "Írjunk, amint beszélünk. Csak kétes esetekben vegyük figyelembe azt, amit a nyelvkutatás parancsol". Ennek eredményeként az osztrák kultuszminisztérium felkérte egy könyv megírására, ami az elemi és középiskola helyesírását összhangba hozza. 1867-ben kinevezték rendkívüli tanárrá és vizsgabiztossá. Toldy Ferenc felkérte, hogy jelentesse meg a meisseni költõ és tudós Mügelni Henrik magyar krónikáját Pesten. A bécsi Tudományos Akadémia támogatásával beutazta az Auersperg grófok tulajdonában álló, a szlovénség által övezett német szigetet, hogy megfejtse a gottscheeiek eredetét, nyelvét. 1868-ban megjelentette a gottscheei nyelvjárás szótárát, emellett tudósításai a Neue Freie Presse-ben a táj élettel teli, teljes kultúrképét adták. (Õ írta az "Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képekben" – Bécs 1891. – címû könyvben a Gottschérõl szóló részeket). A Germania évfolyamaiban (ezt barátja, Bartsch Károly betegsége alatt javarészt szerkesztette is) rendszeresen publikált a régebbi német nyelv és irodalom, valamint a germán mitológia körében. 1869-ben megjelent Schiller hagyatékáról szóló elõadása. A Neue Freie Presse-ben Oeserrõl írt életrajzot.(Késõbb atyja hátrahagyott emlékiratait is átdolgozta, amire nem talált kiadót, és ami aztán csak 1933-ban jelent meg gyermekei által át- és feldolgozva). Gottscheerõl írt munkáiért a krajnai Múzeum Egyesület dísztagjává, majd 1871-ben a rostocki egyetem filozófiai díszdoktorává választották. 1873-ban megjelent elsõ jelentõsebb Goethével foglakozó cikke (Goethe und die Frauen) 1875-ben kiadták Lipcsében "népszerû felolvasásai"-t a 19. század német költészetérõl. A drámát tárgyaló fejezet ma már szinte teljesen ismeretlen alkotókat is megemlít, foglalkozik többek közt Oeserrel is. 1876-ban a Schiller-emlékmû befejezésekor felvetette egy bécsi Goethe-emlékmû gondolatát. 1878-ban Schröer indítványára megalakult a bécsi Goethe Egyesület, valamennyi Goethe társaság közül a legelsõ. 1879-ben tartotta elõadását a Deutsche Vereinben az Ausztria-Magyarországon élõ németség jelentõségérõl a monarchia számára. 12

1880-ban gróf Kuun Géza felkérte a Codex Cumanikus német részeinek kiadására. Schröer életének ezt a korszakát mitológiai, nyelvészeti, germanisztikai tevékenysége határozta meg. A németség jelentõségét hangsúlyozta, a mûveltség, a kultúra védelmére figyelmeztetett, és Goethe nagyságában nemcsak a német szellem világraszóló diadalát látta, hanem azt a fölényes hatalmat is, amely össze tudja kovácsolni a németség szertehullott szellemi egységét. Goethe-kutatásainak és tanulmányainak kezdete is erre az idõre esik. Életének utolsó idõszakát – az 1880-as évektõl haláláig, 1900ig terjedõ korszakot – az egyetemi oktatás, Goethe kutatások, Goethe publikációk (Chronik des Wiener Goethe Vereins, melyet egyedül írt, szerkesztett) jellemzik. Szinte csak Goethének és a bécsi Goethe Egyesületnek élt. 1880-ban adta ki Goethe Faustjának elsõ, egy év múlva a második részét. 1883-ban kis könyvet írt a Faustról a megnövekedõ színházi érdeklõdést kielégítendõ. 1884-ben két elõadását adja közre könyv formájában Goethe und die Liebe címmel. Mint a legtekintélyesebb Goethe-kutatók egyike, részt vett Josef Kürschner Deutsche Nationalliteratur-jának munkálataiban és elõkészítette Goethe drámáinak történeti-kritikai kiadását. 1886-ban a Goethe Egyesület kibocsátott egy havonta megjelenõ folyóiratot (Chronik des Wiener Goethe Vereins), melyet a második évfolyamtól kezdve maga szerkesztett, s nemegyszer maga írta az egész számot. Ennek a folyóiratnak a munkatársa egyik tanítványa, Rudolf Steiner, aki késõbb Schröer serkentésére elvállalja Goethe természettudományos munkáinak (Naturwissenschaftliche Schriften von Goethe) kiadását, melynek elõszavát Schröer írta. Steiner Grundlinien einer Erkenntnis-Theorie der goetschen Weltanschauung mit besonderer Rücksicht auf Schiller címû munkáját szintén Schröer ismerteti a "Chronik"-ban. 1887-ben Zsófia szász nagyhercegné meghívta Schröert a Goethe-sorozat weimari kiadásának munkatársául. Fõ feladata a "Geschwister" és a "Stella" megjelentetése, bevezetésekkel, magyarázatokkal való ellátása volt. 1890-94 között a Goethe emlékmû körüli viszályok kereszttüzébe 13

került, végül leköszönt a Goethe Egyesület alelnöki tisztjérõl, amit a "Chronik" utolsó Schröer szerkesztette száma hozott hírként. Ezután teljesen visszavonult. 1895-ben a tanítást is abbahagyta, nyugalomba vonult, lakásából alig mozdult ki. 1900 december 15-én Bécs elõkelõségeinek, az uralkodóház képviselõinek jelenlétében leplezték le és avatták fel a Ringen Goethe szobrát. Aznap délután, amikor tudtára adták, hogy a Goethe Egyesület és az emlékmû létrehozásában szerzett érdemeiért császári elismerésben részesítik, már haldoklott. 1900 december 16-án Neuling utcai lakásában hunyt el. A bécsi matzleinsdorfi evangélikus temetõben, a családi sírban nyugszik. A síremlék ércdombormûve Schröert Goethe munkáival a kezében ábrázolja.

14

Jegyzetek Gottfried Tobias Schröer magyarul megjelent munkái -

Az általános világtörténet rövid vezérfonala Pest, 1864. Emrich Gusztáv Magyarország története rövid elõadásban a hazai ifjúság számára (Briss der Geschichte von Ungarn) Pajor Antal fordítása, Pest 1834. Az aestethika fõ tárgyai mindkét nembeli érettebb ifjúság számára Samarjay Károly által szabadon átdolgozva, Komárom 1853.

Karl Julius Schröernek nem jelentek meg magyarul munkái. Életrajzuk Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái Bp.1908. XII. kötetében, a Pallas Nagy Lexikonban található. Legrészletesebb életrajz, monográfia Karl Julius Schröerrõl magyarul a Horányi Károly által írt, Budapesten 1941-ben megjelent mû. Németül íródott (Magyarországon hozzáférhetõ módon) Erwin Streitfeld: Karl Julius Schröer - Tanulmány életérõl és munkásságáról címû monográfiája, amely a grazi egyetem filozófiai fakultásán készült és a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetségének kiadásában jelent meg 1986-ban. Életrajzukhoz adalékok találhatók dr. Bozóky Endre: A pozsonyi m. kir. Áll. Fõreáliskola története, valamint Markusovszky Sámuel: A pozsonyi ágostai hitvallású evangélikus líceum története címû munkákban.

Schröer munkáiról, munkásságáról magyarul dr. Bleyer Jakab: Hazánk és a német philológia a XIX. század elején, Budapest 1910. Göllner Aladár: K.J. Schröer helye a germanisztika fejlõdésében, Budapest 1922. kézirat, elveszett Gréb Gyula: A szepesi németek nyelve és eredete, Budapest 1922. Kornis Gyula: Középiskoláink elnémetesítése az abszolutizmus alatt 1933. Pukánszky Béla: Nagynémet eszmék irodalmi visszhangja, Budapest Szemle 1936.V. Pukánszky Béla: A magyarországi német irodalom története, Budapest 1926. Solymossy Sándor: A fõrévi népszínjátékok, Ethnographia XXII. Évfolyam Steier Lajos: Haynau és Paskievics Bp. év nélkül Az OSZK-ban számos német nyelven írt munkájukat õrzik. A K.J. Schröer által lejegyzett, Rudolf Steiner szcenikai utasításaival ellátott Fõrévi karácsonyi játékok 1996-ban Eöry Attila fordításában magánkiadásban magyarul is megjelentek.

15

A PLATÓN-LÉLEK A TÖRTÉNELEMBEN I. EUGEN KOLISKO 1925.

NOVEMBER

8-ÁN

TARTOTT ELÕADÁSA

A korábbiakban hallható több elõadásban, különösen Dr. Wachsmuth1 fejtegetéseiben, kiérezhetõ volt az a magatartás, amely Rudolf Steiner életmûvét alapvetõen jellemezte: hogy tudniillik amikor a szellemi elmélyedésben egy lépést megteszünk, ezt a másik oldalon mindig követnie kell annak, hogy az emberiségért is tegyünk valamit, vagyis hogy a szellemileg kikutatott ismereteket egyúttal átadjuk a materiális síknak, belejuttassuk a földi világba is. A antropozófiai mozgalmat, ahogyan azt Dr. Steiner megalapította, egyenesen úgy is jellemezhetnénk, hogy a szellemiség és az anyagiság között mindig az egyensúlyt, a kiegyensúlyozást keresi. Így tanúi lehettünk annak, hogy Rudolf Steiner az utolsó év folyamán a Karácsonyi Gyûlés2 alkalmával egy rendkívüli szellemi élményt adott nekünk, amikor hihetetlen mélységekig feltárta elõttünk a szellemi világot, amivel lehetõvé tette számunkra azt is, hogy még inkább megértsük a földi létet, illetve megalapította az Antropozófiai Társaságot, ennek olyan formát adva, hogy minél alkalmasabb legyen a társadalom életét jótékonyan befolyásolni. Újra és újra hangsúlyozta ezt a kettõs irányt, melyek közül egyik sem nélkülözhetõ: egyfelõl a belsõ elmélyedést, másfelõl a külsõ hatást a világra. Dr. Steiner egész életmûve ezt a csodálatos egyensúlyt mutatja. Életének utolsó idejében Dr. Steiner nagyszerû elõadásokat tartott a karmáról.3 Ebbõl a nézõpontból tekintett végig az egész világtörténelmen. Lehetõvé vált számunkra egyes személyek sorsában elmélyedni, akiknek életét nemcsak részletesen bemutatta, hanem megtestesüléseik mikéntjébõl a történelem menetére is fény vetült. Mindaz, amit a történelem külsõ haladása mutat, idõvel szétporlad, elenyészik; de mögötte elõtûntek az egyes emberi személyek tetteinek hatásai! A világtörténelmet így ma már olyannak látjuk, amelyben minden egyedi eseményt elhelyezhetünk egy nagy szellemi összefüggésben, amit Rudolf Steiner feltárt nekünk karma-kutatásai által. A világtörténelem annak eredményeként mutatkozik elõttünk, mint amit maguk az egyes emberek hoznak át részben a szellemi világbeli 16

tapasztalataikból, részben a saját korábbi földi életükbõl a mindenkori földi jelenbe. Megértjük ebbõl, hogy minden, ami lejátszódik a történelemben, szellemi impulzusokból fakad és az emberi lények szándékai állnak mögötte. A karma-elõadásokból azonban arra is rájövünk, hogy a benne tárgyaltakat nem egyszerûen úgy kell tekintenünk, mint ami pusztán a történelem menetérõl lebbenti fel a fátylat, hanem valami olyasminek, ami mindenki elé egyúttal egy feladatot is állít, amivel foglalkoznia kell. Ez nem egyéb, mint hogy eljussunk végre a reinkarnáció és a karma törvényeinek helyes megragadásához, és a saját lényünket is a világtörténelem nagy összefüggéseiben helyezzük el. A Dr. Steiner által ábrázolt személyiségekben gyakran olyan emberekre, ember-Énekre irányult a figyelmünk, akikkel egyikünk vagy másikunk találkozott az élete folyamán és valóban ismerte. E karmaéletrajzokban olyan fogódzókat kaptunk, amelyekre emlékezni tudtunk, és átjárt bennünket az a tudat, hogy mi magunk is együtt voltunk azokkal a személyekkel. Ahogyan egy esemény révén eszünkbe jut valami hasonló esemény, így voltunk ezekkel a karma-vizsgálódásokkal is. Ezek nagyon mélyen behatoltak a lelkünkbe, mert azt éreztük, hogy a saját lényünk élete összefonódik ezekkel a személyekkel. De amióta Dr. Steiner ezeket a karma-vizsgálódásokat átnyújtotta nekünk, lehetõvé vált számunkra az is, hogy a világtörténelem haladását is egészen a magunkénak érezzük, vele belsõ kapcsolatot találjunk. Hiszen mindenestül hozzátartozunk. Dr. Steiner ezeket a karma-ciklusokat azért tartotta, hogy az egyes emberek a reinkarnáció és a karma témája felé forduljanak. A reinkarnációra és a karmára irányuló kutatás végigvonul antropozófiai mozgalmunkon. Ezzel Rudolf Steiner már kezdettõl fogva foglalkozott, a Karácsonyi Gyûlés után pedig lehetõvé vált, hogy a karma területén egészen konkrét részletek is lekerüljenek a szellemi világból. Ez azt a feladatot tûzi elénk, hogy mi is intenzív módon foglalkozzunk e témával. Dr. Steiner gyakran kezdte úgy ezeket az elõadásokat, hogy bizonyos személyeket állított elénk a maguk ismétlõdõ földi életében; de karmájuk tárgyalását azután átvezette az Antropozófiai Társaság karmájának taglalásába, amellyel az egész fejtegetés végzõdött. Ilyenkor rá kellett ébrednünk: Csak most érzékelhetõ igazán, hogy egész mozgalmunk mennyire beleágyazódik a világtörténelmi összefüggésekbe! 17

Az elõadó a hallgatókat minduntalan az Antropozófiai Társaság konkrét jövõbeli feladataira összpontosította. Ugyanilyen mély benyomást keltett bennünk az is, hogy utolsó karma-elõadásaiban4 Dr. Steiner roppant komolysággal szólt és ismételten utalt olyan személyekre, akiknek éppen a mi korunkban a legnagyobb nehézséget jelentette az, hogy le kellett szállniuk a Földre és inkarnálódniuk kellett.5 Újra és újra elmondta – szeptember azon utolsó napjaiban –, hogy átfogóan szeretne beszélni az antropozófiai mozgalom karmájáról. Ehhez mindig közbeiktatta az egyes személyiségek tárgyalását, és éppen olyanokét, akikrõl megtudhattuk, hogy korábbi földi életükben nagy erõvel irányultak a szellemi világra, belülrõl ösztönözve érezték magukat, hogy bizonyos beavatáshoz jussanak, de éppen az ilyen személyek azok, akiknek jelentõs nehézséget okozott az utóbbi évszázadokban történõ újraszületés feladata. Amit a reinkarnáció és a karma kérdése a mai idõkben magában rejt, annak egész tragikus súlyát átérezhettük ekkor. És az utolsó elõtti elõadásban6 Dr. Steiner egy olyan személyiségrõl beszélt, akinek újabb életét csakis akkor lehet valóban megértenünk, ha ebbõl a nézõpontból közeledünk hozzá. Ez a személyiség Platón volt! Szinte – ha mondhatom így – futótûzként terjedt el a hír akkoriban azok között a barátaink között, akik nem tartózkodtak Dornachban, hogy Dr. Steiner Platónról beszél. Abból a tárgyalási módból, ahogyan Platónt jellemezte, felismerhettük, hogy az õ ismételt egyes földi életeit egymással összehasonlítva a világtörténelembe is betekintést nyerünk. Feladatunk tehát az, hogy az ezekben a karma-képekben tett steineri leírásokat jól megértsük, és kísérletet tegyünk egyre inkább behatolni a karmikus összefüggésekbe, éppen annak segítségével, amit az ilyen személyiségek élettörténetének és életmûvének tanulmányozása nyújthat. Tulajdonképpen csak ilyen úton érthetjük meg az ismételt testetöltések és 18

a karma törvényeit. Ebbõl kiindulva szeretnék ma a Platón-lélekrõl beszélni, megkísérelve, hogy a legkülönbözõbb oldalakról közelítsem meg azt a témát, ami oly különösen világos fényben tudott megjelenni, amikor Dr. Steiner beszélt róla. Dr. Steiner olyannak mutatta Platónt, mint aki még össze tudta foglalni a régi misztériumszemléletet. Amikor a maga ideatanát elõadta, abban a szellemi világ imaginatív átélése fejezõdött ki. (A platóni "ideákkal" egyáltalán nem lehet mit kezdenünk a materialista gondolkodás álláspontján). Platón csak annak köszönhetõen tudott beszélni a szellemi világról, hogy még élt benne az imaginatív szemlélet. Olyan idõkben alkotott, amikor csodálatos képekben még öszsze lehetett foglalnia mindazt, amit a régi misztériumtudásból megõriztek. Úgy érezte, hogy egy egészen sajátos szeretet ébred fel benne a szellemi megismerés iránt. Amikor azt halljuk, hogy Platón "Erószról" beszél, az nem más, mint egy szeretetteljes behatolás a szellemi összefüggésekbe. Ez az úgynevezett "plátói szerelem", amiben az emberi lélekben lehetséges szeretetérzés intenzíven összefonódik a szellemi megismeréssel. Platón, aki lényegében véve csak kifejtette mindazt, ami az akkori görögségben az õsi misztériumokból fennmaradt, olyan korban mûködött, amikor az emberi gondolkodás maga tulajdonképpen még nem is fejlõdött ki, minthogy a gondolkodásban még nem formálódott ki a "logika", vagyis amikor a tudat mai formája még nem jelent meg, és ebben az értelemben még nem létezett "tudomány" és "filozófia". Platón tehát az õsi szellemi megismerés utolsó fázisában alkotott. Éppen ebbõl fogjuk megérteni azt is, hogy a Platón-lélekre az elkövetkezendõ újraszületéseiben milyen sors várhatott. Dr. Steiner leírta, hogy a Platón-lélek átlépett a halál kapuján, eljutott a szellemi világba, miután pedig a Földön egyre inkább eltûnt az õsi szellemi megismerés, ami késõbb az újabb idõk materializmusához vezetett, mekkora nehézséget jelentett neki, hogy ismét visszataláljon a Földre. Így amikor a kereszténység már elterjedt, a Platónléleknek rendkívül nehéz volt a keresztény világba beleereszkednie, egy olyan világba, amelyet nemcsak a görög szellem impulzusa hatott át, hanem már a római is. És pontosan a középkor e római jellege óriási akadályt jelentett a Platón-lélek számára abban, hogy ismét képes legyen megtestesülni a Földön. Ez csak hosszú idõ eltelte után sikerült neki, mégpedig egy nõi személyben, Hroswitha von 19

Gandersheimban.7 A X. században élt Hroswitha egy apáca volt, aki elõször írt drámákat Németországban latin nyelven. Ezekrõl elmondhatjuk, hogy az akkori idõk germán-német szellemének igen fontos megnyilatkozásai voltak. A steineri leírás alapján a Hroswitha-személyiséget úgy láttuk magunk elõtt, hogy a Platónlélek egy olyan testbe tudott beleereszkednie, amely neki még éppen képes volt megadni azt, hogy a saját természete valóban megnyilatkozhasson benne. Ezt a személyiséget a következõképpen jellemezhetnénk. Hroswitha Németország azon területén lépett fel, ahol az akkori császárok8 jóvoltából még sok görög elem, sok görög impulzus hatott. Egy olyan légkörbe született bele, ahol lehetséges volt ezzel a görög mivolttal összekapcsolódnia. Ha megnézzük drámáit, tulajdonképpen mindegyikük a kereszténység és a római császárság közötti ellentétet ábrázolja. Így például az egyik drámában9 fellép egy személy, egy nagyon bölcs asszony a három lányával, akit a kereszténység térhódításának korában üldözött a római császár, és arra akarta rávenni, hogy mutasson be áldozatot a császár isteneinek. Ez az asszony azonban minden bölcsességével ellenállt a császár óhajának. A drámában van például egy beszélgetés, amikor a császárral szembeforduló bölcs asszony egyfajta platonizmussal, a platonikusmisztikus számok tanával felel. Az asszony bölcsességétõl a császár egyenesen megrendül. Másfelõl azt látjuk, hogy állhatatosságukban ezek a nõk, akiket üldöznek és akikbõl az egész görög-pogány bölcsesség beszél – jóllehet már bizonyos keresztény színezettel –, kínvallatásuk során, aminek kiteszik õket, szellemileg mégis gyõztesként kerülnek ki ellenségeikkel szemben. Mindig visszatér "a görög-keresztény szûz gyõzelme a római cézár fölött". Érdekes a másik dráma is, amely Theophilus10 legendájáról szól. Ebben Theophilus, miként Faust, az ördöggel szerzõdve a bûn útjára tér. De az egész eseménysor végén Szûz Mária közbenjárására 20

feloldozást nyer. A Hroswitha-személyiséget teljesen átjárta a Máriakultusz. Mindenkor olyan valakinek mutatkozik, aki azt hangoztatja, hogy mindent a Mária szûziességével való azonosulásnak köszönhet. Érezzük személyében a tiltakozást a római szellem, a cézárizmus utóhatásaival szemben, amelyek az akkori egész világot áthatották. Látjuk a – mondhatni – görög szellemû szûziességet, amint összeköti magát a kereszténységgel, és érezzük, ahogyan csodálatos módon áthatja azt Hroswitha asszonyi személyiségének minden vonása. Ebben a Theophilus drámában valami olyasmit találunk, ami a német irodalmon belül az elsõ Faust drámával hozza rokonságba, és feltûnõ, hogy Hroswitha von Gandersheim a latin nyelvet is a legnagyobb mértékben uralja. Személyét akkoriban egyfajta csodának tekintették. Egyáltalán nem lehetett megérteni, hogy ez a nõi személyiség egyszeriben fellépett és a legnagyobb latin költõk stílusában szólalt meg latin nyelven – Germániában, ahol még semmiféle irodalom nem létezett. Majd éppen a humanizmus korában, miután a sokáig ismeretlenül kallódó mûveit megtalálták, rendkívüli elismerést vívott ki alakja. Ezt a személyiséget tehát csak úgy lehet megértenünk, hogy a görög kultúra idején õ volt Platón, aki késõbb a római-keresztény korszakban testesült meg. Dr. Steiner azzal folytatta tovább, hogy ez a lélek ezután hosszú ideig nem tudott újra inkarnálódni. De végül Karl Julius Schröer [1825-1900] személyében testesült meg, aki Rudolf Steiner tanára volt. Dr. Steiner különösen részletezte Schröer Goethéhez fûzõdõ viszonyát. Schröer tiszteletét Goethével szemben tulajdonképpen csakis akkor érthetjük meg, ha ebben az ismételt földi életek tényét is figyelembe vesszük, ahogyan azt megismerhettük a karma-elõadásokban. Ezekbõl megtudjuk, hogy a Platón-lélek egy korábbi életében kapcsolatban állt egy tanítványával, egy ifjú szobrásszal, és ez a tanítvány – errõl korábbi elõadásaiban már beszélt Dr. Steiner11 –, akin bizonyos fokig gyönyörködve, egy bizonyos szeretettel nyugodott Platón tekintete, Platón figyelmétõl kísérve fejlõdött, és ez az egész vonzalom, ami akkoriban Platónt ehhez a szobrászhoz fûzte, ismét feléledt Platón egy késõbbi földi életében. A görög idõkben élõ ifjú szobrász ugyanis Goethe volt! A Karl Julius Schröerként újra megtestesülõ Platón-lelket ezért az az érzés járta át, avagy az a vágy vett erõt rajta, hogy olyanynyira szeretetteljes hangon beszéljen Goethe személyérõl, mint ahogyan tette például Goethe Faustjához írt kommentárjában.12 21

Schröer volt az egyetlen, aki a már elterjedõ materializmus korában Goethét még teljesen értette. Csak ilyen háttér ismeretében lehet azt a tevékenységet világosan látnunk, amit életében Schröer kifejtett. Dr. Steiner utalt arra, hogy volt Schröerben valami sajátos vonás: egyfelõl egy mély szellemi bensõség létezett benne, másfelõl viszont szinte nõies érzékenységgel visszariadt attól, hogy teljesen belépjen a külsõ társadalmi világba. Azt lehetne róla mondani, hogy idegenként született bele a XIX. század modern civilizációjába! Elismerte ugyan Goethe érdemeit a természettudomány területén, de õ maga csak kevésbé tudott erre a területre behatolni. Dr. Steiner ezt úgy fejezte ki, hogy Schröernek nem volt meg az a képessége, hogy a szellemi impulzusokat korának világába belehelyezze, hanem megtorpant elõtte. Majd Dr. Steiner hozzátette: mi vár egy ilyen esetben valakire, akinek éppen az antropozófiát kellett volna elhoznia az embereknek? – Érezzük, hogy ebben a Platón-lélekben tulajdonképpen valami rendkívül tragikus rejlik. Azt látjuk sorsában, hogy mindaz, ami visszanyúlik az õsi szellemi tudásra, mindaz, ami még kapcsolatban áll a kozmikus erõkkel, a szellemi világgal: most valami rendkívüli nehézségekbe ütközik, amikor ismét a földi életbe kell lekerülnie. Szeretném különféle szempontok alapján megmutatni Schröer személyiségén, hogy egész élete csak a Rudolf Steiner által megadott összefüggések tükrében érthetõ meg. Schröer még Goethe korában született, de azután már a materializmus korszakában kellett élnie. Foglalkozott Goethével, megírta kommentárját a Fausthoz, végtelen szeretettel követte nyomon az emberiség nagy törekvéseinek e képviselõjét, Goethe egész világának alakulását. Rendkívül érdekes, ha Hroswitha von Gandersheim Theophilusdrámáját összehasonlítjuk azzal, amit Schröer Goethe Faustjáról mondott.13 Schröernek volt érzéke a Faust-alak megragadásához. Faustról úgy beszél, mint a legyõzhetetlen idealizmus hõsérõl. Faust személyiségében valami olyasmit fedez fel, ami csak a közép-európai szellemi hatásból születhetett meg. A küzdõ embernek egy olyan képéhez emelkedik fel, amely hosszú évszázadok alatt fejlõdött ki egy népben. Ezt tovább fejtegeti Schröer A Goethe és a szerelem címû könyvében.14 Itt sajátos módon beszél Goethérõl. A legfinomabb és legárnyaltabb irodalmi ábrázolások közé tartozik az, amit Schröer azokról a nõi személyekrõl mond, akikkel Goethe kapcsolatba került, nem különben arról a magatartásról, ahogyan Goethe iszonyult hozzájuk. 22

Ha ebbe beleolvasunk, képet kaphatunk arról is, hogy maga Schröer miképpen érezte magát a saját korában. Az említett könyv bevezetõjében így ír: "Amikor ezt megfogalmazzuk, persze eleve tartózkodunk azoknak követésétõl, akik az erkölcsi világ meglétét kétségbe vonják. Tudjuk, hogy a jelenlegi emberiség nagy részében messzemenõen elterjedt az a szemlélet, amely az erkölcsi világot nem akarja elismerni valami magában fennálló egésznek, sõt, ennek tagadását szabadgondolkodásnak tekinti. E szemlélet fényében minden mûvészeti alkotás, a teremtõ emberi szellem minden mûve csak valami materiális képzõdmény, mint ahogy maga a "szellem" is. Hiszen az elõbbi az anyagon keresztül szemléli a világot, az utóbbi, amennyiben érzékelhetõ alakot vesz fel, csakis a földi, a testileg létezõ emberben mutatkozik meg. A materializmus e merev formájával semmi reményünk nem lehet megértetnünk magunkat. Mert tagad minden eszmét, minden ideált, és ezzel mindattól megfoszt bennünket, amivel Goethe és Schiller megajándékozta az embert. Mi csak azokhoz tudunk szólni, akik úgy gondolják, hogy az erkölcsi világban nem fizikai törvények uralkodnak, még akkor sem, ha érvényesüléséhez fizikai eszközökre is rászorul, és akik valóban elismerik, hogy az erkölcsi világ egy olyan élõ rendszer, amelynek szintén vannak törvényei, de ezek nem a fizikai világ törvényeihez hasonlítanak. Létezett valaha egy nagy korszak, amelyben Platón az idea szónak azt a magasabb jelentést adta, amihez csak egy hozzá hasonló szellem tudott felemelkedni. És tudunk egy olyan nagy korszakról is, amikor a német szellem felküzdötte magát Platónhoz, és az eszmék érzékelésének képességét észnek nevezte."15 Ez éppen Goethe kora volt. Schröer úgy érezte, hogy e korszakban ismét feléledt valami a platonizmusból, az eszmék világa iránti szeretetbõl. És tulajdonképpen ezt az egész német korszakot meg sem lehetne értenünk, ha nem tudunk arról, hogy benne egy korábbi 23

korban létezõ személyek jelentek meg újra, tudniillik azok, akik Platón korában éltek! Így egy olyan valamit, mint a goethei kor, amelyben ama másik, a görög kor oly sok személyisége ismét feltûnt, egyáltalán nem látnánk helyesen, ha csak azokkal az emberekkel akarnánk magyarázni, akik a legutóbbi évszázadokban, avagy a közvetlenül elõtte levõ évszázadban éltek; hanem azoknak a személyeknek az ismételt megjelenésével kell magyaráznunk, akik a platóni korral állnak kapcsolatban. Látjuk, hogy Schröernek éppen e tény iránt rendkívül finom érzéke volt. De érezzük azt is benne, hogy ugyanakkor visszahõköl a külsõ materiális világtól. Finoman találó módon képes azonban beszélni a Goethe-lélek és az egyes nõi személyek kapcsolatáról. Ez csak úgy érthetõ, ha tudjuk: itt ismét feltámadt a platóni Erósz, amelynek szemléletét alkalmazza Schröer a goethei világra. Amennyire Schröer benne élt egy olyan közegben, amely képessé tette, hogy a görögség elvét ismét megújítsa német-osztrák talajon, ezt az elvet mégsem tudta teljes mértékben áthelyezni, belevinni a földi kultúrába. Ezt jól láthatjuk egy elõadásából, amelynek a következõ címe van: Ausztria-Magyarország németsége és jelentõsége a Monarchia számára. Ezt 1879. január 16-án tartotta Bécsben a Németek Egyesületében. Ez egy olyan történelmi korszakban történt, amikor az osztrák területek Németországtól való elszakítása az Ausztriában élõ németeket bizonyos ellentétbe állította más népekkel, akikkel németségük révén kapcsolatban álltak. Schröer meg volt arról gyõzõdve, hogy a németeknek egy magasrendû, eszmei feladata van a világban, és hogy éppen német talajon kellett keletkeznie annak a szellemi csúcsteljesítménynek, amit úgy hívunk, hogy német idealizmus. Az ebbõl kifejlõdõ német kultúra az egész világ számára sokat jelent, amelyet továbbra is életben kell tartanunk. Feladatának érezte, hogy Ausztriában is e téren lépések történjenek. Olyan elemzésbe fogott, amelyben Ausztria nemzetiségi problémáit is megkísérelte tárgyalni. Szerinte az egyes nemzetiségek jogos igénye az, hogy saját iskoláik legyenek, sõt a kor viszonyai egyenesen szükségessé teszik, hogy az iskolák a szabad szellemi élet hordozóivá váljanak, és bennük szabad szellemi módon tanítsák a gyerekeket. Megmutatkozna, mondja Schröer, hogy csak azok az iskolák az igazán életképesek, amelyek ápolni tudják a német nyelvet, amely a német szellemiség csodálatos mûvészi alkotásainak és irodalmi remekmûveinek hordozója, miáltal az iskolák egészen új módon hatnának 24

a közéletre is. Schröer itt voltaképpen a szabad szellemi élet leírását nyújtja, ahogyan annak már meg kellett volna jelennie Ausztriában, ahol az ott élõ népek is feladatukul kapták, hogy ezt a sürgetõ problémát megoldják – de mégsem voltak képesek rá. Schröer sajátos módon beszél az akkori Ausztriáról: "A németektõl semmilyen nemzet nem kívánja, hogy feladják nemzetiségüket. A nemzetiség oly mértékben tartozik hozzá az ember lényéhez, hogy arról semmikor sem képes lemondani. A legkevésbé akkor, ha általa – miként a németek – olyan szellemi javakban részesülhet, amelyek drágák az egész világ számára is."16 Majd hangsúlyozza, hogy a német szellemi élet közössége, amely Goethe korában kifejlõdött, olyan értékes kincs, amelyet gondozni kell, és hogy Ausztriában életre kell kelteni egy erkölcsi eszmét, amely nevelõen hatna. A németek kulturális feladata Ausztriában éppen ezen eszme ápolása lenne. De azután kimondja azt, hogy Ausztria valójában egyáltalán nem adja meg a lehetõséget arra, hogy efféle célok megvalósuljanak benne. Ehhez egy tanmesét ad elõ, amely a következõképpen szól. – Egyszer egy építõmesternek egy gótikus templomot kellett volna építenie. De mielõtt hozzáfoghatott volna, meghalt. Éppen csak a tabernákulumot, a szentségtartót tudta még elkészíteni. – Egy ilyen tabernákulumnak látja Schröer Ausztriát. Az érdekes elõadás végül ezzel a mondattal zárul: "De talán ez nem marad így mindörökké." Érezzük ebben, hogy Schröer félelmetes módon tudott beszélni arról a feladatról, hogy éppen Ausztriában a goethei korszak szellemi életének mélyen át kellene járnia a társadalmi valóságot, formálva az egész kultúrát, lehatva egészen a nemzetiségi kérdésig is. De írása végén hirtelen ezeket mondja: Ausztria mégis csak egy ilyen félbemaradt templom; nem marad egyéb, mint pusztán egy tabernákulumot megalkotni, de azért hitet tesz amellett, hogy egyszer mégis lehetségessé válik egy ilyen eszme megvalósulása. Itt is érezhetünk valamit abból a "megtorpanásból", amit Dr. Steiner említett, de ugyanakkor mindenkor felfedezhetõ a Schröer-személyiségben, hogy valóban e szentségtartó építésén dolgozott. Schröer a legkülönbözõbb oldalakról tanulmányozta Goethét, különösképpen költõi mûveit. Goethe természettudományos írásaival kapcsolatban azonban érezte azokat a nehézségeket, amit a mai természettudomány kifejtése jelent. Ezért nagy örömmel fogadta az 25

akkoriban még ifjú ember, Rudolf Steiner megjelenését, akit megbízhatott Goethe természettudományos írásainak feldolgozásával.17 Érdekes, hogy maga Schröer ezen írások bevezetésében milyen hangot üt meg – írt ugyanis egy elõszót hozzájuk – az akkor még csak 23 éves fiatalember vállalkozásával kapcsolatban, amit melegen üdvözöl, és feltûnik az embernek közben, hogy mennyire atyaian egyengeti Steiner útját e feladatban. Sajátos szavakra fakad: "Minden kétség felett állónak látszik számomra, hogy a zseni isteni szikráját Goethe tudományos írásaiban éppúgy fel lehet fedeznünk, mint költõi mûveiben. A lángelme adományai minden területen értékesek. A tudományban sokan tevékenykednek, de csak kevesekben találjuk meg az igazi teremtõ szellem impulzusát. Ha Goethe mint professzor mûködött volna és tanítványokat nevel fel, akik szemléletmódjába mélyebben behatolnak, a goethei iskola nagy jelentõségre emelkedhetett volna. Csakhogy a tudományok és a szellemi élet egész fejlõdése Németországban eltávolodott a goethei törekvéstõl. Mára már odáig fajultak a dolgok, hogy annak, aki kiáll mellette, teljesen az árral szemben kell úsznia. Goethe költeményeinek az õ egyénisége egészébõl és írásai összességébõl történõ megértése és magyarázása korunkban már elõrehaladt.

Rudolf Steiner a platóni szeretetrõl "Platón világszemléletében még egy másik elem is megtalálható, ami ismertté vált a világ számára egy bizonyos kifejezésben, de amely sok félreértésre és visszaélésre adott alkalmat. Ez az úgynevezett "platóni szeretet" [magyarosan: plátói szerelem – a fordító]. A szellemmel teljesen átjárt szeretet, amely a lehetõ legtöbbet levetette magáról, ami a szeretetet-szerelmet [Liebe] gyakran még összemossa az egoizmussal, ez a szellemmel teli odaadás a világ, az élet, az ember, az Isten, az eszme iránt, olyan valami, amely a platóni életfelfogást mélységesen jellemezte. Az ilyenfajta viszonyulás bizonyos korokban visszahúzódik, de késõbb újra és újra elõtör, felbukkan. Mert a platonizmus minduntalan megjelenik a világban, és ismételten beleveti a világba azt, aminek segítségével az ember felfelé törekedhet." Rudolf Steiner, GA 238, 1924. szeptember 23.

26

Természettudományos munkásságának egy efféle taglalása azonban még igencsak az elején tart. Ezért nagy örömmel üdvözlöm a jelen természettudományos írások kiadójának vállalkozását. Természettudományos tanulmányaira tekintve olyannak látom õt, akit megragadott Goethe személyisége. Odaadó lelkesedéssel szentelte magát a goethei írások tanulmányozásának. Eljutott annak felismeréséhez, hogy azok csak Goethe lényének egészével összefüggésbe hozva ítélhetõk meg. Megértette azt is, hogy a kulcsot, amely Goethe gondolkodásmódjához elvezet, korának szellemi életében kell keresnünk. Jóllehet Goethe nem tekinthetõ filozófusnak, ösztönözték mégis a kor filozófiai áramlatai és maga is visszahatott azokra. A kiadó nem mulasztotta el, hogy ebben az irányban is a közvetlen forrásokból merítve a történeti anyag világos elemzését adja. Ha a természettudományok területére való behatolást nem is engedhetem meg magamnak," – figyeljük ezeket a szavakat! – "mégsem zárkózhatom el annak kijelentésétõl, hogy a megkívánt következetesség, amit minden ilyen törekvésnél megfigyelhetünk, kezességnek látszik számomra abban a tekintetben, hogy a Goethe tudományos írásait itt kísérõ fejtegetések azoknak megértését képesek lesznek elõsegíteni, olyan mértékben, ahogyan mindeddig még nem lehetett részünk benne. Ezen igény teljesítését a komoly olvasó a kiadónak köszönheti, még ha talán nem is fogja azokat minden tekintetben követni tudni."18 Kiérezhetõ a Schröerben megbújó tragédia, hogy nem tud teljesen belépni a természettudomány területére, de rendkívül szívélyesen tekint arra a személyre, aki nála tanul, és aki merészen felvállalta Goethe természettudományos írásainak bemutatását. Látjuk ebbõl, hogy Schröer számára nem állt fenn annak lehetõsége, hogy a természettudományok munkájába bekapcsolódjon, és számára az sem volt lehetséges, hogy platonizmusa megküzdjön a modern természettudomány roppant ellenállásával, amin az egész mai kultúra alapul. Amiként a társadalmi problémák terén csak egy tabernákulum megépítésére érezte magát képesnek Ausztriában, majd rezignált arccal visszafordult, így volt ez nála Goethe természettudományos mûveivel is: itt is csak a szentségtartót tudta felállítani, az épület megépítését másokra kellett hagynia. Érdekes nyomon követnünk életét Ausztriában. Életének nagy részében mindenfelé utazott, ahol "német nyelvi szigeteket" talált. 27

Különös vonzalom alakult ki benne a német dialektusok iránt, megható odaadással tanulmányozta õket, az ilyen vidékeken minden falut felkeresett, ismerkedett a parasztok szokásaival, hagyományával, megfigyelte azokban a német nyelv állapotát. Hogy mi ösztönözte mindeközben, azt ilyenféle eszmefuttatásokkal magyarázta: Ahogyan Görögországban szétszóródva fekszenek a szigetek, az egyes szigetcsoportok, a Kikládok és a Szporádok, ugyanígy vannak Ausztriában szétszórva olyan területek, már Magyarországon és Csehországban, Szlovákiában, ahol kis német nyelvi szigetekre bukkanhatunk. Ezért fel kell keresnünk és kapcsolatot kell tartanunk ezekkel a vidékekkel. – Mindig fontosnak tartotta ezt hangsúlyozni. A német irodalom története19 bevezetõjében valami egészen különöset mond errõl. Így kezdi azt: "Ahogyan a régi görögök illír-makedón szomszédjait irigyelnünk lehet, amiért naponta hallhatták a görög lantot és tanulmányozhatták egy olyan népnek a nyelvét, amely az emberiséget felemelte az istenekig, ugyanúgy a jövõ generációk a németek szomszédjait fogják irigyelni, ha majd a német nép, amely oly sok hasonlóságot mutat a régi görögökkel, évszázadok múlva egyszer eltûnik a föld színérõl. Irigyelni fogják e szomszédokat nemcsak azért, mert még hallhatták a német nyelvet, hanem azért is, hogy kis fáradsággal még meg is tanulhatták, és általa a német irodalom nagy mûveit megismerhették. Ha Németországot az antik Görögországgal vetjük egybe, és a német kis államokat a görög poliszokkal, akkor nagy hasonlóságot fogunk találni Ausztria és Makedónia között is! Ausztria szép feladatát a következõképpen fogalmazhatjuk meg: a nyugati kultúra magvait szétszórni kelet felé." Gyakori Schröernél a görögség és a németség ilyen párhuzamba állítása. A németségrõl nem mint pusztán nemzetrõl beszél, hanem mint egy olyan szellemi kultúra hordozójáról, amely a német idealizmusból sarjadt ki. 28

Mi egyebet tehettem…? "Azt látjuk, hogy a manapság már egészen elfeledett Schröerben a goetheánizmus megrekedt a spiritualizmusba átalakuló intellektualizmus kapuja elõtt. Végül is mi mást lehetett volna tenni akkor, amikor valaki – hogy úgy mondjam – schröeri ösztönzést kapott, mint továbbvinni a goetheánizmust az antropozófia irányába? Ez az egyetlen lehetõség maradt csak. Gyakran állt lelki szemeim elõtt az a számomra nagy fontosságú kép, hogy Schröer a régi spiritualitást összekötötte Goethével, amiben eljuthatott az intellektualizmusig, ám Goethét a spirituálisba felemelt modern intellektualizmussal lehet csak megragadnunk, hogy valódi mélységében értsük. (…) Mi egyebet tehettem, mint hogy azt a torlaszt, ami itt felmagasodott, lebontsam, és a goetheánizmust valóban átvezessem az antropozófiába."

Rudolf Steiner, GA 238, 1924. szeptember 23.

Rudolf Steiner felismerte: nem a saját sorsa, hanem Schröer sorsa volt az, hogy a goethei természettudományos szemléletet újra elevenné téve közvetítse azt a világnak a XIX. század végén. (…) Rudolf Steiner átvette magára azt a belsõ világszemléleti munkát, amit Schröernek kell volna elvégeznie. (…) Így tehát Steiner elhatározta, hogy saját missziójának háttérbe szorításával végrehajtja azt, amire várt a világ, és felvállalta elõször Schröer misszióját. "Mivel ezt az elhatározást tettem akkoriban, átéltem a szabadság lényegét. Megírhattam A szabadság filozófiáját, mert megéltem magamban azt, hogy mi is a szabadság."

W.J. Stein/Rudolf Steiner, Dokumentation eines wegweisenden Zusammenwirkens, Dornach, 1985. 293. oldaltól

29

Ezt pedig rokonítja a hellenizmussal. És amikor felkutatja a német nyelvi szigeteket, azt olyan módon teszi, mintha a "barbárok" között az után nyomozna, hogy a német szellemi életbõl mi tudta magát körükben megtartani. Ebbõl az indíttatásból kifolyólag azt is fejébe vette, hogy a karácsonyi játék után nyomozzon. Minden régi karácsonyi játék a tulajdonképpeni Németországban már kihalt vagy triviálisba fordult. Csak ott õrzõdött meg, ahol a németség az általános német nyelvterülettõl elszakadva élt, és ápolta régi hagyományait. Schröer felkereste Oberufert, Pozsonyt, kiment az ott élõ parasztokhoz, és az utolsókat, akik még tudtak valamit a karácsonyi játékokról, kikérdezte a hagyományok felõl. Minden részletrõl be kellett nekik számolniuk. Ezt azután Schröer személyes beszélgetésekben továbbadta Rudolf Steinernek. Úgyhogy ezek az ónémet karácsonyi játékok megõrzõdtek egyetlen személy jóvoltából. Schröer felkereste ezeket a vidékeket, mert ûzte õt az ideálokra éhes szelleme, amely mindenütt a német-germán szellem nyomait kutatta, ahogyan kifejlõdött az a történelem során. Feltûnõ, hogy irodalomtörténetében végig a görög és német kultúra hasonlóságát hangsúlyozza. Elõször ezt egyáltalán nem is vesszük észre. De azután egyszer csak megkérdezzük: vajon miért tesz mindig összehasonlításokat a görögséggel? Azt sulykolja, hogy a goethei kor német szellemiségét, amit manapság már kezd elfelejteni a világ, párhuzamba kell állítanunk az antik hellenizmussal. Ekkor valójában Platón szellemére utal, összefüggésbe hozva azt Goethe korával. Schröer különös módon egy sajátos miliõben nõtt fel. Pozsonyban született, ott éltek a szülei. Érdekes sorsa volt, de lényegében véve ismeretlen maradt a világ számára. Vajon ki tud ma még Karl Julius Schröerrõl? 1900-ig élt, mint az utolsó goetheánus 1900-ban Bécsben halt meg. Életének végsõ szakaszán szellemi erõit is fokozatosan elveszítette. Dr. Steiner errõl azt mondja: Mivel a Platón-lélek nem tudott tökéletesen inkarnálódni, lassan kihúzta magát a testbõl, amikor Schröer életkora elõbbre haladt. Az az érzésünk, hogy mindazt a finom árnyalatot, ami a Platón-lélekben megvolt, Schröerben csak

30

kevésbé tudta kifejezésre juttatni. Végtelenül sok szépség és csodálatosság maradt itt visszatartva. Újra és újra felvillan ugyan, de a nagy impulzus mintegy csak egy pillanatra csendül fel. Így tehát van valami tragikus vonás Schröer egész sorsában. Amikor pályafutása elején állt, akkor olyan emberek sokaságával volt körülvéve, akik hasonlóan gondolkodtak, mint õ, akik összefonódtak Goethe szellemi világszemléletével. Schröer úgyszólván mindegyikük halálát túlélte, õ volt az utolsó goetheánus. Egy olyan korhoz tartozott, amikor még emberek ezrei hordoztak magukban egy olyanfajta szellemi életet, amit Goethe Wilhelm Meister-ének alakjaiban látunk megelevenedni, és akikkel kapcsolatban meg lehet állapítanunk: a belsõ élet finomságának, az érzelmek gyengédségének ilyen szintjét a mai világban már hiába keresnénk! Schröer körül ezek az emberek eltûnnek, õ volt az utolsó közülük. Van abban valami végzetszerû, ha a Schröer által alapított bécsi Goethe Egyesületre tekintünk, amelynek folyóiratát Schröer szerkesztette, és amiben még olyan cikkek jelentek meg, amelyek méltóak voltak Goethe szellemiségéhez. Úgy érezhette az ember, hogy bennük az antropozófia szellemében merítkezik meg. Ez a szellem azonban a Goethe Egyesületbõl késõbb kiveszett, és 1900-tól már felhagytak azzal is, hogy Goethérõl mint tudósról beszéljenek. Így tehát azt látjuk, hogy a goetheánizmus utolsó személyisége is eltûnik a színrõl. Akkoriban történt ez, amikor a szellemi világgal való kapcsolat fenntartása csak egyetlen emberre hárult: Rudolf Steinerre. Schröer a goetheánizmus egész hanyatlását megélte. Dr. Steiner úgy fogalmazott, hogy Hegel, Schelling és a többiek korszaka a szellemi kultúra bizonyos erõtlensége is volt, mert nem bizonyult olyannak, amely a materialista szemléletet képes lett volna áthatni és befolyásolni. Olyan személyiségek megjelenését látjuk e korban, akik – mint Platón – saját korábbi életük szellemiségébõl fakadóan a materialista világ megnyilatkozásaitól viszszariadtak, elõtte megtorpantak, tehetetlenül álltak. Egyenesen úgy érezzük, hogy Hegel kora valaminek az "alkonya" is, ha azt nézzük, hogy milyen sors várt a Platón-lélekre, amikor inkarnálódott benne.

31

A PLATÓN-LÉLEK A TÖRTÉNELEMBEN II. Eugen Kolisko Schröer-tanulmányának második, befejezõ része bemutatja Schröer szüleit is, akik szintén jelentõs személyiségek voltak. Anyja, Therese (szül. Langwieser), apja, Tobias Gottfried Schröer, aki "Chr. Oeser" álnéven számos történelmi és pedagógiai könyvet írt. A Schröerrõl szóló elõadásban (1924. szeptember 23, GA 238), ami alapul szolgált Kolisko fejtegetéseihez, Rudolf Steiner kitért még Schröer apjára is, akivel kapcsolatban egy rendkívül fontos karmikus összefüggést tárt fel. Ez nem található meg ugyan az elõadásról készült gyorsírásos feljegyzésben, több hallgatói jegyzet alapján azonban a késõbbi kiadásban már szerepelt. Ebben szó szerint a következõket olvashatjuk: "Az elõadáson résztvevõk állítása szerint Rudolf Steiner Szókratész újratestesülésének nevezte Christian Oesert, Karl Julius Schröer apját." Az Oeser által írt Világtörténetben grandiózus ábrázolását találjuk Szókratész alakjának, nem kevésbé tanítványa, Platón filozófiájának. Ezzel szemben Arisztotelészt – ellentétben Kolisko téves állításával – csupán Nagy Sándor tanáraként mellesleg említi. Az 1850-ben meghalt Oeserre tett steineri utalások sajnos a mai napig nem vezettek arra, hogy jelentõsebb írásait – amelyekben Kolisko nem kevesebbet lát, mint "a világtörténet szellemi nézõpontból történõ alapvetését" – változatlan formában, de kommentárokkal kísérve újra kiadják. Itt áldozatkész szponzorokra lenne szükség, mert a komoly szellemtudományos-karmikus fejtegetéseket illetõ általános érdektelenség miatt, nem különben az ál-okkult élmények divatja jóvoltából, mi több, a jelenlegi antropozófiai mozgalom szélesebb körét tekintve is, egy ilyen kiadói vállalkozás tisztán gazdasági szempontból aligha lenne rentábilisnek mondható. Hogy azonban e kiadás szellemileg szükséges lenne, és hiánya egyenesen arra vall, hogy nem teljesítjük Rudolf Steiner karma-kutatásaival szembeni kötelezettségeinket – ezzel kapcsolatban a belátásra képes embereknek semmi kétségük nem lehet. Thomas Meyer Schröer sajátos környezetben nõtt fel. Apja és anyja is Pozsonyban élt. Schröer sorsa az volt, hogy személye teljesen ismeretlen maradjon. Hasonlóságot mutat Hroswitha von Gandersheimmal, akinek még létezését is késõbb tagadni kezdték. Amikor Schröer Bécsben lakott, fellépett egy Aschbach nevû kutató, aki a könyvében vitatta, 32

hogy Hroswitha egyáltalán élt volna, és azt állította, hogy az ilyen névvel kiadott írások mögött egy humanista, Conrad Celtes20 áll, aki Maximilian császár udvarában élt, és õ alkotta meg és állította össze a mûveket. Érdekes egybeesés, hogy e nézet éppen akkor látott napvilágot, amikor maga Schröer élt, sõt ugyanabban a városban lakott. Valahol meg is említi mûveiben az esetet, és derültséggel fogadja. Az el-nem-ismertség tragikus sorsa gyakran kísérte a Platón-lelket. Sõt, ez kiterjedt magára a Schröer-családra is. Schröer apja, Tobias Schröer Pozsonyban tanár volt egy nevelõintézetben.21 Számtalan pedagógiai tárgyú írás szerzõje, de írt egy Világtörténetet is 22, amely rendkívül érdekfeszítõ, és azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy a világtörténet szellemi nézõpontból történõ alapvetését tartalmazza. Ehhez a mûhöz – ha szabad most valami személyes dolgot említenem – egészen különös élményem fûzõdik. Nem sokkal ezelõtt a kezembe jutott, beleolvastam, és ámulatba estem, hogy az egész könyvet szinte kívülrõl tudom. Ez a könyv volt ugyanis az, amibõl én magam is egykor a világtörténelmet tanultam, de magát e tényt már teljesen elfelejtettem. Ebben a történelemkönyvben csodálatos módon vannak érzékeltetve az események. A Platónról, Arisztotelészrõl23, a kereszténységrõl szóló fejezetek a legszebbek közül valók. Különösen ez volt a helyzet az elsõ kiadásban. A késõbbi kiadások azután egyre rosszabbak lettek, és igen furcsa jelenség, hogy ez történt mindig Tobias Schröer írásaival! Több mûve jelent meg az ifjúság mûvelése céljából, így például a Karácsonyi ajándék hajadonok számára, amiben egyfajta esztétikát találunk, mert a schilleri-goethei esztétika alapjait fejti ki benne, már ahogy ezt a tanítás keretei lehetõvé teszik. Késõbb egyéb írások is napvilágot láttak tõle, melyeket Világtörténetéhez hasonlóan "Chr. Oeser" álnéven kellett kiadnia. Vajon miért? Az oka az volt, hogy az osztrák hatóságok Schröert nem nézték jó szemmel. Írt ugyanis egy vígjátékot, amelyben felléptette magát Metternich kancellárt is. Ez azonban az osztrák kormányzat rosszallását vonta maga után. Úgyhogy Tobias Schröer azontúl már csak álnéven írhatott. Tõle származik egy nagyon érdekes dráma is Thökölyrõl, a magyar szabadsághõsrõl. Errõl a drámáról maga Schröer mondta, és Dr. Steiner megismételte a Vom Menschenrätsel címû könyvében24, hogy német nyelven a magyar történelem egyik legjobb mûve, mégis alig ismeri valaki. 33

"AZ

IGAZSÁGOT LEPLEZÉS NÉLKÜL A SZEMÉBE MONDJA…"

CHR. OESER SZÓKRATÉSZRÕL

ÉS

PLATÓNRÓL

Az alábbi részletek a következõ mûbõl valók: Az általános világtörténelem rövid vezérfonala leányiskolák számára és a magántanításhoz, 1844. Leipzig, 2. kiadás 10.§ Periklész és Aszpázia Még Periklészt sem kímélte a pestisjárvány, akit Aszpázia gondos ápolása sem tudott megmenteni. A háború közben folytatódott, váltakozó szerencsével 28 éven át tartott, és Athén elfoglalásával végzõdött. Bár sikerült szabadságukat kivívniuk az athénieknek, ám korábbi nagyságukat már soha többé nem tudták visszaszerezni, és ettõl az idõtõl kezdõdõen Athénban és egész Görögországban eltûnt az igazi mûveltség és kifinomultság, a jó ízlés és az erény. A szabadságszeretetbõl zabolátlanság lett, a bátorságból vad háborúskodási vágy. 11.§ Szókratész Ebben az általános erkölcsi romlásban jelent meg Athénban a bölcs Szókratész. Megkísérelte, hogy példa és tanítás útján a tanulni vágyó ifjúságot elvezesse az igazság megismeréséhez és az erény gyakorlásához. Jóllehet csak egyetlen istent követett, nem támadta a hagyományos néphitet, és mindig több istenrõl beszélt. Az a mód azonban, ahogyan tanított, egészen sajátos volt. Kérdések útján, beszélgetésszerûen igyekezett tanítványai lelkébõl elõcsalogatni, tudatosítani az igazságot. Így formált Szókratész több kiváló férfit, de a köznép maga nem értette õt. A hatalmon levõk viszont, akik a peloponnészoszi háború után már a legkevésbé sem tartoztak az erényes emberek közé, gyûlölettel fordultak ellene, mert attól féltek, hogy tanítványai egyszer még megfosztják õket a hatalomtól, mert elterjesztik a népben azt a vágyat, hogy a bûnök és az élvezetek helyébe az erény és az ész uralmát állítsa. Úgy vélték ugyanis, hogy egy erényes és gondolkodó nép majd nem engedi magát gazemberektõl vezettetni. Ezért bevádolták Szókratészt, és a fejére olvasták: tagadja az isteneket és megrontja az ifjúságot. Ezt az erényes férfit így valóban elfogták, és méltatlan bírái halálra ítélték. Szókratész félelem és csüggedés nélkül 34

itta ki améregpoharat, miután barátaival derûsen elbeszélgetett a lélek halhatatlanságáról. Halála azonban a népet felrázta tompaságából, amely megbánta már, hogy hagyta Szókratészt kivégezni; a vádlókat megbüntette és szobrot emelt Szókratésznek. Tanítványai között találjuk mindenekelõtt Xenophónt és Platónt, akik írásaikban tanítása szellemét megörökítették. Mik voltak Szókratész legjelentõsebb tantételei? …

13.§ Platón Platón fiatalkorában a költészetnek hódolt, Szókratész vezette el a filozófiához. Mesterének halála után, akit nem tudott megmenteni, utazni kezdett, elõször Afrikába ment, majd innen DélItáliába, ahol megismerkedett Püthagorasz tanaival. Amikor Szürakuszai zsarnoka, Dionüsziosz meghallotta, hogy Szicíliába érkezett, meghívta udvarába, mert minden uralomvágya mellett megvolt benne az a hiúság is, hogy a tudományok barátjának bizalmát megszerezze. Platón megjelent nála, a legkevésbé sem riadt vissza azonban attól, hogy az igazságot leplezés nélkül a szemébe mondja. Ez a nyíltság felingerelte a zsarnokot, aki elbocsátotta a filozófust, de megparancsolta a hajósoknak, hogy vigyék Görögországba és ott adják el rabszolgának. Ez meg is történt Aigina szigetén, ahol viszont azonnal kiváltották õt más városból való kereskedõk, akikhez híre már eljutott. Ezek után visszatért Athénba, és mivel az athéni politikai élet nem nyerte el tetszését, vásárolt a városfalon kívül egy bizonyos Akadémoszról [õsi attikai hérosz] elnevezett ligetet (amit ezért "akadémiának" hívtak), hogy ott, mint Szókratész, a bölcsesség barátait tanítsa. Késõbb még egyszer elhajózott Szicíliába, amikor az ifjabb Dionüsziosz került hatalomra, azonban hamarosan ismét távozott innen, mert õt éppoly kevéssé tudta rávenni a bölcs és jóságos uralkodásra, mint az apját. Athénba visszatérve újra elvonult "akadémiájába", itt élt csendes visszavonultságban. Derûs aggastyánként érte a halál 83 éves korában, szeretve övéitõl és tisztelve egész Görögországban. Hogyan jutalmazták a görögök tanítóikat? … 35

Schröer apja tehát különbözõ nevek alatt nem kevés nagy jelentõségû mûvet jelentetett meg, õt magát azonban teljesen elfelejtették. Részben azért, mert nem tudják róla, hogy milyen álnéven írt. Az ifjúságnak szóló írásaira általában az a sors várt, hogy itt-ott még ma is fellelhetõk ugyan, de már erõsen megváltozott alakban. Megírta Tobias Schröer például azt a nagyon szép könyvet, a neveléstant fiatal lányok számára. Kezdetben még tartalmazta az esztétikára való kitekintést, és ehhez kapcsolódott azután a háztartást fejtegetõ rész. Így volt ez az elején. Késõbb azonban ebbõl egyfajta szakácskönyv lett, míg végül az esztétikai bevezetés teljesen elmaradt, és már csak egyszerû szakácskönyvként szolgált. Tobias Schröer alakját is tulajdonképpen csak a platonizmus szférájából lehet megértenünk. Ha követjük ezt a személyiséget, láthatjuk, hogy csodálatos mûveket alkotott, amelyeket azonban a késõbbi kiadók átvettek és teljesen ellaposítottak. Karl Julius Schröer egyszer megjegyezte apjáról, hogy idõvel már nem volt képes beleolvasni a mûveibe, mert elszorult a szíve, amikor látnia kellett, hogy mások mit csináltak belõlük. Érdekes Schröer édesanyjának személye is25, aki ugyancsak írogatott. Picht tagtársunk újra felfedezte ezeket az írásokat.26 Amikor az õ személyiségével ismerkedünk, könnyen kialakul az a meggyõzõdés bennünk, hogy Schröer anyja az akkori korszak egyik legszimpatikusabb személye volt. Õ is Pozsonyban élt, és ha a Schröer-házat tekintjük, azt kell mondanunk róla, hogy bizonyos fokig a goetheánista szellemi élet egyfajta szigete volt akkoriban. Mélyen meleg, bensõ barátság fûzte a német íróhoz, Karl von Holtei-hoz, aki hosszabb ideig szintén ott lakott Schröeréknél, és nagyon összebarátkozott Schröer apjával és az akkoriban még nagyon fiatal Karl Julius-szal. Holtei sokat levelezett Schröernével. E levelek közül kiadott néhányat Therese asszony levelei címmel, anélkül, hogy a családnevét nyilvánosságra 36

hozta volna. E levelek annyi finom érzéssel vannak átszõve, amikor az élet sokféle problémáját tárgyalják, hogy Holtei mindenhonnan leveleket kapott, amelyekben azt tudakolták, hogy ki is ez a "Therese asszony"? Késõbb, Therese asszony halála után Holtei e levelezés egy részét (a nagyobbik felét Schröerné elégette) Karl Julius Schröerrel közösen kiadta, és valami végtelenül lebilincselõ olvasmány került így az olvasók kezébe. Különösen szépek a nevelési kérdésekre vonatkozó gondolatmenetek. E helyeken leírja a legelsõ kezdetektõl fogva fia, Karl Julius Schröer nevelésének történetét. Napról napra követi az eseményeket. A pedagógia gyöngyszemei ezek a fejtegetések. Csodálatos, ahogyan végigkíséri a kis Karl Julius gyermekéveit és a közben folytatott lelki vezetését. Kirajzolódik elõttünk eközben egy sajátos légkör, amelyrõl meg kell állapítanunk: semmilyen más légkörben nem lett volna képes élni a Platón-lélek, mint éppen ebben! Mindannyian érezni fogjuk ennek igazát, ha beleolvasunk ezekbe a levelekbe. Therese asszony így ír27: "Amikor egyszer megkérdeztek arról, hogy helyesnek tartom-e, ha a gyermekeknek kimutatjuk egész szeretetünket, felkiáltottam: 'Te jóságos Ég! Hát hová jutottunk, ha már ilyen kérdések is az eszünkbe jutnak?' Persze hogy minden, a teljes szeretetünket ki kell mutatnunk a gyermekeknek – ahogyan megmutatjuk nekik a napfelkeltét, a naplementét, a csillagokat, a Holdat, és mindent, ami nem a Földrõl való. Mivel akarod, te apa, az ellened szegülõ fiad indulatát leszerelni, ha sohasem tapasztalta meg a szeretetedet, a semmivel sem összehasonlítható szeretetedet iránta? Ha azonban már ismeri ezt, akkor a haragodat a szereteted oldaláról nézi, és bûnbánóan lábaid elé veti magát. Eltekintve a szülõi hatalomtól, amire csak a szeretet jogosít fel, kérdezlek titeket szülõk: mire való nektek a szeretet, ha ti azt nem akarjátok kimutatni, vajon miért kaptátok volna Istentõl? Csak nem azért, hogy jól elrejtsétek? Azt hiszitek, hogy ha gyermeketekrõl gondoskodtok, ápoljátok, taníttatjátok, nevelitek, azzal már szeretitek is õt? Azt mondom erre: ekkor csak a kötelesség mozgat benneteket, semmi egyéb, és az effélék teljesítéséért gyermeketek a legkevésbé sem tartozik nektek köszönettel. Meg kell tanulnotok játszani vele, de hálára még ez sem kötelezheti õket. Mert hallja szegény, hogy mindig a szülõi szeretetrõl beszélnek neki, és várja, várja, hogy az szemtõl szembe végre megjelenjen elõtte, egészen addig a pillanatig, amikor a szeretet már minden melegével körülöleli. Ó, az elsõ 37

hét év neki folyvást tartó karácsonyeste. Hagyjátok a szeretetforrást kiáradni rá, hogy az széles mederben ömöljön felé, amit mindenkor lelkesítsen a frissen lüktetõ gyermeköröm tarkán fellobogózott hajócskája. Szívetek egész szeretetébõl sohasem jut egyébként a férfinak sem, ha nem adtok belõle mindig a kedves csöppségeknek is, és ezért azt a sírba viszitek magatokkal. Ne hallgassatok azokra, akik azt mondják, hogy a gyermekek nem viselik el a szeretetet. Mennyire abszurdan cseng ez! Éppenhogy semmi mást nem tudnak elviselni, csak egyedül a szeretetet! És mi nagyok is semmit sem tudunk szívesebben fogadni, mint azt, és semmi sem hat inkább a nemesedésünkre, mint éppen a szeretet. (…) Ha én, szegény asszony, a munkától meggörnyedve, a gyermekeiteket ölelgetve és csókolgatva láttam, sírnom kellett az örömtõl, és a jólelkeknek mindig adtam rögtön valamit. Bárcsak tudnék mindenkinek, minden egyes kisgyereknek szeretetet venni! Õk el sem tudják mondani, hogy mennyire rászorulnak." Azután arról beszél, hogy mennyire felzaklatta a fenyítés, amikor a kis Karl Julius egyszer valami csínyt követett el, és neki saját pedagógiai módszerrel nevelnie kellett. Tulajdonképpen nagyon érdekes, amirõl itt beszámol. Csak egy részletet szeretnék ebbõl megmutatni. A kis Karl valami rosszat tett. Ilyenre ez volt az elsõ alkalom. És Therese asszony nem tudta, mit kellene tennie. Mindenesetre bezárta a bûnöst a szobába. "… Még kiabált, de egyre gyengébben, majd csendben maradt. Nagyon fájóan hatott rám az egész, és sokkal könnyebb lett volna nekem, ha beszélhetek vele. De felismertem az esetben ismét egy fontos fejlõdési fázist, ezért kitartottam. 'Mit csinálsz itt?', kérdezte a férjem, amikor belépett és ott talált az ajtó elõtt fülelve. 'Jaj, Istenem!, azt hiszem – nevelek!', feleltem neki könnyes szemmel. Belestem a kulcslyukon, és láttam, hogy játszik valami madzaggal. Szívesebben 38

öleltem volna a keblemre, de nem engedhettem meg magamnak. Az az egy óra egy egész napnak tûnt nekem, az én kicsikémnek pedig egy örökkévalóságnak. Majd a sírástól elbágyadva, a haragtól felõrlõdve feküdt a földön, de már mélyen aludt. Senkinek sem volt szabad megzavarni õt!" Azután Therese asszony elmondja, hogy bement a fiúhoz, aki e semmibevételbõl tanulva többé már semmi ilyet nem tett. Máshol leír ilyenféle kis nevelõi epizódokat: "Mi a szülõtõl való félelem következménye a gyerekben? – A hazugság már valami félrelépés, ravaszkodás, amely egészen a csalásig fajulhat. 'Ki törte össze a szép tálat?', kérdeztem egyszer. – 'Rám esett', felelte a kis Lujza. – 'Ó, de kár, egy kedves emlékem veszett el vele; máskor ügyesebb legyél.' – Ott állt Lujza nedves szemekkel, fülig piros arccal. – 'Ki vette el a szobámból a sárgadinnyedarabot a tányérról, te voltál, Julius?' – 'Igen, mama.' – 'Úgy!' – Egy pillanatnyi csend. – 'Azt hittem senkinek sem kell.' – 'Meg kellett volna kérdezned.' (Enyhébb hangon:) 'Nem szabad semmit sem elvennünk kérdezés nélkül. Hogyan történhetett ez meg veled?' – Ennyi büntetés elég egy ilyen vétség számára, és amellett az egyedül hatékony. Gyermekeimet még teljes ártatlanságban hagyta, mert annak tudata, hogy egy kifejezett bûnt követtek el, megzavarta volna bennük az ártatlanságot. Az effélét meg kell akadályoznunk, hogy az ártatlanságérzésük éppúgy, mint az önérzetük, mint valami növényke, jótékonyan megerõsödjön, és egyszer majd igazi és gazdagon termõ hajlammá terebélyesedjen bennük." Egy másik helyen Therese Schröer arról az idõszakról beszél, amikor a fiatalok a nemi érésen mennek keresztül. Itt fontosnak tartja a különösen kíméletes és elnézõ irányítást. Ezt mondja: "A fiatalkorban átmeneti periódusok is találhatók. Ekkor szükségük van a gyerekeknek a tapintatos és szelíd vezetésre. A fiatalok gyakran mennek úgy, mint az alvajárók a keskeny, veszélyes csapáson. Milyen haszonnal járhat ilyenkor a heves mérgelõdés? Elégedjünk meg pusztán a figyelmeztetéssel. Amikor az egyik életszakaszból áthaladnak egy másikba, akkor ne is sürgessük, de ne is törjük össze õket. Nyugalmunk, szeretetünk és önmérsékletünk az, amit szülõi õrködésünkben oltalomként nyújthatunk számukra. Amikor úgy érezzük, hogy kifáradtunk, teljes lelki kimerültségünkben összerogyunk, olyankor mondjuk azt magunknak: 'Holnap Isten segítségével minden jóra fordul!' 39

És gyakran így is lesz! Eljön az óra, a nap, amikor a kislányunk, a kisfiúnk eldobja babáját, és a lélek kitárja elõttünk fiatal szárnyait. Számtalan letérítõ, félrevezetõ jelenség leselkedik az ember fejlõdése során. De ezek éppen csak jelenségek, amelyek továbbvonulnak, ha erõszakkal, makacssággal és hidegséggel nem kövesítjük meg õket a gyermekben. A belül érett, szeretetre méltó gyermeket hagyjuk magától eljutni Istenhez és az emberi boldogsághoz. Ahol azonban ennek adománya még kétséges, vagy akár visszatartott, ott a szülõkre az a tennivaló vár, amit rajtuk kívül senki sem lenne képes megtenni, és amiben szeretetük ereje túltesz minden hõsön, vagy bármi hõstetten: szülõi szeretetüknek, buzgó gondoskodásuknak, jóságos elnézésüknek kell formálnia éppen az ilyen gyermeket. Nincs olyan züllött teremtmény, akinél az ilyen áldozat áldás nélkül maradna, és a szülõk megvigasztalódhatnak ezzel a szép dallal: 'Ha mindenki hûtlenné is válik, maradjunk mi mégis hûségesek.'" A legérdekesebb ebben a személyiségben az, ahogyan Goethérõl írt. Ez általában a legsajátosabb dolgok közé tartozik, amit a német irodalomban fellelhetünk. Csak ha ismerjük ezt, érthetjük meg igazán, hogy Schröerben honnan származott a Goethe iránti tisztelet, és hogy éppen ez a pozsonyi ház – "az osztrák Makedóniában" – lehetett az a hely, ahol a Schröer-személyiség, ez az újra inkarnálódott Platón-lélek, felnõhetett, szárnyra kaphatott, mint egy olyan tanító személyiség, akinek figyelembe vétele nélkül el sem lehetne képzelnünk az antropozófia kialakulását. És ekkor írt ez az asszony, Therese Schröer, akinek minden megjegyzése egyszerre tiszta platonizmus és goetheánizmus, amikor Goethe hatásáról szól a világban. "Megint Goethét olvastam, és teljesen érzem, hogy mindig megerõsödöm és megbékélek, ha az élet e kenyerét élvezem. Mi mindent mondtak és írtak le már Goethérõl! Mennyire sokat! Túlságosan is. Mégis azt hiszem: a legfõbbet még mindig nem mondták el róla. Bárcsak lennének méltó szavaim arra, hogy csodálatomat iránta kifejezzem! Nem mindent összezavaró, vitát provokáló szavak lennének azok. Hiányzik belõlem az erõ, a képesség, hallgatnom kell, és nehéz szívvel belenyugodnom adottságaim korlátaiba. De biztosra veszek valamit, egy igazságot, és ezért látom szükségét, hogy megszólaljak. Ez az igazság az, hogy Goethe alkotómunkájának egész területén nincs semmi oly nemes anyag költészete számára, mint õ maga. 40

A rendkívüli személy körül minden rendkívüli. Eljön majd még az õ évszázada, és csak akkor fogják õt, egy messiást, megérteni és fog hatni a világra. Emberi nagysága a jelenben még túl közelrõl vakít, és akik hozzá legközelebb álltak, túlságosan is elfogódottan tekintettek erre a nagyságra. A minap kézbe vettem az 1797-es svájci útjáról és az 1814-15-ben tett rajnai és majnai utazásáról szóló feljegyzéseit. Már harmadszor olvasom õket. Az elsõ alkalommal teljesen lebilincselõek, a másodiknál tanulságosak voltak. Most azonban már nem többet, mint egyetlen benyomást váltottak ki bennem, ragyogásuk külön fényereje által. Az úgynevezett nyelvi szépség iránt is hiányzik belõlem az érzék, mert a tartalom rögtön a lelkem mélyét érinti meg, amely igaz áhítattal fogadja magába ezeket a magas szellemi élményeket. Persze kezünkre játszik e méltánylásban korunk szelleme is, amikor már olyannyira meggyötörtek a mindenféle szerzõk, szónokok, a könnyen élõk, a mindenre kíváncsiak, a mindentudók; és amikor az ilyen éretlen bölcsességtõl már a sírba menekülnénk, hogy még tanúi se legyünk ennek a zsibvásárnak, amelynek jelszava csak ennyi: semmit se tiszteljetek! Minden mélyenszántó felett érzik magukat, így semmibe sem kell belemélyedniük. A mesterben való kételkedés egyszeriben felment attól a fáradozástól is, hogy mûveit tanulmányozzuk. Ha valamikor ennyire megtelünk a csömörrel, a bánattal, akkor Goethe valamelyik prózai írását vegyük a kezünkbe, – és a világot, az embereket és az életet, amelyektõl az imént megvetõen el akartunk fordulni, bevilágítja a nappalnak ez a Napja, az éjjelnek ez a Holdja, hogy kedvéért mindenkinek megbocsássunk, mert benne még reménykednünk lehet. Goethe magatartásának tanítássá kellene emelkednie; ha ez majd követõkre talál, közel kerül hozzánk az aranykor. Utánozni valakit persze más esetekben inkább szégyennek számít. Goethe utánzójának lenni azonban mindenkinek becsületére válik és csak nyerhet vele. Fõleg az, akinek még ereje kevés, hogy hozzá valóban felemelkedjen. Mutatja mindenkinek az egyetlen igaz ösvényt, minden kedélynek ad ösztönzést és elõbbre juttatja, ezért szüntelenül épít és megtermékenyít. – Õ egy egoista volt, mondják sokan. Szégyen és gyalázat mindazokra, akik ezt mondják. Korunk bûne az is, hogy a vélekedésekkel és az ítéletekkel hamarjában készen van, mielõtt még a dolog alapos megértéséig eljutott volna. Fedezzétek fel az õ igazi isteni önmegtagadását, amikor valami emberivel állt szemben! 41

Helyezzétek a saját életeteket, amely õt egoistának kiáltja ki, mint egy nyitott könyvet elénk, ahogyan Goethe is tette a magáéval, akkor a ti magasztalt humanitásotokat és emberszereteteteket a maga hatásában és érvényességében leszûkítve látnátok, talán szégyenkezve, néhány kis városi utcára. Amíg azonban pártoskodások és életidegen nézetek keverednek a dolgaitokba, addig ez az emberszeretet mindig dühöngve kitör magából, hogy mértéktelen hevességében a másként gondolkodókat, ahol csak lehetséges, a saját véleményeitek medrébe kényszerítse. Nem úgy mondom, hogy Goethe szerette az embereket; ez túl kevés lenne. Hanem azt mondom: Goethe tisztelte az embereket! És e tisztelet irántuk többet foglal magában, mint ha csak szerette volna õket. A szeretetben mindenki a jót adja tovább; de az, aki képes a tiszteletre, az mindig nagytehetségû is. A goetheinél igazibb tiszteletet minden iránt, ami az embertõl származik és rá visszahat, senki sem tudna, aki valaha is élt, magában felmutatni. És fájó az elpuhult nemzedékre nézve, amely mindig csak a szeretetért aggódik, hogy a felemelõbb boldogságot nem a mások tiszteletében, a goethei értelemben vett tiszteletben találja meg. Lelke és szíve mindenki számára hozzáférhetõ volt és kitárva állt. Csak az idejével és az erejével kellett takarékoskodnia, ami neki az alkotáshoz kellett; de nagy kör volt az, amit eköré húzott. (…) Friederikét és Lillit meg kellett volna házasítania? – Ti, jó emberek, akik magatokat oly annyira kötelezve érzitek a megházasodásra, és amivel úgy hiszitek, mindent a magatok részérõl megtettetek, – ezt a dolgot nem inkább Friederikére és Lillire kell bíznunk, akik késõbb mindketten szíves örömest férjhez is mentek? Nekik kellett eldönteniük, hogy az ilyen ifjúkori álomnak, amely õket felemeli és fájdalmaival együtt életük legédesebb boldogságát hozza el nekik, vajon hálásan átadják-e magukat, vagy pedig kívánatosabb volna az úrfiak virágoskertjét elrejteni és mint téli szénát még õrizgetni? Amikor az elsõ szerelmünk a legmagasabbra repít, amikor az oly szépséges halhatatlanságba emel fel bennünket, akkor abban megleljük boldogságunkat, jutalmunkat. Az egykor szeretett lény nagy pályáját tovább és tovább követni – micsoda büszke öröm ez számunkra! A túl korán bezáródó házasság fásult és megfáradt közömbösségét ne tartsuk többre ennél! 42

Goethe alakja mint egy tiszteletre méltó isten állt a világgal szemben, aki mindenért rögtön készpénzzel fizetett. Semmilyen örömöt, még a legkisebbet sem tartotta meg magának. Ha elnyerte, azonnal letette azoknak, akik utána jönnek. A politikától, a korérdekektõl nem kellett volna elfordulnia? Ezt nem is tudta volna megtenni. De nem fordult a számára kicsinyes nézõpontú pártok felé; semmi efféle nem állítható róla. Õ a miénk, mindenkié. És ez bosszantotta a többieket. Aki a világot hordja a szívében, gyakran hidegnek látszik azok szemében, akik "a földön járnak". Goethe nem fogadott mindenkit a szívébe azok közül, akik erre vágytak. Ez ismét a mély tisztelete volt önmaga és az emberek iránt. – Csak a kiválasztottaknak tudja az ember magát odaadni. Annak, aki a saját gazdagságából ilyen hagyatékot tud odanyújtani a világnak, mint amilyenek Goethe mûvei! Rahel28, az egyik legjelentõsebb asszony, aki akkor élt, Goethe elsõ elismerõje és igazi tisztelõje, szent félénkséggel mellõzött minden személyes közeledést. 'Miért zavarjam? Õ nekünk alkot!' Távolról csodálta mindenestül. Aki valamibe bele akar fogni, legyen az akár hétköznapi, vagy valami magasabb dolog, és e buzgalma számára még talál is egy ösztönzõ mondást Goethe valamelyik személyes kijelentésében, az forduljon bátran mûve felé, és sikere lesz! (…) 'Õ szerette a magasságokat, a nagyot!' – Õ azt szerette, amit lehetett szeretni. De nem sokan mondták ki a 'polgár' vagy a 'paraszt' szót sem azzal a megbecsüléssel, ahogyan Goethe azt értette. Mindenütt kutatott a polgári jólét megteremtése után, és azt a tiszta örömöt nem kell félreismernünk, amikor arra rátalált. Mennyire elszomorította a polgári tulajdon és jog rossz igazgatása! Mennyire dicsért ott, ahol mindkettõt gondozták. Semmiféle leereszkedésnek nem tûnt elõtte, ha egy és ugyanazon órában a legmagasabb mûvészeti tárgyakról átváltott a jól vezetett országról szóló fejtegetésekbe. Nem, nem, õ egy valódi és teljes ember volt. (…) 43

Az egyik mûben hallom õt a mûvészet dolgairól beszélni: mennyire visszafogott, ha valamit nehezményez, mennyire becsüli, ami szorgalom eredménye, mennyire örül az elért sikereknek. Sehol a mûkritikusok hazug frázisai: igazi megható érzékenységet mutat a lehetséges méltatás vagy éppen az elmarasztalás esetén. Mintegy megáld és nagyra tart minden mûvet, mert tisztelettel közeledik hozzájuk. Ebben igazi emberszeretet nyilatkozik meg a részérõl, a meghajlás az emberi alkotás elõtt. (…) Szavait többnyire barátjához, Meyerhez29 intézi. Milyen szép ez a kapcsolat, mennyi melegséggel fejezi ki és gondozza Goethe. – Útinaplóiban szellemdús megjegyzések találhatók, mintegy mellékesen odavetve az egyéb fejtegetések és leírások között, és csodálkoznunk kell azon, hogy ezek némelyikét egyik mûvében sem dolgozza ki kimerítõbben. Így például ezt: 'Elmélkedések a csuhások tisztaságáról a maguk mindenféle ügyeiben és az ostobaságról, amit terjesztenek; a filozófiáról mindennek szinte épp az ellenkezõjét állíthatjuk.' Nem ismerek semmi olyan helyet, ahol ezt a módfelett termékeny témát tovább fejtegette volna, és ez újracsak abból származik, hogy számára nem sok 'szellemdús' rejlett az olyan témákban, amelyeknek kimenetelét, jövõjét nem lehetett elõrelátni. A minden hajlam és igyekezet felé megnyíló lelkiismeretes gondoskodása és támogatása a legszebb példa a törekvõ ifjú számára. Nyugalmát és mértéktartását pedig a férfi mint magasrendû célt tûzheti maga elé. Mindannyiunkra vár azonban az a feladat, hogy Goethe többnyire csak kevéssé megértett humanitását és emberszeretetét, amit mindig és mindenütt – mint az igazságot magát – félreismertek, mind jobban és jobban megismerjük, hogy ebben a megismerésben szeretetünket és gyümölcsözõ tiszteletadásunkat meggyökereztethessük. Goethe teljes elismerése kibékítõleg hatna korunkra. Mégis hozzánk képest túlságosan elõresietett. Az õ ideje még nem jött el. De mindenkinek, aki hajlik a jóra, tudnia kell róla. Mindenkinek, aki Goethét megismerte, az õ apostolaként kell hatnia!" Éppen Schröer anyja esetében érezhetõ, aki szintén ismeretlen maradt a világ számára, hogy ebben a házban, ahol Schröer felnõtt, kicsírázhatott Schröerben a Goethe-élmény. Az a benyomásunk, hogy talán ez volt az egyetlen hely, ahol egy ilyen személyiség élhetett, és a számára szükséges feltételeket megkaphatta ahhoz, hogy a Platón44

lélek a szellemi létbõl képes legyen "lehatni" Ausztria világába. Minden, ami Schröerrel összefügg, át van hatva a platonizmussal. A tragikus az, hogy ennek a Schröer-személyiségnek, akinek olyan sokat köszönhetünk, mert lelkisége Rudolf Steiner közvetítésével átkerült az antropozófiai mozgalomba, hogy tehát éppen neki meg kellett hátrálnia akkor, amikor a modern civilizáció körülményeivel találkozott. Tragikus benne, hogy nem tudott megfelelõen inkarnálódni, képtelen volt teljes egészében beleereszkedni a földi világba. Ez az, amit tudnunk kell vele kapcsolatban. Rátalált ugyan egy családra, ahol a Platón-lélek bensõségessége a szükséges gondoskodást megkaphatta, ahol a német idealizmus szelleme valóban hozzáférhetett. De meg volt fosztva annak lehetõségétõl, hogy az emberiségnek átadja azt, aminek tulajdonképpen tovább kellett volna vezetnie a világot. Ez csak egy olyan valaki által jelenhetett meg, aki teljesen bele tudta magát helyezni a modern szellemi életbe és a modern természettudományba, és aki így képes volt arra is, hogy a szellemit elvezesse egészen a materiális szféráig és belejuttassa abba. E személynek azonban annyiban legalábbis tanára lehetett a Schröer-lélek, hogy megismertette vele Goethe világát, bevezette Goethe személyiségének árnyalt megértésébe. A Platón-lelket, amelynek a görögségben még biztosítva volt a szellemi alapokhoz való kapcsolódás és e szellemiséget még összefoglalta, a középkorban áthatotta egy finom asszonyi természet, amelyet teljesen átjárt a keresztény impulzus. Mindez a XIX. században egybeolvad egyetlen személyben. Ilyenként lép fel elõttünk Schröer. Alakja csak akkor lesz érthetõ, ha figyelembe vesszük az ismételt földi életeket. És Schröer e tragikus sorsa, amelynek számára tehát nem álltak fenn a megfelelõ inkarnációs feltételek, éppen arra utal, amivel kapcsolatban Rudolf Steiner kijelentette: az antropozófiai mozgalom egyik feladata abban áll, hogy megteremtse a feltételeket ahhoz, hogy az olyan személyiségek, mint a nagy platonikusok és maga Platón, képesek legyenek valóban belehatni a földi világba. Amikor Schröer személyét és a körülötte levõket tekintjük, amikor a szellemnek azt a bensõségét látjuk, ami megjelenik Therese aszszony leveleiben, és amikor a másik oldalt nézzük, hogy valami mégsem volt képes itt megszületni az emberiség elõrehaladása érdekében, akkor belénk hatol annak felismerése is, hogy mennyire szükség volt az antropozófia kialakulására, megküzdve a külsõ világ ellenállásával, 45

és hogy éppen ez a harc, amit az antropozófiának kell megvívnia, hozza csak el annak lehetõségét, hogy az ilyen inkarnációs nehézségek a jövõben elháríthatók legyenek. Egyedül az antropozófia elterjedése teremtheti meg annak lehetõségét, hogy az ilyen formátumú szellemi személyiségek újra megtalálhassák az utat lefelé, a fizikai világba. Schröer példáján egész komolyságában érzékelhetõ a karma problémája. Mert amikor úgy érezzük, hogy õ csak egy "tabernákulumot" volt képes építeni, de nem egy teljes templomot, amikor azt látjuk, hogy a korábban a szellemi világban átélteket nem tudta teljesen bevezetni a mai kultúrába, mert ez mindenkor együtt jár a földi viszonyokkal való ütközéssel, konfrontációval is, mindez a következõképpen állítja elénk az antropozófiai mozgalom feladatát: utat kell törnünk a nagy szellemi személyiségek számára, akik olyanok, mint Platón és tanítványai; elõ kell készítenünk a talajt a szellemi szemlélet számára a földi viszonyok adta feltételek között. Éppen a Platón-lélek sorsának tanulmányozásakor érezhetjük, hogy a karma-vizsgálódások képesek lesznek elvezetni bennünket oda, hogy az antropozófiai tevékenység feladatait egyre inkább és egyre mélyebb szintjein tudatosítsuk magunkban.

Fordította: Szabó Attila

46

Jegyzetek 1.

2. 3.

4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19.

Guenther Wachsmuth (1893. 10. 04. - 1963. 03. 02.) Az 1923/24-es Karácsonyi Gyûlés idejében Rudolf Steiner kinevezte az Általános Antropozófiai Társaság vezetõségében titkárnak és egyesületi pénztárosnak. Ezenkívül a Goetheanum természettudományos szekciójának vezetésével is megbízta. Karácsonyi Gyûlés (1923. december - 1924. január) Rudolf Steiner: Esoterische Betrachtungen karmischer Zusammenhänge, GA 235-240. Lásd még a Karácsonyi Gyûlés során Dornachban tartott elõadást: Die Weltgeschichte in anthroposophischer Beleuchtung und als Grundlage der Erkenntnis des Menschengeistes, GA 233 GA 238 Lásd különösen Otto Weininger életének karmikus hátterét az 1924. szeptember 21-én tartott elõadásban, GA 238 GA 238, 1924. szeptember 23-i elõadás Hroswitha von Gandersheim, született 935 körül Niedersachsenben, meghalt 975 után 40 évesen Gandersheimban például Nagy Ottó (912-973) "Sapientia". Hroswitha utolsó drámája. Lásd: Hroswitha von Gandersheim, Mûvei, Paderborn, 1939 például in: Mysterien des Morgenlandes und des Christentums, GA 144, 1913. február 6-i elõadás K.J. Schröer: Goethes Faust, I-II. kötet, Leipzig, 1907 Ebben az összefüggésben maga Schröer utal Hroswitha von Gandersheimra is. K.J. Schröer: Goethe und die Liebe, Stuttgart, 1922; ma: Goetheanum Verlag, Dornach, 1989 K.J. Schröer: Goethe und die Liebe, Stuttgart, 1922, 12. oldal; Dornach, 1989, 9. oldal K.J. Schröer: Die Deutschen in Oesterreich-Ungarn und ihre Bedeutung für die Monarchie, Wien, 1879, 22. oldal GA 1 Goethes naturwissenschaftliche Schriften, kiadta Rudolf Steiner, 1. kötet; 3. kiadás, Bern, 1949, XIII. oldal Geschichte der deutschen Literatur, Pest, 1853, 9. oldal

---------

47

20. 21. 22.

23. 24. 25. 26. 27. 28. 29.

48

Conrad Celtes (1459-1508) Tobias Gottfried Schröer (Chr. Oeser) 1791. 06. 14. - 1850. 05. 02. Weltgeschichte für Töchterschulen und zum Privatunterricht, 3 kötetben, 2. kiadás, Leipzig, 1843. Ez a Tobias Schröer által kiadott utolsó, változatlan kiadás. Továbbá: Kurzer Leitfaden der allgemeinen Weltgeschichte für Töchterschulen und zum Privatunterricht, 2. kiadás, Leipzig, 1844 Feltehetõen itt tévesen emlékszik Eugen Kolisko. Oeser kitér ugyan Arisztotelészre, de sokat inkább Szókratészrõl ír. Rudolf Steiner, GA 20 Therese Schröer (szül. Langwieser) 1804. 05. 09. - 1885. 01. 27. Carlo Septimo Picht (kiadó), Therese Schröer: Aus Briefen und Blättern, Stuttgart, 1928 Therese Schröer: Über praktische Kindererziehung, Stuttgart, 1958. Az idézetek ezt a kiadást követik. Rahel Varnhagen van Ense (1771-1833) Heinrich Meyer (1760-1832), mûvészeti tárgyú írások szerzõje, Goethe barátja, akivel 1788-ban Rómában ismerkedett meg.