1 A hétköznapok értéke Elveszve a szanszára óceánjában Mahámudrá elvonulások

dharma

a nyugati buddhizmus lapja

a tartalomból A hétköznapok értéke Elveszve a szanszára óceánjában Mahámudrá elvonulások Utazás a létforgatagban Nguyen Trai versei

tél

8. szám 2013/1

DHAR MA - a nyugati buddhizmus lapja 8. szám 2013/1

Ösvény Rudolf Pannwitz: A hétköznap értéke Yasa Farkas Sándor: Elveszve a szanszára óceánjában

3 8

Közösség Mahámudrá elvonulások

14

Kultúra Szubhá Horváth Diána: Lélegzetelállító utazás a létforgatagban

16

Líra Nguyen Trai versei

18

Gyermekeknek Pestovics Noémi: Az őrző

20

Humor

22

Kiadja a Buddhista Misszió, a Magyarországi Árya Maitreya Mandala Egyházközösség Felelős kiadó: Rev. Vidzsajavadzsra Máthé János, a Buddhista Misszió ügyvivője Szerkesztette: Szammavatí Máté Erika, Nakulamátá Szabady Helga, Lílávadzsra Pressing Lajos, Amoghavajra Hargitai Gábor, Design és tipográfia: Amoghavajra Hargitai Gábor Nyomdai munkák: Scarbantia Nyomda Készült 1500 példányban Szerkesztőség címe: Buddhista Misszió (Dharma Szerkesztősége), 1386 Budapest, Postafiók 952 e-mail: [email protected] www.dharma.hu A szerkesztőségnek szánt megkereséseket, anyagokat a [email protected] e-mail címre várjuk. A javaslatokra, felvetésekre személyesen válaszolunk. Kéziratot, fotót nem őrzünk meg és nem küldünk viszsza, ezeket belátásunk szerint gondozzuk. A megjelentetett kéziratokért tiszteletdíjat nem áll módunkban fizetni, azokat a szerzők felajánlásaként kezeljük. Kérjük, a kiadvány támogatására szánt adományát szíveskedjék a Buddhista Misszió bankszámlájára utalni: Erste Bank 11991102 - 02112451 ISSN 2061-7755

2012/2

2

ösvény

Rudolf Pannwitz

A  HÉTKÖZNAP ÉRTÉKE A

hétköznapokból túlzottan is elegünk van és valami szebb után vágyakozunk. Ez utóbbi persze szintén jelen van, a hétköznap azonban nagymértékben beárnyékolja saját szürkeségével. Így aztán mindaz, ami szép, a hétköznapival szembehelyezkedik, védekezik ellene és erővel elkülönül tőle: így keletkeznek aztán az olyan átmenet nélküli ellentétek, mint a hétköznap és az ünnepnap, a kötelesség és a szórakozás, a munka és a szabadság, a robotolás és az élet. Mindez elkerülhetetlen. Így azonban nemcsak sorsunkkal vagyunk képtelenek megbírkózni, hanem önmagunkra is úgy tekintünk, mint a hétköznapok rabszolgáira, akik csupán rövid időre szabadulhatnak terhüktől. A felszabadulásnak és felfrissülésnek eme többé-kevésbé méltó formái mindenképpen szükségesek. Fontosabb azonban, hogy a hétköznapokkal is gyümölcsöző viszonyba kerüljünk. Mert ezek szabják ki éveink, napjaink és óráink messze legnagyobb részének kereteit. Sőt, a hétköznap az, amely – szakadatlanul követ kőre rakva – lakhelyeinket, városházainkat, dómjainkat és műemlékeinket felépíti. Nem mintha semmilyen hűséges és baráti kapocs nem fűzne bennünket a hétköznaphoz. Mégis, kényszerének súlya alatt létezésünket és önmagunkat is gyakran értéktelennek érezzük. Természetesen ezt az érzést nem a szolgálatába helyezett erőink és véghezvitt teljesítményeink ébresztik, hanem hogy számunkra ez túl sokba kerül, hogy eközben rosszul érezzük magunkat és alig marad valami, amit önmagunkból megőrizhetünk. Minden folyamatos jellegű tevékenység olyan, mint egy pörgettyű, melynek állandóan új lendületet kell adni, hogy meg ne inogjon és fel ne boruljon. Másként sem egészében vett önmagunkat, de még kultúránk legkezdetlegesebb fokát

3

ÖSVÉNY

DHAR MA

sem tudjuk ápolni és fenntartani. Ezeket a fullasztó és halálos ismétlődéseket gyakran különféle pokolbüntetésekhez hasonlították: főként a rostával való vízmerítéshez. Az embert azért fogja el itt oly erősen a hiábavalóság érzése, mert tevékenységét sohasem tudhatja le valamikor, a végén rögtön kezdődik minden előlről. Ilyen minden házimunka, minden foglalkozás, ilyen az a mechanikus jelleg is, amely feloldhatatlanul összekapcsolódik minden produktív tevékenységgel. Most pedig tegyünk egy ugrást visszafelé a korábbi és legkorábbi időkbe. Nem fogjuk őket dicsőségesnek, sajátunkat pedig siralmasnak vagy alávalónak találni. Azokban is úgyanúgy megtaláljuk majd a szürke hétköznapokat. E korokat azonban mégis egy alapvető különbség jellemzi. Mindennek – bármi legyen is az – megvolt a maga megszenteltsége. A legkisebb és a legnagyobb időszakok is az égbolthoz és az égitestek körforgásához kapcsolódtak. Egybeszövődtek e mozgások harmóniájával, amely a földi világban is megvalósulásra várt. Ily módon a munka is szakrális jelleget öltött és olyan volt, akár egy rítus. Minden tevékenység a maga ritmusa szerint zajlott, s eme ritmusok mindegyikének megvolt a maga mélységes jelentése – az egészet egyfajta szimbolikává avatva. A megfelelő dalok adták meg a munka ütemét és tartották mozgásban mind a tevékenységet, mind a hozzá kapcsolódó érzületet. Jóllehet ezzel még nem haladták meg a hétköznapot, de közelebb hozták az ünnepnaphoz és annak kultuszához, amit pedig megkövetelt, az nem merült ki egyszerűen saját céljában, hanem valami magasabbat jelenített meg. Ezzel szemben jelen helyzetünk olyan, hogy egy hideg és levegőtlen térben merő részletekkel van dogunk, melyekkel alkalmasint még meg is birkózunk, de sohasem lesz belőlük Egész. Ráadásul a társadalmi rendek csaknem teljes nivellálódása óta és amióta eltűntek azok, akik igen kevésért vagy minden ellenszolgáltatás nélkül végezték szolgálataikat, egy olyan átmeneti időszakot élünk, amely egy új, előre még aligha látható társadalmi elrendeződés felé tart. Mindenekelőtt hétköznapjaink azok, melyek részben nehezebbek, részben könnyebbek lettek. Egyre kevesebb áll rendelkezésünkre abból, ami megszabadíthatna bennünket a munka durvaságától és viselhetné legnehezebb terheit. Viszont a technika és a szervezés körébe vonva rendkívül sok mindent meg tudtunk oldani. Csak épp nem “... mintha csak a fazekas korongján forognánk ...”

DHAR MA

ÖSVÉNY

4

szabad elfelejteni, hogy a munka összességében véve egyre több lett, csupán másként oszlik meg. Ezért a hétköznap is, mégpedig jobban mint valaha, egyfajta szükséggé vált. Sőt, szinte krízissé lett, mivel az ember többé nem kívánja alávetni magát neki, hanem szemben állva vele máris saját jogait követeli. Nem fogjuk tehát a dolgok jövőbeni alakulására hagyatkozva bizakodva fürkészni a lehetetlent, hanem saját részünkről megtesszük azt, ami rajtunk áll. Meg kell kísérelnünk leküzdeni az élet és az ember elértéktelenedésének folyamatát, mégpedig azzal, hogy a hétköznapnak, először saját tudatunkban, majd a valóságban is, egy magasabb értéket adunk. Hiszen mégiscsak a hétköznap az, amely az évet, s valamennyi évünket kiteszi – mármint ha az ember az ünnepeket és az egyéb kiemelkedő időszakokat leszámítja. Ily módon nem csupán életünk átlagos minőségének ad mértéket, hanem egyszerre az a talaj is, amelyből életünk táplálkozik, az a gyökér, melyből ez az élet levelet hajt, virágot bont és gyümölcsöt hoz, sőt maga a gyümölcsöt termő fa, amelyet ápolnunk kell, hogy gyarapítson és megajándékozzon bennünket. Most pedig világossá szeretnénk tenni, hogy életünket, részesülésünket az élet egészéből, semmiképp sem feltétel nélkül kaptuk. Ellenkezőleg, azokat a feltételeket, melyek között az élet általában és saját egyedi életünk is áll, magunktól is el kellene fogadnunk. Mert az életet csak egy megfelelő, soha meg nem szakadó ellenszolgáltatás révén tudhatjuk magunkénak. És éppen ez az, amely hétköznapjainkat betölti, amellyel mi magunk betöltjük azokat. Ezért nem szabad lázadnunk a hétköznapok ellen. Innen azonban már csak egyetlen lépést kell tennünk, hogy sajátlagos értéket adjunk nekik, jobban mondva, hogy ezt a sajátos értéket megerősítsük számukra: a kimeríthetetlen produktivitás értékét. Mi vagyunk azok, akik a hétköznapokat produktívnak látjuk és mi tesszük őket azzá. Ehhez minden olyasmit ki kell kapcsolnunk, ami saját produktivitásunkat bénítja. Ennek egyik módja az, ha megfékezzük, hogy folyton azon járjon a fejünk, ami előttünk tornyosul vagy már mögöttünk áll, vagy ami még rosszabb, hogy fantáziánkban valamennyi kötelességünk és terhünk egyszerre, mint valami rettenetes súlyú hatalmas tömeg ideoda hánykolódjék. A másik módja, hogy nem kezeljük banalitásnak tartva megvetéssel a hétköznapit, hogy nem irtózunk tőle és nem helyezkedünk cinikusan szembe vele. Ezzel ugyanis kioltanánk az utolsó szikrát is, amely belőle kipattanva eljuthatna hozzánk vagy tőlünk kiindulva elérhetné azt. Mert ahonnan a tisztelet és szeretet kivész, ott a lélek halott. Produktívvá tehetjük a hétköznapot, ha átlelkesítjük, ha tisztelettel és szeretettel fordulunk felé, ha komolyan vesszük mindabban, amit hoz, és abban is, amit megkövetel. Minden, még a legcsekélyebb

5

ÖSVÉNY

DHAR MA

dolog is, azt a lehetőséget kínálja, hogy így vagy úgy találkozzunk vele, hogy jobbá vagy rosszabbá tegyük. Ha nem is számbeli sokasága szerint, de lényege szerint az ember mindenütt latba vetheti és latba is kellene vetnie önmaga teljességét. Ekkor minden mozdulatával, minden szavával, minden gesztusával azt teszi és fejezi ki, ami ezek határait messze meghaladja. Itt nem valamiféle személyesre kell gondolni, hanem olyan valamire, ami az élet átfogó és hatalmas folyamával kering együtt. Ez valamennyi emberi tevékenységben benne rejlő lehetőség, mert mindegyikben e csodálatos élőlény, maga az ember munkálkodik. Az idős Goethe mondta egyszer, hogy számára minden tett azonos értékű, mert valamennyit szimbolikusnak tekinti. Van azonban a hétköznapnak még egyéb tartalma és más kimeríthetetlen értéke is: maguknak a dolgoknak a titokzatos élete és szövedéke, a dolgoké, amelyek körülvesznek bennünket, s amelyekkel dolgunk van. Mindazé tehát, ami rajtunk kívül van, amit túlságosan is megszoktunk és mégis oly kevéssé ismerünk, amit mindig csupán töredékesen érthetünk. E titok érzékelésére csak ritkán kerítünk erőt és ritkán találunk hozzá eleven utat, pedig az egyszerű hétköznapok során közvetlenül részesedünk ebben, úgy ágyazódunk belé és úgy takar be minket, akár az élet egészének anyagi szövete. Ez nem mindig meghitt és áttetsző, sőt, gyakran még csak nem is meleg. Inkább hűvös és egyhangú, nehéz és szigorú. De ha bizalmunkba fogadjuk, akkor úgy hordoz és táplál minket, akár az elemek: a levegő, a víz és a föld. Ebben a mélységesen bennsőséges és valóságos összefüggésben minden mozzanat, bámily csekély legyen is az, a legelevenebb életként tud hatni ránk és tovább hatni bennünk. Egyfajta csodálatos művészet, voltaképp az élet legeredendőbb művészete az, mely képes arra, hogy a hétköznapok erejét felszabadítsa és hozzánk vezesse. Ez kutatja fel és találja meg mindenütt a nagy életritmusokat és alakítja át azokat életérzéssé. E művészet teljességgel átjár bennünket, mi pedig minden pillanatban élünk is vele, azonban már nem vesszük észre, s így hasznunk sem származhat belőle. Hagytuk, hogy fal emelkedjen körénk, mely bezár és elkülönít. De ez csak egy fal, nem pedig egy helyrehozhatatlan veszteség, s így áttörésére is képesek vagyunk. Bizonyos, hogy van tapasztalatunk arról, miként volt lehetséges, hogy a kezdetleges állapotokban – hiszen Európában is létezik még ilyen – fel sem merült a hétköznap abban az értelemben, ahogyan mi ismerjük. Ezekben az egyes ember életét azoknak a régóta gyakorolt szokásoknak a folytonos végrehajtása töltötte be, melyek a természet megbonthatatlan körforgásait követik: az évszakokat, napszakokat, a növekedés fázisait, az időjárás helyzetét, az égitestek felkelésének és lenyugvásának időszakait. E szokások tették lehetővé, hogy az emberi élet – mégpedig az individuális éppúgy, mint a szociális – e kikezdhetetlen rendbe tagozódjék, s általa szilárd alapokat és megnyugvást nyerjen. Születés, házasság, halál, dolgos tevékenység és ünneplés – valamennyinek megvolt az alapja és szentsége.

DHAR MA

ÖSVÉNY

6

Azonban minden – szinte minden – munka volt, nehéz munka, többnyire egészen apró munka, s mégis minden – mégpedig teljesen tudatosan – egy magasabb értelemnek felelt meg. Nem robot volt, hanem az Egésszel és Jóval szembeni kötelesség. Ahogyan az idő múltával mostanra kiemelkedtünk az ilyen állapotokból és mégis a vérünkben hordjuk azokat, s ahogyan az ég a nappal és a holddal, a föld az elemeivel, növényeivel, állataival és a természet törvényei mindig ott vannak körülöttünk és egyszerre bennünk is: úgy többé-kevésbé képesek vagyunk önmagunkban ama nagy életritmust is újból felébreszteni, kihangsúlyozni, s azután lassanként, óvatosan a mi új és egészen más hétköznapjainkat hozzáigazítani, hogy a mindennapokból minden nap legyen. Itt azonban gyakorlati és pszichológiai megszorításokat kell tennünk. Forduljunk tehát még egyszer a számunkra oly ismerős szürke hétköznap felé és valljuk meg: nem lehet egyszerűen sarkaiból kifordítani. Csupán arra vagyunk képesek, hogy saját területén belül bizonyos ellensúlyt adjunk neki, amely minket is egyensúlyba hoz vele. Őrizkednünk kell továbbá attól is, hogy a hétköznap felemelésére és elmélyítésére irányuló buzgalom ne fossza meg őt tárgyilagosságától és ne váljon a lelki nyüzsgés terepévé. Inkább arra van szükségünk, hogy az érdemi teljesítményeket gondoskodva szerető és élettelteli lényünk bevetésével folyamatosan korrigáljuk és megnemesítsük. Éppígy az elkerülhetetlen munkák során sem kell a visszatérő mozzanatok kimeríthetetlen ismétlődését csak azért elutasítanunk magunktól, hogy egyszer a végükre érjünk, hanem akár a körforgás folytonosan váltakozó stációit, ezeket is önmagunkba kell emelnünk és el kell mélyülnünk bennük. Mindazonáltal ez csak részben fog sikerülni, lassanként talán egyre inkább. Semmit sem szabad erőszakosan akarni és ezzel követeléseinket magunk felé még meg is duplázni. A dolgok titokzatos életének és szövetének e hatalamas és szépséges misztériumára úgy kellene csupán tekintenünk, mint egyfajta segítségre, mint amire visszanyúlhatunk – ilyenként kellene kéznél, avagy jobban mondva, szívünkben lennie. Ekkor majd, az elnyugvás pillanataiban, s mikor erőink megpihennek, egészen váratlanul valami olyan jelenik meg bennünk, amely mindeközben csendben és titkon növekedett, s most úgy áll szolgálatunkra, mint sajátunk mellett két másik, láthatatlan és mégis erőteljes kéz. Ha feladattal látnánk el, azon nyomban eltűnne. Mégis segíteni fog nekünk, hogy képesek legyünk mindent tökéletesebb módon, s még inkább, teljes emberként tenni, s ennélfogva érdemileg is jobban cselekedni, a hétköznap vonatkozásában pedig lassan és fokozatosan egy új és produktív kezdetet teremteni. Nem többet és nem mindent, ennyit azonban biztosan megtehet az alázatos, szeretetteljes és tevékeny lélek.

(fordította: Palkovics Tibor)

7

ÖSVÉNY

DHAR MA

ösvény Yassa Farkas Sándor:

#ISBPWSB >1>ƪPȶO>©@B_KG_?>K 6DীV৚WLVDPXGUDQDৢ৬DSDWKDত 3njUYƗSUDMxƗ\DWHNR৬LUQHW\XYƗFDPDKƗPXQLত VDীVƗUR¶QDYDUƗJURKLQƗV\ƗGLUQƗSLSDĞFLPDP1 1HPWXGXQNNH]GHWUĘOVHPYpJSRQWUyO±PRQGWDD1DJ\%|OFV $VDীVƗUDNH]GHWpVYpJQpONOL PHUWQLQFVEHQQHVHPHOVĘVHPXWROVy $7LV]WHOHWUHPpOWy0DJDV]WRVtJ\V]yOW$VD۶VƗUiED2]XKDQiVWD]ÄpQ´pVDÄPiV´PHJ-­ NO|QE|]WHWpVpQHNLQKHUHQVYDOyViJiEDYHWHWWPHJJ\Ę]ĘGpVLGp]LHOĘ$EHQQHYDOyHOWpYHGpVW DYLOiJRVViJEyONLPR]GXOWWXGDWPHQWiOLVWHUHPWĘHQHUJLiLEyOLOOHWYHDOiWHQVYDJ\DNWtYWXGDWL OHQ\RPDWRNEyO(VD۶VNƗUDMDQ\D IDNDGyKDMODPRN  (YƗVDQƗN)3  pVD]RNDJRQGRODWLNRQVWUXNFLyN (YLNDOSƗۚ  YiOWMiN NL DPHO\HN D WDSDV]WDODWL WXGDW   (YLMxƗQD  iOWDO LJD]QDN WDUWRWW GH YDOyMiEDQ 1. 1ƗJkUMXQD 0njODPDGK\DPDNDNƗULNƗ 3njUYkSDUDNR‫ܢ‬LSDUƯN‫ܘ‬Ɨ ;,   1ƗJkUMXQD D %XGGKD HJ\ RO\DQNLMHOHQWpVpWLGp]LDPHO\DSƗOLVXWWiNEDQIRUGXOHOĘ$QDPDWDJJƗ\D۶EKLNNKDYHVD۶VƗURSXEEƗNR‫ܢ‬LQD SDxxƗ\DWL±³,QFRQFHLYDEOHLVWKHEHJLQQLQJDQDPDWDJJD RIWKLVOLIHSURFHVVVD۶VƗUD 7KHSULRUHQGLVQRW HYLGHQW´±Ä$VD۶VƗUDNH]GHWHIHOIRJKDWDWODQ$YpJHQHPQ\LOYiQYDOy´ [6D۶\XWWDQLNƗ\D1LGƗQDYDJJD ,,$QDPDWWDJDVD۶\XWWDP  .KDQGKDYDJJD ,,,  *DGGXODRU%KDGGXOD   *DGGXOD  ‡(GLWHGE\0/HRQ)HHU@ 2. A  VD۶VƗUDD]|QPDJXNEDYLVV]DWpUĘNDUPLNXVLUiQ\XOWViJRN 3. ¥YDV  (YDV\DWLU|J]tW YDJ\¥YƗV  (YƗVD\DWLIĦV]HUH] ĺYƗVDQƗ$YƗVDQƗV]y9DVXEDQGKXPĦYHLEHQ ÄYLVV]DPDUDGW´ LOOHWYH ÄOiWHQV EHQ\RPiVRN´  pUWHOPpEHQ  IRUGXO HOĘ OG 6WHIDQ $QDFNHU 6HYHQ ZRUNV RI 9DVXEDQGKX 

DHAR MA

ÖSVÉNY

8

KDPLVHONpS]HOpVHNHQpVEHQ\RPiVRNRQDODSXOQDN0iVNpQWNLIHMH]YHDVD۶VƗUDyFHiQMiQDN KXOOiPDLWD]|QPDJXNEDYLVV]DWpUĘNDUPLNXVKDMODPRNPHJWpYHV]WĘHQHUJLiLpVDWXGDWEDQYLV]-­ V]DPDUDGW  V]HQQ\H]HWW  (DĞXGGKD)  EHQ\RPiVRNpVWHWWHNNRUEiFVROMiNIHO ËJ\ D MHOHQVpJHN EHOHYHWtWpVHQ DODSXOy PLQĘVtWpVHLW D YLOiJRVViJEyO YDOy NLPR]GXOiVKR] YH]HWĘDODSLOO~]LyNKDWiUR]]iNPHJ(]HN DYLVV]DFVDWROWÄpQLOO~]Ly´pVNRQGLFLRQiOWV]RNiVHQHUJLiN4UHQGV]HUpQDODSXOyHONpS]HOp-­ VHNEHLGHJ]ĘG|WWPHJV]RNiVRNKLEiVÄpQ´pVÄHQ\pP´NpS]HWHNN|UppSOĘV]HQYHNNOHĞƗۚ)5   |V]W|Q]pVHL D]Ä|QD]RQRVViJED´pVD]D]RQQ\XJYyÄVDMiWYDOyViJED´YHWHWWKLW DODSWDODQXOKLQQLYDJ\QHPKLQQLYDODPLEHQ DEL]RQ\WDODQYDJ\HOOHQĘUL]KHWHWOHQKtUUHLOOHWYHLVPHUHWUHWiPDV]NRGiV D QHP IRJDOPL MHOOHJĦ KDPLV pV]OHOpV iOODQGyViJ DQ\DJLViJ WiUJ\LDVXOWViJ V]XEV]WDQFLDOLWiVLQKHUHQFLDHPRFLRQiOLVpU]HWHNEHOHYHWtWpVH  DWUDQV]FHQGHQVLJD]ViJRNSXV]WDHOPpOHWHNQHNJRQGROiVDYDJ\HOYHWpVHKDD]RNDWWX-­ GRPiQ\RVPyGV]HUHNNHOQHPVLNHUOEL]RQ\tWDQL DYpJVĘJQy]LVHUHWQHNQHNEpO\HJ]pVHDNLUHVHGHWWKLWĞUDGGKƗ MDYiUD DIRJDORPPHQWHVPHJLVPHUpVOHKHWHWOHQQHNWDUWiVD D GXDOLWiVRQ Q\XJYy V]XEV]WDQFLiOLV JRQGRONRGiV HOĘWpUEH KHO\H]pVH D] HJ\VpJOiWy V]HPOpOHWWHOV]HPEHQ DNDWHJyULiNYpJOHWHNEHQW|UWpQĘIHOIRJiVDa  WpYHVPHJLVPHUpVYLSDU\D\D DJRQGRODWL NRQVWUXNFLyN  (YLNDOSƗۚ DYDJ\DODSQpONOLSXV]WDHONpS]HOpVHNDKLEiVHPOpNH]pV  (PLW\ƗVP‫ܐ‬WL    DIHOHMWpV  (YLVPDUD‫ۼ‬D DYDOyViJQHPPHJIHOHOĘpV]OHOpVH  (PƗ\ƗWPDNDYHGDQƗ DKDPLVN|YHW-­ NH]WHWpV  (DQXPƗQDEKUƗQWL DKHO\WHOHQWiUVtWiVD\RJ\DVD۶VDUJD  -  DQ\XJWDODQViJ  (DQLUY‫ܐ‬WL V]HQYHGpO\  (UƗJD J\ĦO|OHW  (GYH‫ܘ‬D)  YDJ\HOOHQV]HQY  (SUDWLJKD  DWXGDWRVViJKLiQ\D  (YLMxƗQDĞnjQ\D HOYDNXOWViJ  (PRKDEXGGKLQƗĞDYLYHNDKƗQL YDJ\ HOIRJXOWViJ  (DYLFƗUDEXGGKLDYLFƗUDPDWL DUDJDV]NRGiV  (UƗJD 6DIpOHOHP  (EKD\D DPHO\QHN J\|NHUHLDWpYHVHONpS]HOpVHNDYDOyViJUDYDOyUipEUHGpVWĘOYDOyLUWy]iVDUDJDV]NRGiVNHOWHWWH DJJRGDOPDNDELUWRNROWpOĘOpQ\YDJ\GRORJHOYHV]WpVpWLOOHWĘHQpVYpJOD]pEHUVpJEĘONL]XKDQW iOODSRW  (VP‫ܐ‬WLQLUƗN‫ܐ‬WkYDVWKƗ DPHO\HOĘEELQHND]HPOpNH]pVVHOVP‫ܐ‬WL YDOyNDSFVRODWDDODSMiQ D]WMHOHQWLKRJ\D]pV]OHOĘPHJNO|QE|]WHWpVVD۶MxƗ DP~OWEpOLQHPGY|VDNXĞDOD NDUPLNXV OHQ\RPDWRNMHOHQEHHPHOpVHPLDWWÄV]HQQ\H]HWW´$]HPOpNNpSHNXJ\DQLVDP~OWEpOLKDMODPRN-­ EyONLDODNtWRWWEHQ\RPiVRN  (VD۶VNƗUDYƗVDQƗN PHJQ\LOYiQXOiVDLQDNPHJIHOHOĘHQÄiWV]tQH]LN´ DMHOHQEHOLpV]OHOpVHNHWpVW|UWpQpVHNHW0LQGH]HNDODSMiWDQHPWXGiV  (DYLG\Ɨ  WLEPDULJSD)   DONRWMDDPHO\DNDUPLNXVJ\|NpURNRNUDYDOyUiOiWiVKLiQ\iEyOIDNDG 4. $ OpWH]pV  HOHPpYHO GKƗWX  NDSFVRODWEDQ NLDODNtWRWW V]RNiVHQHUJLiN KRPiO\EyO V]OHWHWW (PRKDMDQ\D  NRQFHSWXiOLV Qp]HWHN pV pU]pNL EHQ\RPiVRN PLQĘVtWpVHL DPHO\HNHW YLVV]DNpS]ĘG|WW YDJ\ ~M V]RNiVWHQGHQFLiNNDOiWKDWRWWÄpQNpS]HW´YH]pUHO 5. A   NOHĞiN D] DYLG\Ɨ WXGDWODQViJ  D GYH‫ܘ‬D YDJ\ SUDWLJKD J\ĦO|OHW HOOHQV]HQY KDUDJ  D PƗQD   JĘJ |QKLWWVpJ  D OREKD V]HQYHGpO\HV YiJ\  pV D] ƯU‫\ܘ‬Ɨ LUtJ\VpJ  DPHO\HN D] |W GK\ƗQL EXGGKD WLV]WD E|OFVHVVpJHQHUJLiLQDNHOV]HQQ\H]ĘG|WWDVSHNWXVDL 6. A   ¥UDxM   (UDMDWL°WH UDM\DWL °WH Y|U|V|GLN UDJDV]NRGLN YDODPLKH]  LJHL J\|NEĘO V]iUPD]y UƗJD   9DVXEDQGKX   3DxFDVNDQGKDSUDNDUD $] |W V]HPpO\LVpJ|VV]HWHYĘ PHJYLWDWiVD  FtPĦ PĦYpEHQ pU]HOPL DODS~ UDJDV]NRGiVW MHOHQW DPHO\HW D V]HU]Ę D] DOiEEL PyGRQ KDWiUR] PHJ ÄD KDOPD]DWRN NLVDMiWtWiViYDO YDODPLO\HQU|J]tWHWWV]iQGpNKR]YDOyWDSDGiV´9|³$QGZKDWLVDWWDFKPHQW",WLVDGKHUHQFHWRDQ\¿[HGLQWHQW LQDSSURSULDWLQJDJJUHJDWHV´6WHIDQ$QDFNHU6HYHQZRUNVRI9DVXEDQGKXS 

9

ÖSVÉNY

DHAR MA

 $YLOiJRVViJEyONLPR]GtWyHUĘNPHO\HNHWHOĘEEYi]ROWXQND]pV]OHOĘYHGDND pVDPHJ-­ LVPHUW MxƗWD  YLV]RQ\DLW W|UWpQpVHLW KHO\]HWHLW N|UOPpQ\HLW iOODSRWDLW YDJ\ WXODMGRQViJDLW ÄIHVWLN iW´ ( WXGDWL PR]JiVRNDW D]RN D NpS]HWHV SDULNDOSLWD  NLYHWtWĘ PHFKDQL]PXVRN KtYMiN pOHWUHDPHO\HND]pU]pNLPLQWiNDWD]pV]OHOpVYDODPHO\YpOWD]RQRVtWyYDJ\PHJNO|QE|]WHWĘ SRQWMDLQDNKDVRQOyViJDLLOOHWYHNO|QE|]ĘVpJHLDODSMiQYDJ\DÄIHVWHWWEHOVĘNpSHN´OiWHQVYDJ\ DNDUDWODJRVPRWLYiFLyLiOWDOPLQĘVtWLN9DJ\LVDNRUiEEDQHPOtWHWWV]pWV]yUypVHOIiW\ROR]yHUĘN EL]RQ\RVNDUPLNXVKDMODPRNUDIHOYHWWV]RNiVRNUDNRQGLFLRQiOWNpS]HWHNUHNO|QEVpJWHYĘPR]-­ ]DQDWRNUDHOYHNUHNO|QIpOHQp]HWHNUHLOOHWYHJRQGRONRGiVPyGRNUDpSOQHN $]HGGLJLHNEHQNLIHMWHWWKDPLVWXGDWLPĦN|GpVHNNHONDSFVRODWEDQNpWIHOLVPHUpVWWHKHWQN $]HJ\LNKRJ\pEUHQOpWLiOODSRWEDQDEHOHYHWtWĘWXGDWPR]]DQDWRNKDVRQOyDQNHOQHNpOHWUHPLQW iORPiOODSRWEDQDPiVLNDPLUHD]iORPMyJDUipEUHV]WKRJ\D]pEUHQOpWIRUPiLXJ\DQ~J\QHP IJJHWOHQV]XEV]WDQFLiNPLQWD]iORPNpSHNKDQHPPLQĘVtWpVHNNHOiWV]tQH]HWWWXGDWLMHOHQVp-­ JHN(PLQĘVtWpVLIRO\DPDWRNPpO\HEEWHUPpV]HWpWD]HOV]HQQ\H]ĘG|WWWXGDWQHPLVPHULPHUW NRQGLFLRQiOWEHQ\RPiVDLDODSMiQD]WKLV]LKRJ\DWXGDWRVViJpU]pNWiUJ\DL‫ܘ‬D‫ۂ‬YLMxƗQDYL‫ܘ‬D\Ɨۚ)   WĘOHIJJHWOHQHQWLWiVRN $]LO\HQPyGRQEHV]ĦNOWV]HPOpOHWDWXGDWpVD]pU]pNWiUJ\DNN|OFV|Q|VIJJpVpWQHP LVPHULIHOËJ\RO\DQHJ\ROGDO~Qp]HWHNDODNXOQDNNLDPHO\HNHOĘVHJtWLNDPpJIHOQHPPHUOW FVDOIDNpS]HWHNYDJ\V]HQYHNNOHĞƗۚ NLDODNXOiViWLOOJiWROMiNDPiUPHJOpYĘNOHĞDpVMxH\D7   IiW\ODN   OHERQWiViW (]HQ W~OPHQĘHQ WiPRJDWMiN D WXGDW UXJDOPDWODQViJiQDN NLDODNXOiViW pV D YpOWRNRNEyOVDUMDGypU]HOPLpVLQWHOOHNWXiOLVPpUJHN8OpWUHM|WWpW$]iOWDOXNpOHWUHNHOWHWWNOHĞD  és   MxH\DWDNDUyNPiU|QPDJXNEDQLVPpUJH]HWWHN(QQpOIRJYDDEHQQNUHMOĘpVEHOĘONIDNDGy KLEiVNpS]HWHNpVPRWLYiFLyNYpJpUYpQ\HVHORV]ODWiViQDNHJ\LNPyGMDD]HONHUOpVPyGV]HUH (]WJ\DNRUROYDHJ\V]HUĦHQKiWDWIRUGtWXQND]iUWDOPDVWHWWHNQHNpVJRQGRODWRNQDN9$PiVLN OHKHWVpJHV~WD  ÄV]HQQ\H]ĘGpVHN´ÒWWiDODNtWiVDDPHO\D]WMHOHQWLKRJ\D]HOKRPiO\RVXOWWXGDW VD۶VƗUiWWHUHPWĘHQHUJLiLWDEHOVĘiWDODNtWiVDODSMiXOV]ROJiOyIHOLVPHUpVHNV]ROJiODWiEDiOOtW-­ MXN10$KDUPDGLNPyGV]HUa  ÄPpUJHNN|]YHWOHQIRJ\DV]WiVD´,D]D]DMHOHQVpJHNWHUPpV]HWpQHN N|]YHWOHQIHOLVPHUpVH110LQGKiURPPyGV]HUD]  |VYpQ\PHJYDOyVtWiViW  (PƗUJDVƗN‫ܘ‬ƗWNUL\ƗP)12   DNDGiO\R]yKiWUiOWDWyWpQ\H]ĘNPHJV]QWHWpVpUHLUiQ\XOpVWiPRJDWMDDUHDOL]iFLyWEHWHOMHVtWĘ |VV]HWHYĘNHW0LQGHQEHOiWiVHJ\HJ\OpSFVĘIRND]pQWHOHQVpJIHOp(]HNQpONOD|VYpQ\HQ YDOyKDODGiVXQNPHJUHNHGXJ\DQLVD]~QÄ|QPHJYDOyVtWiV´QHPV]QWHWLPHJDKDOPD]RNNL-­ VDMiWtWiVDXSƗGƗQDVNDQGKD PHQWpQNLDODNXOyNDUPLNXVWDSDGiVRNiOODQGyDQ]DMOyIRO\DPDWDLW 7. $PHJLVPHUpVWt]WDNDUyMiWOiVGDWDQXOPiQ\YpJpQDIJJHOpNEHQ 8. $ =|OG ĝ\ƗPƗ)   7ƗUƗ +LPQXV]  YHUVpEHQ V]HUHSOĘ ¥YL‫ ܘ‬  (YHYH‫ܘ‬DWL DNWtYQDN OHQQL  LJHL J\|NEĘO NpS]HWW YL‫ܘ‬D PpUHJ  D QHYH]HWW PĦ  YHUVpEHQ HOĘIRUGXOy PpUHJWtSXVRNUD D VWKƗYDUiUD Q|YpQ\L pV D] iVYiQ\YLOiJ PpUJHL  pV D MD‫ۺ‬JDPiUD iOODWEyO V]iUPD]y PpUJHN  XWDO $] HOĘEELQHN D ¥VWKƗ   (WL‫ܢܘ‬KDWL iOO  LJHL J\|NEĘO HUHGĘ DODNMD D VWDWLNXV PpUJHNUH D ¥JDP   (JDFFDWL PHJ\ PR]RJ  LJHL J\|N LQWHQ]tYXP W|YpEĘO V]iUPD]WDWRWWMD‫ۺ‬JDPDDGLQDPLNXVPpUJHNUHYRQDWNR]LN$]XWyEELPHWDIRULNXVpUWHOPHDNOHĞkYDUDUD‫ۼ‬iNDWD VWKƗYDUDDMxH\kYDUD‫ۼ‬iNDWIHMH]LNL 9. (PHJN|]HOtWpVDKƯQD\ƗQDLVNRODDONDOPD]RWWJ\DNRUODWD 10. $] LWW Yi]ROW WUDQV]IRUPiFLyV HOMiUiV D WDQWUiN MHOOHP]Ę YRQiVD DPHO\ D KƯQD\ƗQD HONHUOpVHV V]HPOpOHWpQpOPDJDVDEE 11. /pQ\HJpEHQDMHOHQVpJHNQHNGKDUPHEK\Dۚ DUUyODN|]EHHVĘiOODSRWRNQpONOLiWYLWHOpUĘOYDQV]y DPLNRUDWXGDW~J\LVPHULIHOĘNHWDKRJ\YDQQDNWDWKƗWƗۚ (]DOHJPDJDVDEEQp]ĘSRQWDPHO\HWDUG]RJV FKHQHMWVGG]RNFVHQ NpSYLVHO 12. $WLEHWLEXGGKL]PXV|W|VYpQ\WYDJ\PƗUJiWNO|QE|]WHWPHJH]HNDIHOKDOPR]iVVD۶EKƗUD D] HOĘNpV]tWpVSUD\RJD DEHOiWiVGDUĞDQD DPHGLWiFLyEKƗYDQƗ pVDQHPWDQXOiV|VYpQ\HDĞDLN‫ܘ‬DPƗUJD 

DHAR MA

ÖSVÉNY

10

(MDQPƗQLYDJ\MƗWƯۚ VtJ\DIJJĘNHOHWNH]pVSUDWƯW\DVDPXWSƗGD HOVĘOiQFV]HPHD]DYLG\Ɨ VHPV]ĦQLNPHJ(]pUWD]„|QPHJYDOyVtWiVED´E~MWDWRWWÄpQNpS]HW´HOWDNDUMDDWXGDWWLV]WDIpQ\ WHUPpV]HWpW SUDEKƗVYDUDJDUEKDP 13 D PpO\WXGDW QDJ\RQ ¿QRP GLIIHUHQFLiODWODQ KRPRJpQ iUDPOiViW DPHO\QHN QLQFV V]tQH IRUPiMD NHOHWNH]pVH14 V]ĦQpVH15 Q\XJYiVD16 PR]JiVD17 |U|NNpYDOyViJD18pVPHJVHPPLVOpVH19 $YLOiJRVViJEyOYLG\ƗWLEULJSD NLPR]GXOWWXGDWV]iPiUDQHPFVDND]pUWOHKHWHWOHQHQQHN WDSDV]WDOiVD PHUW D] |QPDJiUD pEUHGĘ YLOiJRVViJUD SUDEKƗVYDUDYDMUDFLWWDP  QHP HV]PpO UiKDQHPD]pUWLVPHUWQHPOpWH]ĘPLQĘVpJHNHWYHWtWDWiUJ\DNUD$]XWyEELEDQLVPHUKHWĘIHOD VD۶VƗUiEDQ  YDOyHOWpYHGpVRNDDPHO\PLQGD]iORPPLQGD]pEUHQOpWLWXGDWiOODSRWEDQHOWDNDUy pVV]pWV]yUyHUĘNpQWPĦN|GLNÈWDODNtWypVHOUHMWĘKDWiVDDWXGDWpV]OHOpVHLEHYHWtWHWWNRQFHS-­ FLyN N|YHWNH]PpQ\HNpQW NRUOiWR]]D D YLOiJRVViJ WLV]WD DVSHNWXViW (QQHN HUHGPpQ\HNpSSHQ SHGLJHOV]DSRURGQDNDWXGDWWpYNpS]HWHLPLQWDEXUMiQ]yN~V]yLQGiN $KKR]KRJ\D]HJ\LNKDPLVQp]HWYDJ\KLEiVpV]OHOpVQHYRQMDPDJDXWiQDPiVLNDWD] pEHUVpJVP‫ܐ‬WLSƗOLVDWL QpJ\DODS]DWiQNHOOiOOQL20(]HNQpONODWXGDWRO\DQPLQWDYLUiJSRUW J\ĦMWĘPpKD]RNDWDYLUiJRNDWNHUHVLIHODPHO\HNSROOHQEHQJD]GDJRNpVNHUOLD]RNDWDPH-­ O\HNHOYLUiJR]WDN+DVRQOyPyGRQDKRPiO\EyOV]OHWHWWÄ|QD]RQRVViJ´  (PRKDMkWPDWƗ)21pVD] DWWyOYDOyHONO|QOpVRWWLVMHOOHP]ĘDKROQLQFVYDOyGLD]RQRVViJLOOHWYHNO|QEVpJ(]XWyEELDN-­ NDON|OFV|Q|VIJJpVEHQiOOQDND]DYDURVpU]HOPHN  (NOHĞƗۚ pVD]|WKDOPD]DWKR]YDOyWDSDGiV (XSƗGƗQDVNDQGKD H]pUWDEV]RO~WPyGRQQHPG|QWKHWĘHOKRJ\N|]ONPHO\LNDPHJHOĘ]Ę UiN|YHWNH]Ę YDJ\ HJ\LGHMĦ   (SXUYkSDUDVDKD  0iV PHJYLOiJtWiVEDQ H] D]W MHOHQWL KRJ\ D] RN pVD]RNR]DWN|OFV|Q|VHQIJJĘHOHPHLUĘOQHPG|QWKHWĘHOKRJ\PHO\LNRNR]]DDPiVLNDW22  A   IJJĘNHOHWNH]pVNL]iUMDH]HN|QiOOyOpWH]ĘNNpQWYDOyEHD]RQRVtWKDWyViJiWOpYpQPDJDLVUHV +DDOpWHOHPHNN|OFV|Q|VHQIJJĘWDJMDLDSXV]WDHOQHYH]pV  (SUDMxDSWLYDJ\Y\DSDGHĞD)   iOWDO|QiOOypOHWUHNHOQHNDNNRUDJRQGRONRGiVDEHQQHUHMOĘ|QWHUPpV]HWPHQWiOLVNDWHJy-­ ULiMiYDOUXKi]]DIHOĘNHWVtJ\D  IJJĘNHOHWNH]pVPpO\HEEpUWHOPHYDJ\LVDMHOHQVpJHNUHV-­ 13. A   SUDEKƗVYDUDJDUEKD V]y V]HULQW D]W MHOHQWL KRJ\ ÄUDJ\RJy DQ\D|O´ $ UDJ\RJy J\pPiQW WXGDW (SUDEKƗVYDUDYDMUDFLWWD  V]LQRQLPiMDNpQW D WXGDW DODSYLOiJRVViJiUD YDJ\ YLOiJRVViJ WHUPpV]HWpUH XWDO DPHO\HWDWLEHWLHND]DQ\D|OpEHV]DODGyJ\HUPHNKH]KDVRQOtWDQDN 14. DQXWSƗGDQHPNHOHWNH]Ę 15. DQLURGKDPHJQHPV]ĦQĘ QLQFVDWXGDWEDQNHOHWNH]HWWGROJRNQDNHOHQJHGpVH 16. DQXSDĞDPDQHPQ\XJYy  17. DQƗJDPDPHJQHPMHOHQĘ pVDQLUJDPDHOQHPWĦQĘ  18. DĞƗĞYDWDQHPPDUDGDQGy 19. DQXFFKHGDPHJQHPVHPPLVOĘ QLQFVYDODPLQHNDQHPOpWLUiQWLYiJ\EyO  (YLEKDYDWD‫ۼ‬KƗ IDNDGyYpJpUYpQ\HVPHJV]ĦQpVH 20. $]pEHUVpJQpJ\DODS]DWD$WHVWNƗ\D D]pU]HWHNYHGDQƗ DWXGDWFLWWD pVDWXGDWWDUWDOPDN V]HPOpOpVHGKDPPkQXSDVVDQƗ  21. $KRPiO\EyOV]OHWHWWÄ|QD]RQRVViJ´DPDQDVV]DOIJJ|VV]H8J\DQLVDV]tYEHQK‫ܐ‬GD\H PĦN|GĘ JRQGRONRGyV]HUYPDQDV DNHWWĘVVpJHNEHQHOPHUOWWXGDWFLWWD IXQNFLyMDNpQWÄpQLOO~]LyW´J\iUWVH]XWyEEL HOIHGL D] pV]OHOĘ YHGDND  pV D] pV]OHOW YHGLWD  YDOyGL WHUPpV]HWpW $ WXGDW tJ\ V]HQQ\H]HWWHQ OiW D NOVĘ pU]pNV]HUYHNDEODNDLQNHUHV]WODWĘOHIJJHWOHQQHNYpOWNOYLOiJUDLOOHWYHDVDMiWWXGDWiEDQIHOPHUOĘEHOVĘ MHOHQVpJHNHWKDPLVPyGRQYDOyGLQDNpU]pNHOL  \DGvQGKDQDPDSHN‫\ܘ‬kJQLUDSHN‫\ܘ‬kJQL۶\DGvQGKDQDP NDWDUDWSnjUYDQL‫ܘ‬SDQQD۶\DGDSHN‫\ܘ‬kJQLULQGKDQDP    ,GPĦ‡$JQvQGKDQDSDUƯN‫ܘ‬Ɨ>;@  +DDWĦ]DW]HOĘWĘOIJJ>pV@DW]HOĘDWĦ]WĘOIJJ>DNNRU@ DNHWWĘN|]OPHO\LNOpWH]LNHOĘEE>D]@DPLWĘODWĦ]>YDJ\@DW]HOĘIJJ"

11

ÖSVÉNY

DHAR MA

VpJĞnjQ\DWƗ)23WHUPpV]HWHQHPOHV]IHOLVPHUKHWĘ(UHMWHWWPpO\VpJDN|OFV|Q|VIJJĘVpJEHQ IHGH]KHWĘ IHO 8J\DQLV HJ\HWOHQ |VV]HWHWW OpWHOHP VD۶VN‫ܐ‬WDGKDUPD  VHP OpWH]LN |QPDJiWyO V]iUPD]yWHUPpV]HWWHO3pOGiXODMiUypVDMiUiVDWXODMGRQpVDWXODMGRQRVYDJ\DOiWypVD OiWiVQHPOpWH]KHWQHNHJ\PiVWyOIJJHWOHQOPHUWDODQ\LIXQNFLyMXNEDQiOOtWPiQ\LYDJ\WiUJ\L ROGDOQpONOQHPpUWHOPH]KHWĘN(]DYDOyViJDEV]RO~WV]LQWMHSDUDPkUWKDVDW\D +DHYLV]RQ\-­ UHQGV]HUEĘO NLUDJDGYD IJJHWOHQtWHWW IRUPiW Q\HUQHN DNNRU D YDOyViJ DEV]ROXWL]iOW ROGDODNpQW PHUĘSUDMxDSWLYi,YDJ\LVSV]HXGR|QWHUPpV]HWĦOpWH]ĘNNpYiOQDN(EEHQUHMOLNDUHODWtYLJD]ViJ (VD۶Y‫ܐ‬WLVDW\D IHOV]tQLOpWH]pVH $NpWLJD]ViJDVD۶Y‫ܐ‬WLpVDSDUDPkUWKDVDW\DXJ\DQD]RQYDOyViJNpWROGDODDPHO\HN HJ\PiVWyO OpQ\HJpEHQ D N|OFV|Q|VHQ IJJĘ pV D ÄIJJHWOHQtWHWW´ V]HPOpOHWPyGEDQ NO|QE|]-­ QHN(NO|QEVpJNUHYDOyUiHV]PpOpVWD]RNDPHUHYYpYiOWNpS]HWHNDNDGiO\R]]iNDPHO\HND PHJLVPHUpVLYLV]RQ\UHQGV]HUEĘOOHYRQWN|YHWNH]WHWpVHNEĘOpVIHOpStWHWWNpS]HWHVLJD]ViJRNEyO iOOQDNGHDPHO\HNHWDQHPIHOpEUHGHWWWXGDWDNRQGLFLRQiOWÄpQLOO~]Ly´pVV]RNiVHQHUJLiNDODS-­ MiQYLVV]DLJD]ROYDOiW  (QQpOIRJYDD]DODQ\WiUJ\NHWWĘVVpJV]XEV]WDQFLiWODQViJDUHMWYHPDUDG DPpJRO\¿QRPDQGLIIHUHQFLiOWWXGDWV]iPiUDLVKDD]DV]XEMHNWXPpVD]REMHNWXPGXDOLWiViW HJ\PiVWyOHONO|QOWHQWLWiVRNQDNIRJMDIHO(N|]|QVpJHVOiWiVPyGQHPWHV]LOHKHWĘYpVHPD] UHVVpJPHGLWiFLyYDOEHOiWKDWyVHPDUHGXFWLRDGDEVXUGXPSUDVD‫ۺ‬JD)24HOMiUiVVDOIHOWiUKDWy |QWHUPpV]HWĦMHOHQVpJHNÄpQpU]HWHQ´DODSXOyOpWHVOpVHLQHNOHOHSOH]pVpW 0LYHODSRODULWiVRNHJ\ROGDO~V]HPOpOHWHQHPWHV]LOHKHWĘYpKRJ\DMHOHQVpJHN  DEV]RO~WpV UHODWtYWHUPpV]HWpWHJ\V]HUUHOiVVXND]DNDGiO\R]yIiW\ODNFVDNDNNRUWiYROtWKDWyNHOKDD]pU]p-­ NHOpVWL]HQQ\ROFNDSXMiWGKƗWnjQ)25DYDOyViJPpO\HEEV]LQWMHLUHpEUHGWWXGDWYLOiJtWMDPHJVQHP V]tQH]LNiWĘNHWD]ÄpQWXGDW´NpS]HWHVSDULNDOSLWD PLQĘVtWpVHL.|]HOHEEUĘOH]D]WMHOHQWLKRJ\ DÄQHNWiUUDOWHOWWXGDW´NpSHVEHOiWQLDMHOHQVpJHNpVD]ÄpQ´|QWHUPpV]HWQpONOLVpJpWGKDUPD QDLUƗWP\D۶FkWP\DQDLUƗWP\DP IHOLVPHULKRJ\DMHOHQVpJHNG‫ܐ‬JYL‫ܘ‬D\DPJRFDUDYDVWX)  nem   |QPDJXNEDQOpWH]ĘHNDKDWpU]pNFVDWRUQD‫ܘ‬D‫ۂ‬Ɨ\DWDQD WDUWDOPDLQDNNHYHUHGpVpWPHJLVPHUpVL iUDPOiVQDNIRJMDIHOD]pU]pNHOĘNpSHVVpJHNHWDWXGDWPHJQ\LOYiQXOiVDLQDNWHNLQWLD]ÄpQUĘO´ NLWXGMDPXWDWQLKRJ\QHPDEV]RO~WOpWH]Ę26UipEUHGDPHJWpYHV]WpV  (PƗ\Ɨ)pV]OHOpVEHQpV WXGDWRVViJEDQUHMOĘWHUPpV]HWpUHDNiSUi]DWEDQPHJHOpJHGHWWWXGDWWDONDSFVRODWEDQSHGLJNp-­ SHVPHJOiWQLD]WDQHPNp]HQIHNYĘWpQ\WKRJ\DQQDNNHWWĘVVpJHNEHQPHJMHOHQĘWXGiVDRO\DQ PLQW HJ\ iORP DYLĞL‫ܢܘ‬DYLG\ƗVYDSQD  DPHO\ PHJNO|QE|]WHWpVHNHQ DODSXOy IXUFVD ]DYDURV HONpS]HOpVHNEĘOiOOVYDSQREKHGDQL‫ܢܘ‬KRYLFLWURYLNDOSƗWPƗEKUDPDۚ 

23. \DۚSUDWƯW\DVDPXWSƗGDۚĞnjQ\DWƗ۶WƗ۶SUDFDN‫ܘ‬PDKH $IJJĘNHOHWNH]pVWQHYH]]NUHVVpJQHN  ,GPĦ‡ƖU\DVDW\DSDUƯN‫ܘ‬Ɨ>;;,9@IpOYHUV 24. A  SUDVD‫ۺ‬JDDOHKHWHWOHQUHYDOyYLVV]DYH]HWpVORJLNDLPyGV]HUpWMHOHQWL 25. /G D 'KDUPD D Q\XJDWL EXGGKL]PXV ODSMD  V]iPiEDQ Ä$ WLV]WD OpWHVOpV V]HQQ\H]HWW PHJMHOHQpVpQHNRNDL´FtPĦWDQXOPiQ\OiEMHJ\]HWpW 26. /G D 'KDUPD D Q\XJDWL EXGGKL]PXV ODSMD WDYDV]L V]iPiEDQ  V]iPiEDQ Ä$ V]HQYHGpV WHUPpV]HWH´FtPĦWDQXOPiQ\OiEMHJ\]HWpW 27. A PƗ\ƗQDN YDQ HJ\ NHYpVEp LVPHUW V]LQRQLPiMD D SUDSDxFD DPHO\QHN HWLPROyJLiMD PpO\HEEHQ YLOiJtWUiDPƗ\ƗWHUPpV]HWpUHPLQWDODWLQLOOnjGǀ>HUHOnjVƯOnjVXVLQUDMWDEHUi OnjGǀMiWV]RP @YDJ\D J|U|JȥİȪįȦPHJFVDOEHFVDSUiV]HGiPtW $SUDSDxFDV]yHUHGHWHDSUDLWWIpOUHV]pWV]pMMHOYDODPLQ NtYONO|Q ¥SDxF  (SDxFDWLYLOiJRVViWHV] |VV]HWpWHOHNUHYH]HWKHWĘYLVV]D$V]yIHMWĘHWLPROyJLDV]HULQWD PƗ\ƗDYLOiJRVViJWyOYDOyPHJIRV]WRWWViJUDXWDO

DHAR MA

ÖSVÉNY

12

FÜGGELÉK $PHJLVPHUpVWt]WDNDUyMD  3‫ܐ‬WKDJMDQDWYkYDUD‫ۼ‬D±,]ROiOWDODQ\LViJIiW\ODDPHO\D]DYLMMkVDYiQDND]WD]DVSHNWX-­ ViWIHMH]LNLKRJ\D]DODQ\|QPDJiWHONO|QOWpVIJJHWOHQÄpQQHN´pU]pNHOL Az  DYLMMkVDYDD]iOODQGyViJDQ\DJLViJWiUJ\LDVXOWViJpVDSRODULWiVRNQpJ\HVVpJHNEHQ W|UWpQĘV]XEV]WDQFLiOLVpU]pNHOpVpQHN±D]pV]OHOĘpV]OHOWD]ÄpQ´pVDÄPiV´PHJNO|QE|]WH-­ WpVpQHNLOOHWYHHJ\PiVKR]IĦ]ĘGĘYLV]RQ\iQDN±QHPIRJDOPLMHOOHJĦWpYHVEHOHYHWtWpVH  0LWK\ƗSUDWLSDWW\ƗYDUD‫ۼ‬D±+LEiVpV]OHOpVIiW\OD  'D‫ۂۼ‬DWYkYDUD‫ۼ‬D±.RUOiWROWViJIiW\ODDP~OWEHOLNDUPLNXVOHQ\RPDWRNEyOpVDMHOHQOH-­ JLpOHWDODWWV]HU]HWWEHQ\RPiVRNEyOLOOHWYHPHJLVPHUpVEĘONLDODNtWRWWRO\DQV]HPOpOHWDPHO\ DNDGiO\R]]D D KHO\HV Qp]HWHN VDP\DJG‫ܢܘܐ‬D\Dۚ  EHIRJDGiViW pV D] HOIRJXOW NpS]HWHN IHOO-­ YL]VJiODWiW  6njN‫ܘ‬PDNOHĞDVDPXGƗFƗUkYDUD‫ۼ‬D±)LQRPV]HQYHNNpV]WHWpVpQHNIiW\ODPHO\DKLEiV ÄpQ´pVÄHQ\pP´HONpS]HOpVHNN|UppSOĘPRWLYiFLyNDWMHOHQWL  +ƯQD\ƗQDSDULQLUYƗ‫ۼ‬kYƗUD‫ۼ‬D ±$ KƯQD\ƗQD N|YHWĘN D]RQ WpYHV HONpS]HOpVpW IHMH]L NL KRJ\DSDULQLUYƗ‫ۼ‬iEDMXWiVWFVDN|QPDJXNPHJV]DEDGtWiVipUWYpJ]LN  6WKnjODQLPLWWDVDPXGƗFƗUkYDUD‫ۼ‬D ±$ GXUYD MHOHN V]iQGpNiQDN IiW\OD PHO\ D] HUN|O-­ FVLYDOOiVLIRJDOPDNYDOyViJRVViJiQDNHONpS]HOpVpUHYRQDWNR]LN3pOGiXODWLV]WDViJUyOpVD V]HQQ\H]HWWVpJUĘODONRWRWWIHOIRJiVRNDEV]RO~WLJD]QDNJRQGROiVD  6njN‫ܘ‬PDQLPLWWDVDPXGƗFƗUkYDUD‫ۼ‬D±)LQRPMHOHNV]iQGpNiQDNIiW\ODPHO\DUUDDWp-­ YHVHONpS]HOpVUHXWDOKRJ\DGROJRNQDNYDJ\EiUPLQHNOHQQHYDODPLO\HQHOVĘNH]GHWHYDJ\HJ\ DEV]RO~WYpJH  1LUPLW>W@kEKLVD۶VNƗUkYDUD‫ۼ‬D ± 0HJIRUPiOW HONpS]HOpVHN IiW\OD 3pOGiXO D GL‫ܢܢ‬KkVDYiN   KDPLVWXGDWLPR]]DQDWDL 'L‫ܢܢ‬KkVDYiNNRQFHSWXiOLVJRQGRONRGiVUDpVQp]HWHNUHYDOyKDMODPEHV]ĦUĘGpVHLOODWD-­ SDV]WDOiVHOĘWWLNpS]HOJpVHNpVYpOHOPH]pVHNNLDODNtWiVD3pOGiXOPLWJRQGROQDNUyODPYDJ\D EDUiWDLPUyOPLO\HQHNDOHHQGĘNDSFVRODWRNNOOHPLHWLNDLPHJIHOHOpVLYLV]RQ\DLVtW  3DUDKLWDFDU\kNƗPkYDUD‫ۼ‬D±$PiVRNpUWYDOyJ\DNRUOiVUDQHPYiJ\DNR]iVIiW\ODPHO\ D]W IHMH]L NL KRJ\ D W|UHNYĘ ERGGKLVDWWYD IRJDGDOPD HOOHQpUH PHJIHOHGNH]LN D] pU]Ę OpQ\HN IHOV]DEDGtWiVipUWIRO\WDWRWWJ\DNRUOiVUyO  'KDUPDYDĞLWkSUDWLODPEKkYDUD‫ۼ‬D ±$ MHOHQVpJHN I|O|WWL XUDORP QHP PHJV]HU]pVpUH YRQDWNR]yIiW\ROPHO\DDW|UHNYĘQHNDUUDDWpYHVHONpS]HOpVpUHYRQDWNR]LNKRJ\QHPNpSHV D]|VV]HVMHOHQVpJHWPiJLNXVNpSHVVpJHNNHOXUDOQL

13

ÖSVÉNY

DHAR MA

ösvény Marco Pallis1

VAN-E SZEREPE A

“kegyelemnek ”

„A felszabaduláshoz vezető úton a kegyelem eszköze lehet bármi, ami a megvilágosodás emlékeztetőjeként szolgál.”

A BUDDHIZMUSBAN?

MAHÁMUDRÁ

ELVONULÁSOK Másodszor rendezett Mahámudrá elvonulást a Buddhista Misszió a Kerecsendi Malomparkban. Kovács András beszámolója az első, tavalyi meditációs hét élményeit idézik fel, míg Gíta Martos Virág az idei elvonulás emlékeit idézte fel.

Az elvonulásról korábban egy barátomtól hallottam, és annyira lelkes lettem, hogy amint lehetett, jelentkeztem az idei elvonulásra. Ahogy közeledett az idő, folyamatos vívódásban voltam magammal. Egóm folyamatosan győzködött, hogy ne menjek. Néha, mint egy hisztis gyerek csapkodott, máskor meg a nagyon komolyan, nagyon felnőtten megmagyarázta, hogy miért nem kell nekem menni. De nem hallgattam rá. Ez idő alatt eljött az a helyzet is, mikor a környezetemmel is közölnöm kellett, hogy hamarosan nem leszek elérhető egy hétig. Érdekes volt, kit, hogyan érintett ez, de alapvetően elfogadással reagáltak, illetve aki nem értette, hogy mi ez és miért megyek, annak szeretettel és türelemmel elmagyaráztam. A legnehezebbnek, ebből azt éreztem, mikor apámnak jelentettem be, és meglepetésemre, megörült és azt mondta, hogy mindig is el szeretett volna menni egy ilyen elvonulásra. A tervben az állt, hogy a barátommal – aki említette nekem az elvonulást – együtt megyünk,

DHAR MA

KÖZÖSSÉG

14

de pár nappal az indulás előtt felhívott és megkérdezte ülök-e. Ültem, szóval közölte, hogy egyedül megyek, mert ő nem tud jönni. Egóm ismét el kezdte fújni a nótáját, de már nincs vissza út, egyedül megyek. Augusztus 5-én vasárnap délben beültem a kocsimba és elindultam. Az járt a fejemben, hogy nagy lehetőség ez az életemben és hálát, örömet, boldogságot éreztem egész úton Kerecsend felé. Láttam egy nagy bárányfelhőt, ami először egy nagy szájnak tűnt, de rájöttem, hogy az valójában egy lótuszvirág formája, amely tükröződik a vízen és felette tornyosuló forma egy Buddha formára emlékeztetett. Nehéz elmondani, hogy az első két napban mi történt, aminek a vége az lett, hogy majdnem otthagytam az elvonulást. Szerencsére átbillentem a holtponton, Vadzsramálá és Pindola segítségével sikerült felismernünk mi okozza a nehézséget. És jól döntöttem, hogy maradtam. A probléma az volt, hogy volt egy elképzelésem erről az

K

elvonulásról és túl szigorú elvárásokat támasztottam magamnak. Ezt végül sikerült elengednem. Onnantól kezdve mintha haza értem volna, úgy éreztem magam. Még sose éreztem ilyen nagy megkönnyebbülést. Az egész hét egy folyamatos átalakulást hozott bennem, amely tapintható volt, napról-napra változtam meg. Nem is tudom ezt semmihez hasonlítani. Mióta hazajöttem, érzem a változást, körülöttem minden simább és egyszerűbb lett. Mások is megjegyezték, hogy sokat változott a személyiségem. Jobb ember lettem. A hét végén még maradtam volna, de el kellett indulni haza. Furcsa volt vezetni, furcsa volt beszélni. Utoljára kezdő sofőrként mentem ilyen lassan az autópályán tíz éve. A mantrákat – amiket tanultam, a Pujá-n, vagy az étkezések előtt – most is éneklem, recitálom, és eközben egy meghitt, békés hangulat támad bennem, mintha megint ott lennék a közösségben. Köszönöm a lehetőséget, hogy ott lehettem és tanulhattam, Vadzsramálától, a közösségtől és magamtól!

flow élményre, ami a tai-chi-ban, a Do-In jógában nyilvánult meg. Újra kedvet kaptam ezeknek a gyakorlásához, ha értő vezetéssel végezhetném otthon, biztos folytatnám. A sétáló meditációk is nagyon jól estek. Nagyszerű volt ezen keresztül átélni az “áramlást”. Amikor a hétköznapi életemben sétálgatok valahol, nehéz ugyanezt megélni, mert túl sok elterelő impulzus ér. Például arra gondolok, hogy miket fogok tenni később. Nem tudok annyira a jelenben lenni, mint ott, könnyített körülmények között, ahol le tudtuk tenni a terheket néhány nap alatt, aztán még mindig maradt pár nap arra, hogy begyakoroljuk ezt a jelenlétet. Vajramala finom irányítása sokat segített. Tavaly, amikor szintén részt vettem a Mahámudrá elvonuláson, azt tapasztaltam, hogy sokkal könnyebb, inspirálóbb közösségben gyakorolni, mint egyedül. Ha volna lehetőség, szívesen vennék részt akár hétvégi Mahámudrá elvonuláson is. Főleg, ha a napirendje olyan lenne, mint a nyári lelkigyakorlaté. Nagyon tetszett, egyegy nap felépítése. Jó volt benne élni a természetben, hogy hajnalban a szabadban gyakoroltunk. Szerettem a napfelkeltéket és napnyugtákat. Úgy éreztem, hogy együtt hömpölygünk a világgal.

Kovács András Gíta Martos Virág

Meg kell mondjam, nem nagy kedvvel érkeztem az elvonulásra. Az a tapasztalatom ugyanis, hogy általában az első pár napban, – vagy akár egész héten – az ember mindig szenved . Most viszont, a harmadik napon kicsit leestem a lépcsőn és ez tényleg átbillentett… Aztán viszont teljesen a gyakorlatokra tudtam figyelni és élni azt, hogy nem kavarognak bennem a hozott dolgaim, azok, amikkel a hétköznapi életemet töltöm. Le tudtam ezeket tenni. Kezdetben a gondolatok, érzelmek jövésmenése, felerősödése gondot okozott. Nehezen viseltem a monotóniát is, de a mozgásban megtaláltam a megoldást. Úgy is mondhatnám, hogy rátaláltam a mozgásra, az abban való örömre,

15

KÖZÖSSÉG DHAR MA

Szubhá Horváth Diána:

Lélegzetelállító utazás

a létforgatagban „Káprázatos, lenyűgöző, kommentár nélküli világutazás. A Samsara az elmúlt idők egyik leginkább magával ragadó filmszínházi élménye. Megérint, meghökkent, ámulatba ejt.” (Andrew O’Hehir, www.salon.com) A fenti idézet remekül jellemzi Ron Frickle és Mark Magidson legújabb filmjét. A nagyszabású dokumentumfilmet 5 éven keresztül forgatták, 5 kontinens 25 országában. Olyan varázslatos vagy éppen borzalmas helyekre repíti el a nézőt, ahová máskülönben sosem nyerhetnénk bepillantást. A film képi világában szent földek, katasztrófa sújtotta övezetek, ipari komplexumok és természeti

DHAR MA

KULTÚRA

16

csodák jelennek meg, vagyis minden, ami a Föld bolygón megtalálható, legyen az jó vagy rossz, szép vagy csúnya. A készítők egyedülálló módon mindvégig elfogulatlan, tényszerű ábrázolásmódra törekedtek, úgy mutatják be a dolgokat „ahogy vannak“, ítélkezés és manipuláció nélkül, a film címéhez hűen: buddhista nézőpontból. A látványt kiváló-

an kiegészíti a zene, amely így meditatív élményként hat érzékszerveinkre, különösen a legfontosabbra: a tudatra. A portréábrázolások megdöbbentő erővel mutatnak rá, milyen lehet a samsárában folyton újraszülető, rohanó, szokásaihoz láncolt ember tudata. Embereket látunk a világ különböző részeiről, akik kifejezéstelen arccal, üres tekintettel néznek, már-már „robot üzemmódban“ működnek. Ugyanez az elgépiesedés és kiüresedés jellemző a a tömegtermelés hajt fogyasztói társadalomra. Gyárakban szenvedő állatok jelennek meg és tűnnek el a futószalagokon, hogy aztán mi, emberek belapátolhassuk a húst a szánkba, anélkül, hogy akár egy percre is eszünkbe jutna a szenvedésük. A sorozatgyártás világában, a tömegben az ember mégis magára marad. Egyedül van, s úgy tűnik, mintha elszigetelt, egyéni létező volna. Egyéniségeknek hisszük magunkat és önmegvalósításra törekszünk, de melyik énünket is akarjuk megvalósítani? Az egyik legerőteljesebb jelenetben egy üzletembert látunk, aki maszkot épít magának, néha lefejti, majd újraépíti, és lassan beleőrül az állandó ismétlésbe. Könnyen előfordulhat, hogy arculcsapásként ér minket a felismerés: „ez akár én is lehetnék“. Hiszen munkába menet, nap mint nap maszkot öltünk magunkra, de hazaér-

ve sokszor elfelejtük levenni. A szépség, a tökéletesség, az örök fiatalság illúzióit hajszoljuk, és azt hisszük, hogy a vágyott cél eléréséhez elég befeküdni egy plasztikai sebész kése alá. Az eredmény művi és nem más, mint a valóság elkendőzése. Amikor pedig rájövünk, hogy leginkább a sorozatgyártásban előállított babákhoz hasonlítunk, s elveszítettük a féltett egyéniségünket, a pillanatnyi örömet felváltja a borzalom érzése. A film vázát látványos buddhista motívumok alkotják. A legelső képkockákban buddhista szerzeteseket látunk, akik homokmandalát készítenek, amit a film végén lerombolnak. Kevés olyan dolog van, ami ennél erőteljesebben érzékeltethetné az születés és elmúlás állandó láncolatát. Avalokitésvara, a szeretet és az együttérzés bódhiszattvája és Maitréja, az eljövendő Buddha szintén megjelenik a film elején és a végén, azt sugallva, hogy a buddhista úton kikerülhetünk a robotszerű, értéktelen létezés körforgásáól, a szenvedés köréből, s elérhetjük a legfőbb boldogságot, a nirvánát: lemondunk a rögeszméinkről, megbékülünk az egész világgal, s együtt érzünk minden lénnyel. Bárcsak mindannyian megtapasztalnánk! ***

LÍR A Nguyen Trai:

Írás egy kardon Hitvallás X. Szentély-csend táj rejt, lélek. Kincsért, hírért mért élned? Fény-éjen szesz s hold kortya; Halk nap, ág-szirmot nézek. Dús fa madárfészket vár, Halraj jár szín vízmélyet. Szívem tisztull, földjén túl Tükre egy Úr kedvének.

XII.

„Válts át, élj át mást, éld át ugyanazt, épp csak másként, zökkenj ki a megszokott kerékvágásból, fordíts az eszeden, nézz másképp egész valóddal...” „A költészet bizonyos ablaka ezekre az íznyi csekély, ezekre a mindent meghatározó változásokra nyílik. Itt hoz létre a költői akarat a látványok és „valók” szüntelen változó folyamatából valami kiragadottat.”

(Tandori Dezső)

Szabadon lépek előre, hátra. Nyerek vagy vesztek: mint egy sakkjátszma. Lámpásom, könyvem: öreg barátok. Jellemem bambusz, madár hű társa. Hagyom a szántást; tájakat írva, Sarabolóval, dombokat járok. Utód ne szidjon, hogy nincs cselédem; Narancsfa szolgál és mandarinfa. Tandori Dezső fordítása

Elengedetten

Kötetlenül,  ǸɺͨɕɺȨȣɄȵȇǸȵǸɜɜ

I. Köles, batáta, krumpli az étkem. Nem páváskodom nagyok kertjében. Szilárd az ős Tan, akár a kőhegy. Víz színe a szív, ne higgy a mélyben. Tó füves partján szép vers nem termett. Virágtornácról a holdat kérdem. Majom és daru: magány barátja.

Riadok éjjel, magányos csendben. Füvem se füstöl – tiszta a lelkem. Változatokkal ijeszt az ég s föld. Időd arany kincs, mihelyt kötetlen. Szent tan üdíti jóság vidékét. Művelt szegénynek más lét ízetlen. Lelkedet lakni könyv egy se méltó. Lantomon játszom, baracklomb lebben.

Világi hívság, mért állsz elébem? Tandori Dezső fordítása

VI. Fenyőfás úton dőlök ekémre: Ezt a világot feledni végre. Bambuszdarabból hidat faragnék. Kunyhóm tiszta, felhős völgy éke. Tócsában holdat nem zavar hálóm. Nem török ágat – madarak fészke. Bármiről kérdjék: Buddha ez? Isten? Egy Úr tesz mindent, maga kedvére. Tandori Dezső fordítása

ɕɜȐPȨȽȣ҇dȐȽǾȐȽ Köd szállong, permet hull a remegő alkonyatban, a vízen égi visszfény: valóság, s mégis álom. A szépség nem múlandó, a mindenség megújul, és feldereng előttem e tengerparti tájon. Barna Imre fordítása

GYERMEKEKNEK

A KIS DONGÓ Pestovics Noémi

)b

ŇZbņ

Világító vizek felett repült. Érezte és hallgatta a szárnyai közt susogó szél dallamát. Jó így megnyugodni, egyedül – gondolta. Nagyon fáradt volt. Ő, az egyik Őrző, aki oly hévvel és lelkesedéssel vállalta ezt a feladatot sok-sok évvel ezelőtt. A Mestere akkor óva intette. – Valójában már felkészültél – mondta neki. Ám még várnod kellene egy keveset. – Várni? Mire? – kérdezte akkor Ő. Hiszen, te mondtad, készen állok, és nagyon vágyom már teljesíteni a feladatomat. – Éppen ez az – nevetett a Mester. Nincs is feladatod, és nincs mit teljesíteni. Ez az, amire várnod kellene, hogy ezt igazán átérezhesd. Különben csak kimerülsz, mérhetetlenül. Akkor Ő ezt nem értette, és ragaszkodott hozzá, hogy amint lehet, elfoglalhassa a helyét. A Mesterek Tanácsa pedig nem ellenkezett. Így hát Ő, az Aranysárkányok Rendjének leszármazottja lett az Álmok Kapujának egyik Őrzője. Méghozzá az emberek álmaié. Mindig is nagyon kedvelte az embereket. Amíg tanult, titkon remélte, hogy majd a segítségükre lehet. Látta az életüket, és látta az álmaikat is. Lenyűgözte az a

DHAR MA GYERMEKEKNEK 20

sok szín, érzés, gondolat, ábránd, ami belőlük és általuk áradt a Mindenségbe. Szerette és egyben sajnálta is őket. Azért, amiért nem vesznek részt a teremtéseikben, csupán csak elszenvedik azokat. Ezért is őrizte szívesen az álmaik kapuját, hogy azon belépve kitárulhassanak parányinak hitt világuk óriási mélységei, magasságai és lehetőségei. A feladata az volt pontosan, hogy a hozzá irányított emberek előtt ajtókat nyisson álmaikban. Ezek olyan világra vagy világokra tárulnak, amelyek szükségesek az adott életszakaszban vagy helyzetben a megértéshez, továbblépéshez, megbocsátáshoz, vagy épp az elengedéshez. Ahány ember, annyi féle világ. Neki, a Kapuőrző Sárkánynak pontosan fel kellett tudni mérnie az érkezők lehetőségeit, és azt, hogy melyek azok a dolgok, melyekkel már készen állnak szembesülni. Ezek szerint nyitott ugyanis kaput, amelyen át az ember beléphetett saját, teremtett világába. Így teltek hát az Őrzők egyikének évszázadai, majd évezredei. Volt azonban valami, ami nem hagyta nyu-

godni. Amiért talán a felkészülése alatt is olyan nagyon az emberek világát akarta választani. Titkon, ugyanis azt remélte, hogy fel tudja nyitni néhány ember szemét önmagára. Azért, hogy ne szenvedjenek annyira önnön bűvkörüktől. Ne csak az anyag illúzióvilágát higgyék annyira valóságosnak, hanem a létezésük több árnyalatára is legyen „szemük.” Hogy az ajtók, amiket megnyit éjszakánként, néha nyitva is maradhassanak. Ez viszont csak hiú ábrándnak bizonyult. Egyre szomorúbban vette tudomásul, hogy hozzá nem kerül ilyen ember. Mert a csillogó szemű kisgyerekeket ugyanúgy leintették a szüleik, ha meséltek éjszakai kalandozásukról, mint ahogy a felnőttek egymást, és önmagukat: „Ez csak álom.”– mondogatták. Részükről ennyivel el is volt intézve a kérdés. A Sárkány pedig csak reménykedett, hogy akad legalább egy valaki, aki az álmában megfogalmazott gondolataival és a világgal, amit megtapasztalt, komolyan elkezd foglalkozni, és általa felismeri életének végtelen lehetőségeit. Ez, az Őrző legnagyobb bánatára és erőfeszítései ellenére egyszer sem történt meg. Ezért volt hát olyan kimerült. Mert csalódott. Önmagában, az emberekben, a választott feladatában. Most, miután befejezte a Kapuőrzést, és átadta helyét a Rend következő tagjának, a Mesteréhez tartott. A világító vizek felett. Mikor megérkezett, a Mestere nagy örömmel és szeretettel fogadta.

– Már vártalak, kedves Őrző- mondta örömmel a Mester. Pihenj meg itt nálam és maradj, ameddig jól esik! – Köszönöm- válaszolta a Sárkány. Jó újra itt lenni! – Látom, valami nagyon nyomja a szívedmondta a Mester. Beszélj hát! – Tudod, – felelte a Sárkány – csalódott vagyok. Önmagam, és az emberek miatt is. Feladatomnak éreztem, hogy felnyissam a szemüket az életükben is, ne csak az álmaikban. Végre lássák meg, hogy van választásuk, hiszen nagyon is, ó nagyon is szabadok. S mivel ez nem sikerült, úgy érzem, nem teljesítettem a feladatomat. – Nos, hát – nevetett a Mester- emlékezz, már az elején óva intettelek attól, hogy a tanulásod befejeztével rögtön átvedd a helyed. Kértem, hogy várj még. Emlékszel? – Igen, Mester – válaszolta a Sárkány – de most sem értem pontosan, hogy ez mit jelent. – Akkor elmondom még egyszer, amit akkor is elmondtam – felelt a Mester. Nincs feladat. Nem is volt, ezért nincs is mit teljesíteni. Tudtam, hogy mi a dédelgetett vágyad, ezért kértem, hogy várj még. Hogy magadtól is rájöjj arra, amiről most fogok beszélni Neked. Az Őrzők feladata nem az elfeledett vagy titkos tudás Őrzése és felfedése az arra érdeme-

21

GYERMEKEKNEK

DHAR MA

HUMOR seknek. Az Őrzők lehetőségeket adnak, lehetséges válaszokat, vagy utakat. Semmi egyebet. Elvárások, célok, fokozatok, vagy teljesítendő feladatok és lépcsőfokok nélkül. Még önmagunknak sem állítunk fel ilyeneket. Tanulunk egymástól, ahogy minden lény teszi az Univerzumban, és még azon is túl. Mivel sokat törődtél az emberekkel,- folytatta a Mester- felébredt benned a vágy, hogy megláttasd velük, amit most elrejtenek önmaguk elől. Arról azonban elfeledkeztél, hogy ezt ők maguk választották, mert így akarják megvalósítani önmagukat. S hogy ebbe a játékba túlságosan belefeledkeztek? Nos, - nevetett újra a Mester- az ő fogalmaikkal élve „ez sem tart örökké.” És mielőtt belevágtak volna ebbe a játékba, gondoskodtak ők maguknak elegendő „segítségről.” Például az Őrzőkről, akik meg is adják nekik a lehetőséget újra és újra és újra… Mindezt azzal a tudással, hogy bármit tesznek, vagy teszünk is, azzal Tökéletesen kifejezzük a Létezést, és bármikor véget vethetünk - mi is és minden lény- bármelyik illúziónak. – Azt hiszem, kezdem érteni – mondta elgondolkodva a Sárkány. – Remek- felelte a Mester. Akkor miután kipihented magad, kezdetét veszi a felkészítésed az emberi életre. – Akkor mi marad nekem abból majd az emberi életben, amit itt megtanultam és megtapasztaltam, Mesterem? – kérdezte aggódva az Őrző. – Természetesen az álmok, az álmaid- válaszolta mosolyogva a Mester.

„Én-te, én-világ, én-isten. Ezeket a merev skatulyákat a humorérzék egy szempillantás alatt feloldja.” (Csögyam Trungpa)

Ajándék gyöngyök1 Egyszer egy tanítvány felkereste a folyóparton meditáló mesterét. Mélyen meghajolt előtte, majd odaadása és nagyrabecsülése jeleként két hatalmas igazgyöngyöt helyezett a lába elé. A guru felpillantott, és kezébe vette az egyik gyöngyszemet, de oly óvatlanul, hogy az kicsúszott az ujjai közül, legurult a marton, és a vízbe pottyant. A tanítvány kétségbeesett, a folyóba vetette magát, de hiába merült le újra és újra, nem járt szerencsével. Öreg este volt már, amikor ereje fogytán, csuromvizesen a guruhoz fordult. – Te biztosan láttad, hol nyelte el a víz. Mutasd meg, kérlek, és felhozom a kedvedért. – Pontosan ott – felelte a meditációban megzavart mester, majd a tenyerébe vette a másik gyöngyszemet, és a folyóba dobta.

Régi vicc2 Egy ember egy társaságban elmondott egy viccet. Mindenki őrülten nevetett a poénon. Utána a férfi újra elmondta a viccet. Most már kevesebben nevetettek. Újra és újra elmondta a viccet, míg végül mindenki unottan reagált a csattanóra. Akkor megkérdezte: „Nem tudtok újra és újra nevetni ugyanazon a viccen, akkor miért tudtok ugyanazokon a dolgokon siránkozni örökkön-örökké?” 1. Forrás: www.spiritual-short-stories.com 2 spirits.blog.hu

Ryokan és a Hold3 Ryokan, a Zen mester, egyszerű életet élt a hegy lábánál egy kis kunyhóban. Egy alkalommal tolvaj lepte meg, aki látta, hogy semmi sincs, amit ellophatna. Ryokan, így szólt, miután elcsípte a fickót: „Hosszú utat tettél meg, hogy meglátogass, nem volna rendjén való, ha üres kézzel térnél haza. Kérlek, fogadd el ajándék gyanánt a ruháimat!” A zavarba jött tolvaj fogta a ruhákat, majd elsurrant. Ryokan ruhátlanul üldögélt, s a Holdat nézte. „Szegény ördög – elmélkedett – bárcsak neki adhattam volna ezt a gyönyörű Holdat!

Majd’ elvesztem én is!4 Naszreddin Hodzsa egy napon elvesztette kedves szamarát. Akármerre kereste, nem találta. Nem volt módos ember sem, hogy újat vegyen a helyébe. A Hodzsa szamarát égen s földön keresvén összetalálkozott egy barátjával, aki tudott balszerencséjéről. Sehogy sem értette a dolgot: Naszreddin Hodzsa egyfelől keresi a szamarát, másfelől szüntelenül Allahnak hálálkodik. “Hodzsa,” – kérdezte – “elvesztetted a szamarad és szüntelenül Allahnak hálálkodsz. Mi oka van ennek?” Hodzsa: “És ha rajta lettem volna, mikor elveszett? Akkor én is elvesztem volna. No, ezért hálálkodom Allahnak.” – mondta.

Csak vendég5 A múlt században történt, hogy a híres lengyel rabbihoz, Hafez Hayyimhoz az Egyesült Államokból látogató érkezett, s döbbenten látta, hogy egyszerű szobájáját szinte csak a könyvek töltik meg. Mindössze két bútordarab állt a helységben: egy asztal és egy pad. 3. www.kfki.hu/~merse/zen_tortenetek.html 4 www.spiritual-short-stories.com 5 www.spiritual-short-stories.com DHAR MA

ÖSVÉNY

23

„Rabbi, hol vannak a bútoraid?” – kérdezte a vendég. „Miért, a tieid hol vannak?” – válaszolt Hafez. „Hogyhogy az enyéim? Én csak látogató vagyok itt.” „Nos hát, én is.” – mondta a rabbi.

Ha tudtam volna...6 Egy öregember szinte egész életét a leggyönyörűbbnek tartott szigetek egyikén élte. Mikor visszatért a nagyvárosba, hogy ott töltse nyugdíjas éveit, valaki így szólt hozzá: „Minden bizonnyal nagyszerű lehetett oly sok évig a világ egyik csodájának tekintett szigeten!” Az öreg elgondolkodott, majd így szólt: „Nohát, az igazat megvallva, ha tudtam volna, hogy ennyire híres, biz’isten megnéztem volna!”

A történetekek találta és angolból fordította: Nakulamátá Szabady Helga és Amóghavadzsra Hargitai Gábor 6 www.spiritual-short-stories.com/ 23 23 HUMOR ÖSVÉNY DHAR DHARMA MA

Szeretettel várjuk a Buddhista Misszió rendszeres programjaira! Szemináriumok:



t
"
T[BCBETÈH
Ó[F

CFWF[FUÏT
B
CVEEIJTUB
ÚTWÏOZ
BMBQKBJCB t
4[JT[UFNBUJLVT
CVEEIJTUB
UBOVMNÈOZPL

Előadások:




t
"
NFHWJMÈHPTPEÈT
OǮJ
BTQFLUVTB t
"
NFEJUÈDJØ
UBOUSJLVT
BTQFLUVTB

CFWF[FUÏT
B[
"..
QÞE[TÈCB
t
'FMLÏT[àMÏT
B
IBMÈMSB
ÏT
B[
ÏMFUSF

Meditációs gyakorlás:













t
"
LÚ[UFT
MÏU
KØHÈJ t
5ÈSÈ
NFEJUÈDJØ t
.BJUSFZB
NFEJUÈDJØ
CFWF[FUÏT
ÏT
HZBLPSMÈT

t
"
'FMÏCSFEÏT
T[JNCØMVNBJ t
"[
"..
SFOE
T[FSUBSUÈTB

Közösségi programok:





t
4[BOHIBLJSÈOEVMÈT t
(FPDBDIJOH t
'JMNLMVC t
/ZJUPUU
LBQV

Test és lélek:


t
%P*O
UBOGPMZBN
t
5BJDIJ
HZBLPSMÈT