Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
A MÚLT ÁRNYAI
Kalmár alaposan rám hozta a frászt, mikor másnap beállított Micihez azzal, hogy ideje indulnunk a Matulába, mert Gedeon negyed kilencre vár bennünket munkamegbeszélésre. Hirtelen nem is tudtam, min lepődjek meg jobban. Azon, hogy valóban komolyan gondolta a tanárosdit, vagy azon, hogy sikerült neki egy időpontot kibulizni a nagy fehér embernél. Bárhogyan is, nekem immáron semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy részt vegyek ebben az egész őrültségben. Mert hát ugye, a vak is láthatja, hogy ennek semmi értelme. Attól, hogy be leszek zárva a Matulába, még nem tudnak megvédeni Árontól, hiszen szabad a bejárás az intézménybe. Vagy tán majd Suba úr lesben áll a kapuban, és lecsapja a hadnagyot egy Bibliával? Vagy Gedeon ráuszítja a fátyolfarkú halait? A másik félelmem pedig, és ez a nagyobb, hogy nem tudok tanítani. Ki hallott már olyat, hogy friss diplomás tanárokat beledobnak a mély vízbe? Nekem igen is valaki fogja a kezem, és ha lehet, akkor az a valaki Péter legyen! - Izgulsz? –kérdezte Kalmár bíztatón mosolyogva, mikor már az iskola folyosóján vártuk, hogy Gedeon behívasson minket. – Felesleges, az állás úgyis a tiéd. - Nem akarom. Nem tudom megcsinálni –leheltem magam elé elhűlve, és csak a puha tenyerek simogatása volt képes némi életerőt önteni belém. Ha Péter nem lenne…akkor valószínűséggel én sem lennék itt, de hála Istennek létezik, és fizikai valójának már többször is tanúbizonyságát adta. - Dehogynem tudod megcsinálni! Más is így kezdte. - A XXI. századból a szekrényedbe pottyanva, nulla tanári gyakorlattal? Kétlem. - Nem lesz semmi baj. - Ha Gedeon felvenne… - Amikor Gedeon felvesz –javított ki, én pedig szemrehányón néztem rá. Ugyanis nem fejeztem be a mondatom, és ilyen lelki állapotban igen rossz néven vettem, ha félbeszakítanak.
250
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Tegyük fel, hogy az igazgató úr felvesz. Mégis, mit taníthatnék én? Hiszen történelemmagyar szakos vagyok, és tudtommal, jelenleg mindkettő foglalt. - Emiatt ne aggódj! Szívesen osztozom veled. Megkapod az alsósokat. - Ami milyen korosztályt is takar? - Tizenkettőtől tizennégyig. - Kamaszok –húztam el a szám szörnyülködve, főleg, mikor eszembe jutott, hogy milyen is voltam kamasznak. Lehet, hogy az a büntetésem, hogy a nyakamba varrnak hatvan tizenévest? - Kibírható. - Tényleg? Akkor miért vagy olyan nagylelkű, hogy átengeded őket nekem? - Gondoltam, egyszerűbb, ha az ember a megszeppent elsősökkel kezd, de ha gondolod, viheted a végzősöket is. Nem gondoltam, és ezt úgy adtam a tudtára, hogy durcásan összefontam a karjaimat, akár egy kisgyerek. - Csodás –morogta mosolyogva -, gyereket küldeni a gyerekek közé. Már épp tiltakozni akartam, és minden érvrendszeremet bevetni a gorombasága ellen, amikor az igazgatói ajtaja kinyílt, és mi végre bebocsájtást nyertünk az oroszlán barlangjába. Gedeon ott feketéllett a mahagóni íróasztal másik oldalán. Szigorú tekintetével szinte felnyársalt, én pedig legszívesebben menekülőre fogtam volna a dolgot, csakhogy nem sok választásom volt. Meg egyébként is, hogy nézne ki, ha csak úgy kirohannék, mint Zrínyi! - Igazgató úr –hallottam még Péter kellemes hangját magam mellől – a kisasszonnyal már találkoztak. - Igen, emlékszem –válaszolta mogorván Gedeon, és még egyszer végigmért tetőtől talpig, nekem pedig ettől a pillantástól megfagyott az ereimben a vér. Hirtelen még az is megfordult a fejemben, hogy tán akaratán kívül is fültanúja volt a Péterrel együtt töltött éjszakámnak, azért ilyen mérges. Elvégre a szomszéd szobában volt, és nem mondhatni, hogy nagyon visszafogtuk volna magunkat. – Kalmár tanár úr azt mondta, Ön szintén kolléga. - Van tanári végzettségem, igen –válaszoltam csendesen. - Tudnia kell valamit, kisasszony –emelkedett fel az asztaltól, és teljes feketeségével megkerülve azt, elém lépett. Kicsinek éreztem magam. Nagyon kicsinek… - Az, amit a tanár úr mond, az nekem szent. Ő a jobb kezem, a segítőm –pillantott Péterre, aki rezzenéstelen arccal állt mellettem. – Ha ő azt mondja, hogy bízhatom magában, akkor az úgy is van. Rögtön munkába is állhat, kisasszony. A házirendet elolvashatja a szobájában. Kérem, minden pontját betartani! További szép napot! 251
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Milyen vastag az a házirend? –kérdeztem bizonytalanul Péter felé fordulva, mikor már végighaladtunk a folyosón. - Eléggé, de te már kívülről betéve tudod. - És, ha nem? - Nem volt benne a könyvben? - A könyv és a valóság két különböző dolog –mutattam rá elmésen, ám ez elég különösen hangzott, tekintve, hogy sikerült belecsöppennem a könyvbe, és ez a valóság koránt sem az a valóság, amit ismertem. - Egy nagyon fontos szabály van, amit semmiképp sem szabad elfelejtened –adta át a szobám kulcsát, én pedig kinyitottam az ajtót. - Megetetni Gedeon halait? –kérdeztem mosolyogva, ahogyan beléptem, ő pedig követett. - Nem. - Meglocsolni a virágait? - Nem. - Akkor mi? - Soha ne hanyagold el a történelem tanárát –válaszolta mosolyogva, és közelebb húzott magához, én pedig játékosan felhúztam a szemöldökömet. Ám mikor megéreztem a puha ujjakat, amint a hátamat simogatták, már nem gondoltam semmire, csak élvezni akartam a közelségét, a csókjait és az ölelését. Épp, mire belemelegedtem volna, ő elszakította tőlem az ajkait, én pedig fájdalmasan felsóhajtottam. – Órám lesz –suttogta a fülembe. – Majd Erzsébet testvér eligazít. - Jellemző –leheltem csukott szemmel, és homlokomon éreztem a homlokát. - Éppen, amikor szükségem lenne rád, te fogod magad és lelépsz. - Bepótoljuk, ígérem –csókolt meg gyengéden, majd mire kettőt pislogtam, már csak a cipője kopogását hallottam a kihalt folyosón. Csudába, alig ment el, de máris hiányzik. Vagy inkább csak félek? Nem sok időm volt az önsajnálatra, ugyanis Erzsébet testvér jelent meg az ajtóban, nagyon kedvesen körbevezetett az iskolában és mindent megmutatott. Mintha nem ismertem volna az iskolának minden zegét-zugát. Főleg egy bizonyos helyiséget ott, a rácson túl, a tanári lakrészben. Aztán következett a tanári szoba, ahol végre személyesen is találkozhattam a Csodahármas névre hallgató trióval, nevezetesen Truth Gertrúddal, Hajdú tanárnővel (akinek nincs keresztneve) és Gigussal. A Napsugár lányok vezetője minden kétséget kizáróan ez utóbbi volt, aki elsőre belopta magát a szívembe a közvetlenségével. Pont ilyennek képzeltem őt. A 252
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
szabályok alól kibúvót kereső belevaló, vagány csajnak, aki, ha egy picit is, de lazított valamit az egyen öltözéken azzal, hogy színesebb cuccokat hordott, mint a többiek és még a haját is festette, amiért Gedeon nyilván minden reggel minimum egyszer megöntözi szenteltvízzel. Trúth Gertrúd már valamivel szigorúbb volt, de az ő arca is felragyogott, hogy végre új embert üdvözölhet a tanári karban. Amikor meghallotta, hogy én vagyok Péter unokahúga, kis híján a nyakamba ugrott a boldogságtól. Kezdtem nagyon furcsállni ezt a világot. A Napsütéses oldal borúsabb felén Hajdú tanárnő éldegélt, akinek már a látványtól is kivert a víz. Egy tanáromra emlékeztetett, akivel nem volt túl jó a viszonyunk, és az órák inkább hasonlítottak szellemi pankrációhoz, semmint normál tanórákhoz. Általában én maradtam alul: mindig. Isten nyugosztalja szegényt! - Csodálatos, hogy végre találkozhatunk! –lelkendezett Gigus. – Péter már annyi szépet és jót mesélt magáról! - Remélem, azért nem mesélt el mindent –mosolyogtam zavartan, de szerencsére rajtam kívül senki nem értette, mire célzok. - Már a kiránduláson is ott volt, jól emlékszem? - Hát persze, hogy ott volt –legyintette le Hajdú, mint egy kisgyereket. –Már megint feleslegesen és sokat beszélsz. - Beszélgetni próbálok a kisasszonnyal. - De ő nem akar veled beszélgetni, hisz nem is válaszol. - Mert te folyton közbe szólsz! - Ne haragudjon rájuk, állandóan civódnak, mint a rossz házasok – fordult felém Truth Gertrúd mosolyogva. Na igen, ő volt az átmenet a teljesen napsütéses és a totál borongós világ közt. – Mit is mondott, honnan jött? - Messziről. Nagyon messziről. - Péter biztosan örül, hogy itt van. - De mennyire- szólalt meg a kellemes, bársonyos hang a hátam mögül, és elmosolyodtam, ahogyan megláttam Pétert. – Még senkinek nem örültem így, és ha megengedik, el is rabolnám egy kicsit az unokahúgomat. Szeretném neki megmutatni az épületet. - Mi is megmutathatjuk neki. - Én szeretném –mosolygott türelmesen Kalmár, majd az ajtó felé intett, én pedig követtem. Sokáig némán haladtunk egymás mellett a folyosón, aztán kiértünk a kertbe, hogy egy kis friss levegőt szívjunk. - Jobb lesz, ha hozzászokom, nem igaz? –kérdeztem csendesen, körbenézve a hóval borított varázsvilágon. Mert az volt, hiszen, ha úgy vesszük, sehol máshol nem létezett, csak az én 253
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
fantáziámban. Kalmár a kérdésem hallatán viszont nem a tájat szemlélte, sokkal inkább engem. Kérdőn rám pillantott. –Ahhoz, hogy csak a kertben sétálgathatok ezen túl –tettem hozzá mintegy magyarázatként. - A te érdekedben történik. Vigyázni szeretnék rád. - Áron nem tenné meg még egyszer. - Én sem lehetek mindig melletted, hogy megvédjelek. - Nincs szükségem védelemre! - Igen, látom. Hogy van a fejed? - Jól –válaszoltam mérgesen, mert egy cseppet sem voltam elégedett azzal, ahogyan az imént beszélt velem. Az arcom már többször is elárult, és így történt ez most, mert éreztem, ahogyan Kalmár megérinti a karomat, és maga felé fordít, én azonban nem néztem rá. - Nem akartalak megbántani, csak aggódom érted. Fontos vagy nekem. - Ha fontos lennék, nem kényszerítenél olyasvalamire, amit nem akarok. - Mit nem akarsz? Nem akarod magad biztonságban érezni? - Pontosan tudod, miről beszélek! - Fogalmam sincs. Valahányszor azt mondom neked, hogy fontos szerepet játszol az életemben, megsértődsz. - Nem sértődtem meg! - Látom –mosolyodott el gúnyosan. - Ne beszélj velem úgy, mint egy gyerekkel! - Akkor nőj fel végre! Fogadd el végre a végzeted, és ne ágálj állandóan ellene! - Te lennél a végzetem? - Nem tudom, hogy neked én vagyok-e, azt viszont igen, hogy nekem te vagy. Sajnálom, hogy mindezt képtelen vagy belátni. Majd vacsoránál találkozunk –azzal sarkon fordult, és otthagyott a kert kellős közepén, Abigél szobrától egy karnyújtásnyira. Megsértődött. Ő sértődött meg! Hát velem aztán ne beszéljen olyan hangon, mint az imént, nem vagyok már gyerek! Lehet, hogy néha nem viselkedem teljesen felnőtt módjára, de azért mégis… - Szép kis bajba kevertél, mondhatom –néztem fel az empire lány szobára, de az nem volt hajlandó válaszolni, makacsul hallgatott. Bosszúból kinyújtottam rá a nyelvem, és hálát adtam az Égnek, hogy Péter ezt már nem látja. Ez tényleg gyerekes volt… De az ő viselkedése sem volt éppen matulás nevelőhöz méltó, annyi szent. Lehetséges, hogy én is messzire mentem? Én sem tudom befogni a lepcses számat, pedig Péter tényleg nem akart rosszat. Ő csak védeni akart, mert szeret. Szeret… Miért félek annyira 254
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
ettől a szótól? Miért kelt bennem visszatetszést? Miért baj az, ha valaki őszintén megvallja az érzéseit, és én miért nem vagyok rá képes? Milyen jó lenne csak úgy elé állni és azt mondani, szeretlek! Miért tudok még ilyen egyszerű dolgokból is világra szóló problémát kreálni? Hiszen szeretem őt! Lehet, hogy túl önző vagyok? Biztosan, sokan mondták már. Ideje lenne megváltozni, és azt hiszem, Péterért megérné változnom. Az elhatározásom az idő előrehaladtával egyre szilárdabb lett, és már áhítat alatt tudtam, hogy kihagyom a vacsorát, és inkább meglepem Pétert. Helyesebben szólva, félredobom a büszkeségem, és bocsánatot kérek tőle. Mikor a többiek az étkezőben gyülekeztek a vacsorához, én észrevétlenül kiosontam a tanáriba, leakasztottam a lakrész kulcsát a falról, és utamat a rács túloldala felé vettem. A zár engedett, és a lakrész ajtaja feltárult, nekem pedig komoly számolásba kellett kezdenem, hogy hányadik ajtó is Péteré. Nem kicsit lenne kínos, ha mondjuk Gedeonhoz állítanék be, ugyebár. Legnagyobb meglepetésemre Péter szobája nyitva volt, így akár azt is hihettem volna, hogy a Gondviselés akarta, hogy én itt legyek ma este. Csakhogy én nem hiszek ilyenekben, így teljes lelki nyugalommal helyeztem magam kényelembe az egyik fotelban, és tekintetemet ismét végighordoztam a kis helyiségen. Arcomra halvány, nosztalgikus mosoly ült ki, mikor eszembe jutott az első, igencsak viharosnak mondható találkozásunk, valamint az együtt töltött éjszakánk. Mivé fejlődhet egy kapcsolat néhány hónap után, nem igaz? A gyűlölettől és egymás idegeinek kikészítésétől eljutottunk addig…ahol most tartunk. Mélyet sóhajtottam, és közben arra gondoltam, Péter készülhetett valahová, mert a fekete kabátja egy vállfán lógott a szekrény fogantyúján. Talán az Ellenállással mennek valahová? Vagy lehet, hogy már vissza is tért? Egyáltalán, hol közlekednek ezek, hogy soha senki nem veszi észre őket? De nem ez volt a legfontosabb kérdés, ami az árkodi ellenállókkal kapcsolatban, de leginkább Péterre nézve, megválaszolásra várt. Ismét szöget ütött ugyanis a fejembe a gondolat, mi lehet az, ami Pétert kétfelé húzza? Hogy támogathatja a háborút, és hogy harcolhat ellene egyszerre? Mik lehetnek az indokai, hogy kettős életet él? Mi űzi, hajtja őt két világ felé? Lehet-e egyszerre két ügyet szolgálni, és ha igen, miért és hogyan? Mélyen felsóhajtottam és úgy éreztem, ezekre a kérdésekre nem ma este fogok választ kapni. Tekintetem újra elkalandozott a szobán, és ismét megakadt azon a szépen megmunkált zenélő dobozon, ami már múltkor is felkeltette a figyelmem, és amit, bizonyos akadályozó tényezők miatt, nem tudtam jól szemrevételezni. Odaléptem a kisasztalhoz, és kezembe vettem a dobozkát. Még sosem láttam ahhoz hasonlót. Volt benne valami varázslatos, valami földöntúli, ami miatt egyáltalán nem illett a többi tárgy
255
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
közé. Kíváncsiságom legyőzte a józan eszem, és ahelyett, hogy visszatettem volna a helyére, felpattintottam a fedelét, hogy halljam, milyen zene is szól benne. - Mit csinálsz? –ütötte meg Kalmár dühös hangja a fülemet, és kikapta a kezemből a zenélődobozt. Olyan hirtelen csapta le a fedelét, hogy nem hogy belenézni nem tudtam, de még a zenét sem hallottam. - Csak, gondoltam, megleplek –válaszoltam megilletődve, mert úgy nézett rám, mintha finoman és nőiesen arcul köptem volna, és a világ össze szitokszavát rázúdítottam volna. A szemei úgy csillogtak, mint eddig még soha. Vagyis, ez így nem helyes, mert igenis láttam már ezt a fényt a tekintetében, méghozzá a kapcsolatunk legelején, amikor legszívesebben megölt volna. – Bocsánatot szerettem volna kérni a délutáni viselkedésemért… - Ez nem ok arra, hogy kutass a holmijaim közt! - Nem kutattam. Nem tettem semmi rosszat! - Ez az enyém! –mutatott mérgesen a még mindig kezei közt tartott dobozra. –Nincs jogod ahhoz, hogy idejöjj és feltúrd a szobámat! - Nem túrtam fel a szobádat, csak szerettem volna megnézni a zenélődobozodat. Nem tudtam, hogy főbenjáró bűnt követek el, ne haragudj! - És még mindig itt vagy! Döbbenten álltam előtte, nem tudta mire vélni a különös viselkedését. Valamibe belemásztam, amibe nem kellett volna. Megint. De miért beszél így velem, hisz nem tettem semmi megbocsájthatatlant! Ez csak egy zenélő doboz! Ráemeltem a szemeimet, de az ő tekintetéből nem tükröződött más, csak elutasítás. A kék szemek ridegen csillogtak. Mi történt? Mi rosszat tettem? Könnyeimet nyeldesve indultam el az ajtó felé. Gyűlöltem, ha bárki is gyengének lát. Nem, még nem szabad sírnom. Majd, ha már egyedül leszek, és senki sem lát. A szobámban, messze a figyelő tekintetektől és Péter haragjától. Légy erős, már csak pár lépés, és elszakadsz tőle! Ostobaság volt idejönnöm. És nem csak ma este. Ide, ebbe az átkozott világba, ahol minden tótágast áll és ahol semmi sem az, aminek látszik, és semmi sem úgy van, ahogyan lennie kell. De leginkább Péter elutasítsa miatt éreztem magam rosszul. Hiszen eddig folyton azt hangoztatta, hogy mennyire szeret, és hogy bármit megtenne értem. Még lelkiismeret furdalásom is volt miatta, amiért nem tudok neki színt vallani.
256
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
Milyen nevetséges! Hogy hihettem, hogy szeret, amikor egy ilyen apróságból is ekkora problémát csinál? - Andrea! Nevem hallatára megtorpantam, de nem fordultam meg. Nem is volt szükség rá, Péter ugyanis hátulról átölelt, és belecsókolt a hajamba. - Bocsáss meg, kérlek –suttogta szánakozón. –Ne haragudj rám, nem akartalak megbántani! - Nem tesz semmit –válaszoltam ridegen, ami az én nyelvemen annyit tesz, hogy hagyj békén, menj a francba! Kibontakoztam az öleléséből, hogy végre szabadulhassak a szobájából, de hiába volt a kilincsen a kezem, mégsem voltam képes lenyomni, pedig az ajtó másik oldalán ott várt a szabadság. Valami mégis arra kényszerített, hogy maradjak. Mintha egy lánccal lettünk volna összefűzve, és képtelenség lett volna, hogy egymástól akár csak egy centire is eltávolodjunk. Csak, amíg a lánc engedi. Tudtam, ha kilépek azon az ajtón, a lánc elszakad, és mi végleg elsodródunk egymástól, erre pedig még nem voltam felkészülve. Megfordultam hát, és szembenéztem vele. Az iménti éles, dühvel teli kék tekintet köddé vált, és Péter gyengéden, mégis szomorúan nézett vissza rám. - Andi, kérlek… - Mi volt ez, Péter? Mi történt? - Ez egy… -kezdte, de aztán nem folytatta, csak megrázta a fejét, és távolabb lépett tőlem. Nem értettem semmit. Mi van vele? Lehetséges, hogy akaratomon kívül megbántottam őt? Némán, és egyben aggódva figyeltem, ahogy a kis dobozzal az ölében, fáradtan lerogyott a fotelba, és nem engedte el egy pillanatra sem. Sokáig bűvölte, mintha csak tőle várna választ a ki nem mondott kérdéseire. Valami nagyon bántotta. Szerettem volna megvigasztalni, még annak ellenére is, ahogyan az imént beszélt velem. - Nyisd ki! –nyújtotta fel a zenélődobozt, én pedig bizonytalanul közelebb léptem hozzá, és úgy tettem, ahogy kért. Egy sosem hallott dallam ütötte meg a fülem. – Francia –szólt csendesen, szomorúan mosolyogva. – Nyomd meg a gombot az oldalán! Megtettem, és az imént még táncoló műanyag balerina felpattant. Doboz a dobozban, zseniális! De miért olyan nagy titok ez? - Nézz bele, és vedd ki, amit benne találsz! Kissé furcsállva ugyan, de követtem az utasításait. Egy fénykép és egy karikagyűrű akadt a kezembe. Volt egy halvány sejtésem, hogy ez nem az, amit Péter pár hónapja még Zsuzsannának szánt. 257
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- Nős vagy? –kérdeztem csendesem, és láttam, hogy halványan bólint, nekem pedig ezzel egy időben hangosan koppant az állam a padlón, a szívem hangos csörömpöléssel tört apró darabokra. - Helyesebben szólva, csak voltam. Két hónapig. - Mi történt? - Ez egy nagyon hosszú történet –nézett fel rám szomorúan, megfogta a kezem, és lehúzott maga mellé a fotelba. –Még sosem mondtam el senkinek, de itt az ideje, hogy beszéljek valakinek a múltamról. Veled szeretném megosztani a legnagyobb titkomat. Legutóbb, amikor ezt hallottam egy pasi szájából, az derült ki róla, hogy meleg. Péterről ezt elképzelni sem tudtam. Az arcáról pedig olyan mélységes szomorúság sugárzott, hogy majd megszakadt a szívem. Titka van, és megbízik bennem annyira, hogy elmondja nekem. - Hallgatlak. - Jó néhány évvel ezelőtt –kezdte halkan -, Párizsban jártam. Emlékszel, meséltem róla. - Igen. - Nyárra mentem, de az egész életem megváltozott. Megismerkedtem valakivel. Jacqueline – nak hívták, és az apjának kávézója volt egy kis utcában. Nem hiszek abban, hogy létezik szerelem első látásra, de Istenemre mondom, ez az volt. Akár egy villámcsapás. Éreztél már ilyet? - Még nem –válaszoltam csendesen, és továbbra is minden figyelmemmel neki adóztam. - Minden nap odajártam, és egymás után ittam a kávékat, hogy egy kicsit a közelében lehessek. Nem tudom, hogy annak köszönhetően-e, amennyi pénzt én otthagytam naponta, de végül egymásba szerettünk, és bár a francia nyelv akkor még nem ment folyékonyan, de eldöntöttük, hogy összeházasodunk, és Párizsban fogunk letelepedni. Mivel nem volt senkim, és már alkalmazásban álltam a Matulában, Gedeont hívtam fel, és újságoltam el neki, a nagy hírt. Megköszöntem, hogy nála dolgozhattam, és kértem, hogy a következő tanévre keressen mást a helyemre. - Mit szólt? - Meglepődött és próbált lebeszélni. Szerinte két hét alatt nem eshet az ember halálos szerelembe. Kérte, hogy gondoljam meg a dolgot, nehogy elhamarkodottan döntsek. - Nem gondoltad meg. - Eszem ágában sem volt ráhallgatni! A szerelem elvakított, én pedig nagyon szerelmes voltam. Három nappal később összeházasodtunk. Tudod, háború idején gyakoriak a gyors házasságok… - Mi történt aztán? 258
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
- A németek bevonultak Párizsba, Franciaország kapitulált. - Mégis kint maradtál? - Várj, kérlek, még nem fejeztem be! Akkor már házasok voltunk, és nem érdekelt a politika. Mással voltam elfoglalva, főleg, mikor kiderült, hogy Jacqueline gyermeket vár. Tőlem akár az egész náci hadsereg is az ajtómon kopogtathatott volna, az sem csalt volna elő belőlem nagyobb érdeklődést a világpolitika irányába. Csakhogy bolond voltam. Hibáztam és nem ártott volna, ha csak egy kicsit tudomást vettem volna arról, ami körülöttem zajlik. - Miért? - Egyik este Jacqueline sokáig bent maradt a kávéházban, és bármennyire is erősködtem, hogy megvárom, haza zavart azzal, hogy csak éjfél körül végez, pihenjek nyugodtan, majd telefonál. Nem jött haza. Másnap reggel találták meg az egyik kapualjban holtan. Náci katonák megerőszakolták. Szegénykém biztosan próbált valahogy védekezni, de… Nem fejezte be. Hangja elcsuklott, arcát tenyerébe temette, és csak néha meg-megránduló vállai jelezték, hogy sír. Megszabadult a titkától, de milyen áron? A régi sebek felszakadtak, és most sokkal jobban szenved, mint eddig bármikor. Minden megértettem. Ezért tagja hát az ellenállásnak. Bosszút akar állni a családján, holott a másik fele igenis egyetért a háborúval. Micsoda lelki kínokat élhet át egy ellenállóként eltöltött éjszaka után. Vagy tán akkor, mikor a háborúról szónokol? - Annyira sajnálom, Péter –simogattam meg a karját, és ő rám emelte szomorú kék szemeit. - Most már érted, miért voltam olyan dühös rád, amikor nem hallgattál rám, és az a mocskos Szenttamássy rád támadt. De nem téged okoltalak, hanem saját magamat, mint annyi éven át folyamatosan, minden egyes nap… - Nem tehetsz róla. Senki sem teher arról, ami Jacqueline –nal történt, csakis azok a katonák. Nem hiszem, hogy dühös lenne rád. Biztosan megbocsájtott már rég… - És te? Meg tudsz nekem bocsájtani? - Én? –mosolyodtam el könnyes szemmel. –Hiszen nincs miért. - Nem akarom, hogy még egyszer megtörténjen. Szeretlek, és nem akarlak téged is elveszíteni. - Nem fogsz. Ígérem, hogy amíg itt vagyok, csak a tiéd leszek. Hosszú percekig csak néztük egymást, majd ő kinyúlt, és megsimogatta az arcom. Egy pillanatra lehunytam a szemem, majd éreztem, ahogyan közelebb húz magához, és finoman megcsókolja az arcom. Soha, még egyetlen szenvedélyes csókunk sem volt rám ilyen hatással,
259
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
mint ez a mostani apró csók. Felsóhajtottam, majd egy picit hátrébb húzódtam tőle. Mi a tökéletes pillanat arra, hogy elmondjam neki, hogy érzek iránta, ha nem ez? - Mondanom kell neked valamit, Péter! Mindig azért rágtad a fülem, hogy valljak végre színt, hogy is érzek irántad valójában. Te már annyiszor mondtad, hogy szeretsz, hogy most itt az ideje… - Ne –szakított félbe Kalmár, és mutatóujját a számra tette. – Ne mondj semmi olyat, amit később megbánhatnál! Ne mondd ki, hogy szeretsz, ha szeretsz egyáltalán, mert akkor itt ragadnál és egész életedben boldogtalan lennél. Távol a családtól, azoktól, akiket szeretsz… - Azt szeretném, hogy te is boldog légy –válaszoltam halkan, ahogyan megfogtam a kezét, és láttam, hogy halványan elmosolyodik. - Én már attól is boldog vagyok, ha velem vagy. Hihetetlen ez az ember! Meg akkor is az én érdekeimet tartja szem előtt, mikor neki lenne szüksége segítségre. Szeretem. Istenem, szeretem őt! Szeretem! Hát ez az, ami már hosszú hónapok óta gyötör. Ez az az érzés, amit nem tudtam hová tenni, egyszerűen csak azért, mert még sosem éreztem hasonlót. Szeretem… Lehunytam a szemem, és halványan elmosolyodtam. Végre! Éreztem, ahogyan előre hajol, és finoman megcsókol. Milyen tökéletes is úgy csókolni valakit, hogy tudod, amit iránta érzel, az szerelem. A legtisztább, legőszintébb érzés a világon. Még ha maga a szó elcsépeltté is vált a XXI. században, ezért az érzésért ölni tudnának. Csak hogy egyetlen pillanatra érezhessék azt, amit én most! - Mi az? –kérdezte rekedten, amikor egy pillanatra elváltunk egymástól. A doboz felé nyúltam, és kivettem belőle Jacqueline fényképét. Gyönyörű nő volt. Húszas évei elején járhatott. Hosszú, fekete haja volt, és porcelánfehér bőre. Boldogan mosolygott rám a fényképről. - Csak ez maradt utána –szólalt meg Péter ismét. –Ez a doboz volt a kedvence. Ez volt az egyetlen, amit elhoztam Párizsból, és ez a fénykép. - Mesélj nekem róla, kérlek! És Péter mesélt. Egész éjszaka a karjaiban tartott, és mindent elmesélt Jacqueline-ról. Többé már nem volt titka előttem. De vajon mikor jön el az az idő, mikor nekem sem lesz őelőtte? Mikor lesz elég bátorságom, hogy felfedjem előtte én is a múltamat? Tudom, hogy nem a körülmények teremtik az embert, hanem az ember a körülményeket, és hogy mindennek eljön a maga ideje, csak egy kis bátorságot kell gyűjtenem, és ha ez megvan, enyém a világ. Egy teljesen új, csodás világ, és ki tudja, talán éppen Péterrel. Hamarosan úgyis kockáztatnom kell, de még nem most. Most csak élvezni akarom azt a boldogságot, ami az ő karjaiban vár. 260
Mary Silver
Játszd újra, Abigél!
Kiélvezni minden egyes pillanatot vele, miközben tisztában vagyok azzal, hogy akik nem mernek kockázatot vállalni, nem méltók arra, hogy szeressenek. S minden olyan szerelem, amely nem jár kockázattal, ízetlen. Egyszerű és mély igazság ez: minél jobban megszenvedek valamiért vagy valakiért, annál jobban szeretem.
261
